A DÉLI SARK MEGHÓDITÁSA
A hősies kis csapatnak, amely akkor este ott, Madeira-szigetén, a funchal-i révben megfogadta, hogy a déli sark meghódítására mellém szegődik, – bajtársaimnak – ajánlom ezt a könyvet.
Uranienburg. 1912 augusztus 15.
Roald Amundsen.
ELSŐ FEJEZET.
Utiterv és előkészületek.
"Az Északi Sark a miénk!" – száguldott végig a hír a világon órák alatt. A messze cél, amelyért oly sokan küzdöttek és szenvedtek, sőt életüket áldozták: eléretett!
Abban a pillanatban amikor hírét vettem Peary diadalának, világossá vált előttem, hogy a harmadik Fram-expedíció *) eredeti terve, az Északi Sarkot övező medence kikutatása, holtpontra jutott. Tétovázás nélkül cselekedni kellett, hogy megmentsem a vállalkozást. Elhatározásom pillanatok alatt megszületett: a Fram orrát délnek irányítom.
Nyugodt lelkiismerettel odáztam el eredeti tervemet. Ha vállakozásom iránt ébren akartam tartani az érdeklődést, az Északi Sark fölfedezése után nem maradt más hátra, mint rávetnem magam a meg megoldatlan utolsó általános érdekű problemára: a Déli Sark meghódítására.Tudom, sokan kárhoztattak érte, hogy kibővített új terveimet nem tártam fel nyomban a világnak, hogy az expedíció támogatói, de meg a déli sarkvidékre
*) Az első Fram-expedíció Nansen híres útja (1893-1896), amelyen 86° 14' északi szélességig jutott. A Fram-hajó parancsnoka Otto Svardruup [!] volt. A második Fram-expedíció, ugyancsak Sverdrup parancsnokságával, az amerikai sarki szigettengerben jelentékeny földségeket fedezett föl (1898-1901.).
24
készülő kutatók tisztán lássanak. El voltam készülve a szemrehányásokra s azért alaposan megfontotam a dolgot.
Az expediciÓ aláírói rendületlenül megbíztak bennem: tudták jól, hogy hozzájárulásuk végül is a meghatározott célra fog fordíttatni. Ami pedig a többi kutatókat illeti, hamarosan megnyugtattam magamat.
Két más délsarki expedició volt akkoriban tervbe véve: az angol és a japáni.
Az angol expedició parancsnokát Scott kapitányt útnak indulásom után is elég jókor volt értesíteni – nem volt fontos, néhány hónappal előbb, vagy utóbb kapja-e a hírt. Udvariassági kérdés volt az egész – Scott tervein mitsem változtathatott. Az angol expedició merőben tudományos célú vállalkozás volt: a Sark elérése mellékcél volt csupán; a norvég expedició elsősorban a déli sarkot vette célba – a mi kis déli elkanyarodásunkon bizony a tudománynak magamagáról kellett gondoskodnia.
Scott fölszerelése is merőben más volt, mint a mienk. A déli sarkvidéki kutatásban edzett nagytapasztalatú utazó aligha engedte volna eltéríteni magát bármiben is a maga meggyőződésétől.
A japáni Siraze hadnagyról meg, aki a Kainan Maru hajóvaal készült útrakelni, tudtam jól, hogy tervei az Edward király földjére szorítkoztak.
Ha időnek előtte nyilvánosságra hozom elhatározásomat, óhatatlanul olyan ujságpolémia kerekedik, hogy belefullad az egész vállalkozás. Nyugodtan, csöndben kellett mindent előkészítenem. Egyetlen embert avattam be terveimbe: testvéröcsémet, Leont. Az ő titoktartására mérget vehettem.
Később, amikor 1910 januárjában Thorvald Nilsen, a Fram első tisztje, majd parancsnoka megérkezett, vele is nyomban közöltem megváltozott tervemet. A mód, ahogyan a nagy ujságot fogadta, megerősített benne, hogy jól választottam meg első munkatársamat. Nilsen kapitány megbízhatósága, szolgálatkészsége
25
megbecsülhetetlen szolgálatot nyujtott az előkészületek fáradalmas munkájában.
Utitervünket a következőkben foglalhatom össze:
Utrakelés Norvégiából legkésőbb 1910 augusztus közepén. Egyetlen kikötőnk: Madeira. Onnan tovább délnek az Atlanti-oceánon, a Jó Reménység foka és Ausztrália közt, a jégzaj övén keresztül a Ross-tengerbe. A Ross-tengerbe 1911 újév táján kellett megérkeznünk.
Szánutazásunkat a hajóval elérhető legdélibb ponttól voltunk megkezdendők, a Bálna-öbölből. A nagy antarktikus jégperemnek ebben az öblében 1911 január közepe táján szándékoztam partraszálini tíz emberrel, házépítésre való felszereléssel és két esztendőre való készletekkel. A Fram, mihelyt lehet, visszatér Buenos-Airesbe, onnan tengerkutató útra indul, keresztül az Atlanti-oceánon, el egészen Afrika partjáig. 1911 október elsejére vártam vissza a hajót a Bálna-öbölbe, hogy hazahozza áttelelt csapatunkat.
Ennyi volt az, amit jóeleve körvonalozhattunk, minden egyébben sorsunkra bíztuk magunkat.
A délsarki jégperemet csupán leírásokból ismertem még akkor, de annyi mindent olvastam már róla és oly behatóan tanulmányoztam, hogy amikor a Nagy Jégfal fölbukkant előttem, szinte régi ismerősként üdvözöltem.
