A FAJOK LEIRÁSA.
A midőn könyvem e szakaszáig értem, eszembe jutottak azok a szavak, a melyeket a könyv történetében mondottam s a melyek így hangzanak: "Ezt a könyvet nem írta tudós ember tudósok kielégítésére, hanem írta egyszerű magyarember, magyaremberek okúlására, általános műveltséggel bíró emberek tudásvágyának kielégítésére." E szavak köteleznek arra, hogy itt bevezetésképen némelyeket elmondjak.
Nemcsak magyarföldön, hanem világszerte, a legműveltebb népek körében is bőven terem az "általános műveltséggel bíró embereknek" egy külön fajtája, a kiknek a könyvekkel és a szakemberrel szemben külön álláspontjuk van. A könyvekkel szemben a lehetetlenségig követelők; minden, de minden meglegyen bennök; a szakemberrel szemben követelésük az, hogy megrögzött előitéleteiket legyezgesse. Ezek az emberek büszkék születésük helyére – ez erény; erős a hit bennök, hogy a mi ott terem, az sehol másutt nem terem, vagy ha már mégis, akkor az övék legalább különb – ez gyengeség; de minthogy az öreg csősz ezt meg azt állította valamely természeti jelenségről, hát ez Szentírás; ha pedig a szakember másképen nem csak látja, hanem bizonyítja is ugyanezt a dolgot, azért a szaktudósnak avval a csőszszel szemben még sincsen igaza – ez elfogúltság.
Ez az elfogultság sokszor oly hatalmas, hogy országossá fajúl s a szaktudás tekintélyének csorbításához vezet, a mi nem szolgálja meg a közművelődés érdekét.
Ilyen valóban országos elfogultság uralkodik példáúl a Balaton "fogasa" és illetőleg "süllője" tekintetében, a melyekről – különösen a műveltebbek – szinte megingathatatlan makacssággal azt vallják, hogy két különböző fajból valók s egészen mások, mint a folyókban élő "süllő".
Már pedig a régi ARTEDI, a halhatatlan LINNÉ és CUVIER óta –az utóbbi az, ki ezt a halat osztályózta és Lucioperca Sandra névvel látta el – minden természetvizsgáló a legapróbb részletekre kiterjedő, pontos vizsgálattal egybehangzóan azt derítette ki, hogy a balatoni "süllő" a fogasnak ifjú alakja s hogy mind a kettő egy és ugyanaz a folyókban élő "süllővel". A sörényúszók és úszószárnyak sugárzata, a fogazat, a pénzek, az egész életmód az ívással együtt, az egész belső szervezet ugyanaz.
Érdekes PETÉNYI-nek ide vonatkozó följegyzése, mely 1841-ből ered s így hangzik.
"Minden balatoni halász azt állította, hogy a süllő és a fogas a következő okoknál fogva két faj: 1. hogy a fogas orra már ifjú korában is hegyesebb, nyujtottabb; a hát domborodottabb; a fark karcsúbb; a kormányúszó szélesebb, mint a süllőé; 2. hogy a fogas is külön, a süllő is külön ívik; 3. hogy a süllők a Zala és Mura vizében is teremnek, az igazi fogas ott nem fordúl meg soha; 4. hogy a fogas a süllőnél jobb ízű; 5. hogy a fogas legalább is 6 fontot nyom, holott a süllő legfeljebb 5 font." Erre PETÉNYI azt mondta, hogy: "mutassanak hát egy fióka fogast". A felelet ez volt: "Uram, az nincs soha a Balatonban!"
A makacsságot semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy ma már a 3 fontos is "fogas"; – igen, mert a hat fontos már fogyni kezd! No de vegyük azokat az érveket sorra, eleve is megjegyezvén, hogy egyetlen egy sincs köztük, a mely faji értékű volna és valamennyi áll bármely más halnak ifjú és meglett alakjáról; de sőt bármely más állatról is.
Az első pont alatt felsorolt, merőben külszínes alaki különbségek csak korkülönbségek, a minők minden, különösen gerinczes állatnál előfordúlnak s a fogas süllőnél korántsem akkorák, mint pld. a csirke és a tyúk, a csikó és a ló stb. között.
A második pontra nézve áll, hogy ez más halaknál is így van; az ifjabbak és kisebbek együtt ívnak, a nagyok is együtt, mert nem szabad elfelednünk, hogy sok halnál az ivarérettség már "félfontos" korában ébred, holott a faj 15–20–30 fontig is megnő.
A harmadik pont állítása egy oly jelenség, mely a halaknál általános, hogy t. i. az ivadék, míg kicsiny, a kisebb vizeket keresi föl,
mert ott kevesebb megerőltetéssel szerzi meg táplálékát s nincs kitéve a nagyok versenyének.
A negyedik pont egyértelmű [egyenértékű] avval, hogy a csirke húsa is más ízű, mint a tyúké, a borjué más mint a tehéné, a nélkül, hogy ez külön fajt teremtene.
Végre az ötödik pontra nézve áll a PETÉNYI-féle, valóban fogas kérdés s a makacskodók meg fogják engedni, hogy a fogas ikrájából, mely letojva legfeljebb másfél milliméter átmérőjű, tehát még bors-szem nagyságú sem, nem bújhat ki egy hat – de még három fontos fogas sem.* Azt hiszem, hogy ez be van végezve.
Olyan könyv, a mely mindenkinek rögtön megadja a módot arra, hogy a halat pontosan meghatározza, egyáltalában nem is írható. A legjobb könyv használata föltételhez van kötve s e föltétel az összehasonlítás útján szerzett gyakorlottság. Be kell gyakorolnunk a szemet a formák megkülönböztetésére, sok és sokféle halat kell szemügyre vennünk, élő állapotban, frissében és szárítva vagy borszeszben elrakva, hogy látásunk élességben nyerjen s utóbb egy pillantással is kivegye azt, a min a faj jelleme megfordúl.
Tudnunk kell azt is, hogy a halaknál is vannak egyéni eltérések: egy-egy úszósugárral, pénzzel több vagy kevesebb, eltérés a színben és több efféle. Itt csak a gyakorlásból folyó itélet segít rajtunk.
Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy egy és ugyanazon faj a tartózkodás szerint feltűnően változik, különösen színben, sokszor egész külső megjelenése tekintetében is.
Végre a népies elnevezésekkel rendkívül óvatosan kell bánnunk, mert azok nemcsak táj szerint különbözők, hanem ugyanazon a tájon évszak szerint is, pld. Tamáskeszeg, mely Tamás napja, – pünkösdi keszeg, mely pünkösd napja, – nagypénteki keszeg, mely nagypéntek napja táján kerűl a hálóba; vagy fahegykeszeg, mely rügyfakadáskor jár bőven stb.
Szóval a könyv e részében csak akkor van haszon, ha tárgyával
* Az igazság úgy kivánja, hogy ideirjam, hogy a Balaton valóban tapasztalt halászai, kiket nem vezetett az az érdek, a mely e dologból sokszorosan kirí, t. i. hogy a süllőt korlátlanúl lehessen irtani, nekem mindig azt mondták, hogy a süllő a fogasnak a fia. Olyanok ezek, mint KARDOS GYÖRGY Keszthelyen, KUN FERENCZ Kenessén s a 40 év óta barlanglakó öreg SIMON.
valóban foglalkozunk is s e foglalatosságban rejlik a könyvben tárgyalt szaknak tovafejlődése is.
A leírások szerkesztésében azt a módszert követtem, a melyet HECKEL kimívelt és SIEBOLD méltán klasszikusnak ismert el. Az ismertető jegyek csoportosítva vannak s igy a fajokat egymással összehasonlítva, kitűnnek a különbségek.
A midőn tehát bizonyos halat, a melyet meg akarunk határozni, előbb a rendszeres összeállítás segítségével valamelyik alrendbe, családba és nembe tartozónak ismertünk meg, ezen a nyomon fölkeressük az idetartozó fajok leírásait s eldöntjük, hogy melyik fajjal van dolgunk.
Ha szemünk elég gyakorlott, ezek a meghatározások már a főjegyek alapján fognak sikerülni, a leírás pedig már inkább csak ellenőrző lesz.
Példával magyarázva: előbb meghatározzuk, hogy a kezünk ben levő hal "csontoshal"; ha szilványfedelékei tüskések, szájában fogak érezhetők, teste hosszúkás, oldalt lapított, héjja pedig érdes tapintatú, akkor a hal "sügérféle"; ha ezeken kívül e halnak két hátsörényúszója van, melyet csak egy igen alacsony hártya köt össze, fogai gerebenszerűek, a szilvány előfedője fogacsos, a fedő tüskés, pofája héjjas, nyelve sima, akkor a "sügér"-nemmel van dolgunk; és ha végre az első hátsörényúszó végén egy nagy, sötét, pávaszemszerű folt is van, az oldalakon sötétes pászta látható s a hónalj- és hasúszószárnyak világos vörösek, akkor a hal a "csapó sügér". – Ezt a meghatározást azután ellenőrzi és erősíti a többi viszonynak a vizsgálata és igazolása, tehát főképen a sugárzat , az oldalpénzek száma, a fejnek a testhez való aránya stb. stb.
A faj leírásának élén azok a főjegyek állanak, a melyek a fajt a rokonfajokhoz viszonyítva megkülönböztetik; erre következik a sugárzat, az oldalpénz száma, a fejnek a testhez való aránya s a többi leírás.
A rövidítések magyarázata íme ez:
AS = alsósörényúszó sugárzata;
FA = a fejnek a testhez való aránya;
HA = a hasúszószárny sugárzata;
HO = a hónaljúszószárny sugárzata;
HS = a hátsörényúszó sugárzata;
HS1 az első hátsörényúszó sugárzata.
HS2 a második hátsörényúszó sugárzata;
OP az oldalvonalon végig megszámlálható pénzek.
Minthogy az úszósugarak minéműségének kiismerése is a fontosabb jegyek között foglal helyet, ezeknek feltüntetése nem törtszámban, hanem törtszám formában történik, akként, hogy a síma sugarak, illetőleg tüskék elől járnak s az osztott vagy tagolt sugarak utánok következnek, példáúl a csapó sügér sugárzata:
HS1 13–15/0 = az első hátsörényúszóban 13–15 sima sugár van, osztott sugár nincsen;
HS2 1/14 a második hátsörényúszóban egy sima és 14 osztott;
HO 0/14 a hónaljúszószárnyban 14 osztott sugár stb. stb.
Az oldalpénzek számlálása nyeles tű segítségével az oldalvonalon vagy annak táján – ha t. i. nincs kifejlődve – történik; a fej arányát jó, éleshegyű körzővel mérjük le akként, hogy az orr legkiállóbb csúcsától a szilványfedelék leghátrábbra nyúló széléig mérve, a kapott mértéket az oldal középvonalán fölteszszük, számlálva, hányszor fordúl meg a test hosszában.
A test hosszúsága az orr hegyétől a kormányúszó végéig terjed; magassága alatt azt értjük, a mi közszólás szerint szélesség, t. i. oldalt tekintve a halat az, a mi a has és hátvonal közé esik; vastagsága az, a mi a két oldal közé esik.
A sörény és egyéb úszóknál a magasságot a sugarak hosszúsága szerint értjük; a terjedelem , vagy szélesség az, a melyet a sugárzat kifeszítve alkot; más szavakkal: a magasságot adja a sugár , tövétől hegyéig mérve, a szélességet vagy terjedelmet a sugarak összessége keresztbe mérve.
A torokfogak rendkívül fontos osztályozó jegyek s kívülről nem vizsgálhatók; fekvés szerint a szilványfedelék alá esnek s ha ezt fölemeljük, finom késsel könnyen kivághatjuk, a nélkül, hogy a halat összeroncsolnók. A kivágott torokfogat legjobb kifőzni, a mikor egy fogkefével és tűvel könnyen kitisztíthatjuk. A torokfogaknak a leírásban való jelölése a két félre vonatkozik, a melyen el vannak helyezve s ha e két félt úgy teszszük össze, a mint az a 296. ábrán 3, 4 alatt van, kivehetjük a külső és belső fogsorokat; balról jobbra haladva – az írás értelmében – a tő ponty fogzata így jegyezhető 1.1.3–3.1.1,
tehát: a külső és középső soron egy-egy, a belsőn három fog, mind a két félen egyformán; a dévér-keszegnél 5–5, tehát csak egy sorban mind a két félen öt-öt.
Ezek után következik a fajok leírása.
[Csapó sügér, – Fogas süllő, – Kő süllő, – Német buczó, – Magyar buczó, – Vágó durbincs, – Selymes durbincs, – Botos kölönte, – Czifra kölönte, – Kisszájú kölönte, – Tarka géb, – Foltos géb, – Tüskés pikó, – Tarka meny, – Tő ponty, – Magyar ponty, – Széles kárász, – Kövi kárász, – Fattyú kárász, – Nyálkás czompó, – Rózsás márna, – Petényi márna, – Fenékjáró küllő, – Felpillantó küllő, – Szivárványos ökle, – Dévér keszeg, – Silány keszeg, – Éva keszeg, – Szemes keszeg, Lapos keszeg, – Bagoly keszeg, – Leuckart keszeg, – Ezüstös balin, – Sugár kardos, – Szélhajtó küsz, – Sujtásos küsz, – Állas küsz, – Ragadozó őn, – Kurta baing, – Ónos jász, – Pirosszemű kele, – Veresszárnyú konczér, – Leánykonczér, – Fejes domolykó, – Nyúl domolykó, – Agassiz csabak, – Fürge cselle, – Vésettajkú paducz, – Réti csík, – Kövi csík, – Vágó csík, – Bába csík, – Köz csuka, – Lápi pócz, – Leső harcsa, – Pénzes pér, – Dunai galócza, – Lazacz pisztráng, – Sebes pisztráng, – Vándor alóza, – Síkos angolna, – Szín tok, – Kecsege tok, – Gmelin tok, – Sőreg tok, – Faj-tok, – Vágó tok, – Viza tok, – Vak ingola, – Planer ingola.]
A CSAPÓ SÜGÉR.
Perca fluviatilis, LINNÉ.
I. tábla, 1.
Főjegyei: teste mérsékelten nyújtott, nem nagyon lapított; a háttól a hasfelé keresztbe 5–8 sötétes pászta fut; az első hátsörényúszó végén egy nagy, fekete, pávaszemszerű folt; az úszószárnyak és az alsósörényúszó világos-, néha czinóbervörös.
Sugárzata: HS1 13–50/0; HS2 1/14; HO 0/14; HA 1/5; AS 2/8–9. OP 60–68. FA 4, a kormányúszót beleértve.
Leírás . A test erőteljes, kivált elején; oldalai ívesen domborodók; a fark a testhez képest nem vastag, a kormányúszó nem terjedelmes, kevéssé kivágott. A héj érdes tapintatú, erősen odaforrott tüskés pénzekből alakítva, a melyek a pofákra is kiterjednek. A száj csúcsbanyiló, zuga a szem alá ér; fínom gerebenfogakkal. A belső szilványfedelék széle finoman fogacsolt, a külső egy nagy és egy-két kisebb tüskével. – A szem nagy; csillaga aranybarna, fémfényű.
A test háta felől feketészöld, az oldalakban zöldes vagy rezessárga, hasafelől fehér.
Az első hátsörényúszó szürkén ibolyaszínű, a második szürkéssárga, a kormányúszó szürkészöld, vöröses lehelettel.
Színváltozat . Az oldalpászták néha teljesen hiányzanak.
Ívik: április, május hónapokban.
Horogra jár: augusztustól februárig.
A csapó sügér kisebb seregben járó hal, szereti tóban a tiszta, egyebütt a mozgó vizet, melynek szilárd a feneke; továbbá a torkolatokat, zsilipzúgókat, hídoszlopokat, hol prédáját – mely leginkább halivadék, de rovar is – lesi. Roppant falánk, a halgazdaságra nézve kártékony rablóhal.
Nálunk ritkán éri el 30 cm. mellett a fél kilo súlyt. Húsa fehér, szíjjas és jóízű: nem becsülik eléggé.
Elterjedés . A magasabb hegyek vizeit kivéve, folyókban és tavakban általánosan elterjedett hal. Színváltozata kivált az Aldunán – Titelen alúl – igen gyakori.
A FOGAS SÜLLŐ.
Lucioperca Sandra, CUVIER.
Főjegyei: feje nyújtott; oldalról tekintve a homlok menedékessége majdnem egyenes vonalban lejt; a száj mélyen behasítva, zúga legalább a szem közepe alá ér; a belső szilványfedelék széle majdnem merőlegesen áll; a pofákon semmi héj; a hátsörényúszók és a kormányúszó sugárközei pettyesek; az egész hal első tekintetre kékes-ólomszínű.
Sugárzata: HS1 14/0; HS2 1/20; HO 0/15; HO 1/5; AS 2/11. OP 75–9. FA 4-nél valamivel több – a kormányúszót beleértve.
Leírás . Teste a csapó sügéréhez képest sokkal nyúltabb s kevésbé lapított, farka is aránylag erősebb, kormányúszója terjedelmesebb. A test érdes tapintású s a fej kivételével apró, fésűs, jól odaforrott pénzekből való héjjal van borítva. A száj csúcsbanyiló, hatalmas fegyverzetű; a bársonyos fínomságú gerebenfogak közül a felső és alsó állkapocsban, állás szerint ragadozó fogaknak beillő két-két erős, hegyes fog tűnik ki, a melyhez mind a két állkapcson köröskörül kisebb, hegyes fogak sorakoznak; a nyelv sima, fogatlan; a belsőszilványfedelék merőleges széle finoman, alsó széle durvábban fogacsos.
A test hátfele legtetején zöldesszürke, a has felé ezüstösbe húzó, bizonyos ólmos lehelettel; az oldalakban sötétebb, felhős foltok vehetők észre, a melyek néha elmosódva, pásztásan tömörülnek, s különösen az ifjaknál 8–9 különböztethető meg; a pofák barnával márványozottak. A két hátsörény szürke, sugárközeiben sötét foltok néha 4–5 sorba rendezkednek s ily foltok tarkítják néha a fark sugárközeit is; a többi úszó sárgás.
Ívik: április, május hónapokban.
Fogása: A Balatonban, melynek főhala, régente lebegő és fenékhorgokkal halászták, melyek leginkább apró csapó sügérekkel voltak felhalazva; most ott télen, nyáron a gyalomhalászat főtárgya, holott a folyókban az öreghálóval és a tököshoroggal fogják.
A fogas süllő igazi ragadozó hal, mely a folyókban mindenre ráveti magát, a mit legyőzhet; még saját faját sem kimélvén meg, elnyeli az apróbb vízivadat, a vízi patkányt, szóval mindent, a mi él és mozog. Rendkívül sebes és ügyes úszó. Épen a táplálékban való telhetetlensége hozza magával, hogy a folyóban élőnek húsa nem oly tiszta ízű, mint a Balaton főhaláé, mely túlnyomóan a sugár kardossal és a küszfajokkal táplálkozik; innen van az is, hogy a Balaton fogas süllője rendszerint seregben jár, úgy a mint t. i. a kardos és küsz seregeit üldözve követi; különösen télen a jég alatt jár össze, úgy hogy ha a halászok csapása véletlenűl jól talál, az eredmény roppant nagy; a táplálék bősége okozza azt is, hogy a balatoni hal a folyóbelinél hasasabb. Az ifjú alaknak már ismertetett okokból való kiméletlen pusztítása – a bérlők az apraját a halzsír-üstbe vetik – oka annak, hogy a faj érezhetően megfogyott.
Nálunk 85–90 cm. hosszúság mellett 10 kilogramm súlyt érhet el; a kereskedésben az 1.5 kilogrammoson kezdődik az inyenczek "fogasa".
Húsa fehér, pompásan foszló, elsőrendű; megjegyzendő, hogy az a nagy tömeg "fogas", melyet Bécs, Budapest s a közlekedés terjedésével, távolabb helyek is fogyasztanak, csak igen kis részben balatoni; inkább aldunai eredetű.
Elterjedés . Lejegyeztem a Balatonból, a Berettyó, Borzsa, Dráva, Duna, Körös, Latorcza, Rába, Szamos, Tisza és Zagyva folyókbúl, Tata nagy tavából; PETÉNYI lejegyzé: a Mura, Olt, Maros és Vág folyókból és különösképen a Fertőből, a honnan HECKEL nem említi s a hol nekem Hegykő és Saród legjobb halászai sem mondták be.
A KŐ SÜLLŐ.
Lucioperca volgensis, PALLAS.
I. tábla, 2.
Főjegyei: A fogas süllőnél, melynek különben legközelebbi fajrokona, zömökebb; feje vaskosabb, homlokvonala erősebben lejt; a belső szilványfedelék felkanyarodó széle a szem felé dűlő; az oldalakban álló nyolcz keresztbefutó pászta határozott rajzú, kirivó, úgy hogy a hal első tekintetre is tarkának tünik fel; a hátsöré-
nyek és a kormányúszó sugárközeiben a foltos rajz határozott és uralkodó.
Sugárzata: HS1 13/0; HS2 2/22; AS 2/9. – OP 80. FA 41/4, a kormányúszót beleértve.
A fogas süllőt a kő-süllővel összehasonlítva, kitünik, hogy az utóbbinak hátsörénye, különösen pedig az alsósörénye terjedelmesebb, a héj pénzei is tetemesen nagyobbak.
Ívik: a mikor fajrokona.
Fogása: leginkább az öreghálóba kerül.
Életmód, nagyság és húsa szerint megegyezik a fogas süllőével.
Elterjedés . Sem PETÉNYI, sem HECKEL nem ismerték magyar vizekből s az előbbi csak halászok bemondása szerint, mint fajtát (varietas) jegyezte fel; ez annál csodálatosabb, minél bizonyosabb, hogy a halászság mindenütt megkülönbözteti, a budapesti halaspiaczon pedig a fogas süllővel vegyesen mindig található. Feljegyeztem a Dráva, Duna, Rába, Tisza és Zagyva folyóból.
A NÉMET BUCZÓ.
Aspro vulgaris, CUVIER.
Főjegyei: a fark orsószerűen vékony, legvékonyabb része alig szem-átmérőjű; az első hátsörényúszóban csak 8–9 úszósúgár; a test széles, feketés keresztpásztákkal, melyek a farkrész felé és a farkrészen jobban kivehetők.
Sugárzata: HS1 8–9/0. HS2 1/12–13; HO 0/14; HA 1/5; AS 1/11. OP 70–80; FA 5, a kormányúszót beleértve.
Teste elől kissé békaszerűen lapított, tehát magasságánál szélesebb, hátúl hengeres; héjja apró, fésüs pénzekből való, a pofákra is kiterjed s reszelős tapintatú; a has elől meztelen; feje lapított, a szilványrés táján legszélesebb, orrarésze vaskos, az alsó állkapcson túljáró; a külső szilványfedelék erős tüskébe végződik. A két hátsörényúszó tökéletesen külön van válva – a sörényközön 6–7 pénz számlálható; a hasúszószárny terjedelmes, leveles szabású; az alsósörényúszó kezdete a második hátsörényúszó kezdetével talál [egybeesik]; a kormányúszó kis terjedelmű.
A test hátfele sárgásbarna, 4–5 széles, feketés, kissé felhős és
kissé rézsüntösen keresztbefutó pásztával; a has fehéres; a sörények szürkések, az úszószárnyak sárgások vagy színtelenek.
Ívik: április, május hónapokban; néha már márcziusban kezdi.
Fogása nem történik külön s így a halászatnak csak véletlen járuléka; de falánkságánál fogva igen rájár a horogra s a hol bővebben terem, alkalmatlanná [idegesítővé] is válik; kivált a fenékhorgon.
A német buczó ragadozó hal, mely a folyó vizet szereti, a hol leginkább vízi rovarok álczáival, apró rákokkal él; sebes és ügyes úszó; de leginkább a mélység fenéketáján tartózkodik.
Legfeljebb 20 cm. nő meg, 100– 120 gramm súlyt érve el.
Húsa fehér, jó ízű; de nem igen keresett.
Elterjedés . A német buczó az eddigi tapasztalás szerint csak a Duna vízhálózatában terem; HECKEL említi a Szeben, Maros és Olt folyókból; PETÉNYI a Duna, Tisza, Zala-Tapolcza, Garam és a Turóczból; én lejegyeztem a Balaton tavából, a Berettyó, Bódva, Borzsa, Dráva, Körös, Latorcza, Rába, Sajó, Szamos, Zagyva folyókból és a Szernye folyó részeiből.
A MAGYAR BUCZÓ.
Aspro Zingel, CUVIER.
I. tábla, 3.
Főjegyei: farka orsószerűen vékonyodó; de legvékonyabb része több, mint szemátmérőjű az első hátsörényúszó 13–14 sugarú, elől magas, hátrafelé menedékesen lecsapott, a pusztás rajz terjedelmes.
Sugárzata: HS1 13–14/0; HS2 1/18; HO 0/14–15; AS 1/13. OP 90–95. FA 5, a kormányúszót beleértve.
Az igen közelről való fajrokonság a magyar és német buczó között rögtön szembetünő; de a míg a német buczó farka valóban patkány-szerű – innen "poczokfarkú" népies neve is – vékony, addig a magyar buczóé a testhez képest sokkal arányosabb, kormányúszója is terjedelmesebb; egész testalkata vaskosabb, erősebb; a hasúszószárny leveles szabású ugyan, de kevésbbé terjedelmes; a legfőbb jegy, mely fajrokonától megkülönbözteti, az első hátsörényúszó 13–14 sugara.
Szinezete is a német buczóéhoz hasonló, csakhogy a pászták terjedelmesebbek, néha felhőszerűen elmosódók, tarkítók.
Ívik: mint fajrokona.
Fogása: Leginkább az öreghálóval való halászat járuléka; de akad a fenékhorogra is; a halászság"jó halnak" becsüli.
A magyar buczó a kövesfenekű, folyós vizet szereti; álló vizekben nem terem; életmódja megfelel a német buczóénak.
A német buczónál sokkal nagyobbra növekedik, 30–35 cm. hosszúság mellett az 1 kilogrammot is eléri, sőt, ritkán, meg is haladja.
Húsa fehér, kitünő izű, a Duna mentén a halászok nagyra becsülik; a hal azonban egészben ritka s így kevésbbé piaczi czikk.
Elterjedés. Az eddigi tapasztalás szerint csak a Duna vízhálózatában található; HECKEL a Dunából és az Oltból kapta; PETÉNYI a Dunából, Szamosból s lejegyezte a velenczei tóból is, a mi azonban nem áll meg, mert jegyzete csak a vágó durbincsra talál, erről mondván a magyar halászság azt, a mit PETÉNYI a velenczei halász után magyarul is szóról-szóra lejegyzett: "nagyon tüskés hal, azért is szúrása mérges, utána meggyűlik a kéz". Én lejegyeztem a Duna, Körös, Rába, Tisza és Zagyva folyókból.
A VÁGÓ DURBINCS.
Acerina cernua, LINNÉ.
Főjegyei: íves hátú, tompa orrú, zömök hal; az első hátsörényúszó tarajszerű, rendkívül szúrós; az alsósörényúszó két első s a hasúszószárny első tüskéje erős, szúrós; a szilványfedelék szúrósan tüskés; az első hátsörényúszóban 12–14 erős tüskesugár; a másodiktól csak nyergesen válik el.
Sugdr~ata: HS1 12–14/0; HS2 11–14; H.O. 0/13; H.A 1/5, AS 2/5. OP 37–40. FA körülbelől 4, a kormányúszót beleértve.
Teste zömök; kicsiny; háta ívesen domborodó; – innen "disznóhal" a népies neve; – a teste friss állapotban rendkívül nyálkás; de fésűs halpénzei miatt mégis érdes tapintatú; a héj nem terjed a pofákra; az érző likacsok a belső szilványfedelék széléhez alkalmazkodva, hálózatos gödrökbe nyilnak; a belső fedelék széle szúrósan tüskés.
Szinezet szerint olajzöld, barnás pettyekkel tarkítva, melyek néha
hosszában darabonkint sorakoznak is; az oldalak rezessárgák, a folyó vízben élőknél zöldesek; a has fehéres; az első hátsörényúszó sugárközei sötét foltokkal vannak tarkítva, melyek néha 4–5 sort alkotnak; a második hátsörényúszón és a kormányúszón a foltok inkább a sugarakon vannak; a hasúszószárnyak és az alsó sörényúszó fehérek, néha vörösesek. A szárazra kivetve, alapszine néha szennyes agyagsárgává változik.
Ívik: április, május hónapokban; néha már márcziusban is.
Fogása: a halászatnak csak járuléka s a magyar halászság szúróssága miatt gyűlöli, mérgesnek, sok helyen ómennek tartja, mely halszegénységet jelent; csak kevés helyen eszik.
A vágó durbincs folyókban és elevenebb vizű tavakban a szélvizek táján él, hol apró állatokkal táplálkozik; nagyon falánk s a halivadékban nagy károkat okoz. A horogra nagy mohósággal veti magát s az aránylag nagy horgot is benyeli. A szárazra vetve, kemény életű halnak bizonyúl, mely egy fél óra mulva is haragosan mereszti fel minden tüskéjét, a tüskés fedelékkel együtt; tüskéi könnyen szúrnak s a szúrás nagyon fájdalmas, erős gyuladást okozó.
Nálunk 12–15 cm. nagyságra növekszik; ritkán nagyobb is.
