MÁSODIK FEJEZET.

Dél felé.

Elmult a május, 1910 májusa. Szép volt, amilyen szép csak lehet norvég földön a tavasz. De a mi jelszavunk ez volt: El innen, el mielőbb!

A Fram már május eleje óta ott horgonyzott Kristiania közelében az ősi Akerhus falai előtt. Ragyogón, megfiatalodottan érkezett a horteni hajójavítóból, vidám nyári kirándulások hajójának látszott.

De csak egy napig. Másnap már a leghétköznapiasabbá szürkült a fedélzete: megkezdődött a berakodás.

A történelmi múzeumból hosszú sorban vándoroltak rá a ládák, amelyeket Nilsen hadnagy három emberrel fogadott. Az elraktározás nem volt könnyű munka, mindent olyan rendben kellett elhelyezni, hogy bármikor azonnal hozzáférkőzhessünk s amellett a hajó sokrekeszű


43

belsejében a hajófenék petroleumtartályaihoz mindig szabad legyen az út.

Nilsen a segédeivel pompásan oldotta meg a föladatot.

És júniusban, mire az indulás ideje elérkezett, mindenünk, még a legaprólékosabb magánholmink is szép elrendezetten ott volt a hajón.

Utrakelésünk előtt való napon az a megtisztelés ért, hogy Norvégia királyát s királynőjét üdvözölhettük a Fram fedélzetén. Haakon király búcsúzó szavaira a Fram egész személyzete hálásan fog emlékezni mindig. A királyi pártól ez alkalommal szép ezüst korsót kaptunk ajándékba. Minden ünnepi lakománkon aztán ez volt asztalunk legszebb dísze.

Július 3-án korán reggel hagyta el a Fram Kristiániát. Első célom a Bundefjord volt, hogy partjáról, az én ottani kertemből, hajónkra rakassam téli házunkat. Jörgen Stubberud, az építője, azonnal szétszedte a házat s a gondosan megjelölt számozott részek egy-kettőre fönn voltak a Fram-on. Az ujságok akkoriban "pompás megfigyelő ház"-nak emlegették ezt a mi téli szállásunkul épült, hármasfalu, kettős mennyezetű, eres faváracskánkat, amely csupa csin és kényelem is volt. És Helmer Hanssen akkor így szólt hozzám:

– Hiszen azt még csak belátom, hogy megfigyelőállomásunkul ön jó meleg és kellemes fészket óhajt, de hogy az asztalon miért az a viaszos vászon, azt már valóban nem bírom megérteni.

Június 6-án délután jelentették nekem, hogy indulásra kész a hajó. Összes útitársaimat kis búcsúünnepségre hívtam meg kertembe s megragadtam az alkalmat, hogy mindegyiküknek külön-külön is jószerencsét kívánjak. Aztán valamennyien így kiáltottunk:

– Isten áldja, óvja királyunkat, hazánkat!

S következett az útrakelés. Utolsónak a Fram első tisztje lépett a fedélzetre. S vajjon mit hozott magával? Szerencsepatkót! Valóban, szerencsepatkót, mert szinte hihetetlen, hogy véleménye szerint mily temérdek sze-


44

rencsét jelent ily patkó a fedélzeten. S a vasdarabot rászegezték a főárboc tövére, ott van ma is.

A Fram fölszedte horgonyát, motora dörmögni kezdett, a láncok csörögtek és pont éjfélkor, szabadon ringott a hajó.

Június 7-ének reánkvirradása pillanatában a Fram ime harmadszor indul világgá a kristiániai fjordból. Kétszer tért már vissza dicsőségesen és majd csak harmadszor is visszatér: ily gondolatok és érzések töltötték el utasait, midőn most a világos nyári éjben a tükörsíma öböl vizén tovasuhant. Az indulás június 7-ének *) jegyében kedvező előjelűnek tetszett, de azért a honi hegyektől, völgyektől, erdőktől, a fjordtól megválni mégis csak fájt, oly varázslatosan szép volt itt minden, oly meghitt, oly kedves. De a Diesel-mótor nem ismert kegyelmet és az a kis csónak, amelyben a legközelebbvaló rokonaim ültek, lassankint elmaradozott. Fehér zsebkendők még egyszer-kétszer meglebbentek a nyári éj félhomályában – Isten veletek!

Délelőtt Horten kikötőjébe futott be hajónk. A haditengerészet lövőszerraktárából féltonna lövőgyapatot és fegyvertöltést hozott nekünk egy kis átrakó hajó, mely e veszedelmes dolgokkal egészen ártatlanul a Fram mellé símult. Itt még vízkészletünket is kiegészítettük. Aztán elhaladtunk a kikötőben horgonyzó hadihajók előtt, a legénység kölcsönösen tisztelgett, a zenekarok a nemzeti dalt játszották. Vealös táján alkalmunk volt annak a férfiúnak, aki iránt a Fram nagyszerű ujjáalakításáért mindig nagy hálát fogunk érezni: Blom kapitánynak, a hadihajógyár igazgatójának még egyszer, istenhozzádot inteni; vitorlás csónakján közelünkben surrant el.

Most aztán délnek eredtünk, de némi elhajlással, mert Nansennek tett ígéretem szerint bizonyos oceanografiai megfigyelések végett az Atlanti-oceán hajózható

*) Norvégia függetlenségének ünnepe: a Svéd-norvég unió felbontásának emléknapja.


45

vizét Islandtól nyugat felé, amennyire időnk csak engedi meg akartam vizsgálni.

Váratlan körülmény már július elején utunk irányának megváltoztatására kényszerített: mótorunk ugyanis rendetlenkedni kezdett s gépészünk a baj okát nem tudta megállapítani. A mótor megjavítása végett rá kellett szánnunk magunkat, hogy a leggyorsabban hazavitorlázunk. Bergen felé vettük utunkat s ezen az uton ért a második kellemetlenség: Pentland Firth *) táján vad északi szél rohant meg, amely ugyancsak próbára tette hajónk viharálló erejét. A Fram pompásan haladt, 9 csomónyi sebességgel, de a hatalmas vitorlás iram meglazította az előző árboc illeszkedését s az én fülkémben meg az első tiszt fülkéjében némi árvízveszedelem támadt, amely azonban néhány doboz szivar elázásánál nagyobb bajt nem okozott.

Július 9-én megenyhült a szél s feltünt Norvégia partja. Hajónk most már csak négy csomónyi sebességgel haladhatott, mert beteg mótorunk teljesítő erejéből többre nem futotta. A Saelbjornsfjord-tól a part mentén haladva július 10-én este megérkeztünk a solheimviken-i hadihajógyár kikötőjébe. Bergeni tartózkodásunk idején éppen országos kiállítás volt Bergenben s a figyelmes rendezőség ennek szabad látogatására hívott meg bennünket.

Nekem különféle ügyek elintézésére Kristiániába kellett mennem. A hajó gondját Nilsen hadnagy vette át. A stockholmi Diesel-cég a mótor megvizsgálására egyik legkitűnőbb szerelőjét küldte ki s ez megállapította, hogy a bajt az olaj minősége okozta s hogy az eddigi solar-olaj helyett paraffinolajat kell használni. Olajkészletünket a Nyugatnorvégiai Petroleumfinomító Rt. a skaalevik-i telepén a legkészségesebben kicserélte.

Oceanografiai utunk vízpróbáit átadtuk a biológiai állomásnak s elbúcsúzván német útitársunktól, Schroer oceanografustól, embereim július 23-án elindították a

*) Tengerszoros Skócia északi partja és az Orkney-szigetek között.


46

Fram-ot Kristiansand felé, ahol én már vártam érkezésüket.

Itt még egy s más rakományt kellett hajónkra vennünk; 400 köteg szárított halat, a hójáró talp- és szán-készletet, egy fuvar fát, stb. Frederiksholm-ban pedig legfontosabb segítségünk, a kutyafalka várt. A 97 sarkvidéki eb a Hans Egede hajón Grönlandból még június közepén odaérkezett. Az állatokat az utazás megviselte, de a kis szigeten aztán Hansen és Lindström bajársaink gondozása alatt csakhamar megerősödtek. Mindennap friss húst kaptak s ez csodát művelt. Wisting bajtársunk pedig nagyszerű állatorvosnak bizonyult.