Különféle okok játszottak közre, hogy a Bálna-öblöt válasszuk telelő állomásul. Ez a pont teljes egy szélességi fokkal közelebb van a déli sarkhoz, mint a Mc Murdo-átjáró, ahol Scott szándékozott felütni téli szállását. Másik nagy előnye az öbölnek, hogy ottan egyenesen a tetthelyre léphettünk s hogy úgy mondjam, ajtónk küszöbéről áttekinthettük a hadszínteret.
A jég felszíne is biztatóbb volt ott, a szárazföldtől távol, mint a földközelben. Mindezeken felül tömérdek a fóka, meg a pingvin az öböl tájékán s így számíthattunk rá, hogy nem fogyunk ki a friss élelemből. Meteorológiai megfigyelésekre, a perem mozgásának, újraképződésének és letöredezésének tanulmányo-
16
zására is minden másnál kedvezőbb helynek mutatkozott a Bálna-öböl környéke.
Vakmerőségnek tetszett persze, szinte a sors kihívását látták benne később, hogy magának a mozgó jégperemnek a hátán ütöttük föl téli tanyánkat. Általában az volt a fölfogás, hogy a jégperem az öbölben is szabadon lebeg és szegélye változékony. Shackleton leírása cseppet sem volt bátorító. Ő azt tapasztalta, hogy a jégperem partfala kilométerekre nyúló darabon letöredezett s hálát adott jószerencséjének, hogy nem magán a jégen ütött tanyát. Shackleton azonban, úgy hiszem, mégis tévedett végső következtetésében. Ha Shackleton 1908 januárjában, amikor ott járt hajójával a Bálna-öbölben *), csak néhány órát vár (de legfeljebb néhány napot), a déli sark problémája alighanem még ugyanabban az évben megoldódik. Amilyen élesen látó, kitűnő megfigyelő, bizonyosan fölismerte volna, hogy a Nagy Jégfal a Bálna-öbölben nem lebeg, hanem biztos, szilárd padra támaszkodik. Ha ott száll partra, onnan nyilván eléri a Sarkot.
Alapos tanulmány tárgyává tettem a jégperem képződésének kérdését s arra az eredményre jutottam, hogy a peremnek Bálna-öböl nevű betüremlése ugyanaz az öböl, amelyet még Sir James Clark Ross figyelt meg. Hetven év óta tehát ugyanazon a helyen maradt. Nem véletlen képződés tehát. Megmaradásának alapja okvetlenül a jégperemnél szilárdabb valami kell, hogy legyen: a szilárd földalap. A jégperem ezen a helyen szárazföldre fenekelhetett s így képződött ez az öböl, amelyet Bálna-öböl néven ismerünk. Föltevésemet megfigyeléseim igazolták. Nyugodtan üthettem tehát tábort a jégperemnek ezen a helyén.
Tervem az volt, hogy mihelyt a téli tanyánk elkészül, partra szállítjuk élelmiszerünket s aztán déli irányban, amennyire csak lehet, talán a 80. fokig, több egymástól célszerű távolságra eső állomáson raktá-
*) Shackleton: Az Antarktisz szívében. (A HAT VILÁGRÉSZ.)
27
rozzuk el. A sark felé való szánútjaink kiinduló pontja tulajdonképpen a legdélibb élésraktárunk lesz tehát.
Mire előkészületeinket elvégezzük, gondoltam, beköszönt a tél. Bizonyosra vehettük, hogy igen nagy hideggel s valószínüleg vad viharokkal is kell majd megküzdenünk. De szándékom az volt, hogy mihelyt itt a tél és mihelyt a szállásunk rendben, minden erőnket megfeszítve törtetünk egyetlen célunk, a sark felé.
Erre az útra oly férfiakat óhajtottam megnyerni, akik alkalmasak arra, hogy ily hideg vidéken a szabadban dolgozzanak. Még fontosabb volt, hogy ebfogatos utazások tapasztalataival rendelkezzenek. Egyáltalában tapasztalt embereket kerestem, kiknek más- másfajta tudása kölcsönösen kiegészítse egymást. De hát nincs rózsa tövis nélkül. Az egymást kiegészítő különféle használhatóság előnye mellett ott a hátrány is. Mindegyik "tapasztalt ember" a maga tapasztalatait, a maga szakmáját tartja a legfontosabbnak. Ámde ez a hátrány elenyésző jelentőségű az említett előny mellett. Türelem s okosság mégis hamarosan legyűri az ilyen hátrányból eredő nehézségeket, én tehát elsősorban megfelelő tapasztalatú embereket igyekeztem találni.
Az egész téli időszakot fölszerelésünk munkálataira kivántam fölhasználni, hogy minden tekintetben mennél célszerűbb s lehetőleg tökéletes készültséggel indulhassunk majd célunk felé. Vadászatra is kellett időt szánnunk, hogy a magunk s a kutyáink számára mindvégig elegendő friss fókahúsunk legyen. A sarkutazók legveszedelmesebb ellensége, a szkorbut ellen föltétlenül azzal akartam védekezni, hogy mindennap friss hús kerüljön asztalunkra. Reméltem, tavasszal jó erőben, egészségben indulhatunk.
A terv az volt, hegy mihelyt tavaszodik, elhagyjuk téli szállásunkat. Ha már vállaltuk a versenyt, sietnünk kellett, hogy elsőkül érjünk a célhoz. Egyenest dél felé, lehetőleg egyre ugyanazon a hosszúsági vonalon a sarkig! Igy nemcsak a leggyorsabb teljesít-
28
mény, hanem a tudományos megfigyelések egészen új lehetősége és sok mindenféle egyéb előny is igérkezett.
