ROALD AMUNDSEN
Hetedik hónapja voltam már román hadifogoly, amikor kihirdették a táborban: táviratozhatunk semleges országokba. Elárvultan törtem rajta a fejemet, kicsodám is lehet nekem ezekben a boldog és bölcs országokban. Eszembe villant egy név – mégsem vagyok hát egészen elhagyatott. Ime, egy szál, amely a civilizált és szabad emberiséghez vezet.
És megcímeztem a táviratomat:
"Amundsen découvreur pôle sud Kristiania."
Megkértem: küldje el könyveit és adja hírül Budapesten, hogy élek, sőt – Amundsent szeretném fordítani.
Öt hónappal később viaszosvászonba burkolt titokzatos csomag érkezett a fogolytáborba. Két világhírű könyvet hámoztam ki belőle: Le Passage du Nord-Ouest, és Au Pôle Sud. Expedition du Fram 1910-12.
Fedelükön ez a két szó: for translation. Ráismertem: Léon Amundsen kezeírása, a nagy kutató testvéröccséé. Roald Amundsent, úgy lehet, azóta se érték utol leveleim.
Léon Amundsen nemcsak fivére – barátja, leghívebb bizalmasa és segítőtársa a modern idők legnagyobb vándorának – már amennyire segítségről szó lehet a földgömb túlsó feléről. Amikor most tizennégy éve Amundsen északsarki útjának előkészületei közben végigcikázott a hír a világon, hogy Peary 1909 április 6-án néger kísérőjével és négy eszkimóval elérte a földnek azt a rejtelmes pontját, amely nem forog: Léon Amundsen volt hosszú időn át az egyetlen ember, akit világhírű és világhódító bátyja beavatott pillanatok alatt született új útitervébe: abba a tervbe, hogy hajója orrát délnek irányítja s ő lesz az első ember, aki az emberiség lobogóját kitűzi a déli póluson.
6
A gondolatot – tudjuk – tett követte. Az évszázados versenyben, amely az ötödik világrész felfedezése után megindult a hatodik világrészért: Amundsen érkezett meg elsőnek. Ő az egyetlen élő emberi lény, aki (néhány társával) valaha rátette lábát a földgolyónak arra a második titokzatos pontjára, amely – nem forog.
Azért nincs nappal és éjszaka az északi és déli póluson, mert ott nem forog a föld. Csak fél-félévig tartó örök-éjszaka és örök-nappal váltogatja egymást – de ezek már évszakok és nem napszakok.
Aki hónapokkal méri a napot és az éjszakát, nem csoda, ha évekig, évtizedekig odamarad csodálatos vándorútjain. Kell, hogy legyen valami megfejthetetlen varázserő azokban a szűzi tájakban, hogy ily ellenállhatatlan igézettei bűvölik magukhoz "áldozatukat" – mintha csak földünk vonzóerején túl]endülve, új csillagzat törvényeinek engedelmeskednék.
Ha Peary huszonnégy év leforgása alatt tizenkét esztendőt töltött nyolc expedicióján a sarki tájakon: Amundsen egész életét, egész férfikorát nekik szenteli. Stefansson, a tudós amerikai sarkutazó bolyongásairól írt könyvének ezt a címet adta: The Friendly Arctic. (A barátságos sarkvidék.) Talán itt rejtőzik valahol a titok megfejtése. Stefansson ragyogóan bölcs és ötletes elbeszélései valósággal leleplezi a rettegett és hirhedt sarkvidéket. Megtudjuk tőle, amit a sark-vidékek félelmetes presztizse nem engedett észrevennünk idáig: hogy a sarki tájak sem nem "némák", sem nem "élettelenek", sem nem merőben végnélküli fehér jég- és hósivatagok. Mint ahogy a kápráztató verőfényben fürdő forróövi táj sem csupa pálma és andalító oázis: a sarkvidéknek is megvan a maga költészete. Magán a sarkon (de hiszen ilyen nincs is: a sark egy matematikai pont csupán) sem örök a tél. A tenger jege sem a mozdulatlan halált példázza: amikor az utazó megostromolja a befagyott sarki tenger
7
"néma" birodalmát – nyár idején – csillogó víztükrök nyilnak meg előtte s a szánjai elé fogott kutyák meg-megtorpannak ezek előtt az "uccák" előtt, amelyekből fókák ütik fel fejüket. A déli sark felé törtető utazók olykor már-már azon tűnődnek, ne feszítsenek-e esernyőt a "langyosan" permetező "eső" ellen. Ingujjra vetkőznek s még így is verejtékezve loholnak fürge kutyáik nyomában. Sokszáz kilométerre a délsarki tenger partjától – sirályok húznak el fejük fölött.Akármily elriasztó a messze cél: az út, amely ebbe a pokolba visz, nemcsak jószándékkal – szépségekkel – bűvölő csodáival van kikövezve.