Ekkor azonban útitársaim nagy része már, különös szemmel nézte némely intézkedésemet, hiszen az egy Nilsen hadnagy kivételével egyik sem tudta utunk tulajdonképpeni célját. Engem persze nem mertek megkérdezni, de annál inkább ostromolták kíváncsiságukkal Nilsen hadnagyot. Hogy helyzetét nmegkönnyítsem, elhatároztam: egy órával Kristiansandból való elutuzásunk előtt Prestrud és Gjertsen hadnagyokat is beavatom a titokba. Miután élőszóval és írásban is teljes titoktartást fogadtak, közöltem velök délsarki tervemet s megmagyaráztam nekik azt is, hogy mindennek miért kell egyelőre titokban maradnia. Teljesen egyetértettek velem.

Kristiansandi tartózkodásunk idején változás is esett hajónk személyzetében. Eliasen gépészünket elbocsátottuk s helyére kitűnő embert kaptunk a Diesel-mótorgyár vezetőségének szívessége révén, Knut Sundbeck-et, a svéd gyárnak éppen azt a gépészét, – aki a Fram motorját építette volt s aki ezt az alkotását úgy szerette, mintha gyermeke lett volna. Mi mindent végzett, mily óriási munkát aztán ez az ember s mindig mily nyugodt szerény módon cselekedett. Népének és cégének valóban becsületére vált!

Közben teljes erőnkből dolgoztunk, hogy augusztus közepén elindulhassunk tulajdonképpeni célunk felé.

A Fram-ot száraz révbe kellett vontatni, hogy törzse


47

alaposan megvizsgálható legyen: mivel a nagyon megrakott hajó igen súlyos volt, alsó része az alapzaton kissé megrongálódott, de ezt a sérülést a tatarozók egy-kettőre kijavították.

Hajónk most már megint teljes épségben indult el útjára. Első kikötőnk Friedrichsholm volt, hogy ott fölvegyük a kutyafalkát.

Előbb azonban Bjaaland és Stubberud majdnem az egész személyzet segítségével megépítették a már említett kutyafedélzetet. A hajó vaskorlátját is körüldeszkázták s mivel a kutyákat, legalább az első időben, amíg új gazdáikat megszokják, semmiesetre sem volt tanácsos szabadon hagyni a födélzeten, mindenfelé láncokat erősítettek.

Augusztus 9-én este minden elkészült a négylábú útitársaink fogadására. Wisting és Lindström pompás rendben intézték el az átszállítás föladatát, néhány óra alatt mind a 97 kutya hajónkon volt. A Fram fedélzete persze most már meglehetősen szűknek bizonyult. Az utolsó szállítmány, számszerint 14 kutya, már csak a parancsnoki hídon kaphatott helyet. Magának a parancsnoknak talpalatnyival kellett beérnie. De hát ilyenkor az ilyesmi legföljebb – kutyabaj.

Néhány perccel a kutyák elhelyezése után búgni kezdett a motor s megcsörrentek a horgony láncai. Előre tehát teljes sebességgel a 30.000 km távolságból intő cél felé! Észrevétlenül csöndesen siklottunk ki a fjordból, az alkonyatban csak néhány barátunk kísért csónakján kis darabon. Oxő és Ridigen táján hazánk felől már csak sötét éjszaka intett búcsút nekünk.

Szélcsöndben indultunk s ez a szélcsönd még jó néhány napig tartott az Északi tengeren is. Ez a kedvező idő nagyban megkönnyítette a kutyákkal való dolguukat, amelyről eleve oly sok mindenféle rosszat jósoltak ismerőseink. Szerencsére, ezek a jóslatok meglehetősen tévesnek bizonyultak. Öt hónapi tengeri út mindenesetre nagy próba, de a kutya türelmes és megértő útitárs.


48

Nekem ez a kutya-ügy kezdettől fogva egész vállalkozásunk sikerének kérdését eldöntő ügyem volt. Egyik legfontosabb föladatunknak tartottam a lehető legjobb gondozásukat. Tizes csoportokba osztottuk a falkát s mindegyik csoport teljes felelősséggel tartozó két-két ember felügyelete alá került. Én a parancsnoki híd 14 kutyájának gondozását vállaltam. Az állatok etetése az egész fedélzeti személyzet sorompóba állását követelte.

Mindig őrségváltás idején etettüük. A sarkvidéki kutya rendkívül falánk s valóban ráillik a mondás, hogy a szivhez a gyomron keresztül nyilik az út. Néhány nap alatt a falka összes csoportjai a legkitünőbb barátságra méltatták őrzőiket.

Megláncoltságuk persze nem nagyon tetszett nekik; de bármennyire szívesen engedtük volna is szabadon valamennyit, még jóideig nem tehettük; mert hiszen nem elegendő megnyerni a szeretetüket, sok mindenfélére kell őket szoktatni, nevelni is, ez pedig már több időt kíván.

Pedig de hálásan örvendeztek, ha foglalkoztunk velük. Reggelenkint, mihelyst megpillanthattak, micsoda üdvözlő csaholással, kaffogással, vinyogással fogadtak. Mindegyiküket meg kellett simogatni, egy-egy szóval megjutalmazni, nem nyugodtak, amíg ezt a jussukat meg nem kapták s ha valamelyik véletlenül elkerülte figyelmünket, félreérthetetlellül fölpanaszolta megcsalatottságát.

Egyetlen állat sem tudja érzelmeit oly megérthetőn kifejezni, mint a kutya. Öröme, fájdalma, hálája, lelki ismeretfurdalása a leghatározottabban tükröződik egész viselkedésében s főként – szemében. A szem a lélek tükre, nézzétek, figyeljétek csak a kutya szemét, mily gyakran látható abban számos oly kifejezés, amilyen az emberi szemé s ugyanoly fokozatokban, amilyet ez tükröz; valóban önkéntelenül is "léleknyilvánulás"-ra gondolhatunk. A Fram-on száz kutyánk volt. A mindennapos együttlét révén lassankint kiismertük valamennyit s bizony mindegyiknek volt valami külön jellemző


49

vonása, a többiétől eltérő sajátossága. És ha néha próbára tették is türelmünket, bizonyos, hogy utazásunk sokkal unalmasabbnak rémlett volna, ha ezek az útitársaink nincsenek.

Az első négy-öt nap, amíg a La Manche-csatornában járt hajónk, egészen csöndes, szélmentes volt, de aztán, alighogy a goodwin-sand-i jelzőhajó mellett elhaladtunk, délnyugati szélvihar kerekedett s esőt, ködöt, valóban csúf időt zúdított ránk. Hajósípok szüntelen fütyülése, szirénák búgása hamarosan tudtunkra adta, mily nyüzsgő hajósokadalomba jutottunk, s az összeütközés veszedelme ily ködös úton mennyire fenyeget. Nem is annyira az összeütközés borzalmai aggasztottak, attól rettegtem, hogy ily összeütközés esetén akkora időveszteség érne, amely vállalkozásnnk minden reményét megsemmisítené.

A szélvilmr elülését megvárni, befutottunk a down-i révbe. Előttünk a kis Deal falu terült, nagyon látogatott fürdőhely; mit bánták ott az emberek a szélvihart!

Másnap délelőtt már nagyon fogytán volt a türelmünk, de nem a délnyugati szélé. A köd azonban eltűnt, elhatároztuk tehát, hogy tova igyekszünk nyugat felé. Vajmi hiú erőlködés volt, éppen csak Dungeness-ig bírtunk elvergődni. Horgonyt vetettünk ott éjszakára s másnap reggel valamivel csöndesebb időben folytattuk utunkat. Egy egész hétbe telt, mire a La Manche-csatornából kijutottunk. Mindössze 550 km.-nyi útra akkora időt fecsérelni, amikor az embert oly óriási távolság várja még, meglehetősen kegyetlen dolog.

