HARMADIK FEJEZET.
A téliszállás berendezése.
1911 január 14-én, vagyis egy nappal az előre megállapított időpont előtt, megérkeztünk tehát a Nagy Jégfal névvel jelölt csodálatos délsarkövi jégképződmény elé.
Programmunk egyik legkényesebb kérdését ezzel meg is oldottuk: sikerült egész kutyafalkánkat idáig elhoznunk, még pedig megszaporodott állománnyal. Számuk az időközben született 19 kicsinriyel együtt 116-ra szaporodott. Apraja-nagyja kitünő kondicióban van és két hónap mulva kezdődő nagy vállalkozásunkhoz mind felhasználható lesz.
71
Legfontosabb most ránk nézve az, hogy megfelelő telepet találjunk telelőállomásunk felállítására. Eredeti szándékom az volt, hogy a tengertől jó messzire telepedjünk le, oly célból, hogy a jégár esetleges megindultával állomásunk ne váljék úszó szigetté, amely aztán a szelek és áramlatok kényén sodródik az Oceánon. Tervem tehát az, hogy a Nagy Jégfaltől körülbelül 18 kilométernyire helyezzük szállásunkat. Azonban már a Bálnák öblébe érve, egy szempillantással meggyőződtem róla, hogy nem kell ily messzire mennünk. Körülöttünk a jégár felülete mindenütt igen szakadozott. Tőlünk egyenesen déli irányban egy körülbelül 150 méter magas köralakú magaslat rajzolódik a láthatáron, amelynek valószínűleg befelé még folytatása van. Nyilvánvaló, – és ezt előre sejtettem, – hogy a Bálnák öblének mély bevágódása a Nagy Jégperem tömegébe annak köszöni létét, hogy a jégár itt szilárd talajon nyugszik és hogy többé-kevésbé fölvette annak kontúrjait.
2. kép. A Fram horgonyt vet a Bálnák öblében.
A Fram-ot hamarosan lehorgonyozzuk egy, a Jégár szélétől két kilométernyire elterülő szilárd jégmező pereméhez. Aztán éppen olyan gyorsan hozzálátunk előzetes felderítő utunk előkészítéséhez, úgy hogy délután négy órakor már útnak is indulunk. Fontos pillanat! Ennek az első kirándulásunknak az eredményétől függ nagyrészben expediciónk sikere.
Az idő a lehető legkedvezőbb, a halványkék égen ragyogó nap, teljes szélcsend és valósággal enyhe levegő. Fókák százai hevernek a jégmezőn. Ez is nagyon szerencsés körülmény: kutyáink pompás táplálékkal bőségesen el lesznek látva.
Egy félóráva1 később a rejtelmes legendákba burkolt Nagy Jégfal lábánál vagyunk. Mióta Sir James Ross 1841-ben felfedezte, a többi kutató mind teljes tisztelettel beszél róla, mint valamely különösen megdöbbentő jelenségről. Magam is aggodalommal gondoltam a reánk itt váró meglepetésekre. Hogy jutunk föl a jégmezőről erre a szárazföldi jégmagaslatra? A Jég-
72
perem úgy lehet magas sziklaormokban végződik, amelyekre csak jégcsákánnyal tudunk fölkapaszkodni. Úgy lehet, széles és veszedelmes repedés választja el a tengerjégtől és ez bennünket kényelmetlen, hosszas kerülőkre fog kényszeríteni. Szerencsére ez mind csak képzelődés volt. A valóságban egyet ugrunk és már fenn is vagyunk a Jégperemen és ezzel a legendás köd is egyszerre szertefoszlott.
A rettenetes jégár itt egész egyszerűen egy hat-hét méter magas, hóval borított enyhe lejtőben végződik. Kényelmesebb feljárót már el sem lehet képzelni.
A Nagy Jégperemen keleti irányban haladunk tovább, egy kis völgy hosszában, két, az altalaj kidudorodása okozta dombocska között. Az egyiket Mount Nelson-nak, a másikat Mount Rönniken-nek nevezzük el. A két kúpot egymástól elválasztó terület teljesen síma; a jégár megmozdulásától itt tehát nem kell tartanunk; ezenfelül még erről a pontról a Fram is látható. Mindez arra indít bennünket, hogy kutyáinkat itt telepítsük le. E helyet mnegjelölvén, kutatásunkat délfelé folytatjuk és a völgyön át elérjük a fölötte uralkodó magaslatot. Ettől a ponttól, mely nem haladja meg a harminc métert, a Jégperem északi irányban húzódik; felülete – a látszat szerint – teljesen síma. Nyugatra a Manhue-fok (Emberfej) meredek magaslatában végződik, amely ebben az irányban a Bálnák öblét határolja.
