NYOLCADIK FEJEZET.

A Nagy Jégperemen.

Október 20-án végre fölkerekedünk, szeszélyes áprilisi időben. Nagysietve fölszerszámozzuk a kutyákat s társainktól kurtán elköszönve, neki vágunk útunknak. Ha jól emlékszem, Lindström még csak az ajtóig se kísér, hogy tanuja legyen útrakelésünknek. Az idő nem sok jóval biztat. Reggel az ég borult és ködös; féltíz felé kitisztul és könnyű keleti szél támad.

Öten vagyunk: Hanssen, Wisting, Hassel, Bjaaland és jómagam, négy szánkón. Minden szánkó előtt tizenhárom kutya.

A szélesség 80. foka alatt felállított raktárban élelmiszerek várnak; tehát csak annyi útravalót viszünk, amennyire odáig szükségünk lesz: a szánok könnyűek, nem kell félnünk, hogy a kutyafogatokat kifárasztjuk, nyugodtan magunk is felülhetünk.

A jégtorlaszon ott áll Prestrud a mozgóképfelvevő-készülékkel, hogy továbbhaladtunkban megörökítsen bennünket. A túlsó oldalon, amikor éppen nekikászo-

162

lódunk a Jégperem megmászásának, újra elénk kerül. Az operatőr lélekszakadva követ minket. Az állomáshelytől jó messze még egyszer visszatekintek, hogy házikónkat köszöntsem, amelyben annyi kellemes órát töltöttünk. Szinte leesett az állam meglepetésemben, amikor még ott is megláttam Prestrudot a készülékével. Az utolsó dolog, amit a jégsivatag határán láttam, egy készülékkel, hogy továbbhaladtunkban megörökítsen bennünket. A túlsó oldalon, amikor éppen nekikászolódunk a Jégperem megmászásának, újra elénk kerül. Az mozgóképkészülék volt.

A térszin kitűnő; viszont az idő egyre ködösebb, a mint előrehaladunk. Egy dombocskáról aláereszkeáve, kevés híján mindnyájan szakadékba zuhanunk. Nyilván túlságosan keletnek fordultunk; legott nyugat felé irányítom a karavánt. Felkötöm a ski-t, aztán megmarkolva egy kötelet, amely valamely szánra van erősítve, cipeltetem magam, a snörekjöring módján, hogy azzal a norvég kifejezéssel éljek, amely ma már mindenütt ismeretes a sport szótárában. Rövid idő multán, amikor a köd pillanatokra felszakad, szemünkbe tűnik egyike a kis zászlóknak, amelyek az útvonalat jelzik; azonnal a zászlók irányába forduulunk. Mennyi emlék fűződik ehhez a helyhez! Előző kirándulásunk idején rettentően szenvedtünk itt a hidegtől.

Első napi menet 37 kilométer; kezdetnek elég csínos.

A jelzőzászló mellett ütjük fel tanyánkat. Minthogy most már csak egy sátrunk van, gyorsabban megy a dolog, mint előző expediciónkon. Percek alatt készen áll a sátor és minden hamarosan rendjén és helyén van, mintha régen gyakoroltuk volna magunkat ezekben a dolgokban. A sátor elég tágas, elférünk benne jól a szükséges holmival együtt. A déli út alatt állandóan ugyanazt a módszert követjük táborhelyünk berendezésében. Amint a karaván megáll, elsősorban sátrat verünk. Wisting a vászon alá bujik és felállítja a rudat, mi többlek a köteleket feszítjük ki, amikor aztán készen áll a sátor, odahordom a táborozáshoz szükséges holmit,

163

a konyhaszereket és mindent a szokott helyére rakok. Meggyujtom a Primust és a fazekat megtöltöm hóval. Ezalatt a többiek kiosztják a kutyák járandóságát és aztán szabadon eresztik őket. A ski-k szíjjazatát leszedjük és ládába zárjuk vagy felaggatjuk a hóba tűzött és a szánok elejéhez erősített hótalpakra.

A sátor minden szempontból tökéletes. Tompa színe kellemes a szemnek, benseje pedig igen jóleső benyomást kelt.

Október 21. Éjszaka keleti szélroham; reggel felé alábbhagy a szél; tíz órakor indulunk. Alighogy útrakelünk, a szél ujra erőre kap és sűrűn örvénylő tömegekben korbácsolja fel a havat.

De azért nem kevésbé gyorsan haladunk előre a zászlókkal jelzett útnyomon. 31 kilométeres úttal elérkezünk egy tekintélyes hóbabához, amelyet mult április elején állítottunk; még ma is szilárd. A gúlák tehát ellenállnak a hóviharoknak; a tapasztaláson okulva elhatározzuk, hagy útunkat mindvégig, egészen a Sarkig, hasonló hórakásokkal jelöljük meg. A visszatérő útban nagy köunyebbségünkre lesznek.

Napközben a szél délkelet felé fordult; meglehetősen csípős; a hófúvás legalább megszűnt. Hőmérséklet -24.2 fok. Ez nem nagy hideg; de azért jócskán megérezzük, mikor a szélben tovairamlunk.

Este, napi útunk vége felé rábukkanunk régi nyomunkra; most is igen tisztán látható, jóllehet hat hetes már. Miután az utóbbi órákban egyetlen régebbi terepjelzésünket sem vettük észre, szerencsét kívánunk magunknak a nyomratalálás alkalmából, már azért is, mert a "disznólyuk", mely az állomáshelytől körülbelül 75 km.-nyire fekszik, nem lehet már messze.

