HATODIK FEJEZET.
Egy nap Framheimben.
Hogy az olvasó képet nyerjen mindennapi életünkről, tegyünk látogatást együttesen Framheimben.
Június huszonegyedike, reggel. Halotti csönd terül a Jégperemre. A part ama helyétől, melyet a Fram foglalt el, mikor kikötött az öbölben, induljunk fölfelé az útnyomon, amelyen az anyagot szállító szánok jártak. A tájkép nagyszerűsége annyira megragadó, hogy Ön bizonyára megáll útközben, hogy cso-
117
dálhassa. Úgy van, csodálatosabb és rendkívülibb panorámát képzelni sem lehet. E szinte valószerűtlennek tetsző csoda láttára, az értelem kétkedni kezd a szemek tanuságában. Íme, itt a Jégperem szegélye, a Nelson és Rönniken "hegyek"-kel, és mögöttük a tarajos csúcsok és jégtorlaszok egész tömegével; háborgó tenger hirtelen jéggé merevült hullámverésének lehetne tartani. A világítás is különös. Oly világos van, mint fényes nappal, pedig a nap már régen eltűnt a láthatárról. Nem is holdfény ez, mert hiszen nyoma sincs árnyékának. Nem, a furcsa világosság erős déli-fénytől ered. A délsarki természet, mintha vendégei tiszteletére legpompásabb köntösét öltötte volna fel. A levegőben lehelet sem kél, semmi nesz. Egyszerre fénysugár hasít át a csillagokkal telehintett égbolton, valami sivító hang kíséri, aztán szétterül ragyogó szalaggá váltan, melyet piros és zöld sugárrojtok szegélyeznek. Egy pillanatra mozdulatlan, akkor ismét megmozdul a dicsfény és mozdulatát újabb sivító hang kíséri. Ezen a felséges reggelen e fantasztikus világ legrendkívülibb és legérthetetlenebb jelenségének lehet ön a tanuja. A zenélő hajnalfény ez. Már most, hazatérve, Ön elbeszéli, hogy látta és hallotta a déli fényt. Talán nem látta tulajdon szemével és nem hallotta saját két fülével. Semmi kétsége sincs ezek felől, és mégis, mint oly sokan, ön is téved. Az északi és déli fény hangjai sohasem léteztek. Az egész egyszerűen abban a jelenségben áll, hogy az Ön lehellete hirtelen megfagy a hideg légben, amihez aztán a természetfölöttinek az a kísértő érzése járul, amely minden emberi természet mélyén szunnyad. Isten hozzád, szép ábránd! De vajjon nem lett volna-e helyesebb, ha érintetlenül hagyom e tündéri képzeletvilág misztériumát?
Elhaladva a Nelson és Rönniken mellett, megmásszuk az első dombocskát. Közel ide nagy sátor emelkedik, mely előtt két hosszúkás tömeg sötétlik. Az expedíció főraktáránál vagyunk. Tökéletes rend ural-
118
kodik itt; a ládák szabályosan egymásra rakva, minden észak felé fordítva. Mirevaló ez? Ha ön kelet felé tekint, ebben az irányban valami bizonytalan világosságot észlelhet a láthatáron. Ez a hajnal az év eme szakában. Most még túl sűrű a sötétség ahhoz, hogy bármit is megkülönböztethessünk; a déli fény nélkül nem lehetne látni a számokat, amelyek a ládáknak észak felé fordított oldalát jelzik. A keleten látható fehérség fokozatosan emelkedik az égen és fénye is erősbödik. Kilenc órakor északkeleten lesz, és tíz foknyira a láthatár fölé fog emelkedni. Akkor minden nehézség nélkül elolvashatni a málhacsomagok jelzéseit. Még a gyárosoknak némelyik ládán feltüntetett neveit is kibetüzheti Ön; mikor majd a világosság eltolódik észak felé, még tisztábban látható lesz az írás. Igaz, hogy e számok és betűk körülbelül 5 centi méter magasak és 3 centiméter szélesek. Mindenesetre azt bizonyítja mindez, hogy még az év legsötétebb szakaszában sem uralkodik teljes homály, mint ahogy gondolnák.
A sátorban bőséges szárított halkészlet van a kutyák számára. De siessünk, ha jelen akarunk lenni Framheim lakóinak reggeli felkelésénél.
Zászlórúd mellett megyünk el. Öt ilyen áll az állomáshely és a raktár közt, hogy a telelők megtalálhassák az útat, mikor a hóvihar elszabadul láncáról és a hóforgatagokon át, melyeket a szél ver föl, négy lépésnyire sem lehet látni.
– Amott, a halom tetején, – szól vezetőm, – meglátja Framheimot. Jóllehet közel van az állomás, nem lehet egyebet megkülönböztetni belőle, mint valami sötét foltot a havon. A kerek csúcsok, amelyeket oldalt láthat, a kutyák sátrait jelentik. Innen még a kunyhót sem lehet észrevenni, annyira eltakarja a hó s oly mélyen áll a Jégperemben.
– De kedves látogatóm, – szól közbe társam, – Úgy látszik, önnek melege van. Menjünk hát lassabban, nehogy kiverje a veríték. Csak negyvenhat fok
119
van a fagypont alatt. Ilyen temperatúránál s oly csöndes időben, mint a mai, hamar kiizzad az ember, ha siet.
Teknőszerű mélyedésben vagyunk, amelyet halmok és dombok foglalnak be; ezeket a jég nyomása hozta létre.
– Házikónk, – folytatja ciceróném, – azon a domboldalon áll, amely felé tartunk. Itt építettük fel, mert a hely jól védettnek tetszett; a tapasztalás igazat is adott előzetes véleményünknek. Minthogy a szél csaknem mindig kelet felől fúj, a domb, amelynek oldalához házunk támaszkodik, megvéd bennünket tőle. Ha az állomást ott lenn állítottuk volna fel, ahol a raktár van, jóval alaposabb szellőztetésben lett volna részünk.
– Framheimhez közeledve, ne tessék zajt okozni, nehogy a kutyák megneszeljék. E percben 120 ebünk van; ha ugatni kezdenek, vége szakad e szép reggel nyugalmának.
– Ime, megérkeztünk. Hála a világosságnak, mely most fehérrel vonja be az eget, megkülönböztetheti a legközelebb álló tárgyakat. Nem veszi észre a házat, kedves társam? Ez nem lep meg. Az a kályhacső, amely a hó fölé emelkedik, ez minden, ami belőle látható. A deszka, amely előtt állunk, nem valami elhagyott fadarab, mint ahogy gondolná, hanem a ház bejárata. Most hajoljon le és vigyázat! Négy meglehetős magas lépcsőfokon kell lemásznia.
– A körfolyosó lámpáját még nem gyújtották meg; annál jobb; Lindström még nem kelt föl. Tehát idejében érkezik, hogy jelen legyen egy framheim-i nap kezdetén.
– Fogja meg prémes ujjasom szárnyát és kövessen. Most a hóból kiásott körfolyosón vagyunk, mely a tornáchoz vezet.
– Ó! pardon! Megütötte magát? Bocsásson meg, elfelejtettem figyelmeztetni, hogy vigyázzon a küszöbre. Nem első eset, hogy valaki elvágódik itt.