Végre hát az Atlanti-oceánon voltunk. És makacs ellenségunk, a délnyugati szél is megúnta hátráltató kísérleteit, elcsöndesedett. Lassanként mégis csak előbbre jutottunk dél felé. Még első földrajzi tanulmányaink idejéből emlékeztünk egy adatra, hogy Portugália partjai mentén gyakori az északi szél. S íme, mily kellemes meglepetés volt, midőn már Biscaya öblének legfelső részén vitorláinkba kapott. Szerencsénkre ez az északi szél is oly makacs volt, akárcsak előbb elle-


50

nünkre a délnyugati, s tiszteletreméltó sebességgel suhantunk ama kedvezőbb égtájak felé, amelyek alatt tengerésznek lenni rendszerint öröm.

A mi munkánk egyébként a nehézségek napjaiban sem volt terhünkre. Még a legkellemetlenebb teendők elvégzésére is örömmel vállalkoztak készséges és gyakorlott kezek. Pedig ily hajón, ahol ráadásul még száz virgonc állat is él, piszkít és akadékoskodik a fedélzeten, nem éppen könnyű a szolgálat. A Fram mindig rendes és tiszta volt. Napjában kétszer mosták végig a fedélzetet s közben is akárhányszor csak kellett, hol egyik, hol másik részén dolgozott a súrolókefe. A kutyák pótfedélzetét pedig minden héten szétszedték s minden egyes deszkáját oly tisztára mosták, kefélték, amilyen Kristiansandban volt, frissenácsoltsága idején.

Hajókon általános szokás a négy órai őrszolgálat. Sarkvidéki járatokon azonban hat óránkint váltják fel egymást az emberek. Mi is, szavazattöbbség alapján ezt az utóbbi rendszert alkalmaztuk. Hat ébresztés helyett négy mindenesetre előnyösebb s evésre, dohányzásra, beszélgetésre is, de főként alvásra jó, ha mennél több egybefüggő idő marad.

Nehéz szolgálat volt a gépészeké. Sundbeck főgépészünk és társa Nödtvedt gépész mellé tehát kívánatosnak véltem segédgépészt rendelni. Erre a tisztségre Kristensen jelentkezett, a fedélzet egyik legderekabb embere, aki azonban aztán még akárhányszor fel-feljött a fedélzeti munkában is segíteni.

A motor, amely eleinte oly súlyos gondot okozott, Sundbeck tapasztalt keze alatt mindig a legkitünőbben működött. A gépházból felzümmögő neszből ítélve az ember azt hihette volna, hogy a Fram bizonyára torpedóhajó sebességével halad s ha nem úgy volt, semmi-esetre sem mult az csupán a motoron; valószínűleg inkább csak a hajócsavar volt ebben a ludas. Valamivel nagyobb lehetett volna. De erre nézve megoszlik a szakértők véleménye. Annyi bizonyos, hogy a mi csavarunk gyakran lötyögősen forgott a csapágyban. Je-


51

ges vidékeket járó hajókon ez nem ritka eset, az ilyeneknek emelhetővé szerelt csavarjuk szokott lenni. A bajon legföljebb úgy segíthettünk volna, ha az egész csavarkeretet emeljük és a csapágyba új fémbetétet öntünk, ami nyílt tengeren s oly nyugtalan hajón, amilyen a Fram, fölöttébb bajos dolog.

Nagy megelégedéssel tapasztaltuk, hogy a kutyák napról-napra otthonosabbak már a fedélzetünkön. Hiszen jól tartottuk őket, bőséges és tápláló eledellel. Mikor a szárított halat, véleményünk szerint már megúnhatták, közbe-közbe más-más étellel is kedveskedtünk nekik. Nagyon szerették azt a vagdalt és paskolt húsból faggyúval és kukorica-liszttel kevert eledelt, amelynek hajósnyelven "csihipuhi" *) a neve. Ezt háromszor kaptak hetenkint s végül már tudták a napját is az ilyen csemegézésnek, mihelyt ezeken a napokon a bádogedényeik csörrenése az etetés megkezdését jelezte, mindig ujjongó csaholással köszöntötték a nagy pillanatot.

A csihipuhi-étel mindenesetre jobb a szárított halnál, bizony kutyáink annyira kedvelték, hogy egyik a másiknak a szájából tépte volna ki, ha másfajta csihipuhival nem tanítjuk őket becsületre. Igaz ugyan, hogy az ilyen tolvajlások ősi keletű eredendő vágyát aligha sikerülhetett belőlük kiirtani.

Volt még egy jó szokásuk, azaz meglehetősen rossz szokás volt biz az, amiről négylábú útitársainkat sehogy sem birtuk leszoktatni: a vonító hangversenyek rögtönzésének szenvedélye. Az egész kutyafalka rendszerint nyugodtan feküdt a fedélzeten, de valamelyik tagja egyszerre csak nagyot vonított, bizonyára afféle előénekesnek képzelte magát s erre az egész banda iszonyú üvöltésbe kezdett, vonított hosszan, irgalmatlanul. Ennek a hangversenynek egyetlen vigasztaló és vidám része a befejezés volt. Hirtelen, mint jól betanított énekkar a karmester pálcájának egyetlen erélyes intésére, valamennyien egyszerre elnémultak. Mi

*) Valószínüleg a vagdalás és paskolás révén.


52

persze nem bírtuk méltányolni ezeket a hangversenyeket s csakhamar hasznosítottuk azt a tapasztalatunkat, hogy az egész álomriasztó csendháborítás mindjárt csirájában is elfojtható, ha az előénekest jól irányított pofonnal még idejekorán sikerül művészi törekvéséből kiábrándítani.

De a kutyák örvendetes eseményekkel is szórakoztattak. Az első ily "örvendetes esemény" már utunk harmadik hetében elkövetkezett. A jelentés erről így szólt: Camilla négy egészséges kölyköt hozott a világra. Falkánknak négy nőstény tagja volt s így kutyaállományunk meglehetős gyarapodására számíthattunk. Természetesen csak a hím kölykeket hagytuk meg, de ezeknek aztán valóban pompás dolguk is volt. Tányérainkról mindig jutott nekik egy s más jóféle maradék és különösen hajónk első tisztje becézte nagy szeretettel a kis állatokat. Egyáltalában nagyon sok tekintetben tapasztaltam, hogy fedélzetünkön nemcsak a kötelességteljesítés, nemcsak a munkaszeretet, hanem a nagyfokú gyöngédség is él bajtársaim szívében. Annál inkább nyomasztott a tudat, hogy titkolódzomn velük szemben s nagyon vágytam már föltárni előttük a helyzetet, annál is inkább, mert, amennyire érzületüket s gondolkodásukat eddigi viselkedésükből megítélhettem, szinte bizonyosnak látszott, hogy hajlandók lesznek tervem megvalósítását elősegíteni.

Hajónk Madeira szigete közelébe érkezett, még pedig jóval előbb, mint ahogy négy csomónyi átlagsebesség alapján erdetileg számítottuk volt az utunkat. Ily számításbeli tévedés azonban mindig kellemes.

A Fram befutott a funchal-i kikötőbe s horgonyt vetett. Fivéremmel Norvégiából való elutazásomn előtt abban állapodtam meg, hogy ő már Funchal-ban lesz, mire mai odaérkezünk. Mivel nem találtuk meg, már-már azt hittem, hogy sikerül megelőznünk. De egyszerre csak megpillantottam a kikötőben egy csónakon. Már néhány napja Funchal-ban volt s most nagyon


53

örült, hogy jó erőben, egészségben láthat viszont. Hazánkból sok levelet s hírlapot hozott nekünk. Egy kicsi, mozgékony úr jött vele, valami orvos, hivatalosan küldött személyiség, aki egészségi állapotunkról kívánt meggyőződni de amint hajónk korlátja táján a sok kutyát megpillantotta amelyek, a nagy melegtől lihegve, a szájuk rését eléggé fenyegetően mutogatták neki, a tudós férfiú nagy érdeklődése egészségünk állapota iránt hirtelen megcsappant s ő inkább a saját személyének épségét tartván fontosnak, azonnal vissza is vonult.