Valamivel északabbra nagy síkságra bukkanunk, melyet minden irányból apró dombocskák vesznek körül; hatalmas mosdótál benyomását teszi a szemlélőre, láttára a nyugalomnak és a biztonságnak érzete tölt el bennünket. E síkságon áthaladva, fölérünk annak a szelídlejtőjű magaslatnak a csúcsára, amely azt délfelől határolja. A látvány mindenütt ugyanaz: a látóhatárba olvadó fehér hótakaró. Most még csak keleti irányban nézünk egy kissé szét, de errefelé nem találván telepedésre alkalmas helyet, visszatérünk mosdótálunkhoz, amelyet telelőhelynek egyhangúan
73
alkalmasnak találnak és elhatározzuk, hogy állomásmínkat itt építjük föl. A helyet egy póznával megjelölvén, vidáman térünk vissza Fram-unkhoz.
Felderítő utunk sikerét társaink nagy örömmel fogadják. Hogyne, hisz így megmenekültünk a hosszú és fáradságos cipekedéstől, amelyre már mindnyájan el voltunk készülve.
Hajónk körül a jégmezőn a fókák sűrű rajokban tanyáznak. Mindenfelé hatalmas Weddell-fókák és úgynevezett rákfalók; tengeri leopárdot azonban egyet sem látunk. A Bálnák öblében való hosszas tartózkodásunk alatt különben sem láttunk belőlük akárcsak egyet is; ugyanígy jártunk a Ross-féle fókákkal is.
Az este valósággal tündéries. Nagy magasságban az égbolton ragyog a nap, emellett ez a jégborította föld igen erős fehér fényt lövell ki magából, egy kialudt csillag fényéhez hasonlóan. A hajó körül a tenger egészen világos kék; ez a szín észrevétlenül egyre sötétebb és keményebb árnyalatban olvad bele a távolba. Délfelé különös nappali fény dereng, míg északi irányban sötét éj borul a tájra. Ez az álomszerű fény rejtélyes tájak felé világít és mi készek vagyunk életünket feláldozni, hogy a rájuk boruló sűrű kárpitot föllebbenthessük.
A következő napon, amely épp oly szép, mint az előbbi, két csoportra oszlunk. Az elsőnek, amely a hajón marad, tagjai: Nilsea. Gjertsen, Beck, Lundbeck, L. Hansen, Kristensen, Rönne, Nödtvedt, Kucsin és Olsen, összesen tíz ember. A második, a szárazföldi csoport, a következőkből áll: Prestrud, Johansen, Helmer Hanssen, Hassel, Bjaaland, Stubberud, Wisting, Lindström és jó magam, összesen kilencen. Heten a Nelson- és Rönniken-donibok között ütöttünk tanyát, ketten pedig – Bjaaland és Stubberud – sátrukat az építkezés helyén állítják fel és nyomban hozzáfognak – nem törődve a vasárnapi munkaszünettel – a ház építéséhez. Lindström néhány napig még a hajón marad.
Kutyáinkat befogjuk; a szánon három métermázsa
74
rakomány: élelmiszer és felszerelés. Még indulás előtt rettenetes kavarodás támad. Állataink iszonyatos üvöltésbe fognak, jobbra-balra vetik magukat, hámistrángjaikat össze-vissza gabalyítják, végre is, kemény fenyegetések árán egy kis rendet teremtünk közöttük és nagynehezen útnak eredünk. Igen ám, de alig tesznek egy pár lépést, mind a hányan vannak, mintegy jelszóra, lehasalnak és egy tapodtat sem hajlandók tovább menni. Magatartásuk mélységes csodálkozást árul el. Hat hónapon keresztül evésen és iváson kívül egyebet sem tévén, állataink nem tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy most már munkához kell látni. Ostoraink pattognak, de ahelyett, hogy nekiindulnának, kutyáink most egymást tépik, marják. Hajón maradt társaink ezt látva, a gúnyos megjegyzések özönével árasztanak el bennünket "Lovasságom", amelyre mindig olyan büszke voltam, ime most az első alkalommal kínos megszégyenítésnek tesz ki. Nem marad más hátra, mi is nekifekszünk a szánnak és kiáltozással vegyes ütlegeléssel végre megindulásra bírjuk a haszontalanokat. Az bizonyos, hogy első utunk semmikép sem nevezhető diadalútnak.