Húsa fínom, jóizű, különösen hallevesnek való; de nálunk nem becsülik, holott magából Oroszországból évenkint "such" név alatt több mint egy fél millió kilogramm ifjú durbincsot szállítanak becsinálva a világpiaczra; mint a sósvizet biró hal, az Északi-tenger öbleit (Haff) is lakja s ott a halásznépségnek mindennapi tápláléka.
Elterjedés . HECKEL a Marosból (Déva) említi; PETÉNYI a Dunából és a Balatonból; én lejegyeztem a Berettyó, Borzsa, Dráva, Körös, Olt (szoros), Rába, Tisza, Zagyva folyókból és a Szernye folyós helyeiről; a Velenczei tóból, a halászok állítása szerint, kiveszett.
A SELYMES DURBINCS.
Acerina Schraitzer, CUVIER.
I. tábla, 4.
Főjegyei: egész alakja nyújtott, háta majdnem egyenes vonalban halad; az első hátsörényúszó igen terjedelmes, majdnem a fark tövéig haladó és 18–19 tüskesugarú; oldalain végig három, néha négy
hosszanti keskeny csík látható; a tüskék szúrósak, de a vágó durbincs tüskéihez képest vékonyabbak.
Sugárzata: HS1 18–19/0; HS2 12–13; HO 0/13–14 HA 1/5; AS 2/6. OP 60–70. FA 4, a kormányúszóval együtt.
Teste, oldalt tekintve, szinte ékalakú; a fej orrarésze kinyúló; az érzőlikacsok gödrei terjedelmesek; a héjja fésűs pénzekből alakúl, a pofákra nem terjed; a belső fedelék szélén 6–7 hegyes tüske van, a külső fedelék igen hegyes tüskében végződik; az első hátsörényúszó elől meredeken emelkedik s lassú menedékességgel tart a háton végig az elválasztó nyeregig, a hol a második sörény kivehető.
Szín szerint a háta világos olajzöld, oldalai sárgások, a hasa tája ezüstfehér; az oldalakon három keskeny csík látható, melyek közül egy a hátsörényúszó töve közelében fut, a második az oldalvonal fölött, a harmadik e vonal alatt halad s ez utóbbi kettő a fark vége felé elmosódva egyesül; a hátsörényúszó sugárközei néha sorosan pontozottak; a többi úszó sárgás.
Ívik: április, május hónapokban; néha már márcziusban.
Fogása: a hálós halászatnak csak véletlen járuléka s a halászok nem becsülik; de nem olyan megvetett mint rokona, a vágó durbincs; könnyen horgászható.
A selymes durbincs szereti az eleven folyású vizet, különösen a partszakadékok csorba helyeit, hol a víz sodró és örvénylő is; ott lesi prédáját, mely rovarokból, férgekből, apró rákfélékből és különösen halivadékból kerül; alkalmas helyeken csupa selymes durbincs kapkodja be a horgot; ez tanusítja fürgeségét és falánkságát.
A vágó durbincsnál nagyobbra nő, 20–22 cm. mellett egy negyed kilo súlyú.
Húsa finom és jóizű; de nálunk nem keresett.
Elterjedés: HECKEL a Dunát hozza fel, nem említi külön a magyar vizekből; PETÉNYI a Dunából és a Tiszából (Vezseny körül) említi; én a Balatonból, a Rába és a Zagyva folyókból jegyeztem fel s különösen Komárom körül találtam nagy számmal; eddigi tapasztalások szerint a Duna vízhálózatának sajátja.
676 A BOTOS KÖLÖNTE. Főjegyei: az egész test czövekalakú; a vastag, békaszerűen lapított fejtől a fark végeig egyenletesen vékonyodó; két egymással összekötött hátsörényúszó, melyek közül az első csekély terjedelmű, a második és az alsósörényúszó terjedelmes; a hasúszószárnyak a hónaljra vannak előretolva, kicsinyek; a hónaljúszószárnyak terjedelmesek; a test héj nélkül való, nyálkás, – a hasúszószárny hegye, hátrahajtva, nem éri el a hugygyót . Sugárzata: HS1 6–9/0; HS2 15–18/0; HO 13–14; HA 1/4; AS 12–13/0. FA 4, a kormányúszóval együtt s a fejet a szironyrésig mérve. A fej vége, felülről tekintve, a legszélesebb része; a belső fedelék szélén egy erős, éles tüske meredez; a szemek közelebb állanak egymáshoz, mint a fejoldal széléhez s fölfelé is tekintők, a mi a fejének különös kifejezést ad; a száj öblös nyilású, állkapcsai bársonyos fogzatúak. Az első hátsörényúszó sugarai simák, nem tagoltak s ez az úszó egy alacsony hártyával a második sörényúszóhoz csatlakozik; a hasúszószárny, csak kevéssé a hónaljúszó mögé csuklódva, visszahajtva, hegyével sohasem éri el a hugygyót, sugárzata mindig egyszinű. A test szinezete sokszorosan változó, rendszerint azonban szürke és barna; az alapszin legtöbbször szürke, a hát barna, sokszor – mint az oldalak is, felhőfoltokkal márványozott; a has világos szürke, egyszinű, ritkán halavány márványzású; a hátsörényúszó, a kormányúszó és a hónaljúszószárny sugárzata karikásan tarkítva; az alsósörényúszóé ritkábban az; a hasúszószárnyak sugárzata egyszinű s csak igen ritkán elmosódva foltos. Ívik: márczius, április hónapokban.
Cottus gobio, LINNÉ.
A botos kölönte a hegyi patakvizek lakója, hol a kövek és kavicsok között a pisztráng társaságában él, s mindig a fenéken bujkál, kavicsok alá rejtőzve lesi rovar, féreg és halivadék prédáját; szinezet
szerint alakoskodó, úgy, hogy csak a gyakorlott szem veheti észre. Igen sebes mozgású kis hal, mely úgy védekezik, hogy tüskés fedelékét felállítja. A nőstény az ikrát kövek alá vájt gödrökbe rakja, mire a hím gondjai alá veszi s 4–5 hétig önfeláldozással, minden veszedelmet megvetve őrzi. HECKEL írja, hogy ez a kis hal ilyenkor a turkáló botba vagy vesszőbe beleharap.
Nálunk 10–12 cm. hosszúságot ér el.
Húsa főve vöröses, jóízű; de inkább csak a szegénység eszi; az úri horgász csak csalinak használja.
Elterjedés . HECKEL a Szebenből említi; PETÉNYI a Beszterczepatakból, a Garamból, Poprádból jegyezte fel; én a Vargyas, Füle, Kormos, Lucsivna patakokból ismerem s a Duna komáromi részéből jegyeztem fel, a hova eltéved és a hol "kophal" a népies neve.
A CZIFRA KÖLÖNTE.
Cottus poecilopus, HECKEL.
II. tábla, 5.
Főjegyei: a hasúszószárny hosszabb s visszahajtva, hegye eléri a hugygyót ; farka állandóan karcsúbb; a hasúszószárny, különösen a sugárzata mindig keresztbe csíkos, és a többi sugárzat is szembetünően tarka.
Sugárzata: HS18–9/0; HS2 16–18/0; HO 14; AS 0/13–14.
A külső szilványfedelék tüskéje bőr alá van rejtve; a kormányúszó a végén majdnem egyenesen el van vágva s 14 sugara majdnem egyenlő hosszúság mellett a végén villásan oszló; a hónaljúszószárnyak visszahajtva nem érik el a második sörényúszószárny kezdetét, sugárzatuk sima, tagolatlan.
A színezet megfelel az előbbi fajénak, kivévén a hasúszószárny szembeszökő tarkaságát.
Ívik: mint az előbbi.
Fogása és életmódja szintén megegyezik a botos kölönte fajéval; azonképen nagysága is.
Elterjedése . HECKEL a fajt alkalmasint a PETÉNYI-től kapott magyar példányokra alapította, mert azokról a helyekről sorolja fel, a melyeken PETÉNYI kutatott, u. m. Késmárk körül, a "Bisztricza"
patakból (Zólyom), Túrócz és Gömör megyéből. PETÉNYI megjegyzi, hogy ez a faj a Kárpátalja valamennyi patakjában terem s a legmagasabb helyeken is társa a pisztrángnak; felsorolja a Poprádból és Körmöczbánya mellől is; BENECKE szerint * Stockholm táján is terem.
PETÉNYI még feljegyezte róla, hogy nagyon kemény életű s a szárazra téve messzire dobja magát; Turóczban a Háj-Blatnicza fürdő mellett folyó Zsarnócza patakban P. olyan példányokat talált, a melyeknek hasúszószárnyai narancssárgák, vagy zöldessárgák, vagy barnássárgák voltak, a mire HECKEL azt jegyezte meg, hogy ez a víz és világosság hatásának a következménye, a mint ez más halaknál, különösen a pisztrángnál is sokszorosan tapasztalható.
* A KISSZÁJÚ KÖLÖNTE.
Cottus microstomus, HECKEL.
Noha ez a faj a tudományban nincsen elfogadva s úgy látszik, hogy a botos kölöntének ifjú példányaira alapíttatott, irodalomtörténeti tekintetben említést érdemel, mert a Poprádból származó példányokra alapíttatott s valószinűleg PETÉNYI útján került HECKEL birtokába.
Főjegyei HECKEL felfogása szerint ezek: a szájzug nem terjed a szem alá; farka igen vékony (magassága a hal hosszának csak 1/20 része); a belső szilványfedeléken egy erős horogtüske van.
Sugárzata: HS1 8/0.; HS2 0/19; HO 16; HA 1/4, AS 0/15.
A TARKA GÉB.
Gobius marmoratus, PALLAS.
II. tábla, 6.
Főjegyei: Az első hátsörényúszó táján, mind a két oldalon, egy félholdalaká sötét folt; a hugygyót tíz hegyes szemölcs zárja; a két hátsörényúszó egy rövid, alacsony hártyával van összekötve; az első hátsörényúszó elején – hegye táján – egy vöröses folt van.
BENECKE i. m.
Sugárzata: HS1 6/0; HS2 1/18; HO 0/29; AS 0/14. OP 34–40. FA 33/4, a kormányúszót beleértve.
A test legnagyobb magassága a fejrészre esik s 5–6-szor fordul meg a test egész hosszúságában; a legnagyobb vastagság nyolczszor fordúl a hosszaságban. A száj kicsiny, ajakrésze húsos, zuga az orrnyílással egy vonalba esik; csúcsbanyiló; az állkapcsokban egy, néha két sor apróka fog; az orrnyilás igen kicsiny, szabad szemmel csak nehezen látható. – A szemek erősen homlokállásuak és szomszédosok vagyis a szemköz igen keskeny. A felső ajak közepén két apróka, előre meredő csövecske. A hónaljúszószárnyak szélesek, kerekvágásúak; a hasúszószárnyak, az előbbiek alatt állva s hosszában egyesülve, lapos tölcsért alkotnak; hátrahajtva hegyök a hugygyóig ér. A két hátsörényúszót egy alacsony hártya köti össze; az első a hónaljúszószárnyak töve mögött indúl s legcsúcsán vörös foltot visel; a második az alsósörényúszó kezdete előtt indulva a kormányúszót megközelíti, vége az alsó sörényúszó végével körülbelől talál. A héj nem terjed a fejre, mely, kivált a fedeléken, vastagodó bőrrel van fedve; a pénzek a hát- és a hasrészen aprók, az oldalakban nagyobbak, egészben reszelősök. Az oldalvonal finom, alig követhető s csak a farkrészen föltünőbb.
Szín szerint ez a kis hal változékony; de foltos volta egészben márványozza; az alapszín zöldes barna, vöröses lehelettel; az oldalakon rendesen három feketésen barna folt vehető ki; a farkrészen ilyen színű öv látható; az első oldalfolt félholdalakú s csúcsaival a fej felé fordul – innen a semilunaris elnevezés, mely alatt HECKEL ismertette – a hát- és alsósörény sugárközeinek alján vöröses foltocska látható. Az ívás idejében a szín változik, sötétebb, bársonyossá válik s a vörösség megtüzesedik.
Ívik: KRIESCH JÁNOS szerint tavasz elején.
Fogása: külön nem történik.
A tarka géb – KRIESCH JÁNOS megfigyelése szerint – a víz fenekén bujkáló kis hal, mely vízinövények alatt keresi eledelét; nem igen úszik, hanem egybeforrott hasúszószárnyain s a hónaljúszószárnyak közbejöttével csuszkál; üldöztetve a farkával fölfelé is löki magát; de legott a víz fenekére száll alá. Saját tapasztalásom szerint a budai hévizek kifolyásaiban legtöbbje a már köves helyeken, kövek alatt él.
Nagyságára nézve KRIESCH szerint a legnagyobb 8.3 cm.
Elterjedés szerint ezt a halat Magyarországra nézve KRIESCH JÁNOS fedezte fel az Ó-Buda melletti hévíz kifolyásában s innen írta le a magyar Tudományos Akademia math. és természettudományi közleményeinek X. kötetében (1875); újabb időben a Balatonból – a keszthelyi hévíz beszakadása tájáról – is említi.
* A FOLTOS GÉB.
Gobius rubromaculatus, KRIESCH.
Az a körülmény, hogy a magyar vizekből a géb nemének egy faja sem volt ismeretes, arra birta KRIESCH JÁNOS-t, hogy a midőn az első ilynemű halat vizeinkben fölfedezte, azt igen tüzetes vizsgálatnak vetette alá. E vizsgálat oly jellemző jegyeket derített föl, a melyek egy új faj felállítását jogosulttá tették s így KRIESCH föl is állította a Gobius rubromaculatus fajt, megkülönböztetvén azt az összekötött hátsörényúszókkal, s az elsőnek vörös foltjával. Az összehasonlító vizsgálat azonban kimutatta, hogy ügy a KRIESCH, mint a HECKEL-féle faj is egy a PALLAS marmoratusfajával. Habár igy a KRIESCH-féle faj fen nem tartható, a tüzetes vizsgálatnak mégis az a nagy haszna volt, hogy a PALLAS faja ezentúl sokkal élesebben jellemezhető. *
A TÜSKÉS PIKÓ.
Gasterosteus aculeatus, LINNÉ.
Főjegyei: első hátsörényúszó helyett három külön álló, erős tüskével, melyek közül a középső a leghosszabb, a harmadik a legkisebb; a hasúszószárny csak egy tüskéből és egy sugárból áll; az alsósörényúszó előtt egy rövid, lapított tüske áll.
Sugárzata . HS2 0/12; HO 0/10; HA 1/1 AS 1/8. FA 31/2, a kormányúszót beleértve.
A test csak kevéssé összenyomott, a fark vékonyan kifutó s nem nagy terjedelmű, majdnem egyenesen elvágott kormányúszóval; a száj kissé homlok felé nyiló, zuga az orrlyukak alá ér, alsó állkapcsa kissé
* KRIESCH JÁNOS: Egy új halfaj. A magyar Tud. Akadémia math. term. tud. közleményeinek X. kötete. Budapest 1875. p. 221–232.
kiálló; a fogzat hegyes és aránylag erős; a fej pofarészét a fedelékkel egybeforrt és szélesedett alsó szemcsont alkotja; a hóaaljúszószárny a hát első tüskéje alatt indul, elől elvágott; a hát és az alsósörény vége és magassága talál egymással, de az alsósörényúszó valamivel rövidebb; valamennyi tüske csuklóban jár s lecsapható. A test héjja változó; majd legnagyobb részben hiányzik, majd keresztbeálló zománczszerű s a bőrbe temetkező lemezek láthatók, melyek a testet úgyszólván vértezik; csak a has állandóan meztelen (a vértezet jelenléte és hiányzása okozta azt, hogy ezt a halat több név alatt, mint külön-külön fajt írták le; így CUVIER is "trachurus, leiurus" vagy "gymnurus" név alatt); ECKSTRÖM és FRIES svéd kutatók azt hiszik, hogy a meztelen a nyári, a vértezett a téli alak és HECKEL is erre a föltevésre hajlik.
Nagysága 3–5 cm.
Szín szerint a háta zöldesbarna, vagy kékes fekete, az oldalak és a has ezüstösek, toroktája és mellrésze a rózsaszíntől a vérpirosig változó; az úszók zöldesek; a szemcsillag ezüstös. E színek íváskor megélénkülnek.
Ívik: április és junius között.
Fogása . Németország édesvizű tavaiban őszkor seregbe verődik; ekkor roppant mennyiségben hálózzák s halzsírt főznek belőle.
BENECKE szerint 1882-ben Pillau mellett e kis halból 3,500 mázsa halzsírt főztek, melynek értéke 70,000 márka volt.
A tüskés pikó életmódjának nem egy vonása a kölöntékre emlékeztet, különösen abban, hogy a hím az ivadékot őrzi és gondozza s az ikra számára vagy külön, diónagyságú fészket készít, vagy a vízfenék sűrű növényzetét használja fel fészkül. Ügyes, sebes úszó és kemény életű hal, mely sokszor a vízből kivetve magát, a part nedves növényzetében sokáig élve marad.
Elterjedés . A tüskés pikó különösen az Atlanti óczeán északi részében, föl Grönlandig, él s az ebbe szakadó folyókba nagy számmal vonul; de bemegyen a Földközi tengerbe is; a Dunának szorosabb értelemben vett hálózatából hiányzik; de betévedése nem lehetetlen. Azonkívül a Keleti tengerbe siető Poprád e hal elterjedése körébe szakad és semmi kétség, hogy a többi hasonló irányú folyókba benyomúl; északi Németországban épen közönséges. HECKEL Krakkóból
és "Magyarországból" említi, anélkül, hogy a helyet megnevezné; lehet ez tollhiba – de az áll, hogy a hal bejövetele teljesen lehetséges s a Belgrád alatt való megjelenése sem tartozik a csodák közé. A mi szegényes kutatási módunk mellett sok egyebekkel együtt, könynyen kikerülhette a búvárok horgát, hálóját.
A TARKA MENY.
Lota vulgaris, CUVIER.
II. tábla, 7.
Főjegyei: nyujtott, hengeres alak, csak a farkrész összenyomott; az alsó állkapocs a felsőnél kevéssel rövidebb; álla részén, középen állva, egy vékony bajusz; az orrlikak mellett egy-egy felálló bőr-karaj; az egész test finom, a bőrbe temetkező, egymást nem fedő pénzekből álló héjjal van bevonva, mely a fejre és az úszók tövére is kiterjed.
Sugárzata: HS1 12–14; HS2 68–74; HO 18–20; HA 5; AS 65–70; FA 5, a kormányúszót beleértve.
Feje lapított, kissé békaszerű; a száj mély hasítású, zuga az aranyos csillagú szem alá ér; a test hajlékony, igen nyálkás, héjjának apró pénzei csak tüzetesebb vizsgálattal vehetők észre, körösen vésettek s csillagos sugarak nélkül valók. A szilványrés nagy; a hónaljúszószárny terjedelmes s a kormányúszóval együtt kerekvágású; ilyen szabású az első hátsörényúszó is; a második hát- és az alsósörényúszó az egész farkrészt, úgyszólván, beszegik, de nem forrnak össze a kormányúszóval; valamennyi úszó lágy, minden tüskesugár nélkül való.
Szín szerint háta és oldalai olajzöldek, sötétebb felhőfoltokkal márványozottak; a has, a torokrész és a hasúszószárnyak szennyes fehérek.
Ívik: deczember és január hónapokban.
Fogása: Tartózkodása miatt ritka járúléka a hálós halászatnak; annál inkább rájár a horogra, különösen télen; a hegyilakók a patakokban kézzel tapogatják ki.
A tarka meny a leső rablóhalak közé tartozik, az uszadéktőkéket, a gyökérzetet, a padmalyokat és a part lyukait választja tanyájául, különösen ha ezek mély, örvénylő vizekben találhatók;
falánk rabló, mely a halivadékban nagy kárt tesz s a hol tömegesen megjelenik, egész patakokat kipusztít. Jóllakva, a midőn előre tolt hasa felpuffad, emlékeztet valami óriási békakoltyra. Ez a pusztító természete oka annak, hogy – kivált patakos vidékeken – czigányéletet él; néha nagy számmal jelenik meg, majd eltűnik s éveken át nem mutatkozik. PETÉNYI érdekes dolgokat jegyezett fel róla; kiemeli kóbor természetét, mely czigányos vándorhallá avatja; így 1847/8-ban Turopolja patakjainak zsombos-gyökeres, örvénylő helyein százával volt jelen s tömegesen fogták; de már 1848-ban csak egyesek mutatkoztak. Mívelődéstörténeti szempontból nem utolsó jegyzet az, a mely KOLLÁR, a bécsi udvari múzeum igazgatójának szemeire vonatkozik s két menyhalról szól. A szentírás szerint t. i. Tóbiás vakságát a menyhal mája gyógyította meg s ez jutott eszébe 1846-ban báró PODMANICZKY JÁNOS-nak is, a midőn KOLLÁR bajáról értesült; küldött tehát az érdemes tudósnak PETÉNYI útján két eleven menyhalat. Fel is vágták s azt találták, hogy epéje, bár kicsiny, gyönyörű ultramarinkék színű; KOLLÁR evvel és a hal zsírjával kenegette a szemét és azt állította, hogy használt. Különben a régi gyógyszerek közt igen előkelő helyet foglalt el a "liquor hepaticus Mustelae fluviatilis". Most a meny mája ínyenczek keresett falatja. Az ívó menyhal százával gyülekezik és egy gomolyagban pergelődik.
Nálunk 30, igen ritkán 60 cm. hosszúság mellett 1–1.5 kilóig növekedik; de én láttam a Garamból származót, mely 93 cm. volt; az osztrák tavakban és északon 8–15 kilogrammig is előfordúl.
Húsa fehér, kitűnően tiszta, finom ízű s a piacz keresett czikke.
Elterjedése . HECKEL az egész Dunából és "Erdélyből" említi, a lakóhely megjelölése nélkül; PETÉNYI feljegyzi a Dunán kívül a Balatonból, a Vág, Garam, Poprád, Körös, Dráva és Tisza folyókból, a Tiszovnik, Túrócz, Hnyilecz, Mutnyik patakokból; én lejegyeztem a Fertőből éa a Balatonból, a Berettyó, Bódva, Borzsa, Dráva, Duna, Körös, Kraszna, Latorcza, Olt, Rába, Sajó, Szamos, Tisza, Zagyva folyókból és a Szernye folyós helyeiről.
684 A TŐ PONTY. Főjegyei: a felső ajakon két rövidke, a szájzugon két hosszú, párosan álló bajusz; a hát- és alsósörényúszó első sugara befelé fűrészes, erős bognártüske; a test legnagyobb magassága háromszor fordúl meg a hosszaságban; az orr vaskos; oldalról tekintve a homlok- és hát-vonal egyenletes ívben emelkedik.