Október 22. Sűrű köd; hozzá erős délkeleti szél és hófúvás. Alig látni pár lépésre és mi közeledünk a jégár szakgatott részéhez! Megkísértjük kikerülni ezt a veszedelmes környéket s ezért keletnek térünk.

Egy utolsó pillantás a táborhelyre, hogy lássuk, nem feledünk-e valamit ott és azzal hajrá! Szüntele-

164

nül gyalázatos idő. Az ág hózivatarral ver bennünket, míg a szél a felszínről fölragadott hó sűrű forgatagait csapja arcunkba. A menet elejét alig lehet látni a végről. Bjaaland jár elől.

Már több nem nagyon széles rianáson átkeltünk, amikor az első szán egyszerre besüpped. Vezetőjének sikerül leszabadulni róla. Pár pillanattal később a szán sülyed és eltűnik. Bjaalandnak még éppen annyi ideje van, hogy jó támaszpontot keressen a szilárd havon és kutyafogatával együtt keményen megveti a lábát. Ámde a szán egyre mélyebbre sülyed a szakadékba. Mindez néhány másodperc műve.

– Mindjárt eleresztem az egészet! – kiáltja bajtársunk; abban a pillantásban Wisting és én segitségére érkezünk. Még egy másodperc és a szán kutyástól eltűnik a mélységben. Barátunk kétségbeesett kiáltására a másik oldalról Hanssen és Hassel kötéllel rohannak oda. A kötelet legott a veszélyben forgó szán elé erősítjük; Bjaaland és én a szilárd jégen megvetve lábunkat, fenntartjuk, amíg a többiek kifogják a kutyákat. Azután megemeljük a szánt és Hassel járművéhez kötjük, amelyet keresztbetaszítottunk a hasadék fölött, ahol a legkeskenyebb volt. Most lélegzetet vehetünk. De lehetetlen kiemelni a szánt, anélkül, hogy előbb le ne szednők a terhét. Wisting vállalja ezt a munkát, erős kötelet kötve magára. Bjaaland meg én tartjuk az egészet. Hassel és Hanssen emelik ki a ládákat. Szokásuk ellenére lassan dolgoznak. Wisting, aki alulról látja a helyet, mely lábuknak támaszpontul szolgál, óvatosságra inti őket. A jégpárkány, amelyen állnak, alig pár centiméter vastag! Bajtársainkat ez csöppet sem hatja meg; folytatják a munkát, épp oly nyugodtan, mintha a legnagyobb biztonságban végeznék.

Szerencsénk yolt, hogy erre jöttünk; ez az egyetlen hely, ahol a szakadék elég keskeny ahhoz, hogy egy szánnal át lehessen hidalni. Odébb nyugatnak mindenestől elnyelte volna a belebukott szánt.

165

Mikor a szán megszabadul terhétől, a glecser jegére emeljük, aztán felhúzzuk Wistinget.

– Nem haragszol, hogy kibujhatsz ebből a lyukból, mi? – szólok hozzá.

– Nem tudom; olyan pompás nyugalom van odalent – felelte nevetve.

Most már a legnagyobb elővigyázat szükséges. A talajt szószerint teleszabdalják a repedések. A Jégperemnek azon a táján járunk, melyet "disznólyuknak" neveztünk volt el. Amilyen sűrű a köd, őrültség lenne továbbmenni ezen a szétrepedezett jégáron. El is határozzuk, hogy várunk, míg a köd felszakad.

A talajt mindenütt üregek aknázzák alá; sehol nincs akkora szilárd térség, hogy felállíthassuk a sátrat és támasztókaróit. Végre hosszas keresés után találunk egy csekélyke területet, amely biztosnak látszik; sátrunkat azonnal felállítjuk ott, a támasztókarókat pedig a körülöttünk lévő repedésekbe verjük be. A kutyákat kipányvázzuk, hegy bele ne bukfencezzenek valamelyik szakadékba, aztán a szükséges felszerelést behordjuk a sátorba, ezer óvatossági rendszabály betartásával. Wisting, aki valamit a szánján hagyott, kilép a sátorból. Abban a szempillantásban, nagy rémületünkre elsűlyed, mintha valami vadász-verembe pottyant volna. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy kitárja karjait; így fenntartotta magát. Megjegyzendő, hogy már több ízben jött és ment el ugyanazon a helyen, baj nélkül. Wisting a halál torkából menekült meg: a rianás, amelybe beleesett, feneketlen szakadék volt. Nem lévén okosabb dolgunk, egy jó étkezés örömeit élvezzük. Az ég majd kiderül, ha kedve tartja; addig is éljünk jól.

Délután egy óra tájban a köd kevésbé sűrű és az idő hirtelenül elcsöndesedik. Három órakor végre részleges tisztulás; azonnal hozzálátunk, hogy a légköri állapotokat megvizsgáljuk. Az időjárás határozottan jobbrafordult; ha délen még mindíg nagyon sűrű is a köd, északon feldereng az ég kékje. A szür-

166

kületen át egy kupoláhOZ fogható alakzat halvány körvonalait vehetjük ki. Wisting és Hanssen azonnal elindulnak arrafelé, hogy terepszemlét tartsanak. A kupola egyszerűen csak valami kis jégdomb, amilyet már sokszor láttunk ezen a tájon. A felderítők botjaikkal megdöngetik a jeget; az egész kiemelkedés nem egyéb, mint vékony jégkéreg egy borzalmas szakadék fölött!

Négy órakor az ég kitisztul. Legott terepszemlére indulok két emberrel, hogy rátaláljunk a labirintus kijáratára. Gondosan kötelet kötve magunkra, kelet felé megyünk, amint már azelőtt is ezt az irányt követtük hasonló körülmények között.