A Nelson és a Rönniken között, a tenger színe fölött 22 méter magasságban, egy tizenhat embert befogadó nagy sátrat emelünk, falkánkat pedig egy lecövekelt hosszú kábelhez kötjük. Azután pedig a "mosdótál"-ban kijelölt házhelyen egy második nagy sátrat ütünk. Kitapasztalva a hely fekvését, elhatározzuk, hogy a házat kelet-nyugati irányban állítjuk föl. Amint később bebizonyult, a házat igen jól helyeztük el, mert errefelé a szél majdnem mindig keleti irányból fújt. Dolgunk végeztével visszatérünk a fedélzetre és megállapítjuk, hogy állomásunk a hajó kikötési pontjától négy kilométernyire fekszik.
3. kép. Eleséget szállitunk a Framról Framheimbe.
Január 16. A munka javában halad. Kutyáink két turnusban szállítják az anyagot a kijelölt helyre. A dolog nem megy minden nehézség nélkül. Többször üt
75
ki lázadás, amit csak nagynehezen tudunk elfojtani. Nem egyszer derekasan beleizzadtunk a munkába, de szegény kutyáink bundáit is alaposan kiporoltuk.
Már öt órakor szól az ébresztő és bizony esti tizenegy is elmúlik, mire az utolsó lámpák kialusznak. De szívesen végezzük a munkát, mert mindnyájan azon vagyunk, hogy a Fram minél hamarabb tengerre szálljon. A hajó helyzete ugyanis meglehetősen bizonytalan; a jég állandó tördelődése miatt folytonosan helyt kell változtatnia, ami a hajón levő társaink türelmét kemény próbára teszi. Ugyanis állandóan éberen kell őrködniök, hogy az első megmozdulásra a hajót rögtön odább köthessék ki. Ettől a kellemetlenségtől eltekintve, a hajó elég biztosan himbál kikötőjében. Néha ugyan a kívülről jövő hullámverés következtében neki-nekiütődik a jégmezőnek, de ebből az érintkezésből semmi baj nem származik. A leváló jéghegyek, az áramlattól hajtva, a szabad tenger felé sodródnak.
A Fram személyzete az elszállítandó anyagokat kihordja a hajófenékből a jégmező szélére, a szárazföldi csapat pedig szánokra rakja. A munka oly pontosan vág össze, hogy egyik csoportnak sem kell a másikra várakoznia. A szárazföldiek helyzetét megnehezíti a kutyák makrancoskodása, úgy hogy egyikünk-másikunk a sok kiáltozás folytán egészen bereked, sőt órákra még hangját is egészen elveszti.
A szállító munkát öt ember látja el. Szánjaikba hat kutya van befogva; a rendes tizenkettes fogattal ugyanis nem bírnának megbirkózni. Míg mi így kinlódunk, egyik társunknak igen csendes és kellemes munkája van: ellátja a konyhát és közben szemmel tartja a pórázon levő kutyákat. Megírigyelve helyzetét, elhatározzuk, hogy a kevéssé fárasztó munkában egymást fogjuk felváltani.
Január 17. Emlékezetes dátum expedíciónk történetében: a ház alapjait rakjuk le. A délsarkövi viha-
76
roknak oly rettenetes a hírük, hogy a legnagyobb körültekintéssel látunk a munkához. A tartó-oszlopokat 1 méter 20-centiméteres gödrökbe ágyazzuk. A munka kínos és nehéz, mert 60 centiméterrel a felszín alatt tiszta jégben dolgozunk, melyet nehéz csákányainkkal alig bírunk kikezdeni. Ehhez járul még az is, hogy a széltől felkavart hó rögtön betemeti gödreinket. De legényeink segítenek magukon; egy pár összerótt deszkát szélfogóként maguk elé állítanak és hála leleményességüknek, munkájukkal estére készen is vannak. Ilyen munkások semmiféle nehézségtől sem riadnak vissza.
