HOUZEAU: A CSILLAGÁSZAT TÖRTÉNETE
MÁSODIK FEJEZET.
A CSILLAGÁSZAT A MESÉK VILÁGÁNÁL. –
A CSILLAGÁSZAT KELETKEZÉSE.Az ősember kénytelen maga-magának a csillagásza lenni. – Az éjekkel számlált napi időszakaszok. – Hozzávetőleges órák. – A Hold járása. – A mit a Holdban látni. – A Nap járása. – Az asztrognózia keletkezése. – Kezdetleges asztrognóziák. – A csillagok mint kalauzok. – Hogyan fogták fel először az éggömböt. – Vénusz felfedezése. – Félelem a fogyatkozások idején. – A keletkezőfélben levő csillagászat egykorú a meglelkesítéssel. – Társadalmi állapot az őscsillagászat korában.
Az ősember kénytelen maga-magának csillagásza lenni.
A népek gyermekkorában a csillagászatnak a köznapi életben sokkal jelentősebb szerepe van, mint a mi társadalmunkban. A mai népeknek már semmi fogalmuk sincs arról, hogy kezdetben mennyire szükséges volt minduntalan az égitestek mozgásához fordulni. Annyira el vagyunk látva mindenféle órákkal, hogy az idő ismeretének soha sem vagyunk híjján, és a toronyórák járását az obszervatoriumok meridián-csöveivel oly pontosan ellenőrizik, hogy a közönség nem is gondol arra, hogy ellenőrzésre is van szükség. Heteinket, hónapjainkat és éveinket a naptár megmásíthatatlanul kitűzi oly pontosan, hogy előitélet nem férhet hozzá; a nagy fényforrások fel- és letünte, a Hold változatai és maguk a fogyatkozások is úgyszól-
ván közkézen forognak, és a csillagok minden közönséges mozgása oly egyszerűnek látszik, hogy arra már nem is figyelünk. A hajók, a nélkül hogy futásukat csak egy pillanatra is eltévesztenék, néhány hamaros csillagászati megfigyelés segítségével oly biztosan érnek czélhoz, hogy az útas e megfigyelésekre alig ügyel és észre sem veszi, hogy kalauza is van.
Azonban mindezek a műveletek, melyek jelenleg oly egyszerűekké váltak és a melyeket a köznép nem ismer, mert azokat mások végzik el, hajdanta mindenkinek a tisztéhez tartoztak. Mielőtt az idő megőrzésére és jelzésére óráink voltak, minden embernek magának kellett azt meghatároznia, valahányszor arra szüksége volt. Nem kapta készen mint jelenleg: arra szorult, hogy maga találja meg. A helyett, hogy az év időpontjait a naptárból szedegette volna, kénytelen volt azokat leolvasni magáról az égről, melynek változásait figyelemmel kellett kisérnie. Úgy a lakatlan vidékeken mint a tengeren tett utazásoknál, ha mégannyian voltak is az utitársak, mindannyijuknak akadt dolga; a felvett irányra figyelni, a már befutott útat felbecsülni, a még megteendő útat meghatározni. Akkoriban még híre-hamva sem volt azon hivatásbeli szolgálatoknak, melyek jelenleg csekély számú speczialista kezeiben vannak; ellenkezőleg, minduntalan megkivántatott, hogy minden ember a maga csillagásza legyen.
Ez a kényszerűség okozta, hogy az ember már a társadalmak gyermekkora óta oly behatóan foglalkozott az égi testek mozgásával. Hogy a csillagászat az
objektiv tudományok elseje volt, ez nem annyira annak tulajdonítandó, hogy a csillagoknak élénk fénye magára vonta a közfigyelmet, mint inkább annak, hogy az embernek folytonos szüksége volt eme csillagokhoz fordulnia, hogy a gyakorlati életben eligazodják. Szemmel kellett kisérnie a naponkénti jelenségeket, hogy számot adhasson magának az idő folyásáról, figyelnie kellett az égnek évenkénti változására, hogy az évszakok visszatértére előkészülhessen. Ezen első törekvések nem csupán mint későbbi munkásságának csírái érdekesek; nem arra valók csupán, hogy a tudománytól azóta befutott roppant útat, és az emberi értelemnek az évszázados fejlődéssel lépést tartó gyarapodását felbecsüljük; szemünk elé tárják, hogy az első csillagászat a valóságban mily előkelő helyet foglalt a népek köznapi életében.
Egyuttal világosan elénk tárják az ősnépek gazdag képzeletét, mely mindenüvé ábrázolatokat és személyeket helyez, lelket önt a mindenségbe s ezt ketté választja, hogy minden tárgyat sajátos és magától való tulajdonságával felruházhasson. Nem tekintve tehát a közvetetlen csillagászati érdeket, valóságos lélektani érdek fűződik ezen első korszak tanulmányozásához, mely korszak az emberi szellem nagyon sajátszerű állapotát tükrözteti vissza. A keletkezés korszakát, melyet a csillagászat archaeológiájának lehetne nevezni, méltónak is véltük arra, hogy részletesen tárgyaljuk és hogy több figyelmet fordítsunk reá, mint a mennyire a tudomány különböző történelmi műveiben eddigelé méltatták.
A különböző czivilizácziók első lépéseinek felette
érdekes tanulmánya másrészt felszínre hozta a tények egész halmazát, melyet többé nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Nem csupán a szinológusok kutatásai, hanem még az egyptológusok- és az asszirológusokéi is képesítettek bennünket arra, hogy egy teljesen letűnt korszak tudományos ismereteinek képét legalább főbb vonásaiban helyreállíthassuk. A csillagászoknak sem lehet többé idegenkedniök olyas vizsgálatoktól, melyekben tudományuk oly nevezetes helyet foglal. Abban a mértékben, melyben az archaeológusoktól rekonstruált ős-czivilizácziók kibontakoztak az őket borító homályból, láthatóvá lett, hogy fejlődésük különböző fázisai mily szorosan kapcsolódtak össze, és hogy akkoriban a csillagászat mily fontos tényezője volta társadalomnak.
Az éjekkel számlált napi időszakaszok.
A csillagászati eszmék és az egyetemes lélektani fejlődés közötti kapcsolat már eles-eleitól kezdve látható. Az égi jelenségek, úgyszólván már az első rátekintéstól kezdve, hasonlatokat keltettek és gondolatokat eredményeztek, melyeknek nyomai messzire terjedtek és a társadalom későbbi haladásában is feltalálhatók.
Így esett meg, hogy a nap és az éj szabályszerű visszatérte, mely váltakozva két fázist, egy aktivat és egy passzivat jelöl meg, a népek többségénél a lételnek és a nem-lételnek fogalmával kapcsolódott össze. Úgy okoskodtak, hogy a mint a nem-létel megelőzi a lételt, épen úgy az éj megelőzi a napot: ez a nem-létel volt a napi időszakasz kiinduló korszaka, úgy amint hasonló felfogás szerint a tél az évnek volt a kiinduló pontja. A khaldéusok azt mondották, hogy a világ az őszi éj-
napegyenlőség idején, azaz akkor kezdődött, midőn az éj felülkerekedett a napon. *
Az ó-kor sok népe a napi idószakaszokat az éjek révén számlálta; ilyenek voltak a numidiaiak, Caesar gallusai, Tacitus germánjai. De különösen Északon tett szert az éj szembeötlőbb jelentőségre. Ugyancsak itt ugyanazon néptörzsek, melyek éjek szerint számláltak, analogia révén az éveket hóhullások vagyis telek szerint számlálták. Ez volt a szokása a szibériai és az észak-amerikai törzseknek. A Jenisszei-vidéki osztyákok, mikor megkérdezték, hogy hány évesek, például így feleltek: "Ennyi meg ennyi hóhullásos vagyok," és az észak-anierikai irokézek: "Ennyi meg ennyi tele, hogy a világon vagyok."
Ezt tekintve, a skandinávoknak voltak a legösszefüggőbb és legköltőibb eszméik. Szerintük a nap az éjnek fia volt. Az Edda szerint Nott, vagyis az éj indul meg először Rimfax nevű lován ülve, mely név jégsörényt jelent. Minden reggelen a paripa, midőn útját már befutotta, zabolájából hullajtott tajtékcseppekkel megöntözi a földet: ez a harmat. Ezután következik a nap, a fényes sörényú Sinfaxon ülve. Evvel a fényt-árasztó sörénnyel világítja meg a levegőt és a Földet.
A skandinávoknál az éj nemcsak hogy megelőzte
* VIRGILIUS szerint a világ teremtése a telet nyomban követő tavasz idején történt (Georgica, lib. 2. V. 336–342):
... tavasz a fene téli szeleknek
ostromitól védé a földnek tágas határit,
A mikor a földből ragyogó napfényre kikeltek
Számtalan uj barmok: mikor a szántatlan agyagból
Emberi nem felemelte fejét, erdőkre siettek
A vadak és a csillagos ég tündökleni kezdett.Rajnis fordítása. (Ford.)
a napot, hanem még az éjek leghosszabbika, tehát a téli napfordulat éje, szülte a többit. Ugyanilyen éjjelen esett meg a világ teremtése is. Ennélfogva ezt az éjet "anya-éj"-nek nevezték. Ez volt az év legnagyobb ünnepe s ugyancsak az uj év kezdete. Ezt az ünnepet juul-nak nevezték, és érdekes tudni, hogy ebből a szóból keletkezett a Noël, (1) mely amazt helyettesíté. Különben ez nem az egyedüli maradványa ezen idők eszméinek.
Az a szokás, hogy a napi időszakaszokat éjekkel számlálták, nagyon sokáig fenmaradt Európában. A száli [frank] törvény és NAGY KÁROLY intézkedései is azt követték, minek több nyomára akadunk Németországban. (2) Nincs kétszáz éve, hogy Francziaországban a törvényszékek azt rendelték, hogy "comparoir dedans quatorze nuits." (3) Si infra ducatum est super XIV. noctes auctorem suum repraesentet, ezek a szavai a ripuári frankok BERGIER idézte egyik törvényének. (4) Az angolok, hogy két heti időszakot jelöljenek meg, azt mondják, hogy fortnight, mi fourteen nights-ből, tizennégy éjből van összevonva. De mivel a tizennegyedik éj a lejárati napot szüli, helyén valónak találták, hogy a tizennégy éjt a "quinze jours" kifejezéssel helyettesítsék, (5) a melynek számtani helytelensége az eredetét árulja el. Alig vannak körülmények, melyek között a magunk köré-
(1) Fète de Noël, így nevezik a francziák a karácsonyt. (Ford.)
(2) CLUVERIUS (CLUVIER): Germania antiqua, 1616; lib. I. cap. 33.
(3) "Törvény elé kell állítani tizennégy éjen belül." (Ford.)
(4) Achemeron, ou Traité du commencement des jours, 1612; az Előszóban.
(5) "Quinze jours"-nak vagyis tizenöt napnak nevezik a francziák a két hetet. (Ford.)
ben is ne találnánk rá a régi csillagászati és asztrológiai eszmék nyomaira.
Hozzávetőleges órák.
A népek első szükségleteinek egyike a napi időszakasznak kisebb részekre való felosztásában állott, de csakis a műszerek feltalálása után lehet szabatosan megmért órákat, vagyis mértékes órákat megállapítani. Eladdig az órák csak körülbelüliek valának: a nap és az éj alosztályait az égi testek állása és az élő természet ama jelenségei szerint itélték meg, melyek ehhez az álláshoz fűződnek. Az órák akkoriban mindössze is csak hozzávetőlegesek valának.
Megbecslésük módja nagyon különböző volt, a szerint a mint a nap vagy az éj forgott szóban. Napközben a Nap magassága és az árnyék hossza aránylag könnyen voltak megállapíthatók; azonban a csillagos éjeken figyelmesebb észleletekre volt szükség, hogy az ember az idő menetéről megbizonyosodhassék. Azon időszakaszoknak száma, melyeket fel tudtak ismerni, és pedig akár a Nap felkelte és lemente között, akár pedig a Nap lemente s ezen égi testnek a következő reggelen való felkelte között, a nép fejlettségétől függött, és e számnak abban a mértékben kellett nagyobbodnia, a melyben az embernek szükségletei élesebben körvonalazódtak és felvilágosultabb lőn.
Így példáúl azt találták, hogy a szenegambiai quóják a szó szorosabb értelmében nem számlálták az időszakaszokat. Megelégedtek avval, hogy az éj folyását határozatlanul kifejezzék az ég azon részének helyzeteivel, melyet ők muja-ding-nek neveztek, hol is a Fias-
tyúk és a Bika α-ja (Aldebaran) náluk egy csillagzatnak alapformáját képezték. (1)
Az Ujvilág vadtörzseinek túlnyomó része alig tűzött ki négy pontot a napi időszakaszban: a Nap felkeltét, delelését, lementét és az éj közepét. A Fuca-szoros melletti makah-indiánok még jelenleg is csak öt kifejezéssel élnek: yowie, a Nap felkelte; ta-kas-sie, a dél; art'hl-ha chitl, a Nap lemente; ar-tuktl az est; up'ht-ut-haie, az éj közepe. (2) Az inkák, mindamellett hogy sokkal fejlettebb állapotban voltak, nem sokkal messzebbre mentek. Megkülönböztették a hajnalt, a Nap felkeltét, a pacari reggelt; a punchau, napot; a Nap lementét és a tuta, éjt és ebben egy külön időpontot a közepén. (3) Azonban a yucatani májáknak már tíz kifejezésük volt: a hajnal pirkadása, a hajnal, a Nap felkelte, a valódi nap, dél, délután (a mi számlálásunk szerint 3 óra körül, a Nap lemente, az est: (4)
HORREBOW, számot adva a mult század közepén tett izlandi utazásáról, azt mondja, hogy akkoriban a lakósok, kik nem voltak órákkal ellátva, a nap es az éj egyes részeit oly kifejezésekkel jelölték meg, melyek egy része jelentményes, más része pedig inkább megállapodásszerű volt. Így például azt mondották hogy fél-nap, egész nap...‚ déli nap, dél, fél-est,...‚...,
(1)Prévost d'Exiles: Histoire générale des voyages, éd. 4o, vol. III, 1747; liv. IX. ch. 2.
(2) (J. G. SWAN): Smithsonian contributions to knowledge, vol. XVI, 1870 no 8 (Contrib. no 220.)
(3) GARCILASO, Primera parte de los commentarios reales 1609; lib. II, cap. 23.
(4) (BRASSEUR DE BOURBOURG): Mission scientifique au Mexique; linguistique, vol. II, 1870, p. 197, 297, 347, 232, 284, 380. 197, 393, 389, 328.
est-éj, éjfél. * A pontok azon kifejezések helyén vannak, melyeket HORREBOW nem volt képes dánra fordítani, és a melyek talán önkényes elnevezések voltak. Volt tehát tíz időköz, melyek, feltéve, hogy egymással egyenlők voltak, körülbelül 2 1/2 órás olyan alosztályokat adtak, melyeket az izlandiak megkülönböztethettek.
A jelenkori araboknak még most sincs más felosztásuk, mint a Nap felkelte, emelkedése, kulminácziója, alászállása, az esti szürkület vége, a tulajdonképeni éj, az első kakasszó és a hajnal hasadása. Mindazonáltal az irni nem tudó népek közül többen, különösen azok, melyek az egyenlítő közelében laktak, a napi időszakasznak tört részekre való felosztásával messzebbre mentek. Így a Társaság-szigetek benszülöttei COOK utazása idejében már annyira vitték, hogy a napi időközt 18 részre osztották. Ezen alosztályok legnagyobb részét a nap és az éj haladására való vonatkozásokkal, de egynémelyiküket természetes jelek szerint is nevezték meg, így példáúl az első és a második kakasszóval. Ez a 18 időpont mindegyik alosztály tartamára 80 percznyi középértéket ad. Azonban megjegyzendő, hogy mindezek a részek nem voltak egyenlők, mert a nap derekára és az éj derekára eső részek a leghosszabbak voltak, míg a két átmeneti időszakra a legrövidebbek estek, mikor is a változások megbecslése valóban könnyebb.
Azok a népek, melyek az ókorban épen azon a társadalmi színtájon [színvonalon] voltak, mint azok, a melyekről az imént
* N. HORREBOW: Tillforladelige efterretninger om Island, 1752.
szólottunk, a napot szintén csak a Nap járásának természetes jelensége szerint osztották fel. Így példáúl a Genezis soha sem említi az órákat, hanem csupán a napszakaszokat. (1) Így áll a dolog HOMER és HESIOD költeményeivel is. Az óra szó nem fordul elő sem PLATOban, sem XENOPHONban. Előszöra –IV-ik században találkozunk vele MENANDERben, ki a hóra (óra) és hémiórion (félóra) kifejezéseket használja. Tehát ez időtájban helyettesítették Görögországban az idő hozzávetőleges fogalmát a megmért részek használatával.