Nagyon csodálkoztam, midőn később tudomásomra jutott, hogy voltak, akik azt hitték, Shackleton útján fogunk a Bálna-öböltől a Beardmore-jégár felé hatolni s onnan nyomulunk majd tovább délnek. Sohasem kisértett eszemben ez a gondolat. Hiszen Scott kijelentette volt, hogy Shackleton útját választja, rám nézve ez hát csak tárgytalan lehetett. Sőt egyikünk sem gondolt ilyesmire.
Nem. A mi tervünk ez volt: egyenest, a délkör vonalán a sarkra! S még ha a mi kiindulásunk pontja nem lett volna is körülbeiül 650 kilométernyire Scott téli szállásától, a Mc-Murdo-szoros tájától, elhihetik, akik rólam holmi tisztességtelen versenyt tételeztek föl, hogy az ő munkaterületére való behatolásról szó sem lehetett. Meggyanusítóimat egyébként Fridtjof Nansen professzor éles és meggyőző módon némította el, én tehát nem is foglalkozom ezzel tovább.
Tervemet 1909 szeptemberében dolgoztam volt ki a Krisztiania melletti Bunde-fjordban, ottani hajlékomban s ezt a tervet legaprólékosabb részleteiben is sikerült végrehajtanunk. Hogy számításaim nem voltak éppen tévesek, annak igazolásául hadd idézzem a tervezet egyik mondatát: "...a sarkról tehát vissza, téli szállásunkra utolsó embereink is legkésőbb 1912 január 25-én fognak megérkezni." – És szerencsésen befejezvén sarkutazásunkat, 1912 január 25-én vissza is tértünk a Fram-tanyára.
De számításaink nemcsak ebben az egy esetben váltak be. Nilsen kapitány meg éppenséggel boszorkányos pontosságra törekedett; míg én csak a napok, ő az órák megjóslására vállalkozott. Kiszámította például, hogy a Jégperemet 1911 január 15-én fogjuk elérni. Norvégiától a Jégperemnig körülbelül 50.000 km a távolság. És a Jégperemet 1911 január 14-én értük el – nos, ez ellen a számítás ellen aligha lehet kifogása valakinek.
29
A norvég országgyűlés 1909 február 9-én bocsátotta rendelkezésemre a Fram-ot s tatarozására és a szükséges átalakításokra 75.000 norvég koronát engedélyezett.
Élelmiszereinket a legnagyobb gondossággal válogattuk meg s csomagoltak be. A gyarmatárúkat jól beólmozott bádogdobozokban ládákba raktuk. Sarkutazásokon az élelmiszer lelkiismeretes leólmozása rendkívül fontos. Felületesen, gondatlauul kezelt konzervek fogyasztása a nyilt tengeren többnyire a szkorbutveszedelmet idézi fel. Sem a Gjőa útján, sem a Fram-mal való három utazáson egyetlen szkorbut-eset sem fordult elő.
Ebben a tekintetben főképpen Sophus Torup professzornak tartozunk hálával; az élelmiszerek beszerzésében mind a négy alkalommal ő gyakorolta a döntő jelentőségű főfelügyeletet.
Nagy dícséret illeti azokat a gyárakat is, amelyek konzerveinket szállították. Egy stavangeri gyár még áldozatkészségével is támogatta a vállalkozásunkat: a megrendelt szállítmányon felül még kétezer korona értékű árut bocsátott rendelkezésünkre. Élelmiszerkészletünk másik felét egy mosz-i cég szállította s ez készítette pemnikán-tápszerünket is, amely emberek s állatok egészségének fönntartására oly fontos a tengeren. Ez a pemikán még az előző útjainkon használt fajtáknál is különb volt: a szokásos hús- és zsírpépen kívül főzelék és zabdara-járulék is fokozta értékét, tette ízesebbé és könnyebben emészthetővé. A hadsereg akkoriban kísérletezett vele; a mi utunkon pompásan bevált.
S a kutyák számára való pemikán, – mert hiszen a szkorbut veszedelme a kutyákat is fenyegeti, – épp oly gondosan készült, mint az embereké. A mosz-i gyár kétfélét szállított, az egyiknek szárított hal, a másiknak hús és zsír volt a főtartalma s mindkettőbe néhány százaléknyi tejport és hulladéklisztet is kevertek. A kutyák jókarbantartására mindvégig kitünőnek bizonyult. Mindegyik félkilót kapott. De a pemikánt csak
30
öthónapi utazás után volt szabad használnunk, erre az öt hónapra szárított halról kellett gondoskodnom, ezt Tromsőből, a Zappfe-cégtől s még két jóhírű halkereskedésből kaptuk. Dús halkészletünk néhány hordó zsírral tetézetten a kutyák egészségét s frisseségét pompásan szolgálta ez öt hónap alatt.
Fölkészültségünknek igen jelentős tényezője volt a kutyafalka. Gyors és könnyed szánfogatokra volt szükségünk. A grönlandi királyi kereskedelemügy vezetője, Rydberg és az ő engedelmével Dangaard-Jensen [Más forrásokban: Daugaard-Jensen – NF] és Bentzen felügyelők a legkészségesebben kezemre jártak. Arra a kérdésemre, vajjon 1910 július hónap tájáig kaphatnék-e a grönlandi kutyák legjavából százat, az volt a feleletük, hogy ily kutyafalkát teljesen díjtalanul küldenek majd nekem a Hans Egede-hajón Kristiansandba.