Munkánk végeztével éppen hálózsákjainkba bujunk, amikor a szomszédban tanyázó pingvínek rettenetes zenebonába fognak. Hát, amint kinézünk sátrunkból, szemben találjuk magunkat egy szép szál császárpingvínnel, lassan közeledik és sűrű jobbra balra való bólogatással üdvözöl bennünket. Bármennyire meghat is ez a nagy udvariasság, gyomrunk tanácsát követjük és bizony madarunk a sütőben fejezi be földi pályafutását.
Január 18. A kutyák hozzászoknak a munkához, munkánk is gyorsabban halad, annál is inkább, mert házunk összes alkotórészeit megszámoztuk még Norvégiában és a hajón való felhasználásuk sorrendjében raktároztuk el. Különben is egyik ácsunk a házat Norvégiában már egyszer egészen összeállította, úgy, hogy itt most már símán megy a munka.
Január 20. Az építési anyagok után most a felszerelést szállítjuk. Ez a munka igen jókedvűen folyik. A napnak első útja, a táborhelytől a Fram-ig, különösen mulatságos. Alig hogy kilépünk sátrunkból, kutyáink örömrivalgással üdvözölnek. A fogatvezetők kutyáikhoz sietnek, mire megkezdődik a versengés, hogy melyik kapjon elébb egy-egy barátságos veregetést. Ezek a megszelidített farkasok épúgy szeretik
77
gazdájukat, ha nem jobban, mint a legszelídebb háziállat. Ezután a vezetők előhozzák a hámokat: újabb örömrivalgás. Bármily furcsának is lássék, állataink valósággal megszerették a munkát; igaz ugyan, hogy a hosszú és fáradságos utazások következményeképpen állataink gondolkodásmódja e tekintetben később lényeges módosuláson ment át. A befogás azonban nem megy valami simán; a kipihent, amúgy is jó húsban levő kutyák folytonosan ugrándoznak. Végre útnak indulunk. De alig hogy megpillantják a ház körül felhalmozott üres ládákat és hordókat uccu neki, játékos kedvükben arrafelé iramodnak és elkezdik azokat maguk előtt görgetni, taszigálni. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudjuk őket az útra visszaterelni. A jégmezőn is találnak azonban szórakozást: holmi kis fókavadászat mindig akad útközben. Máskülönben, ha minden simán megy, alig egy pár perc alatt befutják a két kilométernyi utat.
Január 21. A Fram eltűnt! Az éjjel beállt heves szél kényszerítette, hogy szabad vízre fusson. Visszaérkeztét azonban nem várjuk tétlenül; addig is állomásunkra szállítjuk a Nilsen és Kristensen által tegnap ejtett negyven fókát; ezalatt hajónk is szerencsésen visszatér régi helyére.
Ezenközben az építőmunka is gyorsan halad. Ma tették föl a tetőt, amelynek védelme alatt ácsaink most már könnyebben fognak dolgozhatni. Bár gyakran szenvednek a hidegtől, sohasem panaszkodnak. Este fölváltva szakácskodnak. A menü mindig ugyanaz: palacsinta és téntafekete kávé. A palacsintasütésben egyik a másikat akarja felülmúlni. Véleményem szerint egyaránt mesterei a serpenyőnek.
Az alsó tábor emberei sem szánalomraméltóak e tekintetben. Wisting-ben valóságos szakácsművészt fedezünk fel; remekei a pingvin és sirály à la Béchamel.
Január 23, hétfő. Folytatjuk az élelmiszerek szállítását. A talaj az állomás körül nagyon egyenlőtlen
78
lévén, ládáinkat egy a házikótól 600 méternyire fekvő kis dombocskán helyezzük el, úgy tervezve, hogy a Fram távozása után azokat mind a ház közelébe szállítjuk. Azonban, kifogyva az időből, élelmiszereink legnagyobb része egész végig ott is maradt. Kutyáink csak nagynehezen szokják meg az új útirányt, és különösen eleinte, meghallván az alsótáborbeli kutyák ugatását, mindenáron arra akarják venni útjukat.