Sugárzata. HS 3/17–22; HO 1/15–16; HA 2/5–9; AS 3/5–6; OP 32–39; FA 4, a kormányúszót beleértve. A test alakja hosszúkás, oldalt lapított, egészben vaskos; a szilványfedelék táján a test vastagsága kiadja a magasságnak közel felét; a száj csúcsbanyíló, ajka húsos. A hátsörény kezdete talál a hasúszószárny beiktatásával s mind a kettő kissé még a test első felébe esik; a hátsörény tőhosszasága a test egy harmadrészét teszi; a bognártüske fűrésze, alulról számítva az első harmadrészen felül kezdődik; hasonló az alsósörényúszó bognártüskéje is, mely öreg pontyoknál rendesen hegyét veszti. A héj nem terjed a fejre, pénzei nagyok, kerekdedek; szélük hártyás. Szín szerint a hát kékeszöld, a feketésbe húzó, az oldalak rezessárgák, néha sötétzöldesek; a hasfél fehéres; a pénzek feketés szegélyűek, mi bizonyos koczkás jellemet teremt; a hátsörényúszó szürkéssárgás, az úszószárnyak és a kormányúszók violás lehelletűek, az alsósörényúszó vörösesbe játszik, a szemcsillag aranyos. Ezek a színek azonban nem állandók s víz, táplálkozás, világosság hatása alatt sokszorosan változnak; a folyóban élő ponty sokkal világosabb, az álló, különösen mocsaras vizekben élő sötét színű, különösen oldalai sötéten aranyosak. Ívik: meleg években már májusban kezdi s juniusban folytatja:
hideg években az ívás eltart juniusban is. Fogása: mint a piacz főhala, minden halászási módnak főtárgya. Fajtái: hol pedig megvan, ott egyenetlen, sokszor igen nagy pénzekből alakul; az oldalvonalat képzők rendesen sorakozottak, azon alúl és felül mindenféle fejlődésűek és rendetlenül állanak. Ez a BLOCH-tól leírt "Cyprinus rex Cyprinorum"; AGASSIZ "Cyprinus Carpio macrolepidotus" néven írta le. A csupasz ponty . Minden bizonynyal a tükröstől ered akként,
hogy vénségére az amúgy is rosszúl legyökerezett pénzek kihullanak s a hal egészen meztelenné válik; ez azután a "Cyprinus carpio nudus, vel alepidotus AG." Ezek a fajták tavakban keletkeznek és átöröklés útján tovább szaporodnak is. Keverék fajok . A kárászponty (Carpio Kollarii HECKEL) épen megfordítva, inkább a kárász jegyeit viseli magán; legelőször a Fertőből került leírásra HECKEL így jellemezte: "a test lapított, magas; magassága közel 21/2-szer fordúl meg a hosszúságban; a hátvonal nagyon domború; a bajuszok nagyon rövidek." Ennél a keverékfajnál a torokfogak is közelebb állanak a kárász torokfogaihoz, s koronájuk nem őrlő, hanem kehelyszerű. A mi halásznépünk ezeket a keverékfajokat már régi időből ismeri, találóan megnevezi és tudja eredetöket is, t. i. hogy úgy keletkeznek, a mint a hím ponty a kárász ikráját, vagy megfordítva a hím kárász a ponty ikráját termékenyíti meg. E kitérés után lássuk a tőponty életmódját. A tőponty a lassú folyású, egyáltalában csendes, iszapos fenekű vizet kedveli, hol iszapot – tótágasba állva – túrja s kikeresi táplálékát, mely rovarokból, csigákból, férgekből, de növényekből, különösen azoknak ifjú hajtásaiból, gyökérzeteiből, korhadó részeiből áll. Télire seregbe verődik, mély víz fenekén gödröket váj és rakásra összefekszik, mialatt nem táplálkozik; de azért nem fogy meg tetemesen. Ha meleg tavasz köszönt be, májusban ívásra indúl; felkeresi a sekély vizet, különösen ha növevényes, s erre rakja le százezernyi ikráját. A tőponty kemény életű hal, mely elevenen nagy távolságra is könnyen szállítható; a vízre nem érzékeny s ha a viszonyok kedvezők, bámulatos gyorsasággal növekedik. A híres tenyésztő, DUBISCH TAMÁS, Teschen és Saybusch körül az első nyáron a pontyivadékot 1/4 fontig növeszti meg; de ha egy adott nagyságú tóba hektáronkint 1050 ivadék helyett csak 300–500 darabot ereszt be, az ivadék az első nyáron egy fél kilo súlyt érhet el. Szóval a tőponty kinálva kinálkozik tenyésztésre s áll az, hogy bizonyos körülmények között többet jövedelmez a földnél. A tőpontyot a rómaiak jól ismerték s ők telepítették át Közép-ázsia vizeiből déli Európába, mert, mint gyakorlatias észjárású nép, észrevették jó tulajdonságait. Magyar földön a tőpontyokban való régi gazdagság immár mese-beszédnek tűnik fel; pedig megvolt az addig, a míg a rétségek fenállottak s ez a hal jól megívhatott, ivadéka a rétben nekierősödve térhetett a nagy vizekbe. Ma a régi gazdacrság a rétek eltűnésével meg van törve s a tőponty nagy részben behozatal tárgya. Ám Magyarország éghajlata, földalakulatai és vízrajzi viszonyai olyanok –de a gazdaságiak is! – hogy a pontytenyésztés, már könnyűségénél fogva is kinálva kinálkozik s ha alkalmatos helyeken a gazdaság szerves tartozékává avattatnék, a nemzet vagyonosodására érezhetően befolyhatna. Azért álljanak itt a pontytenyésztés legfőbb kellékei, hogy azok, a kik e gazdasági ágazathoz kedvet éreznek, szándékukra nézve a szükséges előfeltételeket megismerhessék. 1. A tőponty haszonnal ott tenyészthető, a hol a kellő víz megvan s kevés munkával tóvá dagaszt ható, de akként, hogy a víz esésének színvonala, a tó feneke alá esik. Ez azért szükséges, hogy a tó könnyen lecsapolható legyen, egészen kiszáradhasson, mert ez a tenyésztésnek egyik föltétele. 2. A talajalakulatnak olyannak kell lennie, hogy egy nagy, u. n. hizlaló tó s azonkívül több kisebb tó és egy telelő haltartó alakítható legyen; 3. A tavak háromfélék, u. m. ívótavak, növendéktavak és hizlaló tavak. Az ívótó kicsiny lehet, egy tized hektár elégséges; szélei sekélyek és benőttek legyenek, mélységére 60 cm. elégséges. Ebbe a tóba, melynek télen át szárazon kell állania, hogy mindaz, a mi a halivadéknak árthatna, kifagyjon, az ívás közeledtével vizet bocsátunk s beléeresztünk egy nagy, egészséges anyapontyot és két kisebb hímet. DUBISCH szerint egy négy kilogrammos anyaponty után 100,000, egy hatos után 200,000-nyi ivadék támad, a mi nagy tógazdaságnak is elégséges. A növendéktó vagy tavak nagyobbak legyenek – kettőtől öt hektárig; a víz ezekbe is csak tavaszkor bocsáttassék be. Ezekbe a tavakba tétetnek a kibúvás után ötödnapon finom hálókkal kiszedett apró pontyok, hogy kellő táplálékhoz jussanak. itt az ivadék körülbelől 4 hét múlva néhány centiméternyire növekszik, tápláléka fogyni kezd s ezért innét nagyobb tóba tétetik át, hol nyár végéig tetemesen megnövekszik. A következő nyáron ismét nagyobb tóba jön úgy, hogy hektáronkint 520 ivadék essék, hol őszig egy vagy másfél fontig megnő s kihalászva télen át a telelő haltartóba kerül. A harmadik tavaszszal a pontyivadék a hizlalótóba kerűl, mely valamennyi közt a legnagyobb s a melybe hektáronkint 200 ponty bocsáttatik; itt őszig 1 kilo vagy valamivel több súlyt ér el s kitűnő piaczi hallá lesz, mely kihalászható. Természetes, hogy ez a beosztás megbírja a módosítást, a mely a helyi viszonyoktól függ. A fődolog az, hogy mindazok a tavak, a melyekbe halat bocsátani akarunk, télen át szárazon maradjanak s ha egyszer már halat neveltek, szántás alá kerűljenek, valamely gazdasági növénynyel bevettessenek, ez learattassék s ekkor kerüljön a tórész ismét víz, illetőleg haltenyésztés alá. Ennek az eljárásnak súlypontja abban van, hogy a kifagyás kiöli a halivadék ellenségeit s megnöveszti táplálékát, azonfelül lehetővé teszi a váltógazdaság egy nemét, a mennyiben egyazon helyen felváltva a ponty és valamely takarmány haszonnal tenyészhető, mert egymást elősegíti. Ezek a pontytenyésztés legfőbb vonásai; a részletezés nem e könyvnek tárgya. A tőponty kedvező körülmények között egy méteren felül nő meg s 30 kilogramm súlyt érhet el. Húsa a legjobbak közé tartozik. Elterjedése . HECKEL magyar földről Budapestről – az Ördög-árokból – s a Tiszából említi; PETÉNYI a Duna, Vág, Körös, Száva, Dráva, Ipoly, Bodrog, Sajó folyókból és a Rákos patakból ismerte; én még a Berettyó, a Borzsa, Kraszna, Latorcza, Olt, Rába, Szamos folyókból, a Balaton és Fertő tavából és a Szernye folyós részeiből jegyeztem fel. A MAGYAR PONTY. Főjegyei: inkább hengeres, nyújtott alak; a fej csúcsos; a test magassága három és egy félszer, néha négyszer fordúl meg a hosszúságban. Sugárzata: HS 4/17–20, AS 3/5 stb. OP 36–39. FA 41/2 –5 a kormányúszót beleértve. Kor és nagyság szerint mindig nyujtott alakjával s ehhez képest csekély testmagasságával tűnik ki; különösen egész hátvonala az, mely e halnak megadja faji bélyegét. A míg t. i. a tő-ponty hátvonala, oldalról tekintve egyenletes domború ívben halad az orrtól a fark tövéig, addig a magyar pontynál az ív csak a hát elejére terjed, kevésbbé domború, a hátvonal majdnem egyenesen halad a hátsörényúszó alatt a fark tövéig. Szeme a tőpontyénál nagyobb, arány szerint átmérője a fej hoszszának egy ötödét teszi ki. A termetesebb, kövér magyar ponty majdnem egészen hengeres s ilyenkor a hát kezdete párnásan dagad a fej fölé. Szín szerint háta szürkés vagy barnás zöld; a hátsörény- és kormányúszó szürke; a többi úszó sárgás, szürkén szegélyezve; a szemcsillag violaszínű, a szembogár körül keskeny aranyos karikával. Ívik: mint fajrokona. Fogása: mint fajrokonáé. Ez a Fertő német halászságának tavi pontya, "Seekarpfen", a Balaton "pozsárja", a Dráva-fok "Tisza-pontya", mely életmód szerint nem különbözik a tő-pontytól s a magyar halászság túlnyomó részé- nél nem is mint külön faj, hanem mint fajta ismeretes; magam is azt tartom róla. A Fertőben a 10–15 kilo súlyt éri el. Húsa kevésbbé becsült, mert rendesen túlságosan kövér és tóizű. Elterjedés . HECKEL a Fertőből, Balatonból, Tiszából és Dunából hozza fel; PETÉNYI még a Velenczei tóból említi s lejegyezte, hogy az, a melyet az ercsii halász, HORVÁTH, Komáromon alúl fogott, 25 kilogrammot nyomott. A SZÉLES KÁRÁSZ. III. tábla, 9. Főjegyei: a száj bajusztalan; a fej hossza megüti a testmagasság felét; a homlokvonal egyenes vagy kissé behajló; a hát eleje a hátúszósörényig igen meredek ívben emelkedik; lapos, tenyérszerűen széles hal. Sugárzata: HS 3/15–21. HO 1/12–13. HA 2/7–8. AS 3/5–7. OP 31–36. FA 31/2, a kormányúszóval együtt. A fej hossza 31/2-szer, néha még annyiszor sem fordúl meg a test hosszában; a test magassága néha épen csak kétszer, legtöbbször háromszor fordúl meg a hosszúságban, ezért a hal igen lapos és széles kinézésű; a száj homlok felé nyiló, egészben kicsiny; a héj teljes, nem terjed a fejre, pénzei nagyok s nagyon egymásra borúlók, úgy, hogy szabadon álló részük félholdalakú; a hátsörényúszó és az alsó is fogacsos bognártüskével kezdődik; az utóbbinak körülbelől közepére esik a hátsörényúszónak vége. A kormányúszó félholdasan kivágva, egyenlően kétszárnyú. Az oldalvonal majdnem egészen egyenes. Szín szerint a fej olajzöld, pofái rezessárgák, a szem csillaga ezüstös, aranyos szegélylyel; néha vörösrezes; a hát sötét zöldesbarna az oldalak sárgarezesek, hasa fehéres, vöröses lehelettel; a hónaljhasúszószárny és az alsósörényúszó vöröses; a többi sárgásszürkén szegve. Ívik: májusban, juniusban; néha julius elejéig is. Fogása: A rekesztő s különösen a varsás halászat fő hala. A széles kárász a tartózkodáshoz képest különösen szín, de alak szerint is szembetűnően változik. Nagy, erősen benőtt mocsarak vészeiben kurta, széles s színezete sötéten füstös, csak az oldalak alsó részén rezesen áttetsző; tisztább, különösen folyó vizekben, holtágakban, torkolatokban az oldalak néha ezüstössé derülnek s az alak kevésbbé tenyeres; de bajusztalansága és a sörényúszókban található bognártüske könnyen felismerhetővé teszik. A széles kárász leginkább mocsárhal, mely még a más halra már holt vízben is jól találja magát s az év nagy részét a víz fenekén iszaptúrással tölti, csak tavaszszal és nyáron át közelít a víz színéhez is, hogy seregesen vejszékbe, varsákba kerüljön. Élete igen kemény s a szárazra dobva, órákon át is elél; kemény telekben, a midőn a tavak teljesen befagynak s eleven víz hiánya miatt minden hal pusztúl, a kárász még jól érzi magát. Ívása sokáig tart s a szélvizekben nagy csapkolódással történik. Ritkán éri el az egy kilo súlyt; a félkilós nem épen ritka. Húsa szegény ember tápláléka, noha mások is megbecsülhetnék, mert különösen szabad tűzparázsán nyárson sütve, tiszta ízű, jó eledel; a régi magyar konyhában szerhal volt. Elterjedés . HECKEL a Fertőből, Balatonból, a budapesti Ördög-árokból és "Erdélyből" hozza fel; PETÉNYI a Vág mellett előfordúló álló vizekből, a Velenczei tóból s a Dunamenti tóságokból említi; én a Berettyó, Bódva, Borzsa, Dráva, Ipoly, Kraszna, Latorcza, Olt, Rába, Sajó, Szamos, Tisza, Zagyva folyók mentéről, a Mosztonga mocsárból, a Szernye és Ecsedi láp mocsaraiból, vészeiből és lápkutaiból ismerem s egyáltalában az előhegységen kezdve lefelé bajosan képzelhető némileg állandó természetű mocsaras víz, a melybe a kárász be ne jutna, mint tudjuk, leginkább a barangoló madarak útján. A KÖVI KÁRÁSZ. Főjegyei: bajusztalan; a fej hossza állandóan több a testmagasság felénél; a hát eleje lapos ívben emelkedő. Sugárzata: HS 3/14–16; HO 1/12; AS 1/56. stb. FA 31/2–32/3. Alakja az előbbi fajéhoz képest nyújtottabb; a hát íve kevésbé boltozatos; a test aránylag kevésbbé lapos és vastagabb is; de azért a hal mégis széles-lapos benyomást tesz. A hal magassága kétszer fordűl meg a hosszúságban. A száj határozottan homlokfelé nyiló; a fark kormányúszója kevésbbé mélyen kivágva, mint a széles kárászé. Szín szerint a hát feketés zöld, kékes lehelettel; a has barnás sárga, aranyos ragyogású; az úszószárnyak tövükön vörösesbarnák, a többi úszó füstös fekete; a szemcsillag zöldes fekete. Ívik: mint fajrokona. Fogása: mint a fajrokonáé. Életmódja hasonló a tőpontyéhoz. BENECKE a német halak legújabb összeállításában ezt a fajt csak változatnak veszi s én, megvallom, ezt helyesnek tartom, mert bizonyos, hogy a széles és kövi kárász között, mindenre nézve átmenetek vannak s azok egy és ugyanazon helyről is kimutathatók. A halásznép sem különbözteti meg. Elterjedés . HECKEL a budapesti Ördög-árokból, a Fertőből, a Zalából és Brassó vidékéről említi; PETÉNYI az alsó-magyarországi állóvizek legközönségesebb halának mondja s felhozza a Duna, Tisza, Maros, Szamos, Dráva, Száva, Mura, Vág, Rába mentéről; a Rákos mellől a Gyógyrét és Merzse mocsarakból, a PODMANICZKY-ak Rákos-Kereszturon fekvő halastavából. HECKEL említett helyei kiváló figyelmet érdemelnek, mert folyó vizek is, s biztos tény, hogy a folyó-vizekben élő fajok az állóvizekben élőkhöz képest mindig nyújtottabb alakúak, a mi az úszással járó erőkifejtés módosító eredménye. Jegyzet . SIEBOLD is csak a széles kárász fajváltozatának nézi és én osztozom felfogásában. * A FATTYÚ KÁRÁSZ. Főjegyei: A fej hossza a testmagasság felével majdnem egyenlő; a homlok domború; a hátvonal a nyakszirttől a hátsörényúszóig lapos ívben emelkedik. Sugárzata: HS 3/15–17; HO 1/12; AS 3/5–6. OP 31–33. FA 31/2–4. E fajjal szemben teljesen helyes SIEBOLD fölfogása, hogy az a többivel, mint: oblongus, humilis stb. semmi egyéb, mint a közönsé- ges széles kárásznak változata. Itt csak azért foglal helyet, mert JEITTELES Magyarország felső részeiből felsorolta. A NYÁLKÁS CZOMPÓ. III. tábla, 10. Főjegyei: a szájzugban kicsinyke bajusz; a héj pénzei igen aprók; valamennyi úszója húsos, kerekszabású; a hátsörény csak 8–9 sugárral. Sugárzata: HS 4/8–9; HO 1/15–17; HA 2/8–9; AS 4/6–7. OP 100-nál is több; FA 31/4–4-ig, a kormányúszóval együtt. A test zömökebb, nem nagyon lapított; a kis száj kissé torokfelé nyiló, a fark aránylag szélesedő. A hátsörényúszó közelebb áll a fark végéhez, mint az orrhoz, vége előtte áll az alsósörényúszó kezdetének; első sugara igen rövid, mintegy a másodiknak tövét erősíti. A héj pénzei aprók, hosszúkások és igen vékonyak, majdnem hártyaszerűek; a fejre nem terjedve, átmennek a kormányúszó tövére. Az egész test vastagon nyálkás. Szin szerint a tartózkodáshoz képest igen változó; álló, mocsaras vizekben az egész hal zöldesen fekete, alig hogy a hasa kissé világosodó; elevenebb vizekben az oldalak sárgarezesen áttetszők; folyókban az oldalak színjátéka gyönyörű, a gyöngyházkagylóéra emlékeztető, legtüzesebb az arany és zöldes ragyogású; ez szolgált okúl arra, hogy CUVIER és AGASSIZ ezt a változatot külön fajnak nézték s az előbbi T. aurata, az utóbbi T. chrysitis var. aurata név alatt írta le. Ívik: májustól néha augusztusig is. Fogása: tóságokban a kárászszal együtt a varsahalászat tárgya; folyókban a hálók véletlen járuléka. A nyálkás czompó leginkábl tavakban és mocsarakban terem; szereti a csendes, iszapos fenekű vizet, a hol, az iszapot túrva, rovarokkal és korhadó növényrészekkel él; a vizek fenekét csak ívás idején hagyogatja el; télen át az iszapban megfekszik s téli nyugovót tart. Nálunk egy kilóig növekedik; azon felül ritkán. Húsa kövér, igen porhanyós és sok kedvelőre talál. Elterjedés . A havasi vizek kivételével rendesen minden álló vízben együtt tart a kárászszal. Régi időben mint gyógyszer szerepelt; Tatán és más helyeken "haldoktor" s a halászok közhite szerint, a szigonynyal megsebesített halakat úgy gyógyítja, hogy hozzájuk törleszkedve, a sebeiket nyálkájával bekeni. HECKEL Csáktornyáról, a Balatonból és "Erdélyből" említi, PETÉNYI a Duna, Vág, Tisza, Garam, Turócz melléke álló vizeiből említi mint olyat, a mely a folyókba csak betéved; én a Balaton, Fertő tavából, a Velenczei tóból, a Mosztonga, Szernye és Ecsedi láp, a Hódos és Szarvastó mocsárvizekből és a Berettyó, Borzsa, Körös, Latorcza, Olt, Rába, Sajó, Szamos és Zagyva mocsaras mellékéről, ragyogó változatát a Dunából (Apatin) ismerem. A RÓZSÁS MÁRNA. Főjegyei: négy hosszú bajusz; kettő elől a felső ajakon, kettő, s ennél hosszabb, a szájzugon; a hátsörényúszó első tüskéje fogacsos bognártüske, az alsósörényúszó anélkül való; a száj torok felé nyiló; a felső ajak különösen húsos, az alsót meghaladja. Sugárzat: HS 3/8–9; HO 1/15; HA 2/8; AS 3/5. OP 55–60; FA 4-nél kevéssel több, a kormányúszóval együtt. A test nyulánk, hengeresre hajló; magassága 5–51/2-szer fordul meg a hosszaságában; a fej, különösen orra része nyujtott, túrásra alkálmas, majdnem kurta-ormányszerű; a szem kicsiny (HECKEL találóan jegyzi meg, hogy e halnak a sertéssel való összehasonlítása igen jó); a hátsörényúszó a test hossza közepében kezdődik, terjedelménél magasabb, erős csontsugara fűrészes; az alsósörényúszó szintén magas, csontsugara ellenben sima; a kormányúszó mélyen kivágott, alsó félszárnya a felsőnél terjedelmesebb. A héj nem terjed a fejre; pénzei aprók és helyen-közön kissé egyenetlenek, szélességüknél kissé hosszabbak, kiálló végük legtöbbször kissé csúcsosodók. Szín szerint a háta olajzöld, az oldalak felé e szín enyészik, s a has felé egészen kivilágosodik, a torok és a has fehér; a hátsörényúszó kékes, úgy a kormányúszó is; a többi úszó vöröses. Néha a szín, kivált az oldalakban, barnássárgába játszik. Ívik: néha már februárius végén; rendes ideje május és junius. Fogása: Mint a víz fenekét szerető hal, leginkább mély járású hálóba kerül; a fenékhorogra gyakran ráakad: a halászság a jó hal közé sorolja. A rózsás márna kiválóan folyóbeli hal s tavakban csak betévedett vendég, szereti a sebesebb folyású, mély vizet, hol a fenékről szedegeti táplálékát, mely rovarokból, halivadékból és különösen bomlásnak indult szerves anyagokból áll, ezért oly pontokon, a hol a folyóba, patakba szennyvizek ömlenek, rendesen található; némelyek szerint télen át partlyukakban nyugovót tart. Sebes mozgású, ügyes hal, melynek horgászata nagy körültekintést követel, a mennyiben a csalit a fenékröl szedi s a horgot csak ritkán falja be. Nálunk a Dunában 4– kilóig növekedik; PETÉNYI 7 kilón felül valókat is említ. Húsa, kivált a folyó tisztább helyeiről való-é rózsaszínes és jóizű; a piaczon a keresettebb halak közé tartozik. Elterjedés . HECKEL Szebenből, Brassóból a Zalából említi; PETÉNYI a Dunából, a Vágból, a Tiszából, a Garam, Poprád, Mura, Besztercze és felső Sajó folyásából jegyezte fel; én a Balatonból (Nemz. Muzeum), a Berettyó, Bódva, Borzsa, Dráva, Ipoly, Körös, Küküllő, Latorcza, Olt, Rába, alsó Sajó, Szamos és Zagyva folyókból s a Szernye folyós helyeiről ismerem. A PETÉNYI MÁRNA. III. tábla 11. Főjegyei: négy bajusz; a hátsörényúszóban nincsen fogacsos bognártüske; a fej töve és ehhez képest a hát eleje szélesedő; a test nyulánk: az alsósörényúszó és a kormányúszó magas, illetőleg hosszu. Sugárzata: HS 3/8: HO 1/16, AS 3/5 stb. OP 50–52, FA majdnem 4, a kormányúszó nélkül. A rózsás márnától a tompább orr, kevésbbé húsos ajkak, szélesedő fej és a fogacsos bognártüske hijával különbözik, azonkívül állandóan kisebb hal, mely 20 cmnél nem igen nő hosszabbra. A test a hát- sörényúszó kezdeténél a legmagasabb s ez a magasság 51/3–51/2-szer fordul meg a test hosszában; a száj, mint a rózsás márnánál, kissé torok felé nyiló; az ajkak kevésbbé húsosak, a bajuszok közül a szájzugon álló eléri a szem hátulsó szélét, a felső ajaké az orrnyilást. A hátsörényúszó a test felehosszában kezdődik, s ez a kezdete a hasúszószárnyak elé esik; terjedelménél csak kevéssel hosszabb; az alsósörényúszó sokkal magasabb mint a milyen széles s leghosszabb sugarai túljárnak a hátúszósörény magasságán. Szín szerint a hátfél sötét olajbarna, az oldalak barnássárgások ezüstös fénybe játszók, a has felé sárgások, kissé fémfényűek; a hát és az oldalaknak felső fele barnán, néha foltosan összefolyva pontozva-pettyegetett, mely rajz a has felé csökken; a torok és a has eleje fehéres. A szemcsillag belső szélén keskeny aranyos karikával, egyébként aranyos és különösen felső felén sűrű feketés és barnás pontokkal sötétítve. Ívik: május, junius hónapokban. Fogása: horog és különösen a farszákos hajtőhalászat. A Petényi-márna a magyar halak ismeretére nézve sok tekintetben érdekes. PETÉNYI, a faj felfedezője, jegyzeteiben körülbelől ezeket mondja: "Ezt az eddig ismeretlen márnafajt először 1837-ben a Poprádban fedeztem fel s el is küldöttem HECKEL barátomnak a többi Poprádhalakkal, ki azonban annak összehasonlítására akkor rá nem ért. Másodszor ráakadtam 1844-ben erdélyi utamon a Csernában. Harmadszor, 1847-ben ismét a Poprádból hoztam: 1849 február 10-kén fogtam legtöbbet a Turopolyai malomárokban. HECKEL szerint a Marosban, a Szamosban – Kolozsvár táján –, Szeben és Brassó vidékén is előfordul." HECKEL, PETÉNYI-féle példányokra alapította a fajt, mely, PETÉNYI szerint, 1847-ben kéziratban már megvolt. 1853-ban BIELZ E. A. értekezett az erdélyi vizek halairól a nagyszebeni társulatban s e halat "Pseudobarbus Leonhardi" név alatt írta le s – rosszúl – le is rajzolta; HECKEL azután főművében – 1858-ban – visszaállította a fajt 1847-ből eredő kézirata értelmében s érvényre is juttatta, mert a hal nem pseudo, hanem igazi márna. A Petényi-márna szereti a sebes vizet s alapjában pataki hal; leginkább a pisztránggal egy vizet tart; különösen szereti a kisebb zuhogókat, a midőn a víz a köveken s egyéb akadályokon átbukik; igen kedveli a malmokat, hol mindig a kerekek csapó vizében tartózkodik; igen fürge, Ügyes úszó, mely mohósággal kap a horog után. A legnagyobb példányok, tapasztalásom szerint nem érik el a 20 cmt. Húsa igen jó, különösen az erdélyi részekben kedvelt eledel. Semmi kétség, hogy a Petényi-márna a régi erdélyi eredetű szakácskönyvek semlyénk hala s alkalmasint ez csábította reá a magyar halak nem egy kutatóját arra, hogy a névrokonságon indúlva, a "Salmling"-et keresse, mely azonban nem márna, hanem lazacz-féle hal, mely magyar vízben szabadon nem terem. Elterjedése . HECKEL a Maros, Szamos, Olt, Cserna, Szeben és a Karasból említi; PETÉNYI a Poprádból, a Szlatinából és Turopolyáról a Tiszovnikból; én a Szinvából, a Küküllőből, Füléről s a Bihar vizeiből, kivált Feketetó és Csucsa környékéről ismerem. A FENÉKJÁRÓ KÜLLŐ. Főjegyei: a szájzugon egy-egy bajusz; az alak hengeres, kerékszeg forma; a fej vaskos, ívesen domború; a szemek oldalt pillantók; a pénzek nagyok; a test felső fele és a kormányúszó barnán pettyegetve, rendesen az oldalvonalon végig egy szalagos sötét foltsor. Sugárzata: HS1 3/7–8, HO 1/14–15 HA 2/6–8, AS 3/6. OP 40–45; FA 4-nél valamivel több, a kormányúszó nélkül. A test a hátsörényúszó előtt a legmagasabb s körülbelől 41/2-szer fordúl meg a hosszaságban; a szem a homlokhoz közel, tehát magasan áll; de oldalt pillantó; a száj inkább kissé torok felé nyiló, résünt hasított, ajaka nem nagyon húsos; a bajusz a szem alá ér. A hátsörényúszó a hasúszószárny töve előtt kezdődik, szélességénél magasabb, hátrafelé meredek-résüntös vágású; az alsósörényúszó a hátéhoz képest hátratolva, nem oly meredek vágású; a héj teljes, a fejre nem terjed, pénzei aránylag nagyok, szabad szélük kerek metszetű. Szín szerint a hát feketésszürke, sötéten foltos-pettyes; az oldal-vonalon a foltok – rendszerint hét – szalagszerűen sorakoznak; ilyen foltok vannak a fark hátfelén is; a hátsörényúszón és a kormányúszón vöröses vagy sárgás alapon feketésbarna foltosság mutatkozik;
