A HAL SZERVEZETÉRŐL.

A hal hideg, pirosvérű gerinczes állat; teste többnyire csontszerű héjjal van borítva, ritkán anélkül való; mindig szilványos lélekzetű; tartósan csak a vízben élhet meg; legtöbbnyire lerakott ikrából kel ki; végtagjai a páros, vízszínt álló úszószárnyak, valamint az úszósörények is sugaras vázra feszülnek.

A hal testének és részeinek magyarázatát a ponty alakjához kötjük, még pedig a 289. ábra alapján.

---

615

csont, 9. a külső nyakszirtcsont, 10. az oldalsó nyakszirtcsont, 11. az ékcsont nagy szárnya, 12. a csecscsont, 13. a sziklacsont, 14. az ékcsont szemrésze (elfedve), 15. (felső szám) a felső szemüregcsont, 16. (alsó szám) a középső és 19 az alsó szemüregcsontok; 16. az ekecsont (19 alatt elfedve), 17. a vendégállkapocs (állközötti csont), 18. a felső állkapocs, 19. az alsó szemüregcsont (15 alatt is), 20. az orrcsont, 21. (felső szám) a vakszem- (halanték-) csontocska, 21. (alsó szám) összekötőcsont, 22. a szájpadláscsont (19 alatt elfedve), 23. a négyszögcsont, 24. a külső szárnycsont vagy harántcsont, 25. a belső szárnycsont, 26. a négyszög-járomcsont, 27. a dobcsont, 28. a (38) nagy fedelékcsont, 29. a nyelvcsont nyujtoványa (nem látszik), 30. belső fédelékcsont, 31. (21) összekötőcsont, 32. alsó fedelékcsont, 33. közbülső fedelékcsont, 34. (alsó állkapocs) fogascsont, 35 csukló-csont, 36. sarokcsont.

A testtörzs. a, a különváló csigolyák; b egybeforradt farkcsigolyák; c haránt nyúlványok; d, d a csigolyák alsó nyúlványai; e, e bordák; f, f vendégbordák, néha egy-egy bordán kettő is; g, g a csigolyák felső tüskenyúlványai: h, h, i, i felső sörénytartók; k, k az első hátsörényúszónak tizennégy tüskesugara; l, l a második hátsörényuszonak három tüskesugara és m, m ugyanannak tizenkét lágy sugara; n, n a kormánysörény rövid, kemény tüskesugarai; o ugyanannak lágy sugarai; q, q alsó sörénytartók; r az alsó sörény tüskesugara; s ugyanannak lágy sugarai.

A végtagok. A, B a lapoczka; C (felül) a felső karcsont; D a singcsont; E az orsócsont; F a négy kéztőcsont; G saroksugár, mely az orsócsontba csuklik; H a hónaljúszószárny sugarai; I, K kulcscsont, némelyek szerint holló-orrcsont; L medencze- vagy csípőcsont; M a hasúszószárny tüskesugara; N ugyanannak lágy sugarai.

Itt legott meg kell jegyezni, hogy sok csontos halnak csak egy hátsörénye van, továbbá, hogy sokaknak a hasúszószárnyuk nincsen annyira előre tolva, a mikor is a hátulsó végtag jelleme jobban tűnik ki.

Szembetünő a valódi csontos-halaknál kivált a koponyának rendkívül szövevényes és érdekes szerkezete, mely az alsóbb szervezetüeknél, a melyeknek váza porczogós, még igen egyszerű. Igy a tokhalaknál, a melyek közé a kecsege is tartozik, a tulajdonképeni kopo-

---

616

nyarész porczogós, egy darabból való s a csőrszerűen kinyúló orral együtt emlékeztet a ló patájára és csánkjára s ilyen fejletlen a többi, különösen a szájrész is; az ingolánál az állkapcsok helyett már csak porczogós karikákkal találkozunk. Ezeknek koponyája csak egyszerű tok.

Világosan láthatjuk azt is, hogy a vértes halaknál maga a külső vértezet több szilárdságot ad a testnek, mint a belső váz, mely a csontoshalaknál oly kiváló.

De mindaz, a mit eddig a csontvázról mondottunk, még nem meríti ki az idevágó részek ismeretét. A száj ürege, a torok vagy bárzsing eleje, tulajdonképen garat, különösen pedig a fedelékcsontok alatt még sok igen fontos csontot, vagy csontos részt találunk, a melyek a halalakok során különböző fejlődésben mutatkoznak. A szájpadlást megalkotja két egymás felé hajló szárnyas szájpadláscsont s ezek közé helyezkedik az ekecsont, mely példáúl az u. n. nemes halaknál – pisztráng, galócza, lazacz – fogakkal van fölfegyverkezve. A száj fenekét a különböző fejlődésű nyelvcsont foglalja el; a nyelv fekvésének is megfelelő része, természetesen, a középet foglalja el: részei a nyelvcsont, mögötte három toldalékcsont; az első toldalékcsonttól ágaznak jobbra-balra – a fedelékcsontok felé való hajlással és szarvszerüen kanyarodva – a nyelvcsont szarvas ágai, a melyeknek külső széléből a szilványbőr sugarai indúlnak.

295. ábra. A kelehal fogacsos szilványive.

A nyelvcsont zarvas ágainak megfelelően s a toldalékcsontokhoz kapcsolódva, következik kétfelől a négy-négy szilványív, mely a bárzsing nyilását őrző, érdesen-éles felületű csontokhoz kapcsolódik. Ha a hal tátott szájába betekintünk, a szilványívek alkototta tágas öböl egy kosár vázára emlékeztet. Ezek a szilványívek sok halfaj nál befelé fűrészesen fogasok is (295. ábra).

Mindezt kiegészíti a halak fogrendszere, mely igen változatos. Az összességet tartva szem előtt, kimondható, hogy a száj öblének minden csontos része lehet fogas. Akadunk fogakra a szájpadláson, a nyelven, a garatcsontokon, természetesen az állkapcsokon, és – a mint már érintve volt – a szilvány ívek belső élén is. A fogak alkat szerint különbözők s a csontra reá vannak forradva (296. ábra).

