Az északnyugati átjáró első végigjárása

Alina és Czeslaw Centkiewicz: Amundsen útja
(részlet)
Táncsics, 1968.
Fordította: Sebők Éva

A lapok alja van számozva!



AMÍG A HITELEZŐK NYUGODTAN ALUSZNAK

Már kora reggel óta súlyos felhők gyülekeztek Christiania fölött. Feketén és fenyegetőn ereszkedtek a városra, mintha szét akarnák lapítani terhükkel. Éjfélkor aztán megindult a felhőszakadás. Hideg sugárban zuhogott a kiürült utcákra, és folyamként csobogott az elnéptelenedett kikötőben. A csomagokkal megrakott kis kutter fedélzetére vetett hágcsón szorongott csak kitartóan, ernyők alá húzódva, egy kis csoport.

Még egy utolsó kézszorítás, még egy fojtott hangon kiadott vezényszó, még egy végső pillantás.

A matrózok nesztelenül, mint az összeesküvők, felszedték a horgonyt. Megfeszült a kötél, a hajó vontató-húzta orra hangos loccsanással eltávolodott a kőmólótól. A fedélzeten födetlen fővel álló férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Sikerült – suttogta maga elé. – Most már senki sem tarthat vissza!

A tengerészek lerázták halászköpenyükről a vizet, és sietve visszahúzódtak a fedélközbe. Amundsen maradt csak a kormánynál, s a vontató alig sejlő jelzőfényeire meredt.

"Mint a tolvajnak, szökve kell elhagynom hazámat" – hiába próbálta elhessenteni magától a keserű gondolatot, amely, mint tolakodó légy, minduntalan vissza-visszatért.

98

Minden erejét latbavetette, hogy megszerezze expedíciójához a szükséges összeget, eltűrte az ilyesmivel járó mindmegannyi kellemetlenséget, az utolsó pillanatban kis híján mégis csaknem dugába dőlt az egész: kifogyott a pénz. Újra kellett kezdeni a megalázó koldulást a vállalkozóknál, a kereskedőknél, a bankároknál. Jól ismerte már szép, tágas dolgozószobáikat, a léptek zaját tompító, vastag, finom szőnyegekkel. "Egyetlen ilyen szőnyeg árából azonnal útnak indulhatnék!" – gondolta Roald irigyen. Havanna-szivart szívtak, de szavaik ürömízűek voltak.

– Beszéljünk komolyan, kapitány. Mondja, mi hasznom van nekem abból, ha valahol a világ végén, a kanadai szigetvilágban holmi kis sziklasziget majd az én nevemet viseli? Semmi. Mennyit jövedelmez az majd nekem? Semmit. Már megbocsásson, ilyen haszontalanságokra nem fecsérelhetem a pénzem. Igazán nagyon sajnálom, de...

– Az összeg, amelyet kér, nem csekélység. És hol a biztosíték, hogy csakugyan eljut ahhoz a micsodához? Az üzlet – üzlet. Meg kell fontolni mindent pro és kontra. Ha kudarcot vall a vállalkozása, ki téríti vissza nekem és részvényeseimnek a befektetett pénzt?...

Néhányan végig sem hallgatták, udvarias vagy udvariatlan szabadkozással szépszerivel kitessékelték.

Hiába volt az emberfeletti erőfeszítés, hogy csökkentse kiadásait, csak azt vásárolja meg, ami nélkülözhetetlen, és lemondjon mindenről, amiről csak lehet – az expedícióra való felkészülés feneketlen zsákként nyelte a hatalmas összegeket. Hiába adott kölcsön, amennyit csak adhatott, a hűséges Zapffe patikus, Antonius, Gustav, Leon és Olava nagynéni – minden kevésnek bizonyult.

S a végső döfés: megjelent egy újságcikk, amelyben a szenzációhajhász riporter azt kérdezte, kellenek-e Norvégiának "újabb csontvázak a jégmezőben", gúnyt űzött az "ósdi bárkából" és könnyelmű parancsnokából, aki ilyen rozoga jószágon akarja végrehajtani azt, ami

99

nagy és pompásan felszerelt hajókon, tapasztalt sarkutazóknak sem sikerült.

Akik kölcsönt adtak Amundsennek az élelmiszer beszerzéséhez, e cikk olvasásakor valósággal pánikba estek, huszonnégy órás határidővel visszakövetelték a pénzüket, bírósággal fenyegetőztek. Amundsen azonban tudta, hogy történjék bármi – ő képtelen visszafizetni a kölcsönöket.

És nyomorult pár ezer korona miatt most, a megvalósulás küszöbén összeomoljon minden? Meddő maradjon annyi év ábrándja, hiábavaló a rengeteg lemondás, a legutóbbi hónapok verejtékes munkája – most, amikor a fedélzeten minden együtt van, ami az expedícióhoz szükséges? Amikor már megtalálta azt a hat elszánt bajtársat is, aki hajlandó nekivágni vele az ismeretlennek? Egyetlen kiút volt, eszeveszett, de egyetlen – a szökés. Kereket oldani az éj leple alatt, amíg a hitelezők nyugodtan alusznak. Amundsen szíve körül melegség bizsergett a gondolatra, hogy Fridtjof és felesége, Éva is ott voltak a néhány ember közt, akiket titkába beavatott. A nagy barát fehér kendőjét lebegtette a szél a szakadó záporban, mint a lopva elhagyott város utolsó üzenetét.

Évek múltán tudta csak meg Amundsen, hogy hitelezői az éjszakán és a következőn is, valóban nyugodtan alhattak. Fridtjof Nansen, hogy megkímélje fiatal barátját a kellemetlenségektől, kezességet vállalt érte, anélkül hogy szólt volna neki a dologról.

*

A Gjöa kora reggel rövid pihenőre megállt. A legénység a katonák segítségével kétszáz kiló piroxilint cipelt fel a fedélzetre a Horten-erőd kazamatáiból. Kell majd, ha megkezdik harcukat a jéggel. Magasan állt már a nap a felhőtlen égen, amikor felbúgott a vontatóhajó szirénája – a lekapcsolódás jele. A vastag, nehéz von-

100

tatókötél súlyos csobbanással csusszant a vízbe. Ezzel elszakadt a hazához fűződő utolsó kötelék is...

A szabaddá vált Gjöa, mint kiterjesztett szárnyú, magányos sirály, felvont vitorlákkal kiúszott a tengerre. Roald még egyszer visszanézett. A láthatáron ködösen rajzolódtak ki a Hvaler-szigetcsoport körvonalai – onnan származott az Amundsen-család... Mind messzebbre úszott a partszegély, már csak sötét sávja sejlett, aztán eltűnt az is, mintha benyelte volna a tenger.

A kapitány kis ideig figyelmesen hallgatta a hajómotor monoton dübörgését, mint orvos betege szívverését. Megnyugtatta ez az egyenletes, tiszta hang.

"... Milyen nagyszerű! Nincs gond, nincsenek zaklató hitelezők, sem ostoba jóslatokkal vagy gyanakvással untató gúnyolódók" – jegyezte boldogan útinaplójába. "Magunk vagyunk a hajón! Hét vidám, boldog ember. Reménnyel és hittel felvértezve utazunk az ismeretlenbe. A világ, amely oly sokáig borúsnak és kedélytelennek tetszett, most teljes fényében, üdeségében és varázsában felragyogott előttem!"

– Jég előttünk, jég! – ordított le egy nap az őrszem az árbockosárból, és híradása akkora lelkesedést keltett, mint amikor az óceán hullámain napok óta hánykolódó hajó matrózai hirtelen azt hallják: "Szárazföld a láthatáron!"

Roald némán nézte a távolban tündöklő jeget: Grönland sötét vonalakkal szabdalt, kékbejátszó jégkupoláját.

– Jó navigátor vagy, Gotfred – veregette meg helyettese vállát. – Jobban már nem is vezethettél volna.
– És mi, és mi? – jelentkezett tüstént a két kormányos, a keménykötésű, zömök testalkatú Anton Lund és az éppoly jól megtermett Helmer Hanssen. – Hiszen minden délben együtt mértük le a nap... – Szavaikat heves csaholás szakította félbe.
– Hallod? Az én védenceim is elismerést követelnek!

101

– kacagott fel harsányan Peter Ristvedt. Szeme fehérjéig olajos volt, ahogyan az a főgépészhez illik. – Amikor Anton és Helmer a napot bámulták meg a csillagokat, és a szextánsaikkal bajlódtak, a próféta szakállára mondom, hogy oda-odasandítottak a kutyáim felé: ugyan merre fordítják a pofájukat? Mert ők minden műszer nélkül rég megszimatolták már a maguk vidékét.
– Peternek igaza van, magam Is tapasztaltam már ilyesmit – helyeselt mély basszusán Juell Viik, a másodgépész.

Derűs hangulat honolt a Gjöán. Nem volt merev megkülönböztetés fedélzetiek és gépháziak, tisztek és matrózok között; ki-ki legjobb tudása szerint, szívesen, parancs és figyelmeztetés nélkül látta el a maga dolgát.

"Nálunk mindenki kapitány, mindenki egyformán az expedíció tagja" – Amundsen büszke volt rá, hogy a hajóján uralkodó fegyelem kölcsönös tiszteletből és elismerésből fakad. Mióta behajóztak Grönland vizeire, Henrik Lindström, az egyetlen, aki Sverdruppal a Framon már járt itt, hajószakácsból egyszeriben fontos személyiséggé lépett elő. Alig vetettek horgonyt Godhavnban, hogy felvegyék a fedélzetre a kutyákat, szánokat, kajakokat, meg a húsz hordó üzemanyagot, a szakács nyomban beszélgetésbe elegyedett az eszkimókkal, és nagy köteg friss lazaccal tért vissza a hajóra.

– Mennyit fizettél érte? – nyugtalankodott Amundsen, mert sosem nézte jó szemmel a felesleges tékozlást.
– Nem sokat. Darabjáért hármat kértek, de lealkudtam kettőre.
– Koronára? – rémült meg a parancsnok.
– A, dehogy. A kis cukros kalácskákra, amelyeket a Jorgensen-cukrászda ajándékozott nekünk indulás előtt. Szárazak már, meg egy kicsit penészesek is, de tudom, hogy az eszkimók élnek-halnak az efféléért. A lazacból meg olyan ebédet készítek, hogy mind a tíz ujjatokat megnyaljátok utána!