Körülbelül kilencszáz ládánk van; elszállításuk – számításunk szerint – egy hetet fog igénybe venni. Így is történt. Január 28-án, szombaton, e munkával is végeztünk. A raktár valóban impozáns képet nyujt, hosszú sor ládáival, melyek mindegyike gondosan meg van számozva; így mindig könnyen meg fogjuk találni azt, amire szükségünk lesz.
Házunk immár készen áll. Mennyire különbözik a háztáj attól a környéktől, amelyben annakidején elkészült. Amott zúgó patakok és zöld lomb, emitt csak hó és jég!
Amint az első fejezetben már említettem, erős sodronyköteleket is hoztunk magunkkal, hogy azok segítségével házikónkat a Jégperem talajához erősítsük. Ezt az elővigyázatossági rendszabályt azonban most feleslegesnek találjuk; házunk erősen áll biztos talapzatán. Az oldalfalak kátrányozottak, a tetőt pedig kátránypapír fedi. Az egész ház élesen elüt hófehér környezetétől.
4. kép. Framheim.
Délután felszedjük sátrainkat és elfoglaljuk új lakóhelyünket, mely a Framheim (Előre-lak} nevet kapja. A kényelemnek, a meghittségnek és a tisztaságnak kellemes érzete fog el bennünket beléptünkkor. Fénylő linoleum borítja úgy a konyha, mint a lakó-szoba padlóját.
Programmunk második pontján is túl vagyunk ezzel, még pedig sokkal gyorsabban, semmint reméltem. Mind tisztábban áll előttünk a cél felé vezető út. Már látjuk az elvarázsolt kastélyt. A hercegkisasszony
79
még alszik ugyan. de csókjaink bizonnyal fel fogják ébreszteni!
Vidám hangulatban, gramofónszó mellett poharazgatva, töltjük első esténket Framheim-ban.
Kutyafalkánkat a ház köré, attól mindenütt ötven méternyi távolságban kifeszített sodronykötelekhez kötözzük. Gyakran részesítenek bennünket úgy nappali, mint éjjeli koncertekben. A jelt egy elszigetelt magános üvöltés adja meg. Majd több hang csatlakozik hozzá, a kórus mind tömöttebb lesz, míg végre mind a száz belép a karba. Erősen felfelé szegzett fejjel, ülve üvöltöznek és semmi sem képes őket eme foglalkozásokban megzavarni. Érdekes a koncert vége is. Egyszerre, mintegy adott jelre, mindnyájan hirtelen elhallgatnak. Soha ebben hiba nem esik.
Hogy képesek ezek az állatok ily egybevágóan és pontosan befejezni koncertjiiket? Magam részéről hajlandó vagyok azt gondolni, hogy előre betanulják darabjaikat. De vajjon képesek-e gondolataikat egymással közölni? Eszkimó-kutyáinkkal való hosszas együttlét után ebben egyikünk sem kételkedik. Minden tettüket, minden érzésüket megfelelő hanggal kísérik. Más-más hangon üdvözlik urukat, jelzik a veszélyt, fejezik ki örömüket vagy bánatukat.A házikutyánál sokkal nagyobb mértékben megőrizték ősüktől, a farkastól, a létért való küzdelemnek és az erő tiszteletének ösztönét. A létért való könyörtelen küzdelem már korán megacélozza őket, úgy, hogy a mértékletességnek és a kitartásnak valóságos csodáit művelik. Igaz, hogy nem kapják be parancsszóra két lábra állva a nekik vetett cukrot. Az ilyen cirkuszi produkció az életért folytatott küzdelemben nőtt eszkimókutya előtt igen komolytalannak tünhetik fel. Egymásközötti viszonylataikban csak az erősebb jogát ismerik el. Minden az erősebbé, a gyenge megelégszik a morzsákkal. Barátságot könnyen kötnek egymással, de ennek az érzésnek is az erősebb iránti tisztelet az alapja. A létfentartás ösztönét követve, a
80
gyengébb védelmet keres az erősnél; ez el is fogadja az oltalmazó szerepét, de védencében, a szükség esetén, mindig hű segítőre talál. Ugyanez az ösztön szabályozza az emberhez való viszonyát is. Megértvén, hogy ura biztosítja neki megélhetését, több tisztelettel veszi őt körül, mint a házikutya, melyet csak az ostortől való félelem tesz engedelmessé, nem pedig a létfenntartás parancsoló ösztöne. Eszkimó-kutyáinknak akár a torkából is kivehettem a falatot, anélkül, hogy akárcsak egyszer is megharaptak volna, mert tudták, hogy elpusztulnak, ha megvonom tőlük az élelmet. Ezt a kísérletet norvég kutyával nem mertem volna megkockáztatni.