120
– Várjon egy pillanatig, gyufát gyujtok, akkor majd láthatja az utat. Lépjen be a konyhába, aztán tegye magát láthatatlanná, akkor majd egész nap a nyomomban lehet és szemügyre veheti életmódunkat.
– Ma Szt. János-nap előestéje van, a nyár ünnepe ez odaát Norvégiában, eszerint csak reggel dolgozunk, este pedig majd meglátja, hogyan szórakozunk így ünnepnapon. Csak arra kérem, ígérje meg, ha majd elbeszéli sétánkat Framheimen át, nem fog tódítani.
Látogatónk megszívlelte e tanácsokat, ime a beszámoló mindarról, amit láthatatlan vendégünk látott és hallott köztünk való rövid tartózkodása alatt:
Brrrr. Ez a reggeli ébresztő. Várok egyideig, semmi sem mozdul. Másutt mihelyt megszólal az ébresztő csengő, az ember két meztelen talp neszét hallhatja a padlón, amit egy-két ásítás kísér. Itt teljes csönd. Amundsen, mikor magamra hagyott, elfelejtette megmondani, hova álljak, hogy mitsem veszítsek el a látványosságból. Utána akarok sietni, de a szoba küszöbén elfulladva állok meg. Nem is kell szememmel látom, hogy elhigyjem, hogy itt kilenc ember alszik hat méter hosszú és négy méter széles helyiségben.
Még mindig egy forma csend. Framheim lakói minden bizonnyal csak azért csöngettetnek reggeli ébresztőt, hogy abban az illuzióban ringatózzanak, mintha valóban fölkelnének. De mégis, várjunk csak egy pillanatra. – "Lindström! Lindström! Föl! Nem hallottad az ébresztőt?" – Rettentő reesegés-ropogás hallatszik. Lindström az, aki kibujik vackából. Ha lassan is szállt le ágyáról, öltözködését viszont igazán nem nyujtja el. Három lépéssel kész és máris az ajtó felé tart, kis lámpával a kezében. Hat óra van. Lindström vastag és kövér, a képe szélesre derült. Sötétkék ruhát visel és vastag kötött sipkát. Mindamellett itt nem olyan erős a hideg, hogy a fejét be kellene födni. Sőt a hőmérséklet még magasabb is, mint reggel odahaza nálunk, a falusi konyhákban. Eltaláltam ... Lindström
121
kopasz és mint minden kopaszsággal sujtott egyén, ő sem szereti billiárdgolyóját mutogatni.
Kövessük a főszakácsmestert birodalmába, ez nem nagy: két méter hosszú és négy méter széles, ennek is felét elfoglalja a tűzhely. A framheimi főszakácsnak egészen sajátságos módszere van a tűzgyujtásra. Ahelyett, hogy a tűzhelybe először holmi aprófát rakna, behajigálja a kezeügyébe kerülő legelső fahasábokat, anélkül, hogy nagyságukkal törődne, akkor aztán meglocsolja petróleummal. Egy szál gyufa és a tűzhely rövidesen süstörög és ropog.
– Lindström a kávéfőző edényt legott a tűzre teszi, ilyen pokoli tűzön nem tart soká és máris forr. De mi az ördögbe siet annyira a szakács? Még csak egynegyed hétre jár, pedig a reggelinek csak nyolc órakor kell készen lennie.
Barátunk ezután nekivadult energiával kávét őröl. Ha a minőség arányban áll a mennyiséggel, felségesnek kell majd lennie. – "Rothadt őrlőmasina!" – üvölt emberünk – "semmi se jó!" – És tényleg, miután bőszülten forgatta az őrlőfogantyút egy negyedóra hosszat, biztos, hegy megvan a megfelelő mérték. Félhét, a kávé kész. Micsoda illatot áraszt! Hol a csodában tudott Amundsen ilyen finom minőségű kávét szerezni? Időközben a konyhafőnök pipára gyujt, még éhgyomorral van, de ő nem néz ilyen kicsiségre. Ha a szakács ennyire idő előtt készíti el a kávét, ennek oka, úgy gondoltam, csak az lehet, hogy a többieket megelőzve, magába diktálhasson belőle egy jókora csészével. Képzeljék el csodálkozásomat, mikor látom, hogy egy sarokból korsót szed elő s abból jókora adag hideg teát tölt magának, amit egy kortyra lenyel.
– Miután végzett a frissítővel, Lindström figyelmesen vizsgálja egy edény tartalmát, mely a tűzhely fölött levő polcon áll. Jóllehet a hőmérő, mely a mennyezetre van erősítve, 29 fokot mutat, a meleg nyilván nem elegendő a fazéknak, mert a szakács asztalkendőkkel és vászondarabokkal takargatja be. Időről-időre aggódó
122
szemet vet e becses edényre, majd az órára tekint; látni, hogy gondok nyomják. Egyszerre felderül ábrázata, elégedetten fütyörészik, fog egy vedret és a tornác felé indul. Pár pillanat mulva ragyogó arccal tér vissza, vedre tele van rakva szénnel. E látványra a szó szoros értelmében megdöbbenek; lóhalálában távolodom el a tűzhelytől és a padlóra telepszem, abban a reményben, hogy ily módon megmenekszem a pokoli gyötrelmektől. A hőmérséklet ott nem kevésbé tűrhetetlen, mint előző helyemen volt; nem is győzöm eléggé csodálni Lindströmöt, aki nyugodtan ül a tűzhelyén. Már éppen rémült kiáltásra fakadtam, mikor Amundsen belépett.
– Jó reggelt, vastag barátom. Milyen idő van ma? – kérdi barátságosan a főszakácsmestert.
– Keleti szél és köd; de már jó ideje, hogy nem voltam kinn, – felel nyugodt biztonsággal a szakács. Ez a vakmerőség egészen elámit; a fickó az orrát se dugta még ki! Amundsen a titokzatos edényre tekint. Lindström fölemeli róla a takarókat. – No, végre, kezd már színt kapni! – Érdeklődésemn megoszlik az edény és Amundsen újabb visszatérése közt, ami bizonyára meteorológiai vitára fog vezetni a két férfiú közt. Valóban, az expedició főnöke rövidesen visszatér; elég az arcába nézni, már látni, hogy a hőmérséklet odakünn nem lehet éppen kellemetes. – Mondd csak, Lindström, milyen volt az idő reggel? – Keleti szél és tintafekete ég volt hat órakor, amikor kimentem, – felel a másik zavartalanul. – Nohát! Akkor meglepő gyorsasaggal kiderült az idő. Most egyetlen felhő sincs, a szél nem is mozdul. – Éppen ahogy magam is gondoltam! – vág vissza Lindström –; láttam, hogy a köd lassan szakadozik és hogy az ég derengeni kezd keleten.
– A tudós beszélgetés után ismét a nevezetes edénnyel foglalkoznak. A padra teszik és kinyitják a fedelét. Nem türtőztethetem kiváncsiságoma és fölkelek, hogy egy pillantást vessek tartalmára. Csakugyan, ezt már érdemes megnézni! Az edényt aranysárga, remek tészta tölti színig. El kell ismerni, hogy a fram-
123
heim-i szakács elsőrangú konyhaművész. Egyetlen kristianiai cukrász sem csinálhatott volna különb kuglófot.