A táborhelytől néhány lépésre a szakgatott zóna véget ér. Ugyanekkor fölszakad a köd; most már a kötél végén járó láthatja az élen haladót. A sátor pontosan egy kis dombokkal telehintett terület északkeleti szélén állott. Semmi kétség: a karaván éppen a "disznólyuk" kellős közepébe jutott. Továbbmentünk kelet felé, míg teljesen nyilt útat nem találtunk, akkor aztán visszatértünk a táborba. A felpakolással elkészülünk és útrakelünk! Milyen jóleső érzés, mikor az ember ismét jó, szilárd talajt tud a lába alatt! A legnagyobb gyorsasággal haladunk Dél felé!

Még nem vagyunk egészen túl minden bajon, útunkat megint repedések keresztezik; keskenyek ugyan, nem akadályoznak bennünket, de mindenesetre figyelmeztetésül szolgálnak. Odébb új domblánc.

– Ha nem kerülnők meg, hanem egyenesen átkelnénk rajta, időt nyernénk, – ajánlja Hanssen.

– Igen, de kockázatos vállalkozás.

– Hadd próbáljuk meg, – felel barátunk, aki mindig kész elől haladni, – ha nem sikerül, hát nem sikerül, akkor körülmegyünk!

Bevallom gyöngeségemet, engedek Hanssen kérésének. Eleinte minden úgy megy, mint a karikacsapás; több halmon átkeltünk már, mikor egyszerre esak Hanssen fogatának első három kutyája eltűnik egy

167

repedésben. Bajtársunk kihalássza az állatokat, a karaván aztán baj nélkül átkel. Pár perc mulva az oszlop eleje ismét elsűlyed! Egyre rosszabbá válik a dolog! Belekeveredtünk egy újabb útvesztőbe, amely semmivel sem kevésbé veszélyes, mint az előző. Azonnal megállítom a menetet; megelégeltem ezt a testgyakorlatot és elrendelem, hogy forduljunk vissza.

– Várjunk, még csak néhány lépés és túl jutottunk a rossz terepen! – veti ellenem Hanssen, aki nem akar engedni abból, amit egyszer a fejébe vett. Jól van! de addig is menjünk csak vissza.

Összenyomódásból keletkezett jégtorlasz volt: turolás, amilyen az úszó jégben szokott leggyakrabban előfordulni. Ugy tetszett, mintha négy hatalmas, egymással szemközt állított jégtömbből állna; közbül bizonyosan iszonyú szakadék tátongott.

7. kép. Turolás a jégperem szélén.

Hanssen, akinek az ilyen terepben mindíg különös gyönyörűsége telt, valószínűleg azért, mert alkalma nyílott rá, hogy kitornázza magát és próbára tegye ügyességét, kedvetlenül csinál hátraarcot és mérges tekintetet vet a jégtömbök felé, melyek nem vetették magukat alá az ő kísérleteinek.

Messzeterjedő kilátás a Jégperemre. Mint már többször megfigyeltük volt előző alkalmakkor, a jégár e része bemélyedésben fekszik. Miután megkerültük a horpadást, a környéken uralkodó magaslatra jutunk. E pillanatban kelet felől kibontakozik egy jelzőrúd zászlóval a csúcsán. Eszerint útunk túlságosan nyugatnak tért el. Még néhány rianás, majd egy rengeteg hasadék, aztán végre megint szilárd talajon járünk. Este két hókunyhó mellett visz el az utunk; még előző expedíciónk idején emeltük őket. A viharok félig telehordták hóval. Fel is állítjuk a sátrat melléjük. Az idő egyébként enyhe és igen kellemes. Csak negyvenkét kilométer van még hátra a raktárig.

Szerencsénknek tarthatjnk, hogy a számos incidens egyike sem járt komoly következményekkel. A repedésektől eltekintve, az útnyom jó s előhaladásunk könnyű volt.

168

Október 23. Borult időre ébredünk; mitsem látni. Alig kelünk útra, oly sűrű hóförgeteg kerekedik, hogy tíz szánhosszúságnyira sem lát el az ember. Estére, törik-szakad, el kell érnünk a raktárt. De vajjon rátalálunk-e majd ilyen időben? Addig is gyerünk! Egyelőre nem kell félni, hogy túllövünk a célon, még odáig jó darab út áll előttünk. A zeniten aránylag elég tiszta az ég; reméljük, majd csak elül a hóvihar. Az ám! Ahelyett, hogy szelidülne, még erősebben fúj a szél!

Wisting szánjához van erősítve a legjobb úttávmérőnk. Tapasztalásból tudjuk, hogy jelzései rendkívül pontosak. Délután félkettőkor pontosan akkora távolságot mutat, amekkora reggeli táborhelyünket a raktártól elválasztja. Felszólítjuk hát Hanssent, akinek az egész társaságban legjobb a szeme, vizsgálja csak meg a láthatárt. Abban a pillanatban néhány szánhossznyira balfelől földereng raktárunk. A ködön át jégpalotához fogható. Az iránytű és a távolságmérő kerék tehát pontos. Rögtön arra fordulunk és vidáman ütünk tábort a "rejtekhely" mellett. A három fontos pont közül, amelyeket dél felé menet érintenünk kell, az elsőt megtaláltuk és négy menetnap elegendőnek bizonyult, hogy megtegyük a 160 kilométert, amely első depónkat a Framheimtől elválasztja. Most a kutyák megpihenhetnek és kedvükre lakmározhatják a fókahúst. Idáig kitűnően tartották magukat. Egyetlenegy kivételével valamennyi láthatólag nagyon jó erőben és kedvben van.