Hallottuk volt, hogy Scott a maga és Shackleton tapasztalatai alapján a jégperem síkjára alkalmasabb vontatóállatnak tartja a sarkvidéki kutyánál a mandzsuriai póni-lovat. Ismervén az eszkimó kutyák természetét és Shackletan irásaiból a Jégperem terepviszonyait, fölöttébb különösnek találtam ezt a meggyőződést és épp ellenkezőleg vélekedtem. S ha Peary az északi sarkvidék jegén valóságos versenyutazást végezhetett eszkimó kutyafogatokon, ugyanily minőségű kutyák, gondoltam, a déli sarkvidék jegén is, kell hogy beváljanak. Az angol utazó meggyőződését csak valami tévedésen alapulónak tarthattam. Talán nem értették meg gazdájukat a kutyák? Vagy talán a gazdájuk nem értette meg őket? Bizonyos, hogy ily viszonylatban is kölcsönös megértésre van szükség. A kutyának meg kell értenie, hogy föltétlenül engedelmeskedni tartozik s a kutya gazdája kell, hogy értse a módját, nüként tartson tekintélyt a kutyája előtt. Ily kölcsönösség esetén a kutya ezeken az óriási távolságokon vontatónak, az én meggyőződésem szerint, minden más állatnál alkalmasabb.
A szakadékos jégár hóhídjnin a kutya könnyebben
31
jut át. Ha beszakad alatta a jégkéreg, nem nagy a baj; az ember a kutyát nyakoncsípi s visszarántja. A póniló, mert súlyosabb és nagyobb, százszorta nehezebben menthető meg, ha ugyan el nem szakadt az istrángja s a szegény állat lenn nem hever valami esetleg 300 méter mélységű hasadék fenekén.
Másfajta előnye is van a kutyafogatnak. A kutya a kutyahúst is eszi. Szükség esetén a falka hitványabb állatai levághatók. Sőt, mondhatom, nagy utunkon magunk is nem egyszer ettünk kutyapecsenyét; íze a legfinomabb marhasültével vetekedett.
A kutyák előnyösebb volta még szembeszökőbb azon az úton, amelyet a Jégperemről a fensíkra jégárborította meredeken kell megmászni. Ily helyeken magának az embernek kellene a póni-ló szerepét vállalnia, mert a lovacska bizony nem bír ily jégáros meredeken fölkapaszkodni. Föl sem húzható, lenn marad. Már pedig én mégis csak előnyösebbenk tartok oly vontató-erőt, amelyet nem kell utamnak alig negyed részén hátrahagynom, hanem amelyet mindvégig használhatok.
A kutyákra nézve utunk legveszedelmesebb része, mindjárt kezdetben fölismertem, Norvégia és a Jégperem között a délövi forróság tája lesz. Mégis sikerült az állatokat friss jó egészségben megtartani. Sőt utközben jelentékenyen meg is szaporodtak, ami szintén pompás egészségi állapotuk jele. Hogy az eső és a becsapkodó tengervíz meg a perzselőn tűző napfény ellen oltalmazzuk őket, a fedélzet fölé 8 cm. vastagságú gyalult deszkából külön fedélzetet ácsoltunk nekik, amely, az egész hajóra kifeszíthető ponyvafödél alatt, szellős árnyékban mindig száraz és hűs pihenőhelyük volt.
Mosolyognom kell, ha azokra a hírekre gondolok, amelyek "Állatkinzás a Fram fedélzetén" s hasonló cimekkel kerültek forgalomba. Valószínűleg oly lágy-szívű állatvédőktől származtak, akik a kutyájukat láncon szokták tartani.
Az állatvilág tagjai közül egyébként nemcsak kutyák kísértek utunkon. Volt egy kanári madarunk is.
32
Ajándék. Fridtjof volt a neve. Két világrész körülhajózásán napról-napra egész utunkon csicsergett nekünk. Sarkutazóként bizonyára túltett összes testvérein.
Kaptunk fedélzetünkre továbbá: malacokat, tyukokat, juhokat, macskákat és – patkányokat. Sajnos ez utóbbi oly undok s oly veszedelmesen kártékony állatokból is kijutott hajónknak; de tudom, istenem, ki kell pusztulniok belőle, mire a Fram új útra kél.
Ami fölszerelésünk ruházati részét illeti, beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, hiszen garasoskodnom keltett módfelett. Mindenesetre könnyebb lett volna utitársaimtól megkövetelnem, hogy mindegyikük gondoskodjék maga a saját tetszése szerint sarki ruházatáról, de nem adhattam föl azt az elvemet, hogy minden ily utazás vezetőjének igen fontos érdeke, utitársait a tulajdonképpeni sarki ruhával a saját követelményei szerint ellátni. Nem szabad kiadnia kezéből azt a jogot, hogy ennek a ruházatnak jókarbantartása iránt mindig szabadon rendelkezhessék.
Hála a katonai ruhahivatal vezetőjének, Pedersen kapitánynak, aki 200 darab gyapjútakaróhoz juttatott. Óh mily öröm a puha, vastag, habkönnyű fehér gyapjútakaró! Nos, ez a kétszáz ugyan nem volt ilyen. Bizonytalan színű s meglehetősen merev takarók voltak ezek, talán még a tengerek hajdani nagy hősének, Tordenskjold-nak idejéből valók. De én kelmefestőhöz küldtem őket, ahonnan csakhamar gyönyörű ultramarinkék ruhaszövetül kerültek vissza hozzám, háborus multjuk minden nyoma eltűnt.
Az volt a szándékom, hogy mind a kétszázból sarki gúnyát készíttetek. De hol akad olyan szabó, akt ilyen anyagból is hajlandó ruhát varrni. El nem árulhattam a "kelme" eredetét.