a szemcsillag aranyos; némelykor az oldalvonal, kivált a farkrész felé rezessárga szalagot ragyogtat. Ívik: májusban és juniusban. Fogása: rendesen a farszákos halászat járuléka; értékét a szegedi halászságnál dívó neve mondja meg: e név "nemhal". A fenékjáró küllő, mint már neve is mondja, szereti a víz fenekét, ezért a székelység "sármászó szaká"-nak is nevezi s e név igen jellemző, mert az életmódot festve, festi az alakot is; a fenékjáró küllő ugyanis az iszapon fekve, úgy néz ki mint valami léczszög s a hasonlatosság onnan ered, hogy hónaljúszószárnyai a testtől elállanak, így hasonlítanak a léczszög két oldalt lecsapott fejéhez, akár a szigony "szakához", új divat szerint "visszhorgához". A víz fenekéről szedi táplálékát, mely apró rovarokból, rákfélékből, halivadékból, de rothadó hullákból is áll. Ez az utóbbi tulajdonsága szerzett neki helyet a kereszténység historiájában is, a mennyiben MARSILIUS, a Duna első tudományos leírója azt regéli, hogy Bécs ostroma idejében a fenékjáró küllők a törökhúst annyira megkedvelték, hogy nagy kedvvel mindenek előtt ezt fogyasztották; különben e hal szereti a tiszta vizű, kavicsos fenekű patakokat; de azért mindenféle vízhez hozzászokik, még a meleg forrásokéhoz is. Legnagyobbja 10–14 cm. Húsa silány, szálkás. Elterjedése . HECKEL a Fertőből, a budapesti Ördög-árokból, a Tapolczából (Zala?), Mehádiáról és Nagy-Szebenből hozza fel; PETÉNYI felső Nógrád, Hont, Zólyom, Szepes megyék vizeiből, a Tarczából, a Rákospatakból, Csáktornyáról és Kolozsvárról; a csáktornyaiakról megjegyzi, hogy minden rajz nélkül valók; én találtam: a Balatonban, a Dunában, Tiszában, Szamosban, a Vargyasban s a székelyföld sok hegyi vizében. A FELPILLANTÓ KÜLLŐ. III. tábla, 12. Főjegyei: a szájzugokon egy-egy hosszabb bajusz; a szemek, a homlokrészre feltolva, fölfelé is pillanthatnak; a hátsörényúszó és a kormányúszó rajz nélkül valók; kicsinyke, nyúlánk alak. Sugárzata: HS 2/7, AS 2/5 stb. – OP 40–42, FA 41/3–41/4, a kormányúszóval együtt. A test nyúlánk alacsony, hengeres; a fej az előbbi fajéhoz képest nyújtottabb; a szemek nagyon közelednek egymáshoz s határozottan fölfelé is pillantók; a homlokköz csak körülbelől szemátmérőnyi, a bajusz sugár s oly hosszú, hogy hátrahajtva a szilványrést éri. A hátsörényúszó kissé a test első felére esik s a hasúszószárnyakkal egy vonalban kezdődik. Szín szerint legtöbbször tarka, kivévén az úszósörényeket és szárnyakat; az oldalvonalnak megfelelően egy ezüstös szalag vonúl; fölötte és alatta, úgy a háton is sok barnás folt és pont; néha a hátsörényúszó felemagasságában egy pontsor látható. Ívik: májusban és juniusban. Fogása: egészen véletlen. A mióta a szobákban a haltartók divatoznak, a halkereskedők más apróság között sokszor tartják e kis halat is. A felpillantó küllő igen kedves, eleven halacska, mely kevésbbé fenékre lapuló, mint fajrokona, a fenékjáró küllő, de fogságban is a fenék táján, a kavicsokhoz alkalmazkodva úszkál; apró vízi állatokkal él. Elterjedése . Sem HECKEL, sem PETÉNYI nem említi magyar vizekből; én a Dunából, a Rákospatakból és az Ördögárokból ismerem, honnan eredetileg KRIESCH ismertette. A SZIVÁRVÁNYOS ÖKLE. IV. tábla, 13. Főjegyei: kis hal; lapított test; az oldalvonalnak csak a kezdete van meg s a szilványfedeléktől számítva legfeljebb 5–6 pénzre terjed. Sugárzata: HS 3/9–10; HO 1/10; HA 2/6; AS 3/9. OP 34–38; FA 41/2–5 kormányúszó nélkül. Ez a kis hal beválik átmeneti alaknak, egyfelől a ponty és kárász, másfelől a tulajdonképeni keszegek között. A test magassága körülbelül csak háromszor fordúl meg a hosszúságban; a fej arányos, olyan hosszú a milyen magas; a szem aránylag nagy; szája kicsiny, csak kis mértékben homlok felé nyiló, zuga csak az orrnyilás tájával talál; orrarésze elkerekített, a homlokvonal kissé homorú, mig a hát, a sörényúszóig értve, ívesen domborodik; a fark aránylag karcsú. A hátsörényúszó a hossza közepében kezdődik; az alsósörényúszó kezdete az előbbinek majdnem közepével vág egybe. Az úszószárnyak aránylag kicsinyek s egyenlő nagyságúak; a farkúszó kivágott, mindkét szárnyfele egyforma. A héj teljes, a fejre nem terjed, pénzei aránylag nagyok, hosszaságuknál szélesebbek, épszélűek s csak kevéssé egymásra borúlók. Szín szerint a szivárványos ökle a legszebb halak közé tartozik s különösen a hím az, a mely ivás idején valóban mintha a szivárvány színeit ragyogtatná magán. A hím ilyenkor a következő színezetet viseli; háta, oldalainak felső része és szilványfedelékei pompásan violaszínűek, a farkrészen hosszában s középen futva egy smaragdzöld csík, a hastája ezüstös, rózsaszín lehelettel, a mellrész karmin lehelletű; a szilványfedelék széléhez egy ezüstös pászta alkalmazkodik; a hátsörényúszó barna, több sorba rendezkedő, feketés foltokkal, az alsósörényúszó finoman kárminpiros, a többi úszó átlátszó. Ezek a színek – a kármin kivételével – mind fémragyogásúak, a hal minden fordúlatánál másképen játszók; a szemcsillag felül piros. Ebben az időben az ikráshal sokkal egyszerűbb; háta zöldesbarna, oldalai, hasa és melle ezüstös, a farkcsík aczélkék, feketésbe is átmenő, az úszók színtelenek, csak a hátsörényúszó feketésen szegett; a szemcsillag halványsárga, felül narancsszínű folttal. Az ívás idején kívül a hal hátfelől zöldesbarna, különben ezüstös. Ívik: április, május hónapokban. Fogása: csak haltartók díszéül sűrű szákokkal merítik. A szivárványos ökle szereti a folyó, kavicsos fenekű vizet; de ott van a lézengő vizekben, sőt azokban az állókban is, a melyek évszak szerint nagyobb mértékben felújulnak; nem érzékeny a vízre s a haltartókra nézve a legháládatosabbak közé tartozik. Állandó kicsinysége és keserű íze különben oly tulajdonságok, a melyek minden üldözéstől megmentik. Egyike legkisebb halainknak, mely hat legfeljebb hét cm. nagyságot ér el. Elterjedése . HECKEL Kolozsvár, N.-Szeben és Brassó környékéről kapta; PETÉNYI a Rákospatakban, a tiszaföldvári halastóban s a Duna holt ágaiban kapta. Én a Balatonból, a Duna, Rába, Szamos folyókból s a Hódos és Szarvastó mezőzáhi vizéből ismerem. A DÉVÉR KESZEG. Főjegyei: a test magassága a hosszúság egy harmadrészéig terjedő; a száj kissé torokfelé nyiló, zuga az orrnyilás tájáig ér; az alsósörényúszó terjedelmes s a hátsörényúszó vége előtt kezdődik. Sugárzata: HS 3/9, HO 1/15, HA 2/8, AS 3/23–26. OP 50–55. FA 52/3–6, a kormányúszóval együtt. Keszeg néven a magyar halászság mindég a széles, lapos, ezüstös pénzű halat érti s a sorban a dévér keszeg mindig első helyen vezérkedik; méltán, mert valóban a keszeg jellem legtörzsökösebb alakja. A test lapos, magas; vastagsága 31/2-szer mérhető le magasságán; a száj, alulról tekintve, patkóalakban hasított s a tompa orrész kissé túljár rajta; a homlokvonal kissé íves s a nyakszirtig ér, hol a hátvonal mintegy új kikezdéssel lapos ívben emelkedik a hátsörényúszó kezdetéig, honnan menedékesen ereszkedik a fark felé. A hátsörényúszó a test felehosszán túl – a fark felé értve – kezdődik s hátrafelé meredeken lemetszett, utolsó sugara az első csontsugárnak csak 1/4-dét teszi ki; az alsósörényúszó terjedelmes, kissé ívesen kivágott; a test hosszának közepe előtt – a fej felé értve – beiktatott hasúszószárnyak lefektetve csak megközelítik a hugygyót, a hónaljúszószárnyak lefektetve ugyanígy közelítenek az előbbiek tövéhez; a kormányúszó alsó félszárnya a felsőnél hosszabb. A héj lágy, de jól megfészkelt pénzekből való; a pénzek szabad széle körös vágású; a hát gerincze meztelen választékot alkot s ott a pénzek kétoldalt kisebbek, mint a minők az oldalbeliek. Szín szerint a dévér keszeg hátfele feketés, oldalai sárgásfehérek, ezüstösbe húzók, a pénzek sok apró fekete ponttal; torka vöröses, hasa fehér; valamennyi úszó kékesfekete – palaszínű – szemcsillaga aranysárga, feketén pontozott. Ívik: május, junius hónapokban, néha juliusba is áthúzva; megjegyzendő, hogy ivás idején az ikrások bőrének vérerei nagyon megduzzadnak, a színt vörösesre változtatják, helyenkint az egész felület vérző kinézésű. Az ívás nagy pocskolással jár. Fogása: mint keresett piaczi hal leginkább az öregháló és a gyalom prédája; de a fenékhorogra is kerül. A dévérkeszeg lassúbb folyású vizekben, tavakban és mocsarakban is él, szereti az agyagos és iszapos, hináros feneket; rendesen seregesen jár s nyáron át különösen a hináros feneket túrja, hogy táplálékát, mely növényekből és apróbb vízi állatokból áll, beszerezze; túrásával nagy helyen vizet zavar s evvel magára hozza a halászt; különben ravasz, óvatos hal, mely oldalra hapúlva könnyen menekül a háló köves ina alól s ezért fogása leginkább zavaros vízben és éjnek idején fizet s annál is inkább, mert e hal járása sereges. Nálunk eléri a 4–5 kilogramm súlyt s az ilyen nagyságú dévér keszeg gyönyörűen úszik, különösen lassú kanyarodásai szépek. Húsa fehér s bár szálkás, mégis jóízű; inyencznek nem való; de középsorsú embereknek keresett eledele. Elterjedés . HECKEL a Dunából, a Tiszából a Balaton és Fert tavakból említi; PETÉNYI még a Velenczei tavat is feljegyzi; én a Berettyó, Bódva, Dráva, Kraszna, Latorcza, Maros, Olt, Rába, Sajó, Szamos, Zagyva folyókból, a Szernye folyós helyeiről jegyeztem fel. * A SILÁNY KESZEG. Főjegyei: testalakja nyújtott; feje aránylag nagy; az úszószárnyak és a kormányúszó meg vannak nyúlva s hegyesedők. Sugárzata: mint az előbbié; OP 55–60. FA 5, a kormányúszóval. HECKEL szerint ez a faj a dévérkeszegtől csak a kisebb testmagasság – a hosszúságnak 1/4-de – a hosszabb és magasabb fej, a nagyobb szem és a fejlettebb úszószerkezet által különbözik, minden egyebekben ellenben a mondott fajjal talál. E fajt HECKEL csupán a Fertőből kapta, hol szerinte csak ritkán fordúl elő s a halászok nem különböztetik meg; hozzá csak 2O–25 cm. nagyságot érne el. E könyv, irányánál fogva, nincsen hivatva arra, hogy a kétes fajokat érdemlegesen birálja és esetleg megdöntse s így beérem annak kijelentésével, hogy részemről – az én érzékem szerint – a magyar vizekből csak négy keszeg-fajt birok igazi fajnak venni s ezek a dévér-, az Éva-, lapos és a bagolykeszeg; a többiek azokon a határokon belől mozognak, a melyeket egy adott faj egyes példányainál nemcsak el kell fogadnunk, hanem az élő természet jelenségei alapján el is kell ismernünk. Ha a silány keszeg itt helyet foglal, úgy inkább az irodalomtörténeti szempont birt reá, hogy a sorozatba beiktassam. Megjegyezem, hogy SIEBOLD is csak elkorcsosodott dévérkeszeget lát benne. Kivételbe tartozik a LEUCKART-keszeg, melyet SIEBOLD egy külön nem – Abramidopsis – felállítására használt. AZ ÉVA KESZEG. IV. tábla, 14. Főjegyei: a húsos orr a száj fölött messze kiálló, a száj ennélfogva teljesen torokfelé nyiló, kicsiny, lapos-íves vágású; élő állapotban az orrész kissé piszésen áll és szilvakékes – innen Duna mentén igen találóan "szilvaorrú keszeg" – az alsósörényúszó a hátsörényúszó mögött kezdődik, az utóbbi mögött fekvő s a farkon végig vonúló pénzek ormót alkotnak. Sugárzata: HS 3/8; HO 1/15; HA 2/9–10. AS 2–3/17–22. OP 55–60; FA 41/2, néha 5-nél valamivel több, a kormánynyal együtt. Határozott jegyű faj, melyet kiálló, kúpos orra, a torok felé, paduczszerűen nyiló szája már magában is eléggé jellemez. A test vetélőszerű alakú, egészben nyújtott, de keszeg-lapos, legnagyobb magassága a hátsörényúszó kezdetére esik és körülbelül négyszer fordúl meg a test hosszúságában. A hátsörényúszó majdnem épen a test felehosszában kezdődik, kissé hátrább mint a hasúszószárny, s kétszer olyan magas a milyen széles, hátrafelé meglehetősen lecsapott vágású; a lehajtott hasúszószárny eléri a hugygyót; a hónaljúszószárny azonban nem éri el az előbbi szárny tövét. A héj pénzei a hát felé csak kevéssé kisebbednek, a hát előfalán osztást hagynak. Szín szerint a hátfél barnás-kékes, az oldalakba enyészve, az oldalak ezüstfényűek; a hátsörényúszó és kormányúszó kékes, az utóbbi néha vöröses; a hasúszószárny és alsósörényúszó sárgásfehér, a hónaljúszószárny vöröses; néha az egész alsó úszószervezet vöröses. Ívik: juniusban. Fogása: a hálós halászat járuléka. Az Éva-keszeg tengerjáró hal, mely északon messze terjed el; nálunk csak folyókból ismeretes, hol az elevenebb víz fenekén szeret tartózkodni; nagyon óvatos, nehezen fogható hal, mely leginkább zavaros vízben az ághegyháló prédája. Nálunk 20–25 cm. nagyságúakat láttam. Húsa szálkás; szegény ember eledele. Elterjedés . HECKEL csak a Dunából említi; úgyan innen Ercsi tájáról PETÉNYI; án különösen Komáromban és Budapesten akadtam reá; de a Bódvából is ismerem. A SZEMES KESZEG. Főjegyei: a húsos orr vaskosabb, kevésbbé kiálló, mint az Éva-keszegé; a száj kevésbbé torokfelé nyiló, patkóhasítású; a hátsörényúszó mögött ormó; a színezet felülről a pofákig és az oldalvonal tájáig sötétes. Sugárzata: mint az előbbié. HECKEL megjegyzi, hogy ez a faj az előbbivel könnyen összetéveszthető; de a tompább orr és vastagabb fej megkülönbözteti tőle. Szín szerint a fej egészen a szemek aljáig fekete színpontoktól sötétes, azonképen az oldalak hátfelőli része is; a hátsörényúszó, kormányúszó és hónaljúszószárnyak feketés szegélyűek; az alsósörényúszó és hasúszószárny fehéres. Azoknak a példányoknak, a melyeket én a Bódvában találtam, szeptemberben valamennyi úszója vöröses, részben – az alsó – vörös volt. Ezt a halat 1883. szeptember 22-án Szendrő mellett a Bódvából kaptam, később Dr. HORVÁTH GÉZA barátom ugyanonnan még egyet szerzett s a nép "jászpaducz" név alatt határozottan megkülönbözteti; a "paducz" a torokfelé nyiló szájra vonatkozik. A halat HECKEL leírása és rajza szerint könnyen meghatároztam, illetőleg az Éva-keszegtől megkülönböztettem; de csak fajtáját látom benne, mert eza tompább orrú alak "ritka"; ezt a nézetet az is támogatja, a mit BENECKE az Éva-keszegről mond, hogy t. i. ívás idején a tejes és ikrás hal a háttól le az oldalvonalig sötétfekete. Ez a szín Szendrőn szeptemberben már tünőfélben volt. SIEBOLD felvette; de egészben oda hajlik, hogy az Éva-keszeggel egy faj. A LAPOS KESZEG. Főjegyei: az alsósörényúszó igen terjedelmes, kezdete a hátsörényúszóéval majdnem talál; a fej kicsiny, a száj homloknak nyiló; a kormányúszó alsó szárnyfele sokkal fejlettebb. Sugárzat: HS 3/8; HO 1/15; HA 2/8; AS 40–41. OP 60–64. FA 5, a kormányúszó nélkül. E fajt már 40–41 sugaras alsósörényúszója, még pedig első pillantásra is megkülönbözteti az eddig leírt fajoktól; szájállása pedig megkülönbözteti a következő fajtól. A test silány, lapos, széles; legnagyobb magassága a hátsörényúszó kezdete táján négyszer fordúl meg a hosszaságban; a fej kicsiny, orrarésze elől a szájállás miatt hirtelen torokfelé lecsapott; a szem nagyocska. A hátsörényúszó a test hosszaközepén s csak igen kevéssel az alsósörényúszó előtt indúl, legalább kétszer oly magas, a milyen széles; az alsósörényúszó szélessége megfelel a test hossza 2/5-dének; a kormányúszó alsó, megnyúlt félszárnyának leghosszabb sugara sokkal hosszabb a hátsörényúszó leghosszabb sugaránál. A héj teljes, nem megyen át a fejre, a háton nem ormós, de a hát előfelén választékot hagy; pénzei finomak, nem nagyok, átmérőjük nem egészen éri el a szem fél átmérőjét. Szín szerint a hátrész sötétkékes vagy zöldes, az oldalak sárgásak, ezüstösbe átmenők; a hónalj- és hasúszószárny sárgás. Ívik: májusban. Fogása: a hálós halászat rendes járúléka. A lapos keszeg nálunk közönséges; életmód szerint talál fajrokonaival. Nálunk 30 cm. mellett egy kilogramm súlyt ér el. Húsa szálkás, silány; szegény ember tápláléka s a halhasítás és szárítás egyik főhala. Elterjedés . HECKEL a Tiszából, az Ördög-árokból, Fertőből és Balatonból említi, nyilván PETÉNYI nyomán, kinek jegyzetei találnak, csakhogy PETÉNYI helyesen hozzáteszi azt is, hogy a Duna holt ágaiban; ugyancsak ő a Szamosból is felhozza; én ugyaninnen s a Dráva, Ipoly, Körös, Latorcza, Rába, Sajó, és Zagyva folyókból jegyeztem fel. A Duna menti németajkú halászoknál "Spitzpleinzen". A BAGOLYKESZEG. IV. tábla, 15. Főjegyei: az alsósörényúszó igen terjedelmes, a hátsörényúszó vége előtt indúl; a fej kicsiny, az orr tompa, a szájra borúló, a száj csak kevéssé homloknak nyiló; a szem nagy – bagolyszem – a héj durvább, nagyobb pénzekből alakúló. Sugárzata: HS 3/8; HO 1/15; HA 2/8; AS 39–43. OP 48–50; FA 6, s azon valamivel felül is, a kormányúszót beleértve. Ez a faj a lapos keszeg páros faja s a mi halászságunk "karika keszeg" néven különbözteti meg, mindig rámutatva a héjját alkotó nagyobb pénzekre, a tompa s a száj fölé kissé ráborúló orra és a bagolyszemre. Egyébként a gyakorlott szem is csak összehasonlítás útján különbözteti meg. A szem átmérője nagy, a fej hosszának egy harmadrészét teszi, az oldalak legnagyobb pénzeinek átmérője nem éri el a szemét, de ennek felénél sokkal több, szóval a héj nagyobb pénzű. Szín szerint, az egész hal – a hát felső részét kivéve – ezüstös; az alsósörény és kormányúszó feketésen szegettek, a többi úszó fehéres. Ívik: mint az előbbi. Fogása: mint az előbbié. A bagolykeszeg életmód szerint nem különbözik alaktársától, a lapos keszegtől s inkább irodalomtörténeti szempontból érdekes. Eredetileg PALLAS írta le "sapa" név alatt orosz vizekből, később –1836 – HECKEL írta le "Abramis Schreibersii" néven a Dunából és Morvából származó példányok után; de a midőn NORDMANN utján ugyane fajt a Dnieszterből kapta, meggyőződött, hogy a dunai hal evvel azonos s így PALLAS leírása és neve "sapa" az érvényes. Nagysága, mint az előbbié. Elterjedés . PETÉNYI nem különböztette meg, HECKEL sem említi magyar vizekből; én a következő vizekből ismerem: Duna, Dráva, Körös, Rába, Tisza és Zagyva folyókból s úgy tudom, hogy a balatoni halhasítók is megkülönböztetik. A LEUCKART-KESZEG. Főjegyei: az alsósörényúszó valamennyi keszegé között a legkeskenyebb – 15–17 sugarú; a fej hosszúkás, a száj csúcsbanyíló; a kormányúszó szárnyfelei egyformák. Sugárzata: HS 3/10; AS 3/15–17. stb. OP 46; FA 51/3–1/2 az egészben. HECKEL szerint egész alakja hasonlít a dévérkeszegéhez, szájállása a lapos keszegéhez, a kormányúszó pedig odacsatolja a következő – Blicca – nemhez. Színe háta felől zöldes; egyébként az egész hal ezüstös; az úszók közül a hátsörény- és a kormányúszó sötéten szegett. Elterjedés . HECKEL mint ritkaságot a Brassó körül folyó patakokból s Bécsen alól a Dunából hozza fel; PETÉNYI nem említi; én nem akadtam reá. Ezt a halat SIEBOLD egy külön nem, az Abramidopsis felállítására használta föl s a súlyt tulajdonképen arra fektette, hogy a torokfogak száma ingadozó, u. m. jobbra 5, balra 5 vagy 6. Ez az én érzékem szerint nem elég erős alap, mert a torokfogak száma sokszorosan ingadozó, nem ingadozik ellenben a koronák minéműságe es bizonyos, hogy az Abramidopsis fogkoronája szakasztott a keszegeké, a mint ez SIEBOLD leírása szerint is kétségtelen. 707 AZ EZÜSTÖS BALIN Főjegyei: testalkata keszegszerű; a kormányúszó majdnem egyforma szárnyú, – az alsó fél valamivel hosszabb, hossza egyenlő a hátúszósörény magasságával. Sugárzat: HS 3/8; HO 1/14; HA 2/8; AS 3/19–21. OP 45–48. FA 51/2–6, a kormányúszót beleértve. A balin külseje annyira csalékonyan keszegszerű, hogy biztos meghatározása nagy gyakorlottságot követel, teljes biztossággal csak a nemi jegy alapján sikerül, hogy t. i. torokfoga kétsoros, szemben a keszegekével, mely csak egysoros. A halászság is következetesen "keszegnek" mondja, csupán a Dráva fokán különbözteti meg "bálind" név alatt; innen az itt alkalmazott nemi név, hozzátéve azt is, hogy a "balin" névvel sok helyen a ragadozó őnt illetik. Alak szerint nagyon közelít a dévér keszeghez; a test legnagyobb magassága csak háromszor fordúl meg az egész hosszúságban, a fej hossza 51/2 egészen 6-szor. A szem nagy. A homlokvonal oldalról tekintve az íves orrtól majdnem egyenes vonalban emelkedik a nyakszirtig, innen domborúbb ívben a hátsörényúszóig, a fej és hát közt tehát e vonal kissé nyerges. A hátsörényúszó kissé a test hosszának második felében indúl s nem egészen kétszer oly magas, a milyen széles; végével egy vonalban indul az alsósörényúszó; a hasúszószárnyak a test hoszszának első felébe esnek. A héj, beleértve a hát választékát is, keszegszerű. Szín szerint a hát barnás, kékesbe játszó, az oldalak aczélosak, s a hasfelé ezüstösek; a két sörény és a kormányúszó szürkéskék; az úszószárnyak tövükön vörösesek; a szemcsillag ezüstös, felső felén egy zöld folt. Ívik: májusban. Fogása: mint a keszegeké; a halhasítók tanyáján mindig található. Az ezüstös balin a Balaton ("keszege" s a Fertő "jeges keszege" folyókban és tavakban közönséges; szereti a csendes, homokos vagy agyagos fenekű vizet. A keszegnél butább, kevésbbé óvatos hal. Nálunk 25–30 cm. mellett ritkán egy kilogramm. Húsa szálkás, silány, a szegénység tápláléka. Elterjedés: HECKEL, ki a nemet és a fajt alapította, a Balatonból, Fertőből és a Dunából hozza fel s nyilván magyar vizekből ismerte meg; PETÉNYI még a Drávából és a Murából említi; én a Duna holt ágaiból, a Tisza, Rába, Zagyva, Körös folyókból ismerem. A SUGÁR KARDOS. IV. tábla, 16. Főjegyei: alakja sugár, igen lapos; hátvonala egyenes-vízszintes; hasa ellenben erősen íves és egészen éles; oldalvonala kanyargó, kanyargásaival a has szélét közelíti meg; a hónaljúszószárnyak igen hosszúk és hegyesek, a hátsörényúszó messze hátratolva; a száj nagyon homlokfelé nyíló. Sugárzata: HS 2/7–8; HO 1/15, HA 2/7; AS 2/26–29. OP 100–110; FA 5, a kormányúszó nélkül. A sugár kardos a pontyfélék egész családjának legfeltünőbb alakja s e család egyetlen más alakjával sem téveszthető össze; a rendszerben sokszorosan cseréltetták vele a helyet, kivált a LINNÉ előtti írók, míg végre LINNÉ a pontyfélék közé sorozta, a hol ma is helyet foglal, még pedig a torokfogak alapján. A sugár test legnagyobb magassága a hónalj- és hasúszószárnyak közé esik s körülbelől 41/2-szer fordúl meg a hosszúságban; a test vastagsága – a fedelék táján 21/2–3-szor fordúl meg a magasságban; a szem nagy s a száj csúcsától alig egy szemátmérőnyire áll; a száj annyira felülről hasított, hogy alsó állkapcsa nem a felső alatt, hanem előtte ál; a fej teteje az orrtól számítva, csak a szemek tájáig meztelen, innen már héjjas, a fej ennélfogva igen rövidnek látszik. A hátsörényúszó annyira hátra van tolva, hogy a test hosszának utolsó harmadrászére és tulajdonképen a fark tövére esik, hozza aránylag kicsiny; az alsósörényúszó az előbbivel egy vonalban indúl, terjedelmes, annyira, hogy a kormányúszót megközelíti; a hasúszó szárnyak a test hosszának második felére esnek, visszahajtva a hugygyóig érnek; a hónaljúszószárnyak hegyesen szárnyszerű metszésűek, könnyedén sarlósak s oly hosszúk, hogy a testnek egy negyedét teszik; a kormányúszó nem egyenlőszárnyú, az alsó fél fejlettebb, a kivágás mélyen fecskefarkszerű. A héj teljes, pénzei igen vékonyak és könnyen leválók; a hasfél utolsó pénzei a két oldalról oly szorosan dűlnek egymásra, hogya hason végig élt alkotnak; az oldalak legnagyobb pénzei nem tesznek ki egy fél szemátmérőt. Színezet szerint a nyakszirt tája aczélkék vagy kékeszöld, néha gyöngyszerűen játszó, a hát többi része barnás; a pofák ismét gyöngyházszerűek, az oldalak csillogóan ezüstösek; a hátsörényúszó és a kormányúszó szürkés, a többi úszó vöröses; a hónaljúszószárny néha csontfehérségű; a szemcsillag ezüstös. Ívik: májusban. Fogása: a folyókban a hálóshalászat ritkább járuléka; a Balatonnál a "látott hal", a tihanyiak egészen sajátságos őszi halászata. A sugár kardos folyóinkban nem annyira ritka, mint sokan tartják, hanem társaságban élő hal, tehát csak akkor kerül fogásra, ha a halász véletlenül eltalálja. Én Apatin és Zimony táján többször ráakadtam s ekkor annyira ráment a horogra, hogy beleúntam. A Sióban jól meg lehet figyelni, különösen ifjabb nemzedékét, mely 100–200 főnyi sereget alkotva, víz ellenében s mindjárt a színe alatt áll s lesi azt, a mi a víz fölszínén úszik, vagy reászáll, leginkább az apró rovarokat; 10–15 percz múlva a sereg folyómentén eltűnik, ismét a felszínre kerül s lassan felnyomúl. A rovarcsalival felszerelt horogra, de csak a finomra és ha ügyesen van dobva, mohón veti magát, a kisebbeket 20–30 cm., a nagyokat a Duna örvénylő helyeiből 1.5 méter mélységből vetettem ki. Mint tengerjáró hal, úgy látszik, télire elvonúl folyóinkból. A Balatonban kétségkívül mindig ott van, a fogas süllőnek prédája s különösen őszkor, mikor a víz lehűl, igen érdekes jelenség. Ilyenkor megszámlálhatatlan sokaságban seregbe verődik s oszlopszerűen kavarogva vonúl ideoda; magasabb helyről ilyen sereg már messziről vehető észre s erre van alapítva a tihanyiak érdekes halászati módja. A halászok ezt az összetömörülést a víz áthűlésének tulajdonítják, "a hal így egymáson melegszik". Fogtam 35 cm. hosszúkat, melyek félkilogrammnál többet nyomtak. Húsa szálkás és száraz, de balatoniasan sütve, igen jó eledel; a "látott hal" idejében – ha a szerencse kedvez – a Balaton partvidékén igazi néptáplálék. Elterjedés: HECKEL a Balatonból, a Dunából, Szamos- és Marosból hozza fel; PETÉNYI még a Tiszából említi s érdekes az, a mit a Dunamenti magyar halászok bemondása után szóról szóra feljegyezett: "hogy