A kifejezések, melyeket még most is használunk, hogy a nap vagy az éj különböző szakait az órák megszámlálása nélkül hozzávetőleg nevezzük meg, fogalmat nyujtanak, hogy mi módon értették meg egymást az emberek, mielőtt valamelyes óramű volt volna. A görögöknek e czélra nagyszámú, többé-kevésbé jelentményes kifejezésük volt. A rómaiak sok olyan leíró szólamot tartottak meg, a minőket a számbeli időmérés alkalmazása előtt használtak. Példaképen a következőket idézhetjük: ante lucem, (2) a derengés előtt; ad lucem, (3) a nap közeledtekor; albente coelo, (4) a hajnal hasadásakor; cum luci simul, (5) a nappal együtt; prima lux, (6) a napkezdetkor; az estére nézve pedig: multo adhuc die, (7) a mikor még javában sütött a Nap; sub lumine prima, (8) az első világnál, azaz midőn meggyujtják a fáklyákat.
Az idő hozzávetőleges megbecslésében a sarkvidéki népeknek olyas nehézséggel kellett küzdeniök, mely
(1) Genesis, cap. XV, v. 12; cap. XVIII, v. 1; cap. XIX, v. 15, 23.
(2) CICERO. –‚ (3) SUETONIUS. – (4) CAESAR. – (5) PLAUTUS. – (6) LIVIUS. – (7) TACITUS. – (8) HORATIUS.
a déli vidékeken nem merült fel. Azon a vidéken, melyen ők laknak, nyáron nem megy le a Nap, és magasságában nincs jelentős változás a különböző órákban, télen pedig mi sem szakítja meg a folytonos éjt. Tapasztalták, hogy az eszkimók, kiknek szintén nem voltak óráik, nyáron az ár-apállyal segítettek magukon, hogy a napi időszakasz haladását számba vehessék. Sőt a tenger állapotának ilyes megfigyelése rávezette őket azon viszony felismerésére is, mely az ár és a Hold látszólagos keringése között fennáll. Hosszú éjeiken a nevezetesebb csillagcsoportok megjelenése, vagy jobban mondva, helyzete szolgáltatta nekik az idő pontosabb ismeretének elemeit. Különösen pedig a Nagy Medve állásával különböztették meg a napi időszakasz egyes részeit és abból itélték meg ebben a folytonos sötétségben, vajjon dél vagy éjfél van-e. *
A hold járása.
A napok és éjek váltakozása után a legszembeötlőbb égi jelenség a Hold változatainak jelensége. Eme változatok cziklusának azon felül még az a jó oldala is van, hogy elég rövid arra nézve, hogy az időtartamok kényelmes beosztására szolgáljon. Midőn több indián-törzs valamely közös vállalatra szövetkezett, a találkozás megállapított jele valamely holdtölte volt, a melyet jó eleve kitűztek.
A holdvilágos éjek, különösen a déli tartományokban, különben is oly szép látványt nyujtanak, hogy nincs mit csodálkoznunk, hogy vigalmakra és ünnepélyekre adtak alkalmat. A holdvilágos éjek elmaradása az ujhold
* CRANZ, Historie von Grönland, 1765.
közeledtekor a jövőre mindig fátyolt borított. Felmerűlt a kérdés, hogy vajjon mikor újul meg a Hold. Valóban csaknem minden nép, fejlődése gyermekkorában, tánczczal és örömtüzekkel ünnepli ezen égi test visszatértét.
A vigalmak szokása még most is meg van a Keleten és Afrikának nagy részében, melynek lakói nem tértek át az izlamra. * Ezt a szokást az Ujvilágban is megtalálták. Meg volt régente Egyptomban, meg volt minden a sémi fajhoz tartozó népnél, és meg volt a mi klasszikus mestereinknél is. A görögöknél a holdujság a Holdnak esti ujra megjelenése utáni első látható lenyugvása volt. Görögországban és Rómában megünnepelték a megújult Holdnak az égen való jelenlétét. Sőt ez a szokás túlélte a pogány műveltség bukását és a kereszténység uralomra vergődését. A csillag-isteneket elhagyták ugyan, de azért még több századon át meggyujtották a holdújulás örömtüzeit. Csak 692-ben tiltották meg végleg ezeket az örömnyilvánításokat, és pedig a harmadik konstantinápolyi zsinat [a "trullói zsinat"] LXV. kánonjával.
A perui benszülötteknél, kik különben nem egyedül voltak ebben a véleményben, az égi testnek a holdújulás idején való eltűnése annak halálát jelenté. Feltámadásáig három napig maradt a sírban, mivel három napon át nem lehetett észrevenni. A Nap havonta felpörköli a Holdat, mondják még ma is az észak-nyugatindiai khassziák. Az arabok azon napokat, melyeken a Hold láthatatlan volt, mahâk-nak, elfedésnek nevezték.
* Ilyen ünnepélyek különben nyugati Afrikában Guineától a Jóreménység fokáig vannak szokásban.
Több vad vagy barbár nép a holdváltozásban a Nap és a Hold, a férj és a feleség közötti czivakodást látja, mely minduntalan, azaz havonta ugyanazon a módon újul meg. Ugyanis eleintén a Hold kerekedik felül, egészen az oppoziczióig; de később a Nap diadalmaskodik, sőt azon végzi, hogy ellenfelét elnyeli, hogy aztán fejét az égre köpje: ez a megújult Hold az első negyedig. Ilyen volt különösen az aztékek meséje. (1-2) A kaffereknél a fázisok egymásra következése szintén a Nap és a Hold közötti viszályból származott; a régi szlávoknál pedig a Hold a hajnali csillag kedveért a férje iránt hűtlenné válván, büntetésül arra lőn kárhoztatva, hogy az égen bolyongjon.
Más népek másként képzelték a holdváltozás jelenségeit. Eszméik annál durvábbak voltak, mentöl mélyebb fokán állottak a műveltségnek. Az észak-amerikai dakota-indiánok a Holdat vékonyodni látván, úgy vélekedtek, hogy apró egerek rágják össze. A polinéziaik azt mondják, hogy a holtak szelleme emészti fel. A hottentottáknál akkor apad, midőn fejfájás éri s ennélfogva kezét homlokára teszi, melyet ilyetén-képen szemünk elől eltakar. (3) Az eszkimók szerint a Hold, miután éhség és hosszú útja kifárasztotta, kény-
(1) Alakokkal való előtüntetését, a Fejérváry-kódex nyomán, KINGSBOROUGH Antiquiites of Mexico czímű művében (vol. III. 1836) láthatni.
(2) KINGSBOROUGH nagy műve, melynek egy példánya 4000 forintba került, meg van a magyar tudnmányos Akademiában PULSZKY FERENCZ ajándékából (Ford.)
(3) (G. MÜLLER-FRAUENSTEIN): Ausland, 1884. évfolyam, p. 484.
telen visszavonulni, hogy kissé megpihenjen és táplálékot vegyen magához. Visszatérte után szemlátomást hízik, a mi mutatja, hogy mily módon falatozott. *
Az egymásra következő holdváltozások folyamában egyazon tünemények oly gyorsan ismétlődnek, hogy azokban minden ember maga-magától az időszakosságra ismerhet. Eleintén eme változásnak csak két jól megkülönböztetett része volt: a Hold gyarapodása és apadása, PLINIU luna accedens- és luna abscedens-je. Midőn a Hold este föltünedezett, sarlónak két hegyét mutatta; ez volt AMMIANUS MARCELLINUS luna cornuta-ja, a görögök konoidész-e. Néhány nap elteltével egész éjen át ragyogott és TITUS LIVIUS luna pernox-ává lőn. Ezután a korong a nyugati oldalon apadásnak indult: az arabok szerint sisakot mutatott; púpot (luna gibbosa) a latinok, amphikyrtos-t a görögök kifejezése szerint. Nem sokára gyorsabban apadt s végtére a hajnali szürkületben tünt el.
A holdváltozás nyujtotta a napoknak azt az összességét, melyet hónapnak nevezünk. Ez volt az első alapja annak a naptárnak, melyen valamennyi nép kezdte. Az ős-árjáknak Baktriában még nem volt más naptáruk. És meg kell hagyni, hogy sokáig megfelelhetett a barbár népeknek, különösen a forró égalji vidékeken, hol az évszakok változása alig vehető észre. Így például a Társaság-szigeteken a Hold járása szembeötlőbb mint a Napé. Tahiti benszülöttei, jóllehet hogy már némi czivilizácziójuk volt, az időtartam mérésére nem
* CRANZ: Historie von Grönland, 1765.
is használtak egyebet a holdváltozásoknál. Voltak hónapjaik, de nem voltak éveik. Sőt eme hónapoknak hossza is bizonyos értelemben határozatlan maradt. Eme szigetlakók 29 rendes napot számláltak, melyek mindegyikének külön neve volt, mert a hetet nem ismerték. Aztán a 29-ik napon az Ujholdat lesték. Ennek akár a 29-ik akár a 30-ik napon való előtünte a következő hónap kiinduló pontjául szolgált. Nem volt tehát formaszerinti naptáruk, hanem egyszerű idő-megállapításuk, miként ezt Afrika fekete benszülötteinél csaknem mindenütt megtaláljuk.
Valóban, a holdváltozás tartama nem foglal magában kerekszámú napokat, és pontos meghatározására hosszú időközt kellett felhasználni. Sőt mindjárt kezdetben nem is volt senkinek egészen tiszta fogalma eme tartamról. Tudomásul vették az Ujhold visszatértét a nélkül, hogy az elmult napokat számon tartották volna. Felhasználták tehát a holdakat a nélkül hogy visszatértük törvényét megismerni igyekeztek volna.
A mit a Holdban látni.
Ellenben az égitest korongján mutatkozó foltok jó korán figyelmet keltettek és felizgatták a képzeletet. Valószínü, hogy nincs ország, a hol nem látna az ember egy légből kapott képet bolygónk korongján. Ez a képzeletbeli rajzolat a népek szerint változik; átlalánosnak tehát csak annak szüksége mutatkozik, hogy az ember az égi test foltjaira ismeretes tárgyak vonásait helyezze. És mégis, a Holdon képzelt különböző alakok közül két főtípus válik ki, a melyeknek bizonyos geografiai elterjedésük van.
Igy Kelet-Ázsiában közönséges látomány a nyúlnak
vagy pedig a házinyúlnak képe. Nyilvánvaló, hogy ez a látomány egyénről egyénre, nemzedékről nemzedékre származik át. Lehetetlenség volna megmondani, hogy mily régi időre vezethető vissza; de ha figyelembe vesszük az ilyes benyomások tartósságát, egészen bátran feltehető, hogy ez ősrégi eredetű.
A japániak és khinaiak a Hold foltjaiban házinyulat látnak, mely mozsár előtt guggolva, elülső lábaival mozsártörőt fog, a mellyel a keletiek módja szerint rizskását tör. (1) A hinduk csaknem épen ilyen nyulat látnak benne, miért is az égi testet nyúltartónak sa'sab-hrit-nek nevezik. Mindazonáltal néha a nyulat kecskével helyettesítik, mely békességesen rágcsálja a füvet, honnét is a mrigadhara, kecsketartó, elnevezés származik. (2) A sziámiak legtöbbnyire nyulat helyeznek a Holdra, ámbár némelyek egy férfit és egy nőt látnak rajta, kik földet művelnek. Nagyon figyelemre méltó dolog azonban, hogy Észak-Amerika majdnem valamennyi indián-törzsénél a nyúl a Holdat jelképezi. Ugyanezen jelentménye van a nyúlnak a toltékeknél is. A nyúl személyesíté meg a Holdat, mint a tigris vagy jaguár a Napot. CHARLEVOIX eme két égi állatnak algonkin nevét közli: misahu és misibiszi. A mexikóiak is azt állították, hogy a Hold korongján egy házinyúl, totchli, van, mellyel mondáik egyikét hozták összefüggésbe. (3) Végre Közép-Amerikában a sír-
(1) Wo kan san sai czu yé (vagyis Japán Encziklopédia) I. k. 1. könyv, 8. lap. v. ö. LIBRI, Histoire des sciences mathématiques en Italie t. I, 1838, p. 229.
(2) A. v. HUMBOLDT, Kosmos, III, 1851, p. 539.
(3) (BOLLAERT): Memoirs read before the Anthropological Society of London, vol. I, 1865, p. 217.
emlékeken a Holdat korsó vagy csigaház alakjában ábrázolva látjuk, a mely alakokból nyúl ugrik ki.
Mindazonáltal a nyúl vagy a házinyúl képe nem terjed ki az amerikai földszoros másik oldalára. Ez a körülmény annyival is inkább méltó a figyelemre, mivel a mongol állatkör ábrázolásai, melyekkel az aztékeknél fogunk találkozni, szintén nem terjedtek túl a Panama-szoroson. De ha hangsúlyozzuk is azt a nevezetes körülményt, hogy a rágcsálónak jelképe az Industól egészen a Nicaraguáíg terjedő helyhez van kötve, még sem szabad figyelmünkön kívül hagynunk, hogy ez a határvonal nem egészen zárt. A délamerikai namakák azt mondják, hogy a Hold foltjai onnét vannak, hogy egy nyúl ezt az égi testet, mikor vele verekedett, összekarmolta.
Ha Észak-Amerikából Dél-Amerikába rándulunk, a kép, a melyet a népek a Holdba helyeznek, teljesen megváltozik. A délamerikaiak felfogása az emberi alak eszméje után indult. Az inkák azt beszélik, hogy egy kéjhölgy a Holdvilágnál sétálván, a Hold szépsége annyira elragadta, hogy bírni óhajtotta. Feléje is szökött, hogy átölelje; de a Hold, közeledni látván őt, erős mozdulattal megmarkolta és még most is fogva tartja. * Egyébiránt az emberi alaknak megfelelő képzeletek nem szorítkoznak csupán Peru vidékére; de geografiai elterjedésükkel együtt változnak. Az orinoko-menti potowatomiknál a Hold foltjai az évek súlya
* GARCILASO: Primera parte de los commentarios reales, 1609, lib. II, cap. 23.
alatt görnyedező vénasszonyt ábrázolnak és hozzá tehetjük, hogy Észak-Amerika némely törzsei, különösen pedig az ottowák, ugyanezt állítják. A régente Hajós-szigetek nevén ismert Számoa-szigetesoporton lakók szerint egy asszonyt gyermekestül vittek a Holdba, hol is őket tisztán meg lehet különböztetni. (1) A Cook-szigeteken is embereket látnak a Holdban; Timorban egy fonogató öreg asszonyt. Úgy látszik, hogy az afrikai nevezetesebb népeket, különösen pedig a délvidékieket, szintén az emberi arcz ihlette meg. Igy a hottentották igen tisztán látják a Holdban egy arcznak a vonásait.
Az eme néptörzseknél fejlettebb régi skandinávok az éj csillagának foltjait valóságos legendával kötötték egybe. Az Edda szerint "Mána szabályozza a Hold futását és különböző negyedeit. Egy ízben elrabolt két gyermeket, Bil-t és Hinke-t, midőn ezek egy forrástól visszatérve botra függesztett korsójukat vitték. Ez a két gyermek nem hagyhatja oda a Holdat, miként ezt akárki láthatja." (2) A grönlandiak magyarázata szerint Anninga, a Hold, ki fivére a szép Malinának, a Napnak, egyízben a növérét űzte és már épen azon volt, hogy megfogja. Malina, kinek ujjai lámpakoromtól egészen feketék voltak, visszafordul, s evvel a korommal bedörzsöli Anninga arczát és ruháját, melyeken a korom nyomai láthatók. (3) Észak-nyugati Indiában a nem
(1) G. TURNER: Samoa a hundred years ago and long before, 1884, p. 203.
(2) P. H. MALLET: Monuments de la mythologie ... des anciens Scandinaves, 1756, p. 25.
(3) CRANZ: Historie von Grönland, 1765, III. Buch, VI. Abschn §. 45.
rég említett khassziák, kik azt tartják a Holdról, hogy a Nap havonkint megpörköli, korongjának foltjaiban ezen égéstől származó pörnyét látnak. (1)
Az emberi alakhoz tartozó ábrázolatok közül a legeszményibb kifejezésre kétségtelenül a görögök látománya, egy fiatal leány arcra, jutott. (2) Ez rámaradt a latin népekre is. A germán népek, a nélkül, hogy az emberfajta képeket mellőznék, szívesebben látnak egy kicsiny görnyedt embert, ki terhet visz. SHAKESPEARE több ízben szól egy emberről, a ki mellett kutyát és bokrot láthatni. (3)
Ezek szerint két nagy pártot különböztethetni meg, a melyek között a Föld különböző népei a tőlük a Holdban látott képre nézve megoszlanak. Ázsiának és Észak-Amerikának nagyobb része a rágcsálónak tipusához, a nyúlhoz vagy házinyúlhoz ragaszkodik. A földgömb többi részein emberi alakokat helyeznek a Holdba. Ez az elterjedés bizonyára figyelemre méltó vonás, melynek jelentősége lehetne oly műben, mely a képzelet országok és vidékek szerinti csapongásainak történetét tárgyalná. Mindazonáltal nem kell, hogy a dolog ilyes elterjedésére túlságos súlyt fektessünk. Itt-ott vannak képek, melyek nem illeszkednek ebbe a két keretbe, ha mindjárt geografiai szempontból kis körre szorítkoznak is. Így a perzsák a Holdban országuk képére vélnek
(1) Hogy a jelenkori műveletlen népek miféléket látnak a Holdban, erre nézve l. G. MÜLLER-FRAUENSTEIN, az Ausland 1884-iki évfolyamában, p. 467–468, 485.