A ládákat s egyéb holmit a szél vastag hólepellel vonta be. Először is kiszabadítjuk a húst és óriási darabokra vágjuk a falka számára. Kiosztjuk és az állkapcsok szorgalmasan dolgoznak! Kezdetben a legnagyobb nyugalom uralkodik. Mindnek csak az evés a legfőbb gondja. De mikor a gyomrok megtelnek, egyszeribe vége a békességnek és egyetértésnek. Hai, alighogy elnyelte adagjának felét, ráveti magát Rap-ra, és elragadja ennek húsrészét. A rablás persze zajos kavarodást kelt; mire Hanssen ott terem, hogy rendet csináljon, a vétkes kereket old. Nagyszerű állat, de retten-

169

tően konok. Ha egyszer valamit a fejébe vett, nincs mód rá, hogy el lehessen téríteni tőle. Egyik pihenőnk alkalmával éppen én osztottam ki az eleséget Hanssen fogatónak. Hai, miután fölfalta részét, elősettenkedett és leste, nem juthatna-e még egy kis pótadaghoz. Éppen az orra előtt nyugodtan evett Rap. Hai szempillantás alatt ráugrik és kényszeríti, hogy átengedje pemmikánját. Láttam az egészet; mielőtt Hai befalhatta volna társa ebédjét, megragadom nyaka bőrénél fogva és a korbács nyelével jót húzok az orrára és erővel igyekszem elvenni tőle a pemmikánt. A dolog nem ment olyan egyszerűen. Valóságos csatát kellett vívnom és többször meghempergőztem a hóban ellenfelemmel. Nem minden baj nélkül kicsikartam a diadalt és Rap újra evéshez láthatott. Az első ütésre, amit az orrára mértem, minden más kutya elbocsátotta volna zsákmányát. De Hai nem ilyen fából van faragva.

Milyen gyönyör, mikor az ember beléphet a meleg sátorhba, miután egész nap a fagyasztó szél verte.

Éjszaka a szél északnak fordul. Másnap reggel megint förgeteg. Mindaz a sok hó, amelyet. tegnap mögénk kergetett a szál, ma visszatér délnek elibénk. Négy lépésnyire sem látni semmit. Ma nem baj! Negyvennyolc órai pihenőt adtunk kutyáinknak.

A nap borzasztó lassan múlik a hálózsákban fekve. Nem beszélgethet az ember folyvást, benyomásait sem jegyezheti fel egész nap. Az étkezés meg az olvasmány kellemes idótöltés lenne; de ilyen expediciókon az étrend se valami változatos, a könyvtár se nagyon gazdag. Egyetlen menedék az alvás. Boldog, aki ilyenkor egész nap aludni tud!

Napközben alábbhagy a szél, mire mi új raktárt emelünk a régi helyén. Három teljes szánfelszerelést hátrahagyunk, nincs szükségünk rájuk. Meglehet, hogy a keleti csoport hasznát veszi majd. Ez a meglehetős jól felszerelt raktár igen alkalmas lenne egy oly expedíció számára, mely a VII. Edward király földjét akarná kikutatni déli irányban. Aztán felrakodunk.

170

Mire leszáll az este, minden indulásra készen áll. Pedig nem volt sürgős a készülődés, mivel még a másnapot is pihenőre szántuk. De az ilyen messzi szélességen helyes dolog kihasználni a jó időt, mikor éppen kedvez. Sohasem lehet tudni, meddig tart.

Október 25. Semmi érdekes. Az emberek alusznak, mint a bunda, a kutyák meg falnak, ahogy csak bírnak. Ezek is, azok is erőt gyűjtenek.

Amíg mindenki alszik, vegyük szemügyre szánjaink terhét. Hanssené áll legelől, aztán következik Wisting, Bjaaland és Hassel szánja; mind megrakva eleséggel:

Ime, lássuk mi van a ládákban:

Tartalom:
1. számú láda: 5300 kétszersült 50 kg
2. számú láda: 112 adag pemmikán a kutyák számára, 11 zacskó tejpor, csokoládé és kétszersült 77 kg
3. számú láda: 124 adag pemmikán a kutyák számára, 10 zacskó tejpor és kétszersült 73 kg
4. számú láda: 39 adag pemmikán a kutyák számára. 86 adag pemmikán az emberek számára.
9 zacskó tejpor és kétszersült 		74 kg
5. számú láda: 96 adag pemmikán a kutyák számára 55 kg

Az élelmiszerek súlya szánonként:    

329 kg

Egyéb anyagokkal és a járművek súlyával együtt egy-egy fogatnak 400 kilogrammot kell cipelnie. Hanssen szánja viszi az úti iránytűt, ezért csupán aluminiumhuzattal van felszerelve; úttávmérő nincs rajta. A három másik szánon egy-egy kisebb iránytű és egyegy órabeosztású úttávmérő van. Műszerekben még két sextánst és három mesterséges horizontot, kettőt üvegből, egyet higannyal, egy magasságmérőt, két aneroid

171

légsúlymérőt, négy hőmérőt, két látcsövet, öt órát, azonkívül egy kis úti gyógyszertárat és egy dúsan felszerelt készletet apróbb kéziszerekből és szükségleti tárgyakból viszünk magunkkal. A sebészeti ládikában nincs egyéb, mint egy foghúzó-fogó, meg egy önborotváló. Van még velünk egy kis tartaléksátor, arra az esetre, ha egy csoportnak hirtelen vissza kellene vonulnia; két Primus és 102 liter kőolaj, elosztva a három szánon. Minden embernek van eoy kis tarisznyája a váltó alsónemű és a jegyzőkönyvecske számára. Kezdetben kettős hálózsákot vittünk.