háromféle húsa van, t. i. rák, csibe- és halhúsa, és pedig a fülénél (sic!) rákhúsa, a nyakánál csibehúsa, a derekánál pedig halhúsa. Szabónak is hívják, mert felette vékony, kevés húsú, nagy szemű". – Ez igazi magyar halászhúmor. Én még a Latorcza, Olt, Körös, Rába és Zagyva vizéből ismerem. A SZÉLHAJTÓ KÜSZ. Főjegyei: kis test mellett nyulánk alak; a száj homlokfelé nyíló; az alsósörényúszó terjedelmes, kezdete a hátsörényúszó vége elé esik vagy avval talál; a héj pénzei ezüstösek, igen könnyen leválók. Sugárzata: HS 3/8; HO 1/14; HA 1/8; AS 3/17. OP 46–53. FA 51/2– 52/3, a kormányúszót beleértve. A hátvonal igen csekély mértékben, a hasvonal inkább íves; a test legnagyobb magassága 41/2–5-ször fordúl meg a test egész hosszában; a szem nagy, átmérője 31/2-szer fordúl meg a fej hosszában; a száj oldalt tekintve meredek hasitású s határozottan homloknak nyíló. A hátsörényúszó a hasúszószárnyak mögött kezdődik, szélességénél valamivel magasabb; az alsósörényúszó leghosszabb sugarai megütik az előbbeninek magasságát; a kormányúszó erősen fecskefarkra vágott. A héj teljes, pénzei igen finomak, erősen ezüstösek; a legnagyobbak is sokkal kisebbek a szem átmérőjénél. Szín szerint a háta aczélkék, a víz szerint néha zöldesbe is játszó, az oldalak és a has ezüstragyogásúak; a hátsörény és a kormányúszó szürkés, a többi úszó színtelen. Ívik: májusban, néha juniusig. Fogása: A Balaton és Fertő körül, kivált régibb időben külön aprószemű kerítőhálókkal rengeteg számmal fogdosták, pénzeit felgyűjtötték s kivált bajorok vették meg hamis gyöngyök készítésére. Ennek a pénzeiből készül ugyanis a "gyöngyesszenczia" – Essence d'Orient – akként, hogy a pénzeket vízben szétmorzsolják, mire a fényes részecskék – mint tudjuk, guanin mészkristályok – a víz fenekére leszállanak, ammoniakkal kimosatnak s kis gelatinnel keverve használtatnak fel; egy félmétermázsa halból 2 kilo pénz kerül; egy fél kilo gyöngyesszencziához körülbelől húszezer hal szükséges. A szélhajtó küsz eleven, fürge hal, mely mindig seregesen jár s mindig a víz felszíne táján tartózkodik; szereti a lassúbb folyású, tiszta vizet, hol leginkább röpülő rovarokkal táplálkozik; nem óvatos, de könnyen riadozó hal; s minthogy a vízszínhez közel úszkál, megriadás kor a vizet úgy felborzolja, mint a hirtelen támadó szál; innen "szélhajtó" jellemző neve. Erős szaporodásánál és sereges járásánál fogva valamennyi hal között leginkább az, a mely a hallal élő ragadozók minden nemének áldozata. Épen a mondott tulajdonságáért csak ritkaságképen éri el 20 cm-t; átlagos hossza 12–15 cm. Húsa száraz, szálkás; csak igen szegény ember tápszere. Elterjedése . HECKEL a Murából, Zalából, a Rákosból, a Csernából és az erdélyi részekből említi; PETÉNYI a Dunából és a velenczei tóból jegyzi fel; én a Balatonból, a Fertőből, a Bódva, Rába, Tisza és Zagyva folyókból jegyeztem fel. A SUJTÁSOS KÜSZ. V. tábla, 17. Főjegyei: Kis test mellett zömökebb alak; az oldalvonal mellett, mely kis mértékben kanyargó, mindkét felől a legközelebb eső pénzek sötét színpontokkal, minek folytán az oldalvonal menetének megfelelő sujtás alakúl, – néha csak elől, néha a fark végéig halad; oldalai mindig zöldes-aranyos lehelletűek. Sugárzata: HS 3/8; AS 3/15–17 stb. OP 49–51. FA 5–51/3, a kormányúszót beleértve. A test magassága 4-szer, ritkán 5-ször fordúl meg a hosszában, a hát- és a hasvonal egyformán, de mérsékelten íves; a hátsörényúszó szélességénél sokkal magasabb; a kormányúszó mélyen fecskefarkra kivágott. A héj teljes, pénzei rendkívül vékonyak, úgy hogy a héjon határuk alig szembetűnő. Szín szerint a hát sötétzöld, az oldalak felé zöldes-aranyos, lefelé ezüstösbe átmenő; az oldalvonal fölött sokszor még egy sujtásszerű sötétedés vehető észre; a hátsörény, a kormányúszó és a hónaljúszószárnyak feketésen szegve, a többi sárgás, néha vörösesbe húzó, a szemcsillag felső része feketén pontozott. Ívik: mint az előbbi. Fogása: csak gyerekek horgászszák. A sujtásos küsz, noha nagy vizekben is megterem, mégis inkább pataki hal; igen ügyes, fürge kis jószág, mely még a súgákban is vígan hajhászsza a víz felszínére kerülő apró rovarokat. Elterjedése: HECKEL a Poprádból, Csernából, Nagy-Szeben és Brassó tájáról jegyezte föl; PETÉNYI még a Rákost fűzi hozzá; én följegyeztem a Balatonból, a Bódva, Duna, Garam, Ipoly, Küküllő, Olt, Szamos, Vargyas, Torna vizéből s a székelyföld legtöbb patakjából. A JEITTELES Prodromusában felsorolt Alburnus fasciatus biztosan csak élénkebb színű sujtásos küsz. AZ ÁLLAS KÜSZ. Főjegyei: igen nyulánk test az alsó állkapocs erősen kiálló; a középső szilványfedelék hiányzik; egyebekben a szélhajtó küsz jellemével; de héjja sokkal apróbb pénzű. Sugárzata: HS 2/8–7; HO 1/14; HA 1/8; AS 3/14–15. OP 60–62; FA 51/2–6, a kormányúszót beleértve. Az állas küsz a küszhalak között a legkarcsúbb s apró pénzei által is különbözik. Hátvonala igen lapos íves, hasvonala domborúbb; legnagyobb magassága a hasúszószárnyak elé esik s a fej hosszának majdnem megfelel. Az erősen homloknak nyíló száj zuga az orrnyílás vonalával talál. A hátsörényúszó a test hosszának második felébe esik s a hasúszószárny és alsósörényúszó között középen áll, sokkal magasabb, mint a milyen széles. Az oldalvonal fölött álló pénzek a legnagyobbak, de a szemnek egy fél átmérőjénél kisebbek. Szín szerint a hát sötétzöld, aczélkékbe húzó, az oldalak ezüstösen ragyogók; az úszók szürkések, átlátszók, a hátsörény és kormányúszó feketésen szegett; a szemcsillag ezüstös, felső részén feketén pontozott. Ívik: májusban. Fogása: a kishalászat járúléka. Az állas küsz eredeti termőhelyei szerint szereti a tiszta, hideg vizet, különösen a hegyi tavakat és erezeteiket; szeret víz ellenében lesve álldogálni, hogy azután nyílsebességgel vesse magát a prédára. Elterjedése: HECKEL csupán a Dunát említi, hova az osztrák Traunból betéved; én a Mezőség Mező-Záh melletti tavából határoztam meg, melynek halai a Marosból erednek; gondolom, hogy tüzetes kutatás sok helyről kideríthetné. HECKEL a fajt magának tulajdonítja; de nincs hozzá joga, mert a "mento" fajnevet AGASSIZ adta a halnak s HECKEL csupán az Alburnus nembe osztotta be. A RAGADOZÓ ŐN. V. tábla, 18. Főjegyei: az orr hegyesedő; a száj mélyen hasított; a szem és a pénzek kicsinyek; a fej hosszúsága a test legnagyobb magasságának felel meg; alak szerint a fogas süllőre emlékeztet. Sugárzata: HS 3/8; HO 1/16, HA 2/8; AS 3/14. OP 65–70. FA 5, a kormányúszót beleértve. A test kevéssé lapított, a hátvonal lapos íve a hasának megfelelő; a test legnagyobb magassága a szilványfedelékek táján lemért szélességnek kétszeresét teszi. A szem aránylag kicsiny, átmérője a fej hosszának 1/6, sokszor csak 1/7 részét teszi; a meglehetős meredeken lefelé hasított száj homloknak nyiló, zuga a szem külső szélével egy vonalba esik; az alsó állkapocs a felső elé csapódik, noha kiállónak nem mondható. A hátsörényúszó a test hosszának második felére esik, szélességénél sokkal magasabb; az alsósörényúszó közel oly magas, a milyen széles; a mellúszószárnyak hegyes vágásuak. A héj teljes, a fejre nem terjed; pénzei igen finomak és aprók; az oldalvonal fölött fekvő legnagyobbak a szem átmérőjénél sokkal kisebbek. A has a hugygyó és a hasúszószárnyak között tompán ormós s ezt nem a két oldalt egymás felé dülő pénzek, hanem tompán ormós pénzek alkotják meg. Szín szerint háta kékes fekete, oldalai ólmosok, hasa fehér; a hátsörény és a kormányúszó kékes, a többi úszó vöröses lehelletű, sokszor színtelen; a szemcsillag sárga, felső részén zöldes vonallal. Ívik: április, május hónapokban. Fogása: rendszeresen is történik, a háromsoros u. n. balinhálóval, mely kivált a Dunán dívik; különben a horgászat tárgya is. A ragadozó őn teljesen megérdemli nevét, mert különösen a küszhalaknak valóságos veszedelmök; roppant sebes, ügyes úszó, mely villámgyorsasággal veti magát prédájára. Rendesen a víz színéhez közel úszik, úgy hogy rohanáskor barázdát von a vizen. Ezekért a tulajdonságokért ő a magyar halászság "vezérhala, nyíl- és fenekeszege". Nálunk 6–7 kilogramm súlyt ér el; BENECKE 40–80 cm. mellett 20–30 kilogrammot említ; mindenesetre a legnemesebb keszeg. Húsa, bár szálkás, tiszta izű, jó táplálék s keresett piaczi czikk. Elterjedése . HECKEL a Balaton és Fertő tavából, a Duna, Maros, Szamos folyókból s a Rákosból említi; PETÉNYI is innen jegyezte fel e fajt; én még a Berettyó, Dráva, Ipoly, Körös, Kraszna, Latorcza, Mura, Olt, Rába, Sajó, Szamos, Tisza és Zagyva vizéből ismerem. A KURTA BAING. V. tábla, 19. Főjegyei: Az oldalvonal a fedelék szélétől számítva csak 12–13 pénzre terjed, ezután megszakad; a szem nagy; az alsó sörényúszó kezdete a hátsörényúszó végével talál; a száj homloknak nyiló. Sugárzata: HS 3/8; HO 1/13, HA 2/8: AS 3/12. OP 48. FA 5, a kormányúszót beleértve. A test magassága körülbelől talál a fej hosszaságával; a szem nagy, átmérője a fej hosszának egy harmadrészét üti meg. A száj, a homlokfelől értve, igen meredek hasítású, erősen homloknak nyiló úgy, hogy az alsó állkapocs az orr legkiállóbb részét alkotja; ez az állkapocs, csúcsán kissé gombszerű s evvel a vendég-állkapocsnak egy megfelelő vájásába csapódik. A hátsörényúszó a test hosszaságának épen felében kezdődik; a hasúszószárnyak kissé a hátsörényúszó előtt állanak s hátrahajtva hegyök a hugygyóig ér, mely a hátsörényúszó kellő közepe alá esik. A kormányúszó mélyen fecskefark vágású, szárny felei egyformák. Az oldalvonal a has felé ereszkedve indul; de már a hátrahajtott hónaljúszószárny hegyének megfelelő távolságban megszakad; a fej érzőlikacsai igen fejlettek. A héj pénzei, kivált az oldalakon, nagyok, igen vékonyak, könnyen leválnak. Szín szerint egészben ezüstös kis hal; háta fele zöldesbarna, oldala, hasa ezüstös, a farkrész közepén egy ezüstösen csillogó pászta, mely a hugygyó tájáig ér; az úszók színtelenek, átlátszók; a szemcsillag ezüstös, felső részén zöldessárga folttal. E kis halacska életmódja ez idő szerint még ismeretlen. Legnagyobb példányai hat, legfeljebb nyolcz cm. hosszúságot érnek el. Elterjedés . HECKEL eredetileg Lemberg halaspiaczáról írta le; SIEBOLD szerint Németország sok pontján akadtak reá; nálunk a Körösből került meg. AZ ÓNOS JÁSZ. Főjegyei: teste szélesedő, nem nagyon lapos; a test magassága túljár a fej hosszuságán; a homlok széles; az alsósörényuszó a hátsörényúszó mögött kezdődik, a száj csúcsba nyiló. Sugárzata: HS 3/8; HO 1/15, HA 2/8; AS 3/9–10. OP 55–60. FA 5; a kormányúszót beleértve 6. A test magassága valamivel több mint 1/4-de a test hosszúságának; a szem átmérője körűlbelől 1/4-de a fej hosszának; a száj kicsiny, zuga csak az orrnyilások tájáig ér, állkapcsai egyenlők; a hát vonala egyenletes ívben emelkedik s csak a nyakszirt táján kissé nyerges; a hasvonal íve a hátával körülbelől egyenlő. A hátsörényúszó a test hosszának második felére esik s magassága 1/3-dal haladja meg a szélességét; az alsósörényúszó a test hosszának utolsó harmadában kezdődik, úgy, hogy végének távolsága a kormányúszótól e sörény leghosszabb sugarának felel meg; a hasúszószárnyak a hátsörényúszó előtt állanak; a kormányúszó egyenlő szárnyú, mélyen kivágott. A héj legnagyobb pénzei egy szemátmérőnél kisebbek. Szín szerint a hal tartózkodás és évszak szerint változik. Tavaszkor, ívás idején a háta szürkés fekete, áttetsző rezessárga csillámmal, az oldalakon rezesebb, a fej és a fedelékek aranyosak, a has ezüstös; a szemcsillag sárga, felső része egy sötét folttal; a hátsörény- és kormányúszó kékesszürke, ibolyásba játszó, a többi úszó vörösbe húzó. Őszfelé a színek elhalványodnak. Ívik: HECKEL szerint április – BENECKE szerint május–junius hónapokban; ez mindenesetre a tavasz minőségétől függ. Fogása: rendszerint a hálós halászat járulékhala. Az ónos jász a tiszta hűvös vizet szereti s nem igen közelít a parthoz; kis társaságban járva állandóan a víz felső rétegeiben, közel a színhez tartózkodik s leginkább rovarfélékkel él; rovarcsalival felszerelt horogra könnyen keríthető. Fajtája: Az aranyos jász . HECKEL összehasonlító vizsgálata szerint, melyhez újabban BENECKE is csatlakozik, a kerti tavak egyik legkiválóbb dísze, az aranyos jász – Goldorfe – csak színfajtája az ónos jásznak, épen úgy mint az arany czompó a közönséges nyálkás czompóé. Az egész hal kissé vörösesbe húzó aranyszínű és már azért is ajánlkozik kerti tavakba, mert mindig látható, nem igen száll alá. Nálunk Gróf MIGAZZY VILMOS Aranyos-Maróton nagy szerencsével tenyészti s az 1885. évi országos kiállításon valóban óriási darabokat mutatott be; ha a szín pompájával csak eléri a közönségesen ismert aranyhalat, nagyságával tízszeresen is legyőzi. Elterjedés . HECKEL a Tisza, Cserna, Szamos és Maros vizéből hozza fel; PETÉNYI még a Mura és Dráva folyókat jegyezi fel; én a Borzsa, Duna, Körös, Latorcza folyókat sorolhatom ide. A PIROSSZEMŰ KELE. V. tábla 20. Főjegyei: a test zömök, magas; héjja kemény, erősen odaforrott, nagy pénzekből alakúl; a hasúszószárnyakon túl a has éles, kemény- ormós pénzekkel vértezett; a száj homlokfelé nyíló, kicsiny; zuga csak az orrnyilások vonaláig ér; néhány úszó mindig haragos-vérvörös. Sugárzata: HS 2/8; HO 1/15; HA 2/8; AS 3/10. OP 40–45. FA 51/3–51/2, a kormányúszót beleértve. A pirosszemű kele, mint faj sokszoros eltéréseket mutat, a melyek úgy az arányokra, mint a színezetre is vonatkoznak s részben ivarkülönbségekben, részben a tartózkodás változatosságában gyökereznek. Magában az a körülmény, hogy én huszonnégy magyar népies nevét gyűjtöttem össze s a németség is valami tizenötön szólítgatja, bizonysága a sokszoros elváltozásnak. A főjegyek, a melyeket felállítottam, állandók s ha ezekhez még a torokfogakat hozzáveszszük – lásd 296-dik ábra – akkor a fajban nem tévedhetünk. A test magasságának aránya változó; véneknél 31/2-szer, ifjaknál 4-szer is megfordúl a hosszaságban, sőt vén ikrásoknál néha csak háromszor – ez azután a nép kárászkeszege –; a fej legnagyobb magassága talál hosszaságával; a száj homlokfelé nyiló, kicsiny; a hátvonal domború ívben emelkedik, néha púposságig domborodik. A hátsörényúszó sokkal közelebb áll a kormányúszóhoz, mint az orr hegyéhez; a hugygyó a hátsörényúszó vonala mögé esik; a kormányúszó egyenlő szárnyú; az oldalvonal a hasvonallal párosan fut s közelebb áll ehhez, mint a hát vonalához. A héj pénzei kemények, sugarasak. Színe, ha tiszta folyó vízből való, a következő: háta aczélfényű, feketés; oldalai sárgarezesek, hasa tája ezüstös; a hasszárny és az alsósörényúszó, ritkábban a hátsósörényúszó is haragos-vérvörös, a kormányúszó a végén olyan – mintha vérbe mártották volna; a hónaljúszószárny sárgás, ritkábban vöröses; a szemcsillag narancssárga, vörös foltokkal, néha felső felén mintegy vérrel beszűrve; – mocsaras vízben a háta zöldesfekete, az oldalak sárgarezesen átragyogók, a has felé világosabbak; a hátsörény- és kormányúszó zöldesfekete, vérvörössel elegyítve; a hasszárny és alsósörényúszó sötét vérvörösek; ifjú példányoknál e színezetnek csak halavány kezdetét látjuk. Ívik: április, május hónapokban. Fogása: rendszerint a rekesztő halászat járulékhala. A pirosszemű kele keményéletű hal, mely mindennemű vízhez könnyen alkalmazkodik; ifjabb sarjadéka ott van a csörtető patakban; de a hévízek árkaiban is – Ó-Buda, Keszthely Hévíze, Hejő –; vénje szereti a lassú folyású és állóvizet s annak iszapos, hináros helyét, hol leginkább korhadó növényrészekkel, ázalékokkal és férgekkel él; ügyes úszó és óvatos, a horgot hamar kiismeri és kerüli; rendesen kárászok és czompók társaságában él. Nálunk ritkán éri el az egy kilogramm súlyt, a mikor is 50 cm. hosszú. Húsa szálkás, erősen tóízű; igazán a szegénység eledele. Elterjedés. HECKEL a Balaton, Fertő, Duna, Rákos, Tisza, Szamos és Maros vizéből hozza fel; PETÉNYI a Velenczei tavat, Ó-Buda és Keszthely hévizét csatolja hozzá; nálam a mondott helyeken kívül a Berettyó, Bódva, Dráva, Körös, Kraszna, Olt, Rába, Szamos, Zagyva folyókból és azoknak állóvíz mellékéről, és a Szernye eres részéből van feljegyezve. A VERESSZÁRNYÚ KONCZÉR. Főjegyei: a test szélesedve vetélőalakú; a fej csúcsosodó; héjja közepes nagyságú, nem nagyon kemény, de jól odaforrott pénzekből való; a has nem ormós; a száj csúcsba nyiló; az úszók vörös színe mindég világos. Sugárzata: HS 3/9; HO 1/15; HA 1/8; AS 3/10. OP 40–44. FA 51/3–6, a kormányúszót beleértve. A veresszárnyú konczér sok tekintetben alaktársa a pirosszemű kelének s a halászság is sokszorosan összetéveszti, kivált a folyómenti, hol a színek közötti különbség nem nagy s a szem és úszók vörössége az összetévesztésre úgyszólván csábít; de a vetélő alak, a hason a kemény, ormós pénzek hiánya, különösen pedig a torokfogak alkata a meghatározást biztossá teszi. A test legnagyobb magassága átlagosan négyszer fordúl meg a hosszasságban; a fej aránylag kicsiny, orrarésze csúcsosodó; a szájzug az orrnyilás közepével egy vonalba esik; a homlokvonal igen laposan íves, a nyakszirten igen keveset nyerges; a hátvonal lapos-ívesen emelkedik s a hátsörényúszón túl lankásan halad a farktőig; a hasvonal íve a háténak körülbelül megfelel – innen a vetélő alak. A hátsörényúszó a test felehosszában kezdődik s kissé a hasúszószárnyak mögé esik, szélességénél magasabb; az alsósörényúszó közel oly széles, mint a milyen magas. A héj legnagyobb pénzei az oldalvonal fölött vannak, nagyság szerint a szem átmérőjét ütik meg; szabad szélök kerekre vágott. Szín szerint a hát kékes vagy zöldesfekete, az oldalak ezüstösek; a hasúszószárny és alsósörényúszó világosvörös; a hátsörény- és a kormányúszó szürke, vöröses lehelettel; véneknek a hónalj úszószárnyuk is vörös s ez a szín a hátsörényen és kormányúszón is uralkodik s ekkor a szemcsillag ezüstös, vörösen foltozott. Ívik: mint ez előbbi. Fogása: az előbbivel talál. A veresszárnyú konczér a víz tekintetében alig válogatósabb, mint alaktársa, a pirosszemű kele; de nagyobb számban fordúl elő, seregesen jár s a jobb vizet mégis csak jobban szereti; fürge, eleven hal, mely a vízirovarokat ügyesen üldözi, s ezért könnyen keríthető horogra; sorsa egyforma a küszhalakéval: minden rablóhalnak rendes prédája. Kedvező körülmények között nagyobbra nő mint alaktársa, s az 1 kilogrammos nem ritkaság; rendszerint 15–20 cm. Húsa igen szálkás, silány. Elterjedés . HECKEL a Fertő, Balaton, Duna, Mura, Tisza, Cserna és Marosból nevezi meg; PETÉNYI még a Rákos, alsó Vág és a Velenczei tavat adja hozzá; én még a Dráva, Körös, Olt, Rába, Sajó, Bódva, Szamos, Szernye, Zagyva vizeit idézhetem. A LEÁNY KONCZÉR. VI. tábla, 21 Főjegyei: nyúltabb testalak; feje kicsiny; szája kissé torokfelé nyiló; a homlok és hátvonal íves, a hasvonal lapos; a pénzek nagyok és vaskosak; a kormányúszó terjedelmes. Sugárzata: HS 3/10; HO 1/17; HA 2/18; AS 3/11. OP 44–46. FA 61/3, a kormányúszót beleértve. A test legnagyobb magassága 41/2-szer ismétlődik a hal egész hosszában, a fej hossza ellenben 61/3-szor, innen a nyúlt alak; a fej homlokrésze szélesedő és íves-boltozatos; a szem kicsiny; a száj hasonlóképen s a kissé duzzadó orrész valamivel túljár az alsó állkapcson, de a száj azért még mindég csúcsba nyiló; zuga az orrnyilás vonalával talál. A hátsörényúszó a test felehosszában kezdődik s 1/4-del magasabb, mint a milyen széles, lágy sugarai végükön négy ágra foszlók; az alsósörényúszó szembetűnően az előbbinek vége mögött kezdődik, hosszánál kevéssel szélesebb, de azért a hátsörényúszónál keskenyebb. A pénzek nagyok, durvák; a legnagyobbak a test első felén az oldalvonal fölött találhatók s ezeknek átmérője megüti a szemnek másfél átmérőjét. A tejes halnál az ívás közeledtével a felület sajátságos kinövéseket hajt; különösen a fej felső része és a hátfél előbb kocsonyás, lencsealakú domborodásokat mutat, a melyek lassan csúcsosodnak; a fejen rendesen két soruk áll, az oldalvonal fölött el vannak szórva, az alatt igen ritkák; apróbbak a hátsörény és kormányúszó főbb sugárzatán is támadnak. Ívás után ezek a kinövések elenyésznek. Szín szerint a hal az ivarélet tünetei szerint változik. Télen a hát halavány-zöldesbarna, az oldalak kékesek, a has felé ezüstösök, a mell-rész tejfehér; a fej teteje a hátnál sötétebb, a szemcsillag világossárga, feketés pontokkal; a hátsörényúszó olyan, mint a hát, a hónaljúszószárny színtelen, a többi úszó tövin vöröses; a kormányúszó közepén halvány, szélén sötétebb vörös. Márczius vége felé, a midőn a kinövések indúlnak, a hát sötétedik, a fej teteje violaszínbe játszik s az orr felé kékesvörösbe enyészik; a pofák és a héj gyöngyház színeket ragyogtatnak; a hátsörényúszó vége vérvörössé válik; a hasúszószárnyak és az alsósörényúszó vége vörösessé válik; a hasúszószárnyak és az alsósörényúszó élénk narancsszínt öltenek s a kormányúszó sárgás-vörössé változik. Az ivás után a színek elhalványodnak. Ívik: áprilisban. Fogása: a hálós halászat becsesebb járuléka. A leány-konczér eddigi tapasztalatok szerint kizárólagosan folyóvízi hal s ott a folyósabb helyeken kis seregben tartózkodva, rovarokkal, de halivadékkal is táplálkozik; úgy látszik, hogy otthonosabb a folyók hegyközi részében, hol a nép az ághegyhálóval halássza, ívás idején pedig a tejest kitapogatja, mert a kinövések miatt nem siklik. Nálunk az egy kilogrammos nem ritka. Húsa, noha szálkas, joízű és helyen-közön – a hol nemesebb hal nem igen van – keresett piaczi czikk. Elterjedés. HECKEL a Dunából és nagyobb mellékfolyóiból említi; PETÉNYI nem jegyezte fel; én a Dunából – Győr – a Vág, Garam és Szamos felsőbb folyásából ismerem. A FEJES DOMOLYKÓ. VI. tábla, 22. Főjegyei: feje nagy, felülről tekintve széles; a száj öblös, noha zuga az orrnyilás végével egy vonalba esik, – csúcsbanyiló; a test kevéssé összenyomott, kissé hengeres; a héj pénzei nagyok, erősek; a hátsörényúszó – a fedeléktől s az oldalvonalon számítva – a tizenhatodik pénz táján kezdődik; a hasúszószárny és az alsósörényúszó világos vörös. Sugárzata: HS 3/8, HO 1/14; HA 1/8; AS 3/8. OP 44–46. FA 51/3, a kormányúszót beleértve. A különben nem könnyen meghatározható "fehérhalak" illetőleg "keszegek" között ezt a fajt fejes volta és gömbölyű háta nagyon kitünteti. A test legnagyobb magassága közel, vagy épen ötször fordúl meg hosszaságában; a legnagyobb szélessége vagy vastagsága a magasság felét közelíti meg. A száj kissé torokfelé metszett, de csúcsbanyiló. A homlok- és hátvonal együttvéve a hátsörényúszóig egyenletes, nem nagyon domború ívet alkot, a melynek a has vonala is a hasúszószárnyakig megfelel. A hátsörényúszó egy kicsit a test hosszának második felébe esik, szélességénél magasabb, vágása igen kis mértékben íves; az alsósörényúszó jóval az előbbi mögött kezdődik, ennél alacsonyabb s észrevehetően íves vágású; a hasúszószárnyak a hátsörény elé esnek; a HECKEL nyomán egy a LINNÉ-féle Cyprinus dobula fajjal. SIEBOLD szerint helyesebb a Squalius cephalus L. kormányúszó alsó szárnyfele kissé fejlettebb, az egésznek kivágása csak kevéssé öblös. A héj pénzei nagyok, erősek, a legnagyobbak másfél szem átmérőt tesznek, szabad végük kissé kiszélelt, lapjuk tele van igen apró feketés pontocskákkal. Szín szerint hátfele feketés vagy barnászöld, oldalai rendszerint ezüstösek, a pénzek pontozata folytán fény szerint sajátságosan meglohasztva – az u. n. okszidált [!] ezüstre emlékeztetnek – a pofák rózsás-aranyos fényt ragyogtatnak; a szemcsillag aranysárga, sötéten pontozott; a hátsörény- és a kormányúszó füstös, szélein vöröses; az alsósörényúszó és a hasúszószárnyak eleven vörösek, a súgárzat színe a sugárköznél elevenebb. Az ifjaknál, kivált az úszók színe sokkal halaványabb s én a Sióból olyanokat is fogtam, a melyeknek alsó úszói színtelenek voltak. Ívik: májusban, juniusban. Fogása: a hálós halászat járuléka. A fejes domolykó fürge, ügyes és óvatos hal, mely ifjú korában a hegyi vizekben igen magasra felhatol; – BENECKE 1000 métert mond, de bizonyos, hogy magasabbra is megyen; – nagyon falánk, úgy hogy felcseperedve békázik s ha szerét teheti, egerészik is, különben rovarevő; a folyóvizet szereti, de azért ott van elevenebb vizű tavakban, sőt a hévizek árkainak még melegebb részében is. A horgászok élénksége miatt nagyon kedvelik. Tetemes nagyságot ér el; 40 cm. nagyság mellett súlya egy kilogrammnál több. Elterjedés . HECKEL a Szeben, Olt, Szamos, Maros, Dráva, Mura, Zala és Balaton vizét jegyezte fel; PETÉNYI a Duna, felső Vág, Garam, Tarcza, Dacsó-Lam, Mura vizeket említi; én a Berettyó, Bódva, Borzsa, Ipoly, Körös, Kraszna, Küküllő, Latorcza, Poprád, Rába, Sajó, Szernye, Vargyas, Füle, Kormos, Zagyva, Torna vizét tehetem hozzá. A NYÚL DOMOLYKÓ. Főjegyei: HECKEL szerint: nyulánk alak, kevéssé lapítva, a hát- és a hasvonal az illető úszókig egyenlő, ennélfogva az orr majdnem csúcsos. Sugárzata: HS 3/7; HO 1/16; HA 1/8; AS 3/8. OP 49–52. FA 51/3, a kormányúszót beleértve. Mindezek a jegyek nem oly kirívók s nem oly eltérők, hogy azokat az előző faj jegyeivel összeegyeztetni nem lehetne, kivált ha elgondoljuk, hogy ez a faj még inkább pataki, mint amaz s hogy a tartózkodásnak, különösen a lassúbb és sebesebb folyású víznek mindenesetre van módosító hatása. HECKEL ezt érezhette is, mert csupán e két fajnál keresett egy mélyebben fekvő érvet, a melynek mindenesetre nagy értéke van, de a mely a nyúl-domolykónak külseje alapján való meghatározását lehetetlenné teszi. Ez az érv az, hogy a míg a fejes domolykó gerinczoszlopa 40 csigolyát számít s ezekből 22 esik a hasra, 18 a farkra, addig a nyúl-domolykónál a csigolyák száma 42, ezek közül pedig 23 esik a hasra, 19 a farkra. Minthogy HECKEL e halat a Dunából hozza fel s Bécs körül legközönségesebbnek mondja, a pont közelségénél és a víz közösségénél fogva beválik a magyar halak sorozatába is. Én megvallom, külső után indúlva, nem bírtam pataki domolykóinkat tőle megkülönböztetni; a csonttani érv megitélése ezen a helyen nem tartozik reám. AZ AGASSIZ CSABAK. Főjegyei: az orr kissé boltozatos; az alsósörényúszó sugárzata kurta, 9 sugara fosztott; az oldalvonal fölött, a szemen át s a farkon 15 vonúlva egy sötétes színpászta látható. Sugárzata: HS 2/8; AS 2/9. OP 48–56. FA 5–51/2; a kormányúszót beleértve. A test egészben nyulánk, legnagyobb magassága túljár a fej hoszszaságán; a szem meglehetősen nagy, átmérője; 31/2–4-szer fordúl meg a fej hosszaságában; a szemköz tetemes, 1–11/2 szemátmérőnyi; a kissé boltozatos orr az alsó állkapcson kissé túljár, a száj patkós hasítású, egészben csúcsbanyíló. A hátsörényúszó a test felehosszában kezdődik, szélességénél magasabb: első sugara a leghosszabb, kétszer akkora, mint az utolsó, szélessége – tövén – a fej felehosszának felel meg; az alsósörényúszó valamennyinél a legrövidebb, első sugara ennek is kétszer akkora, mint az utolsó; a kormányúszó mélyen fecskefark-vágású, leghosszabb sugarai majdnem fejhosszaságúak; a héj pénzei jól ráforrottak, közepesek, 8–10 csillagsugárral. Szín szerint a hát sötétszürke, aczélkékbe húzó, a has ezüstös; a sötét oldalpászta a szemen át vonúlva, sokszor az orr csúcsáig kivehető; szélessége – a test elején – rendesen három pénzre terjed, a fark felé keskenyedik, a farkon azonban ismét szélesedik; megjegyzendő, hogy ez a pászta egészben felhős, elmosódó. Valamennyi úszó átlátszó, foltok nélkül való. Ívik: ? Fogása: inkább véletlenség. Az Agassiz-csabak eddigi tapasztalatok szerint a nagy folyóknak csak mellékvizeiben terem; életmódja még ismeretlen. HECKEL nagyságát körülbelől 12 cm.