102

– Derék fickó vagy. Még nagy hasznunkra lehet, hogy beszélsz az eszkimók nyelvén – örvendezett a parancsnok.

*

Jó szél duzzasztotta a vitorlákat, a kis motor lankadatlan szorgalommal pöfögött, de az első hetek gondtalansága nem tartott soká. Alighogy kihajóztak Godhavnból, váratlanul lapos, a térképen hibásan feltüntetett sziklára bukkantak, amely messziről csalóka módon bálna hátához hasonlított. Kis híja volt hogy a Gjöa oda nem veszett. Az évszázadok óta megérdemelten rosszhírű Baffin-öböl és a Melville-öböl jégmentes vízzel, tótükörnek is beillő, sima nyugalommal fogadta az expedíciót. Amundsen azonban nem bízott a látszatban, sokat olvasott már gyerekkorában erről a tájról. "Sietve ki kell jutnunk innen. Minél hamarabb, annál jobb, ez a csend nem tarthat örökké!" – gondolta, és társai legnagyobb csodálkozására kiadta a vezényszót:
– Vitorlákat fel! Teljes széllel előre! Motort bekapcsolni. Irány a York-fok!

Már a legközelebbi órák bebizonyították, hogy jól ismerte ezeknek az alattomos vizeknek a szokásait. A tenger meglepetésszerűen feltajtékzott, és megtelt a hullámok hátán nyugtalanul táncoló, fehér jégtáblatöredékekkel.

Hét nap és hét éjjel vívták kemény harcukat a jéggel, s a még annál is veszedelmesebb homályszürke ködsubával; nyolcadnapra elült a szél, és tiszta kéken felragyogott az ég. A Dalrymphe Roch-öbölbeli skót bálnavadászok azt ígérték Amundsennek, hogy élelmet és üzemanyagot hagynak a Gjöának. De vajon megtartják-e a szavukat? Elvégre igazán ideje volt kiegészíteni a fogyóban levő készletet. Néhány eszkimó kajakokon elébük jött; Roald örömmel fogadta őket a fedélzeten.

– Lindström, kérdezd meg tőlük, itthagyták-e nekünk a skótok a...

103

– Nem tudom.
– Miért akarsz kibújni? Hiszen beszélsz a nyelvükön, Godhavnban is jól megértettétek egymást.
– Ott? Én norvégül beszéltem hozzájuk, ők meg mondták a magukét, valahogy szót értettünk, de ott csak a lazacról tárgyaltunk, itt meg...
– Beszélj velük, ahogyan akarsz, kézzel-lábbal, csak kezdd már el – türelmetlenkedett a parancsnok.

A skótok nem hagyták cserben őket. Hatalmas, száznyolcvan kilós tartályok sorakoztak a parton. Az egész eszkimó település – vadászok, asszonyok, öregek, gyerekek – egyemberként siettek a norvégok segítségére. Ahol egy európai matróz káromkodott, nyögött, panaszkodott volna, ott az eszkimó "együttes" fürgén, ügyesen, tréfálkozva és gondtalanul kacagva sürgölődött. A kutter, miután mind a százöt súlyos tartályt elraktározták benne, mélyebbre merült, és sokkal inkább emlékeztetett valami jókora bútorszállító kocsira, mint hajóra, amelynek az a hivatása, hogy utat törjön a Magas Észak ember nem járta, veszedelmes tájain.

Néhány napi nehézkes hajózás után Amundsen némi szorongással irányt vett a híres Lancaster-csatorna, a Franklin-expedíció sírhelye felé. A hullámok, ameddig csak a szem ellátott, nagy, fehér jégtömböket himbáltak szürke hátukon. Hatvan éve is elmúlt, hogy itt, ebben a puszta térségben töltötte élete utolsó telét Roald gyermekkorának hőse, a rettenthetetlen, de könnyelmű Sir John Franklin, akinek tragikus története oly sok oldalt betöltött a Magas Észak krónikájában. Remélhette-e a sarkvidéki expedíciókról ábrándozó, fiatal Amundsen, hogy egyszer majd saját szemével pillanthatja meg a baljós partot, hogy maga is azokon a vizeken hajózik, amelyek már annyi áldozatot nyeltek magukba? "Úgy rémlik, még ma is fölötte leng a halál" – írta naplójába.

KÖNNYEBB A TEVÉNEK A TŰ FOKÁN...

".. . Míg a szoros ölén hajóztunk, egész nap iparkodtam megőrizni nyugalmamat, de lelkem mélyén félelem lappangott. Végtelen seregben vonultak elénk a sziget-nagyságú jéghegytömegek. Talán túl sok rosszat összeolvastam róluk?"

Amundsen félelme alaptalannak bizonyult. A jéghegyek torlódása hamarosan abbamaradt. Sokhelyütt törmelékes volt a jég, másutt széles vízcsatornák hálózatával szabdalt, s a kutter könnyedén keresztülsiklott rajta. A Gjöa most szűz vizekre tért. Arktisz történetében sosem járt még erre hajó, ember még sohasem látta ezt a vidéket. Tekintettel a mágneses sark közelségére, az iránytű tévesen mutatott, Amundsen tehát kénytelen volt a nap és a csillagok járásához igazodni, mint az ősi időkben a vikingek. Alighogy elcsitult a szél, bevonták a vitorlákat, és Viik gépész bekapcsolta a motort, amely lankadatlan szorgalommal dübögni kezdett, mintha csak meg akarná cáfolni az indulás előtt Tromsőben reá záporozott csúfolódást. Néha elfulladt, néha szuszogott egy kicsit, de ilyenkor mindig segítségére siettek a gépészek, és Amundsen újra élvezettel hallgathatta a derék Dan szabályos pöfögését.

*

105

Az erős, hirtelen rázkódás – sziklának ütközött a hajógerinc – szempillantás alatt mindenkit talpra ugrasztott. Rémítő kutyavonítás hasított a levegőbe, egyik a másikat nyüszítette túl, mintha csak halálukat éreznék. A Gjöa zátonyra futott. Amundsen öltözetlenül rohant a fedélzetre – épp befejezte napi jegyzeteit, és nyugodtan alváshoz készülődött.

– Vitorlákat fel!
– Motort kapcsolj!

Az erős szél, mint dobon a bőrt, kifeszítette a vitorlavásznat, és újra meg újra megrázta a hajót. Dübörögtek a ládák, egy hatalmas hullám végigsöpörte a hajót orrától a faráig. S a kelepcéből kiszabadult Gjöa madárkönnyen szökkent a vízre. "Százszorosan is igazam volt. Nagy hajó itt nem csusszant volna át. Csakis a hajó kis merülése mentett meg bennünket" – jegyezte be Roald a hajónaplóba.

Még magához sem tért az izgalom után, vésztjósló kiáltás hangzott:
– Tűz van! Ég a gépház! A gépház nyílásából sűrű füst gomolygott, és bíborvörös lángnyelvek csaptak ki.
– Elő a tűzoltó szerszámokat! Vizet! – ordította Roald, és szinte megdermedt rémületében, amikor látta, hogy Ristvedt egyenest a lángok közé veti magát.
Pár pillanattal később feketén, kormosan kivonszolta az eszméletlen Viiket. Amundsen erős vízsugárral eloltotta izzó ruháikat.
– Betömni a nyílást! Elárasztani a gépházat!
Már hozták is a vitorlavásznat, rádobták a tüzet okádó nyílásra, hogy elzárják tőle a levegőt. A többiek a szivattyúhoz ugrottak. Fel, le! Fel, le! – dolgoztak monoton ütemben, és figyelték a vizet, amely vastag sugárban buggyant elő.

"Az átforrósodott üzemanyagtartályok bármely pillanatban felrobbanhatnak és vulkánná változtathatják a hajót, márpedig akkor mindennek vége!" – villant át

106

Roald agyán a kétségbeesett gondolat. De mitévő lehetne? A nyílást elfedő ponyva füstölgése lassan alábbhagyott, a ziháló, levegő után kapkodó emberek azonban nem hagyták abba a munkát. A gépházat elöntötte a víz. Másnap reggel Amundsen egyetlen szempillantással felmérte, kinek köszönheti életét ő maga is, és az egész legénység. Néhány órával a tűz kitörése előtt Viik gépész jelentette, hogy az egyik ötszázliteres tartályból szivárog az üzemanyag.
Szivattyúzd át a másikba – mondta Amundsen, és visszatért számításaihoz.

A szorgalmas, lelkiismeretes Viikről mindenki tudta, hogy sosem késlekedik a tennivalókkal. Most is így cselekedett. A tűzvész idején a hibás csap levált. Ha a tartály teli lett volna, ötszáz liternyi üzemanyag önti el a gépház padlóját, s ugyan mi szíthatja ennél jobban a tüzet? A Gjöa egyetlen szempillantás alatt lángba borult volna.

"... Jó társakat választottam. Nyugodtan nézhetek velük a jövő elé" – írta Amundsen a naplóba, ám a nyugalom nem állt helyre a hajón. A megrakott, mélyre merülő hajótest minduntalan sziklazátonyoknak súrlódott. Egy reggel heves nyugati szél duzzasztotta a vitorlákat, a kutter sebesen száguldott előre. Amundsen a kormánynál buzgón fürkészte az enyhén hullámos tengert, amely oly nyuga]masnak tetszett, mint a tótükör. Ám a hajótesten egyszerre csak alig észlelhető, könnyű remegés futott át.

– Az ördögbe is, úgy látszik, megint sziklának ütköztünk – dünnyögte, de a Gjöa ekkor már előreszökkent, Roald megtántorodott, szétterpesztett lábbal is alig bírta megőrizni egyensúlyát, villámgyorsan elfordította a kormányt, hogy kikerülje a gyanús helyet – de már késő volt. Újabb, hatalmas rázkódás, a hajó árboca hegyétől gerincéig megremegett, aztán mozdulatlanná dermedt. Az ágyaikban nyugodtan szunnyadók azon nyomban a

107

földön találták magukat. Döbbenten tódultak a fedélzetre. Amundsen már fenn volt az árbockosárban. Közvetlenül a víz felszíne alatt barnásfekete, göcsörtös zátonysávokat pillantott meg. Mint óriási polip mohó csápjai terjengtek köröskörül, ragadozó tengeri szörnyekként vicsorgatták hegyes fogaikat, és köpködték sziszegve az alattomos, borzalmas habgomolyokat.