(2) PLUTARCHOS: De facie in orbe Lunae, cap. 2 (3).
(3) SHAKESPEARE Szentiván-éji álom, (1590) 5. felv. 1. szín; Vihar (1611), 2. felv. 2. Szín.
ismerni; (1) a Fidsi-szigetek benszülöttei patkányokat látnak ezen égi test korongjában; (2) Utahban pedig az indiánok békát vesznek benne észre. (3) Másrészt, ha a czivilizált népek tisztán lokális nézeteit vennők figyelembe, a képek számát csaknem a végtelenségig fokozhatnók. [(4)] Ez a végeredmény könnyen érthető, mivel önkényes ábrázolatok forognak szóban. (5)
Mindazonáltal fenmarad az a nagy igazság, hogy nem csupán a társadalmilag fejletlen emberek, hanem még a művelt társadalom felvilágosult osztályaihoz tartozók is a Holdra tekintve, egyaránt látnak maga-maguk csinálta képet, és hogy ez a látomány hagyomány útján terjed tova. Még tudományosan képzett emberek is, kiknek volt alkalmuk csatlósunk fényképeit vagy rajzait nézegetniök, nem tekinthetnek a holdkorongra a nélkül, hogy a hagyományos csalódás hatalma ki ne fogna rajtuk. Az emberi arcz szemei, orra, szája ellenállhatatlan erővel tűnnek fel előttük, csak úgy, mint azon őseik előtt, kik a réges régen mult kőkorszakban éltek. Igaz, hogy tudják, hogy képzeletük csak ámítja őket. De mégis, fejlett társadalmi viszonyaink közepette
(1) A. v. HUMBOLDT: Kosmos, II, 1847, p. 440.
(2) G. MÜLLER-FRAUENSTEIN, az idézett folyóiratban, p. 485.
(3) (J. W. POWELL): First annual report of the Bureau of ethnology 1881, sketch of the mythology of the North American indians, p. 25.
(4) Azon képekre nézve, melyeket Francziaország különbözó részeinek lakói látnak, l. VINOT, Journal du ciel, t. XVII, 1881.
(5) Népünk képzeletében szent Dávid nagy szerepet játszik a holdkorongon. Mivel azonban e képek nem vágnak össze más népek bibliai képeivel (IPOLYI, Magyar mythologia, Pest, 1854, p. 261), nem lehetetlen, hogy azok is, mint annyi sok más dolog, a magyarok pogány korabeli képzeleteinek keresztény szellemű módosulásai. (Ford.)
is, hányan vannak a köznép között, kik a szóban forgó dologban nem emelkedtek a vadember álláspontja fölé, és a csillagászatot még most is a mesék világánál tekintvén, a csalóképet valóságnak tartják!
A Nap járása.
A Hold változatainak szabályszerű visszatérése, szorosan véve a dolgot, elégséges lehetett az időtartamok mérésére. De egy másik időköz, mely az évszakok változásaival függvén össze, amannál fontosabb, tizenkét vagy tizenhárom hónapot foglalva magában, amazon felül kerekedett. Ez az az időköz, melyet a Nap évi mozgása határoz meg és a melyet a Nap délköri magasságainak változása tesz észrevehetővé.
A délben vetett árnyékok hossza elég könnyű módot nyujtott ezen időköz folyásának megítélésére. Midőn ezek az árnyékok megszűntek megnyúlni vagy megkurtulni, a napfordulat (solsticzium) időpontja elérkezett. Később látni fogjuk, hogy az ilyes észleletek egészen tudományos jelleműekké váltak. De ez a módszer, azon kezdetleges körülmények között, a melyekben az ősnépek végrehajtották, szigorúság híjján volt. Felismerték, hogy az árnyékok iránya biztosabb módon rávezet a meghatározására azon pillanatnak, melyben a Nap cziklusa be volt fejezve. A szanszkrit könyvek szerint az év tartamának meghatározására csak az árnyék irányát kell megjelölni valamelyes napon a Nap felkelte vagy lenyugvásakor, és ezután a következő évben várni kell, míg az árnyéknak ugyanez az iránya. * Tudták,
* (DAVIS): Asiatic researches, vol. III, 1792, p. 211.
hogy az észlelet annál pontosabb, mentűl közelebb esett a választott időpont az éjnapegyenlőséghez, mert ekkor az árnyék iránya egy-egy napi időközben gyorsabban változik.
Végre, a többi között Egyptomban és az egyptomi műveltség hatáskörében, rájöttek egy módszerre, melyet tudósabbnak lehetne mondani. Ez egyazon csillag és a Nap együttjárásának visszatérte volt. Ezt az eseményt a Nap állása szabályszerűen visszahozza, és ez az igazi égboltozati jele a napkeringésnek. A fényes Siriusnak hajnali felkeltét jó korán felhasználták ilyes vizsgálatokra. Felismerték, hogyez a felkelés 1461 nap után negyedízben visszatérvén, csaknem azonos körülmények közöu ismétlődik, a mint EUDOXUS ezt a görögöknek jelezte. * Ekkora volt tehát négy évi időköznek tartama. Ennélfogva ezen évek mindegyikében 365 1/4 nap volt. A kezdetleges csillagászatban nagyobb megközelítés nem volt elérhető.
Különben is ez az első meghatározás a még a gyermekkorukat élő népekre nézve inkább csak egyszerű útbaigazítás volt; inkább a tünemények visszatértének megfigyelésére készíté elő őket, mint hogy a visszatérésnek előre való pontos meghatározására szolgált volna. A valódi tényállás megállapítása még hátra volt. És ez csak akkor következett be, midőn mindinkább megbizonyosodtak abban, hogy a Hold és a Nap keringése alkalmas volna naptár alapítására. Később rá fo-
* C. L. IDELER: Untersuchungen über die astronomischen Beobachtungen der Alten, 1806, p. 20.
gunk térni a naptár-alapítás munkájára. (1) itt csak ex év tartamának első meghatározására szorítkozunk és ennek régi voltát akarjuk megmutatni.
A nagyobb geografiai szélességek alatt az évszakok váltakozása nagyon is meglepő. De a térítő körök között a különbségek már nem oly szembeötlők. Mondottuk már, hogy Tahiti benszülötteinek nem volt szavuk az év megjelölésére. Volt ugyan tudomásuk a csillagos égnek időszakos változásáról, de ezt csak sajátszerűségnek tekintették, melyhez hozzá voltak szokva. Az északi napfordulatnak rua-poto időtáját, mely égaljukban a napok tartamát a legrövidebbre szabta, megjegyezték maguknak, de a második napállás idején, a Nap sokkal közelebb lévén a zenithez, a dolgot figyelmükre nem méltatták. (2) Peru népei, kik szintén a térítő körök között voltak, és miként a tahitiak, a déli sarkhoz közelebb estek mint az északihoz, szintén csak a juniusi napfordulással törődtek.
Csak a mérsékelt égalj alatt eshetett meg, hogy a csillagok esthajnali felkelése vagy lenyugvása cziklusának és az évszakok váltakozásának nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Az année szó az anneau-ból származik; (3) a Nap körpályáju keringése miatt annus annulus-ból származik, mondja VARRO. (4) A görög eniautosz ugyanazon fogalomnak felel meg. Mindenütt körre és visszatérésre gondoltak.
(1) Harmadik fejezet, a naptár alapítása. –
(2) DE ZACH: Correspondance astronomique, i. VIII, 1823, p. 98.
(3) Évfolyam, francziául année; gyűrű, francz. anneau. (Ford.)
(4) VARRO: De lingua latina, lib. VI, cap. 8.
Az évenkénti időszakos jelenségek talán sehol sem voltak szembeötlőbbek mint Egyptomban. Sehol sem oly régi a polgári év felvétele sem. Kerek számú 365 napra szabott hossza mutatja, hogy mily gyenge lábon állottak a csillagászati meghatározások akkor, midőn elfogadták. Sőt eleintén az egyiptomiak 360 napnyi időtartamot vettek fel, de ezt csakhamar kijavították. Műemlékek ellenmondanak GEORGIOS SYNCELLUS (bizanczi történetíró) azon állításának, (1) hogy évüket csak –1778-ban egészítették ki 365 napra. Mert az epagomenák (2) hieroglifás jelei a –XXX. vagy –XXXI. század műemlékeire már fel vannak jegyezve; és kétségtelen, hogy Egyptomban a csillagok esthajnali felkelése vagy lenyugvása cziklusának 365 napnyi időközét a –3104-ik esztendőben tökéletesen ismerték. (3) Íme tehát ötezer esztendeje, és valószínüleg még több ideje annak, hogy az említettük cziklus a Nilus-völgyi lakók csillagászati adatainak egyike volt.
Kelet egyéb vidékein az emlékek nem vezetnek bennünket ily messzire, és a napkeringés időtartamának első felbecslése majdnem mindenütt a történelem előtti homályban vész el. Annyit tudunk, hogy Mezopotámiában az évet már igen régen 365 1/4 napra becsülték. Hasonló értéket hoznak fel a khinaiak YAO idejéből, azaz a –XXIV. századból. Perzsiában, az ó-korban, 365 napnyi pontosságon felül nem emelkedtek. Volt
(1) (J. B. BIOT): Journal des savants, 1857, p. 490.
(2) Epagomenák, azaz epagomén napok, az egyptomi kalenderiom öt pótló napja. (Ford.)
(3) BRUNET DE PRESLE: Cours d'archéologie (de Letronne) au Collège de Fance; dynasties égyptiennes, 1850, p. 183.
ugyan szó 30 napnyi pótlásról 120 év eltelte után, mi a napkeringés tartamát 365 1/4 napra egészítette volna ki, de ha a történelmi időkben oly messzire megyünk is vissza, a mennyire egyáltalában lehetséges, a perzsáknál mégis csak a 365 napos tökéletlen esztendőre bukkanunk. Sőt ezt az esztendőt megtartották egészen a középkorig. Indiában a Rig-véda szerint, melyet a –XII. század táján foglaltak írásba, de a mely, a mint látszik, a –XVIII. vagy még a –XX. századra vezethető vissza, a napkeringés idejét 366 naposnak tartották. Valóban, ez az írás 360 napos évekről szól, melyeket öt évenként 30 nappal megtoldottak.
Így tehát azt látjuk, hogy az ó-kori társadalmakban a napkeringés tartamának első számbeli meghatározása legalább is a történetírás kezdetéről datálódik, de látjuk azt is, hogy ez a meghatározás akkoriban csak megközelítő volt. Észak népei szintén megbecsülték a Nap-esztendőt, miközben annál közelebb jártak az igazsághoz, mentül fejlettebb volt a czivilizácziójuk. Chili lakói ezt az időtartamot 365 naposnak vették. Perura nézve pedig úgy látszik, hogy három századdal a hóditás előtt, CAPAC–YUPANGUI inka uralkodása idejében, már birtokában voltak a 365 1/4 napos esztendőnek. * Mexikóban pedig igen tökéletes naptár tesz tanuságot az időköz tartamának jóval szabatosabb ismeretéről és ennélfogva szélesebb körű tanulmányokról is; csak az a kár, hogy nincsenek okmányok, melyekkel az első
* MONTESINOS: Memorias antiguas historiales del Peru, lib. II, cap. 7; kéziratban, a madridi historiai akadémia könyvtárában.
meghatározások időtáját megállapithatnók. De ha azután a kontinens északi részei felé fordulunk, hol is a néptörzsek kevésbbé műveltek, vagy épen vadak, az év számbeli ismeretére nem találunk; ott mindössze is csak arra az időpontra figyeltek, melyben az árnyékok ismét hosszabbakká kezdettek válni, és ennélfogva egészen szenvedőleg alávetették magukat a Nap változásainak.
Az asztrognózia keletkezése.
Bár a napok hossza is elárulta az évszakok változását, e változást még az égboltnak esti időben való megtekintésével is meg lehetett állapítani. A csillagos éjek pompája nem marad a holdvilágos éjeké mögött. De sajátszerűégük egészen más. Midőn a Nap lehanyatlott és az éj, ERCILLA * költői kifejezése szerint, kiterjeszti felettünk sötét szárnyait, új látvány tárul szemeink elé. A ragyogó fénypontok sokasága és a szemhatáron egymásután feltünedező csillagzatok szaporodása eleintén zavarba ejtik az észlelőt. Mindazonáltal a csillagok legfényesebbjei lassanként tartós benyomást gyakorolnak reá és a csoportok legszebbjei lekötik figyelmét.
Már kevéssé türelmes szemlélődéssel is könnyű volt felismerni, hogy a csillagok viszonylagos csoportosulása sem az éjekkel sem pedig az évszakokkal nem változik. Sőt a hagyomány alapján meg volt állapítható az is, hogy e csoportok alakja a századok folyamában észrevehetőleg nem változott. MANILIUS azt állította, hogy az ő idejében a csillagcsoportok képe épen olyan
* ERCILLA: La Arancana, 1569, cant. III, V. 552.
volt, mint a minőnek a trójai háború idejében mutatkozott. (1) Emez állandóságnak vagy maradandóságnak köszönhető, hogy az ősnépek könnyen megbarátkozhattak a szemmel kisérhető csoportozatokkal.
Az ég első tanulmányozói, hogy a csillagos boltozat pompás látványában gyönyörködhessenek, nyilt helye-ket kerestek fel, a honnét az égnek terjedelmes részét tekinthették át. Rendszerint dombok tetejére mentek fel. (2) A khinaiak még most is kegyelettel mutogatják a Tien csongsan-i magaslatot Honan-ban, Juningfu mellett, a melynek tetején CSEU-KONG, a csillagász-császár, az eget a –XII. században megfigyelte. (3) Az El Panecillo magaslatnak, mely Quito városát uralja, az inkáknak a jelenkori lakosokra maradt hagyománya szerint, hasonló rendeltetése volt. (4) Egyptomban dombokra mentek fel, hogy a csillagok mozgását figyeljék meg és áldozatokat mutassanak be. (5) A rhodusi APOLLONIUS (6) és HERACLIDES PONTICUS (7) az Archipelagus görög szigeteinek papjairól azt mondják, hagy a hegyek csúcsain figyelnek, hogy a Siriusnak a Nappal együtt való felkeltét megálla-
(1) MANILIUS: Astronomicon, lib. I, v. 490–491:
Jam tum Cum Grajae verterunt Pergama gentes,
Arctos et Orion advereis frontibus ibant.
(Már akkor, midőn a görög népek Pergamont feldúlták, a "Medve" és a "Vadász" ellenkező irányban haladtak.)
(2) PTOLEMAEUS: De apparentiis stellarum; J. J. SCALIGER: Opus novum de emendatione temporum, 1583, lib. II.
(3) GAUBIL: Histoire de l'astronomie chinoise. (Lettres édifiantes, t. XXVI, 1783. p. 144.)
(4) Gartenflora: 1884, Okt. F. C. LEHMANN utazási folyóirata szerint.
(5) MAIMONIDES (XII. század), Dub. dubitantium. lib. III, cap. 46, 47.
(6) APOLLONIUS RHODENIS: Argonautica, v. 535.
(7) CICERO idézete; De divinatione, lib. I, cap. 57.
pítsák és eme csillagnak áldozatokat mutassanak be, kérve őt, küldené kedvező szelek fuvalmát a hajókra.
Az ember azt hihetné, hogy a legszembeötlőbb csillagoknak eleintén közmegegyezés szerinti neveket adtak. Az a gondolat, hogy az éggömbre jelképes tárgyakat, különösen pedig többé-kevésbbé allegorikus személyiségeket helyezzenek, másod sorban való dolognak látszik. De bármily messzire megyünk is vissza a legjelentősebb czivilizácziók multjába, vagy bármily mélyre hatolunk is a jelenkori vadak ismereleinek rendszerebe: az említettük két fázist összekeveredve találjuk. Így például a régi Egyptomban amint megnevezik a Siriust, mindjárt látszik, hogy a csillagon Isist értik; és a mint látni fogjuk, Oczeániának és a két Amerikának népei sem formáltak tisztán közmegegyezés szerinti név- lajstromot. Mindannyian ismert tárgyakat, gyakran élő lényeket helyeztek a felismert csillagzatokra.