---

617

Vannak – a magunk halait tartva szem előtt – csúcsos, sorakozó, igazi ragadozó fogak (1. csuka), gerebenszerüen, tömötten állók (2. harcsa). Az enemű fogak nem rágásra, hanem csak a préda megragadására valók s ehez képest mindig a tulajdonképeni szájrészben vannak. A pontyféle halaknál a tulajdonképeni szájrészben nem akadunk fogakra, de akadunk a garatcsontokon sajátságosan kifejlődött úgynevezett torokfogakra – népiesen keserűfogak – (3, 4, 5), a melyek rágásra alkalmatosak, rendszerint több sorban állanak s koronájuk tekintetében igen változatosak; majd barázdás felületű őrlőfogak

296. ábra. 1. ragodozó fogak (csuka); 2. gerebenfogak (harcsa); 3. torokfogak (őrlők) ponty; 4. torokfogak (kanalasok) márna; 5. torokfogak (fogacsosak) kelehal; 6. torokfog koronája, kanalas (márna); 7. torokfog koronája (lapiczkás) kárász; 8. torokfog koronája, zúzó (dévérkeszeg); 9. torokfog koronája kampós (küllő) 10. torokfog koronája, vésős (paducz); 11. torokfog koronája, horgos (őn).

---

618

(ponty 3), majd lapiczkások (kárász 7), majd vésősök (paducz 10 majd kanalasok (márna 4, 6), majd kampósok (küllő 9), majd fogacsosak (kelehal 5) stb.

A halszálkák, melyek többnyire Y alakú vékony csontok, nem tartoznak a csontvázhoz, minthogy csak az izmok közötti inhártyák megcsontosodásából keletkeznek.

Az izmok rendszere. Ez nem mondható igen szövevényesnek; s ez már a hal alakjából következik, mely egy állandó tulajdonságú elemben való tartózkodásra van berendezve.

A bőr- és arczizmok hiányzanak s a fejen a rágóizmon kívül, mely erős, csak kisebbszerű izomzat található, mely a szilvány fedeléket stb. mozgatja. Az izmoknak valóságos zömét a test hosszában fekvő oldalizom alkotja; ez mind a két oldalon egyformán, a fejtől a fark végéig terjedve mindenik oldalon hosszában két részre bontható. A két rész elválasztása egy a gerinczoszloptól indúló, vízszint terjedő ínhártyától ered. Mindenik oldal izma tehát egy felső és egy alsó részre bomlik. A farkrészen mind a két izomfél egyenlő erősségű, az oldalban ellenben az alsó szélesebb és vékonyabb. A csigolyák számának megfelelve – mely a halaknál 17-től 200-ig terjed – az oldalizmok keresztbe futó izomlapokra foszlanak, mely lapok, mint a halhéj pénzei, előlrűl hátrafelé egymásra borulnak. Ezek a lapok egymás között finom ínhártyákkal vannak elválasztva, s azonkívül több, közösen egymásra borúló réteget alkotnak, mely rétegek a haltest keresztmetszetén, mint a fa évgyűrűi kivehetők. Főzéskor az ínhártyákból enyv keletkezik, az izmok rétegeikre, alsó és felső félre bomlanak: ez a hal húsának – a konyha nyelvén szólva – foszló tulajdonsága. Az a sokszor valóban bámulatos erő, a melyet a halnál tapasztalunk, a hatalmas oldalizmoktól ered s a tovamozgás legfőbb része is ezektől függ.

A sörényúszók izomzata nagy számú, de gyönge izmokból áll; a a páros úszószárnyaké erősebb s e tagok mozgásának sokféleségéhez képest szövevényes is.

Az idegrendszer. Ennek középponti része az agyvelő és a gerinczvelő. – Az agyvelő csupán a kopjahalnál hiányzik. Az agyvelőnek – előlrűl hátrafelé haladva –, a következő főrészei vannak: az előagy, mely két féltekéből áll, a szintén páros felekből álló s a

---

619

legnagyobb tömeget alkotó középagy és az utóagy vagy kis agyvelő, a melyből a gerinczvelő indúl ki.

Az agyvelőből a legfontosabb idegek erednek, mint: a szagoló-ideg, a halló-ideg, a látó-ideg, a szemmozgató-ideg, a kacs-ideg, a háromosztatú ideg, a kósza-ideg (bolygó ideg). A gerinczvelőből is számos ideg indul ki párosával, melyek a test két felében ágaznak el mint érző és mozdító idegek.

Az érzékek. A halnak számszerint öt érzéke van, a melyhez még egy homályos, de sok búvártól érzékszervnek vett hatodik is csatlakozik.

1. A szem egészben megfelel a felsőbb rendű gerinczes állatok szemének; van lapos szarúhártyája, rendesen érczfényü szemcsillaga, hol kerek, hol tojásalakú vagy elkerekítve háromszögű bogárnyilással (pupilla) és teljesen golyóalakú lencsével. A mi halainknak nincs szempillájuk, a szemök tehát mindig nyitva áll; akad azonban némely hal szemeszélén elől-hátúl egy átlátszó hártyaredő, mely némely fajnál összeforrad s ekkor – mint az alózánál – a szem csak hasítékon tekint ki s így tulajdonképen merev oldalpillákkal van felszerelve.

Legyen itt megemlítve, hogy vízszint csukodó szempillák csupán csak a czápáknál találhatók.

Nagyság és elhelyezés tekintetében a szem különböző; a harcsa szeme a test tömegéhez képest igen kicsiny, a küsz és kardos halé igen nagy. A halak legtöbbjénél a szem oldalt áll és oldalra néz, némely küllőnél és gébnél pedig fölfelé tekintő.

2. A fül. Halaink sorozatán végig tekintve, kifelé nyiló fülre nem akadunk. A belső fül, a tulajdonképeni hallószerv, a melyben a hallóideg végződik, az agyvelő közelében a koponyába van elrejtve s az ú. n. tévesztő-ből (labirint) áll. Némely halnál a tévesztő az úszóhólyaggal – népiesen pukkantóval – is kapcsolatos, pl. a pontynál, rokonainál, és a harcsánál is. A pontynál az úszóhólyag sajátlagos csontocskák során kapcsolódik a hallószerv hólyagos részéhez; másoknál az úszóhólyagnak nyúlványa ér odáig (alóza). A búvárok véleménye oda hajlik, hogy az úszóhólyag ekként visszarezegtetés által a hangnak a fülre való hatását öregbíti.