Visszafordulni? Innen nincs visszatérés. Az egyetlen menekvés – továbbhajózni, de hogyan hozzák le a hajót a zátonyról?

– Kidobni a kutyák pemikánját! – adta ki a parancsot Amundsen. Parancsát azonnal teljesítették. Az emberek jól ismerték már vezetőjüket, és tudták, hogy őrültségnek látszó döntéseit is megfontoltság sugallja, még ha a másodperc töredéke alatt születik is a döntés. S a huszonöt súlyos láda belecsobbant a tengerbe, a víz összezárult fölöttük, mintha elfogadná az áldozatot. A kutter azonban meg sem moccant, oly keményen ült a sziklán, mint jó lovas a nyeregben.

Estefelé megkezdődött az apály, a tenger vize elcsitult, fél métert apadt, lemeztelenítve a hajó alsóbb részét. Amundsen egy pillanatra sem hagyta el a fedélzetet. Éjfélkor keleti szél támadt, a hajó fölött fellegek gyülekeztek. A tenger újra háborgott, a hajógerinc mind erősebben ütődött a sziklának, mintha haragos kéz csapkodná, rázná, játszana vele, mint macska az egérrel.

– Horgonyt kivetni! Minél előbbre!
– Vitorlát fel!
– Motort készenlétbe!

A súlyos, alacsonyan függő felhőkből eső zúdult rájuk, viharos szél tépte a kötélzetet. Egyik hullám a másik után öntötte el a fedélzetet, habgomolyok söpörtek végig embereken és kutyákon.

– Vitorlákat szélirányba!
– Motort indítani! Horgonyt lassan bevonni! – kiáltotta bele Amundsen az üvöltő szélbe.

108

A Gjöa szikláról sziklára ugrálva, nehézkes ringással, mint valami beteg bálna, csusszant előre a fehéren villogó hullámsörények között. Döngve ugrált teljes súlyával a víz alatti szirteken, mint a szán a rögös jégen. A hajógerincről lehasadt, vasalt deszkaszilánkok úsztak a háborgó hullámtaréjok hátán. Eljött volna a vég?

– A mentőcsónakokat előkészíteni!
– Élelmet berakodni! Fegyvert! Hálózsákokat!
– Kapitány! Próbáljuk meg még tehermentesíteni a hajót! – A kormányos nem akarta megadni magát.

Kiáltása ostorcsapásként érte Roaldot. Tehermentesíteni a hajót? Kidobni az élelmet? Hiszen az a biztos halállal egyenlő... Habozása azonban nem tartott tovább a másodperc töredékénél.

– Még ládákat be, a vízbe! – adta ki rekedten a parancsot.
Kétszáz kilós volt mindegyik. S két ember már dobálta is a ládákat át a korláton – könnyedén, mintha csak szénakötegek lennének. Újabb rázkódás, majd még egy, és egy harmadik is. Mintha az egész világ megpördült volna körülöttük. A fogságból kitaszított hajót hátára kapta egy tajtékos hullámtorlasz, s lám, a Gjöa már szabad vizeken úszott. Amundsen még fel sem sóhajthatott, máris Hanssen rémült kiáltása csapott fülébe:
– Nem működik a kormány!
Mire Roald odafutott, a hajót újabb lökés rázkódtatta meg.
– Ez használt! Működik! – ujjongott Hanssen.
"... Nem hiszek a csodákban, soha nem is hittem" – mesélte később Amundsen –‚ "de ami itt történt, azt hitemre, nem nevezhetem másképp. Amikor a kormány a sziklának ütközött, alighanem kiugrottak a csapszegek, de csak a peremig, s a második, erősebb lökés visszazökkentette őket a helyükre. Ha a csapszegek még csak néhány milliméterrel kijjebb csúsztak volna, vége a kormánynak... s nekünk is végünk."

Lassan elült a vihar.

100

– Kapitány, mi lenne, ha kivetnénk a horgonyt, és szusszannánk egyet? – javasolta Lindström félénken.
– Én meg gyorsan kászítenék közben valami kis meleg harapnivalót.
– Igazad van, rászolgáltunk egy kis pihenőre – helyeselt Roald.
– Mindenesetre két horgonyt vess ki, sohasem árt az óvatosság.
Pár pillanat múlva megint – riadó!
– Irányt változtatott a szél! A part felé hajt bennünket! – jelentette az őrszem.
– A kormányhoz! Mindenki a fedélzetre! – rendelkezett Roald.
A tengert tomboló szélrohamok vihara korbácsolta. A pattanásig feszülő horgonykötelek vészjóslóan recsegtek. A hajó hirtelen oldalára dőlt. Senki sem bírta megőrizni egyensúlyát, az emberek négykézláb csúsztak, hemperegtek, a korlátba kapaszkodtak. Dörgő vízzuhatagok söpörtek végig a fedélzeten. S megint felhangzott a parancs:
– Mentőcsónakokat előkészíteni!
Kétségbeesett parancs volt. A friss jég üvegétől csillogó közeli sziklákat ostromló áradat nem jósolt könnyű átkelést a partra, sem ott biztonságos menedéket. Csak az örökké buzgólkodó kis motor kattogott szorgosan, teljes fordulattal, s az ő monoton hangja nyújtott némi vigaszt és nyugtató reményt az orkán dübörgésében.

A norvégok öt nap és öt éjjel várták, szüntelen feszültségben, mit hoz a következő pillanat? Végre elvonult a vihar. Az elnyugodott tenger síkját napfény ragyogta be.
– Nem lenne ideje telelőhelyet választanunk, kapitány? – kérdezte bátortalanul Hanssen néhány nappal később.
– Várj még egy kicsit. Azt szeretném, ha telelőhelyünk a lehető legközelebb lenne a mágneses sarkhoz. Addig keress nekünk valami békés kis öblöt.

SOKAT LEHET TANULNI AZ ESZKIMÓ VADÁSZOKTÓL

Jégbe fagyva, korlátjáig puha fehér paplanba bújva pihent a Gjöa, mint téli álmát alvó medve, alig száz kilométernyire attól a helytől, ahol hetven esztendővel azelőtt James Ross végrehajtotta a maga nagy felfedezését.

A norvégok sok ötlettel és erőfeszítéssel iparkodtak kenyelmessé tenni telelőhelyüket. A dupla ablakok, no meg a kis olajkályhák tűrhető hőmérsékletet biztosítottak a kajütökben. Az előrelátó parancsnok azonban nem engedte, hogy túlságosan tékozlón bánjanak a fűtőanyaggal. Lindström birodalma, a konyha – s egyszersmind étkező – volt a legmelegebb helyiség a hajón. Ez lett a legénység állandó gyülekezőhelye, hiszen már kora reggel odavonzotta őket a frissen sült péksütemény ínycsiklandó illata.

Az egyhangú, egymástól semmiben sem különböző téli napok gyorsabban múltak, mint hitték volna. Tétlenségre egyikük sem panaszkodhatott. Amundsen túlságosan jól emlékezett még a Belgicán töltött lidércnyomásos sarki éjszakára, és tudta, mire vezet a munkátlan tengés-lengés.

Telelésük első pillanatától mindenkit kemény munkára fogott. Expedíciójuk tudományos célja a mágneses sark helyének megállapítása volt, Roald tehát legkivált a mágneses pavilonnal törődött, amelyet a már Norvégiá-

111

ban erre a célra készített, maradék élelmiszeres ládákból eszkábáltak össze. Itt, a helyszínen iránytű segítségével, biztonságból még egyszer ellenőrizte, nem keveredett-e beléjük akárcsak egy grammnyi vas is, amely pontatlanná tehetné a műszerek méréseit. A ládákat megtöltette homokkal, a deszkatetőt bevonatta ponyvával, a falakat pedig kívül-belül több réteg kátránypapírlemezzel. A mágneses pavilon meleg volt és száraz, köré pedig mély árkot ásatott, hogy védje az értékes műszereket a nyári olvadástól.

A megbízható Viik minden délben odagázolt a néha derékig, néha majdnem vállig érő hóban, és kicserélte az automatikus regisztrálókészülék hengerén a fényérzékeny papírt, s nyomban elő is hívta, hogy ellenőrizze, szabályosan működnek-e a műszerek. Havonta egyszer Roalddal együtt elvégezték "a mágneses tér abszolút fölmérését" az eszkimó iglook mintájára hótömbökből készült, külön kis házikóban.

Ristvedt napjában háromszor rendszeres meteorológiai megfigyeléseket végzett. Gotfred, az expedíció asztronómusa, amint meghallotta a kiáltást: "Felhőtlen az ég!", mindent félrehajított, és lélekszakadva rohant teodolitjához. Órák hosszat tartó méricskélései közben csupán egy hósánc védte a fagytól és a jeges széltől.

– Anton! A kormányt hosszú hónapokig nem használhatjuk, kinevezlek hát tűzrendészeti parancsnokká. Mindig álljon rendelkezésünkre elegendő víz, ha netán oltani kell – mondta Roald a kormányosnak.
– Víz? – rökönyödött meg a kormányoS. – De hát honnan vegyek én itt vizet?
– Csákányozz ki egy léket, és vigyázz, hogy soha, érted? soha be ne vonja a jég. Mi sem könnyebb ennél.
Lund megvakarta fejét. "A mi kapitányunknak minden könnyű" – dünnyögte az orra alatt, és megszégyenülten elballagott, hogy kivájja a léket. S ezután mindennap már kora reggel elsöpörte róla a hóhalmazt és kifűrészelte az éj folyamán rátelepedett jégkérget. A

112

"kút" hétről hétre mélyebb lett. Tavaszra a jég már négy méterre vastagodott, és Lund kénytelen volt kötékhágcsón leereszkedni vízért. Az ő feladata volt ezenfelül a kényelmes ólakban elhelyezett kutyafalka gondozása is.