Kétségtelen, hogy vannak csillagcsoportok, melyek különösen szembe ötlenek. (1) Ezek közül felemlíthetjuk az európai égen a Fiastyúkot, a Nagy Medvét, az Orion övét, a Bika V betűjét, és a déli égen a Czentaurus két első lábát, valamint a déli Keresztet, melynek az éj különböző órái szerint változó állásai nagyon szembeötlők. (2)
(1) VIRGILIUS: Georgica, lib. I:
Osztán egy bátrabb sereg a tengerbe hajózván
Számba vevé a csillagokat s képekre felosztá:
Akkor az égi Fias-tyúkot, Bika-szarvat, Esőzőt,
És ragyogó Gönczöl szekerét meg kezdte nevezni.
(Rajnis fordítása.)
(2) V. ö. A. v. HUMBOLDT: Kosmos, III. Bd. 1851, I. Abth. 3. Kap.
Azonban ezen első ismeretek még nagyon messzire esnek az egész égnek vagy legalább a látható részének csillagzatokra való felosztásától. Az ősnépeknek ez több századra való dolgot adott. HOMER és HESIOD e tekintetben még csak néhány kivételes csillagzat ismeretére vitték: a Sirius, Arcturus, Orion, a Fiastyúk és a Hiádok ismeretére. HOMER ezen kívül még a Kis Medve kocsiját és farkát nevezi meg, a melyeket HESIOD nem említ fel. Ezeken kívül egy csoportot sem említ azok közül, melyek ACHILLES pajzsán vannak, melyen, miként ő mondja, Vulkán feltüntette mindazokat a csillagzatokat, melyek az eget ékesítik. (1) Hogy ez idő-tájban az északi sark közelében a Medvén kívül más csoportozatokat nem formáltak, erről az a körülmény tanúskodik, hogy HOMER erről a csillagzatról azt mondja, hogy az egyedüli, mely nem merül az Oczeánba. (2) Ennélfogva az a mit mi Sárkánynak, Kassziopéjának és Czefeusnak nevezünk, akkoriban még nem volt csoportosítva.
Kezdetleges asztrognóziák.
Mindössze csak hat nemzet volt, melyek eredeti és teljes asztrognóziákat alkottak, azaz maga-maguk alkotta képekkel borították az éggömb egész látható részét. E nemzetek a khinaiak, a mongolok, a hinduk, a khaldeaiak, kiket a görögök többé-kevésbbé nyomon követtek, az egyptomiak és az arabok. De eme különböző népeknél korántsem ment a dolog csak úgy egy csapásra. Ellenkezőleg, létrejötte sok időbe került, és
(1) HOMEROS: Ilias, lib. XVIII, v. 485.
(2) HOMEROS: Ilias, lib. XVIII, v. 489; Odyssea, lib. V, v. 275.
hosszú időn át náluk csak fejlődőfélben levő asztrognóziát találunk, mely eleintén csak töredékes, a vad népek kisérleteihez hasonló volt. A csillagászat ezen kezdetleges állapotában csakis a vázlatokat alkották meg, a teljes éggömböt még nem ismerték. Azon leszünk, hogy megkisértsük eme különböző vizsgálatok hozzávetőleges időpontjának kitüzését.
Azt a szörnyű magas kort, melyet SCHLEGEL (1) szerint a khinai glóbusnak kellene tulajdonítani, mely kor a csillagképek megteremtését eme népnél a –16900-ik évre vetné vissza, BERTRAND (2) és GÜNTHER (3) sikerrel támadta meg. Ez az időpont a kolúrák (az éjnapegyenlőségi és napfordulati pontok órakörei) bizonyos helyzetére és a sarknak a tejút két ágra szakadásának közelében való helyzetére van alapítva. De az éggömböt ily körülmények közé csakis erőltetett és olyan magyarázatokkal sikerülne visszaállítani, a minőket semmi emlék és semmi hagyomány nem támogat.
Khinának történelmi okmányai szerint YAO uralkodása alatt, tehát a –XXIV. században történt, hogy emez országban a csillagokat csillagképekbe foglalni kezdették. Felismertek egy sarkcsillagot, mely akkoriban a Sárkánynak egyik ötödrendű csillaga (10i Draconis) volt; ezt tien-y-nek vagyis az ég egyedülvalójának nevezték. Néhány századdal korábban a harmadrendű Draconis volt a sarkhoz legközelebb eső csillag, de a neki megfelelő khinai jel nem fejez ki sarkcsillagot, miből
(1) G. SCHLEGEL: Uranographie, chinoise, 1875, t. I, p. 30, 36, 208.
(2) (BERTRAND: Journal des Savants, 1875, p. 557.
(3) (GÜNTHER): Vierteljahrschrift der astronomischen Gesellschaft, XII. Bd., 1877, p. 29.
GAUBIL azt következteti, hogy Khinában az uranografiai kutatás nem fut vissza erre a távoli időre. (1) A –IV. században CONFUCIUS a Si-King-ben különböző csillagképeket nevez meg, a többi között a mi jelenlegi Skorpió és Lant csillagzatainkhoz tartozó csillagokat. Kommentátorai Vörös Madár elnevezéssel az Oroszlán csillagairól szólanak. Misem tanúskodik még teljes rendszerről. Azonban a Han-dinasztia idejében, a közönséges időszámítás kezdete táján, a csillagok elnevezése be volt fejezve. A névlajstrom elő van tüntetve "A khinai ég állapota" czímű műben, mely az időszámításunk kezdete előtti 120-ik évből való.
Egyptomban a –XIII. század előtt már elég terjedelmes uranografiai névlajstromozás volt befejezve. I. SETI sírján Biban-el-Mollukban csillagoktól környezett oroszlánt s ez előtt két koronggal bélyegzett bikát láthatni. Medineh-Tabuban RAMSES-MEJAMUN-nak, a görögök SESOSTRIS-ának palotájában, és pedig az egyik szoba mennyezetén, csillagok kisérte állati alakok az évtizenkét hónapjára vannak vonatkoztatva. Azonban IV. RAMSES Thebában levő í(remlékének naptára, mely a –XIII. századról kelteződik, már fejlett uranografiai vizsgálatokról tanuskodik. Az egyenlítői csillagzatok szabályosan és majdnem összefüggőleg vannak elhelyezve; ebből azt következtethetjük, hogy ez idő óta az uranografiának tudományos jelleme volt Egyptomban. (2)
(1) GAUBIL: Histoire de l'Astronomie chinoise (Lettres édifiantes, vol. XXVI, p. 109.
(2) Lásd alább a IV. Fejezetben, a képes glóbusok alatt.
A khaldeai glóbusnak meg volt a saját jelleme, különösen pedig csillagzatainak terjedelmével tűnt ki. Ez volt a mintája a görög glóbusnak, melyet még most is használunk. Mivel az állatkör jelei az akkádiaknál a –XX., sőt a –XXIII. századra tehetők, kell, hogy a csillagok csoportosításában nyilvánuló munkálkodás Mezopotámiában már eme messze fekvő korszakban kezdődött légyen. Később a szomszédos tartományokban is elterjedt. Jób könyve szerint, mely a –XV. századra tehető, (*) a zsidók ismertek néhány csillagzatot. (1) Azonban a görög glóbustól kölcsönzött elnevezések, melyeket a septuaginta az az ash, kesil, kimah és mazzaloth szavakkal adott vissza, egészen önkényesek voltak, és az azóta tett különböző kisérletek, hogy a héber és görög elnevezést azonosítsák, (2) eredménytelenek maradtak. (3) Csak annyit mondhatunk, hogy ez időtájban a csillagos ég ismerete korántsem volt teljes a nyugati szemitáknál.
Az árjáknál az uranografia nem kezdődhetett a –XXV. vagy –XXVI. század előtt. A Szapta-Szindhu pásztorára nézve a csillagok még csak tüzek voltak, melyeket Agni vagy Varuna gyujtott. A legrégibb Védák (4) mint csillagcsoportozatot csak a Nagy Medvét említik. De midőn a hinduk a –XVI. században a harminczadik párhuzamos kör vidékeit odahagyták, hogy a félszigetet
(*) Ez a datálás idejét múlta, Jób könyve a –IV. századnál nem ősibb. [NF]
(1) JÓB IX. fej. 9. vers; XXXVIII. fej. 31. és 32. vers.
(2) RICCIOLI: Almagestum novum, 1651, t. I. p. 406; DE GOGUET: De l'origine des lois, des arts et des scienses, 1758-iki eredeti kiadás, I, p. 392., COSTARD: The history of Astronomie, 1767, p. 49.
(3) (FLAUGERGUES): DE ZACH, Correspondance astronomique, t. II‚ 1819, p. 148.
(4) Vissza vezethetők a –XVIII. századra vagy talán még a –XX. századra.
meghódítandók, dél-kelet felé vonuljanak: abban a mértékben, melyben Ceylonhoz közeledtek, a szemhatáron eladdig ismeretlen csillagzatokat láttak feltünedezni. A Hajó, a Czentaurus, a déli Kereszt egész pompájukkal bontakoztak ki. A Ramayana szerint új alkotásait látták Vismavitrának, "ki munkájával túl akart tenni az északi ég ragyogásán."
Egyébiránt a déli népek nem az egyedüliek, kik csillagzatokat képeztek. Minden nép, a mint a fejlődés bizonyos fokát elérte, szükségét érezte annak, hogy a legszebb csillagokat nevekkel lássa el, hogy azokat egymástól megkülönböztethesse. A galloknál meg volt a csillagos égnek valami kezdetleges ismerete, mivel a druidák az ifjuságot a csillagok mozgására oktatták. (1) A skandinávok hozzáláttak az éggömbnek csillagcsoportok szerinti felosztásához. (2) A Nagy Medve náluk kutya, a Kis Medve pedig Károlynak, egyik hősüknek kocsija volt; a Hattyút, mely valóban keresztalakú, keresztnek nevezték, az Orionban pedig Frigga guzsalyát látták. A tejútat ők is útnak tartották, de ebben is a nép sarkvidéki jelleme nyilvánult: a tél útja volt.
Az irokézeknél a tejút szintén út volt: a lelkek útja. Lehet, hogy puszta véletlenség, de mindenesetre szembeötlő, hogy ez az elnevezés összevág oly véleménnyel, mely hajdanta Európában is el volt terjedve. Ismeretes, hogy a latin és görög ó-kor felfogása sze-
(1) CAESAR: De bello gallico, lib. I.
(2) P. H. MALLET: Introduction à l'histoire du Danemarc, 1755, p. 222.
rint a lelkek az égboltból jöttek és oda tértek vissza. E végből két kapu volt az égnek azon helyein, melyeken az útjokul használt tejút az állatkört metszette. (1) Az Ikrek kapúján (az Ikrek akkoriban a Rák jelének feleltek meg) benyitottak a világba, a Nyilas (a Bak jele) kapúján pedig távoztak, hogy ismét visszatérjenek az istenekhez. Már most nem figyelemre méltó-e, hogy Amerika több népe szintén abban állapodott meg, hogy a tejútat a lelkek útjának nevezze. (2-3)
Elvégre is, ha a különböző népek ég leírásait összehasonlítjuk, olyas dolgokra akadunk, melyek meglepnek bennünket, de a melyeknek jelentőségét azért mégsem szabad túlbecsülnünk. Így az irókézek a csillagcsoportok közül a Plejádokat te iennonniakua-nak nevezték, mely szó az ő nyelvükön tánczosokat és tánczosnékat jelent. De ők nem az egyedüliek, kikben ilyes eszme fogamzott meg. Így például az ó-koriaknál, HYGINUS azt mondja, hogy a Plejádok, csillagaiknak elrendezkedése miatt, körtánczot látszanak járni. De ha itt hasonlatosságra találunk is, más népek meg más képben állapodtak meg és ebben a csoportban fiastyúkot lát-
(1) PLATO: De republica, lib. X. MACROBIUS: Expositio in somnium Scipionis, lib. I, cap. 9.
(2) LAFITAU: Moeurs de sauvages éd in 4o, 1724, t. I, p. 406.
(3) A székelyeknél a teját a hadak útja, és pedig GRIMM szerint "weil die Ungern aus Asien einwandernd dieser Constellation folgten" (IPOLYI: Magyar mythologia, p. 270. IPOLYI úgy vélekedik, hogy ez az elnevezés inkább azt fejezi ki, hogy a tejút az elhalt hősöknek útja, kik rajta a mennybe járnak, hadaikat folytatjáak. Annyi bizonyos, hogy ez inkabb megfelelne az ősnépek fent előadott felfogásának. Maga a tejút elnevezés a görög hitregéből való: a tejút a Herkulest szoptató Junónak szertefeccsent teje (Ford.)
tak: pillalukodi, úgy mondották Indiában; (1) zsidóul succott benoth, mi egyazon eszmét fejezi ki, (2) a modern nyelvekben pedig: olaszuh gallineta, francziául poussunière, angolul hen and chickens. (3)
A következő példák az első látszatra meglepők. A mienktől olyannyira különböző japán glóbuson a Rák csillagzata a Kelet tengereinek egyik ehető héjjas állatával, a különböző ujjú limulussal (Limulus heterodactylus) van ábrázolva. Továbbá azt találták, hogy az irokézek a Nagy Medve négyszögét oknári-nak nevezték, mi az ő nyelvükön medvét jelent. Ez az egyezés valóban sajátszerű. Lássuk azonban, vajjon valóban eredeti elnevezésről van-e szó. A kanadai indiánusok jó korán érintkeztek a franczia gyarmatosokkal, kiktől egyetmást eltanultak. Így például a mikmakok 1606-ban MARC LESCARBOT előtt a Nagy és a Kis Medvét muhinne és muhinsise (4) nevekkel jelölték, mi csakis az európaiaktól hallottaknak az ő nyelvükre való fordítása volt. De az irókézeknél, mondja LAFITAU, (5) meg volt a dolognak a maga eredetisége, mert a medve elnevezés csakis a négyszögre vonatkozott; szerintük a medvének csak nagyon rövid farka van, melyet az ε, ζ és η három csil-
(1) BAILLY: Histoire de l' Astronomie ancienne, 1775, disc. prél., p. 30.
(2) HYDE: Syntagma dissertationum reimpr. 1767, t. I. In Ulugh Beighi tabulas commentarii, p. 42.
(3) A magyarnak fiastyúk elnevezését fentebb már használtuk: a németeknél Gluckhenne, de szintén Siebengestirn. A hét szóból származik a fiastyúknak hetevény neve a székelyeknél is (IPOLYI: Magyar mythologia, p. 272. Ford.
(4) LESCARBOT: Histoire de la Nouvelle France 1609; LE CLERC: Nouvelle relation de la Gaspésie, 1691, chap. VII.
(5) LAFITAU: Moeurs des sauvages, éd. in 4o, 1724, t. II, p. 439.
lag szertelenül eltorzítana. E három csillag náluk külön csillagzat, nevezetesen három vadász volt, kik a medvét üldözik, és a kik közül a középső magával viszi a bográcsot, melyet Alkor (g Ursae majoris) ábrázolt.
Ha a kifejezés eredetiségére nézve ezt az okoskodást elfogadjuk, kérdezhetjük, vajjon nem az a körülmény, hogy a csillagzat a sark közelében fekszik, keltette-e az eszméjét oly jelképnek, mely a sarkvidék viszonyáival szorosan összefügg? A medve nagy szerepet játszik az északi népek balhitében. Különösen pedig a finneknél évenként megtartott ünnepe is van, az úgynevezett medve-ünnep, melynek alkalmával egy ilyen állatot, borsó leves közé keverve, a törzsnek összes tagjai közösen esznek meg. *
Egyébiránt semmi különös sincs abban, hogy a Nagy Medve Észak-Amerika különböző népeinél azon állatok egyikét jelképezte, a melyek az ő vidékükön a legnagyobbak. Az eszkimóknál iramszarvast [rénszarvast], a Pouget-Soundbeli indiánoknál jávorszarvast ábrázolt. Amint azután más vidékekre térünk, a nagy állatok jelképében nyilvánuló felfogás is megváltozik. Így a Medve az aztékeknél skorpió, Khinában dézsa, HOMER-nél padig kocsi volt. A régi egyptomiak, mongolok és arabok szétszedték ezt a csillagzatot, és a négyszögével és a farkával külön-külön bántak el. Az utóbbiból az egyptomiak czombot csináltak, és a jelenkori olaszok három lovas-
* PRICHARD: Researches into the physical history of mankind. 3-rd ed. (az utolsó kiadás, amely a szerzőtől való), vol. III, 1841, p. 294.
nak, i tri cavalli, tekintik, miként ezt CORONELLI égglóbusán (1) felirva láthatni.