A távot a déli szélesség 80. és 82. foka között napi 28 kilométeres szakaszokban tesszük meg. Kétszer ilyen gyorsan is mehetnénk, de nem versenyfutásról van itt szó.

Hogyan haladnak majd a kutyák most, hogy a szánek súlyosan meg vannak rakva?! Nem aggódtunk, hogy ne bírnák el a terhet, de legkevésbé sem számítottunk arra, ami bekövetkezett.

Október 26. Elindulás a 80. szélességi foknál lévő raktártól, tiszta és enyhe időben, könnyű északnyugati széllel.

Mielőtt elindulnék az élen, mint felderítő, néhány lépéssel Hanssen szánja elé állok. Még egy utolsó pillantás a táborhelyre, melyet elhagyunk.

– Minden kész; előre, indulj! – kiáltom és teljes sebességgel elindulunk. Még jóformán rá sem eszmélek, máris föl vagyok döntve! Az élen haladó fogat egy szempillantás alatt utolért. A felfordulásban, amit pottyanásom okozott, szerencsére megállnak a kutyák; így baj nélkül szabadulok. Dühöm határtalan; persze azért őrizkedem megmutatni, úgysem lenne egyéb eredménye, mint hogy az általános vígságot fokozná! Különben is csak magamat okolhatom szégyenletes balesetemért. Miért nem indúltam elegendő előnnyel? Helyet változtatok hát és a menet végére állok.

Mihelyt a rend helyreállt, Hanssen fogata nekiiramlik, mint a nyíl; nyomában a másik három.

172

Társaim skí-talpakon vontatják magukat járműveik után.

Iszonyúan küzködöm, hogy el ne maradjak; abban a reményben, hagy a kutyák heve rövidesen alábbhagy, keményen tartom magam. A kutyák egy óra alatt tíz kilométert futnak meg. Megelégeltem az iramot, elhelyezkedem Wisting szánján. Meg is tartom ezt a helyet a 85. fok déli szélességig; így 550 kilométert tettem meg a szánon ülve a legcsekélyebb fáradság nélkül. Nem, igazán nem, soha azelőtt nem képzeltem volna, hogy a délsark felé vezető út ily tekintélyes részét ily kényelmesen végigszánkázhatom. Ez az eredmény Hanssen páratlan szakértelmének köszönhető. Bámulatos módon kezében tartja a kutyafalkát; állatai fenntartás nélkül elismerik tekintélyét, tudva, hogy a legkisebb hibát is nyomon követi a büntetés.

Az ősi természet persze ki-kitör időről-időre e félvad állatokból, de a szigorú megtorlás, mely sohasem várat magára. azonnyomban helyreállítja a fegyelmet.

Szinte faljuk a távolságot.; így aztán esténként már igen korán tábort ütünk.

Már másnap, október 7-én, keleten meglátjuk azokat a hatalmas jégtorlaszokat, amelyeket második raktár-elhelyező expediciónkhól ismerünk, a szélesség 81. és 82. foka közt.

A tapasztalás megtanított rá, hogy milyen hasznos dolog hóbabákat állítani útközben, így könnyen eligazodhatunk e nagy fehér sivatag mélyén. További útunkat is megjelöljük hasonló hórakásokkal. Ilyképpen a visszatérő útban könnyű lesz eligazodnunk s annál gyorsabban haladhatunk. Összesen 150 ilyen két méter magas hóbabát állítottunk, nem kevesebb, mint 9000 tömböt faragtunk, melyeket nagy késeink segélyévol vágtunk a hóból. Minden ilyen rakásba egy "dokumentumot"-t zártunk, mely a hóbaba sorszámát, helyzetét, az észak felé legközelebbi hórakástól való távolságát s annak irányát tüntette fel. Meglehet, óvatosságom túlzottnak tűnik? Nézetem szerint semminő

173

óvatossági rendszabály sem lehet felesleges a folytonos egyformaság mérhetetlen területein. Ha valaki eltévedne ebben a sivatagban, mely láthatártól láthatárig egészen egyenlő, igen nehéz lenne visszatalálnia a helyes útvonalra. Egyébként a hóbabák felállítása több becses előnyt biztosított számunkra. Igy minden megállás, mikor e jelzőpontokat létesítettük, hasznos pihenőül szolgált a kutyáknak. Az elsőt 80° 23' déli szélesség alatt állítottuk. Innen kezdve minden. 13 vagy 15 kilométerre építettünk egyet-egyet.

30-án, ez az első eset, lelövünk Hanssen fogatából egy kutyát, amely túl öreg ahhoz, hogy lépést tarthasson velünk. Hulláját egy hóbabára tesszük; visszajövet jó lesz a falkának. Aznap még az útvonal egy másik fontos pontjához érünk, a szélesség 81. fokánál elhelyezett raktárhoz. E ponttól kezdve útirányunk egy kissé kelet felé tér el. Miután átkeltünk két elég jelentékeny repedésen, melyeket szerencsére betöltött a hó, délután két órakor a raktárhoz érkezünk. Mindent tökéletes rendben találunk. A zászlócska fennen lobog; semmi el nem árulja, – hacsak nem a ládákat borító félméteres hólepel, – hogy már nyolc hónapja tűzték ki a lobogót s azóta nem járt ember ezen a tájon.

Másnap Pompás idő; leheletnyi szél sincs, a nap ragyogóan süt. A hálózsákokat kitesszük a napra, hogy megszabadítsuk az aljára tapadt jégrétegtől. Azonkívül felhasznákjuk a tiszta időt arra, hogy meghatározzuk a raktár helyzetét, ellenőrizzük az iránytűt, és pótoljuk az útközben elfogyasztott élelmiszereket.