Amundsen elégedetten figyelte társait. Derűsen, szorgoskodva, feladataikkal elfoglalva sürgölődtek a hajón. "Milyen jó" – írta naplójába Roald –‚ "hogy csak ezt a néhány embert hoztam magammal. Mindegyikőjüket ismerem, akár a tenyeremet, ahány ember, annyi nyitott könyv előttem, tudom, mit várhatok tőlük, és milyen munkát kell találnom, hogy lekösse őket. Ez a sarki éj egyetlen csalhatatlan ellenszere. Én merészeltem a történelemben először ilyen kis létszámú legénységgel nekivágni sarkvidéki expedíciónak, de nem bántam meg. S talán akadnak majd később mások, akik követik példámat. Mert ugyan mivel tölthette volna ki legénysége idejét telelésük folyamán az a szerencsétlen Franklin, Ross vagy Greely, amikor száznál is jóval több emberről volt szó? Honnan tudhatja a parancsnok, hogy ekkora tömegben ki szórja szét a kelletlenség, a keserűség csíráit, ki szít viszályt?"

Amundsen csak egyet követelt meg társaitól, de azt kérlelhetetlenül – hogy a rájuk kiosztott munkát gondosan végrehajtsák. A hanyag munka, az ember saját erejébe vetett hitének hiánya mindig kihozta a sodrából. "Gjöahavn"-ban – mert Roald ezt a nevet adta telelőhelyüknek – tilos volt azt mondani, hogy "nem tudom", "nem bírom", "hátha nem boldogulok vele", vagy más effélét. S Amundsen társai tisztelték is ezt a szabályt.

*

Az Északi-Jeges-tenger jégsivatagában telelő norvégok nem sokáig panaszkodhattak magányosságra. A Gjöa körül gombamódra szaporodtak a kerek eszkimó hó-iglook...

Az első találkozás mindkét félnek meglepő volt. A nor-

113

végok még a sarki éjszaka beállta előtt lázasan gyűjtöttek friss téli húskészletet maguknak, meg az örökké éhes kutyafalkának. Vadásztak a vándorútra készülő madarakra, az itt elég ritkán felbukkanó fókákra, s legfőképpen karibukra – vad rénszarvasokra –, amelyek évről évre épp erre vonultak. Egy szép napon Hanssen harsány kiáltása ugrasztotta talpra társait, akik a már ereszkedő sarki éjszaka homályában az étkezőbe gyűltek egy kis beszélgetésre.
– Karibuk a láthatáron!
Az emberek a fedélzetre tódultak. Egy dombtetőn, a messzi távolban alig észlelhető, sötét kis pontok mozogtak. Kapták a fegyvert s azzal – előre.
– Várjatok, míg közelebb érnek! – vezényelte Amundsen, majd pár pillanat múlva meglepetten fe]kiáltott: – Ne lőjetek, ezek nem rének! Viik, Hanssen, nézzétek csak: két lábon futnak. Eszkimók!

A két kis csapat óvatosan, vonakodva, lassan és bizalmatlanul, de roppant kíváncsian közeledett egymáshoz.
– Csak parancsomra lőhettek! – szólt Amundsen halkan.
Alig kétszáz méter választotta már csak el őket. A prémöltözetű eszkimók felemelték íjaikat, néhányan fel is vonták, mások a szigonyt markolták meg erősebben. Fenyegetőnek s ellenségesnek látszottak.
– Állj! – Roald érezte, hogy lövészeinek csatárlánca engedelmesen megtorpan a háta mögött. Lázasan kutatta emlékezetében azt a néhány eszkimó szót – egy nyelvjárás néhány szavát –‚ amelyet annak idején a Belgicán tanult Cooktól. – Tej-ma! – kiáltotta teli tüdőből. Ez jutott eszébe, állítólag barátságos üdvözlés ez. de talán nem pontosan így kell mondani? Hátha összetéveszti valami mással? Hiába törte a fejét.

Az eszkimók megálltak, mintha gyökeret vert volna lábuk.
– Manik-tu-mi! – kiáltották vissza tüstént.
Roald ledobta kis puskáját a hóra, s miközben hol azt

114

kiáltotta: "Tej-ma!", hol meg azt, hogy "Manik-tu-mi!" – bátran megindult feléjük.

Az eszkimók, mintha csak erre a jelre vártak volna. Amundsent utánozva, ők is ledobták íjaikat és szigonyaikat, hozzászaladtak, össze-vissza beszéltek, nevetgéltek, s a vállát veregették. Roald szívélyes mozdulattal hívta őket fel a hajóra.

Az étkezőben friss sütemény szaga terjengett. Lindström ki akart tenni magáért a vendégek előtt, mint minden valamirevaló szakács, ezért nagy bögrékben gőzölgő, forró csokoládét tálalt elébük, s hozzá jókora szelet édes, mazsolás kalácsot. Legmélyebb megbotránkozására azonban a "vademberek" fintorogva, kelletlenül eszegették a finom csemegéket. Annál mohóbban tapadt ferde, fekete szemük a sarokban lógó hatalmas füstölt karibu-oldalszalonnákra!

– Nincs mit csodálkoznod – magyarázta később Amundsen a csalódott szakácsnak. – Sosem láttak még fehér embert, nem ismerik a kenyér, a só ízét, nem is szólva a kávéról, a csokoládéról, vagy a cukorról. Nemzedékről nemzedékre csak nyers hússal és zsírral táplálkoznak. Mellesleg, tudják, mit tesznek. Okos ösztönük megsúgja nekik, hogy skorbut ellen nincs ennél jobb orvosság.

Amikor feloldódott az első feszültség, az eszkimók igencsak összebarátkoztak az idegenekkel. A Gjöa körül rövidesen száz főt meghaladó település alakult ki. A fedélzet mindig tele volt eszkimókkal: hol ezt hoztak, hol azt – kékrókaprémmel bélelt és bőrszíjakkal geometriai ábraformákban, pompázatosan kivarrt, díszes anorákot, puha karibuprém-nadrágot, félcombig érő, csónak nagyságú, meleg tengeri fűvel bélelt csizmát. Mások régi szép íjat hoztak ajándékba a norvégoknak, amely maga bálnacsontból, idege pedig halcsontból készült, hoztak rozmáragyarból művészien faragott markolatú szigonyt, nagy kést, amellyel igloo-építésnél a kockatömböket hasították a hóból, meleg kesztyűt. Cserébe néhány tűt, szöget, üres

115

konzervdobozt kértek. Leírhatatlan örömet okozott nekik minden kis fénylő holmi, tükör, tarka gyöngysor – no meg a dohány.

Lindström, a szakács, értett velük legjobban szót, neki hordták legszebb holmijukat. Egy vasárnap reggel megjelent nála az étkezőben Ivaloo, az egyik eszkimó öregasszony.

– Henrikki – selypegte már a küszöbön –‚ finomat hoztam neked. Adsz érte sok dohányt, nesze – s odanyújtotta összeszorított markát, barátságos mosolyra vigyorítva ínyéig kopott, fekete fogait.

Nem értette, miért tuszkolja ki őt a szakács olyan rémülten az étkezőből. Tehetetlenül leeresztett karral, tétován topogott még egy kicsit a folyosón, végül szájához emelte markát, és csámcsogva felfalta az ajándékot – a maréknyi tetvet, a netsilik-törzs legfinomabb csemegéjét...

*

"Milyen egyszerű! Hogy lehet, hogy nekem ez nem jutott eszembe?" – Roald hirtelen felvetette fejét, de bele is verte a hótetőbe – hát persze, hiszen négykézláb mászott át a "vadászok vadásza", Attikleurk új igloójának hosszú, alacsony alagútján. Az eszkimó vadász hókunyhójának belseje méreteivel akárhány építészt elkápráztathatna: átmérője öt méter, magassága három. A még be nem kormolódott, piszkolódott falak fehéren villogtak. Sárgás, halvány fény pillogott a félhomályban. Roald egy fiatal asszonyt pillantott meg a karibubőrrel leterített magas hópadon. Nalungina – ez volt a neve – kedves mosollyal köszöntötte a vendéget, s közben egyik kezével megigazgatta a kőlámpásban égő mohakanócot, a másikkal kisfiát, Tutiakot tartogatta. Attikleurk barátságos mozdulattal mutatott helyet Roaldnak maga mellett. Mindkét férfi megtömte pipáját – az eszkimó etikett szerint –‚ és elég sokáig némán pöfékelve eregették a füstöt.

116

– Örülünk látogatásodnak, Amunkhjenna – szólalt meg végül ünnepélyesen a vadász.
Roald tudta, hogy ezek szertartásos üdvözlő szavak, mégis minden alkalommal megörült hallatukra. Nalungina máris sürgölődött, s mindenféle zugokból csemegéket szedett elő. Térden felül érő, karibuborjú bőréből készült bolyhos, világos prémnadrágja kissé szélesebbnek mutatta alakját, de rugalmasan és bájosan mozgott. Hátravetette kékróka-csuklyáját, és elővillant magas kontyba tűzött, fekete haja, amely mintha lakk vonná be, úgy csillogott. Ferde vágású szeme volt; finomvonású, erős indián vérkeveredésről tanúskodó arca nem sokban hasonlított a grönlandi eszkimó nők lapos, durva faragású arcához.