Funchal lévén utunknak az az állomása, ahol a világ forgalmával utoljára érintkezhetünk, tanácsos volt mindent elkövetnünk, hogy készleteinket újra kiegészítsük. Elsősorban friss ivóvizet kellett mennél többet beszereznünk. Minden e célra alkalmas edényt megtöltöttünk vele, sőt még a hajó főnyílása fölött függő nagy csónakunkat is, melybe 5000 liter fért. A hajó dülöngélése esetén ugyan hagy veszedelem származott volna ebből, de reméltük, hogy egyelőre jó csöndes időnk, sima tengerünk lesz.

A kutyáknak funchali tartózkodásunk négy napja nagy örömöt jelentett. Friss húst kaptak s minden nap egész lótestet fogyasztották el. A magunk részére sok főzelékfélét és gyümölcsöt szereztünk be, ami Madeirán bőviben kapható s aminek frissiben való élvezésére itt utolsó alkalmunk nyílott.

Funchalban egyébként valamivel tovább időztünk, mint ahogy azt eredetileg terveztük. Gépészeink ugyanis a hajócsavar csapágyának megvizsgálásába fogtak s munkájuk veszteglésünket két nappal meghosszabbították. Ezen a két napon a hajó személyzetének fele fölváltva félnapi szabadságot kapott. A város körüli magaslatokon sok kisebb-nagyobb korcsma van, a legénység alkalmas kirándulóhelyeket talált. A több száz méteres magaslatokra fogaskerekű visz s ezen, a félórás úton a fölséges szépségű sziget rendkívül termékenységének képe valóban gyönyörködtetően tárul a szem-


54

lélő elé. Fönn a vendéglőben jó ételek kaphatók és természetesen még jobb borok s mi persze mind a két tekintetben kitettünk magunkért.

A magaslatról szánon tértünk vissza. Forró égöv alatt szánon utazni: talán fejcsóválásra késztető dolognak látszhatik. Nos, az utak ott nagy sima kőlapokkal burkoltak s a fatalpas szán kifogástalan sebességgel siklik a lejtőn alá. Jó lábú és jó tüdejü barna benszülöttek pompásan bonyolították le ezeket a szánutazásokat.

Még egy különösséget említek: a funchali ujságok a Fram útjáról írván egyszerűen a maguk ötletéből a Déli Sarkkal kapcsolatosnak tárgyalták vállalkozásunkat. A benszülött ujságírók persze nem is sejtették, mekkora jelentősége van ennek a "légből kapott koholmány"-uknak. Ők csak úgy okoskodtak: ha sarkjáró hajó Dél felé tart, természetes, hogy csak a déli sark a célja. A hírlapi kacsa ez alkalommal igazat mondott tehát. Szerencsénkre azonban nem röppent túl Madeira partjain.

Szeptember 9-én délután indulásra készülődhettünk. A gépészek elkészültek munkájukkal, készleteink kiegészítése véget ért, a kronométerek összehasonlítása megtörtént, az áruikat kínálgató kereskedőket visszazavartuk a hajónk körül nyüzsgő csónakrajra, a födélzetünkön vendégül már csak fivérem maradt.

Elzárkózván így a világtól, elérkezettnek láttam a pillanatot, amelyben már egy év óta titkolt tervemet bajtársaimmal közölhetem.

Az egész személyzetet a fedélzetre hivattam. Nem tudom, mit gondoltak, de aligha jutott eszükbe akkor a Déli Sark. Nilsen hadnagy nagy begöngyölt térképet hozott közéjük s észrevettem, hogy ez a tekercs legtöbbjük figyelmét, kiváncsiságát azonnal magára vonta.

Nem kellett sokat beszélnem, azonnal ráeszméltek, merről fúj a szél s innen merre fut majd hajónk. A főtiszt kiteregette akkor a déli félgömb térképét s én nagy vonásokban eléjük festettem kibővített tervemet s megmagyaráztam nekik, miért kellett mindeddig titkolódz-


55

nom. Pillanatról-pillanatra lopva figyeltem az arcok kifejezését. Eleinte valamennyin, ahogy várható volt, a legfélreismerhetetlenebb elámulás tükröződött, ámde ez a kifejezés csakhamar megváltozott s még be sem fejeztem beszédemet, midőn már minden arcon öröm ragyogott. Semmi kétségem sem volt már, mit fognak felelni, ha megkérdezem sorra mindegyiküket, velem jön-e. S amint névszerint nyilatkozásra szólítottam őket, csakugyan mindegyikük tétovázás nélkül s lelkesen mondta ki az igent. Bár, amint mondtam már, nem is vártam egyebet, mégis bajos lenne leírnom, mekkora öröm töltötte el akkor szívemet. De nemcsak én örültem, aznap este oly vidám élet volt a fedélzeten, mintha már szerencsésen megoldottuk volna azt a nagy feladatot, amely pedig még oly rejtelmes jövő távolában várt reánk.

Egyelőre fölösleges volt részletesebben beszélnünk erről, ilyesmire jó sok hónapi időnk volt még. Két órai szabadságot adtam mindenkinek, hogy levelet írhassanak haza, értesíthessék övéiket az eredeti terv megváltoztatásáról. Az egybegyűjtött leveleket átadtam fivéremnek továbbítás végett, aki természetesen a sajtó számára való közleményt is megkapta, hogy mindenekelőtt a nagy nyilvánosság értesülhessen a fordulatról.

Bajtársaimmal könnyű volt közölnöm s elfogadtatnom tervemet, de más kérdésnek rémlett, mit mondanak majd az emberek odahaza. Később volt alkalmunk megtudni, hogy bőven hangzottak el nemcsak jó, de rossz szavak is otthon. De indulásunk órájában nem sokat törődhettünk mi az ügy ily körülményeivel. Úgy indultunk, mintha táncba mentünk volna. S a forró levegőjű funchali kikötőből a nyilt tengerre érvén, a friss levegő is megüdített, még a kutyák is örültek az új utazásnak.

S nagy titkom szellőztetése után most mennyire fölszabadultak az utóbbi időben már nyomasztó hallgatásba fáradt lelkek. Mennyi minden megbeszélni valónk volt most. Embereim ugyan nagyrészt jártak volt már sarkvidékcken, az Északi Sark tájain, de a déli sarkvidék "ismeretlen tartomány" volt valamennyinek. Én


56

~voltam az egyedüli a Fram-on, aki az Antarktiszt láttam, bajtársaim egyike-másika legföljebb ha a Hoorn-fok közelébe jutó jéghegyek közül láthatott egyet-egyet arra utazván valamikor.

A Fram könyvtárában azonban nagyon sok olyan munka volt, amely a Déli Sark vidékét nagyon érdekesen tárgyalja, Cook és Clark Ross útjáról Scott kapitány és Shackleton vállalkozásáig minden ily természetű utazás ismertetése rendelkezésünkre állt. *) Olvasták is ezeket a könyveket buzgón, különösen a két utóbbi kutatónak jól megírt és képekkel is dúsan tarkított, rendkívül tanulságos műveit.

Ez az elméleti felkészülés azonban legkevésbbé sem szorította háttérbe a gyakorlati feladatokat. A passzát szél tájaira érvén, ahol e kedvező irányú szélnek ereje és tartóssága a födélzeti őrszolgálat munkáinak csökkentését tette lehetővé, a személyzet, kiki a maga mestersége szerint, az áttelelésre való fölszerelés óriási anyagának átvizsgálásába s lehetőleg még jobbátételébe fogott.