3. Az orr, mint a szaglás szerve, a mi halainknál kifelé szabadon

---

620

nyilik, de a szájpadlást nem járja át egy esetben sem. Mint már e rész bevezetéséből tudjuk, az ingola orrürege nem páros; a többi halé páros. A külső, sokszor csőrszerűen kiálló nyilás, mely kétoldalt a szemek előtt, rendesen a szemköz előtt vehető észre (289. ábra o), egy vájásba vezet, melyet vagy rovátkosan álló, vagy csillagosan szétsugárzó hártyás redő bélel ki. Az orrnyilás sokszor bőrös karajokkal elzárható s a csontos halaknál sokszor egy bőrhiddal két részre van osztva; de az igy megalkotott kettős nyilás azonegy vájásba szolgál.

4. Az izlelés érzéke a halaknál egészben alárendelt; legtöbbje prédáját azon rágatlan nyeli el; a nyelves fajoknál a nyelv-garatidegnek, mint a felsőbb rendű gerinczesek izlelő idegének, valami különös végződése a nyelvben nem tapasztalható; úgy látszik, hogyaz egész szájüreg, de leginkább a szájpadlás lágy része szolgál ízlelésre, minthogy itt vannak különösen az ideg végződései, az ú. n. izlelő kelyhek kifejlődve.

5. A tapintás érzéke a halaknál épen úgy, mint más állatoknál kiterjed a bőrre; nagyobb mértékben azoknál a halaknál figyelhető meg. a melyek "bajuszosok", továbbá a melyeknél az ajkrész húsos s az orrész lágy; természetesen a mondott részeken van leginkább kifejlődve. Egészben véve azonban ez az érzék nem igen fejlődött; semmiképen sem annyira, mint a magasabb szervezetű állatoknál. Sokszor a legnagyobb sebek, csonkítások sem zavarják a halat elevenségében, a táplálék után való járásában, a mi mindenesetre a fájdalomérzésnek igen csekély mértéke mellett bizonyít.

6. A névtelen érzék, vagyis a hatodik, lényege szerint ma még nem ismeretes; inkább csak gyanítás tárgya, mely arra támaszkodik, hogy egész berendezése "érzékszerű". Már a halak testtakarójának leírásánál volt szó azokról a lyukasztott halpénzekről, a melyek a hal oldalán végig vonúlnak s az u. n. oldalvonalat alkotják (289. ábra OV és 292. ábra 6), melynek természete csöves, kifejlődése s néha iránya is különböző: hol egyenesen fut, hol ívesen hajló, hol kígyódzó; néha meg is van szakítva, néha nem nyilik kifelé. De ez a csőrendszer nemcsak a hal oldalára terjed, hanem átmegyen a fejre is, hol különösen az az alsó szemcsonton és az alsó állkapcson likacsosan kifejlődve tapasztalható, s egyáltalában ágakra oszolva, a fejet

---

621

úgyszólván behálózza (297. ábra). Régibb kutatók ebben oly szervet gyanítottak, a mely a hal sajátságos nyálkáját izzadja; de ez meg nem állhat, mert a hal sikos voltát megmagyarázza a

297. ábra. Likacs-rendszer a konczér fején; OV az oldalvonalnak fej felől való kezdete.

takaróhártya kocsonyás természete s hozzá még az is, hogy tele van nyálka-sejtekkel. A mi az oldalvonal – helyesebben csövesvonal – érzék volta mellett bizonyít, az az a körülmény, hogy szerves összefüggésben van a bolygó-ideg oldal-ágával, a fejen a háromosztatú ideggel, melyeknek végső ágai a lyukasztott halpénzek alatt található gombalakú végkészülékben végződnek. A magam részéről ezt a sajátságos szervet a tapintó érzék egy külön ágazatának tartom, melyet az az elem tesz szükségessé, a melyben a hal él, t. i. a víz. A víznek különösen áramlása a hal testét folytonosan érinti s egyáltalában a hal megélhetésére nézve igen nevezetes befolyást gyakorol, a mennyiben a hal víz ellenében állva, a szembejövő áramtól várhatja leginkább táplálékát. Ezt az áramot külön meg kell éreznie – a leggyengébbet is – s erre a tapintó érzéknek külön ágazatára azért is van szüksége, mert a hal testsúlya fajsúly szerint a vízével körülbelől ki van egyenlítve. Az áramlás finom megérzése különösen akkor fontos, a mikor a víz megzavarodik, a mikor a hal nem láthat s igy egyedül az áramlás megérzése tájékoztathatja. Különben magának a szervnek elhelyezése is erre látszik mutatni, mert a fejet, a melynek legelőbb kell megéreznie az áramot, behálózza s azután, mint az áram is, végig fut a hal oldalain. Sőt maga az álom is, mely azonban a halnál úgy látszik inkább csak nyugvásnak mondható, de a teljes ébrenlétnek mindenesetre bizonyos csökkenése, nélkülözhetetlenné teszi ez áramlás megérzésének folytonosságát, illetőleg megváltozásának rögtön való megérzését már azért is, mert ez hozza a lélekzésre legalkalmatosabb vizet s ez viszi el a szilványból kikerült felhasználtat, vagyis a holt vizet.

A táplálkozás és emésztés szerve. Ez a szájon kezdődik. A halak szája – az egy ingola és, természetesen, a kopjahal kivételével – állkapocscsal nyilik; tátongása, öble, alakja és elhelyezése igen különböző. Ha épen a test csúcsán – közönségesen orr-

---

622

nak mondjuk – áll, illetőleg nyilik is, akkor, mint, tudjuk csúcsban álló, illetőleg nyiló (pisztráng); ha az alsó állkapocs rézsünt fölfelé irányúl s a felső állkapocs is ehhez alkalmazkodik, akkor fölfelé nyiló (kardos); végre, ha a felső állkapocs hosszabb, vagy az orrnak vehető rész messze kinyúló, akkor toroknak nyiló (paducz és a tokféle halak).

A legtöbb halnak a szája többé-kevésbbé csőszerűen ki is nyujtható, azaz zsákszerűen kitolható. Legföltünőbb ez a dévérkeszegnél és rokonainál, továbbá némely tokhalaknál, a melyeknél a száj tömlőszerűen kitolható. A száj mozgékonysága nyilván arra való, hogy a hal oly áramot csinálhasson, mely a kellő távolba vetődött táplálékot a szájába besodorja, különösen pedig arra való, hogy a táplálékot a kövek közül, repedésekből ki- s a fenékről felszedhesse, a mint ezt haltartóinkban igen könnyen láthatjuk is.