Ezek szerint mit sem következtethetünk abból, hogy a sarkkörüli nagy csillagzatnak némely népnél egymáshoz hasonló jelképei vannak. Még kisebb súlyt kell fektetnünk a Hiádoknak bikával való összehasonlítására, melyet LA CONDAMINE az Amazon-vidéki indiánoknak tulajdonít. (2) A Coari-n felül az említett utazó egy néptörzsre talált, mely a Bika V betűjét tapira ra-juba-nak nevezte. Már pedig ez a szó, mondja LA CONDAMINE, a bika állkapczáját jelenti. De meg kell jegyeznünk, hogy ez tulajdonképen a tapir állkapczája volt, és a bikára csak úgy fogták rá, mivel a tapir szót kiterjesztették az egész kérődző fajra, annak utána, hogy az európaiak ez utóbbit behozták volt. Különben is a Hiádoknak tapir-állkapcza volt a képe egész Peruig, hol is a benszülöttek nyelvén való ahuarakaki nevüknek tapir-állkapcza volt jelentménye.
Hogy visszatérjünk az irókézekhez, a Plejádok és a Nagy Medve csoportozatán kívül másokat nem igen formáltak. Mindazonáltal a sarkcsillag nem maradt előttük ismeretlen. Elnevezték iakle nattentiesz-nek, azaz annak a mi nem jár; utazásaik alkalmával iránypontul használták. De máskülönben egészon különállónak tekintették. Sem ők, sem az abenakik, sem pedig a többi szomszédos törzs, a Kis Medvéből nem képeztek csillagzatot.
(1) A párisi Bibliothèque natiounale-ban. (Ford.)
(2) Histoire et Mémoires de l'Academie des sciences (de Paris), 1745. p. 447.
Az eszkimóktól csoportositott csillagzatok között CRANTZ a Medvét is említi, de náluk tugta, azaz nőstény iramszarvas volt a neve. Eme csillagzatnak hét fényes csillaga egyúttal egy medvére uszított hét vadászkutyát is ábrázolt. Az eszkimók ismerik a sarkcsillagot, a kaumorsok-ot, vagyis a tengeri-kutya vadászt; a Plejádokat killuk turset-nek, vagyis az egymáshoz fűzötteknek, az Ikreket pedig az ég mellének nevezik; az Orion övének három csillaga ő náluk három eltévedt ember, kik tengeri borjakat halászván, visszajövet útjukat vesztették és az égre vitettek. A Fuca-szorosheli makah-indiánok a tőlük formált csillagcsoportokat czetfélékkel vagy pedig halakkal jelképezték. A népek balhite és életmódja legönkényesebb felfogásukban sem tagadja meg magát. Alig volt vad törzs az Ujvilágban, melynek nem volt volna valamelyes asztrognóziája és a mely a csillagokat tárgy- vagy állatnevekkel nem jelölte volna meg.
A peruiak és az aztékek, mindamellett hogy fejlett czivilizacziójuk volt, az égleírás terén alig hagytak valamit ránk. Úgy látszik, hogy ezen a téren nem sokra vitték, és bizonyos, hogy az égnek csillagzatokra való beosztása náluk befejezetlen maradt. Egyébiránt ez összevág azon körülménnyel, hogy náluk a bolygók ismerete, miként látni fogjuk, még tökéletlen volt. A Plejádok fontos szerepet játszottak Mexiko százados ünnepében. Az aztékek a Kis Medvéből hét csillagú csoportot alakitottak, melyet citlalxuneciulli-nak neveztek. Megkülönböztették a Nagy Medvét is, melyre skorpiót helyeztek. A máják ismerték a Plejádokat és az Ikrek fejeit. Úgy látszik, hogy a Plejúdok, oncoy-coyllur, egyike voltak azon első
égi jelenségeknek, melyek a peruiaknak is a szemükbe ötlöttek. Emezeknek volt az égen jaguárjuk, chuquin-chuncay, volt kereszt-tartójuk, cal-chillay, és még néhány más csoportjuk, melyeket nem lehet azonosítani. Némely elsőrendű csillagnak külön nevet adtak, így a Capellának (α Aurigae, kolsza, és a Vegának (α Lyrae), urcu-chillay. Nem kerülte el figyelmüket a Déli Kereszt (catu-chillay) sem. (1) A tejútat csillagpornak nevezték. Emez övnek a Kereszt közelében fekvő nagy sötét foltját képzeletben épen úgy kirajzolták, mint azt a foltot, mely a Hold korongján mutat ábrándos alakokat. A "szenes zsák"-ban birka volt, mely bárányt szoptatott, és a melyet némelyek a legapróbb részletekig véltek látni. (2) Mindazonáltal ez az asztrognózia, ámbár volt némi fejlettsége, nem karolta fel az egész éggömböt.
Patagonia nyugati partjain, a déli szélességek 49-ik foka tájékán, PIGAFETTA, ki MAGELLAN-t kisérte, a szavak egy lajstromát gyűjté, a melyben a csillagászati mesterszavak közül csak Nap, calipecheni, és csillag, setreu, szerepel. (3) Ebből azt következtethetjük, hogy az égleírás épen csak hogy megszülemlett. Ugyanazon félsziget keleti partján a puelchák a csillagokban őseiket látták előkerülni. A tejút náluk az a mező, melyen ezek az árnyak struczokat vadásznak, és MAGELLAN felhői a tollai azon struczoknak, melyeket sikerült elejteniök. (4)
(1) D'ACOSTA: Historia de las Indias, 1591, lib. V. cap. 4; CAESIUS (BLAEU): Coelum astronomico-pureticum, 1662, cap. XIX.
(2) GARCILASO: Primera parte de los commentarios reales, 1609, lib. II, cap. 23.
(3) PIGAFETTA: Viaggio atorno il mondo (L. RAMUSIO: Navigationi et viaggi, t. I, ed. 1563, p.370.)
(4) FALKNER: A description of Patagonia and the adjoining parts of South America, 1774.
Azonban a tahitiak már bizonyos számú csillagcsoportot formáltak az égbolton. Úgy látszik, hogy megint a Plejádok voltak az elsők, melyek figyelmüket felkeltették. E csillagzatnak esténkinti elmerülése a tengerben iránypontul szolgált az év folyásában. De azért inkább foglalkoztak a szép csillagokkal mint a csillagzatokkal. Sirius-, Achernar-, Aldebaran-, Regulus- és Antaresnek neveik voltak, melyeket azonban eme szigetlakók közül csak kevesen ismertek. A tejútról úgy vélekedtek, hogy ez czápákkal benépesített tengeröböl. Khinában a tejút az égi folyó, tien-ho. (1) A déli Kereszt melletti sötét foltnak a tahitiak nyelvén o-ere volt a neve, mely egyikét jelenté a sziget partjain fogott halaknak. (2) Tulajdonképeni csillagzataik közül csak az Orion kardkötője és az Ikrek testei jutottak tudomásunkra. Az utóbbiakat ők is ainanu vagyis ikertestvéreknek nevezték. (3) Ez az egyezés meglepő. De hát ezt az elnevezést nem magyarázza-e meg eléggé a csillagos ég eme két szomszédos csoportjának hasonlatossága? A tahitiak különbséget tettek még a felső és alsó iker-testvér között is. (4)
(1) SOUCIET: Observations mathématiques ... tirées des anciens livres chinois, t. III, 1[7]32, p. 32.
(2) DE ZACH: Correspondance astronomique, t. VIII, 1827, p. 97.
(3) ELLIS: Polynesian researches, 2-nd ed., 1832, vol. III, p. 172.
(4) Sajnos, hogy az ősmagyarok pogány koráról fenmaradt aránylag sok emlék között kevés van, mely a csillagászatra vonatkozik. IPOLYI-nak könnyű volt "astralis magyarázatoktól" tartózkodnia. (Magyar mythologia, p. IX.). A tőle fejtegetett csillagképek már a keresztény korból valók, s bajos volna eldönteni, hogy mi bennök a magyar őskor maradványa. A magyarok, miként lesz még alkalmunk megjegyezni, a honfoglalás idején az őscsillagászat elsó elemein bizonyára túl voltak, de a kereszténység felvétele a pogány asztrognóziát, a mint látszik, gyökereiben metszette el. Így volt ez a keletről bevándorolt más népeknél is. GRIMM megjegyzi (IPOLYI i. m. p. 267), hogy JORNANDES tudósítása szerint a gótok meg DICENAEUS korában a planétákon kívül 344 csillagot ismertek, és mily kevesnek maradt fenn német neve (Ford).
Az asztrognózia magával hozta a sarkcsillag felfedezését, emez pedig a csillagok ismeretének egyik első alkalmazását: az utazás közben való tájékozódást. Csak az imént láttuk, hogy az irókézek kalauz gyanánt használták "a nem járó" csillagot. A XV. században, midőn az első európai utazók megismerkedtek a zöldfoki szerecsenekkel, észrevették, hogy ezek a tartomány belsejében a szelek, a madarak és a csillagok nyomán tájékozták magokat. (1) PLINIUS idejében, midőn a Khartago és a két Syrtis közötti útat szárazföldön tették meg, eme lakatlan és puszta síkságokon a csillagok után indultak. (2)
De a csillagászat fejlődése különösen a hajózás mesterségének volt nagy szolgálatokat teendő. Úgy látszik, hogy a fönicziaiak voltak az elsők, kik a Kis Medve segítségével tájékozódtak, pedig a velük szomszédos népek legnagyobb része a Nagy Medve révén kereste az északi tájakat. (3) Sőt ha OVIDIUS-nak hihetünk, hosszú időn át ők voltak az egyedüliek, kik ama csillagzattal kalauzolták magukat. (4) Sok tengerész az ég forgását az Orion révén tartotta számon. (5) Az arabok még a
(1) WALKENAER: Collection des relations de voyages en différentes parties de l'Afrique t. I, 1842, p. 72.
(2) PLINIUS: Historia naturalis lib. V. cap. 4.
(3) ARATUS: Phaenomena, v. 36–44; STRABO: Res geographicae, lib. I; ARRIANUS: De expeditione Alexandri magni lib. VI, cap. 26.
(4) OVIDIUS: Tristitia lib. IV, no III, v. 1–2.
(5) THEON ALEXANDRINUS, Commentarii in Arati phaenomena. (Morelius Aratus-ában, Parisiis, 1559, p. 177.)
középkorban is, midőn a déli tájak felé hajóztak, a déli pontot a Canopus (α Navis) segítségével ismerték fel. (1)
Volt idő, mikor az éggömb ismerete a normannokra nézve ép oly fontos volt, mint az ó-korban a fönicziaiakra nézve. Az asztrognózia, miként láttuk némileg ki is volt fejlődve a skandinávoknál. Valóban, ama jó tulajdonságok között, melyekkel Észak fejedelmei leginkább kitüntethették magukat, a sakkjáték, korcsolyázás, úszás és verscsinálás mellett ott találjuk a csillagok ismeretét és megfelelő nevükkel való megjelölését is.
Hogyan fogták fel először az éggömböt.
Azonban a csillagos ég első megfigyelőinek még csak sejtelmük sem volt sem a csillagok valódi természetéről, sem azokról a mérhetetlen távolságokról, melyek bennünket tőlük elválasztanak. Ha nem is hajításnyira, de legalább is, és pedig csaknem a szó szoros értelmében, hujántásnyira [kiáltásnyira] gondolták. HOMER azt mondja, hogy Ida hegyének legnyúlánkabb fenyvei túlszökelltek a légkör határán és belenyúltak az éteres regióba, (2) a melyen keresztül az ő hősinek fegyverzaja az égig ért. (3)
Ez az ég az ősnépek legnagyobb részénél szilárd félgömb, a Földön nyugvó harang volt. EURIPIDES szavai szerint "borító, mely a nagy teremtő alkotásait fedi." "Kiterjeszted az egeket mint egy sátort", így szólott az Úrhoz a –XI. században a zsidó zsoltáros. (4) Eme kupolába voltak szögek módjára beverve ANAXI-
(1) STOFFLER: Elucidatio arabicae ususque astrolabii, 1513, p. 22.
(2) HOMERUS: Ilias lib. XVII, v. 494.
(3) Ibid. lib. XVII, v. 494.
(4) Psalmi, cap. CIII (a katholikus bibliában), CIV. (a protestáns bibliában).
MENES csillagai, (1) a kristályhoz forrasztva EMPEDOCLES-éi. (2) Ilyen volt a görög felfogás a –V. században. Az égi harang lapos, minden oldalról víztől környékezett Földet borított, (3) és minden nép a kellő közepén képzelte magát. Khina még most is "a középpont birodalma", India pedig a brámák "Midhyama"-ja, vagyis a középpont székhelye. Ilyen jelentménye volt a skandinávok "Midheim"-jának, a régi germánok "Mittigart"-jának és a hiberniai kelták "Meadhon"-jának, mely szón Irlandot értették. Az inkák meg is mutatták a Föld középpontját a cuzcói szentélyben, melynek neve köldököt jelentett, a mint hogy a görögök is a középpontot a Nap delphosi templomában látták, a melyet szintén a lakható világ köldökének, omphalos-ának neveztek, és a melyet ezen a réven PINDAR több helyütt magasztal. (4) A khinaiak pedig a Föld köldökét Khotân híres városába helyezték. (5) Ki nem venné észre, hogy az emberi szellem a fejlődés hasonló körülményei között, mindamellett, hogy hely és idő különbözők, természetszerűleg egyazon felfogásra jut?
HOMER Földje alig terjedt Kaukázustól Herkules oszlopaiig. (6) A felhőket, mondja LUCANUS, melyeket a keleti szél Hispaniába hordott, az égnek az Oczeánnal érintkező bolthajtása feltartóztatta és összeszorította. (7)
(1) PLUTARCHUS: De placitis philosophorum, lib. II, cap. 14.
(2) Ugyanott, lib. II. cap. 13.
(3) DIO CASSIUS: Historia romana lib. XLIV.
(4) PYNDARUS: Pythica, lib. IV, str. 4; lib. VI, str. 1; lib. VIII, ep. 3; lib. XI, antistr. 1.
(5) S. JULIEN: Histoire de la vie et des ouvrages de Hiouen-Tsang, 1853, t. I, p. 381.
(6) HOMERUS: Ilias, lib. VIII, v. 606, lib. XII, v. 1.
(7) LUCAEUS: Pharsalia, lib. IV, v. 72.
Az a felfogás, hogy a Föld lapos, lepényhez hasonló, az európai czivilizáczióban a keresztes háborúkig tartotta magát és a nápolyi lazzarónik még most is e felfogásnak hódolnak. (1)
Az etruszkok sík felület helyett a Földet teknönek tekintették, mely az égboltnak mintegy a szemközti része. (2) A khaldéusok boltozottnak vélték. (3) Az a vélemény, hogy az eget oszlop tartja, nagyon is magán viseli keleti jellemét. Különösen pedig a hinduk vélekedtek így, a kiknél Meru hegye tartja az égboltot. Ilyen a Védák felfogása, melyre rátalálunk valamennyi népnél, melyek ki voltak téve a brahman befolyásnak. Így a sziámiak azt mondották az első utazóknak, kik őket az új-korban meglátogatták, hogy a lapos és négyszögletes Föld közepéről csodás magasságú gúlaalakú hegy, az ég oszlopa, nyúlik fel. Az égbolt úgy áll ezen a világon, mint egy harang, mely asztalt borít. Az éj akkor váltja fel a napot, midőn a Nap a középponti oszlop mögé rejtőzik. Az égbolt fölött az intratiracha nevű térség terül el, mely a görögök éteres regiójára emlékeztet; még ezen is felül van az angyalok ege.
A Sandwich szigeteken lakó hawaik, az új-zelandi maórik és a grönlandi eszkimók az eget oszloptól tartottnak képzelték, a mint hogy a klasszikus ó-kor Atlasszal tartatta. Mindazonáltal az a felfogás, hogy az ég szilárd bolthajtásféle, még sem volt egészen általános. Az irókézek az eget folyósnak vélték;
(1) (G. MÜLLER-FRAUENSTEIN: Ausland, 1884. évfolyam, p. 442.
(2)O.MÜLLER: Die Etrusker, 1828, vol. II, p. 96, 68, 143.