– Ez hát a kelme? – kérdezte a meghívott szabó a dolgozószobámban, amely valóságos gyapjútakaróraktár volt.
– Ez. Épp most kaptam. Szerencsés véletlen. Próba küldemény, potom áron jutottam hozzá.
33
A szabó furcsa pillantást vetett ártatlan és közömbös kifejezést ölteni igyekvő ábrázatomra.
– Nagyon sűrű szövésű ez a kelme, – mondta a világosság felé tartva az egyik takarót. – Szinte mérget mernék venni rá, hogy préselt anyag.
De azért mégis csak nekifogott a darabok leszámlálásához. Már a 193-nál tartottunk, amikor engem valaki elszólított. A többit, gondoltam, már úgyis ráhagyhatom a szabóra. Néhány pillanat mulva dühödt ordítást hallok. Visszatérve a derék emberhez, látom, ott áll az ultramarinkék takarók halmai közepett s haragosan lobogtat feje fölött egy olyan takarót, amelynek bizonytalan színe senkit sem hagyhat bizonytalanságban a kitűnő árú eredete felől.
A szabó a soha viszont nem látás vágyát tükröző megvetés kifejezésével mért végig s hagyott faképnél s én komoran, kétségbeesetten töprenghettem, hol találok más, kezesebb szabómestert.
Végül mégis csak ruhává alakultak át a takarók és sarkutazóknak erősebb, melegebb ruhája még tán sohasem volt.
Gondoskodnom kellett arról is, hogy minden emberemnek jó olajos vászonruhája és nagyon jó vízálló csizmája legyen. A legjobb hírű gyárhoz fordultam. De a vízálló csizmákkal mégis megjártuk. Nagyrészük hasznavehetetlen volt, mindegyikünknek vagy nagyon szűk, vagy túlságosan bő. Szerencsénk, hogy embereim magukkal hozták a sajátjukat.
A forró égövi útszakaszra mindegyik emberem három-háromféle alsóruhaneműt kapott sásvászonból valót. A hideg éghajlatra mindegyik emberemnek kézzel varrott, nagyon jó vastag alsóruhája volt, hat pár kötött harisnya, izlandi, meg könnyebb-fajta ujjasa, valamint "fegyházi" kurta, meg hosszú harisnyája.
Kaptunk még a hadsereg ruhatárából is sok mindenféle holmit. Keilhan generálisnak nagy hálával tartozom. Kaptunk onnan köpenyegeket, fehér-
34
neműt, csizmát, cipőt vászonkabátokat s mindenféle feldolgozatlan anyagot.
Végül mindegyik emberemnek grönlandi fókabőr ruhát is szereztem s jutott bőven mindenkinek cérna, tű, gomb, mindenféle színű és nagyságú szalag, egy-egy olló; szóval: jól és dúsan fölszerelkeztünk mind e szükséges holmival.
Fölszereltségünk kiválóságára vallottak hajónk lakófülkéi s munkahelyiségei is. Hiszen rendkívül fontos, hogy az ember kellemes környezetben élhessen. Én legalább kétszereset birok dolgozni, ha rend és kényelem környékez. Jóakaróink sok mindenféle szép és kedves szobadísszel ajándékoztak meg. Haakon király és Maud királyné az arcképükkel tüntettek ki. És sok mindenféle csecsebecsét, diszholmit küldtek a horteni nők. Helyiségeinket meg is csodálta minden látogatónk.
A lakófülkék berendezését minden egyes fülketulajdonos saját tetszésére bíztam. Mindegyikük egy darab hazai hajlékot vihetett útjára. Csak az ágyak, a horteni tengerészeti bútorgyár elsőrendű alkotásai és a jó meleg takarók, egy trondhjemi gyapjúárugyár készítményei, csupa remek adomány, voltak minden fülkében egyformák.
Dús papiros- és írószerkészletünket is meg kell említenem. A Fram képével és expediciónk nevével ékesített legfinomabb levélpapírosok mindenféle fajtája, acéltollak, tollszárak, ceruzák, tinta, tus-festékek, különféle színű kréták, rajzeszközök, papirostömbök, jegyzőkönyvek oly garmadában voltak hajónkon, csupa ajándék, hogy még jó néhányszor körülhajózhattuk volna a földet, mielőtt minden elhasználódhatnék. Valahányszor levelet vagy naplót írtam, e dolgok adományozóihoz mindig egy-egy hálás gondolatom röpült.
Konyhaberendezésünket Kristiánia egyik első edényüzlete adta. Minden a legjobb minőségű volt. S minden tányéron, poháron, evőeszközön hajónk neve.
Hajónkon jelentékeny könyvtár is volt. Jóságos adakozók legalább is 3000 kötetet küldtek a Fram-ra.
35
Szórakoztató játékok sem hiányzottak. Kártya-csomagok tucatszám hevertek, sőt néhány el is kopott. Legkedvesebb barátunk a fonográf volt. És volt zongoránk, hegedünk, fuvolánk, mandolinunk, szájharmonikánk, sőt egy kis zenélőszelencénk is. Kottával pedig a jó zeneműkereskedők szinte elárasztottak.
Karácsonyi ajándékul mindenféle kedvesség érkezett; legalább is vagy ötszáz csomag. S jóbarátaink karácsonyfát, karácsonyfadíszt s temérdek karácsonyi tréfaságot is adtak útunkra.