"Pár percbe sem telt, nagy, véres karibuhús-darabok jelentek meg a padon" – mesélte később Roald –, "s a szájban elomló, fagyasztott lazackockák. Fókaszalonnát és velőt harapdáltunk az ínyencfalatok mellé. Nalungina finoman kidolgozott kékrókabőrt nyújtott nekem kéztörlőnek, de az udvariasság szabályai szerint, ujjaimat előbb gondosan le kellett nyalogatnom. Bizonyos, hogy Tutiak ezeket a bőrdarabkákat használta csecsemőkorában pelenkának – szaguk erről tanúskodott. Idővel sikerült valahogy megszoknom az igloóbeli szagokat. Eleinte ugyanis azt hittem, nem élem túl. Most már csak annak örültem, hogy házigazdáim legalább nem kínáltak meg azzal a folyékony pudingfélével, amelynek elkészítése az eszkimó konyhaművészet rejtett titkainak ismeretét is megkívánja. A leölt karibu gyomrát félig ki kell üríteni, bennehagyván a csak részben megemésztett mohát és zuzmót, s ezt a gyomortartamat friss, még meg nem alvadt vérrel keverik el. Kétségkívül kitűnő ellenszere a skorbutnak, mégis csak undorral tudok visszagondolni rá. Egy ízben, hogy házigazdáimat meg ne sértsem, meg kellett ennem valami hasonló készítményt, lenyalogatni ujjaimat, s ráadásul még magasztalni is a finomságot, holott még a szemem is könnybe lábadt, és torkom

117

görcsbe szorult. Tapasztalataimon okulva, épp úgy marcangoltam ujjaimmal darabokra a húst, mint Attikleurk és Nalungina, hosszan, gondosan leszopogattam minden csontocskát, és nyelvemmel csettintgetve jeleztem, milyen nagyra becsülöm a háziasszony konyhatudományát, s kellőképpen értékelem is.

A lakoma végeztével Attikleurk valami rejtekből szépen hímzett karibubőr-ruhát húzott elő. Nalungina fekete szeme örömmel villant fel a cserébe nekiajándékozott üveggyöngysor láttán. S azt tette, amit a földrajzi szélesség bármelyik fokán bármely más nő tett volna az ő helyében: nyakába akasztotta a gyöngyöt, s egy kifényesített fémlemezkében nézegetve magát, kacér mozdulattal kisimította arcába omló, fényes hajfürtjét..."

Roald még a lélegzetét is visszafojtotta. Valamire emlékeztette őt ez a mozdulat, valami távolira, amit szántszándékkal eldobott magától, valakire... S lelki szeme előtt egyszer csak megjelent Nora. A messzi, az elérhetetlen. Roald szívébe, jóllehet mindig elűzte magától a gyengeséget, fájdalom hasított. Attikleurk és Nalungina többórás beszélgetésre számított, Amundsen azonban, amilyen hamar csak sértés nélkül tehette, búcsút vett tőlük. Egyedül akart maradni.

*

– Anton, Helmer, hozzatok ide egy kétszemélyes sátrat, és állítsátok fel az étkező közepén! – kiáltotta, alig hogy visszaért a hajóra. – Te meg, Gustav, keress a kamrában egy üres, erős szövésű zsákot. Fejtsd fel az alját. Mit mereszted a szemed? Siess! – tette hozzá, látván a szakács vonakodását. – Mindig panaszkodtok, hogy hófúvás idején, mire behúzzátok a sátor zsinórjait, minden tele lesz hóval. Nos, én rögtön megmutatom nektek, hogyan kerülhetitek el ezt. Lund, varrd össze a bejárat két lebenyét, vágj alul a közepébe egy épp akkora nyílást, mint amekkora a zsák szája, és egyforma, sűrű

118

öltéssel varrd hozzá a zsákot. Most pedig idesüss: a nyitott aljú zsákon, mint egy alagúton át, bemászol a sátorba, és bekötöd magad után.
– Micsoda ötlet!
– Nagyszerű! Egy szem hó sem jut így a sátor belsejébe! – örvendeztek. Tudták, hogy ez az újítás nagyon megkönnyíti majd életüket, a hosszú tavaszi menetelések idején, amikor a mágneses sark felkutatására indulnak. Azt azonban egyikük sem sejthette, hogy az ilyen bejáratú sátrat később széltében alkalmazzák majd, nemcsak az Arktiszon, hanem az Antarktiszon, sőt – a trópusokon is.
– Kapitány, hogyan találtad ki ezt?
– Nem én találtam ki, hanem az eszkimók – vallotta be Amundsen őszintén. – Igaz, jól belevertem a fejem az alagút tetejébe, de rögtön arra gondoltam: Hopp ez éppen nekünk való!

*

– Mondd meg nekem: hogyan kell igloót építeni?
A vén Ailennak ravaszul elmosolyodott, és beszédes pillantást vetett az Amundsen pipájából szálldogáló kékes füstoszlopra.
Roald rögtön kapcsolt: hja, a világon mindenért fizetni kell. Itt még a legjobb – egy csomag dohánnyal is beérik.

S Amundsen a tapasztalt vadász irányításával sokáig tanulta a hóházikók építésének nehéz tudományát. Hogyan kell kiválasztani az alkalmas havat? Hogyan kell szabályos tömböket hasítani belőle és simára csiszolni oket? Gyorsan felfogta, hogy az első réteget, enyhén befelé hajlón kell körbe rakni, aztán óvatosan spirálisra metszeni a hófal felső peremét. Tovább aztán – nem könnyű –‚ de érthető volt a dolog: mind szűkebb körré szorult a fehér fal, mígnem végül az utolsó tömb betetőzte az épületet. Már csak a kijárati nyílást kellett gyakorlott mozdulatokkal kikanyarítani, hogy ki is juthasson a belsejéből. Verejtékes, nehéz tanulás volt, a tanár

119

pedig sokat követelt, nem volt könnyű elnyerni a megelégedését. Ailennak – Amundsen dohányát füstölve, vagy még inkább rágva – egyre azt hajtogatta:
– Bátor ember vagy, Amunkhjenna, és bölcs is, mint kevesen, mégsem tudsz házat építeni magadnak. Mire tanított hát az apád, mondd, amikor kicsi voltál? No, kezdd csak elölről még egyszer. Amundsen első igloóján keresztülfújt a jeges szél, a másodikat fejére omlasztotta az utolsónak felrakott hótömb, a harmadikra túl kicsi kijáratot vágott, és sehogyan se bírt kinyomakodni belőle. Az ötödik és a hatodik már jobban sikerült, ám a szigorú tanítómester csak a harmincadiknál látszott – úgy-ahogy – elégedettnek.

Még ennél is nehezebb tudománynak bizonyult az eszkimó szán elkészítése, holott nem állt másból, mint néhány – szeg vagy csavar nélkül fortélyosan összeszíjazott – fadarabból vagy bálnacsontból. Szerencsére, Roald úgy értett a fafaragáshoz, mint senki más, művészetét még az eszkimók is megcsodálták. Cudarabb volt a helyzet a kutyafogattal. Sokszor elátkozta ezt a félvad pokolfajzatot, ha ugyanis a horda megérezte, hogy a hajtó kezdő a mesterségében, fittyet hányt a vezényszavaknak, sőt a korbácsütés sem használt. A kutyák minduntalan összemarakodtak, kegyetlenül tépték, harapták egymást, és gordiuszi csomóvá gabalyították a hámszíjat, amelyet azonban nem volt szabad elvágni, hanem a legkeményebb fagyban is puszta kézzel kellett türelmesen kibogozni.

Ebben a világban nem volt helye a könyörületnek, és Roald nehezen szokta meg az itteni élet kegyetlen törvényeit. Gyakran fájt neki, ha látta, milyen kíméletlenül bánnak a kutyákkal, amelyeknek pedig annyit köszönhet az ember a jégsivatagban. Itt, a netsilik-törzsbeli eszkimóktól tanulta meg azt, amit később barbárságául róttak fel neki, holott kérlelhetetlen szükségszerűség volt csupán. Kezdetben maga is lázadozott az örökké koplaló állatok láttán, amelyek vadul, égnek meredő szőrrel,

120

ijesztően izzó szemmel vetették magukat a kővé fagyott húsdarabokra, és meg sem rágva nyeldesték, falták élelmüket.
– A jégdarab soká hever a gyomorban, amíg felolvad s még tovább, amíg a kutya megemészti, s közben mindvégig jóllakottnak hiszi magát... – oktatta tanítványát türelmesen Ailennak. – Meg nem töltöd másképp soha a bendőjüket, felfalják minden készletedet, de még jómagadat is ráadásul, ha ugyan már előbb éhen nem döglesz. Ennek már így kell lenni...

Vezetni sem volt könnyű a fogatot, nehéz volt felfedezni a hófúvás ködében, melyik kutya színleli csak, hogy húz, és odasózni egyet a hátára a hosszú ostorral, rohanás közben megigazgatni a meglazult hámot, vagy idejében lefékezni a boruló szánt.

És nem volt könnyű együtt lakni az eszkimókkal a leírhatatlanul mocskos, fülledt igloóban, ahol állandóan vizelet, verejték, a lámpásban sercegő fókazsír és rothadó ételmaradványok nehéz szaga terjengett. Amundsen gyakran aludt állatbőrökkel letakart hópadon, vagyis inkább kínlódott, le sem hunyva szemét, öt-hat javában horkoló vadász közé préselődve. Ők bezzeg nem hederítettek a mennyezetről szivárgó vízcseppekre, sem a csöppet sem tétlenkedő tetvekre.

Később, a hetekig tartó menetelés közben ugyanazt ette, amit eszkimó vezetői, és evés után épp úgy veregette a hasát, mint ők, annak jeléül, hogy ehhez fogható ínyencfalat sosem volt még a szájában, noha nemegyszer torkán akadt az étel, és alig bírta lenyelni.

Semmilyen könyv nem helyettesíthette volna ezeket a hosszú, fárasztó órákat. Amundsen jól tudta, hogy az efféle, felbecsülhetetlen értékű tudományt véres verejték árán kell megvásárolnia. Még maga sem tudta, hogy későbbi pompás győzelmének, a Déli-sark meghódításának alapjait rakja le itt, a mágneses sark közelében.

*

121

Múltak a napok. A sarki éj sötétje gyorsan halványodott. Februárban kibukkant egy pillanatra a láthatár mögül a télvég hírnöke, a vörös napkorong. A hosszú hónapokra telelőhelyükhöz rögzített norvégok megkönnyebbülten várták a tavaszt s vele a mágneses sark felkutatásához szükséges, távoli gyalogos kiruccanásokat. Tudták, hogy addig ismeretlen szorosok, szigetek és vízcsatornák körvonalait vázolják majd fel a térképre, és alig várták, hogy végre kezdődlék már valami. Az expedíció előkészületeit, a felszerelést és az eszközöket apróra, közösen tárgyalták meg és közösen döntöttek is mindenről.