(3) DIODORUS ICULUS: Bibliotheca historica, lib. II, cap. 31.
innét van, hogy egy csillagot otsistok-nak neveztek, mi az ő nyelvükön vízben levő tüzet jelent. A többes számban ez a szó sokszorozó ragot vett fel és otsistokouannion lett belőle, mi a csillagok összességét jelenté. Néha azonban az odatapasztott lángokat jelentő otsistokouannentagon kifejezést is használták, melyben ANAXIMENES és EMPEDOCLES eszméjére ismerünk. Polinézia benszülöttei a Nap keringő mozgását csak úgy érthették meg,hogy azt képzelték, hogy a nagy Maui isten kötéllel visszatartóztatja, s hasonló nézet volt elterjedve a peruiak között is. *
* Az ősmagyaroknak az éggömböt illető felfogására vonatkozólag mindössze is csak nyelvészeti megállapítások nyomán mondhatunk valamit. IPOLYI véleménye (Magyar mythologia, p. 225.) alapján a következő: "A földet borító légkör a magyarban ég = coelum, valamint a világ (mundus) a világosságtól (lux), úgy ez kétségtelenül az ég = ardet, égéstől veszi sajátlagi jelentését. Nyelvünk e mellett határozott különbséget tesz a földet borító légkör..., és az e felett vallásilag képzelt érzékfeletti üdvhely ... közt: az elsőt érzékileg a tűz, fény-világ tulajdonságáról ég-nek, másikát mélyebb, kétségtelenül mythosi hitképzetrei vonatkozással menny-nek, menny-országnak nevezte. Így mondjuk: ég-boltozat, ég-öv, ég-hajlat, ég-alj, s nem menny-hajlat, menny-öv stb., valamint szinte nem: ég-ország stb." A Magyar Nyelvtörténeti Szótár számos adaléka, melyek szerint régi nyelvünk úgy az egész légkört, mint annak részeit, úgy a nyilt, mint a zárt levegőt ég-nek nevezi, igazolja IPOLYI-nak azt a feltevését, hogy az ég régi értelme szerint is a Föld feletti reális világot jelenti, sőt jogosult lehet az a föltevése is, hogy az ég (coelum) az égni igével függ össze, a mennyiben az égésnél szilárd vagy folyós testek mint ilyenek eltünnek s láthatatlan anyag (levegő = ég) lesz belőlük; jogosultsága lehet eme feltevésnek tisztán csillagászati történeti szempontból is. (V. ö. a Negyedik fejezetben a szent tüzhöz tett megjegyzésünkkel.) Régi nyelvünk még az "érzékfeletti üdvhelyet" is az ég szóval kapcsolatban fejezte ki, miről tanuskodnak eme kifejezések: övék mennyégnek országa; ami atyánk, ki vagyon mennyégben. (Magyar Nyelvtört. Szótár) (Ford.)
A nagy bolygók a csillagzatok közötti helyzetváltozásaikkal oly szembeötlő kivételt tesznek, hogy nem tekintve ragyogásukat, már mozgásukkal is kell hogy felkeltették légyen az észlelőknek figyelmét. Mindazonáltal feltünő, hogy azon idő-tájban, melyben az ember az asztrognózia első külön csoportjait összeállítja, eme vándortüzeknek csak egyikéről,igaz hogy valamennyinek legszebbikéről, a ragyogó Vénuszról vesz tudomást. Ez a körülmény nyilván arra vall, hogy akkoriban nagyon felületes volt az égbolt megfigyelése, és szükségképen hiányos a csillagoknak ismerete s ennélfogva az elnevezése is. A többi bolygó ismeretlen maradt, mert az ég helyrajza csak nagyjában volt még meg. Módszeres vizsgálatokról szó sem volt, s csakis az ilyes vizsgálatok tovafejlesztését elmulasztva eshetett meg, hogy még a mi csillagászaink is egészen a XVIII. századig jutottak a nélkül, hogy Uránuszt felfedezték volna, pedig ez a bolygó szabad szemmel is látható.
Vénusz tehát az egyedüli bolygó, mellyel egyelőre foglalkoznunk kell. Az a körülmény, hogy akkoriban csakis ezt a bolygót ismerték, jellemző a tudomány történelmi fejlődésére.
Úgy látszik, hogy Vénusz felfedezése után közvetetlenül felismerték, vagy talán már felfedezése alkalmával jöttek rá, hogy e csillag reggeli és esti két megjelenése egyazon égi testnek felel meg. El sem tudták képzelni másként, mint hogy a Nap két oldalára rándul. Nem is találjuk semmi nyomát, sem az ismeretek fejlődésében, sem valamely vad népnél, hogy Vesperus és
Lucifer különböző két csillag volna. Tehát nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az esti és hajnali csillag azonosságát már PYTHAGORAS (1) és PARMENIDES (2) ismerte a –VI., illetve –V. században, a mint hogy abban sincs valami nagyon különös, hogy ezen azonosság fogalmát a görögök az egyptomiaktól vették. (3)
Vénusz az egyedüli bolygó, melyet HOMER említ, a kinél két különböző helyen szerepel, és pedig egyszer mint esti csillag, (4) másszor mint hajnali csillag. (5) HESIOD-ban is még csak ez fordul elő. (6) Azonban PYTHAGORAS valamennyi nagy bolygót ismerte és keringésükről is volt valami fogalma. Csakhogy HESIOD és PYTHAGORAS között közel három évszázad fekszik.
Nagyon bajos volna megmondani, hogy mely idő-tájban ismerték Vénuszt a keleti népek, melyek később, teljes fejlettségükben, valamennyi nagy bolygó ismeretére jutottak. Emezek közül Vénusz még mindig az egyedüli, melyet a régi zsidó könyvek említenek. JÓB egyik helyén, a –XV. század tájékán, (*) a hajnalt személyesíti (7) és a –VIII. században IZSAIÁS egyik versében "reggeli Nap"-nak van nevezve. (8) Egyptomban, Mezopotamiában és Khinában Vénusz felfedezésének időtája a történelem előtti idők homályában vész el.
(1) PLINIUS: Historia naturalis, iib. II, cap. 8; DIOGENES LAËRTIUS: De vitis clarorum, philisophorum, lib. VIII, cap. 14.
(2) DIOGENES LAËRTIUS, op. cit., lib, IX, cap. 23.
(3) PLATO: Timaeus; MACROBIUS: Expositio in somnium Scipionis, lib. I, cap. 19.
(4) HOMERUS: Ilias, lib. XXII, V. 318.
(5) HOMERUS ‚ ibid., lib. XXIII. V. 226.
(6) HESIODUS: Theogonia, v. 382.
(7) JOB: cap. XXXVIII, v. 12.
(*) Amint láttuk, ez túl korai keltezés. Jób könyvét mai alakjában a kutatók a –IV., –III. századba helyezik. [NF]
(8) ISAIAS: cap. XIV, v. 2.
Mindazonáltal ez az első bolygó, a melyre vonatkozólag észleleteket találunk a khaldeai ékírásu táblácskákon. Ezek egyike a –VIII. századra vezethető vissza. (1) Az árjáknál egy nem rendkívüli régi időpontot állapíthatni meg, a melyben ez a nép más bolygót még nem ismert. A Védák irodalmában (2) felhoztak ugyan egy helyet a Taitti-riya-aranyaka-ból, melyet reá vonatkoztathatónak véltek, de a megfelclő értelmezés vajmi kétes. A Menu-codex (3) a bolygók egyikét sem említi. Csak bizonyos idővel Indiában való megtelepedésük után ismerték fel az árják emez égi testek helyzetváltozását. Ezt a körülményt alább még biztosabbá fogjuk tenni az ezen égi testeknek adott neveknek egészen indiai jelleme révén. Különben a Vénuszt hímneműleg személyesítették, Khaldeában pedig a bolygó nőnemű volt.
De leginkább a vad vagy barbár állapotban talált népek példája révén győződhetünk meg arról, hogy a Vénusz felfedezése a többi bolygóét megelőzte. Az egész Új-világban Vénusz volt az egyedüli bolygó, melyet az európaiak odaérkezte előtt észrevettek. Élénk sugárszórása miatt a peruiak chasca-nak nevezték, mely szó hosszúhajut jelent. Mindig a Nap közelében marad, mondák, mert ez a csillagok legszebbike s ez oknál fogva a Nap nem akar tőle megválni. A mexikóiak Vénuszt cittapuli-veyestlalin-nak nevezték, mi nagy hajnali csillagot jelent, úgyszintén tlaviscalpanleaitli-nak, mi a hajnal és az est istenét jelenti, s ez nyilván el-
(1) A British Museum K 160 táblácskája.
(2) A –XIV. század tájékáról való.
(3) Írásba foglaltatott –IV. században.
árulja, hogy a Phosphorus és a Vesperus azonosságát világosan felismerték. A mája-nyelv terjedelmes szótárában, melyet BRASSEUR DE BOURBOURG állított össze, (1) csak egy bolygó van felemlítve, hózan-ek, Vénusz, mint esti csillag. Láttuk azonban, hogy ugyanebben a szótárban tíz különböző kifejezés van a nap és az éj ugyanannyi részének megjelölésére, (2) mi már a csillagászatban való bizonyos fejlettséget tételez fel. A pawni indiánok, kiknek hajdan a Platte folyó mentén néhány falujok is volt, Vénuszt a nagy csillagnak nevezték el, és évenként, mielőtt rizst, babot és tököt vetettek volna, áldozatokat mutattak be neki; más vándorcsillagról azonban nem tettek említést. Az irókézeknél LAFITAU csak egy bolygó nevére bukkant: te auentenhaouitha, a melyik a napot hordozza. Vénusz volt ez az egyedüli bolygó, mely iránt az a nép némi figyelemmel volt. Braziliában is csupán csak ezt ismerték a benszülöttek. Igy például a topinambuknál LERY csak a Nap, a Hold és a hajnali csillag megjelölésére talált szavakat: couarassi, a Nap; iascé, a Hold; iassi tata ousson, a hajnali csillag. Az iassi tata miri egyetemes elnevezésen valamennyi többi égi fényt értették.
Kétségtelen tehát, hogy Vénuszt a műveltség legalsó fokán álló népek is észre vették már annak előtte, hogy bármely más bolygó figyelmüket felkeltette volna. Ezt az eredményt létesítette az égbolt első felületes megfigyelése, midőn azt csak nagyjából is-
(1) Mission scientifique au Mexique; linguistique, par BRASSEUR DE BOURBOURG, vol. II, 1870, p. 125–462.
(2) Lásd fentebb e fejezetben, a 62. lapon.
merték, és csak szembeszökően elhintett iránypontjai fölött rendelkeztek.
Félelem a fogyatkozások idején.
Mielőtt a felfedezések fejlődését az ősállapoton már túllevő népeknél tovabb nyomoznók, még bizonyos, a keletkezőfélben levő csillagászattal kapcsolatos lélektani vonásokat kell megvilágosítanunk. Azon benyomások természete, melyeket az égi jelenségek a kevéssé művelt emberre gyakorolnak, a népek értelmi színtájától [színvonalától] függ. Ezt tekintve mi sem jelentősebb a fogyatkozások okozta rémületnél.
Első sorban Amerikának barbár és vad népeit fogjuk tekinteni. Az inkák észrevették a fogyatkozásokat, a nélkül azonban, hogy valamelyiküket különösen megjegyezték volna; ezt tekintve az aztékek mögött maradtak. Midőn a Nap elsötétült, azt képzelték, hogy ezt azért teszi, hegy haragját nyilvánítsa és tudomásukra hozza, hogy megbántották. A dologban tehát szörnyű büntetés hírmondóját látták, mi első nyoma valamelyes asztrológiának, melynek azonban még korántsem jött meg az az ideje, melyben fejlődésnek és virágzásnak indulhatott volna.
Egyébiránt valamennyi ősnépnél a holdfogyatkozás jóval szembeötlőbb volt a napfogyatkozásnál, mit nem nehéz megmagyarázni. A részletes [részleges] napfogyatkozás nem sokkal felötlőbb egy felhő árnyékvetésénél és megeshetik, hogy ép oly kevéssé kelti fel a figyelmet mint ez utóbbi; a mi pedig a teljes napfogyatkozásokat illeti, ezek meg rendkívül ritkák. Ellenben a Hold, fogyatkozása idején, egész éjjel szemmel kisérhető, és min-
den éber ember szembántalom nélkül kisérheti a korongján végbemenő változásokat.
Holdfogyatkozás alkalmával az inkák azt hitték, hogy az égi testet valami betegség érte. A mint a korongja csorbulását megpillantották az aggodalom általánossá lőn. És midőn egészen eltűnt, ezt halála jelének tekintették. Halva pedig többé már nem tarthatná fen magát az égen, és a Földre estében a szegény halandókat összetiporná és a világnak vége volna. Ez oknál fogva a mint valaki észrevett egy fogyatkozást, melynek időpontját előre kitűzni képtelenek voltak, mindannyian neki estek a kezük ügyébe akadt hangszereknek, doboknak, trombitáknák, üstöknek, és rettenetes zajt ütöttek. Ugyanekkor megkötözték a kutyákat, és megkorbácsolták, hogy keservesen vonítsanak, mert szentül hitték, hogy a Hold szereti a kutyákat, és hogy üvöltésükön megindulva, minden erejét össze fogja szedni, hogy magához térjen. Vajjon a klasszikus ó-kor görögjei másként vélekedtek-e a vadászó Dianáról?
Peruban a fogyatkozás tartama alatt férfiak, nők és gyermekek egyesült erővel imígy jajveszélkeltek: mama quilla, mama quilla! azaz Hold mama! mely szavakkal esedezve kérték a menybéli hatalmakat, ne engednék, hogy meghaljon. A mint azután visszanyerte fényét, magasztalták is a nagy Pachacamac istent, a mindenség fentartóját, a miért meggyógyította. És a midőn egészen magához tért, nem csupán felépüléseért hálálkodtak, Hanem azért is, mert nem zuhant a Földre, hogy az emberi nemnek véget vessen. GARCILASO mondja, hogy mindezek a szokások meg voltak
még az ő idejében is, tehát egy félszázaddal a hódítás után.
Az Antillákon majdnem egészen így vélekedtek a holdfogyatkozásokról. Zajt is olyanformát ütöttek: csapkodták a tökhegedűket, üstöket és serpenyőket, különösen pedig rázogatták a maracá-t, kabakot, melybe csengetyűnyelvek gyanánt kavicsokat tettek. A karaiboknál egy Maboya nevű démon az a rettenetes lény, mely az éj csillagát felfalni igyekszik. Egyébiránt korántsem elégszik meg avval, hogy a fogyatkozó Holdra vesse magát. Ezt a szerepet bizonyára csak több babonás évszázad után osztották ki neki. Mert ő az igazi okozója a legfélelmetesebb jelenségeknek: járványnak, viharnak, menykőcsapásnak.
A karaiboknak hasonló alkalommal való felindulását DUTERTRE ekként írja le: "Midőn a Hold fogyatkozik, mondja ez a hittérítő, azt képzelik, hogy a Maboya eszi meg. Ennélfogva egész éjjel tánczolnak: ifja, véne, férfinép, asszonynép összerakott lábakkal egyaránt ugrál, egyik kezüket fejükre, a másikat alfelükre téve; énekelni nem énekelnek, de sajátszerű fájdalmas és ijesztő sikoltással töltik el a levegőt. A kik egyszer már hozzáláttak a tánczhoz, kénytelenek azt virradtig járni, és járják is a nélkül, hogy bármi sürgető oknál fogva kiállani merészkednének. Egy leánynak pedig apró kavicsokkal megtöltött kabak van a kezében, s azt rázogatva ugyancsak igyekszik, hogy durva hangjával is élénkítse ezt a kellemetlen dörömbölést." *
* DUTERTRE: Histoire naturelle des Antilles, 1667, traité VII, chap. 1, §. 3.
A huronok a holdfogyatkozásokra nézve a karaibokkal egyazon véleményen voltak és egyazon szokásokkal éltek; dobokat, üstöket vertek, remélve hogy a sárkányt megijesztik. Az eszkimók a fogyatkozások alatt elrejtik élelmi szereiket és bezárják házaikat, nehogy a Nap vagy a Hold bemenjen. A férfiak kiabálnak és harsogó puffogtatast visznek végbe. Az asszonyok a kutyák füleit czibálják. Ha ezek az állatok üvöltenek, ez annyit tesz, hogy a világ vége nem közelget, mert a kutyák, előbb lévén a világon, mint az emberek, a jövendőbe is biztosabb pillantást vethetnek.
Dél-Amerika bizonyos törzseinél óriási kutya falja fel a Holdat fogyatkozásai alkalmával; az orinoko-völgyi guaraniknál holdevő állatként jaguár, a fuca-szorosbeli makahoknál pedig czápa szerepel. Ilyes körülmények között sok néptörzs nyilakat röpítget a levegőbe, hogy a Nap vagy a Hold képzelt ellenségeit előzze. E tárgynál az embernek önkéntelenül eszébe jut XII. ALFONZ portugall király, ki midőn meghallotta, hogy az égen megjelent egy üstökös, valamely uralkodó halálának hírmondója, kiment, hogy megnézze, és miután jól leszidta, pisztollyal lövöldözött reá.