Kötélverőnk, Rönne, egyszerűen szabónak csapott föl. Vitorlatoldozás, cipőfoldozás, nyergesmunka vagy ruhavarrás nagyfürgén siklott ügyes kezén. Beh boldog is volt, hogy annak idején Hortenben mégis csak sikerült nagy rábeszélő művészetének egész latbavetésével varrógépet szereznie a Fram-ra. S mikor aztán a Nagy Jégfal alá érkezvén ezt a gépet a mi kutatócsapatunk a téli szállás berendezésének tárgyai közé sorolta, s ő varrógép nélkül maradt a Fram-on, amely a mi sarki szánutunk idejére más irányba készült, a derék Rönne nem nyugodott addig, míg a Fram buenos-airesi tartózkodásakor egy ottani "Singer"-ügynököt meg nem győzött arról, hogy ez, a vesztesége föltétlenül pótlásra szorul. Kapott is végül új, szép varrógépet.

Rönne azoknak az embereknek a fajtájából való

*) Cook: Világtengereken át. – Shackleton: Az Antarktisz szívében. (Mind a kettő A Hat Világrész kiadásában.)


57

volt, akik mennél rövidebb idő alatt mennél többet szeretnek s tudnak alkotni. Alkotásaink nagy sorában talán az a kis sátor, a három emberre való, volt a legnevezetesebb s ő maga is erre a művére volt a legbüszkébb amelyet aztán ott hagytunk az örök jég birodalmában, a Déli Sarkpont megjelöléseül. És bizony remek mestermunka volt. Vékony selyemszövetből készült s oly kicsivé volt egybehajtható, hogy zsebbe fért, súlya pedig alig volt egy kiló.

Gondolnunk kellett már akkor is oly eshetősegre, hogy a 90. szélességi fokot partraszállt csapatunknak nem valamennyi tagja fogja elérni. Sokan már kisebb-nagyobb előnyomulások után visszatérni lesznek kénytelenek. Ezt a kis sátort arra az esetre szántuk, ha már például, csak két-három ember törtetne a cél felé. Szerencsésen elérkeztünk oda valamennyien s akkor leghelyesebbnek véltük, hogy ottmaradjon emlékjelül.

Nagy elfoglaltságában Rönne még arra is szakított magának időt, hogy bár a kutyákkal nem kellett foglalkoznia, az én tizennégy kutyám gondozásában segítségemre legyen.

Pedig nem mondhatnám, hogy a fedélzetünkön lábatlankodó kutyasokadalom túlságosan kedvére való lett volna. S biztonságban is csak aztán érezte magát, amikor. valamennyi kutya szájkosarat kapott.

Fölszerelésünk egyik legfontosabb része a hójárótalp volt. Sehogy sem bírtuk megérteni, hogy Scott és Shackleton miért nem vehették hasznát, hiszen amilyennek a délsarkvidéki területet leírják, úgy vélekedtem, éppen ez az eszköz igen előnyösen volna használható. Persze gondoskodni kell mindenekelőtt arról, hogy mindenki a lábára jól felcsatolható, megfelelően szerelt hójárótalpat kapjon. Norvégiában beszerzett 20 párnyi készletünk szerelése mind egyméretű volt, a vaspántokat és a hátulsó szíjazatot tehát most külön-külön minden egyes ember csizmájához mérten kellett módosítani. Szerencsénkre, kltünő szakemberünk volt e feladatra: Olaf Bjaaland, aki csak néhány hónapja, hogy fölcsapott


58

hajósnak s most, mihelyt a passzát szél vidékére érkeztünk, nagy örömmel kezdte újra a hójáró-talpkészítés mesterségét, valamint az asztaloskodást. És így aztán nemcsak partraszálló csapatunk tagjai, hanem a többiek is kaptak hójáró-talpat, hogy amíg a Fram a jégperem partjánál tartózkodik, mindenkinek alkalma legyen néhányszor egy-egy ski-kirándulásra.

Tíz szánumikra, valamennyire egy-egy pót szántalpat készített Bjaaland, olyanfajtát, amilyet az eszkimók használnak. Ez az ősnép, amikor még nem ismerte a vasat, szánjainak talpára vasalás helyett jégréteget fagyasztott. Mindenesetre nagy türelmet kívánó munka; de bizonyos az is, hogy az ilyen talpú szán nagyszerűen suhanhat akármiféle úton. Mi aztán még sem próbáltuk ki, mert kutyáink pompásan röpítették szánjainkat acélpántos, diófatalpas mivoltukban is.

Amíg a kedvező szél a kellő átlagsebességgel hajtotta hajónkat, a gépészek is ráértek rendkívüli munkára. Kedvük szerint tisztogathatták, fényesíthették gépüket. Nödtvedt pedig szíve legfőbb vágyát elégíthette ki: fölcsaphatott kovácsmesternek. Kovácsolt nyakrafőre mindenféléket: késeket, szántalpvasalást, fókaejtő gerelyt, kampókat, horgokat, stb. Pedig a nagy szélben, a himbálódzó-rázkódó hajón nem valami irigylésreméltó dolga volt: nem mindig találhatta a fején a szeget s parazsába gyakran beleloccsant a víz.

Sebesebben suhantunk mind izzóbb hőségű éghajlat alá. De a nap tüze ellen hajónk egész födélzetét hatalmas ponyvázat védte. Árnyékban lehettünk mindig, emberek, kutyák egyaránt.

Féltünk ugyan, hogy a forró égöv valami járványos betegséggel tizedeli majd kutyafalkánkat; de szerencsénkre elkerült ez a veszedelem. Az egész úton különben is mindössze csak négy kutyát vesztettünk. Kettő hancurozás közben a tengerbe pottyant, egy nőstény-kutya a kölykedzésbe pusztult bele, – nyolc kölyke volt, egyetlen kutyánkat vitte csak el betegség.

Az egyenlítő közelében az északkeleti és a délkeleti


59

passzát szél területei között a szélcsend övébe jutnak a hajók. Ennek az övnek a fekvése és kiterjedése évszakonkint kissé változó s bár vitorláshajók arrafelé rendszerint nagyon meglassulnak, van oly szerencsésebb eset is, hogy az egyik passzát szél a hajót szinte átröpíti a másik passzát szélnek. Mi meglehetősen kedvezőtlen időszakban értünk oda, sőt az úgynevezett szélcsönd övében még csak a motorunk erejének sem vehettük annyira hasznát, ahogy szélcsönd idején elvárható: egyáltalában nem tapasztaltunk ott szélcsöndet, ellenkezőleg, heves lökésekkel rohamozó déli szél hátráltatott.

Késedelmünk eléggé jelentékeny volt, de azonfelül még más, komolyabb természetű csalódás is ért. Különös módon egyetlen egyszer sem ért minket záporeső. Pedig ezen a vidéken rendszerint oly hatalmas záporok szoktak szakadni, hogy ily alkalommal a legnagyobb hajó is pár perc alatt megkaphatja a maga édesvízkészletét. A mi édesvízkészletünk már nagyon megcsappant s a legszigorúbb takarékosságra kellett szorítkoznunk, ámbár végső szükség esetén csak találtunk volna vizet akár valamely utunkba eső vadon szigeten is.

A kutyák már hetedik hete raboskodtak láncon. Meglehetősen megszelidültek, s kezesen viselkedtek, úgy gondoltuk hát, itt az ideje, hogy megkíséreljük szabadon bocsátani őket. Hadd mozoghassanak többet, sőt arra is gondoltunk, micsoda pompás mulatság lesz ez a fölszabadítás. Előbb azonban le kellett fegyvereznünk őket, mert különben elkerülhetetlen harcaikban egy-kettő vagy több is bizonyára áldozatul esett volna. Szájkosarat kaptak hát sorra valamennyien. Aztán leoldottuk őket láncukról s vártunk, mi lesz most. Eleinte semmi sem volt, úgy látszott, eszük ágában sincs elhagyni a megszokott helyüket. Végre aztán az egyiknek eszébe jutott, hogy sétálhatna a fedélzeten s elindult. Bár ne tette volna. A szabadon szaladgáló kutya látványa pillanat alatt szilajjá ébresztette szomszédait. Legalább is egy tucat vetette rá magát a szerencsétlenre, hogy elsőnek merte elhagyni a helyét. Hejh, mennyire örültek


60

már, hogy agyaraikat belemélyeszthetik majd húsába a bűnösnek! De jaj – az az átkozott szájkosár! A letepert hősnek a bőre épségben maradt, legföljebb néhány szőrpamacsot sikerült belőle kitépniök. Ámde ez a csinos kis előörscsatározás csak jeladás volt általános rettentő csatára! Micsoda pokoli lármát csaptak ezek a besték fölszabadulásuk első óráiban. Röpködött a szőr, de ép maradt a bőr; ezen a délutánon bizony sok kutya életét mentették meg a szájkosarak.