– Hét óra huszonöt perc. Művére vetett utolsó, gyöngéd pillantás után, Lindström fog egy alkohollal telt üvegcsét és belép a közös terembe. Ez fekete, mint valami kályha és micsoda illatot áraszt ... Hogy meg ne fulladjak, a bejáratnál maradok. A szakács sokkal bátrabb, eltökélten tovább megy, minden lépésnél megbotolva és mindent fellökve útjában; azután hallom, amint tapogatódzva gyufát keres; végül borszeszlámpát gyujt. Ezt az egész manővert üvegcsörömpölés és feldöntött székek dübörgése kíséri. Az alvókat ez a zene-bona legkevésbé sem zavarja; mind tovább hortyog s alszik, mint a bunda. Lindström, miután a lámpát ki hagyta aludni, visszatér, hogy ismét felgyujtsa. Most egy vagy két percig akkora a zaj, hogy a holtat is föl lehetne ébreszteni vele; az alvók még csak másik oldalakra som fordulnak.
... Halk füttyszerű sivítás hallatszik és kőolajszag tölti be a helyiséget. Robbanástól rettegve, éppen menekülni készülök, midőn hirtelen vakító világosság árasztja el a szobát, fehér, nagyon kellemes világosság. Kétszázgyertyafényes Lux-lámpa ez; Framheim lakói határozottan nem sajnálni valók. Lindström megkisérti most, hogy helyrehozza a rendetlenséget, amit lámpagyujtáskor okozott; fölemeli az eldöntött székeket és kezefejével földre söpri a borszeszt, amellyel végigöntötte volt az asztalt. Egész zuhatag szakad a ruhákra, melyek egy széken az asztal mellett hevernek, de hasonló dolgok hidegen hagyják a tűzhelyek mesterét. Öt perc múlva visszajön, tányérokkal, csészékkel, késekkel és villákkal megrakodva. Ha Lindström páratlan szakács, ezzel szemben nem rendelkezik az előkelő házak inasainak nesztelen és sima mozdulataival. Inkább odahajítja a tányérokat, semmint letenné, a csészéket és poharakat összeveri a késekkel és villákkal, röviden, oly rettenetes edénycsörömpölést művel, mintha hajón volnánk, nagy vihar-
124
ban. A kutatók valóban igen jóindulatúak; akárhány másféle ember, akit ilyen macskazenével zavarnak álmában, bizony habozás nélkül a zajtokozó fejéhez vágná a csizmáját.
E jelenet alatt alkalmam nyílik szemügyre venni a helyiséget. A falak mentén kilenc fakeret áll, három jobboldalt, hat baloldalt. Az ágynemű csupán hálozsákokból áll; eszerint nem kell félni a hidegtől.
A szoba közepének szabad terét asztal foglalja el; melléje kis tábori székek sorakoznak. Bizonyos rend látszik itt uralkodni. A ruhadarabok legnagyobb részét felakasztották; persze egypár a földön is hever, azok, amelyeket székestől feldöntött Lindström, tapogatózó sétájának alkalmával. Az asztalon, közel az ablakhoz, egy fonográf trónol; ezt dohánytartóedények és hamútartók veszik körül. A bútorzat se nem dús, se nem előkelő stílű. Az ablak oldalán lévő falon néhány kép látható; szemközt a királynak, a királynénak és a trónörökösnek képesujságból kivágott és kartónlapra ragasztott arcképei. A sarokban, közel a jobboldali ajtóhoz, fogasok vannak felszerelve, hol a ruhákat lehet szárítani. Emberi formák kezdenek izegni-mozogni a hálózsákokban; nemsokára ezután fejek bujnak elő. Wisting az első, aki felébred. Utána Helmer Hanssen ébred, egyike azoknak, akik Amundsent elkísérték az északnyugati átjáró felfedezőútjára; kemény, vidám legény; aztán Olav Olavson Bjaaland, nagy skí-versenyfutó és elsőrangú ugró; skítalpain egyetlen szökelléssel legalább 50 méternyire jutott.
– Ez itt Stubberud, volt könyvvezető, aki sarkkutatóvá vedlett. Azután jönnek Hassel, Johansen és Prestrud. Egyik a másik után lép a konyhába. Lindström egy fazékból forróvizet tölt bádogcsészéikbe. Ezután kimennek. Utánuk megyek és mit látok? Ezret egy ellen ajánlok! Az egész sarkkutató társaság sorban áll és fogat mos...
– A konyha nyitvamaradt ajtaján keresztül a me-
125
leg áthat a közös terembe; a szellőző működik, nem kell már a fulladástól félni. Toalettjük végeztével az urak visszatérnek. Most kell megbecsülniök a künn uralkodó hőmérsékletet. Ez alkalommal egymást követik a tréfák, majd a reggeli alatt kacagás kacagás után tör ki és élénk vetélkedések mulattatják a társaságot.A bankettek hevében, mikor megoldódnak a nyelvek, hagyományos szokás sarkutazóinkat a mi nagy őseinkhez, a merész Vikingekhez hasonlítani. A békés megjelenésű, derék polgáremberek láttára, akiket Framheimben találok, ez a hasonlat nem jut azonnal eszembe; de mikor látom, hogyan támadnak rá az ételekre, nenm kétkedem többé leszármazásuk felől. A "hotchok" darabjai meseszerű gyorsasággal tűnnek el, egyik a másik után. A bűvészek eltüntető-mutatványaira emlékeztetett ez. Ha a szakács tudományát az elfogyasztott ételmennyiság alapján lehet megítélni, akkor Lindström valóságos mestere művészetének. Hogy jobban csússzék az egész, modern Vikingjeink hatalmnas kávésbögrékből nagyokat kortyintanak rája. De a társalgás sem szünetelt azért. Az utolsó olvasmányt, a "Római expressz" című regényt, alaposan megvitatják. A tárgy titokzatos. Egy vasúti kocsi ülésén halott embert találtak, vajjon bűntényre vagy öngyilkosságra lehet-e következtetni? Élénk vitatkozás után az utóbbi föltevés győz. Mindig azt hittem, hogy oly emberek közt, akik éveken keresztül ugyanazt az egyhangú életmódot osztják meg egymással, a társalgási témák hiánya erősen érezhetővé válik. Ebben is tévedtem. Mikor az irodalmi témát kimerítették, rendkívül élénk vita következett azok közt, akik pártolják, s akik ellenzik a tájszólásnak nemzeti nyelv gyanánt való elismerését. *)
*) A nyelvi kérdés évek óta előtérben áll Norvégia politikai színterén. A túlzó nacionalisták nem kevesebbet kívánnak, mint hogy tájszólásokat hivatalos nyelvül ismerjék el. E viták több ízben kerültek a Parlament elé, sőt egy ízben a nyelvkérdés egy minisztérium lemondására is vezetett.
126
Ezek után rágyujtanak a pipákra és a napi munkát vitatják meg. Egyesek aztán kimennek, míg a többiek tovább pipáznak.
Kilenc órakor általános riadó, majd Prestrud öszszehasonlítja az órákat a kronométerekkel és megvizsgálja állapotukat.