Hasonló nézetek, bár némileg eltérő alakban, uralkodtak a skandinávoknál is. Náluk a Hold, Mána, hímnemü, míg a Nap, Sunna, nőnemű lény. Ezek az égi testek testvérek. Sietnek, mert két rettentő farkas van a nyomukban, melyek őket felfalni igyekeznek. "Az egyik, mondja az EDDA, a Napot üldözi; a Nap retteg tőle, mert tudja, hogy előbb-utóbb elnyeli. A másik a Hord sarkában van és evvel előbb-utóbb
csak így fog elbánni." A legrettentőbb farkasnak "Managarmer a neve, olyan szörnyeteg ez, mely a haldokló emberek testén hízik; néha a Holdat falja fel és vérét az égre és a levegőbe szórja szét." Ilyen az a szörnyeteg, mely a Holdnak, fogyatkozásai alkalmával neki esik s mindannyiszor elnyeléssel fenyegeti.
A hinduk csillagászatában nagyon sokáig maradt fen egy figyelemre méltó nyoma az őseszméknek. Eme népnél a tudomány, még meglehetősen fejlett állapotában is, a bolygók rangjára emelt egy égi szörnyeteget, mely a Napot és a Holdat fogyatkozásaik alkalmával felfalni igyekszik. Ebben a mesés lényben két személy egyesült : az egyiket a feje, râhou, a másikat a farka, kêtou képviselte. Így jelképezték az ekliptikán a holdpálya szemközt fekvő két csomópontját. Sőt ez a megjelölés még a mi klasszikus csillagászatunkban is szerepelt. A holdpálya csomóit sokáig jelölték a sárkány fejével és farkával s ez oknál fogva a csomók periódusát még a jelenkori csillagászok is sárkány-periódusnak nevezik.
A zsidóknál is volt némi nyoma a sárkány-históriának. Így midőn az Apokalipszis szerzője a Nap korongjában egy asszonyt tár elénk, kinek lábainál a Hold fekszik és a ki tizenkét csillaggal ékesített fejdíszt visel, egy hétfejű sárkány, mely farkának egy legyintésével az ég csillagainak egyharmadát képes lesöpörni, az asszony méhének gyümölcsét lesi, hogy ezt felfalja.*
Szumatrában és Malakkában általános a hiedelem, hogy az égi test elborulását egy nagy kigyó okozza,
* Apocalypsis, cap. XII, V. 1–4.
mely körüle tekerődzik. A cerami alfuruk azt hiszik, hogy a Hold, mikor fogyatkozik, elalszik, s ennélfogva dobot pörgetnek, hogy felébresszék. Sziam népe még jelenleg is azt képzeli, hogy a fogyatkozásokat egy gonosz sárkány okozza, mely a Napot vagy a Holdat felfalja. Ennélfogva serpenyőkkel és üstökkel rettenetes lármát csapnak, hogy elűzzék ezt a veszélyes állatot. Azonban a művelt elemek tudják, hogy e tüneményeknek természetes okuk van, és hogy azok számon tarthatók. A köznép hite tehát a mesék és a démonok korszakának a maradványa.
Ugyanezt mondhatnók Khináról, hol is a mandarinok már évszázadok óta előre hirdetik a fogyatkozásokat, tehát ezeknek periódusát ismerik. De ebben a szörnyű konzervativ országban még az udvar és az állam legfőbb méltóságai is híven megőrizték a régmult idők hagyományait. Khinában a napfogyatkozást intő jelnek tekintették, mely a császárnak szólott, hogy vizsgálja meg lelkiismeretét és javuljon meg. Midőn az udvari csillagász hírül hozta a jelenséget, ezt az egész birodalommal tudatták és az udvar elzárkózással és bőjttel készült reá. Megérkezvén a nagy nap, mindenütt aggodalommal várakoztak. A mint a napkorong csorbulni kezdett, vagyis, khinai kifejezés szerint megkezdődött a "felfalása", * maga a császár csapott lármát, elvervén "a csodariadót a menydörgő dobon". Az íjjaikkal és nyilvesszőikkel odasiető mandarinok pedig ugyancsak lövöldöztek a levegőbe, hogy segítségére legyenek az elborult égi
* Khinai nyelven chi.
testnek. (1) Az a nézet, hogy a Napot és a Holdat fogyatkozásaik alkalmával meg kell "szabadítani", egész máig feltalálható Khinának hivatalos okmányaiban. Ugyanezek a szokások ugyanavval a feltett szándékkal meg vannak még most is, miként ezt az 1645-iki, tehát aránylag nem régi törvénytár (2) és a szentszéknek 1846-ban közzétett szabályzatai (3) igazolják.
A felvilágosult khinaira nézve mindez csak formaság. De a köznépnél megmarad babonának. A mint a fogyatkozás kezdődik, a köznép, épen úgy mint hajdan térdre borúl és homlokát a földhöz verdesi. Ezután dobokkal és üstökkel nagy zajt üt, hogy megszabadítsa az égi testet a sárkánytól, mely azt elnyeléssel fenyegeti.
Régmult idők hasonló örökségét őrizte meg a felvilágosodottságára oly büszke Nyugat is, és pedig sokkal tovább őrizte meg, semmint az ember ezt gondolni hajlandó volna. A legkülönösebb pedig a dologban az, hogy a babona a Nyugaton is azokban a nézetekben gyökeredzett, melyeket az imént láttunk a szélső Keleten és az Uj-világban. (4)
Tudva van, hogy a régi görögök, csakúgy mint az inkák és a khinaiak, úgy vélekedtek, hogy a fogyatkozások alkalmával a Nap és a Hold bajban vannak, sőt hogy vesztüknek néznek elébe. (5) Már PLATO példálódzik e balhitre, (6) melyet réges-réginek ismertek vala
(1) Cseu-Li (a –XII. századból), XII. könyv, II. l, XXXI. könyv, 34. l.
(2) Khing-ting-thai-csing-hoei-tien-sse-li, CCCLXXXIX. könyv, 1. l.
(3) Khing-ting-li-pu-cse-li, CII. könyv.
(4) A babona alapformája nálunk is ugyanilyen. V. ö. Természett. Közl. XXI. 1889, p. 564. (Ford.)
(5) HOMERUS: Odyssea, lib. XX, v. 357; ezt a helyet felvilágosítja az Ilias, lib. XXIII, v. 299 és lib. VI. v. 60.
(6) PLATO: Gorgias, cap. 68.
fel. (1) Míg a táltosok titokzatos dolgaikat végezték, az égi test baján fém-triangulumok verdesésével igyekeztek segíteni. (2)
A görög és római írók (3) számtalan helye tesz tanuságot arról a tartós szokásról, hogy nagy zajt ütöttek: "crepitu dissono auxiliante"‚ mondja PLINIUS. (4) "aeris crepitus in defectu Lunae, silenti nocte, fieri solet", mondja TITUS LIVIUS. (5) TIBERIUS alatt a pannoniai katonák, kiket lázadásuk közepette egy holdfogyatkozás lepett meg, éktelen zajt ütöttek. (6) Az átható hangokról azt hitték, hogy a gonosz szellcmeket elűzni képesek. Egy még máig is fentartott hagyomány szerint, melyet WIELAND költői mezbe öltöztetett, (7) az első kakasszó véget vet az éj igézeteinek.
A keresztény egyház megszilárdulása kezdetén az emberek még mindig kiabáltak, midőn a Nap vagy a Hold elsötétült. Úgy látszik, mondja a turini MAXIMUS, ki őket e miatt korholja, mintha a teremtőnek segítségére akarnának lenni; mintha bizony isten, ki a csillagokat teremté, nem volna képes ezeket meg is védeni meg fen is tartani". (8) De azért csak megmaradt az a szokás, hogy harangoztak, hogy a gonosz szellemek
(1) Scholia in Apollonium Rhodensem, ad lib. III, v. 533.
(2) CAELIUS RHODIGINUS: Lectiones antiquae, lib. XIX, cap. 10.
(3) Scholia in Theocritum, Idyllia, lib. II, v. 36; ALEXANDER APHRODISAEUS: Questiones naturales, lib. I, prob. 46; lib. II, prob. 43.
(4) "Széthangzó zajjal segítve". PLINIUS: Historia naturalis, lib. II, cap. 12.
(5) "Holdfogyatkor a csendes éjben meg szokott rendülni a levegő". LIVIUS: Historiarum romanorum decades, lib. XXVI, cap. 5.
(6) TACITUS: Annales, lib. I, cap. 28.
(7) WIELAND: Oberon, 1787, II. Gesang, 169. v.
(8) MAXIMUS TAURINENSIS: (V. század), Homiliae, 1618; homilia de defectu Lunae, p. 703.
működését megbénítsák. A mult [XVIII.] században csaknem mindenütt harangoztak a viharok alkalmával, és ezt a szokást még most sem hagyták egészen abba. (1) Fogyatkozások alkalmával egyre-másra kongattak és ez nyilvánvaló szándékkal történt. Mert azon veszélyek között, melyeket a templom harangja elhárítani hivatva van, és melyeket a pap, mikor a harangot felszenteli, felsorol, ott szerepel az umbra phantasmatum (2) vagyis a rémek árnyéka is, mi LAFITAU atya szerint a Holdat felfaló sötét szellemek maradványa. (3)
Abban a rémületben, melyet a tudatlanság állapotában levő emberekben a fogyatkozások jelensége előidézett, nem annyira a közijedelem nevezetes és meglepő, mint inkább a babonák analógiája és a szerencsétlenség elhárítására szolgáló eszközök rendkívüli hasonlósága. Vajjon kizárólag az emberi természet egyöntetűségének kell tulajdonítanunk ezt a nagy hasonlatosságot? Nem kell-e, hogy ebben egy réges-régen letűnt kornak egyazon forrásból eredő nyomait lássuk? E kérdésekre még visszatérünk, midőn azon hasonlatosságról fogunk szólani, melyet a különböző népek állatköreiben ismerhetünk fel.
Másrészt az a kérdés, vajjon csakis a megszokásnak és a hagyománynak kell-e tulajdonítanunk a még a felvilágosult társadalomra is kiterjedő hosszas maradandó-
(1) Midőn 1889. jul. 24-ikén Szeged vidékét rettenetes vihar pusztította, a tanyai lakosság teljes haragja zúdult az egyik felső-tanyai tanítóra, hogy a miért az iskolai csengetyűt nem verette félre, a midőn a vihart közeledni látta! (Ford.)
(2) Pontificale romanorum, part. II, De benedictione signi vel campanae.
(3) LAFITAU: Moeurs des sauvages américains, 1724, éd. in 4o, t.I, p. 252.
ságát azon szokásoknak, melyeknek haszontalanságával és hívságával immár tisztában vagyunk? Nem szült-e az oly észjárás, mely nemzedékről nemzedékre szállott, valóságos átörökölhető ösztönt, úgy a mint ösztönszerűvé vált a kigyótól való félelem a majomnál, mely minden előzetes tapasztalás híjján is reszket, midőn azt az állatot először megpillantja?
A keletkezőfélben levő csillagászat egykorú a személyesítéssel.
Egyébiránt a népek fejlődésének alsó fokán a meseszerű képzetek hasonlatossága korántsem szorítkozik csupán az égi testeket felemésztő szörnyetegekre. Az emberi gondolkodás áramlata mindenben egyazon irányt követi. Egyazon társadalmi szemhatáron a mesék jelleme is, bármely helyen és időben, ugyanazokat a vonásokat tárja elénk. Az irányzat közössége hozza magával, hogy az elme alkotásai s ezek formái könnyen közeledhetnek egymáshoz.
Az a szörnyeteg, mely a Napot és a Holdat fenyegeti, a személyesítés lélektani időszakából való. Csak specziális, bár bizonyára sajátszerű esetként sorakozik a lelkek, szellemek és géniuszok mindenféle ábrándos képzetéhez, a melyekkel az egész mindenséget benépesítve képzelték s a melyeket még a láng serczegésében, a lombok zúgásában és a víz mormogásában is meghallották.
Az elmebeli fejlődés bizonyos időpontján az egész mindenség szinte ketté válni látszik az emberek szemei előtt; minden tárgynak meg van nem csupán a teste, hanem még a lelke is. Mondják, hogy ez a hiedelem onnét származik, hogy az ember álmában, oly
tárgyak jelentek meg, melyek a maguk mivoltában nem lehettek jelen, tehát az ember feltételezte, hogy még egy második alakjuk vagy képük is van. HOMER-nél PATROCLUS, a halála után, ACHILLES-nek álmában jelent meg. * Mivel pedig a jelenség nem lehetett a PATROCLUS teste, kell, hogy a lelke volt légyen. Ilyeténképen az érzékek mintegy ráparancsolták az emberre azt a nézetet, hogy a tárgyaknak lelkük van. A sírboltokba helyezett tárgyak nem voltak a testnek szánva, melynek azokra többé már nem volt szüksége, hanem annak a második személyiségnek, mely még megmaradt és a melyet az életben maradottak álmaikban láttak. Mivel pedig ezekben az álmokban nemcsak emberek és állatok, hanem még élettelen tárgyak is jelentek meg, kellett, hogy még az utóbbiaknak is volt légyen valamelyes lelkük. Ilyen kútfőből vélik származónak a megszemélyesítést, a kezdetbeli elmebeli fejlődés nagy szemhatárainak egyikét. És épen ez az a szemhatár, mely az imént leírtuk csillagászatnak megfelel.
Ezen az időponton a természetben mindennek meg van a maga lelke vagy szelleme. A kövek is beszélnek az emberrel és a fák kitárják neki örömüket és fájdalmukat. Sot nem is elég, hogy csak az érzékileg észrevehető dolgoknak legyen lelkük. Az anyagias világ alá rejtőzködve mindenütt röpködnek a szellemek. És mivel az ősembernek sok félni valója volt, e szellemeket is a legtöbb esetben félni és áldozatokkal megbékíteni kellett.
* HOMERUS: Ilias, lib. XXXIII.
A megszemélyesítés, mindinkább szűkülő körre szorúlva, a mithológiai felfogásokat létesíti. Megjegyzendő, hogy az ember eleintén a legközönségesebb tárgyakból, kövekből, fadarabokból, állatok fogaiból alkot isteneket. Ezek az ő fétisei, melyek első sorban azért szerepelnek, mert közelebb vannak hozzá és mivel értelme is korlátoltabb. De később a meteorológiai erőket tekinti azon hathatós okoknak, melyektől félnie és a melyeknek színe előtt esedeznie kell. A szél, az eső, a vihar, főképen pedig a dörgés és a villám ő rá nézve természetfölötti hatalmak, melyektől mindent kell féltenie. Valameddig ezeknél marad meg, mert figyelmes pillantásokat még nem vetett az égre. De el fog jönni az ideje, midőn hátat fordít a légköri jelenségeknek, hogy az égi testeket istenitse. Istenei tőle folytonosan távolodnak.
Midőn az ember még csak a földi istenségekig jut, fegyvertelen és ügyefogyott lévén, a minden oldalt környező veszélyektől való félelem őt még egészen uralja. Inkább kuruzslói és bűvészei [varázslói] vannak mint papjai. Abban az ábrándos világban, mely őt környékezi s a melynek ő csak játékszere gyanánt tekinti magát, abból, mi előtte rejtve van, jóslás és álomfejtés révén igyekszik kiokosodni.
A csillagászat keletkezésekor a különböző népek, az idők bármely szakát vagy Földünk bármely tájékát vesszük is, a pszichológia történelmének egyazon korába tartoznak. Valamennyien az elmebeli fejlettség azon állapotában vannak, mely a durva bálványképek korszakától a szellemekben és a géniuszokban való hiedelemig terjed, a nélkül, hogy a légköri jelenségek
megszemélyesítésén felül emelkednének. Sokan imádják vagy legalább tisztelik még a hegyeket, sziklákat, köveket, fákat, forrásokat. Bálványképeiket még csak durván bírják kifaragni. De egy ideális világról való nézetük még nem fejlődött ki annyira, hogy az égi testeket megszemélyesítenék vagy egyetemlegesen imádnák.
Az óvilág északvidéki népei még a mult században is azok közé tartoztak, a melyeknél a csillagászati fogalmak a legkorlátoltabbak maradtak. Az égbolt jelenségei közül alig ismerték a Nap és a Hold járását, a csillagok jelenségei közül pedig semmit vagy csaknem semmit sem vettek észre. Ugyancsak azok közé tartoztak, a melyeknek értelmi állapota megfelelt azon még nagyon alantas pszichológiai sajátosságoknak, melyeknek korszakát fővonásaiban az imént jellemeztük. Az osztyákok bálványai fatörzsek avagy tuskók voltak, melyeket fönt kigömbölyítettek, hogy valami emberfej-félét csináljanak belőlük. A szibériai tatárok sírjaiban bálványok gyanánt használt köveket találni, a melyeknek csakis az egyik végén faragtak ki valami emberfej-félét. A finnek a Földet, a hegyeket és a nagy köveket imádták. A Lappföldön még most is ismerünk szent dombokat, Finnországban pedig az Eräipyhä-hegyfok tiszteletben tartott hely, melynek tetején négy hatalmas kő maradt felállítva.