Az eszkimókutyáknak főgyönyörűsége a marakodás, szenvedélyesen űzik ezt a testgyakorlást, ami egyébként nem volna nagy baj, ha nem egyetlen kiszemelt áldozatra vetnék rá magukat. Nem hagyják békén, míg ki nem szenvedett.

Kutyáink harci kedvét tehát mindjárt kellő módokon siettünk lehűteni. Eléggé gyorsan megértették, hogy nem méltányoljuk hősködésüket. Nemsokára már csak etetés idejére láncoltuk meg őket. De csodálatos, mennyire el tudtak bujni mindenfelé ez elől a művelet elől.

Az első heves harcok megvívása után határozottan észrevehető volt a bajnok urakon valami szégyenkezés-féle, mintha nagyon röstelték volna, hogy minden hősi igyekezetük kudarcot vallott. Látván, hogy véres tusák vívására semmi reményük sem lehet, megszünt a főinger s megbékéltek.

Ezek után azt hihetné az olvasó, hogy a sarkvidéki kutyák egész élete csupa marakodás. Dehogy. Gyöngéd barátság is gyakori eset. S a mi hajónkon ennek nagyon érdekes bizonysága akadt. Amíg a kutyák szüntelen láncon voltak, egyikük-másikuk, úgy vettük észre, nem oly friss, egészséges, mint a többi. De nagyobb bajuk nem támadt s így senki sem kutatta a jelenség okát. Azon a napon azonban, amikor a kutyákat szabadon bocsátottuk, vége volt a fejlógatásnak. Kiderült, hogy egyik is másik is azért lógatta úgy a fejét, mert a jóbarátja más csoportban, esetleg a hajó túlsó felén raboskodott. Örömük, amellyel újra viszontlátták egymást, valósággal megható volt. Valahányszor aztán még lán-


61

con kellett kutyáinkat tartanünk, volt rá gondunk, hogy az egymással barátkozók ugyanegy csoportba kerüljenek.

Az egyenlítőn számításunk szerint október elseje előtt kellett volna áthaladnunk, de hát késleltettek volt a kedvezőtlen szelek, csak október 4-én haladhattunk át. Már az a tudat is, hogy a déli félgömbre jutottunk, annyira mnegörvendeztetett, hogy hirtelen kis egyszerű ünnepséget rendeztünk. Ősi hajós hit szerint ilyenkor maga Neptun isten jön a hajóra s ha olyan emberre akad a födélzeten, aki az egyenlítőn először utazik át, azt megragadják darabontjai s ellátják a dolgát. A mi hajónkra nem jött el Neptun isten, de lakománk után százféle másfajta móka és zene, meg tánc mulattatott.

Jól esett ez a felfrissülés, mert utunknak ez a része valóban nagy türelmi próba volt. A délkeleti passzátszél, amelyet napról-napra várva-vártunk, késett s mikor aztán valahára megérkezett, sehogysem akart régi jóhírének megfelelően tartóssá szegődni. Sőt oly rendellenességeket is engedett meg magának, hogy szeszélyes irányváltozásai miatt többet haladtunk a szélesség vonalain, mint a hosszúságéin s majdnem neki mentünk Dél-Amerika legészakkeletibb csücskének, a Sao Roque-foknak. Végül aztán mégis kedvezőbbé vált a szél s bár lassan, de bizton haladtunk egyenest délfelé, azokra a tájakra, ahol a levegő hőfoka északi ember számára már tűrhetőbbé kezd válni. Leszedtük az árnyékadó ponyvát s újra némi felszabadulásfélét élvezhettünk.

Számításaink szerint október 16-án Dél-Trinidadnak, a délatlanti oceán vízsivataga egyik kis oázisának közelébe kellett érkeznünk. Besötétedés előtt azonban nem bírtuk elérni s bár nappal egy-két órára megálltunk volna mellette, a sötétségben tovamentünk, csak gyönge fény intett felénk partja felől s kronometerünk ellenőrzésére ez is elegendő volt.

A 20. szélességi foktól délre a passzát szél csaknem


62

egészen megszűnt; eddig 6000 tengeri mérföldet haladtunk, még 10000 volt előttünk – kedvező szél kellett volna, hiszen igen gyorsan mult napra nap.

Október utolján végre friss északi szél jött s most már örvendetesebben haladtunk, október el sem múlt még, elértük a 40. szélességi fokot. Most az úgynevezett "derék nyugati szél" övébe jutottunk, amely a 40. és 50. szélességi fokok között az egész földet körül övezi. Ez a nyugati szél volt biztató reményünk. Nem is csalatkoztunk benne, pótolhattuk késedelmünket s szinte bizonyosra vettük, hogy két hónappal Madeira-szigetéről való elutazásunk után elérjük a Jóreménység fokát. Azon a napon, amikor a Fok délkörén áthaladtunk, hatalmas vihar zúdult ránk, de hajónk most mutatta meg, mily kitűnő alkotmány, hogy építője, Colin Archer mester a Fram-ot nemcsak a világ leghíresebb erejű jegestengeri hajójának alkotta meg, hanem párját ritkító szabadtengeri hajónak is. A leghatalmasabb hullámok rohamát is egy-egy könnyed mozdulattal oly ügyesen tudta mindig legyőzni, hogy a hullám födélzetünket nem önthette el, kénytelen volt a Fram alatt zúdulni tova. Utazásunk ilyenkor természetesen nem volt nyugodt, a Fram szilaj táncot lejtett és minden táncolt rajta; ez a körülmény bizony, különösen a konyhánkban nem volt éppen kellemes. Lindström azonban étvágyunkat még ilyenkor is ki tudta elégíteni.

S vajjon mint viselkedtek kutyáink ily viharos időben? Eléggé nyugodtan tűrték a szélvihart, csak az esőtől írtóztak nagyon. A vízáztatta fedélzeten nem feküdtek le, inkább egész éjszaka is talpon voltak, sőt megpróbáltak állva aludni, ami persze sehogy sem sikerült.

A szél ebben az övben többnyire ciklon természetű, egyik irányból hirtelen másikba csap át s ilyenkor mindig megváltónk az időjárás. Ha a levegőnyomás csökkenni kezd, bizonyosra vehető, hogy északnyugati szél közeledik. Ezzel rendszerint eső is érkezik, amely


63

mindaddig egyre erősbül, amíg a levegőnyomás csökkenése tart. Ha a levegőnyomás állandósul, akkor vagy kurta elcsöndesedés következik vagy pedig hirtelen délnyugativá fordul a szél s mindaddig egyre növekvő erővel fúj ebből az irányból, míg a levegőnyomás újra gyors emelkedésnek nem indul.

Ezen a tájon már jéghegyekkel találkozhatik a hajó. Az összeütközés valószínűsége ugyan nem nagy, de vigyázni kell. Éber, éles figyelő szem a jéghegy csillogását még sötétben s nagy távolságból is észreveheti. A jéghegyveszedelem jelentkezésétől kezdve a víz hőfokát éjszaka is mértük, még pedig többször is.