Magára hagyva ezt a fickót, akit túlkomolymmak találok, a többit követem. Künn nagy riadalom; a kutyák üvöltenek sátraikban, amelyek körül lámpások jönnek-mennek. A fogatok felügyelői éppen szabadon készülnek ereszteni falkáikat.
Most már igazán nem állíthatni, hogy éjszaka lenne; könnyű rózsás derengés festi meg az ég egy részét, elhalványítva a déli fény sugárzását.
...A kutyák ugrándozva rohannak ki a sátrakból. Mindenféle színű van köztük, szürke, fekete, vörös, barna, fehér. Mind kicsinyek, vastagok, kövérek és jó formában vannak. Mindjárt rokonszenvi csoportozatokba gyűlnek össze egy-egy kedvelt felügyelő körül, akivel szemben igen nagy respektust tanusítanak. Viháncolnak és vadulnak, de a fogakra nem kerül a sor. A falka legnagyobb része két közeli domb felé indul, hol állkapcsaikat a fókahullákon óhajtják gyakorolni. Egyszerre morgás hallatszik, egy-két eb összekap; de általános csata még nem tör ki. Különben is, a nyáj pásztora őrködik, bottal felfegyverkezve; elég megjelennie s a béke máris helyreáll.
A fiatalok meg az egész kicsinyek különösen érdekesek. Az előbbiek úgy tízhónaposak, az utóbbiak néhány betesek. Kifogástalan állapotban vannak és becsületére válnak nevelőapjuknak. Bundájuk rendkívül vastag és sűrű, sokkal inkább, mint az idősebbeké. Ezek a helyes kis állatkák hihetetlenül bátrak és meg nem hátrálnak az öregebbek elől sem. Az apró kölyökkutyák nagyon mulatságosak. Olyanok, mintha pamutgombolyagok gurulnának ide-oda a hóban.
Ezek a fiatal ebek bámulatosan bírják a hideget. Mikor esténként a kutya-anyák és apák sietve igye-
127
keznek vissza sátraikba, a kutya-gyermekek inkább a szabad ég alatt maradnak éjszakára.
A férfiak, miután eloldották az ebek hámjait, lámpával kezükben különböző irányokban indulnak, majd egyszerre eltűnnek a jégperem mélységeiben. Mi az ördög történt velük?
Eközben odajön Amundsen. Mindjárt felajánlja, hogy megmutatja a kutyákat. Itt vannak először is Fix, Lasse és Snuppesen. "Fixnek, ennek a nagy, farkaskinézésű szürkének, nem egy harapás van a rovásán" – meséli az expedició főnöke. – "Egy napon Flekkerőben, közel Kristiansandhoz, ahol a falkát egy hónapon át tartottuk Grönlandból való megérkezésük után, alaposan megharapta Lindströmöt, mikor ez hátat fordított neki. Mi a véleménye ilyen fogsor harapásáról?" Most Fix már megszelidült; morgás nélkül tűri, hogy gazdája kinyissa a száját. Nagy Isten! micsoda fogak! Örülök, hogy azon a bizonyos napon nem én voltam Lindström helyén.
" Engem is megharapott a bal térdemen – teszi hozzá Amundsen – és úgyszólván minden bajtársamn tapasztalhatta jeles segédcsapatunk fogainak erejét.
Lasse nevelése sem volt könnyű dolog. Mikor a fedélzetre került, az egész falkában ő volt a legvadabb. Megkötöttük a hajóhidon. Eleinte, folytatja az expedició vezére, – ügyeltenm rá, nehogy közelébe menjek; két óra hosszat állva maradt, vad és fenyegető tartással, hasonlóan valami bikához, amely éppen az emberre készül rohanni. Ha szóltam hozzá, felhúzta felső ínyét s olyan fogsort vicsorított rám, amellyel semmi kedvem sem volt közelebbi ismeretséget kötni! Tizenöt nap mulva úgy látszott, mintha már nem volna harapós kedve; akkor megkockáztattam, hogy megvakarjam a hátát egy bottal; azonnal, egyetlen ugrással megfordult, megragadta a fadarabot és szétmarcangolta. Végre újabb várakozási idő után megpróbáltam végigsimogatni. Gonosz pillantást vetett rám, de nem mozdult; attól kezdve igazi barátok let-
126
tünk. Snuppesen, egy sötétvörös bundájú kutya-hölgy, Fixnek és Lassenek elválhatatlan kísérője. Egyetlen más eb sem oly gyors és ügyes, mint ő. Ez a kutya imád engem és egyenesen kínos, milyen ragaszkodási tanusít irántam. Mindig belényalna a képembe."
E trió kíséretében, mely ugrándozva követ bennünket, két hatalmas fehér-fekete kutya felé tartunk, a havon hevernek kissé félrevonulva.
Alighogy meglátják Snuppesent és lovagjait, legott talpraugranak és rettenetes ugatásba törnek ki. Sohasem hallottam még ilyen félelmetes hangú kutyákat.
Kevéssel odébb három remek állatot látok, ezek Hanssen fogatához tartoztak és a legjobb vontatók közül valók. Azután Kereniusszal, Sauennel, Schwartzcal és Lussival találkozunk; mind igen nagy tekintélynek örvendenek a kutyanépség közt. Bjaaland kutyái óljukban hevernek; öt kistermetű, nagyon erőteljes és élénk eb. Hassel fogatának sátra e percben üres; lakói kivonultak és állást foglaltak a petróleumraktúr bejáratának közelében, ahol gazdájuk szokott tartózkodni. Távolabb Wisting négy kutyájával találkozunk. Egyikük, Colonel, a falka legszebb példánya. Eleinte fékezhetetlen volt, de aztán igen engedelmes lett. Egy szép napon, mikor a falka Flekkerőbe volt internálva s a hajóraszállásra várakozott, elszakította láncát és a tengerbe ugrott, hogy a szárazföldre ússzék, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy az útjába kerülő első juhot fogai közé kaparintsa. Már félúton volt a sziget és a szárazföld közt, mikor Wisting és Lindström felfedezték a szökést. Azonnal üldözőbe vették, de csak kemény csata után sikerült elfogniuk a szökevényt.
– Gondolom, már megelégelte a kutyákat, – szól Amundsen – ha tetszik, látogassuk meg a földalatti Framheimet.
A ház felé indulunk tehát és a nyugati homlokzattal szemben kis dombhoz érkezünk,
129
– Ime. Hasselnél vagyunk.
Szavamra, azt gondolom, hogy kísérőm félrebeszél.
– Hasselnél? De hiszen a jégperemen állunk!
– Hallja ezt a zajt? – folytatja Amundsen. – Barátunk éppen fát fűrészel.
Egy ágasra erősített csiga segélyével vezetőm fölemel egy csapóajtót, mely a jégbe van illesztve. A nyílásban lépcsőt látok, mely a jégperem mélyébe vezet. Hihetetlen! Négy vagy öt lépcsőfokon lelépdelünk, aztán függönnyel takart ajtón át nagy jégbarlangba lépünk. Hassel tényleg ott van és javában fűrészel, a mennyezetre függesztett lámpa nem nagy, mégis vakító fényt áraszt ebben az egészen fehér környezetben. A padlón áll egy égő Primus-kályha. Az ettől nem messze felfüggesztett hőmérő 20 fokot mutat a fagypont alatt. Hasselt bizonyára nem zavarja munkájában a hőség. A helyiség egyik falának mentén sorban állnak a kőolajos hordók. Az expediciónak itt több esztendei fűtésre és világításra elegendő készlet áll rendelkezésére.
Ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, visszajutnak a Jégperemre. A bejáró csapóajtó körül összegyülekezve, Hassel fogatának kutyái türelmetlenül várják gazdájukat.
A ház ajtajához közel másik csapóajtó nyílik, ez újabb lépcsőhöz vezet, mely ragyog a világosságtól. A lámpafényt, mely az átjárót megvilágítja, a folyosó falai visszaverik.
– Nézzük meg, mit művel Bjaaland – szól Amundsen – és már le is hajlik és besurran egy baloldalt nyíló sötét sikátorba.
– Vigyázni a lépcsőre!
Ismét a Jégperem mélyébe szállunk alá. Miután lelépkedtünk néhány hóbavágott és deszkával befödött lépcsőfokon, a vezér kinyit egy tolóajtót és bevezet Bjaaland és Stubberud birodalmába. Ez körülbelül 1 m. 80 cm. magas, 2 m. 50 cm. hosszu és 1 m. 20 cm. széles.
130
Bjaaland azon dolgozik, hogy a szánok különböző alkatrészeit könnyebbekké tegye. Az eredmény, amellyel beszámol, nagyon kielégítő. A járművek, amelyek eredetileg 75 kilót nyomtak, ezután nem lesznek 53 kilónál nehezebbek; súlyuk eszerint egy harmaddal csökkent. A hófalba fogasokat és polcokat erősítettek a szerszámoknak, úgyszintén két gyalupad is áll a helyiségben.
A jég vastagságába vágott műhelyből a folyosó elvezet bennünket a tornácra, amely a konyhát előzi meg. Stubberud éppen tisztogatásával van elfoglalva. A vízgőz, mely a konyhából ered és mikor az ajtó nyitva áll, ebbe a helyiségbe árad, a mennyezeten és a falakon több centiméternyi vastag dérréteggé merevedett. Seprővel fegyverkezve, barátunk éppen ezt a burkolatot távolítja el.
A téli napforduló ünnepének alkalmából az egész ház alapos tisztogatásban részesült. A konyha linóleuma, melyet lelkiismeretesen felmostak, úgy ragyog, mint az új rézpénz. A közös terem szintén nagyon tiszta, a ládák szabályos rendben állnak, a tábori székek szépen sorakoznak. Ezúttal bátran lélekzetet lehet venni benne.
Amundsen meghív, nézünk körül a padláson. Visszatérünk tehát a konyhába, majd néhány lépcsőn felhaladunk és egy csapóajtót nyitunk ki. Kézi villamos-lámpa fényénél először is a könyvtárra esik a tekintetem; nagyon szép rendben van. A könyvek megszámozva három polcon sorakoznak. Még katalógus is van, Lindström műve. Szakács, meteorológus, finom kézműves, könyvtáros – ez az ember univerzális! Odébb a befőttes, szirupos, cukros és ugorkás ládák oszlopai állnak. Az egyik sarokban fényképészeti sötétkamrát rendeztek be.
Visszajutva a tornácra, Lindströmmel találkozunk, aki nagy telt veder jeget cipel; ez az ebédhez való vízkészlet.
Vezetőm egy nagy lámpással szerelte föl magát;
131
szerint hát, folytatjuk földalatti felfedező útunkat. A tornác északi falán nyíló ajtó a körfolyosóra vezet, amely körülfutja a házat; koromsötétség honol itt. Amundsen megáll, hogy a renddel s a tisztasággal dicsekedjék, amit sikerült Framheimben meghonosítania. A folyosón, ahol éppen vagyunk, képtelenség bármit is megkülönböztetni; inkább elhiszem hát neki puszta szóra. Ezek után folytatjuk utunkat. Minthogy nem ismerem a terepet, óvatosan haladok előre. Minden elővigyázatosságom dacára egyszerre csak elcsúszom valami kerek holmin és egész hosszamban elvágódom. Ilyen kiválóan rendbentartott helyiségben ugyan mi a csoda lehet az a padlón? Amundsen mellém siet a lámpával. Képzeljék meglepetésemet. Egy hollandi sajton botlottam keresztül! E kaland után a házigazda véleménye a házában uralkodó rendről kissé túlzottnak tűnik előttem.
A ház keleti oromzatának közelében a folyosót a közös terem egyik ablaka világítja meg. E nyílással szemben a Jégperem tömegében, mely a folyosó déli falát alkotja, nagy kivájás mutatja a helyet, ahonnan Lindström a ház jégszükségletét szerzi be.
– Most húzza össze magát és kövessen; látogatást teszünk Hanssennél és Wistingnél.
Amundsen eltűnik egy lyukban. Követem és néhány pillanat mulva újabb, meglehetős nagy, négyszögletes barlangba lépek. Egy asztalon, lámpa és gyertyavilág mellett Helmer Hanssen rakja össze a szánok különböző darabjait, melyeket Bjaaland leszerelt. A hőmérséklet nem nevezhető valami nagyon melegnek: 26° fagypont alatt; mindamellett Hanssen úgy látszik oda se néz neki.
Egyik fal mellett hatalmas oszlopokba halmozva állnak a bőrruházatok; takaró védi a rakásokat a mennyezetről lehulló dér ellen. Szemközt a szánok állnak és az ajtóval átellenben a vászonmellények és alsónadrágok, a kecske- és birkabőr-ujjasok hegyei emelkednek; egyszóval valóságos ruharaktárban vagyunk.
132
A szánok mellett, ugyanazon a falon függönnyel takaart ajtó látható. Ez ajtó mögött Wisting javában dolgozik egy varrógépen. A helyiség nem nagy: széle- hossza 1 m. 80 cm. Itt igen kellemes temperatúra uralkodik: 10° a fagypont fölött, amikor odakünn 51° hideget mutat a hőmérő; mikor belépek e fedezékbe, egyszerre az az érzésem, mintha a trópusokra kerültem volna. Hogyan lehetséges, hogy 10° melegben nem olvad a jég? Vajjon nem úgy tanultuk-e az iskolában, hogy a jég 0°-nál áll össze? Ha ez a fizikai törvény ezen a tájon is ugyancsak érvényes, akkor Wistingnek állandó zuhany alatt kellene ülnie. A falakat szemügyre véve, nyitjára akadtam e csodának. A helyiség mindegyik falán bádogból és vitorlavászonból készült csatornák futnak körül, melyeken át az olvadásból keletkezett víz egy vödörbe csorog alá. Wisting innen szerzi mind a mosdáshoz szükséges vizet.
Ez emberek találékonyságán nem szünök meglepődni és csodálkozni. Ilyen útitársakkal nem nagy virtus eljutni a sarkra, – gondolom magamban suttyomban.