A szájba tekintve, látszik a tölcsérszerű bárzsingnyilás, torok vagy garat, mely magába a hosszában redős bárzsingba [nyelőcsőbe] vezet; a bárzsing sokszor rendkívül tágítható, nagy darabok nyelésére alkalmatos. A bárzsingra egyenesen, minden határszűkülés – lefűzés – nélkül a gyomor következik, mely némely halnál csak a bárzsing kitágulása; némelyeknél tetemesebb a tágulás s gyakran patkós hajlású.

A bárzsingba, illetőleg gyomorba vezet, még pedig a hátfelől az úszóhólyag csöve, természetesen csak azoknál a halaknál, a melyek úszóhólyaggal birnak s úszóhólyagjoknak kivezető csöve van, a mint ezt majd alább látni fogjuk.

A gyomorból, és ismét határszűkülés nélkül, indul a belek rendszere, a melynek kezdetén, a gyomornyitónál, különösen a csontoshalaknál s leginkább pedig a lazacz-féléknél számos – 1-től 200-ig – vakbélszerű függelékek vannak. A vérteshalaknál (tokféléknél) hasonló függelékek a vékonybelen láthatók. Ezek a függelékek a hasnyálmirigynek látszanak megfelelni s emésztő váladékot eresztenek. Tulajdonképeni vakbél a mi halainknál nem található. A mondott függelékek nincsenek meg pl. a csukánál, pontynál, harcsánál stb.; megvannak a lazaczféléknél, még pedig a pérhalnál 19–24, a pisztrángnál 50-ig, a lazacznál 60-ig, a galóczánál kerek számban 200-ig.

A vékonybél a vastag-bélbe többnyire határ nélkül megy át; a

---

623

tokféléknél az átmenet megkülönböztethető s a vastagbél hosszában egy csavaros redő fut végig, melynek néha negyven fordulata is van s csavaros billentyű nevet visel. A végbélnek mindig külön nyilása van: a hugygyó.

A máj a mi halainknál egy darabból való; néha két, néha három karajos s az epehólyag a jobb felén vagy néha a közepén látható. A hasnyálmirigy eddig csak a tokféléknél, a csontoshalak közül a harcsánál s némely lazaczféléknél van kimutatva. Végül megvan a lép, mely nagyság szerint igen változó, barnásvörös és vagy a gyomor közelében, vagy a belek kanyarulatai között található.

A kopjahal kivételével, minden halnak van veséje, mely a hasüregben, felül, a gerincztől jobbra-balra a test hosszában fekszik s vezetéke a hugygyó mögött és igen gyakran az ivarnyilással együtt nyilik.

Az emésztőszerveket körülzáró hasüreg sok halnál a hugygyón túl is terjed, tehát a fark tőrészébe is benyomúl. A hasüreget legtöbbnyire ezüstös fényű hashártya béleli ki, mely azonban némely fajnál, pld. a paducznál, fekete színt is ölt; – innen a paducz népiesen tintahal, tintaf[os]ó is.

Az úszó hólyag. A halak emésztőszerveihez csatlakozik az úszóhólyag – népiesen pukkantó, pattantó – is. Az úszóhólyag a halaknak kizárólagos tulajdonuk ugyan, de nem terjed ki valamennyire. Általánosságban kifejezve, inkább van meg az édes vizben élőknél, mint a tengerbelieknél. Tudományos felfogás szerint az úszóhólyag A bárzsing flóktágúlata, s megfelel a felsőbbrendű gerinczesek tüdejének; a bárzsinggal eredetileg mindig levegőjárattal van kapcsolatban. Ez a kapcsoló levegóiárat néha eredeti alakjában marad meg, majd szűk tömlővé alakúl, majd bezárúl s elenyészik. Halaink közül az ingolának nincsen úszóhólyagja. Teljesen elzárult az úszóhólyag a sügérféléknél és másoknál. A levegő-járattal biró úszóhólyagok vagy egytömlősök, vagy egy szűk korcz – lefűzés – két részre osztja (298. ábra).

298. ábra. A ponty két részre lefűzött úszóhólyaga; L levegőjárat.

Az egytömlősöknél – csuka, lazacz, – a levegőjárat a tömlő ele-

---

624

jéből indúl; a két tömlősöknél – ponty – a hátulsó, nagyobb fél elejéből. Az úszóhólyag kettős rétegű; a külső réteg rugalmas s olykor izomszalagok szövik át; a belső igen finom, ezüstösen fénylő, melyben finom véredények ágaznak el. Az úszóhólyag majd szabadon – elváltan – fekszik (ponty és mások); majd rá van forradva a bordákra és gerinczre (sügér, menyhal, harcsa). Némely halaknál a gerincz és bordák felől erős izomnyalábok borúlnak az úszóhólyagra; a csíké egy csontburokban rejlik. Az úszóhólyag levegője a vérből kerül bele; s a hol levegőjárat van, ez csak a fölös levegő kibocsátására szolgál. Az úszóhólyag levegője az alkotó részek tekintetében megegyezik ugyan a külső levegővel, de a részek aránya más. A pontyféléknél 1–5, a lazaczféléknél 10, a sügérféléknél 20–25% oxygén található benne, melyhez a szénsavnak nyomai is járúlnak.

A mint már tudjuk, a hal testének fajsúlya a vízével meglehetősen azonos, a víz tömöttsége pedig a mélységben is alig változik; érthető tehát, hogy az úszóhólyag összenyomása és viszont tágítása a hal tömegén változtat s ekként a fel- és leszállásra befoly. A mint a hal az úszóhólyagot izmaival összébbnyomja, leszáll a víz feneke felé; a mint enged, felszáll a víz szine felé. De minthogy úgy a szűkítésnek, mint a tágításnak megvan a maga határa, egészben véve az úszóhólyag a halat reákényzszeríti, hogy átlagosan bizonyos mélységben maradjon.