Amundsen arra a következtetésre jutott, hogy kutyafogatos expedícióhoz mindennél alkalmasabb a prémöltözék, feltéve, hogy az izzadsággal hamar átitatódó gyapjúfehérnemű helyett prémfehérneműt is vesznek, mint az idevalósiak. Nagy figyelmet szentelt a szánok készítésének, a hozzávaló jó anyag megválasztásának is, hogy könnyűek és teherbírók legyenek, hiszen pokoli út vár majd rájuk a jégmezők tüskés-hegyes térségein. Még a hámszíjakat is gondosan válogatta össze: "ki kell próbálnom" – mondta, nem egészen alaptalanul –‚ "hogy melyik ízlik legkevésbé az ebeknek".

A hőmérő szeszoszlopa mind magasabbra szökött. Ötven fokos fagyról végre "felment" negyvenre. Amundsen nem várt tovább; kis eszkimó csapatával nekivágott az első felderítő útnak. Elemében volt, örökös mozgásban, örökös hajszában a maga kitűzte cél felé. Az első utat követte a második, majd a harmadik. Repült az idő. Egy hónap is eltelt úgy, hogy észre sem vették.

Egy reggel a parancsnok kis csokor kéklő nefelejcset talált a tányérja mellett.
– Virág! – buggyant ki belőle az öröm, és szívét egy röpke pillanatra összeszorította a honvágy. "Tromsőben bizonyosan rügyeznek már a fák" – villant át agyán és elmosolyodott... Otthon, Tromsőben, amikor egyszer együtt sétáltak, Nora leszakított pár szál ibolyát, és azt

122

mondta, ez a kedvenc virága. Roald, maga sem tudta, miért s kissé szégyenkezve is – zsebébe csúsztatta a kis virágokat. Itt bukkant rájuk, a viharkabátja zsebében. Gyakran morzsolgatta ujjal közt a törékeny, finom, hervadt szirmocskákat, beszívta tűnékeny, emlékkel terhes illatukat, és százszor is megfogalmazta magának gondolatban – ezzel töltve ki a telelés egyhangú magányát –‚hogyan magyarázza majd meg Norának, miért hallgatott, mi kényszerítette őt hallgatásra indulása előtt. Igen, igen, ha majd hazaér...

Eltelt a sarkvidéki nyár, és Amundsen temérdek fáradságos mérés és kutató felderítés után végre bejegyezhette naplójába: "Az északi félteke mágneses sarka hetven esztendő alatt ötven mérfölddel eltolódott északnyugati irányban, a Boothia-félszigetről a Sommerset-szigetre, az északi szélesség hetvenedik foka és harminc perce, és a nyugati hosszúság kilencvenhatodik foka és harminc perce alá."

Az expedíció teljesítette első feladatát.

AMUNKHJENNA, A NAGY SÁMÁN

A kutyafogatok – akár a tamtam-dobok az afrikai őserdőben – villámgyorsan szerteröpítették a kanadai szigetvilág labirintusában a szenzációs hírt, az éhséget nem ismerő fehér jövevények érkezéséről. Újabb és újabb karibu- és pézsmaökörvadászok gyűltek "Gjöahavn"-ba, s hovatovább terebélyes téli tábor alakult ki a hajó körül. Amundsen indulása előtt megígérte a christianiai Történelmi Múzeumnak, hogy új etnográfiai kincsekkel gyarapítja majd gyűjteményét, azt sem tudta hát, hová legyen örömében a folyvást új arcok, újfajta öltözékek, pompásnál pompásabb díszítések láttán. Hosszasan vívódott, míg rászánta magát, hogy a második telet is, immár önként, a maguk jószántából ott töltsék a messzi Északon. Csak rótta, rótta magányosan a fedélzet jeges deszkapadlatát. Mit tegyen? Megkísérelje még ezen a nyáron kiszabadítani a hajót jégbörtönéből, vagy kivárja a következő, talán melegebb nyarat? Szíve azt dobogta: "indulj!", értelme azt súgta: "megállj!" Mi lesz, ha a Gjöa elakad valahol a Csendes-óceánon? Nemegyszer sodorta már vesztükbe a sarkkutatókat a sietség láza-heve. Az Északnyugati-átjáró meghódítása, expedíciójuk voltaképpeni földrajzi célja nem volt könnyű feladat. Okosabb itt tölteni a telet, megismerni még jobban az eszkimók szokásait, folytatni a megfigyeléseket, új, most felfedezett szigetecskéket rajzolni a térképbe, és

124

majd csak jövő tavasszal, de akkor aztán a lehető legkorábban, indulni tovább. A hajón szép rendben folyt az élet, az emberek nem betegeskedtek, nem unatkoztak, nem vágyódtak túlságosan haza, ragaszkodtak egymáshoz. A kérdésre, hogy elfogadják-e döntését, egyhangúlag "igen"-nel válaszoltak.

Az étkezőben folyton-folyvást csak úgy nyüzsögtek az eszkimók. Egészen odaszoktak, és megkeserítették a szakács életét örökös nyaggatásukkal:
– Henrikki, adj kóstolót!
– Henrikki, mutasd, mi ez?
Mindent látni, érinteni, bírni akartak.
– Micsoda hőség van itt, alig kap levegőt az ember.

Megbolondultatok, hogy így bedurrantottatok? – csodálkozott egy napon Roald, amikor az étkezőbe lépett.
– Ez a csel, kapitány – jelent meg Lindström kerek, kipirult arcán a furfangos mosoly. – Megtiltottad ugye, hogy gorombán kidobjuk a hívatlan vendégeket? Nos, hát én kieszeltem a módját, hogy finoman, sértés nélkül kizavarjam őket. Remek módszer: tíz percnél tovább nem tűrik abban a nagy bundában ezt a hőséget. De még így is épp elég húst elesznek előlünk!

Másszor meg kopogás nélkül, méltatlankodva rontott a parancsnok kajütjébe:
– Kapitány, lopnak! Akarom mondani, illetve... – dadogta a parancsnok összevont szemöldöke láttán. Amundsen ugyanis többször megmagyarázta már legénységének, hogy az eszkimókat nem szabad európai mértékkel mérni, hiszen az ő fogalmaik egészen mások.
– Nem lopnak – helyesbített gyorsan a szakács –‚ csak, hogy is mondjam, elsajátítják a konzerveinket. Még most is rosszul fejeztem ki magam? Ejnye no: hát úgy vélik, nekünk túl sok van, és maguk kínálják meg magukat. Mit tegyek? Ha ez így megy tovább, semmink sem marad, mindent széthordanak!

Este az étkezőben összeültek, hogy megtanácskozzák, mit tegyenek.

125

Az eszkimók a maguk módján értelmezik a dolgokat. Nekünk talán idegen ez a mód, de az ő szemszögükből nézve tisztességes – magyarázta Roald. – Már Nansen is írt erről. Kicsit magunk is vétkesek vagyunk. Eleinte nyakra-főre osztogattuk az ajándékokat, és nem kértünk cserébe semmit. Ezek a primitív és iszonyúan nehéz körülmények közt élő emberek pedig megszokták, hogy mindent viszonozni kell: ha te nekem, én is neked. Mi azonban ingyen adtuk, amit adtunk, joggal hihették hát, hogy nekünk mindegy, van-e vagy sem. De ha mi úgysem becsüljük, miért ne vigyék el azt, ami nekik kincset ér? Így okoskodtak, és a maguk módján igazuk volt. Mától azonban megváltozik a helyzet, barátaim: minden egyes konzervért cserébe kérjetek valami apróságot. Persze, ne legyen sértés a dologból, ne feledjétek: mi heten vagyunk, ők meg kétszáznál többen. Nehogy összetűzésre kerüljön a sor.

– Eh, legjobb lenne nyakoncsípni valamelyiküket, és példásan megbüntetni, ez elvenné a kedvét a többieknek is – makacskodott Lindström.
– Tévedés – ingatta fejét Amundsen. – Nem értenék: miért a büntetés? Halálos sértődés, ellenségeskedés lenne a vége. Bízzátok csak rám a dolgot, van egy ötletem. Lindström, hívd össze holnapra az eszkimókat, de mindenki ott legyen ám, kicsinye-nagyja egyaránt. Ne félj, ne az étkezőben gyülekezzenek, hanem odafent, a szomszédos dombtetőn. Mondani szeretnék nekik valamit – tette hozzá titokzatos ábrázattal.

Másnap már kora reggel gyülekezett a dombtetőn a prémruhás tömeg. Az északi fény kísérteties legyezőt terített az égre, s ez még fokozta a táj komorságát.
– Én nagy varázsló vagyok, és most megmutatom nektek, mit tudok. Látjátok azokat a jégtömböket? – kiáltotta Amundsen, és kinyújtott karral a parton tornyosodó hatalmas jégtorlaszra mutatott. – Ha akarom, elpusztítom, eltörlöm a föld színéről – mondta, és végig-

126

hordozta tekintetét az északi fény különös, remegő világával döntött, barna arcokon.

Az eszkimók ferdevágású szemében hitetlenség tükröződött.

– Elég, ha jelt adok – mondta tagoltan és harsányan, hogy hangja messzire szárnyalt a fagyos levegőben.

Fejét mellére horgasztotta, mormogott valamit, mint az eszkimó sámánok szokták, a tömegre nézett, amely rémülten hátrált néhány lépést, aztán felemelte kezét, és hirtelen mozdulattal leeresztette. Fülsiketítő dörrenés rázott meg eget-földet, mintha távoli mennydörgés morajlott volna. A nagy jégtömbök fellövelltek, szétszóródtak a magasban, egy szempillantásnyira mozdulatlanná meredve, mint hatalmas sirálycsapat, aztán ezer darabra hullva, dübörögve zuhantak vissza a jégre.

Az eszkimók rémülten a földre vetették magukat. Ijedtükben moccanni sem mertek.
– Nagy sámán Amunkhjenna, ha elpusztíthatja a kőkemény jéghegyet is!
– Nagyok közt is a legnagyobb! Ha akarja, egy kézmozdulatával a mi igloóinkat is összedöntheti ... – suttogták egymás közt, majd riadtan felpattantak, és páni félelemben futásnak eredtek.