– Mit kerestek ők, annyian, a jégben és a fagyban? - kérdezi Nansen, Amundsen honfitársa, elvonultatva szeme előtt a sarki világ soha nem fogyó vándorcsapatait. – Nansen az Ismeretlen bűvös hatalmában keresi a titok megfejtését. És ha valaki, a nagy norvég utazó illetékes rá, hogy megmondja nekünk, miből merítette az ösztönzést világraszóló vándor-útjaira. Shackletont is az Ismeretlen rejtelmes varázsa csalogatta le csábos hangjával a járt ösvényekről.
Nem a nomádnépek, mi európaiak vagyunk a föld igazi vándorai!
Mégis mi haszna az emberiségnek ebből a sok kóborlásból? Mi közünk nekünk a sarkvidékhez – tér vissza örökké az ünneprontó kérdés.
Amundsen egyetlen mondatban tér napirendre az értetlenek fölött, akiknek semmi sem tetszik érdek nélkül.
– Szegény szűkkoponyájuak ti, akiknek csak az emésztés körül jár minden gondolatotok – mennyire sajnállak benneteket. Ezt felelem nekik!
De felelhetett volna mást is. Beszélhetett volna – szájuk íze szerint – a Spitzbergák nagyszerű szénmedencéjéről, a sarki tengerek bálnáiról, fókáiról és halairól. A bálnavadász és a felfedező egymás nyomában jár. Az "élettelen" sarkvidék tisztességesen meghálálja az evszázados erőfeszítéseket és áldozatokat.
8
Az északkeleti átjáró keresése közben jut kereskedelmi kapcsolatba Anglia az odáig megközelíthetetlen Oroszországgal. Arhangelszk városát – sarkutazók alapították.
A Spitzbergák szigeteire, amelyekre még nemrégiben gonosztevőket telepítettek kísérletképpen, de ezek is visszakönyörögték magukat, hogy inkább végezzék ki őket Európában, ma kéjutazó gőzös viszi a vadászni, sportolni és üdülni vágyók ezreit.
Scott is, Peary is megjósolja, hogy nagyszabású sport- és gyógytelepek fognak létesülni azokon a pontokon, ahol valamikor élethalálharcot vívtak az első kutatók a természettel.
A sarkvidék kikutatásából várható tudományos eredmények összességükben teljességgel megmérhetetlemm kincset rejtegetnek az emberiség számára. A mágneses sarok fölkutatása és a földmágnességi észlelések eredményei fokozzák az iránytű hasznavehetőségét és vele a hajózás biztonságát; a sarkvidék jégviszonyainak, a jéghegyeknek, pusztító viharoknak, hőmérséknek és tengeráramlásoknak és száz meg száz egyéb jelenségnek a tanulmányozása új távlatokat nyit földünk idojárásának megértésére és távolról sincs még kimerítve az a sokféle tanulság, amit a sarkvidéki kutatásoknak köszönhetünk. A jövő tanulságait pedig megsejteni sem tudjuk. A svéd Andrée, aki 1897-ben felszállott a Spitzbergák legészakibb szigetén, hogy léghajón közelítse meg a félelmetes sarkot: az emberi tudomány vértanuja. Ha célját eléri és hazakerül: léghajójának zeg-zugos útja egymagában köteteket beszélt volna a sarkvidéki magas légrétegek viszonyairól, amelyekről mindezideig majdnem semmit sem tudunk.
És ezzel, íme, megérkeztünk megint Amundsenhez, az északi és déli sarkvidék rajongó hőséhez, akinek repülőgépe 1923 júniusában – készült felröppenni Alaska kietlen partjairól az északi sarkon át a Spitzbergákra.
A gigászi méretű feladat, amelyet maga elé tűzött,
9
még megoldásra vár. De bizonyosra vehető, hogy végül is – talán 1924-ben – Amundsen fogja végrehajtani.
De mielőtt elkísérnők őt erre a legújabb és legvakmerőbb útjára, amellyel betetőzni készül nemcsak a maga káprázatos vándorútját, hanem valósággal mindazt, amit a két sarkvidék fölfedezői kivívtak évszázadokon keresztül: tekintsünk vissza ennek a csodálatos embernek háromévtizedes sarkutazói pályafutására.