Néhány nap mulva Lindström, a Fram szakácsa, hozzánk csatlakozik. Helyét a Fram-on Olsen, expediciónk legfiatalnbb tagja, foglalja el. Tizennégy hónapon át a legnagyobb odaadással látta el nem mindig könnyű tisztét.
Lindström-ben nemcsak kitűnő szakácsot, hanem a világítási és szellőztetési ügyek elsőrendű szakértőjét nyerjük. Megérkezte után rögtön fölszereli és üzembe helyezi a Lux-lámpát és otthonunk éjjel fényes világítást kap. Ezután Stubberud segítségével beállítja a szellőztető készüléket. Ennek felszerelése igen nehezen megy és hiába két társunk buzgólkodása, ez a készülék sohasem működik rendszeresen, különösen szélcsendes időben. Valahányszor megáll a ventilátor, két emberünk rögtön hozzálát a munkához. Ilyenkor mindketten szélben fagyban órákig dolgoznak a tetőn, amíg csak újra meg nem indul a készülék. A jó sarki telelésnek első követelménye a jó szellőztetés. Hogy az expediciók egész sora annyit szenvedett a hidegtől és a nedvességtől, és ha ennek következtében betegségek léptek fel, ennek oka legnagyobbrészt a hiányos szellőztetésben keresendő.
A Lux-lámpa és a konyhatűzhely kellőleg fölmelegítik lakásunkat; a felső szakaszon alvók inkább a nagy melegre panaszkodnak.
81
Lakószobánkban tíz fekvőhely van, mi azonban csak kilencen lévén, az üresen álló helyre tesszük a kronométereket tartalmazó ládát. Hat kronometerünk van, ugyanannyi torpedó-óránk, járásukat a kronometereken pontosan ellenőrizzük. A meteorológiai műszereknek csak a konyhában jut elég hely. Lindström vállalta magára a framheim-i meteorológiai állomás aligazgatói és egyben műszerészi teendőit is.
A padláson vanak mindazok a holmik, amelyek nem tűrik a meleget: gyógyszerek, befőttek, sűrített tejszín, mártások stb. Ezenkívül könyvtárunkat és a szánexpediciókhoz való öltönyöket is ott helyezzük el.
Végre január 30-a után az állomáshoz szállítjuk a szenet, a fát, az olajat és szárított halkészletünket.
A nyári időszak alatt a hőmérséklet -15 és [-]25 fok között ingadozik.
A fókavadászat som szünetel ezalatt. Már vagy száz fókát öltünk le; tetemeiket nagy halomba rakjuk házunk bejárója előtt. Egy este, épen vacsora közben, Lindström jelenti, hogy ezentúl nem kell a vad után a jégmezőre mennünk, mivelhogy az most már házunknál keres fel bennünket. Erre mindnyájan kimegyünk és látjuk, hogy egy rákfaló fóka egyenesen házunk felé közeledik. Kíváncsisága ránézve gyászos következménnyel jár.
Kutyáinkkal kapcsolatban egy vidám esetet kell följegyeznem. Lassesen, fogatom legderekabb kntyája imádja a szabadságot. Egyszer sikerült neki láncából klbujnia és persze, ahogy illik eszkimó kutyához, rögtön beleköt két társába. A harc hevében ellenfeleinek lánca bal elülső lába köré csavarodik és állatunk e végtagjában a vérkeringést teljesen megakasztja. Hogy mióta van ebben a helyzetben, azt nem tudom, de tény az, hogy amikor rábukkanok, már elfagyott a lába. Hogy a vérkeringést helyreállítsam, egy óránál tovább tartom kezem között a beteg végtagot, mely lassankint visszanyerve érzékenységét, rettenetesen megdagad. Ezzel egyidőben a fájdalomérzet is fellépett és erre a
82
kutyám mindenáron szabadulni akar tőlem, de a harapást meg sem kíséreli. Magam is fáradt lévén, végre elbocsátom. Másnap már kutyabaja sincs, csak éppen-hogy egy kissé sántít még.