Ciceróném ama fal felé tart, melynek mentén a prémes holmik halmazai állnak; félretolja őket és eltűnik a kötegek közt. Magam is megmászom a ruhahegyeket és mögöttük újabb nyílást fedezek fel a falban, majd ismét másik folyosót. Amundsen nyomában behatolok a folyosóba. Valamivel magasabb ez az előbbinél, itt már kétrét görnyedve lehet járni. Ezúttal nem tart soká a sötétben való utazás; szinte azonnal egy nagy terembe érek, amelyet "kristálypalotá"-nak neveznek; csakugyan, mindenfelől jégkristályok ragyognak. Az egyik falhoz számos ski támaszkodik, mellettük pedig az élelmiszerládák, sárgák, meg feketék. Az előbbiek még nem mentek át az asztalos kezén, aki az átalakításokat végzi, míg az utóbbiak már útrakészen állanak. Itt mindenre gondolnak, még a ládák színére is. Nyilvánvaló, hogy hóval borított tájon fekete ládák alkalmasabbak a sárgáknál, mert
133
jobban láthatóak. Azonkívül meg, ha a kutatók jelzőtáblákkal akarják kijelölni útvonalukat, egyebet sem kell tenniök, mint szétszedni a ládákat.
Minden szán rakománya négy ládából áll. Johansen a kristálypalota közepén ül és éppen a nagy expedicióra szánt eleségládák egyikét rakja tele. Félcentiméter vastag és 12 cm. átmérőjű pemmikánkorongok és hurkaalakú, hosszukás zacskók, amelyekben tejpor van, kerülnek bele. A korongokat egymásra rakja és a kerek oszlopok közeibe jutnak a hurkák, amelyek époly hosszúak, mint amilyen magas a láda. A hézagok, amelyek a pemmikán és a ládafalak közt maradnak, félakkorák, mint az oszlopok benső közei; így hát bennük nem férnek el a tejporos zacskók. De azért ne higyják, hogy ez a hely kárbavész. Johansen csokoládédarabkákkal tölti ki. Minden ládára rá van írva a szán száma, amelyhez tartozik, azonkívül még a saját száma is, és egy címke a tartalmát jelzi. Az egyiken ezt olvasom: 5400 kétszersült. Azt mondják, hogy a türelem az angyalok legfőbb erénye. Johansennek is jókora adag juthatott ebből az erényből, hogy ilyen tökéletes csomagolásra telik belőle.
A pemmikánnal, kétszersülttel, csokoládéval telt ládák és a tejporos zacskók a Kristálypalotát fűszeresbolthoz teszik hasonlóvá.
Társam a skí-raktárral szemben lévő fal felé indul, fölmegy két lépcsőfokon, fölemel egy csapóajtót és ismét a jégperemen állunk.
Ekkor legőszintébb köszönetemet fejezem ki Amundsennek, amiért vezetőm volt az érdekes körutazáson és bámulatomat nyilvánítom ama remek munka iránt, amelyet társai hajtottak végre.
– Még távolról sem láttunk mindent, – felel ő. Feljöttünk a jégár felületére, hogy elkerüljük a sötét folyosót, amelyen odamentünk; most másfelé tekintünk szét. Jóllehet kezdek már betelni ezekkel a földalatti átjárókkal, nem szabadulhatok ez újabb kirándulástól.
134
Tehát éppen követni akarom, mikor Hanssen előrobog hat kutyától vont szánjával.
– Ugorjék fel, – kiált rám Amundsen, – én itt megvárom.
Alighogy helyet foglaltam, a szán iszonyú iramodással nekilódul, örvénylő hófelhőket kavarva. A hajtó alaposan kezében tartja fogatát és feladata igazán nem sinecura. [lebzselő munkakör] Kettő a kutyák közül, Hök és Togo, mintha szüntelenül valami gonosz csínyen törnék fejüket. Váratlanul meg-megfordulnak és társaikra vetik magukat, nagy zavarodást okozva a fogatban; hanem az ostor hamarosan ismét emlékezteti őket a kötelességre. Két másik eb, amelyeket a dombon láttam, Ring és Mylius, vágtatnak az élen; azok is készek lennének kirúgni a hámból, ha nem félnék a büntetést. Hai és Rap egészítik ki a társaságot. A tépettfülű Rap szívesen csatlakozna Hai barátjához, hogy együtt Hökrc és Togora rontsanak, csak a félelem tartja vissza; ő is nagyon jól tudja, hogy gazdája nem érti a tréfát. Az ostor szünet nélkül pattog; ez a fejük felett lebegő fenyegetés minden kutyát arra késztet, hogy szép rendesen haladjon. Pár méterrel hátrább Zanko követi társait, mindenképpen kifejezve örömét azon, hogy nincs befogva.
Vágtában nyargalunk fel a dombra, mindjárt a raktárhoz érünk. Tizenegy óra; a világosság sokkal élénkebb, mint reggel volt; a rózsaszínű fény meglehetős magasságig emelkedik az égen és csaknem északig kiterül. A ládák számozása és felírása most jól kivehetők.
A szán megáll, én beugrom, míg Hanssen fölfelé fordítja a járművet, talpaival az égnek, hogy a kutyák meg ne ugorjanak vele, mikor hátat fordít nekik. Leülök egy ládára és várom a bekövetkezendőket. Zanko gondoskodott róla, hogy történjék valami. Mialatt a ládákat vizsgálgatja, összetalálkozik régi barátaival, Ringgel és Myliusszal; a viszontlátás öröme fölszítja Hök dühét és Hök, Togo támogatásával, a többiek
135
csoportjára veti magát. Hal és Rap sohasem szalasztanak el hasonló alkalmakat, az első csatakiáltásra beavatkoznak és máris minden vonalon áll a csata.
– Megállj, bitang banda! – ordít Hanssen, – aki lóhalálában visszatér. Zanko észrevette a veszedelmet és legott ellóg Framheim felé. Ugyanakkor a többi csatázó is szétrebben s az egész fogat, mint valami vezényszóra, egyszerre teljes sebességgel az állomáshely felé iramodik. Hogy a szán föl van fordítva, az csöppet sem zavarja őket; vágtatva rontanak fől a domboldalon és eltűnnek. Hanssen azonnal üldözőbe veszi fogatát, de bármennyire igyekszik is, nem bírja utolérni. Alig ér fel a halom tetejére, mikor a kutyák befutnak Framheimbe, hol azonnal feltartóztatják őket.
Nem lévén jármű, nyugodtan visszasétálok a ház felé. A domb lábánál találkozom Hanssennel, aki fogatával visszatér a raktárhoz; a kaland feldühítette, az ostor pihenés nélkül pattog kezében.
Visszaérkezve az állomáshelyre, a tornácra surranok és várom az alkalmat, hogy a konyhába jussak. Nem kellett sokáig várakoznom. Lindström rövidesen hazatér, szuszog és fujtat, mint valami mozdony. A házat körülvevő folyosóból jön, jéggel megrakott újabb vödröt cipel, szájában pedig egy villamos lámpást tart. Térdével löki be az ajtót és nyomában magam is besiklom.
Éppen senki sem lévén otthon, abban a szórakozásban részesülök tehát, hogy szemtanuja lehetek Lindström tevékenységének és gesztusainak, mikor egyedül van.