Az eme néptörzsek lakta öv egyúttal klasszikus földje a samánoknak, * kik, midőn a démon megigézi
* Samán (chaman), a szibériai tatárok papjai. (Ford.)
őket, megjósolják a jövendőt és meggyógyítják a betegeket. WRANGEL utazását kell olvasnunk, hogy fogalmunk legyen bűvészkedésük egyes jeleneteiről! Ugyanezen a földövön találták a lappföldi wizardokat, kiknek utódai még most is pénzért adják szelet a bálnavadászok hajóinak. Végre a sarkvidéki Amerikának ugyancsak ilyes régióiban az eszkimók angekokjai * foglalkoznak valami büvészet-félével.
A csuvaszok, kiket GMELIN 1733-ban meglátogatott, bűvészeik hatalmában voltak. A tatárok, kikre ugyanez az utazó Krasznojarszk közelében akadt, szüntelenül a démonok beavatkozásának képzelték magukat kitéve. A jakutok a tenyérből való jóslást űzték. STELLER elbeszélése szerint a kamcsadálok azt hitték, hogy a hegyekben, a tűzhányókban és a hévvizekben gonosz szellemek lakoznak. Ezek éjente emberlakta helyekre lopódzkodtak; de szerencsére voltak vénasszonyok, kik őket igézetükkel lefegyverezték. Mindezen népeknél csak némi nagyon csekély nyoma volt a csillagimádáshoz való átmenetnek. Csakis a szamojédek tiszteltek a Napban és Holdban holmi félisten-féléket, vagyis egészen alárendelt istenségeket, míg a finnek némi tisztelettel viseltettek a Nagy Medve iránt A többiek mindannyian teljesen és kizárólag a kuruzslásra adták magukat.
A skandinávoknál is a sziklák mélységeit és barlangjait mindentudó szellemek lakták. Ezeket dewergar-
* Angekok, azaz a nagy és bölcs férfiu, a pogány grönlandiak papja, jósa és bűvésze. (Font.)
nak nevezték : a visszhangban az ő szavukra ismertek. Némelyikük jótékonyan viselkedett, de volt több rendbeli sötét és gonosz szellem is. Mindazonáltal láttuk, hogy eme népnek aránylag fejlett asztrognóziája igen magas fokra küzdötte fel magát. A skandinávok rá is helyezkedtek a meteorológiai alapra; a szivárvány náluk az ég útja, Thor pedig a dörgés, a szelek, az eső, a jó idő és az aratás istene volt. Azonban az őskorszakbeli rettegésről tesz tanuságot náluk is az a körülmény, hogy istenük házát az ő gót nyelvükön "rettegés ellen való menedékház"-nak nevezték.
Az afrikai néger-törzsek állapotát, mely törzsek csillsgászata szintén csak a legkezdetlegesebb fogalmakra terjed ki, a szibériai néptörzsekéhez hasonlíthatjuk. Ide tartozik a szenegal-vidéki, a guineai, a kongo-vidéki és a Jóreménység fokánál élő fekete benszülöttek legnagyobb része. Az afrikai kontinens nyugati része igazi hazája a grisz-griszeknek * és a fétisimádásnak. Így például a szenegambiai quóják, miként Ázsia észak-vidéki benszülöttei, csak kuruzslással élnek és még nem imádják a Napot és a Holdat. Kanno nevü főistenükön kívül ott vannak még a jannanin-ok, vagyis a holtak szellemei, melyeknek pártfogásáért esedeznek. Miként az őket környező valamennyi nép, úgy ők is csak a Hold járását kisérik figyelemmel; holdujság alkalmával minden munka szünetel, nehogy kukoriczájuk és rizskásájuk pusztulásával bünhődjenek. Madagaszkar fekete benszülötteinek, kiket HOUTMAN 1595-ben írt le, sem
* Grisz-grisz,a négerek amuletje. (Ford.)
a napok, sem az évek megjelölésére nem volt kifejezésük; számlálni is csak tízig tudtak.
Tanulságos a Kanári szigetek guánsaival való öszszehasonlítás. Ez a kicsiny nép az első utazók szerint a csillagimádás kezdetéig jutott. * Azonban a csillagok tisztelete nem volt náluk egyetemes természetű; mindenki a maga hajlamait követte, és így némelyek a Napot, mások a Holdat és megint mások a bolygókat imádták. És lám csillagászatuk is fejlettebb volt: a nagy bolygók mindegyikét felfedezték. Ismereteiknek s egész társadalmi állapotuknak színtája [szintje] magasabb volt mint a vademberé. Hogy a guánsok a földet ökörszarvakkal művelték és kés és beretva gyanánt kemény kövekből készített szerszámokat használtak, ez nem elmaradottságuknak, hanem csakis elszigetelt helyzetüknek volt a következménye.
Ha ellenben az Újvilág igazi vad törzseihez térünk, a társadalmi és értelmi állapotok sokkal alacsonyabb fokára találunk. Észak-Amerikának majdnem minden indián-törzse hitt az álomfejtő jóslatokban. A karaibok úgy jó mint gonosz szellemek jelenlétében hittek. Csillagászatuk nagyon korlátolt volt, mert LABAT szerint külön-külön csak s Napot és a Holdat nevezték meg. Az ég ismeretében kissé jártasabb irokézek eljutottak ugyan a Nap tiszteletéig, de a Nap alá még számos szellemet rendeltek, hondatkon-sona-t, vagyis minden-nemű szellemeket, melyek a mindenség különböző részeit betöltötték. Az eszkimók a tiszta kuruzslásról a
* CADA-MOSTO 1454-ből való útleírása.
légköri jelenségek megszemélyesítésére tértek, és például a dörgésben vénasszonyok pörlekedését hallották; az égi jelenségeket azonban nem tették meg istenekké.
Belső Brazilia indiánjai azonban csak az igézetekig vitték. Voltak jósaik és a dörgést valamely hatalomnak tekintették. Ötön felül nem tudtak számlálni és ha valamivel nagyobb számot kellett megjelölniök, ezt csakis ujjaikon tudták megmutatni. A bolygók közül pedig csak a Vénuszt ismerték.
Amerika két nagy rendezett társadalmú népének fejlettebb tudománya volt, mint a vad törzseknek. Láttuk azonban, hogy a nagy bolygók közül csak egyet ismertek. Pszichológiai fejlődésükben tehát megállapodtak a csillagimádás küszöbénél. Az aztékeknek vérszomjas vallásuk volt, a melyben az istenek jellemére ráragadt valami a démonok jelleméből. Csakis Mexikóban kezdették imádni a Napot és a Holdat, melyeknek szobrai ritkaságok maradtak. Az inkák két korszakon mentek át, melyeket GARCILASO szorosan megkülönböztet. Az első korszak a bálványimádásé volt. A másodikban a villámot, a dörgést és a mennykőcsapást Illapa néven személyesítették meg. A Holdat a Nap feleségének tekintették. Mindazonáltal nem úgy bántak vele mint istennővel, és nem áldoztak neki. Csakis a Nap részesült isteni tiszteletben. Így tehát Amerikának két nagy félművelt nemzete CORTEZ és PIZARRO idejében csak a hajnalán volt egy újabb kornak, a melybe művelődésük folyamán valószínüleg be is léptek volna.
E két művelődési középpont körül majdnem vala-
mennyi indián-törzs legfeljebb csak az időjárási démonokig vitte. Némelyiküknél a dörgés egy sajátszerű, a levegőben röpködő emberfajnak a szózata volt. Mások megint ismeretlen és titokzatos madaraknak tulajdonították. A montánusok szerint a dörgésben egy démon ökrődött [öklendezett], hogy kihányjon egy elnyelt viperát, miben megbizonyosodtak egy mennykőcsapta fa révén, melyen eme csuszómászók egyikéhez hasonló jel mutatkozott. *
Másrészt Amerikának említettük vidékein sok nyoma maradt a fétisimádásnak, és sok néptörzs kisebb-nagyobb szivóssággal őrizte meg őseinek tiszteletét régi kőbálványai iránt. Maguknak az inkáknak is voltak még ilyen kőbálványaik, de ezeket, mondák ők, már csupán csak azért tartották meg, mivel őseiktől megtanulták azok tiszteletét. A nacsézek templomában, melyben örök tűz égett, bálványozott kő is volt, mely száznál több szarvasbőrbe volt göngyölve.
Keletnek tágas világában a legkevésbbé fejlett és csak egészen kezdetleges csillagászatnak birtokában levő népek szintén a durva bálványimádásnak vagy pedig a démonok uralmának hódoltak. Így például a Philippinákon a tagalok szikláknak, köveknek, hegyfokoknak és öregségük miatt tiszteletben tartott fáknak áldoztak. A mindenséget a legfelsőbb istenség alá rendelt anitos-okkal vagyis szellemekkel népesítették be, a melyek között ott voltak az őseik lelke is; és a szellemek korszaka annyira ki volt náluk fejlődve, hogy a szentelt fák tetején óriási és szörnyen furcsa rém-
* DE CHARLEVOIX: Historie et description de la Nouvelle France. 1744, t. III, p. 401.
képeket láttak, és pedig oly tisztán és világosan, hogy az első európaiak elcsodálkoztak rajta. A Társaság-szigeteken, hol is a bolygók egy részét, a mint látni fogjuk, felfedezték, a nélkül azonban, hogy valamennyinek ismeretére jutottak volna, * a szigetlakók pszichológiai állapota nem sokkal volt különb. Náluk a levegőt szellemek járták keresztül-kasul és szörnyen féltek az oramatua-któl vagyis megholt szüleik szellemeitől, melyeknek áldozatokat mutattak be.
Egyptom és Mezopotámia már a legrégibb történelmi időkben is jóval fejlettebbek voltak. E két országban valamennyi bolygót ismerték s ugyancsak a csillagokat is imádták. De már az árjáknál visszamehetünk arra az időpontra, melyben ez a nép a kezdetleges csillagászatból épen hogy csak kibontakozott. Ez időtájban még nem volt meg sem az az értelmi kulturájuk, sem az a költői vallásuk, mellyel később annyira kitüntek. Baktriában a légköri jelenségeken felül nem emelkedtek. Azon dolgok között, melyek isteni tiszteletben részesültek, Ott szerepelt az ouschas, a hajnal, a görögök eósz-a és a germánok osztará-ja; ott szerepeltek az aszvin-ok, melyek a hajnali és az esti szürkületet személyesítették, és a melyekből a görögök a dioszkurokat csinálták, a gandharvasz-ok vagyis az égi lovak, melyek a Nap sugarait ábrázolták, s a melyek a czentaurusok fogalmát hozták létre, végre a marout-ok, melyek a szelek valának. Ez utóbbiakból állott Indrának vagyis a Napnak hadserege, midőn ez az istenség
* III. Fejezet, a nagy bolygók felfedezésének befejezése.
a Vrîtra (a beburkolt) és az Ahi (a kigyó) elleni rettentő harczát vívta; ez utóbbi nevekben könnyen ráismerünk a viharos felhőre és a villámra.
Sőt a Szapta-Szindhu pásztoránál a csillagok hosszú időn át csak Agni-tól (az elemi tűztől) vagy Varuna-tól (az égboltozattól) gyujtott tüzek voltak. Az istenekhez intézett egyik himnusz csak azért említi a fagyos sugarú Holdat, a Csandramasz-t, hogy ennek gyarlóságát hirdesse az ég isteni tüzeinek színe előtt. Az egyedüli csillagzat, melyet említ, a Nagy Medve, s a mint az imént láttuk, nem ment annyira, hogy a csillagokhoz fohászkodott volna, hanem csakis a levegő fényjelenségeihez intézte könyörgéseit.
Az Indiai félszigetről származó dravidák, kik az árjákkal csak akkor találkoztak, midőn emezek az országot elfoglalták, a nagy bolygóknak csak egy részét fedezték fel. * Mindössze is csak a gonosz szellemekben való hitig jutottak, s azokat ember-áldozatokkal engesztelték meg. Törzseik legnagyobb része százig olvasott [számlált], s a melyek ezerig vitték, egészen kivételesek voltak.
Perzsiában ZOROASTER korszaka volt az az idő melyben a szellemek javában uralkodtak. Az izedek az amsaszfandok vagyis a jó angyalok alá voltak rendelve és a deveket vagyis a rossz szellemeket fékezték. A Zend-Avesztában minduntalan testnélküli ferver-ekre vagy feruer-ekre bukkannak; ezek mint az individuális megkülönböztetés őstipusai minden tárgy és minden lény mellett milliomszámra léteztek. A régi arabok is a
* L. III. Fejezet, a nagy bolygók felfedezésének befejezése.
szellemek ezreiről beszélnek, a melyeknek fejedelmeik is voltak, kiket a djin és beni-al-djian nevekkel jelöltek.
A mi a klasszikus ó-kort illeti, a faunusoknak, nimfáknak, szatiroknak és driászoknak emléke még mindenkiben él. ALCINOUS, APULEIUS és PSELLUS azt mondják, hogy a négy elem minden zege-zugát látható és láthatatlan szellemek töltik be. Eme hiedelmek kora összeesik azon időponttal, melyben HOMER költeményei még csak a Vénuszt említik.
Nyugaton a légköri jelenségek tiszteletének olyas nyomai maradtak, melyek a gallok kezdetleges csillagászatának korára vezethetők vissza. Avagy a Sein-sziget papnéi nem rendelkeztek a szelekkel és viharokkal? (1) Hisz' külön névvel, tempestarii, kellett megjelölni azokat, kik a szélvészekct felkorbácsolták. NAGY KÁROLY intézményeiben és a különböző zsinatok határozmányaiban büntetéseket is szabtak rájuk. Észak vidékén egy püspök vállalkozott arra, hogy egy szélvészt szentelt vízzel és könyörgésekkel csillapítson le. (2) De az ilyen eszmék mindjárt módosulnak, a mint az ember kezdi felfogni, hogy eme jelenségeknek természetes okuk van, s akkor a csodás elemet és megszemélyesítést az immáron közönségesekké vált légköri jelenségekről átruházza az égi testekre, melyeket még titokzatosság leple borít.
Társadalmi állapot az őscsillagászat korában.
Állapodjunk meg egy kissé, hogy az eddigieket összefoglaljuk. Abban az időpontban, mellyel az őscsilla-
(1) POMPONIUS MELA: De situ orbis, lib. III, cap. 6.
(2) O. TRYGGVASON: Saga, cap. 33, (X. vagy XI. század).
gászat határát szabtuk, az ember, hogy Úgy mondjuk, csak egy első és határozatlan pillantást vetett az égre. A hold- változást és az esztendőt csak cgészben véve ismerte, a csillagzatok közül csak a legszebbeket különböztette meg, a bolygók közül pedig csak Vénuszt fedezte fel. Az égi jelenségeket csak tényleges megjelenésükben ismerte: előre kiszámítani egyiküket sem tudta. Hogy a holdújság valóban tudomására essék, újra meg kellett pillantania a megújult Holdat; hogy a nápfordulat időpontját meghatározhassa, az árnyékok hosszát kellett megfigyelnie; a mi pedig a fogyatkozásokat illeti, ezek mindig váratlanul lepték meg a népeket.
A tudománynak ez a gyermekkora összeesik a társadalmak gyermekkorával, és pedig úgy anyagi mint erkölcsi gyermekkorával. Sehol sem lépi át a népek törzsek szerinti csoportosulásának korszakát, sem a vadászó, sem a pásztorkodó, sem pedig a földművelő népeknél. Az a kor ez, melyben az iparos csak a kosárfonó-, a fazekas-, a takács-, az ötvös- és az ácsmesterség elemeit űzi. A kőkorszak volt ez, és csak némely fejlettebb vidéken, mint például Peruban, volt ez a bronz-korszak kezdete.
Kiválóan érdekes azonban az egyetemes értelmi állapot hasonlósága. Az ég tudományos tanulmányozásának ideje még nem jött meg, tehát nem jöhetett még meg a csillagászati balhité sem. Az ember szűk körben élt, a melyben a hozzája egészen közel levő dolgokat is alig vette észre. Értelme sokkal korlátoltabb volt, semhogy a csillagimádásig vihette volna, vagy legalább hogy a csillagokban dolgaink szabályozóját tekinthette
volna, miként ez az asztrológiában történt. A fantáziának mindenütt hasonló képzetei és közös áramlatai voltak. De nyilvánvaló és figyelemre méltó tény, hogy mindezek a képzetek, melyekhez, mint később látni fogjuk, a csillagászatnak oly határozott és oly tartós sajátságai füződtek, akkoriban egészen kívül maradtak a csillagászati felfogások körén. Az emelkedettebb szellemű alkotásoknak nem volt alapjuk: minden a röghöz tapadt és kézzelfogható volt.