Kristiania nagy borospincéi borral és egyéb szeszfélével ajándékoztak meg. Egy-egy pohár bor vagy pohárka pálinka a sarkvidéken semmiesetre sem árt; persze, csak, amíg a téli szálláson él az ember; a szánutazásokról a szeszes italt, mint kiki saját tapasztalatából tudja, száműzni kell, nagy bajt okozna, nem mintha az egészségnek ártana, hanem mert az ilyen szállítmány súlyos és helyet foglal el. Szánutazásokra csak a legnélkülözhetetlenebb dolgok vihetők.
Egyébként nemcsak a téli szállásunkon, de már útközben, amikor a nedves hidegek és a zimankós viharok tájain surrant hajónk, bizony nagyon jó szolgálatot tett az alkohol. Átázott, jeges ruhájú emberbe egy-egy pohárka lysholmi rozspálinka új életkedvet önt. S az esti összejöveteleken is egy-egy pohár grok vagy bor mily pompás hangulatot teremt. És akik napközben összezördültek, mily hirtelen zökkentek vissza a jó barátságba ily alkalommal. Az antialkoholisták hiába berzenkednek s ajánlanak alkohol helyett például forró feketekávét. Némely üdvös hatás, mivel az emberi természet már ilyen, csak egy-egy korty alkohol révén érhető el. Ne tiltsuk el hát az ily kortyot; akinek pedig a feketekávé kedvesebb s üdvösebb, ám igyék feketekávét, ami egyébként néha szívdobogást és más bajt is okoz.
Harmadik utunkon az alkoholfogyasztás ez volt: szerdánkint s vasárnaponkint egy-egy kupica pálinka ebéd alkalmával, szombat esténkint grog, ünnepnapokon különleges töltés.
36
Dohánnyal hazánk s a külföld dúsan ellátott s szivart is annyi dobozzal kaptunk, hogy minden szombat este és vasárnap ebéd után szivarozhattunk.
Kristiania s más városok csemegekereskedői, sőt még külföldiek is, csokoládét, cukrot, teát, kávét, kétszersültet, sajtokat, gyümölcsnedveket küldtek, egy nagykereskedő öt évre való szappannal látott el, mások hajunk és fogunk ápolásának kellékeiről gondoskodtak.
Fölszerelésünk igen fontos része volt a gyógyszerkészlet. Dr. Roll és dr. Holth támogattak tanáccsal, tehát semmi sem hiányzott. A szükséges gyógyszereket lelkiismeretesen megválogatva jól elrendezetten és csomagoltan egy kristianiai gyógyszertár ajándékul adta. Orvost, sajnos nem vihettem magammal, az egész orvosi felelősséget magamra kellett vállalnom. Gjertsen hadnagy, aki határozott tehetséget érzett magában foghúzásra és láblevágásra, a fogászati klinikán s egy kórházban "gyorstanfolyamot" végzett s bebizonyította, hogy az ember sokat tanulhat rövid idő alatt. Bámulatos gyorsasággal s készséggel, hogy ne mondjam kés-séggel intézte el Gjertsen hadnagy a legsúlyosabb eseteket is. Hogy a betegek teljes megelégedésére történt-e mindig a dolog, az már más kérdés.
Egy gyufagyár dúsan ellátott gyufával, még pedig oly gondos csomagolásúval, hogy ezeket a ládákat bízvást vontathattuk volna kötélre kötve a Fram sodrában, bizonyos, hogy minden szál gyufa akkor is száraz marad. Lövőszert és robbantó-anyagot is sokat kaptunk s mert hajónk egész fenekét petroleumkészletünk töltötte meg, a Fram nem volt éppen veszedelemmentes hajó. De minden helyiségében önműködő oltókészülék őrizte biztonságunkat s mindig működésre kész fecskendő állt fedélzetén.
Volt mindenféle jégtörő és jégvágó szerszámunk is, egyebek közt néhány 1-2 méteres fűrészünk.
Tudományes műszerekből egész gyűjteményre valónk volt. Nansen professzor és Helland Hansen tanár
37
áldoztak idejükből földrajzi fölszerelésünk teljessége érdekében számos órát. Ismereteink kiegészítése végett előadásokat hallgattunk. Prestrud hadnagy és Gjertsen hadnagy Bergenben, az ottani élettani állomáson Helland Hansen tanár előadásán oceanográfiát tanult. Egy nyáron én is hallgattam ezeket az előadásokat. Helland Hansen kitűnő tanár volt, de azt már sajnos, nem állíthatom, hogy tanítványnak én épp oly kitűnő lettem volna.
Mohn professzor teljes meteorológiai fölszerelést adott. A Fram-nak már eddig is volt ingakészüléke, nagyon jó teodolitja és néhány sextans-a. Prestrud hadnagy az ingakészülék kezelését Schiötz tanártól tanulta, a csillagászati teoloditét pedig Geelmuyden tanártól. S voltak horizontjaink, még pedig néhány üveg- s néhány higanyrendszerű s volt mindenféle messzelátónk, legnagyobb fajtájútól a legkisebbig.