-re teszi. Elterjedés: HECKEL a Drávából említi; KRIESCH JÁNOS a Vágban gyanítja, hol a tótság "doktorka" néven ismerné, mi találna a Svajczban élő "Aerztele" névvel. A FÜRGE CSELLE. VI. tábla, 23. Főjegyei: Kis halacska; teste hengeresre hajló s csak farkrésze lapított; orrarésze igen boltozatos s az alsó állkapcson túljáró; az oldalvonal tökéletlen, rendesen csak a hasúszószárnyak tájáig ép, azontúl szakadozott, vagy néha hiányzik is. Sugárzata: HS 3/7; HO 1/15; HA 2/8; AS 3/7. OP 80–90. FA 5 a kormányúszót beleértve. A szín- és az oldalvonal különböző kifejlődése szerint nagyon változatos halacska sok okoskodásnak volt már tárgya és sok szerző külön fajokra bontogatta; de maga HECKEL, a ki egyik változatát MARSILIUS tiszteletére Phoxinus Marsilii név alatt állította fel, főművében elismeri, hogy a faj nem tartható fen s csak változata a fürge csellének. A test legnagyobb magassága talál a fej hosszával s átlag ötször fordúl meg a hal egész hosszában; a test szélessége, illetőleg vastagsága a magasságnak 2/3-da, innen a hengeresség. A száj kissé torok- felé nyíló, zuga az orrnyílás vonaláig terjed; az orrész ívesen lecsapott, a hátvonal igen laposíves. A hátsörényúszó a test második felének elejére esik, a hasúszószárnyak és az alsósörényúszó között körülbelől középen áll; az alsósörényúszó az előbbinél rendesen valamivel magasabb; a kormányúszó csak kiszélelt. Az oldalvonal csak ritka esetben terjed a farkra is, rendesen a hasúszószárnyak táján enyészik el. A héj finom és igen apróka pénzekből alakúl, melyek csak nagyitóval számlálhatók meg; cserepesen félig egymásra borúlva, a mellen, torkon, néha a hason a hugygyóig is hiányzanak. Szín szerint a fürge cselle teljesen megérdemli azt a hasonlatot, a melyet PETÉNYI jegyzeteiben reá alkalmazott, hogy t. i. a halak között kolibri. Különösen ívás idején s kivált a tejes hal a legszebb színektől csak ugy ragyog. A hát sötét kékeszöld, közepén s a testen végig egy fekete csík; az oldalak zöldessárgák, fémfényűek; a száj kárminpiros, a torok fekete, a hónalj- és hasúszószárnyak halaványvörösek; az alsósörényúszó ködös, feketésen szalagos; a szemcsillag ezüstös, aranyos lehelettel; a napon, a megvilágítást változtatva, a pofák és oldalak a szivárvány színeiben játszanak; de nagy a változatosság is, különösen a feketés testfoltok tekintetében, sőt akad tiszta fekete is, a melynél azután csak a pofák ragyognak. Az ikrás egyszerűbb. Ívik: áprilistől kezdve; néha még juniusban is. Fogása . pisztránghorgászok véletlen prédája; gyakran pisztrángra való jó csalinak fogdossák. A fürge cselle eleven, ügyes halacska, melynek testalkata sokban emlékeztet a pisztrángéra, melynek társa és prédája egyaránt; szereti a tiszta, sebes, kavicsos-homokos fenekű vizet s annak kivált oly helyeit, a hova más hal nem igen férkőzhet; mindig seregesen jár, a víz színéhez közel sürgölődik; óvatos, félénk s ha megijed, hanyatt-homlok, igazán vaktában menekül. HECKEL az egykoron Selmeczbányán élt RUSEGGER nyomán megemlíti, hogy a fürge cselle ijedtében ezer ölnyire is berohan a bányák vizébe. A sötétségben rekedt csellék nem pusztúlnak el, hanem alkalmazkodnak. Igy LOVASSY SÁNDOR tanár Nagy-Rőczéről küldött nekem egy párt, a mely egy mély kútból került, hová valami véletlen sodorta s a hol e halak színöket vesztve megszürkűltek. A 10 cm. nagyságú már a ritkaságok közé tartozik, rendesen 6–8 cm. hosszú. Elterjedés. HECKEL felhozza a Kárpátok és Túróczmegye patakjaiból, a zala-tapolczai malomárokból, a Poprád, Szamos, Maros folyókból, Szeben és Brassó tájáról; nyilván PETÉNYI es BIELZ E. A. útján szerezte; PETÉNYI sokat jegyezett kivált a Marsilius-változatra vonatkozót, leginkább a Tiszovnik patakból eredő példányok alapján – ekkor 1849-ben HECKEL Marsilius-faja még érvényesnek tartatott; nálam fel van jegyezve – részben PETÉNYI után is – Besztercze patak, Garam, Körös erdélyi részre, Mútnyik patak, Szamos, Szlatina patak, Túrócz folyó, Vargyas, Jád, Kormos, Bucsin, Békás patak; Garadna, Hejő és Koncza; az utóbbi két hely nevezetes, mert a Hejő hévíz, Konczán pedig CSATÓ JÁNOS mocsaras helyen szerezte. A JEITTELES Prodromusában leírt var. chrysoprasius csak szín-változat. A VÉSETTAJKÚ PADUCZ. VI. tábla, 24. Főjegyei: a száj torokfelé nyíló, keresztbe majdnem egyenesen bemetszve, csak zuga táján hajló; ajkai – illetőleg állkapcsainak ajakrésze porczogós, éles szélű, a száj tehát jól záró; torokfoga egysoros, minden oldalon 6, ritkán az egyik oldalon 7. Sugárzat: HS 3/9; HO 1/14; HA 2/9; AS 3/9. OP 56–65. FA 5–6, a kormányúszót beleértve. Nyulánk, vetélőszerű test; szélessége felülmúlja a fej hosszát; a fej magassága a hosszaságnak két harmadát teszi. Az orr boltozatosan lekanyarított, a száj fölött messzire kinyúlva, ezt egészen toroknyílásúvá teszi; a száj két fele éllel záródik. A hátsörényúszó kissé a hasúszószárnyak mögé esik, egy negyeddel magasabb, mint a milyen széles; az alsósörényúszó tisztán a fark tövére esik, szélessége a hátsörényúszóéval közel egyenlő; a kormányúszó mélyen fecskefarkú. A héj pénzei igen rendes sorokban állanak, jól ráforrottak, a legnagyobbak alig fél szemátmérőnyiek. Szín szerint a paducz ezüstös hal; háta feketés zöld, az oldalak felé hamar enyészve s ott ezüstös; valamennyi úszó vörös; a szem- csillag sárgarezes, elől néha vöröses folttal. Felhasítva, a has belseje fekete – innen tintáshal stb. Ívik: áprilistől, májuson át is. Fogása: ívás idején nagy tömegben a kerítő halászat tárgya. A vésettajkú paducznak nagy elterjedési köre van, a mennyiben a sík és a hegység vizeiben is találjuk; szereti a víz fenekét, hol táplálékát kitúrhatja; legjobban szereti a moszatoknak kövekről, gyökerekről való lelegelését. Átlagos hossza 30 cm.; nagyobb ritka; de BENECKE 50 cm.-t említ. Húsa szálkás, de jóízű; középmódú emberek eledele. A vésettajkú paduczot leginkább az Éva-keszeggel – Abramis vimba – szokták összetéveszteni; de ettől a száj metszése első tekintetre is megkülönbözteti. Elterjedése: HECKEL csak általánosan említi a magyar vizeket; PETÉNYI a Poprád, Duna, Dráva, Mura, Szamos, Maros, Olt, Garam, Szeben és Cserna vizét jegyezte fel; én a Berettyó, Bódva, Ipoly, Körös, Küküllő, Rába, Sajó, Szernye, Zagyva vizét csatolhatom hozzá. A JEITTELES Prodromusában leírt var. hernadiensis csak oly eltéréseket mutat, a melyek egyazon fajnál, különösen mint korkülönbgek fordúlnak elő. A RÉTI CSIK. VII. tábla, 25. Főjegyei: a test hengeres, nyulánk; csak a farkrész kissé lapított; a fej kicsiny; a szájszél húsos, tíz sallangszerűen elrendezett bajuszszal; a test, hosszában, felváltva barnán és sárgásan csíkos és szétszórtan pettyegetett. Sugárzata: HS 3/6; HO 1/8–9; HA 2/5; AS 3/5. FA 71/2–81/2, a kormányúszót beleértve. A test magassága körülbelől megfelel a fej hosszaságának s így ez is 71/2–81/2-szer fordúl meg a hosszaságban; a kis száj kissé előre és torokfelé áll, a felső állkapocsnak megfelelő részén hat bajusz van, ezek között a szájzugnak megfelelő tájon álló a leghosszabb; az alsó állkapocsnak megfelelő részen a bajuszok száma négy; mind a tíz bajusz páros elrendezésű s élő állapotban a vízben csillagszerűen veszi körűl a szájnyílást. Az úszók el vannak kerekítve; a hátsörényúszó a hasúszószárnynyal egy vonalba esik; az alsósörényúszó hátra van tolva. Az oldalvonal az oldal közepén és végig halad; a fej, a hát és a has középvonala meztelen; a héj pénzei igen kicsinyek, csak kevéssé egymásra borúlók, azonfelűl még igen vastag nyálkaréteg alá temetkeznek. Szín szerint a réti csík háta sötétbarna, feketés foltokkal; hasa szennyes narancsszínű, feketén pontozott; az oldalokban, az oldalvonalnak megfelelő, széles, barna csík vonúl, mely tulajdonképen foltokból van összerakva s egyenetlen szélű, fölötte s alatta egy szennyes sárga csík, mely a has felől egy keskeny sötét csíkkal van szegve. A fej tele van barna pontokkal, foltokkal, a melyeken néha sorakozás is látszik; a szemcsillag aranyos. Ívik: áprilistól – júniusig. Fogása: a rekesztő halászatnak, az u. n. csikászatnak tárgya, mely, mint tudjuk, szűk vörcsökkel bíró vesszővarsákkal történik. A réti csík leginkább a sik, vagy tágas völgyek álló, iszapos fenekű vizeit, mocsarait, lápjait; de folyók és erek megfelelő részeit is lakja; nemcsak túrja, hanem tartózkodásúl is választja az iszapot. Keményéletű lévén, megmarad olyan vízben is, a melyben már a kárász sem élhet meg s hogy a holt vízen kifogjon, koronkint felszáll a színére, levegőt szippant, a melyet felhasználás után a hugygyón kibocsát, természetesen szénsavval terhelt állapotban. A pákászság erősen hitt időjósló tulajdonságában s esküt tett reá, hogy az égzengést 24 órával előbb megérzi, felszáll a vízben, ficzkándozik benne s fel is zavarja iszapját; szilványrése szűk voltánál fogva hetekig is kitart kiszáradt pocsolyák nedves iszapjában s ez avatta "ásott hallá". A csikász vidékek u. n. "kongós csíkja" t. i. nagyja 30 cm.-nyi hosszúságú is. Húsa lágy, iszapízű; de jófajta káposztalében főve, az úri népnek is eledele. Fajtái: a csíkkirály és a csíkdáma . A csíkkirály egy sajátságos betegedésnek köszöni czímét, a sár- gaság egy nemének, mely vagy az egész csíkot szállja meg, a midőn egészen narancssárgává válik, vagy a hátrészen terjed s ekkor tarkítja az állatot. Az állat e miatt meg nem fogy, élénk marad. Nálam egy ilyen király hét hónap lefolyása alatt közönséges csíkparaszttá változott; a színeződés a has felől kezdődött s az egész soron úgyszólván pénzről pénzre haladott. A csíkdáma a rendes réti csíknak még alapszínét sem tartja meg, hanem testszínesfehér, valóságos albino. Az egyik jelenség tehát chlorochroizmus, a másik albinizmus. Az előbbit a Mosztongából és az Ecsedi lápról – Börvely falu – ismerem; a másikat csak az utóbbi helyről. Egészben ritka jelenségek. Elterjedése: HECKEL a Mura, Fertő, Balaton, Tapolcza vizét, "Erdélyt" és a Poprádot is felhozza, a mi úgy történt, hogy Tátrafüred régi gondozója, RAINER, a csík átültetését kisértette meg. A kisérlet sorsa ismeretlen. PETÉNYI feljegyzi a Szamos, Maros, a Tisza, Dnna álló mellékvizeit, a Velenczei tavat; én a bihari Sárrét, a Szernye, Ecsedi láp, Bodrogköz – részben már fogyó – mocsárvilágát tehetem ide, mint klasszikus csíktanyákat. A KÖVI CSÍK. Főjegyei: teste kevésbbé nyujtott; a száj körűl csak hat, de hosszacska bajusz; a test felhősen, nagy foltokban márványozott; feje szélesedő; a kormányúszó lapos-ívesen elvágott. Sugárzata: HS 3/7; HO 1/10; HA 2/6; AS 3/5. FA 5–52/3 a kormányúszót beleértve. Egészben zömökebb kis hal; teste vaskosabb, feje szélesebb és aránylag hosszabb is; a test csak kevéssel magasabb, mint a milyen széles, illetőleg vastag, tehát hengeres forma; a száj alkata egészben véve olyan, mint a réti csíké, de öblösebb és csak hat bajusza van, melyek közűl az elől álló két pár összébb áll, a szájzug tájára esőtől távolabbra, tehát csoportban; az alsó ajakon nincsen bajusz; a szájzugban álló bajusz a leghosszabb; a szilványrés szűk. A hát- és alsósörényúszó elvágott s csak a hasúszószárny könnyedén kerekvágású. A héj pénzei rendkívül aprók, s nem borúlnak egymásra; a fej, mell és hasrész teljesen meztelen s a pénzek csak a hátsörényúszó táján vehetők ki világosabban. Szin szerint a hát sötétzöld, az oldalak sárgások, a has szürke; a fej, a hát és az oldal barnafekete, szabálytalan pettyekkel és foltokkal tarkázva – márványzottak; a kormányúszó alsó szárnyfelén rendesen egy sötét szemfolt látható; a hátsörény-, a kormányúszó és hónaljúszószárnyak tarkák, a többi úszó színtelen vagy sárgásfehér. Ívik: április, májusban; HECKEL szerint már márcziusban kezdi. Fogása: szegény emberek kiváló mestersége a kézzel való tapogatás, melylyel a halnak bujkáló természetéhez alkalmazkodnak, t. i. a halat a kavicscsal együtt kiemelik. A kövi csík, réti rokonával merően ellenkezve, különösen a kisebb patakok tiszta, elevenebb folyású részeit kedveli, tehát főképen a hegység hala; igen fürge s a köves helyeket tartva, villámgyorsan szökik kő alól kő alá; színe olyan, hogy a vízfenéké úgyszólván elnyeli. A kis hal rovarokkal, ikrával, de korhadt növényrészekkel is táplálkozik. Nálunk legnagyobbja 10–12 cm. Húsa finom, jóízű; ínyenczek keresett falatja; már a régi magyar konyha is megbecsülte a "heatlan kövi halat". Elterjedése: HECKEL a Kárpátokból, Nyitrából, Mehádiából, a Szávából, Erdélyből és Keszthelyről is említi; PETÉNYI följegyzi a Poprád, Tarcza, Ondava, Vág, Garam, Bisztra, Túrócz, a felső Tisza, felső Körös, Cserna, Tiszovnik vizéből és Czinkotáról is; én hozzáadhatom az Eger, Bódva, Ipoly, Küküllő, Olt, Sajó vizét. A VÁGÓ CSÍK. VII. tábla, 26. Főjegyei: nyulánk alakú, kissé lapított testű, keskenyfejű kis hal; hat kicsiny bajuszszal; kormányúszója elkerekített, a felső fél tövén rendesen egy fekete folt; az alsó szemcsont fölállítható tüskéje kettős; a fej és hát párduczszerűen tarka, az oldalvonal alatt s irányában végig haladva egy sor sötét folt. Sugárzata: HS 3/7; HO 1/5–6; HA 2/5; AS 3/5. FA 7–8 között, a kormányúszót beleértve. A fej hossza valamivel több a test magasságánál, ez pedig 7–8-szor fordúl meg az egész test hosszában; a torokfelé nyíló száj körűl hat rövidke bajusz, kettő a felső állkapcson, kettő a szájzugokon, kettő az alsó állkapocs közepe táján; a szem magasan áll; a vágótüskék hátrafelé görbűlnek; a homlokvonal meredeken emelkedő – lófej –, a hátvonal alig laposíves; az oldalvonal tulajdonképen csak a hónaljúszószárnyig terjed, innentől irányát egy sötétszínű vonal úgyszólván utanozza. Szín szerint az alap narancssárga, legtöbbször sárgásfehéres; a főjegyek között felhozott rajzon kívül felemlíthető még az a keskeny csík, mely rendesen a szemtől a felső szájszél felé vonúl, meg a hátsörény- és kormányúszó tarkasága. Ívik: április, májusban. Fogása: nálunk egyáltalában nem fogják; újabb időben mint csinos és kitartó aquarium-hal dívik. A vágócsík, noha a folyókat is lakja, mégis legbővebben tavakban terem meg, hol az iszapos feneken, kivált hináros helyeken bujkál; rossz vízben ő is felszáll, hogy levegőt szippantson; a fenéken való mozgolódása sajátszerű, a mennyiben köveken és más kidomborodó tárgyakon hónaljúszószárnyait némileg láb gyanánt is használja. Nálunk 10–12 cm.-re növekedik; a piaczra rendszerint 6–7 cm. hosszúságú jut. Elterjedése: HECKEL a Zala, Ördögárok, a Zala-Tapolcza körűli ingoványokból, Mehádiából, a Mura vizéből említi; PETÉNYI a Szamos, Maros, Tiszamellék állóvizeiből, továbbá a Velenczei tó, Fertő, Balaton, Duna vizéből jegyezte fel, ezekhez a Berettyó, Bódva, Dráva, Ipoly, Körös, Latorcza, Olt, Sajó, Szernye, Zagyva vizét és mellékét adhatom hozzá. A BÁBA CSÍK. Főjegyei: HECKEL szerint az egész alak igen nyújtott és alacsony, magassága a hosszúságnak csak 1/9–1/10 része; a kettős szemcsonttüske kicsiny, bőrrel bevont. Sugárzata: HS 3/7; HO 1/7; HA 1/6; AS 3/5–6. HECKEL azokat a példányokat, a melyekre a fajt alapította, az előbbi faj példányaival egy helyről, a Sala vizéből Idria mellett – Karinthia – kapta, s a nyulánk alak és a hosszúság feltűnt neki. De a leírásban maga mondja, hogy ez a faj, az alak nyulánksága kivételével, teljesen megegyezik az előbbivel s magam hozzátehetem, hogya Hódos és Szarvastó – erdélyi Mezőség – mezőzáhi részéből százával kihalászott példányok alak szerint átmentek egymásba s a faj csak erőszakkal volna fentartható. Itt csak irodalomtörténeti alak lehet, amennyiben az erdélyi Múzeum-Egylet évkönyveiben közöltem. A KÖZ CSUKA. VII. tábla, 27. Főjegyei: nyujtott testalak; a fej hosszú, különösen orrarésze lapított – kacsaorr –, a fogas száj mélyen behasítva, alsó állkapcsa kiszökő; a hát- és alsósörényúszók messze hátratolva, egymással szemben állanak, igen szélesek; az oldalvonal kivehető; a fej és az oldalak tarkák. Sugárzata: HS 7/13; HO 1/13; HA 1/8; AS 4/12–13. OP 110–130. FA átlagosan 3, kormányúszó nélkül. A hosszú kacsafej s a test utolsó harmadrészére hátratolt hátsörényúszó a közcsukának oly szembeszökő jegyei, hogy a faj igen könnyen felismerhető. A test legnagyobb magassága néha hatnál is többször fordúl meg az egész hosszában, a vastagság pedig a magasságnak legalább is felét teszi ki; a szem igen magasan áll s a szemköz keskeny; a homlokrész kissé csatornás; a száj majdnem vízszint hasított, az alsó állkapocs a vendégállkapcson túl kiáll; az alsó állkapocs nagy ragadozó fogai hátrafelé vágnak, két nagyobb szilárd fog között egy mozgatható kisebb pótló fog áll; a felső állkapocs fog nélkül való, a vendégállkapocs ellenben több sorban álló gereben-fogzatot visel. A hátsörényúszó nem egészen egy fejhosszaságra közelíti meg a kormányúszót; a hónalj- és hasúszószárnyak egyformán magasak. A sörényúszók a fark tövén állanak s azokon túl a fark kissé hirtelenül vékonyodik; a kormányúszó kivágott. A fej teteje és orrarése héjatlan, a pofarészen azonban apróka pénzek vannak; a törzs pénzei, nevezetesen a mell- és hasrészen fekvők, igen aprók; az oldalvonal a hátvonallal párosan fut. Szín szerint a közcsuka igen változó. A hát feketés, az oldalak szürkék, sárga foltokkal; a has fehér, feketén pontozott; a fej olyan tarka, mint az oldalak. Ez a törzsszín a tartózkodás, az évszak és ivarélet hatása alatt sokszorosan változik; a szürke szín helyébe élénk zöld, a sárgás helyébe aranysárga támad; a hónalj- és hasúszószárnyak vörösesek, a kormányúszó megtarkúl; ilyenkor az egész hal valóban tarka. Ívik: igen korán, sokszor már februáriusban indúl, a kiöntések jege alatt nem egyszer megszorúl. Fogása: két külön, neki szánt móddal dicsekszik; az egyik a csapóhurok, a másik a dorongolás; különben, kivált tavakban, hálós-halászat tárgya. A közcsuka igazi rablóhal és igazán telhetetlen; mindent befal, még saját faját sem kimélve meg s ha egyszer megfeküdt és lesni kezd, teljesen megfeledkezik minden óvatosságról; csukaesze csak a prédán jár, annyira, hogy a csapóhurkot egészen kényelmesen reá lehet vetni. Jól találja magát folyókban, tavakban, szóval a kis patakot kivéve, mindenféle vízben s egész élete merő prédajárás és lesekedés; különösen éjjel garázdálkodik s alkonyatkor – példáúl a holtágak csendjét minden perczben megszakítja a rabló hatalmas locscsantása, a midőn valamely boldogtalan küszhalat megczélozott s a vízszínre is felcsapva elkapott; mindig alulról fölfelé támad – szája, szeme erre is van alkotva. A közcsuka falánksága révén gyorsan növekedik s már életének első évében elérheti a 30 cm.-t. HECKEL szerint a 10–15 kilogrammos csuka nem ritka; BENECKE a növekedés lehetőségét 2 méterre, a súlyt 3 kilogrammra teszi. Húsa fehér, szíjjas, jóízű és kevés benne a szálka, azért igen fontos piaczi czikk. Elterjedése: HECKEL a Száva, Mura, Balaton vizét és "Erdélyt" említi, PETÉNYI a Duna, Tisza, Dráva, Rába, Rábcza, Fertő, Vág, Ipoly, Tugár, Szamos, Maros, Kraszna, Bodrog vizeit jegyezte fel, a melyekhez én még a Hódos és Szarvastó, Kopácsi tó, Berettyó, Bódva, Borzsa, Körös, Latorcza, Olt, Sajó, Szernye, Velenczei tó és Zagyva vizével járulhatok. 734 A LÁPI PÓCZ. VII. tábla, 28. Főjegyei: teste kicsiny, zömök; a fej teteje és oldalai héjasok; az alsósörényúszó a hátsörényúszónak a végével szembenálló; az előbbi kevés, az utóbbi sok sugárral, de csontsugár nélkül való; a pénzek kerekvágásúak; a száj csúcsbanyíló, nem nagy, bajusztalan; oldalvonal nincsen; a test felhőzött. Sugárzata: HS 3/12–13; HO 1/12; HA 1/5; AS 2/5–6. OP 33–35. FA 41/2, a kormányúszót beleértve. A test magassága 41/2–5-ször fordúl meg az egész hosszúságban s majdnem egyenlő a fej hosszaságával; az alsó állkapocs csak valami kevéssel hosszabb a felsőnél és csúcsosodó; a fedelék nagy, elkerekített, a szilványrés tágas; a hátvonal íves; a fark vaskos. A hátsörényúszó terjedelmes s oly magas, mint az alsósörényúszó, mely azonban keskeny; a hasúszószárnyak a hátsörényúszó kezdete alá esnek; a kormányúszó elkerekített. A héj teljes s a fejre is kiterjed; pénzei nagyocskák, kerekalakúak és nem nagyon meggyökerezettek; egymást cserepesen fedik; az oldalvonal helyén egy világosodó csík vehető észre; a fejen azonban az érzőlikacsok szembetűnők. Szín szerint a lápi póczhal a természetben sötét májbarna, a hason csak kevéssé világosodó; az oldalvonal táját egy rezesszínű csík jelöli; a fej és a törzs szabálytalanúl felhősen foltos; a hát-, alsó-sörény és kormányúszó súgárközeiben szorosan rendezkedő sötét foltocskák vehetők észre. Fogságban az alapszín zöldessé válik, az oldal-csík rezesen fénylő. Ívik: áprilisban. Fogása: a csíkászat járulékhala. A lápi pócz mindenben a réti csík társa s így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven; a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit, a melyeket már jellemeztünk is. Igen óvatos és fürge kis hal, mely azonban a fogságban hamar szelídűl, gazdáját megismeri s kézből kapdossa táplálékát – a gilisztát, nyers húst –; de kitűnik itt rábló természete is, mely egészen csukaszerű; nemcsak a vele egy tartóban élő más fajbeli, nálánál kisebb halakat nyeldesi, hanem ráveti magát saját, apróbb véreire is; sőt nálam megtörtént, hogy az egyik akkora vérrokont kapott be, hogy nem bírta lenyelni s így belefult a falatba. Ez a kis rabló 8 cm.-nél nem nő nagyobbra. Húsát a Szernye vidék szegénysége szükségből eszi; az Ecsedi láp környékének népe mérgesnek tartja; az előbbi helyen sertést, ruczát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van s én láttam Derczen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval. Elterjedése: HECKEL eredetileg a Fertő lápos helyeiről írta le s fölemlíti még az Ördögárkot, a Zala vizét és Zala-Tapolczát; PETÉNYI jegyzetei közt Tihanyból találom; én ismerem a bihari Sárrétből, a Bodrogközből, különösen pedig az Ecsedi láp és Szernye mocsár-világából. A LESŐ HARCSA. VIII. tábla, 29. Főjegyei: békakoltyra emlékeztető alak; elől vaskos, hasas és laposfejű, hátúl oldaltlapított; a felső állkapcson mindkét oldalon egyegy hosszú, ostorszerű – az alsó állkapcson négy rövid bajusz; a hátsörényúszó kicsiny; az alsósörényúszó igen terjedelmes, a kormányúszó alsó szárnyfelével részben egybeforrva; a szem a testhez képest igen kicsiny. Sugárzata: HS 1/4; HO 1/17; HA 12–13;AS 90–92. FA 51/2–6, a kormányúszót beleértve. A lapított fej elől el van kerekítve – békafejű – és laposan domborodik; mind a két állkapocs íves hajlású, az alsó kissé kidűlő, az ajakrész húsos; a két ostorbajusz végével a hónaljúszószárny csúcsát éri el, néha azon túljár; az alsó állkapocs bajuszainak leghosszabbia az ostorosnak legfeljebb 1/3-része, ritkán valamivel több; a két, aránylag igen apró szem egy külön vájás mögött s a felső ajakhoz közel nyílik; a fogzat lapított, hátrafelé irányzott, gerebenszerű. A hátvonal a nyakszirttól a fark végéig majdnem egyenes; a hátsörényúszón túl a test gyorsan, majdnem pengeszerűen vékonyodik. A hátsörényúszó körülbelől a hónalj- és hasúszószárnyak között középre esik; a hónaljúszószárny legyezőszerű, első sugara igen vaskos csontsugár; az alsósörényúszó a hugygyótól a kormányúszóig ér s annak alsó szárnyfelével összefügg; de határa megkülönböztethető; a kormányúszó elkerekített. Az egész test héj nélkül való, igen nyálkás és síkos; az oldalvonal az alsósörényúszó kezdetéig világosan kivehető. Szín szerint a fejtető, a hát és az úszók széle kékesfekete, néha zöldesbe átmenő; az oldalak zöldesfeketék, a has felé világosodók és olajzöld foltokkal felhősen márványozottak; a has kékesfehér, felhőzött; a szemcsillag halaványsárga, a bogár körűl keskeny, arany karikával, különben sötéten pontozott. Ívik: májusban, juniusban, néha juliusig is. Fogása: szigony, fenékhorog, háló, és külön a kuttyogató. A leső harcsa a viza után vizeink legnagyobbra növekedő hala; szereti a csendes, mély, iszapos és gyökeres fenekű vizet. A halak között igazi útonálló, még pedig ép oly kegyetlen, mint ravasz; gyökerek között, uszadékok mögött meglapúlva lesi a prédáját; álnok játékot űz ostoros bajúszával, hogy a buta hallal férget gyaníttasson benne s így magához csalhassa. Neki minden jó, a mi él és mozog s a természethistória súlyosan vádolja is, mert gyomrában nemcsak uszkárkutyát, hanem gyermekcsontot is talált. Ám rettentő rablótermészetének ő is megadja az árát, mert vak mohóságában csak akkor tér észre, mikor késő, mikor t. i. a kuttyogató horgán rajtavesztett. Az 50 kilós harcsa nálunk még ma sem ritkaság; a 200 kilóst azonban már meg lehet bámúlni. Húsa kövér, nem éppen jóízű; de bizonyos arányig a tökéletes magyar halászlé tartozéka s azért keresett piaczi czikk. Elterjedése: HECKEL a Balatonból, Drávából, Szamos- és Marosból említi; PETÉNYI feljegyzi a Duna, Körös, Tisza, Vág – Tornóczig – és Mura vizét; részemről hozzá adhatom a Berettyó, Bódva, Borzsa, Fertő, Ipoly, Kraszna, Küküllő – Bögözig –, Latorcza, Olt, Rába, Sajó, Szernye, Zagyva vizeket is. 737 A PÉNZES PÉR. VIII. tábla, 30. Főjegyei: nyulánk alak, hegyesedő orral, igen terjedelmes hátsörényúszóval; az alsó állkapocs valamivel rövidebb, a felső alá bevont; héjja szembetünően pénzes. Sugárzata: HS 7/14–17; HO 1/14–15; HA 1/10; AS 3/9–10. OP 89–90. FA