Mivel a Kerguelen-sziget utunkba esett, elhatároztuk, hogy ott kikötünk s meglátogatjuk a norvég bálnavadász-tanyát. Zsiradékot kellett ugyanis szereznünk kutyáinknak, mert az utóbbi időben a soványabb táplálékon bizony nagyrészük megsoványodott. Ivóvízkészletünket is ki akartuk egészíteni. De épp oly fontos volt hajónkra még 3-4 embert szerződtetnünk, hiszen mihelyt kutató csapatunk a Jégperemre hurcolkodik, a Fram a mi szánutaink idején a jég birodalmából Buenos Airesbe fog kirándulni s oda-vissza való útján mindössze tíz emberből álló személyzete csekélynek bizonyulna. S partra szállásunknak még egy célja volt: néhány kellemes óra a szárazföldön, némi üdülés. A nyugati szél nagyszerűen röpített. Napjában átlag 280 km.-nyit haladtunk, de egyszer huszonnégy óra alatt 320 kilométert sikerült megfutnunk. Ez volt egész utazásunk legnagyobb napi útja. Oly hajónak, amilyen az igen fukarul kimért vitorlázatú és súlyosan megterhelt potrohú Fram volt, bizony nem csekély teljesítménye ez.

November 28-án estefelé föld mutatkozott a szem-határon. De csak kopár sziklahát, amely, úgy vélekedtünk, csak a Kerguelen-től néhány kilométernyire ormosodó Bligh-fok lehetett;. Mivel azonban köd ereszkedett s a víz járhatóságát nem ismertük, elhatároz-


64

tuk, hogy majd csak másnap közeledünk. Reggelre kiderült az ég s jól láthattuk a szárazföldet. A Royal Sound felé indultunk. Arra sejtettük a bálnavadász-tanyát. A friss reggeli szél azonban épp az utolsó földnyelv megkerülése előtt hirtelen viharrú vadult. Eső és köd egy-kettőre elfátyolozta a sivár és szinte visszariasztó partvidéket s az elé a kérdés elé állított, várakozzunk-e bizonytalan ideig, vagy pedig folytassuk útunkat a Jégperem felé. Az utóbbit választottuk. Nagyon csábító volt ugyan más emberekkel találkoznunk itt, sőt éppen honfitársakkal, de még csábítóbbnak bizonyult az a gondolat, hogy innen a Jégperemig való útunk 7400 kilométerét oly gyorsan fogyasszuk, ahogy csak lehet. S jól választottunk, mint utóbb beigazolódott. A december a novemberinél is erősebb szelet hozott s a hónap közepén az imént említett távolságnak már csak fele volt előttünk. A kutyákon úgy segítettünk, hogy időnkint jókora vajadagokkal kedveskedtünk nekik; ez csodát mívelt. Könnyen meghozhattuk ezt az áldozatot; mi magunk valamennyien frissek, egészségesek voltunk.

Erőnket, amely egész utunkon oly nagyszerűen rontatlan maradt, élelmiszerkészleteink kitünőségének köszönhettük. Norvégiától Madeiráig még számos disznó-tort is ülhettünk, a konzerveknek csak azután ejtettük sorát, amikor magunkkal hozott sertéseinket már elfogyasztottuk. Étkezésünk egyébként azután is kitűnő volt. Reggel 8 órakor reggeliztünk: lángost vagy palacsintát, befőtt gyümölccsel, sajtot friss kenyérrel s kávét vagy kakaót. Ebédünk többnyire húsétel volt és utóétkek. Levest, mint már említettem, édesvízkészletünk szűke miatt csak vasárnaponkint ettünk. Utóéteknek többnyire kaliforniai aszalt gyümölcs került asztalunkra. Gyümölcsöt, főzeléket, befőttet sokat fogyasztottunk, mert ily hajóutazáson a betegségek távoltartásának ez a legjobb módszere. Italunk ebéd után víz helyett is gyakran gyümölcslé volt. Szerdánkint és vasárnaponkint szesz is. Feketekávét főként éjszakai


65

szolgálat idején élveztünk. Egy-egy korty forró fekete-kávé a legfáradtabb szervezetet is felüdíti.

Karácsony felé a 150. hosszúságot a déli szélességnek csaknem 56. fokán értük el. Ekkor körülbelül 1700 kilométernyire voltunk attól az égtájtól, ahol jég-zajra bukkanhattunk. A nyugati szél, amely pompásan röpített eddig, most már elült. Néhány napig szél csönddel és kedvezőtlen széllel kellett küzdenünk. A szent este esőt és erős délnyugati szelet hozott. Már-már beletörődtünk, hogy az a kis ünnepségünk, amelyre oly örömmel készültünk, nem lesz zavartalan. De ime, alighogy termeink valóban kedves karácsonyesti díszt öltöttek s alighogy Lindström elkészült süteményével, az idő hirtelen kiszépült s a Fram nyugodtan siklott a símává békült vízen. Gyönyörű karácsonyesténk volt.

A Fram ragyogóvá tisztogatott helyiségeit mindenféle díszítés, zászlócskák és kokárdák sokasága borította. A nagy muunkaterem fölött ott ékeskedett az ősi jókívánság felirása: "Boldog karácsonyt!" A gramofónt az én szobámban egy a mennyezetről függő deszkatartóra helyezték. Zongora-, hegedű-, mandolinzenét nem remélhettünk, mert zongoránk teljesen elhangolódott. Kis társaságunk tagjai egymásután gyülekeztek, még pedig oly ünnepi díszbe öltözötten, hogy egynémelyikre alig ismertünk rá; a legborostásabb áll is simára borotválódott. Öt órakor a gépészek megállították a motort s a hajó egész személyzete, egyetlen kormányos kivételével, akinek a fedélzeten kellett maradnia, – együvé gyülekezett a nagy terembe. Kényelmes lakószobánk a sok színes papiroslámpás enyhe fényében szinte mesebeli tanyának látszott, csakhamar ünnepélyes hangulat uralkodott mindenen és mindeneken. Nilsen hadnagyot és Rönne-t, a díszítőmestereket dús dícsérettel halmoztuk el remeklésükért s hálásan emlékcztünk meg karácsonyi ékességeink adómányozóiról, akik elutazásunkkor erről az esténkről oly kedvesen gondoskodtak. Schroer asszonyról és


66

a krisztiániai osztrigás pince tulajdonosáról, Ditlev Hansen úrról.

Aztán asztalhoz ültünk, amely Lindström sütő- és főzőművészetének remekeitől csakúgy roskadozott. S ekkor én fülkém függönye mögé nyúlva, megszólaltattam a gramofónt. Hallga! Herold, a mi dán hőstenorunk énekel:

Óh boldogságos, óh üdvösséges
Áldott Karácsonyünnepünk!"

Megható hangulat. Könny csillant nem egy szemben. Szálltak a gondolatok hazafelé, abba a távoli országba, ott a magas északon, szállt a kívánság: ott is oly boldogan ünnepelhessenek a szívek, mint a mi szivünk itt ünnepel. Mert valóban nagy öröm volt ez az esténk s csakhamar általános vidámság, tréfálkozás helye lett szobánk. Alkalmi ujság is jelent meg, mindenkiről tudott oly híreket közölni, hogy hatalmas hahota harsant minduntalan.

A másik nagyszobában kávé párolgott az asztalon, Lindström sütemény- és tortaremekeinek halmai között. Azonközben, hogy e pompás terítéket dézsmálgattuk, Lindström kiosont a fedélzetre s midőn aztán kávézás után mi is fölmentünk oda, gyönyörűen díszített karácsonyfácska várt már ott beuuünket. Következett az ajándékok kiosztása, amelyekkel jóságos, nemes szívek még hosszú hónapokkal ezelőtt gondoskodtak a mi sarkvidéki karácsonyunkról; áhítatos hála szállt szívünkből messze hazánkba valamennyiük felé.

Mikor aztán 10 óra táján karácsonyfánk gyertyái kihúnytak s ünnepségünk véget ért, senkinek sem volt oka megbánni a pár órai késedelmet, amíg hajónk az ünnepség idején veszteg állt. Másnap pedig, karácsony első ünnepnapján délben még nagyon értékes karácsonyi ajándékul az a szerencse is megörvendeztetett, hogy friss északnyugati szél kezdte duzzasztani vitorláinkat, ereje egyre fokozódott, szinte bizonyosra


67

vettük, hogy célunkig röpít. S csakugyan egész úton hűséges segítőnk maradt. December 30-án a keleti hosszúság 170. és a déli szélesség 60. fokára jutottunk. Most már kelet felé eléggé előrehaladtunk, innen már csak dél felé kellett igyekeznünk. S íme, alig hogy a kormányt beigazítottuk, a szél is elértette kívánságunkat, frissen, erősen suhogott észak felől. Az albatroszok, hűséges kísérőink a nyugati szél-öv elérése óta, most elmaradoztak, bizonyosra vehettük, hogy nemsokára szerencsénk lesz az Antarktisz szárnyas lakóihoz.