November 1. Sűrű köd. A tegnapi remek napsütés után különösen kínosan hat reánk. Porhanyós hó teszi küzdelmessé az előrejutást. Hébehóba egy-egy keskeny rianás, de ez szót sem érdemel.

A huszonkettedik kilométerig legcsekélyebb baleset sem ért bennünket; nem messze onnan aztán igen súlyos baj szakad reánk. Átkelve egy repedésen, Hanssen skíjének hegye beleakad kutyáinak istráng-

174

jába, elbukik és a szakadékba gurul; szerencséjére megakad estében egy kiálló jégdarabon. A fogat, alighogy észreveszi urának távollétét, felhasználja a kedvező alkalmat és a kutyák közt vad csata tör ki. A szán melyet nem tartanak többé, kezd visszacsúszni; ha az ütközet még néhány pillanatig tart, a szán mindenestől eltűnik a szakadékban. Egyikünk rohanvást átszökik a rianáson és éppen idejében ér oda, hogy a szánt megmentse a pusztulástól; ezalatt Wisting kötelet dob le Hansennek és szerencsésen fel is húzza őt a. mélységből.

A szokásos 28 kilométer után tábort ütünk.

A 81. szélességi foktól kezdve minden kilométerre egy-egy hóbabát állítunk.

November. 2. -35.5 Celsius-fok! Egész útnak alatt ez a legmélyebb temperatúra. Gyönge délkeleti szél.

Innen kezdve mindennapos gyakorlat, hogy akkor esszük meg a "lunch"-öt, mikor a napi útszakasz közepén hóbabát állítottunk fel. Ez az étkezés nem éppen valami bőséges; két vagy három darab tengerész-kétszersült. Akik frissítőre vágynak, kétszersültjüket hóval keverhetik. Ennek hallatára a nyál aligha fut össze az olvasó szájában; mi szívesen megettünk volna kétszerannyit is ebből a frugális [szűkös] eledelből. Ez árnyékvilágban minden a szélességi fokoktól függ. Ami az egyik égövön silánynak tűnik, az kitünő lehet a másikon.

Ez útszakasz folyamán átkelünk az utolsó repedésen; soká nem találkozunk többel; ez is alig néhány ujjnyi széles. A térszín kitűnő. A gleccser alig észrevehetően hosszú hullámok alakjában emelkedik. Ezellen a térszínváltozásokat is csak arról vesszük észre, hogy a hóbabák gyakran egyszerre eltűnnek a láthatárunkról.

November 3. Déli szélroham, heves hófúvás kíséretében. Hőmérséklet: -10 fok. Valahányszor a szél délről fúj, a hőmérő mindig emelkedik. Valóságos élvezet ilyen időben utazni. A hó felszíne lágy; mindamellett a kutyák bámulatosan haladnak.

175

November. 4. Könnyű déli szél. A felszín ismét megszilárdult, a kutyák veszettül vágtatnak rajta.

Ma kell elérnünk a szélesség 82. fokánál elhelyezett raktárakat; a sűrű köd miatt erős kilátásaink vannak rá, hogy észrevétlen elmellőzzük. Délután megtesszük az odáig még hátralévő útat, de nem látunk semmit. Igaz, hegy tíz szánkóhossznyira se lehet látni. Ilyen körülmények közt legokosabb tábort ütni és várni, míg felszakad a köd.

November 5. Reggeli négy órakor már megjelenik a Nap. Mikorra kissé megsuhintja a talajt és felfalja a ködöt, elindulunk. Remek szép idő, tiszta és enyhe. Előttünk, ameddig a szem ellát, a nagy fehér sivatag, mindenütt egészen egyenlő és sima; csupán egyetlen pont emelkedik ki belőle: a raktárunk! A harmadik fontos útszakaszt is legyűrtük tehát. Elértük legtávolabbi előretolt állásunkat dél felé. Van is nagy öröm; úgy érezzük, mitha már csaknem kezünkben volna a győzelem. A ködben öt kilométerre eltértünk nyugatnak a raktártól. Ha tegnap folytattuk volna útunkat, elértük volna a zászlócskákkal megjegyzett vonalat, mely a raktár környékét jelzi.

9. kép. Eleség raktár a déli szélesség 82. fokán.

Mint a déli szélesség 81. foka alatt álló raktárnál, itt sem történt semmi változás előző ottjártunk óta. A hótakaró, amelyet a szél a ládákra hordott, legkevesebb 45 centiméter.

A raktárbeli pemmikánnal jól tartjuk a kutyákat; a maradékot elvisszük magunkkal. Ami az egyéb élelmiszereket illeti, azokból annyi van, hogy egy részüket otthagyjuk, míg visszajövünk. Két rosszindulatú kutyát lelövünk. Tetemüket az eleségraktár tetejébe tesszük; visszajövet sor kerül rájuk.

Másnap pihenőt adunk a kutyáknak. Ez az utolsó hosszabb pihenőjük odafelé. Az idő remek; fel is használjuk arra, hogy holminkat megszárítsuk és a műszereket ellenőrizzük. Estére minden kész. Elégedetten tekinthetünk a múlt ősszel véghezvitt munkára. Betartottuk és végrehajtottuk a tervbevett programmot;

176

hadműveleti bázisunkat a 78 fok 38 perc déli szélességről áttettük a 82. fokra.

Innen kezdve minden ötödik km-en hóbabát állítunk és minden fokon eleségraktárt hagyunk hátra. A fogatok vígan húzzák terhüket; de végtére mégis ki fognak merülni. Eszerint ajánlatos minél előbb könnyíteni a terhen.