51/2–52/3, a kormányúszót beleértve. A test magassága ötször fordúl az egész hosszaságban; az orr tompa, szélével az alsó állkapocsra áthajló, úgy hogy a szájat majdnem torok felé nyilóvá teszi; valamennyi állkapocsrészben egy sorban álló, finom fogak; a hátvonal a nyarkszirttől a hátsörényúszóig egyenletes ívben emelkedik; a hasvonal laposodó. A hátsörényúszó magas terjedelmes s egy kurta sugárral kezdődik, innen lépcsőzetesen emelkedik, még pedig a meddig a sima sugarak tartanak; a hasúszószárny a most említett sörény közepére esik; az alsósörényúszó közepére pedig a kövérúszó esik. A héj pénzei meglehetős erősek, rátapadók, a mell táján akad egy kis meztelenség is. Szín szerint a hát zöldesbarna, az oldalak a felső részen ón-, a has felé ezüstfényűek; az oldalak az oldalvonal fölött sokszor feketés szeplőket viselnek; a hasúszószárny és alsósörényúszó violásak, a hónaljúszószárnyak sárgások; a hátsörény és kormányúszó, kivált az előbbi gyakran keresztbe sorosan-tarkázott. Ívik: tavaszkor, HECKEL szerint már márcziusban; BENECKE április–májusra teszi. Fogása: a székelység a kakas gallérjának sárga tollából készült mesterséges légygyel igen ügyesen horgászsza, mi kiváló dicséretet erdemel. A pénzes pér a pisztrángos vizek kissé alább eső folyásának lakója; a csörtető, de mégis már kissé csendesedő patak legnemesebb hala. Táplálékát a rovarok és rákfélék szolgáltatják s a víz fölött röpkedő rovarra ügyesen veti magát. Nálunk a 30–35 cm. hosszú már ritkaság; BENECKE 50 cm.-ről is szól. Húsa fehér, finom, kitünő ízű, valóban becses táplálék, mely a pisztrángé után első helyen áll. Elterjedés: HECKEL az erdélyi rész patakjaiból említi; PETÉNYI a Poprád, Turócz, Mutnyik Garam, Olt, Szlatina, Tiszovnik, felső Vág, s az Aranyos vizéből jegyezte fel; én a Lucsivna, Vargyas vizét csatolhatom az előbbiekhez. A DUNAI GALÓCZA. VIII. tábla, 31. Főjegyei: hosszúra nyúlt, hengeres alak; a fej a test magasságánál 1/3-részszel hosszabb; a test törzse félhold alakú, apró fekete szeplőkkel tarkítva. Sugárzata: HS 3/10; HO 1/16; HA 1/8–9; AS 4/8. OP 180–200. FA 41/2, a kormányúszót beleértve. A test magassága 6–7-szer fordúl meg a hosszaságban; a száj mélyen hasított s a felső állkapocs a szem mögé ér; zárt szájnál az orr domborodása kissé túljár az alsó állkapcson; az állkapcsok hátrafelé hajló, egysoros, ritkán álló fogakkal fegyverzettek, a melyek közül a felső állkapocs fogai a legkisebbek, de a legszámosabbak; az ekecsont előfelén íves sorban 4–6 erős fog, a szájpad-csontokon egy sor még erősebb fog; a nyelven két oldalt 6–8 horgas fog; a hátvonal igen laposíves; a szilványrés igen nagy. A hátsörényúszó körülbelől a test felehosszában kezdődik s hátrafelé lecsapott; a meglehetősen magas és széles kövérúszó kezdete az alsósörényúszó kezdetével talál, mely a hátsörényúszóval egyforma magasságú s hátra felé meredeken lecsapott; a hasúszószárnyak a hátsörényúszó végével találnak. A héj pénzei aprók, kissé hosszúkásak, az egész törzsön meglehetősen egyenlők; az oldalvonal a háthoz közelebb halad. Szín szerint a hátfél zöldesbe húzó sötétbarna s az oldalakba enyészve, ott vöröslő szürkébe megyen át; a test hasfele ezüstös; a fel és test igen aprón szürkén és feketén pontozott, közben-közben fellépnek a jellemző félholdalakú szeplők. Ívik: április, májusban. Fogása: a nagy folyókban a hálós halászat tárgya, a felső, tiszta-vizű folyásokban a tűzfénynél űzött éjjeli szigonyozás áldozata. A dunai galócza a Duna vízhálózatának saját hala, s minthogy nem tengerjáró, más hálózatokba nem is tévedhet el; falánk, merész rablóhal, mely a forgók, zúgok nagy kövek s mindenféle alkalmas tárgyak körül megfekszik, hogy rácsaphasson prédájára; a mi él és száján-torkán befér, azt meg is támadja, le is nyeli, legyen az hal, rucza, vízi patkány vagy bármi; a Duna mellékfolyóin messze felvonúl; de a tulajdonképeni patakokba nem megyen, mert nem nyújtanak falánkságának elegendő táplálékot s mikor megnő, elég vizet. Mert tudnunk kell, hogy az egész családban ő növekedik legnagyobbra s van példa reá, hogy 2 méterre is növekedett, súlya pedig kerek 50 kilogramm volt. Húsa fehér, finom; de a lazaczénak és pisztrángénak mögötte áll; a folyó mentén fekvő nagyobb magyar városok halaspiaczának igen keresett, értékes czikke. Elterjedés . HECKEL a Száva, Dráva, Duna, Maros és a Siul folyót említi; PETÉNYI tüzetesebben nem jegyzett róla, de a Mura és Turócz fel van hozva; én az Olt, Cserna, Tisza vizét hozhatom fel, megjegyezve, hogy a máramarosi halászság állítása szerint Máramaros-Sziget Tiszahidjáig megyen, azontúl nem. A LAZACZ PISZTRÁNG. Főjegyei: a test magassága a fej hosszának majdnem megfelel, a fej orrarésze hegyesedő; az alsó állkapocs csúcsosodva felhajló végű; az ekecsont előlapja mindig fogatlan. Sugárzata: HS 3–4/9–11; HO 1/13; HA 1/8; AS 3/7–8. OP 120–130, FA 51/2–53/4, a kormányúszóval együtt. A test magassága 5–6-szor ismétlődik a hosszaságban, vastagsága a magasságnak körülbelül fele; a száj mélyre hasított, fogas, a fogak mind hátrafelé irányúlnak; a szájpadcsontokon végig egy sor erős fog; az ekecsont szárrészén hasonlóképen, az utóbbiak azonban a korosabbaknál kihullanak; a nyelv széle fogas. A hátsörényúszó kissé a test első felére is nyomul, magasságánál szélesebb, hátrafelé meredeken lecsapott; a hasúszószárnyak a hátsörényúszó közepére esnek, majdnem háromszögbe lecsapottak; a kormányúszó csak ívesen kiszélelt. A héj pénzei aprók, kerekek; az oldalvonal egyenes irányban fut. Szín szerint e hal háta palaszürke, kékesfeketébe húzva, az oldalakban derülve ezüstfénybe megyen át, a hasfélen ezüstfehér; az oldalvonal fölött gyéren szórva ( vagy A színváltozattal a tejes halon még egy más átalakúlás is történik. Ugyanis az alsó állkapocs csúcsán egy kemény porczogóból való kampó támad, a felső állkapocs pedig meglazúl és megnyúlik, a vendégállkapcson pedig egy mélyedés támad, mely a kampóssá vált alsó állkapcsot befogadja, mely azonban így sem záródik. Mind ezek a változások ívás után ismét visszafejlődnek. Ívik: késő őszszel. Fogása: nálunk, mint egyedül a Poprádba tévedő hal, leginkább szigonyos orvok áldozata. A lazacz-pisztráng nemcsak tengerjáró, hanem tulajdonképen tengerlakó hal, mely csupán ívását végzi folyókban s hogy ezt megtehesse, ezernyi ezer, néha hihetetlen akadályon és veszedelmen keresztül törve-ugorva, roppant utat végez, hogy az ívásra alkalmatos patakvizeket elérhesse. Elterjedési köre az északi tengerekre esik, nálunk tehát a Dunában és hálózatában hiányzik s egyedül a Poprád az, a mely látogatásával dicsekszik. Egyike a legbecsesebb halaknak s a legelőbbre haladt nyugaton kiváló gondozás, rendszeres tenyésztés tárgya, mely ott tetemesen lendít a közvagyon szaporodásában s mind abban a mi evvel kapcsolatos. Mint minden tenyésztett állatnál, úgy ennél is megvan az, hogy a tenyésztők számos fajtát különböztetnek meg. A lazacz 15–20 kilogrammot érhet el; BENECKE 80 fontot is mond. Húsa vöröses, kitűnő; füstölve a világkereskedésben szerepel. Elterjedés: Nálunk a Dunajeczen át csupán a Poprádban fordúlhat elő s PETÉNYI innen jegyezte fel, hozzátevén, hogy Késmárk táján "Klammlachs" néven egy másik fajt is akarnak megkülönböztetni, ő azonban azt tartja, hogy a lazaczczal egy és ugyanaz. Ez a fajta nyilván a kampósszájú tejesre vonatkozik. A SEBES PISZTRÁNG. VIII. tábla 32. Főjegyei: arányos, erőteljes igazi halalak, kissé tompa orral; a felső állkapocs a szem hátulsó széléig terjed; a fej hosszasága átlag megfelel a test magasságának; színét a vörös – néha kék – és fekete szeplők jellemzik. Sugárzata: HS 4/9–10; HO 1/12; HA 1/8; AS 3/7–8. OP 110–120; FA 41/2 – átlag véve s a kormányúszóval együtt. Alakja nyujtott ugyan, de erőteljes; szeme nagy, kifejező s a megnyúlt felső állkapocscsal együtt határozott rabló jellemvonást kölcsönöz arczulatának; a száj öblös és fegyverzett, az ekecsont elején keresztsorban rendesen öt fog, e csont nyúlványán megkülönböztethető két sorban s felváltva jobbra – balra irányozva éles fogak állanak; a nyelv két oldalán – szélén – nagy, éles fog; a száj egész fogzata hátrafelé mered; a felső állkapocs fogai a legkisebbek. A hátvonal a lekerekített orron túl szép, egyenletes lapos ívben fut, közel a kövérúszóig; a hím hasvonala ennek körülbelől megfelel, innen a hal vízre való kitűnő rátermettsége; az ikrás hasasabb. A hátsörényúszó vagy épen a test felehosszában, vagy kissé azon * A halászati sport e legnemesebb hajának van egy magyar nyelven írott ismertetése Dr. PELRCH E. Jánostól (A m. Kárpátegylet évkönyve VI. 1879). Ez az ismertetés ép annyi ismerettel mint szeretettel van írva s oly munka, mely a pisztrángról összeirt kis könyvtárban nemcsak számot tesz, hanem a legjobbak között foglalhat helyet. De épen mert ilyen, csak sajnálni lehet, hogy a szerző – bár láthatólag törekedett – nem birt győzedelmesen megküzdeni a nyelvvel, különösen a mesterszavakkal; a jó munkát is BUGÁT szelleme rontja – Das ist der Fluch der bösen That! [Ez a gaztett méltó büntetése. !!!] – A munka az átdolgozást teljesen megérdemelné. innen – a fej felé értve – kezdődik, nem nagyon lecsapott s közel oly széles, a milyen magas; a kövérúszó az alsósörényúszó vége fölött áll, az utóbbi tehát messze hátra van tolva; a hasúszószárnyak a hátsörényúszó hátulsó felével állanak szemben, inkább elkerekített vágásúak; a kormányúszó rendszerint könnyedén kiszélelt. A héj pénzei nem terjednek a fejre; igen aprók, finomak, rátapadók. Szín szerint a sebes pisztráng nehezen írható le; minden valamire való halász tudja, hogy két teljesen egyforma pisztrángot ugyanazon víznek ugyanazon helyéről sohasem dobott ki. Törzsszínezetnek a következőt lehet elfogadni: hátfele sötét olajbarna, jól kivehető, különböző nagyságú, részben kerek és néha udvaros szemfoltokkal, az oldal felső része világosodó, lassan szürkésbe vált s az oldal alsó felén sárgás fehérbe, utóbb fehérbe megyen át; a meddig a hátszín világosodása tart, fekete szemfoltok – kisebbek-nagyobbak – tarkítják, míg végre az oldalvonal közelében belevegyülnek a piros szeplők s az alsó fél felé győznek; ez körűlbelől a pataki pisztráng színezete, megpótolva még avval is, hogy a hátsörényúszó is fekete és kevés vörös petytyel van ékesítve – a Szádellő, Szinva és Bucsin pisztrángnál különösen szép. Néha az oldalakban lefelé karajos színmezők alakúlnak, melyek violás, kékes színben játszanak. Van fekete, szürke, aranyos, fehér, szénporos, kék szeplős színváltozat, sokszor több ily változat egy vízben él, úgy a mint folyása árnyas vagy verőfényes helyen halad, a milyen a víz kémiai tulajdonsága; annyi áll, hogy az árnyas helyek pisztrángja sötétebb, a verőfényes helyeké világosabb alapszínű; mind ezeknek, különösen a szemfoltoknak és szeplőknek azonban olyan, bár leirhatatlan, de sajátságos jellemük van, hogy a gyakorlatlanabb szem is pisztrángot lát a pisztrángban. A színnek e roppant változatossága volt oka annak, hogy sok hires természetvizsgáló egy egész sereg fajt állított fel s lett Trutta nigra, semipunctatata, parcepunctata, alpina stb. Az ívás idejének közeledtével kivált a hím színezete erősbödik; az oldalak sárgasága fokozódik, a vörös szeplők lángolnak, világos udvarba kerülnek, míg a közök szénporszerűen vannak meghomályosítva. Ívik: októbertől kezdve, néha még deczemberben, sőt januárban is. Fogása: nálunk a rablóhalászat minden kegyetlen módja: szigony, duga, dynamit, méregfű, farszák, meszelés; egyedül a székelyek s gondolom a máramarosi magyarok között akad közhalász, a ki nemcsak horgászsza, hanem ősi soron mesterséges legyet is köt a horgára. A sebes pisztráng első dicsőítője AUSONIUS latin költő volt, ki öt szóval jól írja le a pisztrángot: "Purpureisque Salar stellatus tergora guttis." E halnak ma nemcsak külön irodalma, hanem virágzó ipara, sőt még ennél is több, erkölcsi jelentősége van – elég baj, hogy nem a magyarság földjén. De lássuk előbb életmódját. A sebes pisztráng a havasi vidéken körülbelől 2500 méter magasságig nyomúl, tehát a természet szűz öléből fakadó tiszta víznek legelső hala; a hideg, tiszta, csörtető patakban űzi páratlan ügyességgel azt az igazi pisztráng mesterséget, mely csak a legtökéletesebb úszással végezhető; űzi víz fölött és víz alatt: kiszökik a habból, hogy a fölötte röpkedő rovart elfogja, s mint a nyíl, úgy iramodik a siető vízzel tovaúszó préda után; a lesésnek nagy mestere; még sebes folyásban is megáll, alig billentve farkával, csak csavaros játékot űzve úszóinak engedékeny lapjával; a mit megragad, az meg van ragadva, azt hátrafelé meredő fogzata ki nem engedi többé. A legravaszabb és legóvatosabb hal, mely kiismeri az embert, annak horgát, ezer furfangját, úgy, hogy a "természet büszke urát" rendszeres harczra készti és ekkor is sokszor megveri. Neki a vízzel szemben semmi sem lehetetlen; mikor a szerelem erőt vesz rajta, minden akadályt megostromol, hogy arra a sekély, kavicsos helyre juthasson, a hol ivadékának jó dolga lesz. Ráveti magát a malom kerekére, felszárnyal – ez máskép nem is nevezhető – 4–6 méter magas zuhatagok vízsugarán; Százszor esik vissza, de újra megkisérti. Szóval ügyes, nemes hal, mely méltó arra, hogy az embernek egész becsvágyát kiszólítsa, – hozzá pedig még kitűnő jóízű, szálka nélkül való is. Ezek a tulajdonságok adták meg e halnak az igazán művelt nemzetek társadalmában az erkölcsi jelentőséget s ezen a soron keletkezett egy bámulatosan kimívelt ipar is. Az erkölcsi oldal képe az angol horgász, az ipari oldalé az angol horog. Mind a kettő nem mai eredetű; valóságos fejlődés eredménye. A horgászatot, mint angol emberhez illő nemesítő időtöltést, WALTON IZSÁK és társa COTTON KÁROLY teremtették meg a XVII-ik században. Anglia legelőkelőbb szellemei hódoltak és hódolnak ma is ennek a testedző és a lelket erősítő időtöltésnek, mely náluk annak az idegrontó, puhító "mulatozásnak" helyét foglalja el, a melyben más népek előkelősége – az u. n. intelligentiát [értelmiséget] sem véve ki – az előkelő, úri foglalkozást látja. A horgászó angol tiszta fővel, fölfrissülve végzi azt, a mit élvezetnek tart, s a mi valóban az is; a "mulatozók" faja kimerűl és lelkileg, testileg satnyúl a maga "élvezetétől". A pisztrángra való horgászat edzi a testet, az akaraterőt; benső viszonyt teremt az ember és a szabad természet között; oktatva üdítő és jellemfejlesztő egyiránt. Az a bámulatos szivósság, a melyet az angol "gentleman" a legnehezebb helyzetekben is tanusít, az a könnyűség, a melylyel akadályokat legyőz s az a nyugalom, a melylyel a viszontagságot fogadja s kiállja, első sorban a "nemes sportból" kerül ki, mely mindenkor az élő természettel való alapos ismerettel kapcsolatos. A pisztrángot csak akaraterővel, tiszta fővel, edzett testtel lehet kitanúlni; csaliját csak a vízkörnyék életének pontos ismeretével lehet meghatározni – és minden szerzett igazi tanúlság tudás – minden ily tudás igazi érték, mely az ember tulajdonságaira és igazi jólétére is nagy hatással van. Az angol pisztrángsportot az ipari vállalkozás napjainkban kissé túlhajtotta, különösen a "mesterséges legyek" már a képzelettel játszanak; de az sem baj, mert ha az a horgász egyebet sem tesz, mint azt, hogy a hegyi patak partján egész horgászkalendáriomát egy végben kipróbálja, okosabbat művelt azoknál, kik szabad idejüket elhenyélik, vagy elhitetik magukkal, hogy a lehetetlen levegőjű kávéház tekeasztala mellett "üdültek". Az angol halászati ipar igazán világraszóló, a nemzet vagyonosodásának egyik erős forrása. Az a körülmény, hogy a pisztráng ikrása, simogatva elereszti ikráját, a tejes a tejet s hogy az így végzett termékenyítés foganatos, a pisztrángnak és családbeli rokonainak mesterséges tenyésztését teremtették meg, mely napjainkban terjedő félben van s már magyarföldön is jelentkezik; – ideje is, mert kevés országnak van annyi pisztrángnak való vize, mint Magyarországnak, de azt is hozzá tehetjük, hogy kevés országé van annyira elnéptelenedve, mint a mi országunké; pusztaság az, a mi a nemzet vagyonosodásának forrása lehetne, mi annál fájdalmasabban érint, minél joban tudjuk e könyv történeti részéből, hogy ez nem kezdetlegesség, hanem hanyatlás. Nagyság szerint a sebes pisztráng igen termetes alakká nőhet; így csak pár évvel ezelőtt került gróf SZTÁRAY JÁNOS útján egy 12 kilogrammos a Nemzeti Múzeumba; én magam láttam a borsod-megyei Szinva és Garadna patakokból alkotott tóból valót – 1847-ben – mely 121/2 kilogrammot nyomott; ott az 1, 2, 3 kilogrammos nem ritkaság; úgy a Gyergyóban fekvő Gyilkostóban is. A patakok legfelsőbb folyásában több, de állandóan kicsiny a pisztráng s a 20 cm.-nyi már rangos számba megyen; az alsóbb folyásokban, kivált ha sok és nagy bennök a forgó, u. n. zsomb, a pisztráng tekintélyesebb; de a felsőbb folyásokból való pisztráng húsa a legjobb, legtisztább ízű; de csak az ívás idején kívül, átlag májustól augusztus végéig. Elterjedése: HECKEL a Száva, Cserna, Poprád vizét és Erdélyt említi; PETÉNYI az Ipoly eredetét, a Murát, a Turócz folyót, a Garam, Tiszovnik, Vág folyót jegyezte; én ismerem a Küküllő, Olt, Sajó, Szamos, Vargyas, Szinva, Garadna, Bucsin patak, Lucsivna, Békáspatak, Gyilkostó, felső Tisza, Iza vizéből; állítólag a Hegyaljában eredő Tolcsvában is lakik. Ritkaságképen letévedett Szegedig, Szolnokig és Szentesig. Az a pisztráng, a melyet GÜNTHER ALBERT* "microlepis" név alatt JEITTELES-féle, Pohorelláról és alkalmasint a Szádellő völgyből származó példányokra alapított, szerintem csak a sebes pisztráng hegyi fajtája. A VÁNDOR ALÓZA. IX. tábla, 33. Főjegyei: a hónalj- és a hasúszószárnyak kicsinyek; a has a hugygyóig, meredek ormóspénzekkel borítva, ezektől élesen fűrészes; az így alakúlt fűrészfogak száma 37–42 (25–28 – BENECKE szerint); a héj a kormányúszóra is kiterjed, s tövét egészen elborítja; e felnyomúlás közepén két tollszerűen nyújtott pénz áll; a vállon, a fedelék felső széle táján, rendesen egy nagy, elmosódó folt, melyre sokszor még 4–5 folyton kisebbedő következik; a szem egy résen tekint ki. * GÜNTHER A. Catalogue of the fishes in the British Museum Vol: VI. 1866 p. 85. Sugárzata: HS 4/16–19; HO 1/15; HA 1/8; AS 3/20–24 OP 70–80; FA átlag 4-szer, a kormányúszó nélkül. A test zömök, kivált eleje öblös, legnagyobb magassága átlagosan négyszer fordúl meg a hosszaságában; a fej aránylag rövid, tompaorrú; az állkapcsok egyforma hosszúk, de a száj hasítása igen rézsútosan halad lefelé, messze terjed; a felső állkapocs a szem hátulsó szélével egy vonalban végződik; az állkapcsok széle éles, vágó s csak a vendég- és a felső állkapocs fogas, a fogak igen kicsinyek, könynyen kihullók, az alsó állkapocs csúcsa vastagodott s e vastagodás a vendégállkapocs megfelelő vájásába illik. A hátsörényúszó egészben alacsony s kissé a test első felében kezdődik; a hasúszószárny az előbbinek elejével talál; a hónaljúszószárny igen alant áll; a kormányúszó nagy, mélyen fecskefarkra kivágott, alsó szárnyfele hosszabb. Az oldalvonal nem látható; HECKEL szerint a váll elején bemélyedik s felfogása szerint a kormány tövén álló két tollszerű pénz képében és felületein, tehát ágra szakadva vetődik ismét fel; az érzőlikacsok ellenben a fejen, különösen a szilványfedeléken vannak kifejlődve s hálózatosan elterjedve. A szem előlről és hátulról merev hártyával van bevonva, bogara a két hártya közén mintegy hasítékon tekint ki. Szín szerint a hátfél halavány olajzöld, fémfényű; az oldalak világosabbak, aranyos csillámmal; a has fehéres, zöldes és aranyos játszó-fénynyel. A hátsörény-, a kormányúszó- és a hónaljúszószárny szürke, szélükön feketések; az alsósörényúszó szürkés, a hasúszószárny színtelen. A többi a főjegyek között van. Ívik: április, májusban – a tengerből a folyókba vándorolván. Fogása: vándorlása közben nagyban fogják s füstölve kereskedelmi czikk. A vándor alóza tengeri hal, a heringnek családbeli rokona; a Földközi tengerben és az Atlanti óczeán – nekünk – nyugoti partjai körül terem leginkább; ívás idején nagy seregekbe verődve a folyókba vonúl; így az Elba, Rajna, továbbá Pó és Mincio folyókba s a Lago di Garda nevű tóba is benyomúl. A Duna hálózatában csak ritka, betévedett vendég. – Nagysága – BENECKE szerint – 60, ritkán 70 cm., súlya 2–3 kg. Elterjedése: HECKEL csak a Duna magyar részét, Mohácsot és Budapestet említi; PETÉNYI jegyzetei szerint HECKEL a halat nem látta, csak Battínán egy intelligens halász leírása alapján vette fel; PETÉNYI e halat 1846-ban már letisztítva Budapesten Seiler Flórián konyháján kapta (ez a HECKEL budapesti adata), azonkívül feljegyezte, hogy Zug-Szt.