– Norvégiaszerte emlékezetes nap marad sokak életében – írja Amundsen az Északnyugati átjáró kezdő soraiban; – 1887 május harmincadika. Ezen a napon tért vissza Nansen Kristiániába világraszóló útjából, amelyben skí-talpon keresztülszelte Grönlandot kelettől nyugatig ... Az ünnepi sokadalomban, az ujjongó lelkesedés mindenkire átragadó lázában rohant meg először az álomszerű ábránd: kutató leszek! Ekkor cikázott át agyamon először az északnyugati átjáró megvalósításának gondolata... Tizenhétéves volt akkor. Évekig kell várnia, amíg színről-színre megismerkedhetik a sarki tengerekkel. 1894-ben fókavadászhajóval teszi első útját az északi Jeges-tengerben. Három évvel később csatlakozik a belga délsarki expedicióhoz. Nansen már újabb diadalútjából is régen hazaérkezett, világhírrel övezve, amikor Amundsen a Gjöa-expedició tervével bekopogtatott az ajtaján. Ekkor találkoznak elsőízben. Amundsen huszonnyolcéves volt, Nansen harminckilenc.
A következő nyáron próbajáratokat tesz tizenhárom lóerejű parányi hajójával és csak 1903 júniusában indul el Norvégiából San Francisco-ba, Észak-Amerika megkerülésével. Ismeretes, hogy ő volt az első és mindezidáig egyetlen kutató, akinek sikerült hajóját az amerikai sarki szigettenger szö-
10
vevényes szorosainak zajgó jegén szerencsésen átvezérelni. *)
Amundsen a nagy célkitűzések, óriási feladatok – és az elmaradhatatlan sikerek és meglepetések embere.
Az északnyugati átjáró és az északi mágneses sark fölkutatása után Nansen tervének tökéletesebb megvalósítását tűzte maga elé.
Ennek a vakmerő tervnek tudvalevőleg csak kisebbik része a Sark elérése. Nagyobb jelentőségű ennél a sarki oceán átszelése, hajón, avagy gyalogszerrel a befagyott jégen keresztül. Már útrakészen áll, amikor híre jár, 1909-ben, hogy Peary kitűzte az amerikai lobogót az északi sarok jégrögei közé.
"Nanseni" méretű tervéről nem mond le, de nyomban kész az elhatározása, hogy előbb a déli sarkra megy. A Fram, Nansen viharedzett hajója, készen áll, az expedíció fölszerelése együtt van, a kutyáknak édes-mindegy – legfeljebb majd a bundájuk veszi észre, hogy a délsarki tél márciusban kezdődik. Akiket legközelebbről érdekel a dolog: útitársainak egyelőre nem beszéli el, csak a Fram első tisztje tudja a titkot.
Madeira szigetéről repül világgá a hír, hogy Amundsen – a déli sarkra készül.
1911 december 14-én a föld legdélibb pontján ezt írja naplójába:
– Amikor szemünket a végtelenbe vesző síkságon körüljártattuk, egy gondolat tartott fogva mindnyájunkat: Elsők vagyunk-e itt? Mozdulatlanul és némán terült el előttünk a rettentő sivatag, amelyet még nem látott emberi szem és ember lába nem tapodott soha. Körös-körül semmi de semmi élet jele, csak hó és hó mindenütt. Felemelő volt a pillanat, amint a zászlórudat félkezünkbe fogva, hazánk lobogóját kitűztük Haakon király földjén, a geográfiai déli póluson.
Valóban elsők voltak a célnál. Scott kapitány öt
Amundsen északi útja. Az Északnyugati átjáró. Írta Roald Amundsen. Fordította Halász Gyula. (A HAT VILÁGRÉSZ.)
11
héttel később találta meg a norvégek levelét a déli sarkon hagyott sátorban. A levél eljutott a címzetthez – a norvég királyhoz – de, fájdalom, Scott kapitány és nemes társai sohasem tértek vissza.
A déli sark szerencsés és tragikus sorsú hőseivel szemben elnémult a kételkedés szava, amely négy évvel előbb úgy megtépázta Peary diadalát. Emlékezhetüuk rá, mily kéjjel vetette rá magát az apró emberek hada Cook agyrém-diktálta győzelmi jelentéseire, abban a reményben, hogy majd csak Pearyről is kisül a turpisság. Nansen jegyzi meg erről a kortársi féltékenységről:
- Köd terjeng az emberi elme körül, a kis embereknek oly jóltevő köd, amelyben minden eltűnik, ami nagy és kimagasló.