November. 7. Reggel nyolc órakor indulás. Most már az Ismeretlen áll előttünk. A jégperem most is a végtelen síkság képét nyujtja, az útnyom is épp oly jó, mint idáig. A 82. fokon túl fölállított első hóbabánál feláldozunk egy szuka kutyát. Igazán fáj megválnunk ettől a kiváló állattól, de szükség törvényt bent. Három szerelmese vontatott üvöltéssel gyászolja, mikor elmennek a hóbaba előtt, hol szerelmük tárgya pihen; látszik rajtuk, hogy végtelenül fáj elhagyniuk; de mindegy, a kötelesség szólítja őket és az ostor mindent feledtet.

Mostantól kezdve naponta 37 kilométeres útszakaszokat teszünk meg; egy szélességi fokot így három nap alatt járunk be; negyedik napon aztán pihenünk. A kutyák csodákat mívelnek; igyekezetük legmagasabb fokát érték el; a legnagyobb könnyűséggel teszik meg a napi távolságokat 7.5 kilométeres óránkénti sebességgel. Ami minket illet, nem kell erőlködnünk; ski-talpainkon állva vontattatjuk magunkat, a snörekjöring módján.

Estére újabb áldozat. Elzán van a sor, a falka utolsó szukáján. Hassel fogatának egyik legremekebb példánya, de semmiféle tekintet [érdek, meggondolás] sem menthette meg. Az utóbbi időben súlyos vétket követett el; ezzel a végső bűnhődéssel megfizeti viselkedésének minden eltévelyedését. Testét egy hóbaba tetejére tesszük.

A 82 fok 20 perc alatt felállított tábortól a láthatárig, délnyugat felé, nagy fehérlő felhők láthatók, olyanok, mint aminők a szárazföld felett szoktak lebegni. Este nem birunk semminő helyet megkülönböztetni. Ellenben másnap ébredéskor a reggeli tiszta napsütésben

177

látcsővel kivehető a föld: a magaslat-sor, mely délkeleten nyúlik el, túl a Beardmore-jégáron, amelytől körülbelül 400 kilométernyire távolodtunk el nyugatnak. Folytatjuk a világ déli vége felé vezető útunkat.

Este nyolckor becslésünk szerint a szélesség 83. fokához jutottunk; másnap, 10-én délben megállapítjuk, hogy a 83° 1' szélességen vagyunk.

Az itt hátrahagyott raktárban öt ember és tizenkét kutya négy napra való elesége van. Két méter magas, szilárd hótömbökből rakott kockaalakú építménybe falazzuk he a készleteket; tetejébe lobogót tűzünk.

10. kép. Eleségraktárt épitünk a déli szélesség 83. fokán.

Három kutyánk megszökött és visszafordult észak felé. A tegnap kivégzett szuka szerelmesei azok; bizonyára viszont akarták látni kegyesüket. E három elsőrangú állat eltünésével súlyos csapás érte a karavánt, különösen pedig Bjaaland fogatát, amelybe tartoztak. Hanssen odakölcsönözi társának egyik kutyáját. Ezzel az erősítéssel aztán követni bírja a többi fogatot.

November 11. A hegylánc dél-délnyugat felé terjed tova a láthatáron. Most már sokkal közelebb vagyunk a szárazföldhöz, napról-napra jobban felismerhetők részletei. Magaslatai közül nem egy eléri a 4500 métert. Ami leginkább meglep bennünket, az a magaslatok jégképződésének viszonylagos gyenge volta. Számos hegy sziklás bordákat mutat, melyeket nem takar hó. Azt vártuk volna, hogy e hegytömeget sokkal több jég borítja. Így a Fridtjof Nansen-hegylánc mély kék színben sötétlik, egyedül a csúcsát koronázza vastag jégkupola, mely 4500 méter magasra emelkedik. Messzebb délre a Don Pedro Christophersen-hegyláncot jobban beborítja a hó; hossza gerincének legmagasabb részéről mégis nagy darabon leszakította a szél a fehér takarót. Még messzebbre délnek az Alice Wedel Jarlsberg, az Alice Gade és a Ruth Gade csúcsai tündökölnek, mindegyik lábától tetejéig hóval borítva. Sohasem láttam ily nagyszerű panorámát. Onnan, ahol állunk, számos hágót különböztstünk meg, melyeken át meg-

178

mászhatjuk majd a hegyláncot. Ha nem feküdne túl messze északnak, a Liv-glecser, bizonyosan kiválóan alkalmasnak bizonyulna, hogy feljussunk rajta; érdekes lenne kikutatni ezt a tájat. Az Olav herceg hegylánc kevésbé biztató; ez is túlságosan északnak emelkedik. Ezzel szemben jobbra, délen, egy kissé nyugat felé, úgylátszik más kitünő átkelés kínálkozik. Úgy tetszik, ezen az oldalon a Jégperemhez legközelebb álló hegyeket nem nagyon nehéz megmászni. Mi van ott a Don Pedro Christophersen-hegylánc és a Fridtjof Nansen csúcsa közt? Lehetetlen tisztán kivenni.

November 13. Elérjük a déli szélesség 84. fokát. Ezen a napon felfedezünk egy kelet felé nyúló magaslatot, mely úgylátszik délen mélyen beszögel s aztán a Victoria-föld hegységeihez csatlakozik.

A szélesség 84. fokánál létesített eleségraktárban, mint az előbbiekben, öt napra való élelmet hagyunk öt ember és tizenkét kutya számára, azonkívül 17 liter kőolajat. Minden raktárban elegendő gyujtókészlet is van; ennek a nagyfontosságú szükségleti cikknek bővében vagyunk.