-Mihály szigettanyáján SCHRODER egyet 1/2 fontosat – megevett, sósnak találta s dunai heringnek nevezte el. A SÍKOS ÁNGOLNA. IX. tábla, 34. Főjegyei: a test kígyószerűen nyújtott; a fej hossza nyolcz-kilenczszer fordúl meg a test hosszaságában; a hugygyó az orr végétől körülbelől négy fejhosszaságra fekszik; a szűk szilványrés nem ereszkedik a begy tájára. Sugárzata: HO 19; az egyesült hátsörény-, kormány- és alsósörényúszó – BENECKE szerint 1100. FA 8–9, a kormányúszóval együtt. A hosszúra nyúló hengeres test csak a farkrészen oldalt lapított; bőre vastag, nyálkás, igen síkos. A héj nagyon sajátságos; pénzei nagyon aprók, finomak, hosszúkások és zigzugosan sorakozók a nélkül, hogy egymást érintenék, a sorok között is meztelen hézagok maradnak, úgy hogy a bőr hosszában ránczosnak látszik, ezek a pénzek igen kicsiny alakban a fejen is találhatók. A fej kisebb-nagyobb mértékben csúcsos; – ez adott okot az obtusirostris és acutirostris-féle megkülönböztetésre; – első állkapcsa kiszökő, a száj kicsiny, több sorban álló, finom gerebenfogakkal fegyverzett; zuga a szem alá ér. Az orrnyílás a felső ajakhoz igen közel áll. A szűk szilványrés hasítékszerű s a hónaljúszószárny hiányzik. A hasúszószárny nincsen meg. A hát- és alsósörényúszók az elkerekített kormányúszóval tökéletesen össze vannak forrva; az előbbi egy fejhoszszal a hugygyó mögött kezdődik; a vékony, igen hajlékony sugárzat csak igen nehezen különböztethető meg. Az oldalvonal hosszában s az alsó állkapcson az érző likacsok világosan kivehetők. Szín szerint a síkos angolna nem állandó, a vízhez és egyéb körül- ményekhez képest sokszorosan változó; törzsszínezetnek a következő vehető: háta sötétzöld, kékes vagy fekete, az oldalak világosodók, a has fehér; néha a hát és az oldalak világosodók s – BENECKE szerint – akadnak olyanok, a melyeknek hátán egy sárga csík vonúl végig, sőt akadnak egészen sárgák és egészen fehérek is, tehát ugyanaz a tünet, a mely nálunk a csíkkirályon és csíkdámán – chlorochroismus és albinismus – mutatkozik. Ívik: valószínűleg deczemberben és januáriusban. Fogása: nálunk véletlenség; rendes helyein kifejlődött halászati ipar, leginkább sűrűn-rácsosfenekű rekeszekben fogják. A síkos ángolna rendes soron csak a Poprádba jut, minthogy a Kaszpi- és Fekete-tenger folyórendszerében nem terem; az utóbbiba csak elvetődik. Életmódjának kivált az ívásra vonatkozó része a legújabb időkig homályos volt s a legkülönbözőbb gyanításokat, találgatásokat szülte – mára régi időkben is. SYRSZKI 1873-ban tisztába hozta a dolgot mely lényege szerint a következő: a tengerből a folyókba felvonúló ifjú ángolnák csupa ikrások, melyek a folyókban megnövekedve öt éves korukban érettek s a tengerbe vándorolnak vissza; ikrájuk igen kicsiny 0.1 milliméter átmérőjű s így szabad szemmel meg sem különböztethető; a tejesek sohasem hagyják el a tengert, hanem ott fogadják a a folyókból jövő ikrásokat, melyek novemberben érik el a sósvizet s valószínű, hogy az ívás deczember és január folyamán végződik. Abból a körülményből, hogy az ángolna-ikrások ikrafészkén épen úgy, mint az ingolákén, mindig bizonyos egynemű állapot mutatkozik, nagy valószínűséggel azt lehet következtetni, hogy az ángolna, épen mint az ingolák is, csak egyszer ívik, azután elpusztúl. Arról, hogy az ángolna elevenet szülne, szó sincsen. Az ívás, úgy látszik, leginkább a Kattegat zátonyain folyik. Az ivadék egy része a tengerben marad, a másik része 1–8 cm. nagyságot érve s a nemi szerveket még teljesen nélkülözve, a folyókba vonúl, még pedig majdnem hihetetlen seregekben. melyek csak úgy érthetők meg, ha tudjuk, hogy az egyes ikrás ángolna ikrája milliókra rúg. Igy fel van jegyezve, hogy egyszer az Arno folyóból öt óra lefolyása alatt három millió font, az Eiderből egy nap alatt 90 akó ángolna-ivadékot merítettek s hogy a sereg szakadatlan vonúlása némely helyen kis megszakítás mellett 14 napon át tartott. Ez az ivadék azután átmászik minden akadályon s a legkisebb vízereket is felhasználva bevetődik oly tavakba is, a melyek különben folyókkal nem állanak összeköttetésben. Az, hogy éjjelenkint a szárazra kijár s különösen a borsóföldeket keresi fel, nem igaz; de igenis igaz, hogy vizes rétségen pocsolyáról pocsolyára kígyózik s szedi a csigát és apró rovart. A síkos ángolna éjjeli állat, mely napközben az iszapba és homokba túrja magát s csak alkonyatkor búvik elő; a hideget nem szereti s a telet az iszapba temetkezve húzza ki. Szűk szilványrésénél fogva a szárazon sokáig – egy egész napon át is – elél, a nélkül, hogy baja esnék. Nem állhatom meg, hogy saját tapasztalásomat el ne beszéljem. Az 1885-ki országos kiállítás halászati osztályában gróf MIGAZZY VILMOS eleven ángolnákat is állított ki; de a tartó nem volt jól befedve s azok bizony éjen át mind kiszöktek. Reggel a felügyelő személyzetet nagy felindúlásban találtam; sehogysem tudták, hova lettek a halak; én legott a lefüggönyözött asztalok alatt kerestettem, hol a rettenetes porral, forgácscsal teleragadva, csakugyan meg is kerültek; a vízbe téve legott teljes élénkséggel uszkálni kezdtek, nyomban megtisztúltak s újra kezdték a kimászkálást. Rendes termő helyein 1.5 méter bosszúság mellett kgr. súlyt érhet el. Húsa szíjjas, fehér és jóízű, füstölve és besavanyítva nagyterjedelmű kereskedés tárgya. Elterjedése: HECKEL mint eltévedt vendéget Mohácsról említi; PETÉNYI – mint tudjuk – Komárom alól, én ugyanonnan és Budapestről említhetem. A SZIN TOK. Főjegyei: orra rövid, elkerekített; homloka domború, meredeken emelkedő; a hát vértjei előre lejtenek, hátúl magasak, horgosok, az első hátvért a többinél erősebb és magasabb; a száj nagy, alsó ajaka kifejődött s közepe, úgy a felsőé is, mélyen horpasztva-öblözött. Sugárzata: HS 13/30; HO 1/30; HA 2/15;AS 14/15. Vértezete: Ht. 12–16; O. 35–60; Hs. 125–15.* FA 51/3–1/2, a kormányúszót beleértve. * Ht = hátsor, O = oldalsorok, Hs = hassorok. A test magassága valaminél több a vastagságnál, az utóbbi átlag nyolczszor fordúl meg a test hosszaságában; a hát vértjei a legnagyobbak, az oldalvértek kicsinyek, a hasvértek majdnem eltűnők; a vért-sorok köze apró, fogacsos csontpénzekkel borítva, melyek a has felé kisebbedve, ott simákká válnak. A hónaljúszószárny igen erős első csontsugárral; a hátsörényúszó magasságánál szélesebb, az alsósörényúszó az előbbinek vége előtt kezdődik s szélességénél magasabb. Szín szerint a hát vörösesszürke, az oldalak világosodók; hasfele s az oldalvértek szennyesfehérek; bajusza tövén fehér, végefelé barnúló; a szemcsillag sárga. Ívik: PETÉNYI szerint július, augusztusban. Fogása: vizahorog és öregháló. A szín-tok életéről keveset tudunk, meri a vértes halak régibb, kiváló kutatói, ezek között GÜLDENSTAEDT, GMELIN, PALLAS e fajt nem vették számba. Bizonyos csak az, hogy a Fekete- és az Azovi tengert lakja s a beléjök szakadó folyókba, közöttük a Dunába is felvonúl, így kerül e főfolyamnak mellékágazatába is. PETÉNYI jegyzete szerint különösen az Ercsi melletti Dunarészben fogtak sokat, leginkább július és augusztusban, hol ívtak is; a halászok bemondása szerint "a szín-tok a víz legmélyén jár". Nagyság szerint eléri a 2–25 métert s a 30 kilogramm súlyt; PETÉNYI szerint a 40 kg-mos nagy ritkaság, úgy a 70–75 cm.-nél kisebb is. Elterjedése: HECKEL szerint a Duna, Tisza, Száva, Dráva és a Vág – alkalmasint torkolata –, Komáromon felül igen ritkán megyen. A KECSEGE TOK. Főjegyei: orra hosszú, árformán hegyesedő; bajusza, hátrahajtva a száj széleig ér; az alsó ajak középen fejletlen; a szájtól az orr hegyéig futó középormón három szemölcsszerű kiemelkedés; a testtörzs vért-sorai sűrűn álló vértekből valók. Sugárzata: HS 13/28; HO 1/24; HA 9/13; AS 9/14–18. Vértezete: Ht. 11–14; O. 60–70; Hs. 10–18. FA 41/2, a kormányúszót beleértve. A test legnagyobb vastagsága a harmadik hátvért tájára esik s közel a fél fejhosszának felel meg; a keskeny s kissé lapított orr átlag háromszor oly hosszú, mint a száj szélessége; az alsó felén futó középormó az orr hegye táján kiszélesedik; a sorok vértezete sűrűn sorakozik s csak a sorok vége felé kisebbedve ritkúl is kissé; az első hátvért a legnagyobb ugyan, de nem emelkedik ki, hanem a homlokvonal ívébe esik; e vonal futásához képest a 4, 5 és hatodik hátvért áll legmagasabban. A vértsorok köze apró, hátulsó szélükön fogacsos csontpénzekkel van borítva. A hónaljúszók a test magasságánál hosszabbak; a hátsörényúszó magasságánál szélesebb; az alsósörényúszó és a hasúszószárnyak szélességüknél magasabbak; a félszárnyú kormányúszó alsó fele terjedelmes. Szín szerint háta szürkés- vagy sárgásbarna, néha feketésbe játszó; a vértek szennyes fehérek; az úszók szürkék, csak a hasúszószárny és alsósörényúszó vöröses. Ívik: május, juniusban. Fogása: leginkább a kecsegeháló. A kecsege tok is a Fekete-tengerhez tartozik; de egyike azoknak a tokféle halaknak, a melyek legmesszebbre vonúlnak fel a folyókba – HECKEL szerint a Duna bajor részébe is eljutnak; – a kecsege májusban és juniusban jelentkezik legsűrűbben, szereti az iszapos fenekű vizet, a hol túrhat s táplálékát, mely halivadék is, megszerezheti; vonúlás közben köves fenekű helyeken kerül meg legtöbb, mert ott seregesen nyomúl előre. Nagyság szerint elérheti a 7–71/2 kgr. súlyt; leggyakoribb a fél kilogrammos. Húsa finom, jóízű s a tokhalak között a kecsege az, mely tápláléknak legtöbbre van becsülve. Elterjedése: HECKEL a Duna, Dráva, Tisza, Maros, Szamos és az Olt vizét említi; PETÉNYI a Köröst – Békésig –, a Murát és a Vágot – Tornóczon felül is – teszi hozzá; én a Balaton – legújabb időben – Ipoly, Rába és Zagyva vizét tehetem ide. 752 A GMELIN TOK. Főjegyei: "Orra széles, háromszögű, tompavégű; alsó középormóján négy szemölcsszerű kiemelkedés; az első hátvért a legnagyobb és legmagasabb; a bajuszok közelebb állanak a szájhoz, mint az orr csúcsához". HECKEL szerint adva. Már PETÉNYI, a kecsege-tokról szólva megjegyzi, hogy a 14–15 fontos kecsege-tok nagyon ritka s alkalmasint az ilyen nagyra nőtt kecsege-tok ugyanaz a HECKEL Gmelin-tokjával. Ez a gyanítás bizonyossággá válik, mihelyt tekintetbe veszszük azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a tokféléknél az orr a korral tompúl s ezt maga HECKEL is megjegyzi. A magyar halászság, mely élesen különböztet, ezt a tokfajt nem ismeri, külön névvel nem jelöli, hanem nagy kecsegét lát benne, a miben igaza is van. Dr. KÁROLI JÁNOS ezt a fajt nem is vette fel s én osztozom felfogásában, a midőn e fajt csak irodalomtörténeti szempontból és leginkább azért, mert magyar vízből – a Dunából – eredő példányokra alapíttatott, iktatom ide. A SŐREG TOK. Főjegyei: orra hosszú, keskenyen-pallosforma; az alsó középormó kiszélesedik s az orrot hegye táján lemezszerűen borítja; a bajusz a szájhoz közeledő; az első hátvért kicsiny, törpe; a hassorok vértjei nagyok. Sugárzata: HS 11/40; HO 1/28–31; HA 10/20; AS 11/17. Vértezete: Ht. 12–16.; O. 30–40; Hs. 10–12. FA 41/2–1/3 [!], a kormányúszót beleértve. A test nyulánk; a homlokvonal lapos ívben emelkedő; a test magassága a vastagsággal egyforma, mind a kettő a fej felehosszánál kevesebb. Soros vértezete erősen kifejlődött, de sorban állva nem érintkezik egymással; nagyon kirívó; a vértsorok köze igen apró, fogacsos csontpénzekkel szabálytalanúl borítva. Az úszók aránylag kicsinyek; a hónaljúszószárny hossza csak 1/5-del haladja meg a test magasságát; az alsósörényúszó a hátsörényúszó közepével áll szemközt. A kormányúszó vége csúcsba kifutó, könnyedén sarlós görbűlésű; az alsó szárnyfél is csúcsba végződik. Szín szerint háta rendszerint kékesfeketébe húz, az oldalak és a has fehéredők; a vértezet szennyes fehér; az orr alsó fele hússzínű; a szemcsillag sárga, néha ezüstös. Ívik: május, junius; halászok julius-augusztusra teszik. Fogása: rendesen az öreghálónak egészben ritkább prédája. A sőreg-tok – csillagos-tok, királyhal – a legszebb tokhalak közé tartozik s erősen kifejlődött, nagyon szembetűnő vértezete valóban úgy tűnik fel, mintha a hal testén merő csillagsorok vonúhnának végig. A tengerből, seregekbe verődve, már márczius hónapban indúl a folyókba, ívás végével pedig legtöbbje visszatér a Fekete-tengerbe; PETÉNYI budapesti és ercsii halászok bemondása után azt jegyezte fel. hogy a sőregtok legbővebben júliusban és augusztusban jelentkezik s akkor ívik is; meglehet, hogy ekkor már seregekbe verődik és a tenger felé igyekszik. Nagysága, LEPECHIN szerint körülbelől 2 méterre rúghat s ekkor 25 kgr. súlyú; PETÉNYI az Ercsi mellett fogottakat 15–20–25 kgrmmra teszi, Vezseny mellől pedig 40–4 5 kgrammosokról is emlékszik. Húsa finom, jóízű s igen keresett czikk; a mai konyha "dunai pisztráng" névvel tiszteli meg. Elterjedése: HECKEL szerint a Duna – Komáromon felül már ritka –, Dráva, Tisza – Tokajig –; én hozzáadhatom a Körös alsó folyását és a Zagyvát torkolata táján. A FAJ TOK. Főjegyei: orra rövid, széles, tompa – bornyúorr – az alsó ajak fejletlen, a felső egyenletes, nem öblözött; a hát vértjei nagyok, ritkán állók; a két külső bajuszszál távolabbra áll egymástól, mint az orrnyilások szintén egymástól; a bajusz közelebbre esik az orr végéhez, mint a szájhoz. Sugárzata: HS 10/28; HO 1/33; HA 11/14; AS 14/15. Vértezete: Ht. 10–11; O. 30–33; Hs. 7–9. FA 6, a kormányúszót beleértve. A test vastagsága a szilványfedelékek táján megfelel a hónaljúszószárnyak tájára eső legnagyobb magasságának; az orr alsó felén lévő ormó fejletlen s az orr hegye tájától csak a bajuszokig kivehető. A testtörzs soros vértezete erős, az egyes vértek között üres közök vannak; az első hátvért nagy, de nem áll a legmagasabban, mert a hátvonal íve szerint a negyedik vért a legmagasabb; a vértsorok köze síma, fényes, de azért csillagalakú, lapos csontpénzek borítják, a melyek között olyan is akad, a mely közepén tüskét visel. Valamennyi úszó hegyes; a hónaljúszószárny hosszúsága nagyobb a test magasságánál; a hátsörényúszó mélyen, nyergesen kimetszett. Szín szerint háta feketésszürke, hasa sárgásfehér; a vértezet szennyesfehér. Ívik: alkalmasint május-juniusban. Fogása: mint az előbbié. A fajtok – a magyarság tulajdonképeni tokja – szintén a Fekete-tenger hala, mely folyóinkba felvonúl; de életmódja szerint kevésbbé ismeretes. A fajtok bizonyos folyórészeket kedvel s ott nagy számmal halászható. Ilyen hely volt Tokaj körül és az erdélyi részekben, Vincz táján; de a folyószabályozások következtében a tokok a régi helyekről elmaradoznak s úgy látszik, helyet cserélnek, így az erdélyi részben a tok ma inkább Mihalczfalvánál tartózkodik. Nagyság szerint a tok átlag 2.5 méternyire nő es 30 kgr. súlyt érhet el; nálunk 12 kgr.-nál kisebb nem igen kerül hálóba.
Húsa a jobbak közé tartozik s a régi időben a fajtok a vizatokkal együtt köteles- és szerhal volt. Elterjedése: HECKEL a Dunából említi s megjegyzi, hogy Komáromon felül nem igen megyen s csak nagy ritkán vetődik a Duna osztrák részébe; PETÉNYI a Drávából, KÁROLI JÁNOS * a Tiszából és a Vágból jegyezte föl; én a Körös, Maros és Zagyva vizét tehetem hozzá. * Dr. KÁROLI i. h. ott, a hol a tokokat a vértezet szerint különbözteti meg, ezt a fajt az "igen hegyes orrúak" közé sorozta; nyilván tollhibából. 755 A VÁGÓ TOK. IX. tábla, 35. Főjegyei: Orra rövid, elkerekített; a felső ajak a közepén nyerge sen öblözött; a száj igen nagy; a vértezet erős, a hátsor vértjei laposak, terjedelmesek; az orr alsó felén álló ormó jól kifejlődve a bajuszok közé nyomúl. Sugárzata: HS 12/23; HO 1/31; HA 12/14; AS 12/11–14. Vértezete: Ht. 12–13; O. 24–36; Hs. 9–10. FA 53/4, a kormányúszót beleértve. Teste ép oly vastag, a milyen magas és ez a mérték nyolcz és egy félszer fordúl meg a hal egész hosszában; a fej vértezetének sugárossága rendetlen, durva s az egyes lemezek külön-külön állók; a felső ajak nemcsak öblözött, hanem a közepén ketté osztott, az osztáson a két ajakfél érintkezik. A soros vértezet ritkás; az első hátvért a legnagyobb; de a koponyával nincsen összeforrva; a vértsorok köze sima, fényes, csillagalakú vagy kerek és fogacsos csontpénzekkel sűrűbben-ritkábban szórva; a hát- és oldalsor között néhány nagyobb csontpénz tüskés és sorosan áll, egy hasonló még fejlettebb pénzsor a hónaljúszó- és hasúszószárny között követhető. A hónaljúszószárny hosszasága a test magasságával talál. Szín szerint a háta kékes-hamuszürke; a vértezet szennyesfehér; a bajusz töve fehér, hegye fekete; a szemcsillag ezüstös. Ívik: májusban és juniusban. Fogása: mint az előbbié. A vágótok a régibb írók "tetemes és tetelmes" tokja, a halász-népek gonosz jele, az u. n. "halszűke" vagy "szűkhal", "vészhal"; de mint ilyen csak az apraja szerepel, a melyet a dunamenti német-ajkú halászság "Esterl" vagy "Oesterl" * név alatt különböztet meg; a halászok nem hiszik, hogy az apró "halszűke" a tetemes toknak a fia s ezen nem is lehet csodálkozni, mert az ivadék roppant tüskés kis állat, melynek orra még hosszú, felhajló, alsó felén éles kampóba végződő, hozzá majdnem minden csontpénze is tüskés s így * Nyilván szláv Ješetra németesítése. a test hosszában a rendes vértezet közeiben ís külön tüskés sorokat alkot. A halászok azt hiszik, hogy az ivadék megjelenése nagy halszükséget jelent. REISINGER ezt az ivadékot írta le A. pygmaeus néven s PETÉNYIé az érdem, hogy a dolog Vezsenyről származó példány alapján tisztába hozatott. Nagyság szerint a vágótok 3–4 méterre növekedik s 80 kgr. súlyt érhet el. Húsa olyan, mint a fajtoké s a nagyja egyáltalában mint "tok" kerül a piaczra. PALLAS szerint az Oroszországból a világpiaczra jövő "vizahólyag és vizaikra" egy negyedrésze ettől a fajtól ered. Elterjedése: HECKEL a Dunát említve, megjegyzi, hogy rendesen Pozsonyig halad, Bécs alá igen ritkán, hozzáteszi még a Dráva és a Vág vizét; PETÉNYI a Tiszából kapta; én még a Köröst tehetem hozzá. A VIZA TOK. Főjegyei: orra rövid, hegyesedő; a bajuszok szalagszerűen laposak, a száján túl érők; az alsó ajak két félre osztott; a vértsorok köze hegyes csontmagvaktól reszelős tapintatú; a szemek fölfelé is pillantanak. Súgárzata: HS 14/49; HO 1/36–37, HA 12/18 AS 13/16. Vértezete: Ht. 12–13; O. 40–45; Hs. 10–12. FA 31/2–1/3 [!], kormányúszó nélkül, avval 4. A legnagyobb vastagság a legnagyobb magassággal egyenlő és nyolczszor fordúl meg a test egész hosszában; az orr egészben vaskos, kúposan hegyesedő és könnyedén felhajtó; a száj a fej felehoszsza előtt nyílik s oly széles, hogy zugaival az egyik oldalról a másikra majdnem átér; a felső ajak közepe táján vastagodott; a négy bajusz közel áll a szájhoz, már tövétől kezdve laposodó, hosszaközepén legszélesebb – hegyes késalakú. A vértezet, különösen az oldalsoroké, gyengén fejlődött, ritkásan álló, így a hal keresztmetszete nem annyira ötszögű, a mint azt a legtöbb tokfajnál láthatjuk; a hátsor vértjei durván sugarasok, az elsők a többinél kisebbek; e sor első vértje a legkisebb, a 6–8. a legnagyobbak s a hátvonal ívességét véve, a legmagasabban állók. A hónaljúszószárnyak a test vastagságánál rövidebbek, nem hegyesek, első csontsugaruk gyenge; a hátsörényúszó kétszer olyan széles, mint magas, nem annyira nyerges, mint inkább elvágott, a mi a vizatokot már az első pillantásra is kitünteti. Szín szerint a vizatok háta sötét hamuszürke, orrarésze sárgásfehér; hasa és vértezete szennyesfehér; a szemcsillag sárgásan ezüstös. Ívik: nálunk nem. Fogása: az islégből kötött pipolahálóval és a köteleken vagy lánczokon függő vizahoroggal. A viza, a magyarság őrhala, mint tudjuk, a magyar történet szempontjából is nevezetes hal. Mint a Fekete-tenger lakója, jó halászok bemondása szerint az első sereg márcziustól május végéig vonúl fel a Dunába, a második sereg augusztustól deczemberig. Régente, a midőn ez a valóságos óriás még szerette a magyar vizeket, az érkező sereg olyan volt, hogy a víz duzzadozott tőle s oly számmal került a szárazra, hogy nemzetgazdasági fontosságot öltött. Ma a viza megfogyatkozott nálunk s a halászság – nem egészen alaptalanul – azt hiszi, hogy a mióta a folyószabályozás miatt az áradó víz, a melylyel a viza fel szokott vonúlni, a Vaskapunál igen rohamossá vált, a hal ezt az akadályt csak nehezen bírja legyőzni s másfelé veszi útját. Az bizonyos, hogy a régi híres vizafogók elnéptelenedtek s a mázsás viza nagy ritkaság, holott régente akárhány tíz mázsás is került a szárazra. Nagyság szerint nálunk a 30 kgrmmos vizatok a legkisebb, a két métermázsás ma már bámulat tárgya, holott régente 7–8 métermázsások is akadtak s PALLAS szerint orosz vizekben 14 métermázsást is fogtak, melynek egyedül az ikrája 4 métermázsát nyomott. Húsa jó, tápláló; ikrája, hólyagja a világkereskedés czikke. Elterjedése: HECKEL a Dunán kívül az Olt, Maros és Tisza vizét hozza fel; PETÉNYI a Vágot – ritkán Ürményig – említi; én a Köröst és Zagyvát adhatom hozzá. 758 A VAK INGOLA. IX. tábla, 36. Főjegyei: a test nyujtott, hengeres, ángolnaszerű a bőr sima, meztelen; páros úszószárny nincsen; a különvált két hátsörényúszót s a másodikkal egybeforrt kormányúszót gyönge porczos sugarak feszítik; a kerekre nyiló száj keresztállásban hasítékszerűen bezárható. Sugárzata: összefolyó. FA 42/3, a kormányúszóval együtt. A fej hosszát, a tátott száj szélétől véve és mérve, közel ötször mérhetjük le a test hosszában; a száj csúcsban áll; de tátva, kissé torokfelé nyíló; húsos ajakán köröskörül kurta rojtozat áll, a melyen belül, még az ajakon, egy sor igen apróka fog van; erre következik egy sor szemölcsszerű fog, ismét befelé két sor valamivel nagyobb, zigzugosan elrendezett fog; még beljebb és keresztbe egy sárgás, élesszélű lemez látható, melynek két végén egy-egy foghegy emelkedik, evvel szemben s az alsó állkapocsnak megfelelő fekvésben – szintén keresztbe – egy íves, öt fűrészes és a két végén hegyes foggal ellátott lemez látható; e két lemez közötti téren mindkét oldalon három kerekes formájú, 1–3 foghegybe emelkedő lemez áll; az alsó állkapocsnak megfelelő részen belül még két fog meredezik, a melyen túl a nyelv, mint valami szivattyú koloncza zárja el a bárzsing [nyelőcső] nyílását. A szilványnyílások egy-egy szemátmérőnyire állanak egymástól. Az első hátsörényúszó a test első felében vagy kissé azon túl kezdődik, íves vágású; a második, a mely a kormányúszóba olvad, Szín szerint a hátfél zöldeskék, aczélos fénynyel; az oldalak sárgások; a has ezüstfehér; az úszók violások; a szemcsillag aranysárga, három sötétes folttal. Ívik: májusban. Fogása: aprószemű szákokkal. A vak ingola tulajdonképen tengeri állat, mely ívás végett vonul a kisebb folyókba és patakokba. Az ívás köves helyeken, összehordott kavicsokból alkotott medenczékben történik; az ívás után az öregek elpusztúlnak s három hét mulva kikél az ivadék, mely féregszerű, fejletlen s 4–5 évet tölt a vízfenék iszapjában – homokjában. A negyedik vagy ötödik életévben, augusztus táján ezek a féregszerű "halálczák" vak ingolákká alakúlnak át, útra kelnek s a tengerbe mennek, hol megnövekedve, visszatérnek az édesvizekbe, hogy megívjanak s elhaljanak. A vak ingola álczája, mely mint Ammocoetes sokáig faj gyanánt állott a rendszerben, férgekkel és halivadékkal táplálkozik; de mondják, hogy köpülyős szájával a nagy halra is ráragad s elpusztítja. A régi magyarság a szilványnyilásokat és az orrot is szemnek véve, e halat "kilenczszemű"-nek nevezte. Nagyság szerint eléri a 30 cm.-t, a mikor gyöngébb újjnyi vastagságú. Húsát nálunk nem becsülik, pedig jóízű; a többek között Északnémetországban, besózva és besavanyítva, kereskedelmi czikk. Elterjedése: HECKEL a Dunát, a Poprádot és "Erdélyt" említi; PETÉNYI a Dunán kívül a Rákospatakot és a Garamot jegyezte fel mellékvizeivel együtt. A PLANER INGOLA. Főjegyei: egészben az előbbinek jegyeivel találnak; de az alsó állkapocsnak megfelelő lemezen 12 fog áll s a második hátsörényúszó nem A mondott főjegyeken kívül ez a faj az előbbitől még abban is különbözik, hogy állandóan kisebb: 20–24 cm. Nevezetessége az, hogy ezen a fajon végezte MÜLLER élettani vizsgálatait, a melyeknek az ingolák átalakulásának bebizonyítása s egy régi nagy tévedés helyreigazítása volt az eredménye. Elterjedése: HECKEL a Murányi völgyből, s a Béga patakból Lugos mellett említi; én Nagy-Rőczéről és az erdélyi részekben a Jára patakból ismerem.
Cyprinus Carpio, LINNÉ.
II. tábla, 8.
A király vagy tükrös ponty. Ez magán viseli a tőponty minden főjegyét; de héjja nem egész, hanem csupasz helyek vannak rajta, a
A pontykárász (Cyprinus acuminatus HECKEL). Tóságainkban, különösen a Balaton, Fertő és Velencze tavában, ritkábban bár, de megterem az a keverékfaj, mely a tőpontytól és a kárásztól ered s pontykárász akkor, ha inkább a pontynak jegyeit viseli magán. HECKEL új fajnak nézte s le is irta; főjegyei a következők: a test magassága 21/2 egészen 23/4-szer fordúl meg a hosszaságban; a fej nyujtottabb, hegyesedő; a homlokvonal kissé homorú, a hát a sörényúszóig majdnem egyenes vonalban vagy igen lapos ívben emelkedik." Ez a keverékfaj bajúszos s főképen ezért inkább pontyjellemű.
Cyprinus hungaricus, HECKEL.
Carassius vulgaris, NILSSON.
Carassius Gibelio, NILSSON.
Carassius Moles, AGASSIZ.
Tinca vulgaris, CUVIER.
Barbus fluviatilis, AGASSIZ.
Barbus Petényi, HECKEL.
Gobio fluviatilis, CUVIER.
Gobio uranoscopus, AGASSIZ.
Rhodeus amarus, AGASSIZ.
Abramis Brama, LINNÉ.
Abramis Vetula, HECKEL.
Abramis vimba, LINNÉ.
Abramis melanops, HECKEL.
Abramis Ballerus, LINNÉ.
Abramis Sapa, PALLAS.
Abramis Leuckartii HECKEL.
Blicca argyroleuca, HECKEL.
Pelecus cultratus, LINNÉ.
Alburnus lucidus, HECKEL.
Alburnus bipunctatus, HECKEL.
Alburnus mento, AGASSIZ.
Aspius rapax, AGASSIZ.
Leucaspius abruptus, HECKEL.
Idus melanotus, HECKEL.
Scardinius erythrophthalmus, BONAPARTE.
Leuciscus rutilus, LINNÉ.
Leuciscus Virgo, HECKEL.
Squalius dobula, LINNÉ.*
Squalius lepusculus, HECKEL.
Telestes Agassizii, HECKEL.
Phoxinus laevis, AGASSIZ.
Chondrostoma nasus, LINNÉ.
Cobitis fossilis, LINNÉ.
Cobitis barbatula, LINNÉ.
Cobitis taenia, LINNÉ.
Cobitis elongata, HECKEL.
Esox Lucius, LINNÉ.
Umbra canina, MARSIGLI.
Silurus Glanis, LINNÉ.
Thymallus vexillifer, AGASSIZ.
Salmo Hucho, LINNÉ.
Trutta Salar, LINNÉ.
Trutta Fario, LINNÉ.
[Bíborpettyek tarkázzák a pisztráng hátát.]
Alosa vulgaris, TROSCHEL.
Anguilla fluviatilis, FLEMING.
Acipenser glaber, HECKEL.
Acipenser Ruthenus, LINNÉ.
Acipenser Gmelini, FITZINGER.
Acipenser stellatus, PALLAS.
Acipenser schypa, GÜLDENSTAEDT.
Acipenser Güldenstädtii, BRANDT.
Acipenser Huso, LINNÉ.
Petromyzon fluviatilis, LINNÉ.
vágású. Oldalvonal nincsen.
Petromyzon Planeri, BLOCH. vágású.