A nagyság legfőbb ismertető jele, hogy mit tart nagynak. Amundsennek az egész föld kicsi. Aligha van még egy utazó – ha csak nem Shackleton az -akinek az írásaiból annyira kiérezhető, hogy az ő számára kicsi a föld. Ezért vállal örökké olyan gigászi feladatokat. A déli sark ijesztő problémáját szinte ötletszerűen oldja meg, azt hinnők játékos könnyűséggel, új vonalon, amely embernemjárta jégsivatagon, Mont-Blanc-magasságú hegyek glcccserhágóin vezet keresztül – Haakon király platójára.
*
1918 nyarán, a világháború őrjöngésének végső szakában új útra indult a déli sark hőse – az észak-sarki tájakra. Hajója, a Maud, Ázsia legészakibb foka körül csakhamar befagyott a jégbe. Hogy hírt adjon hajója sorsáról, két emberét, Tessen-t és Knudsen-t útnak indította a szibériai szárazföld felé.
1921 nyarán Alaskából küldött hírt szikratáviróval. Táviratát ezzel a kérdéssel végzi: "Érkezett-e valami hír Tessenről és Knudsenről?" A norvég külügyminisztérium kérdezősködésére az orosz szovjetkormány azt a választ küldte, hogy a két szerencsétlen meghalt ugyanazon a héten, amelyen elhagyták a hajót.
12
Egy orosz kutató évekkel ezelőtt a tenger jegén heverő levélre bukkant. A levél 1919 november 10-én kelt és ez volt benne: "Csak húsz napra való élelmünk van. A jegesmedvék kifosztották eleségkészleteinket." A kutatócsoport tovább nyomozott s a Jeniszei torkolata közelében egy térképet talált. Nem sokkal később rábukkant a titokzatos vándorra, akié a térkép lehetett. Ott feküdt csontkeményre fagyva az elszenesedett tábortűz mellett, amely megpörkölte éhségtől kiaszott tetemét. Amundsen egyik embere volt. Társának nyomaveszett.
Ezt a történetet és Amundsen parányi hajójának évről-évre megújuló harcát a Bering-szoros környékén fölgyülemlett jégtömegekkel érdekes látogatásait a csukcsok félszigetén az utazó legújabb norvég könyve beszéli el. Ebből tudjuk meg, hogy Amundsen a világháború óta újabb győzelmet aratott: végighajózott az északkeleti átjárón, Nordenskjöld útvonalán. Ő tehát az egyetlen ember az élők között, aki Európából Ázsia északi partja mentén eljutott hajójával a Bering-szoros vizeire.
1920 augusztus 8-án Nomeból, Alaska nyugati partjáról kelt útra Amundsen hajója újból észak felé. A Bering-szorosban megint befagyott a hajó, de sikerült egérútat lelnie és még ugyanabban a hónapban elérte a Szerdce-kamen fokot az ázsiai parton. Januárban ketten, Sverdrup és Wisting, elindultak délnek tudományos kutatásokra és áprilisban tértek vissza a Maud-ra. Maga Amundsen május végén elhagyta a még mindig befagyott hajót, szánon igyekezett tovább a Bering-szoros felé. Amerika földjén áttelelt. 1922 augusztusában érkezett tőle hír Nome-on keresztül, hogy a jégbe-fagyott Maud még mindig az ázsiai partok közelében úszik, a Wrangel-sziget tájékán.
Amíg Amuudsen hajója, a Maud, tíz utasával a vezér nélkül folytatja vándorútját a sarki tengeráramlással észak felé, mint Nansen Fram-ja harminc évvel ezelőtt: Amundsen maga egyetlen útitársával, Omdal
13
pilótával Alaska partvidékén várta a döntő pillanatot, hogy Junkers-típusú, fémből épített egyfedelű repülőgépén fölszállhasson a magasba s azt a útat, amelyen a jégbefagyott Maud talán öt év alatt vergődik keresztül, 24 óra alatt átrepülje. Wainwright-ben virradt reá 1923 tavasza. Onnan kellett volna június 20-án felröppenni a levegő oceánjába a világ legcsodálatosabb felfedező és kutató géniuszának, hogy háromszáz méter magasságban átrepülje a másik oceánt, a nem kevésbé ismeretlent, amelynek jéggé dermedt messze sivatagáhan ott rejtőzik valahol a láthatatlan cél: az északi sark. Lehetetlen arra nem gondolnunk, a természet mily leleményesen védelmezi ezt az évszázadok óta elszánt makacssággal üldözött, rejtelmesen megbúvó, sóvárgott emberi célpontot – akárcsak valami nemes vadat, felöltöztetvén a környezet "örjítő szürkeségének" észrevehetetlen tájképi köntösébe.