Hadd térjek rá most a fölszerelésünk legkülönlegesebb részére, a téli szállás dolgaira. A ház, melyet magunkkal vittünk, Bundefjordban, saját telkemen épült s így készülésének minden mozzanatát szemmel tarthattam. S a legjobb anyagból építtettem. A Stubberud testvérek, Hans és Jörgen, valósággal remekbe készítették. Rendes, csúcsfedeles ház volt, hossza 8 méter, szélessége 4 méter, magassága körülbelül 6 méter. Két helyiségre oszlott a 6 méter hosszúságú nappali-ebédlő-hálószobára és a 2 méter hosszúságú konyhára, amelyben aztán Lindström bajtársunk teljesítette tisztét. A konyhából följárás volt a padlásra, ahol a készletek és fölszerelésünk egyéb tárgyainak egy részét kívántam elhelyezni. A falak 8 cm. vastagságú deszkázat voltak, belül mindenütt borítással; kifelé a gerendafalig cellulóze-anyaggal kitöltött közzel védelmezetten. A padló és a mennyezet kettős deszkázatú volt, a födél egyszerű. Az ajtók szélesen ráfekvő szegélyűek voltak, szorosan, jól csukódtak. A háznak két ablaka volt, az egyik, a szobánké, az oromfalban, hármas; a másik, a konyháé, kettős.
38
A háztetőt födélkéreg borította, a padlót linoleum. A szobából két szellőztető akna nyilt fölfeié, az egyiken az elhasznált levegő áramlott ki, a másikon a friss be. A falak mentén kettős sorban 10 hálórekesz magaslott, egyik a másik fölé; az egyik oldalon 6, a másikon 4. A szoba közepén asztal, nagy lámpa, mindegyikünk számára egy-egy szék – ennyi volt a szoba berendezése.
A konyha felét takaréktűzhely foglalta el, másik felében a konyhaszekrény állt s polcok sorakoztak a falon.
A házat, mihelyt megépült, többször is megkátrányozták s minden egyes alkotórészét gondosan megjelölték, hogy majd könnyen egybeilleszthető legyen. A ház megrögzítése végett, hogy a délsarki szélviharok el ne sodorhassák, az oromgerenda mindkét végébe s a négy sarokszárfába erős kapocsszemes csapszegeket csavartattam. Még hat ilyen csapszeget vittünk magunkkal, hogy ezeket majd a jégbe erősítsük bele. A ház csapszegeitől ezekhez a csapszegekhez erős acélsodronyköteleket szándékoztunk feszíteni, amelyek még vastag acélsodronnyal is erősíthetők. Két hosszú láncunk is volt, hogy tulságosan vad viharok idején a tetőn átvessük őket s leláncolhassuk a házunkat velök. A két szellőztetőt s a kéményt erős hajókötelek tartották. Természetesen jó sok pótdeszkát és gerendát is vittünk magunkkal.
S vittünk 15 jókora sátrat, hogy házunk felépítéséig is legyen majd hol laknunk. Tíz régi volt, de még egészen jó, ezeket a haditengerészet felszerelő hivatalától kaptuk, ötöt, újat, pedig a haditengerészet raktárából vásároltunk. Az újakat Rönne bajtársunk a hajón még útközben jó vastag vitorlavászonból szabott sátorfenékkel szerelte föl.
Tíz szánunk volt, igen erős és bármiféle terepen használható. Beszerzésük idején, sajnos, még nem ismertem volt eléggé a Jégperemet. A szánok ezért az ottani terepviszonyokhoz képest kissé nehezeknek bizonyultak.
39
Hójárótalpat (ski-t) 20 párt vittünk, legjobb minőségűt, 2 és fél méter hosszút. A jégár hasadékain át s a hóhídakon mennél hosszabb ily talpak ajánlatosak. S volt sok erős hójáró bambuszbotunk, rajkötő pórázunk s mindenféle szíjfölszerelésünk.
Volt hat darab három embernek való sátorunk is. A haditengerészet műhelyéből valók. Az ilyen kis sátrak a legcélszerűbbek. Egyetlen ember a talajba vert egyetlen pózna köré bármekkora viharban is perc alatt fölállíthatja s a sátor legvadabb fergetegben is bizton áll. Bejárásnak legjobb rajta az úgynevezett zsáknyílás. Mindkét végén nyitott zsák kell ehhez, amelyet egyik végével hozzávarrnak a sátor épp akkora réséhez. Az ember aztán a zsákon keresztülbújva bemászik a vászonfenekes sátorba, a zsákot behúzza s végét beköti. Ily sátorba a legrémesebb hófergeteg sem bír behatolni.
Épp oly célszerű nyílásuk volt a szánra való ládáinknak is. Kerek lyuk, amelybe aluminium fedő illeszkedik, olyformán, mint a tejeskannáké. Ha a ládánknak egész tetejük lejár vagy ha nagyobb a nyílásuk, gyorsabban rongálódnak. A mi ládáink aluminium fedős kis nyílásai pedig csak a kezelést gyorsították meg, ami nem csekély előny; mennél célszerűbb a szánok felszerelése, az ember annál előbb jut sátrába pihenőre s ez nagy távolságokon igen jelentős dolog.
Ruhakészletünk olyan volt, hogy sarkutazóknak még aligha lehetett különb, dúsabb és teljesebb ruhatáruk. Volt igen nagy hidegre és volt türhetőbb hidegre való ruhánk. A Jégperemen még soha ember át nem telelt, minden eshetőségre föl kellett készülnünk tehát. Különösen rénszarvasprémből készült ruházatokkal szerelkeztünk föl gondosan. Varratásuk sok gondot és nagy időt követelt. De maguknak a rénszarvasbőröknek beszerzése is nehéz föladat volt. Tromsőben, Karaszjokban és Kaatokeinoban mintegy 250 rénszarvasbőrt szerzett nekünk Zappfe gyógyszerész, akinek fáradtságot nem ismerő támogatásáért a leg-40
nagyobb hálával tartozom. A Kristianiába érkezett bőrök feldolgozásához hozzáértő szabót találnom szintén rendkívül sok utánjárásba került. Végre akadt egy s a prémbundák a netcsilli eszkimók öltözetének mintájára éjjel-nappal készültek. Vastag és vékony anorakok, nehéz és könnyű nadrágok, téli és nyári harisnyák. Egy tucat egész könnyű alvózsákot is varrattam, betétül a vastag zsákokba arra az esetre, ha a hideg túlságosan borzalmassá fokozódnék. Elkészült minden, igaz ugyan, hogy csak az utolsó pillanatra. A külső prémzsákokat Bergenben Brandt szűcs készítette remekbe. A prém megóvása végett a legfinomabb anyagból való huzatokat varrattam rájuk, a zsákoknál valamivel nagyobbakat s nagy útjainkon nem árthattak szőrméinknek a hóviharok.