A lélekzés és a vérkeringés szerve. A hal lélekző szerve ahhoz az elemhez van alkalmazva, a melyben él, t. i. a vízhez; és minthogy a hal vérének elevenítése a levegővel való érintkezéstől függ, épen úgy mint a szárazon élő állatoknál, a hal lélekző szervének szerkezete úgy van idomítva, hogy a vízben igen kicsiny buborékok alakjában levő – tehát vele nem kémiailag összekötött – levegőt a vérrel való érintkezésre felhasználhassa. A felhasználás módja igen egyszerű: a hal a szájába veszi a vizet, a kosárszerűen feszülő szilványívek között keresztűlhajtja s a szilványfedelék alatti résen kibocsátja. A víz levegőrészeinek a vérbe való felvétele a szilványívek külsőt fedelék felőli részén levő rojtos, az élő – népiesen fris – halnál élénken vérpiros szilványlemezeken át a diffuzió törvénye szerint történik, s a viznek nagy felülettel való érintkezésén alapszik. A szilványrojtok száma ívenként igen nagy. BENECKE szerint a pontynak

---

625

egy-egy szilványivén 250 szilványrojt van, tehát a két oldal nyolcz szilványívén kétezer, melyeknek a vízzel, illetőleg annak levegőjével érintkező felülete körülbelől negyvenezer négyszög milliméterre rúg.

A szilványrojtok elhelyezése páros. A szilványíven fut a vérér s minden rojtpárba ágat bocsát, mely a rojt külső szélén halad végig, csúcsáig ér s útja közben számos finom és ágasan oszló hajszáleret bocsát a rojtba; ezek a hajszálerek a rojt belső széle felé ismét nagyobbacska erekké futnak össze s a szélén egy végig futó ágat alkotnak, mely a vérér fölött futó élőérbe nyilik.

A nagy élőeren a szívből jövő szénsavas, vagyis holtvér keresztül hajtva a szilványrojtok hajszálerein, megszabadúl a szénsavtól, a levegő oxygénjétől pedig megelevenedik s így siet a test különböző részeibe.

Megjegyzendő itt, hogy a vízbe keveredett szennyet és apróbb táplálékot felfogja a szilványívek egészben véve szűrő természete, mely sokszor még rojtos képződések által is tökéletesbítve van.

299. ábra. A csuka szilványivének része. Si az ív, Sr a szilványrojtok.

300. ábra. A bal szíve; k a kamara; p a pitvar; E a nagy élőere; V a nagy vérér; S szilványokba vezető irány.

A vér keringését a halaknál is a szív hajtja végre. A hal szíve burokban lüktet; helye a szilványívek közvetlen szomszédságában van. Szerkezete szerint a halszív egyszerű, a mennyiben csak egy kamarája s egy ehhez tartozó pitvara van (300-ik ábra). A szív kamarájából (K) indúl a tövén hagymaszerűen kitágított, billentyűs nagy szilvány-élőér, (E), a melyen át – a szív összehúzó lüktetésekor – a holt vér a szilványok felé tódúl. (S), a hol, a mint már tudjuk, az élőér ágakra

---

626

oszolva a szilványrojtokba nyomúl s a hozott vér megelevenedik; ezek az ágak tovább összefolyva s a fejfelé is ágat bocsátva végre egyesülnek s megalkotják a test nagy élőerét, mely a gerincz hosszában haladva, a fark végeig nyomúl, útjában ágakat bocsátva a zsigerekbe s külön, minden második csigolyának megfelelően páros ágakat, melyek a két oldal izmaiba oszolnak. Az élőér-rendszer ágazataival szemben keletkeznek a holtvér érágazatai, melyek a felhasznált vért összegyűjtik s mindinkább összefolyva, végre a szív pitvarába (p) vezető nagy vérérben (V) egyesülnek, vagyis azon át a sziv tágúlásakor a szív pitvarába ömlenek; a keringést a nyilak mutatják.

Ennek az egyszerű szívszerkezetnek és körfolyamnak megfelel a szívnek, illetőleg a nagy szívereknek billentyűszerkezete is. A pitvarba szakadó nagy vérér (V) szájának billentyűje a pitvarba, tehát befelé nyilik, úgy, hogy a vérerekből a szívbe viszakerűlö vér bejuthat ugyan a kamarába, de innen nem ömölhet vissza; a nagy élőér (E) billentyűje ellenben nem a kamara, hanem az élőér hagymaszerű tágúlása felé nyilik s ekként a szív lűktetése által a vér az élőérbe léphet ugyan, de vissza nem ömölhet.

A hal vérkeringésének összefoglalt képe im ez: A szív pitvarából a szív kamarájába beáromló vér elhasznált, szénsavas, vagyis holt vér; ez a kamarából a felszálló élőérbe jut, mely a szilványokba szállítja, hol a szénsavtól megszabadúl s a levegő oxygénjével érintkezve, megelevenedik; a megelevenedett vér az élőerek ágazatain megfutja a test minden részét s midőn élesztő munkáját elvégezte, vagyis az oxygént felhasználta, az életfolyamat alatt keletkezett szénsavat ellenben fölvette, finom hajszálereken át a vérerekbe gyülekezik s végül a nagy vérér útján a szív pitvarába jut, hogy a körfolyamot újra megfussa.

Ennélfogva a hal vérkeringése egyszerű, azaz a vér a szilványokon át a testbe és a vérereken át a szivbe tér vissza. A tökéletesebb állatoknál az egész testen átmenő nagy keringésen kívül van egy kis keringés is, a szívtől a tüdőhöz és vissza, vagyis a felsőbbrendű állatoknál a tüdőben megelevenedett vér nem indúl egyenesen a testbe, hanem a szívbe tér vissza, s innen oszlik el nagy útjára; ez állatok vérkeringése tehát, a haléval szemben, kettős.

A vérkeringés tekintetében a kopjahal némileg kivételes, a meny-

---

627

nyiben szíve nincsen s csak ereinek bizonyos szakaszai lüktetnek; az ingoláknál pedig a szilványszerkezet más; ezeknek nincsen szilványfedelékük s a szilványívek is hiányzanak; ellenben a fejnek vehető rész mögött mindenik oldalon hét szilványnyilást láthatunk, mely hártyás lemezekkel körűlfogott szilványzacskóba vezet, a mely zacskók befelé, a bárzsing alatt futó csatornába nyilnak, mely hátúl vak, elől pedig a szájba nyilik. A szilványzacskókban rojtok helyett csak redőket találunk, a melyekben az erek szétágaznak. Az ingola e zacskókon hajtja át a vizet.