Nansen hívja fel rá figyelmünket, hogy a sarkok meghódításának dícsőségét nem a jelenkor nagy találmányainak és mindenfajta segítőeszközök nagy sokaságának köszönhetjük: "az eszközök ősrégiek, ugyanazok, amelyeket évezredek óta ismernek a nomád népek... az emberen, a férfin fordul meg a dolog." Nansen szinte ingerült hévvel utasítja vissza a "vádat", hogy Amundsennek szerencséje volt a déli sark fölfedezésével. "Ne beszéljünk szerencséről, – mondja – Amundsen szerencséje az erő szerencséje és a bölcs előrelátásé".
Ez az erő, fizikai és erkölcsi erő és szellemi éberség Amundsen legfőbb fegyverzete ma is, amikor vállalkozásának végrehajtására az emberi elme legragyogóbb találmányát, a modern repülőgépet készül segítségül hívni.
A hit az emberi szellem fejlődésében és az emberiség haladásában – emlékezet dolga. Még egy emberöltővel ezelőtt a levegőnél súlyosabb géppel való repülés puszta lehetőségében is kételkedtek az emberek s ma már oceánokon és kontinenseken szálldos keresztül a gépma-
14
dár. A szikratávíró gyermekkorát éli és a marconigramok máris egyik világrészből a másikba sisteregnek át, vezeték és kábel nélkül. Soha nem álmodott távlatok és lehetőségek nyílnak a kutatók és fölfedezők messze pillantó szeme előtt.
1923 júniusában, amikor az egész művelt világ lélekzet fojtó aggodalommal, bizakodó reménységgel várta a híreket Amundsen felröppenéséről és szerencsés földetérésről: a várva-várt hír helyett a következő táviratok járták be a világot:
"Az északi sark az én repülőgépemmel egyelőre elérhetetlen. Ezért tehát az idei nyáron nem szállok fel."
"Május 11-én próbarepülést tettem. Az eredmény nagyon kedvezőtlen. Sajnálattal kénytelen vagyok a repülésről letenni."
A norvég kormány erre táviratot menesztett Hermansen kapitánynak, a Spitzbergák felől felszállani készülő segítő-expedició parancsnokának:
"Amundsen lemondott repülése tervéről. Az expedicióval sürgősen forduljon vissza."
Amundsen bizonyára bölcsen cselekedett, hogy értékes életét nem dobta oda az elemek prédájául. Ő reá még szüksége van a világnak s ahogy őt ismerjük, bizonyosra vesszük, hogy még hallatni fog magáról. Az ő sarkutazói pályafutása nem zárult még le a kényszerű elhatározással, annál is kevésbé, mert hajója, a Maud, tényleg úton van – a sark felé. És hajóját olyan hatalom vezényli, amelyen megtörik minden visszahivó parancs: a jég nagyhatalmassága.
Halász Gyula.
15
BEVEZETÉS
Ha győzelmét a felfedező kivívta, hazatérésekor ujjongva köszöntik mindenek. Valamennyien büszkék vagyunk a végbevitt nagy tettre, hisz népünk dicsősége az, – dicsősége az egész emberiségnek. Úgy vagyunk vele, mintha új tollal ékesítettük volna kalapunkat s mintha olcsón jutottunk volna hozzá.
Vajjon azok közül, akik ma versenyt ujjonganak, hányan lelkesedtek az ügyért, amikor a vállalkozás fölszereléséről volt szó, amikor a legszükségesebb dolgok is hiányzottak, amikor az egyesülés, a támogatás legszükségesebb lett volna? Vajjon törtettek-e nyakra-főre akkor az emberek, hogy elsőkül érkezzenek a célhoz. Óh, nem, a fölfedező út vezetője akkor többnyire egyedül állt, nagyon is gyakran kellett tapasztalnia hogy a legnagyobb nehézségeket odahaza kell legyőznie, mielőtt a hajó fölszedhetné horgonyát. Ami egykor Columbus sorsa volt, az bizony azóta számtalan más emberrel is megesett.