Nem tudhatták, milyen egyszerű eszközhöz folyamodott Amundsen, hogy tiszteletüket kivívja. Hanssen dinamittöltést rakott a jég alá, a bekötött vezetéket a hó alatt átvezette a hajóra, s a parancsnok jeladására bekapcsolta az áramot.

Most már senki sem merészelt elvinni bármit is a Nagy Sámán hajójáról, sőt, még az egy évvel azelőtt eltűnt szán is előkerült. Amundsen mégsem tudott örülni a "varázslat" sikerének. Rosszkedvű volt, úgy érezte, többet vesztett, mint amennyit nyert. Első telelésekor nagy nehezen megnyerte e nép barátságát – s most a barátság helyét a rettegés foglalta el. Nem szerzett örömet neki, hogy láttára babonás riadalommal, ijedt verébcsapatként rebbentek szét. Fáradtságot nem kímélve,

127

próbálta hát újra bátorítani őket, apró szolgálatokat kért tőlük, amelyeket aztán busásan jutalmazott, és megint sok időt töltött a meleg, fülledt hókunyhókban, a vadászok beszédét hallgatva. Az eszkimók gyorsan felejtik a rosszat. Idővel – a parancsnok legnagyobb örömére és a szakács mérgére – visszaszállingóztak ismét a hajóra, és mind többen és többen jöttek.

Magasan járt már a nap az égen, 1905 augusztusában, amikor végre elhangzott a parancs: Felszedni a horgonyt! A csaknem huszonnégy hónapos állomásozás a messzi Északon véget ért.
– Miért hagysz el bennünket, Amunkhjenna?
– Mikor jössz vissza? Várni fogunk!
– Elmegy már tőlünk a Nagy Sámán! – sóhajtozott bánatosan a netsilik törzs apraja-nagyja.

A KIS HAJÓ NAGY EXPEDÍCIÓJÁNAK
SZERENCSÉS VÉGE

– Micsoda szerencséje van!
– Nem szerencse az, hanem még az ükapjától örökölt tengerészösztön.
– Ér is valamit az ösztön ebben a pokolban! Nagyszerű hajós, ez a dolog nyitja, és semmi más.

A legénység tisztelettel figyelte parancsnokának kemény, szinte gránitból faragott profilját, amint foga közé szorított pipával állt a korlátnál, és éber szemét szüntelenül a láthatárra szögezte. Amundsen csalhatatlan biztonsággal választotta meg az utat a keskeny vízcsatornák bonyolult útvesztőjében, ügyesen kikerülte a víz alatti zátonyok csapdáit, és egyetlenegyszer sem tévedt el a jég alatt alig észrevehető kisebb-nagyobb szigetek labirintusában. Előfordult olykor, hogy jégtáblákkal borított "zsákutcába" futott, de ilyenkor mindig idejekorán megállt, visszafordult, és türelmesen újra próbálkozott. Most senki sem érezte tehernek a Gjöa fedélzetén a huszonnégy órás őrséget. Még a gépészek is kikukkantgattak a gépházból, hogy legalább egy-egy pillantást vessenek a félelmetes tájra, amelyen sosem hajózott még emberfia.

Amundsen emésztő lázban égett, se nem aludt, se nem evett, egy pillanatra sem tágított a kormány mellől, mégsem érzett fáradtságot. Megmámorosította az a tudat, hogy maga vezényli hajóját és embereit, akik bíz-

129

nak benne. Mint ahogyan a tábornok a csatatéren megküzd minden talpalatnyi földért, úgy csikarta ki ő is az alattomos útvonal minden darabját a tengertől. Tudta, hogy még nem örülhet a győzelemnek. A Bering-szoros, a Csendes-óceán még messze van, száz akadály is útját állhatja. Amikor vastag, tejszínű subába burkolta a Gjöát a köd, tétovázás nélkül parancsot adott: "Horgonyt kivetni!" Ha az erőltetéstől vérbeborult szeme gyanús örvényeket észlelt valahol a tenger felszínén, nyomban lebocsátotta a mentőcsónakot, és maga evezett oda, hogy lemérje szondával a vízmélységet.

Végre – két héttel azután, hogy búcsút vettek a meghitt "Gjöahavn"-tól – zátonymentes, sima víz terült a hajó elé.
– Ideje aludni egyet – dörzsölte meg Roald kivörösödött szemét, és nagyot ásított. – Csak riadó esetén kelts fel – mondta, és átadta a kormányt Lundnak. – Azt hiszem, megérdemlek néhány óra pihenőt. Irányt tarts!
Még le sem dobhatta ruháit, kiáltást hallott:
– Előttünk vitorla!
– Fel az árbocra a zászlót! – ordított ki Roald az ajtón.

"... Torkom furcsán összeszorult. Az utolsó hetek kimerültsége, idegmunkája egyszerre teljes súlyával rámzuhant, és, nem röstellem bevallani, bizony kicsordult szememből a könny" – jegyezte fel később naplójába. "Előttünk vitorla! – mágikus szavak. Hát átjutottunk az Északnyugati-átjárón! Hazám s a hozzámtartozók, mindenki, aki drága szívemnek, egyszerre közeledett, és felém nyújtotta karját... Vitorla a láthatáron! Zekémet gyorsan magamra kapva felrohantam a fedélzetre, de közben – csak egy pillanatra – megtorpantam Nansen fényképe előtt. Esküdni mernék rá, hogy mosoly árnya suhant át arcán. mintha mondaná: Tudtam, hogy győzni fogsz!"

*

130

A San Franciscó-i bálnávadászhajó kapitánya, Mac Kenna leplezetlen kíváncsisággal figyelte a kis csónakot, amely a furcsa alakú vadászkutterről indult felé. Aztán oldala mellé siklott, megállt, és a kötélhágcsón szakállas, alacsony férfi kapaszkodott fel oly rugalmas mozdulatokkal, mintha egész teste csupa merő izom lenne. Ki lehet vajon? Jobban megnézte a kutter orrán a feliratot s kibetűzte: Gjöa... Csak nem az a norvég, aki két esztendeje nekivágott az észak-amerikai szigetvilág labirintusának, hogy arra törjön utat az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánba? Rég nem adott életjelt magáról, azt hitték, odaveszett ő is, elnyelte a jégsír, mint a többi vakmerőt. A kapitány tekintetét magához vonzotta a merész pillantású, világos szempár.
– Ön Roald Amundsen? – kérdezte Mac Kenna hitetlenkedve.
– Az vagyok. Huszonnégy hónap óta az ön hajója az első, amelyet látok.
– Nagy megtiszteltetés ez nekem, kapitány úr. – Mac Kenna hosszan és szívélyesen szorongatta Roald kezét. – Nem hittem volna, hogy bárki is megbirkózik valaha ezzel a pokoli átjáróval, amelynek már annyian nekigyürkőztek. Senki sem hitte. Igazság szerint Amundsen-öbölnek kellene elneveznünk ezt az öblöt, ahol mi ketten, én a Csendes-óceánból, maguk az Atlanti-óceánból jövet, találkoztunk.
– Magam sem hittem, és kis híján...
– Nos, a legrosszabbon már túl van, de a jég tovább is kivételesen erős, sosem rekedt meg ennyi hajó még a Beaufort-tengeren, mint az idén. Magam is alig bírtam kikászálódni a jég karmai közül, és iszkolok is tovább, hogy be ne fagyjunk. Kormányos, hívd össze tüstént a legényeket – a nagy Amundsent látjuk vendégül rozoga bárkánkon!
A bálnavadászhajó legénysége harsány ünneplésben részesítette a norvégokat. Búcsúzóul Mac Kenna megajándékozta Roaldot egy különleges térképpel, amely

131

csak úgy feketéllett az értékes sajátkezű bejegyzések sűrűségétől, no meg – sarkvidéki szokás szerint – egy zsák hagymával és burgonyával, amit a norvégok immár két éve nem ettek.
– Elkel ez a kis ajándék, nem egyhamar jutnak el a Bering-szoroshoz – mondta a tapasztalt vadász, és nem is tévedett. A Gjöa nehézkesen nyomakodhatott csak át a jégmezők közt, amelyek teljesen elborították a Mackenzie-folyó torkolatához vezető tengert. Továbbhaladásról szó sem lehetett. Amundsen úgy döntött, hogy a telet – a harmadikat! – a King-fokon húzzák ki, ahol már több hajó is vesztegelt. A hajóskapitányok sanda pillantásokkal fogadták a norvég kuttert és hét főnyi legénységét.
– Mintha nem lenne elég száj, amit betömjünk! – zúgolódtak egypáran.
– Pedig ugyancsak kikoplalt népség lehet, két telelés után! – csúfolódtak mások.
– A készleteinkre vásik a foguk. De azt aztán leshetik! – fenyegetődzött a Bonanza bálnavadászhajó parancsnoka, a kövér Mogg.

Határtalan volt csodálkozásuk, amidőn a tél folyamán kiderült, hogy a Gjöa legénysége nemhogy nem kunyerál segítséget másoktól, hanem éppenséggel még ki is segíti a többieket tekintélyes liszt- és kásatartalékával.

*

Nehéz szívvel kezdték meg a norvégok a harmadik s ezúttal kényszertelelést. Egymást biztatták, hogy ez sem lesz kárbaveszett idő, hogy gazdag tudományos anyaggal térnek majd haza, hiszen az északi sarkvidéknek ezen a táján eddig még soha senki sem folytatott rendszeres és folyamatos meteorológiai és mágneses megfigyeléseket, de a szomorúság valahogy mégis rájuk telepedett. Teljesítették a vállalt feladatot, győzelmet arattak, és

132

még csak el sem dicsekedhettek vele. Hozzátartozóik miatt is aggódtak. Norvégiában bizonyosan rég elveszettnek hiszik már őket...