Az alvózsákokat a legfinomabb fekete prémű rénszarvasbőrből szabták, de gondosan mellőzve gyönge részét, a hasbőrt. Ez ugyanis a nagy hidegben az ember testének melegétől átnyirkosodik, a nyirkosság kimarja s e pusztító hatás, akárcsak a fában a korhadás, átterjed az erősebb bőrrészekre is, a gyönyörű prémű alvózsák egy-kettőre megkopik s szertemálik.
Kevésbé nagy hidegek idejére erős gyapjú alsó-ruhát varrattam, szánutazásokra könnyebb súlyut, podgyásztalan utakra nehezebb fajtájut.
Kesztyűnek közönséges zsákformájú szőrmekesztyűt használtunk; téliszállásunkon és környékén nem volt szükség másfélére, bár vittünk magunkkal ujjas kesztyűt is.
Legfontosabb volt a lábbeli, hiszen a hideg ellen legnehezebben a láb védhető. A láb megfagy olykor, mielőtt ezt még észrevehetné az ember. A puszta topogás melegítő hatásának érzése csalóka. Már pedig a lábfagyás az egész sarki út sikerét veszélyeztetheti. A lábbelire tehát oly aprólékosságokig menő gondot kellett fordítani, amelyek már szinte nevetségeseknek látszhattak.
Puha lábbeliben a fagyás veszedelme csekélyebb,
41
mint kemény csizmában. A láb könnyebben mozgathatja ujjait s így maga is melegítheti magát. Csakhogy nekünk hójárótalpat, még pedig két métereset kellett lábbelink alá kötnünk, okvetlenül nagyon erős, keménytalpú lábbelire volt tehát szükség, hogy a kötés meg ne lazuljon. Olyanformán kívántam megoldani a kérdést, hogy a talp vastag és kemény legyen, a felső bőr ellenben a lehető legpuhább. Sok csizmadiamesterrel tárgyaltam, míg végül az egyik e kettős kívánalomnak megfelelő csizmát alkotott.
Szánutazásunk fölszereléséből még néhány tárgyat kell említenem:
Kitűnő főzőkészülékünk volt, az úgynevezett Primus forraló, egy stockholmi cég szállítmánya. Kevés petróleummal nagy hőfokot fejleszt s nem kíván túlságos elővigyázatot. Öt Nansen-főzőedényünk volt; jobbat nem ismerek, de egy hátrányuk mégis van, nagyobb helyet foglalnak el, semhogy tulajdonképpeni sarki utunkra, ahol csak kis sátrainkra szorítkozhattunk, a Nansen-edényeket magunkkal vihettük volna. Legdélibb éléstárunkig azonban nagyszerű hasznukat láttuk.
Vittünk erre az útra tíz pár hógázoló csizmát is, meg száz darab kutyaszerszámot, amilyenbe az alaskai eszkimók fogják be kutyáikat. Ez jobb a grönlandinál; puhára párnázott karikában végződik, amelyen a kutya feje keresztülfér s a karika szánhúzásközben az állat vállrészére nyomódik; a grönlandi ellenben a mellrészt nyomja, fájdalmat okoz és hamarabb fárasztja ki az állatokat.
Tudományos műszereink és készülékeink sokaságából a következőket vittük utunkra: két sextanst, három mesterséges horizontot, kettőt üvegből, még pedig sötét üvegből valót és egy higanyhorizontot; borszeszes kompasszokat s egy közönséges kis zsebkompasszt, két messzelátót, az egyik Zeiss, a másik Goertz-üveg volt, dr. Schanz-féle szemüvegeket, védelmül a vakító hóvidéki napfény ellen; két fényképező készüléket, hőmérőket és légsúlymérőket.
42
Szánutunk orvosi fölszerelésével egy londoni cég ajándékozott meg. Remek fölszerelés volt s oly gondos csomagolású, hogy egyetlen orvosi műszeren sem támadt rozsdafolt, pedig a sok mindenféle nedvességben másik orvosi fölszerelésünk, amelyet magunk vettünk volt, bizony hasznavehetetlenné rozsdásodott.
Még szánutunk élelmiszereiről pár szót! Sohsem szerettem egész raktárt hurcolni. Mennél egyszerűbb s mennél táplálóbb, ez volt az elvem. Dús változatosságú étrend csak henye embernek való. Pemikán-on kívül kétszersültet, tejport és csokoládét vittünk magunkkal. Nagy gyárak csupa külön, nekünk készült ajándéka volt ez, amelynek tápláló értékét ily külön készítéssel a legmagasabbra fokozták.
Az adomány oly dús volt, hogy még vissza is hoztunk belőle s hálánk kifejezéseül, hogy szánutunk sikerét oly kiválóan előmozdították, mindegyik gyárnak egy-egy emlékadagot küldtünk kitűnő árujából, amely a déli sarkra s onnan vissza romlatlanul tette meg az utat.