És így járt Roald Amundsen is – nemcsak az előző alkalommal, amikor elindult a Gjőá-val, hogy az északi mágneses sarkon végezzen kutatásokat és végigvitorlázzon az északnyugati átjárón, hanem ezúttal is, midőn 1910-ben a Fram-mal kifutott a Fjordból, hogy keresztülvágjon az északsarki tengeren. Mennyit kellett ennek a férfiúnak oly gondok s nehézségek miatt szenvednie, amelyektől megkimélhető lett volna, ha azokban, akiknek módjában állt könnyíteniök
16
rajta, a megértés nagyobb. Pedig hát Amundsen bebizonyította volt már, hogy arravaló ember, hiszen a Gjőával végzett útjának mindkét nagy föladatát megoldotta. Mindig elérte azt a célt, amelyet maga elé tüzött ő, aki parányi yachtjával Amerikától északnak végighajózott az egész Jeges-tengeren, azon az úton, amelyet évszázadok óta hiába kerestek. Életét, minden tehetségét kockára tette, vajjon mi lett volna természetesebb annál, hogy megtiszteltetésünknek tekintsük, ha ily férfiút támogathatuuk?
De mit kellett megélnie.
Nagy ideig bajlódott csak azzal, hogy a fölszerelést megszerezze, a pénz mindig fukaron cseppent és csekély volt az érdeklődés iránta és vállalkozása iránt mindenek részéről – annak a néhány embernek kivételével, aki már kezdettől fogva mindig a java erejéből segítette. Ő maga mindenét odaáldozta, amije csak volt ezen a világon. De épp úgy, mint az előző alkalommal, erre az útjára is gondokkal s adósságokkal megterhelten kellett hazájából elindulnia s épp úgy, mint akkor, most is szinte titkos-csendesen kelt útra a nagy messzeségbe egy nyári éjszakán.
Ősz felé járt az idő s íme, levél érkezik tőle: hogy megszerezhesse azt a pénzt, amit északsarki útra odahaza nem kaphatott meg, most előbb a déli sarkra megy! Az emberek kővé meredtek, nem tudták, mit mondjanak. Igy utazni az északi sarkra, a déli sarkon keresztül! Az eredeti tervet ily óriási és mennyire új föladattal tetézni és erre előbb még csak engedélyt sem kérni, – ez hallatlan dolog volt! Némelyek nagyszerűnek mondták, mások szemében kétségesnek rémlett az egész, sokan azt kiáltozták, hogy illetlenség ez, kötelességfelejtés ... sőt akadtak, akik azt akarták, hagy forduljon vissza. De egyetlen ily nyilatkozat sem érte el. Ment ő a maga útján, úgy, ahogy meghatározta, hátra már egyetlen pillantást sem vetett.
Aztán lassanként feledésbe merült az ügy, mindenki megint csak a saját dolgával törődött. Köd volt;
17
napról-napra köd, amelyben minden eltűnik, ami nagy és dicső. S ime, egészen váratlanul a tavasz ragyogó napja keresztültör a ködrétegeken!
Új híradás köszönt be! Az emberek megint kővé merednek – föl kell nézniök a magasba: magasan fölöttük nagy tett tündököl, nagy férfi... Ujjongó öröm tölti el a szíveket; a szemekben s az ünneplő lobogókon versenyt ragyog a fény.
Miért? A nagyjelentőségű földrajzi fölfedezés okozta tán? Óh dehogy, az ilyesmi csak később jelentkezik és csak ahhoz a néhány szaktudóshoz hat el! De amit mindenek megértettek, ez volt: emberi szellem és emberi erő diadalmaskodott a természet hatalmán, természeti erőkön – ez az, ami az embereket magasabbra emeli, fölébe a szürke mindennapiságnak – ellát szemünk csillogó távolokba, ahol égbenyúlt hegyek sora áll, amelyek fagyos-kék mennybolttól különböznek el, jégár borította vidékre, amely végeláthatatlanul terül, rég tovatűnt jégkorszakból való meseként, az élő ember diadala ez ott, a halál dermedt birodalmán. Vas-erős, céltudatos férfiakaratot visszhangzik minden, – dermesztő hidegen, hóviharokon, halálon át!
Ezt a diadalt nem a jelenkor nagy találmányainak és minden téren való sok mindenféle segédeszköznek köszönhetjük; ennek az eszközei ősrégiek voltak, ugyanazok, amelyeket a nomád ember már évezredek előtt ismert, midőn Szibéria és Északeurópa hómezőin szágaldott tova. De minden, a nagy s a kis feladatok sora egyaránt jól meggondolt dolog volt – és a terv megvalósítása ragyogó. A férfin fordul meg minden; úgy volt ez itt, ahogy szokott lenni mindenütt.