A szakács leteszi vödrét, majd lassan megtölti jéggel a tűzre tett fazekat, hogy ilymódon vízkészletét pótolja; ezután az órára tekint. Negyedtizenkettőt mutat; rendben van! Az ebéd pontos időre készen lesz. Most bemegy a szobába, pipára gyujt, leül és egy bábut vesz a kezébe, mely egy iratnehezéken foglal helyet. A bábú látása a legmélyebb gyönyörűséggel
136
tölti el. Felhúzza a gépezetet, aztán az asztalra teszi a játékszert; alighogy elveszi róla kezét, a bábu egymásután bukfenceket vet. E látványra Lindström hasát fogja nevettében és így kiabál: "Nagyszerű, Olava, csak tovább!" A kis figura, amelynek ugrándozása annyira mulattatja a szakácsot, valóban nagyon mókás. Savanyú vénkisasszony ábrázata van, sárga haja és petyhüdten lógó pofái. A bukfencektől rendetlenül szétdúlt ruhája megmutatja, hogy ez a bájos személy eredetileg akrobatának készült. A metamorfózis Amundsen zseniális társainak köszönhető. A jókedv rám is átragad és nem bírom elfojtani a nevetést. Lindström, miután vagy tíz percig kisgyerek módjára mulatott vele, visszateszi Olavát a papírnehezékre, majd félig ágyára dűl. Rendben van, gondolom, egy kicsit szundikál még ebéd előtt. Nem; zsíros és rongyos kártyacsomagot szed elő rekeszéből és patience-ozni kezd. "Kijött! Nagyszerű! Eljutnak a sarkra és ők lesznek az elsők!" – mormog Lindström.Ezután a főszakácsmester megterít és öt perccel tizenkettő előtt ebédre csönget. Az étrend nem nagyon dús: sűrű és fekete leves, amelyben nagy fókahúsdarabok úszkálnak. Az ital vízzel kevert szörp és szilva-befőtt a dessert. Ebéd közben szakadatlanul folyik a társalgás, úgyszintén ebéd után is, mikor mindenki füstöl.
Félháromkor Bjaaland jelenti, hogy a gőzfürdő kész. Török fürdő a déli sarkvidéken, ezt már látni kell; követem tehát Hasselt, aki a sort megkezdi.
A tornácról a nyugat felé haladó folyosóra térünk és egy nagy jégbarlangba jutunk, melynek falait dér és jégcsapok borítják. A fürdő berendezése époly egyszerű, mint amilyen ötletes. A fürdő maga egy nagy, csukott láda, melynek tetején nyílás van a fej számára. Alul van a fűtőtest, mely vízzel telt bádogládából és két Primus-kályhából áll. A fürdőző maga szabályozza a hőfokot, azzal, hogy a fürdőládát lejjebb bocsátja, vagy följebb emeli a mennyezetre, a ládára erősített csiga segítségével,
137
Mikor belépek a hőmérő 54 fokot mutat.
A telep mindegyik, vagy majdnem mindegyik tagja megtisztálkodik, majd egynegyedhatkor ismét felöltik prémhüvelyeiket és elhagyják a fürdőházat.
Ebéd óta megváltozott az idő: hirtelen délnyugati szél kerekedett, mely sűrű hóförgetegeket hajt maga előtt. A zenithen csillagok ragyognak, míg alant áthatolhatatlan fehér porzás állja útját a szemnek. Mindent eltakar a hóhullás, azonkívül a szemet is elvakítják a pelyhek. A kutyákon nem látszik, mintha ez a hirtelen változás különösen zavarná őket; némelyikük ide-oda nyargal, míg a többi összegömbölyödve fekszik a havon. Az emberek lámpával felszerelve mennek ki. Mindegyiküket azonnal körülveszik fogatának kutyái, melyek vídám vakkantásokkal fejezik ki örömüket, hogy viszontlátják gazdájukat; akkor aztán mind a sátrak felé tartanak. A falka hazatérése békésen megy; csupán Bjaaland ebei csapnak rettentő zajt. Éji szállásuk bensejében vad csatát vívnak; gazdájuk erélyesen közéjük suhint, mire a rend hamarosan helyreáll.
Mikor a kutyák már be vannak hajtva, mindegyik szánvezető a "mészárszék"-hez megy és onnan kis ládában darabokra vágott fókahúst visz állatainak. Félóra mulva a tábor elcsendesedik. A hőmérő -54 fokot mutat, a szél 10 m. másodpercenkénti sebességgel fuj. A sátrak a kutyafalkát jól megvédik a vihar ellen.
A kunyhóban erélyesen haladnak az ünnep előkészületei; alighogy belép az ember, azonnal látja, hogy jó házban van.
A közös helyiség nagyon tiszta s ez alkalomra kis norvég lobogókkal díszítették fel. Hat órakor pazar lakomát szolgálnak fel. Ezúttal Lindströrn felülmúlta önmagát. Először is egy negyed plum-puddingot szolgál fel minden egyes vendégnek, majd "Napoleon"-t, finom rétestésztát krémmel töltve. Számban összefut a nyál e cukrászremek láttára. Míg Norvégiában egy ilyen sütemény az egész asztalnak elég lett volna, ad-
138
dig itt minden ember külön kap egyet s ezt nagy gyorsasággal el is tüntetik; e habzsolás láttára azt hinné az ember, hogy tegnap óta nem evett ez a társaság egy falatot se.
Ezután szivarra gyujtanak, majd felszolgálják a kávét. Az embernek kell hogy legalább egy bűne legyen. Ha már meg van fosztva az ivás gyönyörétől, a nyalánkságra adja magát. A hatás nem is késik. A vendégek mintha kissé elnehezedtek volna. Nyilvánvaló, hogy a rétes nem könnyen csúszik.
Egyszerre felharsan Lindström hangja a konyhában:
– Stubberud! Siess, mielőtt fölmelegszenek!
Rohanok, hogy lássam, mi az. A szakács hason fekszik a padláson és a csapóajtón át lenyujt – találják ki mit! – két üveget, egy Bénédictine-t és egy punchot, mindkettő fehér a dértől! Stubberud mérhetetlen óvatossággal veszi át az értékes palackokat és nem kevesebb vigyázattal viszi az étterembe, hol megjelenésüket zajos üdvrivalgás fogadja. Míg a likőröket hörpölgetik, megindítják a fonográfot a társaság tapsainak közepette; Framheim lakói nagy zenekedvelők. A hangszer, így szól a bejelentés, sorra eljátssza mindenkinek a kedvenc zenedarabját; hogy meghálálják a szakács remek közreműködését az ünnep fényének emelésében, az ő kedvenc darabjával kezdik. Tararabumsztié! hangzik s utána valcer, melyet kómikus nóta követ. Az előadás alatt Lindström mintegy helyére szögezve áll a küszöbön, egész magatartása elragadtatást fejez ki. Azután a Hugenották egy áriája következik, majd Solveig dala. Ha Bryhn jelen lett volna, a mély hatás, melyet zenéje keltett, még inkább meghatotta volna, mint a lelkes tapsok, amelyek az előbbi darabokat üdvözölték. Amint a recitatív halad, az arcok egyre jobban elkomolyodnak. Mindet meghatja a sok emlék, amelyet ez a dal kelt lelkükben s a mindent magába foglaló költészet, amely kiárad belőle.
139
E darab végeztével félreteszik a fonográfot, senki sem akar többet hallani.