A nemző szervek. A halak ivar szerint elvannak választva, azaz vannak himek és nőstények, népiesen tejesek és ikrások. A nemzőszervek mind a két ivarnál fekvésök és alakjok szerint nagyon egybevágnak, úgy, hogy fejletten vagy nyúgovó állapotában csak szoros vizsgálat állapíthatja meg a különbséget; de a mint az ívás ideje közeledik, e szervek fejlődésnek indúlnak s annyira feldagadoznak, hogy a zsigereket is leszorítják. A legtöbb csontoshalnál úgy a him, mint a nőstény ivarszerve hosszú, páros tömlőt alkot, mely a hal feje felé álló végen vakon végződik, a hugygyó felé ellenben csővé vékonyodik.

A két fél kivezető csöve a nyilás előtt egybeszakad s egy közös kivezető csővé alakúl, a mely, mint tudjuk, a hugygyó mögött nyilik, néha azonban a vese vezetékébe is szakad s evvel közös nyílást alkot.

E tömlők falazatán, vagy egyes részein fejlődnek a nemzés anyagai – ikra, tej, – hogy kifejlődve a tömlőt megtöltsék s az ívás során kikerülve, önálló továbbfejlődésnek indúljanak.

A himhal teje megérése előtt kocsonyás és szürkés szinű; az ívás idejének közeledtével igen megszaporodik, tejszínűvé s végre tejfelszerű folyadékká válik, a mikor is magvaérett. Ez a magvaérett folyadék megszámlálhatatlan sokaságú magszállal (állatmaggal, zoospermium) van tele, mely alak szerint gombostűhöz hasonlít, néha gombos, néha gyüszű, néha inkább hengeres fejű; a sügéréi 0.02, a lazaczéi 0.06 milliméter hosszaságúak. Felesleges magyarázni, hogy ezeknek az ikrába való befuródása szüli az utóbbinak megtermékenyítését; de mint a mesterséges haltenyésztésre fontos körülmény felemlítendő, hogy a magfolyadék a haltól elvonva

---

628

haltól elvonva is, hűvös helyen több napon át megtartja termékenyítő erejét; úgy az ikra is.

Halaink ikrája golyóalakú; belsejét a tojás sárgája, borítékját a tojáshéj alkotja meg, mely utóbbi nagyon rugalmas. A tojáshéj felülete gyakran ragadós anyaggal van bevonva, mely a vízben megkeményedik s a melynél fogva a hal az ikrát növevényekhez s egyebekhez ragaszthatja. A tojás héja színtelen, átlátszó; tele van számtalan kisebb s közben nagyobb likacsokkal; azonkívül egy nagyobb, u. n. pete-likacsa is van, mely belőlrűl mélyed. A tojás sárgája csak kevés halnál (tokfélék, ingolák) nem átlátszó, a többieknél áttetsző, átlátszó; hol víztisztaságú, színtelen, hol sárgás narancsszínű, vöröses stb.; – alapjában nyúlós, fehérjeszerű folyadék, zsírral van keverve, mely hol finoman eloszlatva, hol egy golyós cseppé alakítva is látható.

Az ikra nagyság szerint igen különböző; a pontyféléké 2. a pérhalé 4, a pisztrángé 5, a lazaczé 6 milliméter átmérőjű is, – mindig öreg példányokat értve, mert kisebbeknél, teljes ivarérettség mellett is, az ikra kisebb.

Az ikra száma rendkívül ingadozik. Altalánosságban mondhatni, hogy ifjabb halaknál kisebb számú. A pisztrángé 500–1000, a lazaczé 10,000, a csukáé 100,000, a pontyféléknél 3–700,000, a tokféléknél pedig milliókra rúg. BLOCH a kelehalnál 100,000, a paducznál 8,000, az Éva-keszegnél 30,000, a pontynál 350,000 ikrát számlált meg.

A legtöbb hal évenkint ívik; az ingolák és ángolnák életökben egyszer, mire elpusztulnak. Az ívás ideje vagy tavaszi – illetőleg nyárelői, – vagy őszi, mely utóbbi sokszor a tél elejéig is terjed.

Mielőtt az ívásra térnénk, helyén lesz itt azokról az eltérésekről megemlékezni, a melyek halainknál észrevehetők. Némelyeknél a him és nőstény ivartartója nem páros (sügér, ingola) s ekkor a test középvonalában fekszik. A lazaczfélék és az angolna pete-fészke nem tömlő, hanem csavaros, vaskos lap, a melynek felületén az ikra keletkezik s a mint megérik, a hasüregbe száll alá; ehhez képest az ikravezető cső is hiányzik s az ikra egy nyiláson búvik ki, mely vagy a hugygyón túl – a fark felé értve, – vagy a vese vezetékcsövébe nyílik (lazacz). Az angolna him heréje, SYRSKI szerint, ki azt

---

629

1872-ben fedezte fel, egészen sajátságos alkatú, t. i. páros tömlő, mely a gerincz mindkét oldalának megfelelő fekvésben vonúlva, a hugygyó mögött nyílik; külsején soros mirigylapocskák függnek.

A tokfélék pete-fészke és heréje zárt, kifelé nem nyiló tömlő, a melyből az ikra és illetőleg a tej egyszerűen a hasüregbe száll alá, hogy azután két tölcsérszerű vezetékbe kerüljön, mely a vesevezetékbe nyílik.

Az ívás az uralkodó közfelfogás szerint akként történik, hogy a halak elhagyják rendes tartózkodó helyöket s többnyire seregesen a szélvizekbe gyülekeznek; a nőstény elbocsátja az ikrát, mely súlyánál fogva a víz fenekére száll s ekkor a hím – a nőstény nyomán haladva – a lerakott ikrára bocsátja a tejet, vagyis végzi a termékenyitést. Ám ez csak igen felületes, igen vázlatos képe e fontos élettani mozzanatnak.

Az ivarérettség közeledtével sok halfaj, különösen a hímje színét változtalja; általában a színek élénksége növekedik; némely fajoknál ragyogóvá válik. A mi fajaink közt legpompásabb, és valóságos szivárvány ekkor a kis ökle, hasonlóképen a kis cselle is; a pisztráng-hímen a sárgás szín tüzesebbé válik s bizonyos violaszínű lehellet is látható rajta; a szénporszerű sűrű pontozás még sűrűbbé válik s a piros szeplők körül világosabb udvar támad. Más fajoknál a héjakon kemény, szemölcsszerű kinövések támadnak, melyek a hal felületét érdessé teszik.