Amundsen elhatározta, hogy mindenáron eljut a legközelebbi sürgönyállomásig, hogy legalább néhány szóban tudassa a családokkal: megvannak épségben, egészségben; Norvégiának és a világnak pedig tudtára adja, hogy sikerült meghódítania az Északnyugati-átjárót. De amennyire könnyen született az elhatározás, annyira nehéznek bizonyult a végrehajtása. A legközelebbi sürgönyállomás a híres Fort Yukonban volt, hatszáz kilométernyire a norvégok telelőhelyétől, és vad hegyláncokon, hóborította, kihalt tundrákon át vezetett odáig az út. Amundsen hajlandó lett volna szembeszállni minden nehézséggel, és útnak indult volna bármely pillanatban, ha meg nem akadályozza ebben – nem először, és nem is utoljára – a pénzhiány. Lehetetlen volt nekivágni ennek az útnak gyakorlott vezető nélkül, szánok és kutyafogatok is kellettek volna, amelyeket pedig az eszkimóknak ajándékozott "Gjöahavn"-ban. A véletlen jött segítségére.

Mogg kapitány, a Bonanza tulajdonosa, nem akarta tétlenül nézni a jég szorításától partra vetett hajóját, úgy döntött hát, hogy a bárkát veszni hagyja, maga pedig kutyafogatokat vásárol, eszkimó vezetőt fogad, és szánon teszi meg azt a pár száz kilométert, amely Fort Yukonon át San Franciscótól elválasztja őt. Gazdag amerikai lévén, úgy okoskodott, hogy – mit neki a pénz! – legközelebb új hajót vásárol, és visszatér bálnára vadászni e barátságtalan vizekre. Kegyesen beleegyezett, hogy Amundsent magával viszi. Micsoda diadal lesz majd később, San Franciscóban elmesélni barátainak: "Tudjátok, ki volt a kutyafogat-hajcsárom? Amundsen, az Északnyugati-átjáró meghódítója!"

Amundsennek nehéz türelempróba volt ez az út. Ő, a parancsnok és kapitány, akinek eddig mindenki engedelmeskedett – most kénytelen vakon teljesíteni más

133

parancsait, amelyek ráadásul meggondolatlanságról és tapasztalatlanságról árulkodtak.

*

– Pemikán? Ugyan, miket beszél itt össze, Amundsen kapitány! Nincs az a kutya, amelyik megenné ezt a vacakot! – Mogg hájas arca megrezzent a méltatlankodástól. – Szó sem lehet róla. Két zsák főtt babot viszünk és kész. Fort Yukonig elég lesz – vetette oda ellentmondást nem tűrő hangon. – Mellesleg, viszek egy kis kávét is, meg szilvalekvárt, cukrot, teát...
– No de...
– Itt nincs semmiféle "no de". Elvégre, ki adja a pénzt? Én, vagy ön, Amundsen úr?
Megint a pénz, az az átkozott pénz! Roald szeme elsötétült felháborodásában, de mit tehetett volna? Mogg kapitány, aki a maga bálnavadászhajóján teljhatalomhoz szokott, nem is hederített az ő tanácsaira.

Orráig prémbe burkolódzva terpeszkedett a szánon, és fütyült az utazás nehézségeire. Tegyük még hozzá, hogy a magával vitt kétszersültet, lekvárt, kávét és cukrot csak ő maga fogyaszthatta. Amundsen és az eszkimó vezető örökké éhesek voltak, a maréknyi átfagyott főtt bab nem adott erőt a megfeszített munkában fáradt izmoknak. Roald haladt mindig elöl sítalpakon az eszkimó előtt, hogy kitapossa az utat. De milyen kimerítő volt ez a napi negyven kilométernyi sífutás! Egyik hóvihar a másik után kavarodott, gomolygott, fagyos förgeteg fékezte menetelésüket. A kutyák is éheztek, mert Mogg makacssága miatt csupán szárított hallal etették őket. Mégis szerencsésebb helyzetben voltak, mint a két hajcsár, mert a pihenőknél legalább felfalhatták az őrizetlenül hagyott hámszíjakat, vagy bármi más bőrfélét. "Sokszor irigyeltem őket, és kedvem lett volna követni példájukat" – jegyezte fel később Amundsen. Csak a "hájas kapitány" nem panaszkodhatott üres gyomrára, minden jót maga kebelezett be, és ráadásul – ami a leginkább tetézte a bajt, minden ok nélkül késleltette az iramot.

– Ebben a tempóban sohasem érjük el Fort Yukont – tiltakozott minden, oktalanul elrendelt pihenőnél Amundsen, aki lassacskán kijött a sodrából.
– Ön elfelejti, kapitány, hogy ez nem a Gjöa, itt én parancsolok – hangzott minden alkalommal a nyers válasz, és Roald megalázottan elhallgatott.
"Magam vállaltam, el kell viselnem" – hajtogatta magában.

Mégis, elérkezett a pillanat, mikor végül kifogyott a türelme.
– Állj, pokolian fáradt vagyok, megpihenünk. Megálljatok, ha mondom! – kiáltotta Mogg, és kidőlt a szánból a hóra.
– Hóvihar közeledik, menedéket kell keresnünk, nincs messze már a trapper kunyhója, legfeljebb tíz kilométer, el kell jutnunk odáig! – sürgette Amundsen.
– Hallotta, mit mondtam? Egy tapodtat sem mozdulok tovább! – makacsolta meg magát Mogg. És tovább hevert a havon.
– Nem-e? No, majd meglátjuk! – Roald arca kifürkészhetetlen volt. Váratlanul száraz korbácsütás pattant a levegőben. Mogg kapitány összegörnyedt, mintha őt érte volna az ütés, hunyorgott, kiáltani akart, de nyelve megtagadta az engedelmességet. A félelem görcsbe torzította arcát.
– Nem fog megütni! – hörögte végül rekedten.
– Meglátjuk! – ismételte Roald fenyegetően, és újból suhintott egyet. A korbács csattanva verte a havat, és a sötét csíkok mind közelebb csaptak le a kővé dermedt amerikai mellett. Mogg végül nem bírta tovább a feszültséget, talpra ugrott, és viaszfehér arccal, remegő állal engedelmesen visszaült a szánba.

Amundsennek igaza lett. Amikor az utolsó métereket tették meg a trapper kunyhójáig, szinte csonttá fagytak,

135

és teljesen elvakította őket a minden addiginál cudarabb hóförgeteg. Pár falat füstölt lazac és egy bögre tűzforró tea lassan visszaadta beszélő kedvüket.
– Köszönöm, Amundsen kapitány. Kissé durva, de jó lecke volt. Míg élek, nem felejtem el – sandított Mogg Roaldra. – Most értem csak, hogy ön voltaképpen megmentette az életemet. De kérem, mondja meg őszintén, ha... ha nem állok fel... csakugyan merészelt volna...?
– Bizonyosra vettem, hogy feláll! – vágta el Amundsen kurtán a további kérdezősködés lehetőségét.

*

Fort Yukonban kellemetlen csalódás érte a Gjöa parancsnokát. A sürgönyvonal végállomása még kétszáz kilométerrel délebbre, Eagle Cityben volt. Szerencsére, kénytelen-kelletlen Mogg is odatartott. A további útszakaszt már vezető nélkül tették meg, egyenes út volt, a Yukon-folyó medre mentén. A fagy napról napra szigorodott, a befagyott folyó fölött szabadon tombolt az orkán, félholtan értek célhoz. Az Eagle City-erőd parancsnoka habozás nélkül két hosszú táviratot küldött Nansennek és Amundsen bátyjainak, ezenkívül hitelt is adott Roaldnak.

– Mondhatom, ön szerencsefia, kapitány úr – köszöntötte vendégét másnap reggel. – Képzelje, éjjel ez a sátáni fagy elpusztította a vonalunkat, nagy távon szétpattantak a vezetékek, teljesen megszakadt a kapcsolat, és nem is tudom, mikor sikerül majd megjavítanunk, hiszen ötvenfokos fagyban csak nem küldhetem ki munkára az embereket, a barométer pedig folyvást emelkedik.
– No, legalább most már tudom, miért hajszoltam magam, mint a bolond – kacagott fel Amundsen.
Nem is időzött ott tovább, sietett vissza a Gjöára. Hatvanfokos fagyban tette meg a rendkívül nehéz utat, visszatérésének öröme azonban bánatba fulladt: Viik, a gépész súlyos beteg volt. Borostás, lázban égő arca felragyogott, amikor meglátta parancsnokát.
– Jaj, úgy féltettem, kapitány! Most legalább nyugodtan halhatok meg – suttogta zihálva.
A mágneses tér órák hosszat tartó mérései közben szerzett tüdőgyulladás verte le lábáról, de még lázasan, betegen sem akarta abbahagyni a munkát.
– A kapitány mindig azt hangoztatta, hogy a legfontosabb a folytonosság. Nem csalatkozhat bennem – makacskodott, és társai minden rábeszélése hasztalannak bizonyult. Nemes konokságáért életével fizetett.

"Hát mégis, mégis kiragadja minden expedícióból a maga áldozatát ez a borzalmas út, amely a világ északi tetején át, egyik óceánból a másikba vezet. Minden expedícióból, még az enyémből is, mégpedig három sikeres telelés után, amikor már úgy tetszett, minden rosszat magunk mögött hagytunk" – jegyezte naplójába keserűen Amundsen, s még hozzáírt egy mondatot, amely azután gyakran vissza-visszatér a lapokon: – "Pirkadat előtt legmélyebb a sötétség."

*

Teltek-múltak a hónapok. Útnak indulásról szó sem lehetett. A várva-várt július, a nyár közepe sem hozta meg az áhított enyhülést. A Gjöát erősen tartotta karmaiban a jég, és csak augusztusban sikerült kitörnie a halálos ölelésből.

És ekkor újrákezdődtek az izgalmas napok és éjek, a kormányos harcai, a küzdelmek a vastag jég fogazatként felmeredő torlaszaival, az orkán dúlásával, a köd tapadós homályával. Egy óvatlan pillanatban hevesen összeütköztek egy jégtáblával, s a hajócsavar lapátja letört. A Bering-szoros bejáratával épp szemközt a viharos szél mint a faltörőkos támadt teljes erővel a hajónak.

137

A Gjöa azonban ezt az utolsó próbát is hősiesen kiállta. Harmincnyolc hónap telt el az emlékezetes pillanat óta, amikor elhagyták Christianiát – s most Amundsen parancsot adott, hogy vessenek horgonyt az alaszkai Noméban.

A kis hajó nagy expedíciója ezzel véget ért.