Félkilenc. Már azt hittem, hogy a lefekvés ideje közeledik, mikor a sarkutazók egyike elkiáltja magát: "Rajta, most lássuk a nyílakat!" Legott felfüggesztenek egy háncsból készült céltáblát a konyhából a tornácra vezető ajtóra s egy ládából előkerülnek a kis játéknyílak. A versenyzők felállnak az asztal végén, körülbelül három méternyire a céltól; most megkezdődik a vetélkedés, kacagás és zaj kíséretében. Stubberud a legügyesebb; öt nyila közül kettő a centrumba talál, a másik három egészen közel ehez csapódik be. Johansen lő utána, elég jól, de nem ér fel az elsővel. Utána Bjaalandon a sor. Miután felállt az asztal végén, mint a többiek, óriási lépést tesz előre, úgy hogy már alig másfél méternyire áll a céltól, mikor fegyverét kilövi. Ennek dacára sem ragyogó az eredmény. Minden nyila jóval a céltábla alá kerül. Hassel sem szerencsésebb. Amundsen és Wisting lövése époly rossz. Prestrudé közepes. Hanssen olyan erővel küldi ki a nyilát, mintha szigonyt lőne valami rozmárra. Az elért pontokat gondosan feljegyzik, később aztán kiosztják a díjakat.
A verseny alatt Lindström kipiheni a nap fáradalmait, átadva magát kedvenc időtöltésének, a patience-rakásnak; de azért érdeklődéssel kíséri a verseny fordulatait és időnként leteszi a kártyákat, hogy valami tréfás megjegyzést bocsásson szélnek. A helyiségben trópikus hőség uralkodik: +35°. A szakács ekkor félbehagyja játékát, eloltja a mennyezetről függő nagy lámpát és két kisebbel helyettesíti azt, hogy a hőség ne bántsa a felső hálóhelyek lakóit, ha majd lefekvésre kerül a sor. Ez a lámpacsere finom célzás arra, hogy a lefekvés ideje közeledik.
Most, jóllehet az új lámpák igen szépen világítanak, a szoba sötétnek tűnik; a szokásos világításhoz képest nyomorúságos mécseseknek tetszenek.
Ezután a sarkutazók elfoglalják hálóhelyeiket.
140
Lindström becsületbeli kérdésnek tekinti, hogy mindig ő legyen az első, aki lefekszik és minden áldozatra kész, hogy ezt a rekordot megtartsa. Ma pedig kevés hiányzik ahoz, hogy elveszítse. Stubberud már csaknem levetkőzött; előnyének elbízott tudatában nem is mulasztja el, hogy cimboráját kihívó szóval ne ingerelje. A szakács, ki túlbüszke ahoz, hogy legyőzetését bevallja, legott visszavág. Stubberud kész éji toalettjável és nekilát, hogy felmásszon hálóhelyére, mely Lindströmé fölött van. Ezen elhatározó mozdulat láttára versenytársa megragadja lábát: "Várj csak, öregem, míg magam is levetkőzöm!" – kiált a szakács legsiralmasabb hangján. De Stubberud nem enged; meg akarja nyerni a fogadást. Lindström erre elengedi, letépi magáról a nadrágtartót és vackába fúrja magát. Stubberud protestál: "Ez nem igazság, nem vagy levetkőzve!" – "Bánom is én!" – felel Lindström. "Mégis én vagyok az első!"
Az ügy nem nyert ezzel elintézést. Alig feküdt ágyába a főszakácsmester, rettentő recsegés-ropogás hallatszik. A polc, amely ágykerete mellett állt s amely a legkülönbözőbb tárgyakkal volt telerakva, feldőlt és egész lövedékzáport zudít Lindströmre; fonográflemezek, mindenféle szerszámok, cukrosdobozok, pipák, dohánycsomagok, hamutartók, gyufaskatulyák, stb. potyognak reá. Nem találván többé helyet ágyában, a szakács kénytelen fölkelni és bevallani, hogy legyőzetett. Ezután a többiek is lefekszenek, némelyek könyvvel, mások pipával a szájukban. Pontban tizenegy órakor kioltják a lámpákat.
E percben Amundsen kimegy; követem, hogy búcsút vegyek tőle.
– Elkísárem önt a raktárig, – szól Amundsen, onnan már magától is könnyen megtalálja az utat.
Bár az idő jobbra fordult, azért fekete sötétség uralkodik. "Hogy el ne tévedjünk, magammal viszem triómat." Az expedició vezére előhivja három kedvenc kutyáját, amelyeket ez a késői kivonulás bizonyosan
141
izgat, aztán egy farakásra lámpást állít, hogy ez visszatértében irányítsa. Kísérői nyilván megszokták, hogy arra menjenek, mert azonnal a raktár felé indulnak.
– Nincs benne semmi meglepő, ha ismerik az utat, – jegyzi meg társam. Megérkezésünk óta naponta legalább egyszer megteszik. Hármunknak szokása, hogy mindennap félórás sétát tegyünk ebben az irányban, mielőtt munkához látnánk. A tél kezdetén a többiek is erősen elhatározták, hagy így tesznek; mindet lelkesítette a reggeli séta gondolata. De a lelkesedés nem tartott soká.
– Noha a távolság nem nagy – folytatja Amundsen – mégis meggondolatlanság lenne, ha a kutyák s a felállított jelzések nélkül próbálnánk odatalálni a raktárhoz. Némelykor lámpást akasztok ezekre a rudakra; de ha a hőmérő olyan mélyen áll, mint ma, a kőolaj megfagy és a fény kialszik. Eltévedni itten a legszörnyűbb következményekkel járna.
Ime, itt az első jelzés; szerencsénk van, hogy éppen rábukkantank. Annál inkább ügyelni kell ezekre a jelzésekre, mert az első közelében nagy, hat méter mély gödör tátong egy domb mellett. Ha valaki eltévedne, könnyen beleeshetne és karját vagy lábát törhetné!...
Most mentünk el a második jelzés mellett. A két következő jelzőrúd rövid, tehát nehéz meglátni őket. Itt gyakran tétovázom, hogy merre kell továbbmenni; hasonló esetben a kutyákat hívom, hogy megmutassák az utat. Láni, most is lehetetlen bármit is meglátni, míg rajta nem vagyunk. Tudom, hány lépésre vannak egymástól a jelzések; ha megfelelő számú lépés után sem látok semmit, akkor megállok és szemügyre veszem a terepet. Ha semmit sem találok, füttyentek a kutyáknak, azonnal itt teremnek. Nézze csak, mindjárt meglátja.
Amundsen füttyent; kísérőink legott odafutnak.
– Hogy megértessiik velük, hogy a raktárhoz vezető utat keressük, – mondja barátom, – tovább kell mennünk.
142
Csakugyan, a kutyák útnak erednek, de ezúttal olyan iramban, amelyet követni bírnak. Rövidesen megjelenik az útvonal utolsó jelzőrúdja.
– Zseblámpám mindjárt kialszik, – szól Amundsen; bocsásson meg tehát, ha nem kísérem tovább. Különben is tudja ön az utat.
Ezzel elválunk; ő hazatér Framheimbe, míg én, a láthatatlan vendég, sietek vissza szelídebb világtájak felé!