A színváltozáshoz csatlakozik a nyugtalanság. A tengerben ívó halak folyó mentén sietnek a sósvíz felé; az átmenet megkönnyítésére rövid ideig a folyók torkolatában vesztegelnek, hol a folyó édes vize a tenger sós vizével összekeveredik; az édes vízből jövők itt szokják meg lassankint a sósat; és viszont a tengerből az édes vizekbe törekvők – lazacz stb. – az édes vizet.

Némely fajok, különösen a nemes halak, hihetetlen erővel ostromra kelnek az akadályok ellen, a minők a vízesések, zsilipek, zúgók stb. s különösen a hím halak, melyek karcsúbb testökről ismerhetők fel, tüzeskednek, megfeledkezve óvatosságról, fájdalomról, mindenről.

Az ívás szerint megbizhatóan ismeretes fajaink mind a sekély, u. n. szélvizeket keresik föl, nyilván azért, mert az ikra kikelése a víz átmelegedésétől függ.

---

630

Az ívó halnál – mindkét nemnél – a hugygyó egész tája ilyenkor föl van duzzadva s a hal a kézzel való simogatásra is elbocsátja az ikrát, illetőleg a tejet.

Az ívó hal – népiesen szólva – pergelődik, vagyis fészkelődve egymáshoz dörgölődzik; a mennyire megfigyeltem, a hím hal mindig azon van, hogy saját hugygyójával minél jobban közelíthesse meg a nőstényét; sőt a pisztrángnál az érintésre is törekszik, ebből következtetve, azt tartom, hogy csak az az ikra éri el a biztos megtermékenyítést, a mely elbocsátáskor közvetetlenűl érintkezik a hímnek a vizzel még el nem vegyült, vagy csak épen érintkezett tejével. E mellett szól a mesterséges termékenyítés is, melynek u. n. száraz módja, a. midőn t. i. a hím hal tejét nem bocsátják előbb vízbe, hanem egyenesen a szárazon fekvő ikrára s ezt pedig a tejben megforgatják, sokkal foganatosabb.

A ponty-félék jobbadán vízi növényre, a növénynek a víz szinéhez közel fekvő szirmaihoz, leveleihez tapasztják ikráikat s innen van az, hogy némely faj, pld. a küsz-hal, mélyebb vízben is ívik, ha ott a víz szine közelében alkalmas úszó hínárokra talál. A nőstény hal sohasem törődik az ikra sorsával s a hol a gondozás némely mozzanata tapasztalható, azt mindig a hím hal végzi. A mi halaink közül a kölönte hímje gondosan őrzi kikelésig az ikrát; az ingola szívó szája segítségével kavicsot, követ hordozgat össze, a melyből medenczét alkot az ikra számára. A pikóhal hímje az ikra számára növevények rostjából diónagyságú fészket készít, a melybe az ikrák kerülnek, hol azokat a kis hím hal őrzi, védi; sőt egy ideig a kikelő ivadékot is gondozza.

A lerakott ikra elbocsátáskor legtöbbször horpadásos, nem tömött; de vizet beszíva megtelik, az ikrahéj megfeszül s az ikra golyóalakúvá válik.

A fejlődés. A csontos halak ikrájának fejlődése egészben egyformán halad. Az ikra sárgájának vagy szikgolyójának csak egyik részéből épül a kelő halacska; a másik részéből tulajdonképen táplálkozik; az előbbi a képző-, az utóbbi a tápláló-szik; az utóbbit az előbbi a fejlődés során felveszi magába. Az ikra termőszeme (petesejt) a megtermékenyítés után két egyenlő részre oszlik; ezek ismét két-két részre oszlanak s a barázdálódás azután úgy halad, hogy a termő-

---

631

szem 8–16–32 részre és tovább bomlik, míg végre számtalan piczi golyócskává (sejtekké) alakul, a melyekből a kelő halacska úgyszólván felépül.

Az így oszló termőszem a táplálórész rovására növekszik és terjed, mindinkább harangformán borulva az utóbbira. Ebből a csirahártyából képződik lassan a hal egész szervezetével. Legelőször képződik a háti oldalon egy barázda, mely velőcsővé zárul; ez alatt képződik a gerincz-húr, mely már ekkor elárulja a fejlődő hal gerinczes természetét. Azután elválasztódnak az első, u. n. őscsigolyák; közvetetlenűl a fejrész mögött pedig egy hajlott tömlő, a szív első formája támad.

A kelő halnak fej- és farkrésze folytonosan nyúlik; a tápláló-rész golyó- vagy körtealakban hasafeléhez van tapadva s valóságos táplálózacskót alkot. Az aránytalanúl nagy szemek már korábban feltünők.

Még mielőtt a táplálózacskó tartalma felszívódott volna, a kelő hal ficzkándozni kezd, ezáltal kirepeszti az ikra héjját s kikél.

Az ikrából kikelt halacska átlátszó, nagyfejű poronty, hasafelén kisebb-nagyobb táplálózacskóval, melyből élete első napjaiban táplálkozik, helyesebben, a melyet a test felemészt. A míg a táplálózacskó tartalma nincsen felemésztve, a kis hal nem szorul táplálékra és egészben csöndes mágaviseletű; de a mint a fölemésztés megtörtént, a kis hal táplálékot keres, élénken mozog; az első táplálék mindig a vízben levő parányi, szabadszemmel nem látható élő szervezetekből telik. De a kis hal alakja még a zacskó tartalmának fölemésztése után is tökéletlen s csak lassan kapja meg a fajának megfelelő alakot és teljes szervezetet.

A mi azt az időt illeti, a mely a kelő halnak az ikrából való kikeléséig elfogy, ez fajok szerint is különböző s különbözik azok szerint a viszonyok szerint is, a melyek között a fejlődés történik; legfőképen pedig a víz hőmérsékletétől függ, a mely a fejlődés menetére döntő súlylyal bir.