Mint valamennyi nagy dolog, az ilyen terv is megvalósultan egészen egyszerűnek és magától értetődőnek látszik, az emberek így vélekednek: Természetes, így kellett lennie!
Ha mellőzöm az elődök fölfedezéseit, amelyek termászetesen szükséges föltételei voltak a sikernek, – mind a terv mind megvalósítása a régi és újrabb idők
18
norvég életének és norvég tapasztalatainak érett gyümölcseül mutatkozik. A norvég mindennapi élete hóban, fagyban; parasztjaink szokása, hogy a hegyeket s az erdőségeket mindig hótalpon és szánon járják, tengerészeink dús zsákmányú bálnavadászatai a Jeges-tengeren, kutatóink utazásai a sarki vidékeken, mindez együtt és még kutyáknak tehervonó állatokul való alkalmazása alapjául szolgált a tervnek és lehetővé tette sikerét, – mihelyt eljött az ügy rátermett férfia.
Igy van ez, csak érkezzék el a rátermett férfi s mindjárt keresztültörhet az ügy minden nehézségen, mintha egyetlen-egy sem volna, csupa előrelátott s lélekben már eleve átélt nehézség az mind. Épp azért előállván, senki se beszéljen szerencséről, kedvező véletlenről! Amundsen szerencséje az erős férfi, a bölcs előrelátás szerencséje volt.
Mennyire rávall az az első távirat, amelyet hazaküldött, ő reá, magára és az egész útra! Oly egyszerű és könnyed, mintha valami húsvéti kirándulásról volna szó, a közeli hegyvidékre. Arról beszél ő, amit elérni sikerült s nem azokról, akik vesződtek e sikerért. Minden egyes szava férfias. Ilyennek kellett lennie a rátermett férfiúnak: nyugodtnak és erősnek.
*
Korai még az új fölfedezések kiható erejét megmérni akarnunk. De már ez a távirat is megbontotta a ködöt annyira, hogy a körvonalak alakot öltenek, fölmerülnek már a ködhonból, a Jég meseországából, amely minden más országtól oly fölöttébb különbözik.
Ebben a különös jégvilágban Amundsen sajátságos, nagyon is rávalló úton ért célt; ő és útitársai kezdettől mindvégig egészen ismeretlen területeket csak hójáró saruikon futottak meg; a világtörténelem vajmi kevés oly felfedező utat ismer, amelyet annyira hosszú vonalon, ahol még soha senki sem járt, emberszem még sohasem látta vidéken emberláb vágiggyalogolt vplna. Az emberek magától értetődőnek gondol-
19
ták, hogy Amundsen a Shackleton fölfedezte Beardmore-jégár felé fog vitorlázni, ezen az úton igyekezve a Sark körül elterülő magas hómezőket elérni; mert hiszen ott aztán már biztos lehetett arról, hogy előre jut majd célja felé. Mink azonban, akik ismertük Amundsent, mindjárt gondoltuk, semmi könnyebben ki nem telik tőle, mint az, hogy éppen onnan fordul el, amerre mások jártak volt már. És szerencsésen igazunk lett. Amundsen útja, amelyen a sark felé ment, egyetlen-egy pontján sem vág egybe az angolokéval.
Nagy nyereség ez az eltérés a kutatás számára. Ha Scott kapitány ar esztendő folyamán fölfedezéseivel s megfigyeléseivel a másik útvonalról épségben visszatér, (*) Amundsen eredményeinek értéke nagyot fog nőni, mert akkor a viszonyok kétfelől nyernek majd megvilágítást. Éppen hogy ugyanegy időben különböző pontokról indult az előnyomulás a Sark irányába, ez volt a legkedvezőbb előny, amely a tudományt érhette. A végigkutatott terület e réven annyival megnagyobbodik, a fölfedezések sokkal számosabbak és a megfigyelések jelentősége ezáltal gyakran kétszeresen, sőt sokszorosan megnövekedik.
Tekintsük például a meteorológiai viszonyokat: egy helyen folytatott megfigyelések sorozatának mindenesetre megvan a maga értéke; de ha ugyanannak a vidéknek más helyén folytatott megfigyelések sorozatával egészítődik ki, értéke jelentékenyen gyarapodik, a légköri mozgalmakról való ismereteink pedig rendkívül megbővülnek. Ugyanígy van ez egyéb kutatások esetében is. Scott útja bizonyára számos téren fog dús és fontos eredményeket kiaknázni, de az ő megfigyeléseinek értéke is gyarapodhatik az Amundsenéival való egybevetés révén.