Elődeink tapasztalatainak figyelembevételével elhatároztuk, hogy a 65. szélességi fokot a 175 fok déli hosszúság vonalán igyekszünk elérni. Arra kellett törekednünk, hogy mennél előbb keresztülhatoljunk a jégzaj övén, amely a tőle délre terülő és nyáron mindig nyilt Ross-tengert ilyenkor elzárja. Bár ez a jégöv kiszámíthatatlan változékonyságú, rendszerint a 175. és a 180. hosszúsági vonal között szokott legkönnyebb előrejutást engedni. Szilveszter napján délben 62 fok 15' déli szélességen voltunk. Az ó év utolsó órái következtek, – mily hihetetlen gyorsasággal suhant el ez az év! Siker és sikertelenség váltakozva kísérte, most azonban nem törődtünk a multtal, itt voltunk a földnek azon a helyén, ahova eljutni akartunk – s valamennyien friss, jó egészségben értünk ide! Ebben az örömmel teljes tudatban búcsúztunk el az 1910. esztendőtől s egy-egy pohárka grog-gal koccintva kívántunk egymásnak minden jót 1911-re.

Újévre vimradó éjjel már 3 órakor azzal a jelentéssel ébresztett föl éjjeli őrállónk, hogy jéghegy mutatkozik a szemhatáron, az első!

Valóban, ott messze-messze a széloldal távolában a hajnal sugaraiban mint valami mesebeli vár caillogott. Nagy, lapos ormú jéghegy volt, igazi antarktiszi alakulat.

Talán különösen hangzik, ha azt mondom, hogy valamennyien nagy örömmel s megelégedéssel köszöntöttük. Hajósok rendszerint nem igen szeretnek jég-


68

hegyekkel találkozni. De mi most egyelőre a veszedelem gondolatát teljesen kirekesztettük. Ennek a jéghegy-óriásnak reánk nézve egészen más jelentősége volt: a jégzaj öve már nem lehetett messze s valamennyiünk vágya az volt, hogy a Fram mielőbb belenyomulhasson. Már csak az a gondolat is, hogy valamely jéglapon néhány méternyit szaladhatunk, megdobogtatta szívünket s örvendezve reménykedtünk abban is, hogy kutyáinknak nemsokára friss fókahússal kedveskedhetünk, sőt magunk is szívesen látunk némi változatosságot ételrendünk során.

Délután és éjjel egyre több jéghegy jelentkezett s bizony szomszédságukban nagy szerencsénk volt a sarkvidéki nappal szakadatlansága. Időjárást sem kívánhattunk jobbat, A levegő áttetsző, tiszta volt; a szél egyre kedvező. Január 2-án este 8 órakor áthaladtunk a sarkkörön s néhány órával később az árbockosárból lehangzott a jelentés:

– A jégzaj-öv!

Eleinte úgy látszott, nem jelent különösebb akadályt. A jéglapok hosszú pászmákba verődten húzódtak s közben-közben széles vízkarok nyúltak el. A Fram egyenest beletörtetett az övbe. Ekkor a keleti hosszúság 176. fokán és a déli szélesség 66. fokán voltunk. A jég a tenger árját nagyszerűen nyügözte, fedélzetünket megint nyugodt, szilárd talajnak érezhettük.

Másnap délelőtt 9 órakor bukkant elénk az első fóka. Fölényes nyugodtsággal bámulta közeledésüuket. Csak amikor néhány golyónk hatolt a testébe, igyekezett menekülni, de akkor már késő volt, két emberünk idejekorán ott termett a jéglapon. Legalább is 200 kiló friss kutyaeledel került hajónkra s jó pár szelet pompás pecsenye a mi ínyünk számára is. Még aznap háromszor ismétlődött meg vadászszerencsénk s egy tonnánál is több friss húst, meg szalonnát raktározhattunk el.

Mondanom sem kellene, hagy aznap nagy lakoma volt a Fram-on. A kutyák domború hassal áldották a


69

jó szerencsét s bizony élveztük, bár meg nem feledkezve a mértékletesség követelményéről, mi magunk is a jó falatokat valamennyien.

Az első napon a jégzaj oly laza volt, hogy változatlan sebességgel hatolhattunk előre benne. A következő napokon ugyan kissé sűrűbb jégzajba jutottunk, de oly akadályba, mely utünkat állhatta volna, nem ütköztünk. Január 6-án pedig nagy változás lepett meg: a jégpászták egyre keskenyebb sávokká fogyatkoztak, a vízkarok elszélesedtek s este 6 órakor már, ameddig a szem ellátott, jégmentes vízfelület terült előttünk. Megfigyeléseink szerint a déli szélesség 70. fokán s a keleti hosszúság 180. fokán voltunk.

A jégzajfékezte víz nyugalmasságát mindössze négy nap élvezhettük. Szinte fájdalmas volt elgondolnunk, hagy a Ross-tenger szabad vízének hullámai új himbálódzásba ringatják majd hajónkat.

De utunknak ez az utolsó része is nagyon szerencséssé alakult.

Az idő meglepően kedvező maradt. Jéghegyek itt egyáltalában nem fenyegettek, itt-ott csak egy-egy kisebbfajta tömb bukkant elénk.

Január 11-én déltájban az égbolt déli táján egyre erősödő világosság jelezte, hogy nagy célunkhoz, amely felé öt hónapon át oly lankadatlanul törekedtünk, már közel vagyunk. Délután 4 és fél órakor felbukkant a szemhatáron a Nagy Jégfal. Lassan-lassan merült föl a tengerből, míg aztán egész lenyűgöző nagyságában elénk meredezett. Gyönge a toll annak leírására, mit érez e hatalmas jégfalnak a megpillantásakor az a szemlélő, aki először látja. Ezt a magas falat nagy időkön át megmászhatatlan akadálynak tekintették minden déli előrenyomulás útjában.

Mi tudtuk, hogy a Nagy Jégfal megmászhatatlansága már rég megdöntött állítás. A jégfalon túl elterülő ismeretlen tartományba mégis csak megnyílt a kapu. Ez a kapui – a Bálna-öböl – az ismertetések szerint mintegy 180 km-nyire lehetett kelet felé attól a helytől,


70

ahol most voltunk. Kelet felé indultunk tehát a Jégfal mentén s négy napon csodálhattnk a természetnek ezt az óriási alkotását.

8. kép. A Nagy Jégfal egyik kimeredő foka.

Egyik jégfokot a másik után hagytuk el s élesen fürkésző szemünk még mindig nem fedezhetett föl változást, csak ez a függőleges fal meredt rá szüntelen. Végre január 12-én este felé megnyilt a fal s csakugyan az egész helyszín olyan volt, amilyennek a leírások szerint képzeltük! A 164. hosszúságon voltunk, ennek ugyanazon a pontján, amelyről elődeink is eljutottak volt a Jégfalon túlra.

Nagy öböl terült befelé előttünk oly mélyen, hogy vége az árbockosárból sem volt látható. Az öböl területén nagy, még csak imént letöredezett jégtömbök sokasága torlódozott. Kissé még odább haladtunk kelet felé, hogy megvárjuk a helyzet kialakulását. Másnap reggel azonban visszatértünk az öböl elé s néhány óra mulva a jégrögök kifelé kezdtek úszni. Egyik a másik után jött ki s nemsokára behatolhattunk az öbölbe.

Előre jutván, azonnal láttuk, hogy nagyon kedvező a partraszállás lehetősége; már csak arról volt szó, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb helyet.