A pisztráng ikrája, mely legjobban van kiismerve, ebben a tekintetben igen tanulságos. V. d. BORNE szerint nála 0 R[éaumur]. fokú vízben a pisztráng ikrájának fejlődése négy hónap alatt odáig haladt, hogy a kelő hal szeme kivehető volt. AINSWORTH STEPHEN szerint a szemek

---

632

és a piros vér 2°R. vízben – a megtermékenyítés napjától számítva – 81 nap mulva,. 4°R. vízben 49 nap mulva, 6°R. vízben 31 nap –, 8°R. vízben 23 nap –. Végre 10°R. vízben 15. nap mulva tünnek fel. A kibúvás 2°-nál 165, 4°-nál 103, 6°-nál 73, 8°-nál 47, 10°-nál 32 nap alatt következik be a megtermékenyítés napjától számítva.

A pontyféléknél a fejlődés, a megtermékenyítéstől a kibúvásig számítva, 12–13°R. hőmérsékletű vízben 6–10 nap alatt esik meg; melegebb vízben még hamarább.

A fejlődésben eddig ismeretes különbségek közül legyen itt a tok-féle halaké és az ingoláé megérintve. A tok-féléknél, mint tudjuk, az ikra nem átlátszó; ezenkívül az ikra sárgája nem oszlik kétfelé s a barázdálás is ehhez képest nem a termőszemre szorul, hanem az egész ikrasárgára terjed; de egyenetlen, a mennyiben az ikra felső pólusán gyorsabban halad. A kelő hal első alakja kanálalakú s 5–10 nap alatt érik meg kikelésre; a kibúvó halacska tápláló-zacskót visel. A barázdálódás az ingolánál is az egész szikgolyóra terjed, mely előbb két, azután négy félre oszlik; ezentúl a felső rész gyorsabban barázdálódik; a kikelő ingola sima felületű bunkós alak, mely egészen féregszerűnek tünik föl és hosszasan fejlődik; sőt az álczaéletnek egy nemén esik át, mely okozta, hogy a fejletlen ingola nemcsak külön faj, hanem külön nem alatt szerepelt még hires tudósok irataiban is*.

Rokontermészetű halaknál a keverék fajok keletkezése is lehetséges, kivált azoknál, a melyek seregben ívnak. Nálunk a ponty-kárász és kárász-ponty nem is igen ritka s úgy támad, a mint a kárász hím a ponty ikráját – vagy megfordítva – termékenyíti; leginkább a nagy tóságokból kerül.

A tudományban ismeretesek még a dévér és a kele, az ezüstös balin és a veresszárnyú konczér, a küsz és a domolykó, a küsz és a kele, a márna és a paducz keverékei; a mesterséges haltenyésztés pedig a lazacz-féle halak korcsosítását – kivált újabb időben – rendszeresen űzi.

A halak növekedésére érvényes szabályt megállapítani nem lehet,

* CUVIER, Ammocoetes branchialis név alatt irta le; az ő révén került az irodalomba; megmaradt 1856-ig, amidőn MÜLLER ÁGOST a tévedést kimutatta.

---

633

mert a növekedés azokhoz az élet-, illetőleg táplálékviszonyokhoz alkalmazkodik, a melyek között a hal él; általánosan csak annyit lehet kimondani, hogy kedvező táplálkozási viszonyok között a hal egy év alatt oly nagyságot érhet el, a melyhez különben több év szükséges. A legjobban elhelyezett tenyésztett pontynál – DUBISCH-féle eljárás mellett – a két éves ponty növekedése a következő: ha félkilós és egy hektárra 400 darab jut, akkor a növekedés tavasztól őszig 1/8 vagy 1/4 rész; de ha csak 200 jut egy hektárra, akkor a testsúly megkétszereződik vagyis 1 kilogrammra rúg. A Duna halászai szerint a csuka nagy vízállás mellett az első évben 1 kilo, a másodikban 1.5 vagy 2 kilo kitünő tavakban a növekedés a második évben 3 kilóig terjedhet.

A mi az ivari érettséget illeti, bizonyos, hogy nincsen a hal nagyságához kötve, mert különbén nagyra növekedő halfajok kis példányainál is teljes ivarérettséget tapasztalhatunk, a mennyiben t. i. ívás idején a hím teje kiszökken s a nőstény ikrája fejlett. Általánosságban ki lehet mondani, hogy a hím korábban s átlag 2 éves korában, a nőstény későbben, átlag a 3-dik évében éri el ivarérettségét – mindig a természetben és átlag kedvező viszonyt értve.

A halak kora, helyesebben az a kor, a melyet elérhetnek, nehezen határozható meg. A természetben a halat ezer veszedelem környékezi és ritka az, a mely élete természetes végét éri el; ha pedig eléri, ember nem kisérte, mert nem is kisérhette élete utain, nem vehette számba az éveket. Mindazok a számok, a melyeket u. n. tapasztalt halászok bemondanak s a melyek 8–15 év között ingadoznak, csak a puszta föltevésen alapúlnak. A 15 kilogrammos csukának, az ugyanily súlyú pontynak, a nagy ritkán bár, de megtermő 10–12 kilogrammos pisztrángnak, a 10 métermázsáig is növekedő vizának mindenesetre több évet kell engednünk. A régi krónikás iratokban akadunk 300 esztendős pontyokra, "267" esztendős csukákra, ami mese is, hiba is; mert ime a mi régi MISKOLCZI GÁSPÁR-unk felemlíti, hogy "Krisztus Urunk születése után 1417. esztendőben Sueviának Heilbrona nevű városánál levő halas-tóból fogatott volt ki egy igen nagy csuka, kinek a felső állán volt általvonva egy sárgaréz gyűrű, a melyre görögül ez volt írva: Én vagyok az a hal, ki a Méltóságos II. Fridrik által legelőször vettettem ebbe a tóba

---

634

1230. esztendőben, Mind-szent-hava 5. napján. És így a csuka 267 (!) esztendeig stb. stb.," pedig világos, hogy a két évszám közötti különbség csak 187 esztendő. Tudományosan csak az ingola életkora mondható ki, mert tudjuk, hogy életében egyszer ívik s azután meghal, ívása pedig ötödik életévében köszönt be. Érdekes az Eszterházy-féle, Tatán folytatott tógazdaság, mely 1802 óta rendszeresen foly, a melynek anyapontyai, melyek állítólag sohasem adattak el s ma is ívásra használtatnak, rendszerint 10–13 kilogrammot nyomnak, e szerint most 84 évesek.