Amundsen sarkvidéki útjának egyik fontos függeléke az a szánutazás, amelyet Prestrud hadnagy és két társa keleti irányban VII. Edward Földje, e még 1902-ben Scott által fölfedezett, ismeretlen földdarab felé kockáztattak.
(*) Nansen Bevezetésének megírásakor még nem tudott a világ Scott haláláról. [NF]
20
Szinte olybá tűnik, mintha ez a terület azokkal a területrészekkel és hegyláncokkal függne egybe, amelyekre Amundsen a sark közelében akadt; s máris, úgy látjuk, új nagy kérdések merülnek föl. De nemcsak a hómezőkön és a havasokon való átkelés hősei oldották meg mesterien feladatukat, hálával tartozunk Nilsen kapitánynak és derék embereinek is; kétszer vezették ők végig a Fram-ot *) ezeken a jéggel teli déli vizeken, amelyeket különféle szakértők annyira veszedelmesnek véltek, hogy szerintük lehetetlennek látszott a Fram-nak ott keresztülhatolnia. S mind a két alkalommal mégis oly gyorsan és oly biztosan sikerült megfutni ezt az utat, mintha országút-szerű pályán haladt volna a hajó. A Fram építője, a kitűnő Colin Archer, okkal-joggal büszke lehet arra a módra, ahogy ezt a föladatot is megoldotta az ő "gyermeke" – ez a hajó, amely földünkön legmesszebb hatolt északnak és legmesszebb hatolt délnek. Ámde Nilsen kapitány és az ő Fram-fedélzeti emberei még többet is végeztek, oly kutató utazás volt az övék, amely tudományos érték dolgában bizvást egy sorba állítható mindazzal, amit hivatásbeli társaik az ismeretlen jégvilág kifürkészése terén elértek, – még ha nagyon sok ember nem is bírja belátni ezt. Amíg Amundsen és bajtársai a telet délen töltötték, Nilsen a Fram-mal Délamerika és Afrika között kutatta át a tengert. Nem kevesebbszer, mint hatvanszor álltak meg, hogy ezen a kevésbé ismert tengervidéken 1000 és ennél is több méteres mélységben hőméréseket, víz- és Plankton-próbákat végezzenek. Ilyesformán ők készítették el a délatlanti oceán első két keresztmetszetét, amivel az ismeretlen tengerfenék új területeit tárták föl az emberiség tudományossága előtt. Ezek a mérőónnal szerzett fölvételek a legteljesebbek és a legterjedelmesebbek a világtenger bármely részéről készült s eddig ismeretessé lett fölvételek sorában.
*) Fram, a hajó neve: "Előre."
21
Természetellenes volna-e, ha azok, akik ennyit fáradoztak és ennyit elértek, most már pihenni térnének haza? Óh nem; de Amundsen az elértnél is nagyobb célra gondol. Amit elöljáró tettnek tervezett, végrehajtotta, most a tulajdonképpeni cél elérésén a sor. A következő évben a Behring-szoroson visz az út észak felé a jég, a fagy, a sötétség birodalmába, keresztben az északsarki tengeren. Ez az út öt esztendőre van tervezve. Szinte emberfölötti feladatnak rémlik, de Amundsen ennek is rátermett embere. "Előre" a hajójának a neve, "előre!" az ő jelszava és ő "előre" jut. Kutatásainak főútját, amelyre most akar indulni, épp oly biztosan fogja megfutni, ahogyan ezt futotta meg, amelyről csak imént tért haza.
De megvárva ezt az eredményt, hadd örüljünk egyelőre annak, amit már elért. Kövessük a keskeny szánnyomokat, amelyeket azok a kicsi fekete pontok – ebek és emberek – ott a távoli Dél végeláthatatlan fehér mezőjén, mint valami sínvezetéket vontak végig s kapcsoltak bele ama ismeretlen világ szívének kellős közepébe. A szél szüntelen zúgással száguldoz ezeken s hósivatagot végigszelő szánvágásokon – es nemsokára minden nyomot eltöröl.
De a tudomány sínvezetékét mégis sikerült lefektetni odáig és sikerült a tudásukat meggazdagítani.
S ez a tett minden időkbe tündöklőn elragyog.
Lysaker, 1912 május 3.-án
Fridtjof Nansen.