A munka meglehetősen felhalmozódván, naplómat valóságos telegrammstílusban vezetem. Februári feljegyzéseim a következő mondattal végződnek: "Egy császárpingvin látogatása. Fazék".
E héten elszállítjuk a Fram-ról a még ottmaradt kutyákat, húsz szopóskölyköt. Hajósaink örömmel látják távozásukat, mert nem tudják a hajót tisztántartani tőlük. Meleg ládákban szállítjuk őket az állomásra, ahol egy részükre felállított sátor várta őket; de hiába, mert semmi áron sem lehet betuszkolni a sátorba. A tél legnagyobb részét a szabadban töltik; egy jó ideig a fókatetemek közelében tanyáznak. A sátor azért nem áll üresen: bölcsőde válik belőle. Tipser ott hozza világra nagyszámú kisdedét.
A többi sátrat is felállítjuk azután: kutyaólnak nyolcat, kettőt a szárított halnak, egyet a fókahúsnak, egy másodikat az élelmiszereknek és egy harmadikat a tüzelőanyagnak; összesen tizennégy sátrat. Ezidőben a kutyák befogási módját illetően, egy társunknak szerencsés ötlete támad, sikerül neki az alaska-i istrángot a grönlandival kombinálnia. A módszert kitünőnek találjuk; kutyáink is hasonlóképpen vélekedhetnek, mert ekképpen felszerelve könnyebben és gyorsabban húznak.
Február: 4. Nagy esemény! Reggeli fél hétkor, mint rendesen, szállító utunkra indulunk. A karaván élén haladó emberünk hirtelen eszeveszetten hadonászni kezd. Valami rendkívülit kell, hogy lásson. A kíváncsiságtól űzetve hozzásietek és magam is égnek emelem karjaimat; utánam siető társaim nemkülönben. A Fram mögött egy másik hajót pillantok meg. A Terra Nova az, Scott kapitány hajója. Sokszor beszélgettünk már arról, hogy talán találkozni fogunk vele, amint
83
VII. Edward király földjének felkutatására indul. De azért amint így hirtelen megpillantjuk, nem tudunk hová lenni csodálkozásunkban.
A Terra Nova éjfélkor érkezett meg. A Fram soros őrszeme épp egy pillanatra leugrott volt, hogy egy csésze kávét kapjon be. Hát amint feljön a fedélzetre, egy másik hajót lát a Jégfal előtt. Megdörzsöli a szemeit, hátha csak káprázat az egész. De nem, valóság kell hogy legyen, mert a hajó még mindíg ott áll.
Campbell hadnagy, a VII. Edward király földjének felkutatására kiküldött csapat parancsnoka, már látogatást is tett Nilsen-nél. Elmondja neki, hogy miután az említett földön nem sikerült neki kikötnie, a Mac Murdo Sound érintésével a Cape North felé igyekszik, hogy aztán a Victória-föld északi részén üssön állomást. Alighogy megérkeztem a Fram fedélzetére, Campbell hadnagy tüstént felkeres és közléseit előttem is ismétli. A látogatás végeztével felrakodunk és visszatérünk állomásunkra. Itt a legnagyobb örömünkre Pennell hadnagy, a Terra Nova parancsnoka, Campbell hadnagy és az expcdició orvosa keresnek fel bennünket. Két igen kellemes órát töltöttünk együtt. Napközben harmadmagammal felkeresem a Terra Novát, ahonnan nem tudunk ebéd nélkül szabadulni.
Délután két órakor már el is hagy bennünket a Terra Nova. Elindulása után mindnyájunkon heves nátha tör ki. Sajátságos tünet! A krákogás és tüsszögés szerencsésen csak egy pár óráig tart; nemsokára rá rendes állapotunkba zökkenünk vissza.
Másnap, február 5-én, vasárnap, a Fram emberei keresnek fel bennünket. Mivel mindnyájan nem hagyhatják el egyszerre a hajót, négyen ebédre jönnek, hatan pedig vacsorára. Örömmel ragadjuk meg ez alkalmat, hogy megmutogassuk nekik otthonunkat és hogy egyszersmind szerencsés utazást kívánjunk nekik.