A Jégperem továbbra is mindig egyenletes és síma, az útnyom szilárd. Egészen felesleges egy napig pihentetni a kutyákat minden újabb foktávolság után, amelyet dél felé haladtnnkban magunk mögött hagyunk. Egyikükön sem látszik legcsekélyebb nyoma sem a fáradtságnak. Sőt ellenkezőleg, a falka egyre frissebbnek tetszik. A kutyák is érdeklődve nézik a szárazföldet; a sötéten kéklő Fridtjof Nansen hegyláncot különösen vonzónak találják. Nem is gyerekjáték Hanssen feladata, hogy tanítványait megtartsa a helyes irányban.

14-én, egyenes út az öböl mélye felé, melyet a hegyek zárnak körül. 37 kilométeres útszakasz sűrű ködben. Milyen csalódás ily közel járni egy ismeretlen földrészhez, anélkül, hogy legcsekélyebb részletét is megkülönböztethetnők!

Tegnap váratlan esemény szakította meg egyhangú

179

életünket a jégáron. Egyszerre valami zajt hallunk, mely egy katonai csapat sortüzére emlékeztet. Ezt a zajt nyilván a jég megmozdulása okozza, s ez minden valószínűség szerint a kis gleccserek nyomására vezethető vissza, melyek a parti hegyláncról nyomulnak alá a Jégperemre. Annyi bizonyos, hogy onnan kezdve sok rianásra bukkantunk, melyekről látni lehetett, hogy újonnan keletkeztek.

November 15-én elérünk a 84. fok 40 perc szélességig. Most nagy léptekkel közeledünk a szárazföldhöz. A keleti hegylánc mintha északkeletnck hajolna. A pont, ahol neki szándékozunk fogni a megmászásnak, az észak-déli vonaltól kissé nyugatra van; a kerülő tehát, amit kénytelenek vagyunk tenni, rövid lesz. A délnek fekvő öböl nagyon szakgatottnak és nehezen járhatónak látszik.

November 16. A térszín megváltozik. A jégár hatalmas hullámokban egyre magasabbra emelkedik, ugyanoly mértékben, amint a szárazföldhöz közeledünk s a hullámok közti teknőkben a jég erősen felszakgatott felületet mutat. Hatalmas rianások barázdálják át, de mind telve van hóval; máskülönben lehetetlen lett volna átkelni rajtuk.

Este elérjük a 85. fokot és egy jéghullám tetőpontján ütünk tábort. A széles völgy, amelyen holnap át kell kelnünk, elég meredek. Nyugat felé, vagyis abban az irányban, amerre a szárazföldhöz legközelebb vagyunk, a gleccser egyik kidomborodása oly magas, hogy a kilátás legnagyobb részét eltakarja előlünk.

Miután raktárat állítottunk, másnap reggel ismét útrakelünk. A jéghullám, melyet meg kell másznuuk, valósággal óriási; a feljutás teljes napsütésben nem éppen kellemes szórakozás. Pedig, az aneroid jelzése szerint, magassága nem is haladja meg a 100 métert. Túl rajta a Jégperem ismét sík; odább aztán megint rianások vonalai láthatók. A partrajutás nyilván nem lesz könnyű dolog, a Jégperem itt minden oldalról hegyek közé szorul és a nyomás alaposnn felforgatta.

180

Szerencsére a repedések, amelyeket észrevettüuk, mind hóval teltek, így az átkelés sem támaszt nehézséget. Azután meredeken alászálló lejtő, majd újabb emelkedés következik. Ezen a terephullámon könnyű szerrel átkelünk, viszont az emelkedőt annál nehezebben másszuk meg. Vajjon mit fedezünk fel odafönn? Kiváncsiságomban megnyújtom lépteimet, amennyire csak tudom. Végre fenn vagyunk! Milyen látvány! Egyetlen repedés, egyetlen jégtorlódás sincs! A jégárnak ez a része minden valószínűség szerint már a szárazföldön fekszik. A nagy repedések, amelyeket lejebb megkerültünk, nyilván a határvonalat jelzik a Nagy Jégperem és a szárazföldet borító jégfelület közt. A magasságmérő 300 méternyi magasságot mutat.

Eljutottunk tehát oda, ahol a hegymászás kezdődik. Megtesszük utolsó előkészületeinket e nagy vállalkozáshoz. Jóllehet, még korán van, felütjük a tábort; nem lesz hiány munkában holnap reggelig. Elsősorban át kell néznünk eleségkészleteinket, nehogy többet vigyünk magunkkal, mint amennyi feltétlenül szükséges. Mihelyt a sátor áll, meghatározzuk a hely fekvését, azután ellátjuk a kutyákat; könnyű étkezés után leltározáshoz fogunk. Útunk egyik döntő pillanatához értünk. Mindent gondisan ki kell számítani és minden lehetőséget fontolóra kell venni. Mint súlyos körülmények közt szoktuk, tanácskozást tartunk és mindenki véleményt nyilvánít.

Innen a sarkig és vissza 1100 kilométernyi út áll előttünk. Tekintetbe véve a hegymászás nehézségeit és a fogatok előrelátható, fokozatos kimerülését, közös megegyezéssel hatvan napra tesszük az út tartamát. Ehhez képest tehát kéthavi eleséget viszünk magunkkal, a többit – vagy egy hónapra való készletet – elraktározzuk. Tapasztalásunk szerint a lejtőn való leereszkedéshez 12 kutya elegendő lesz. Jelenleg 42 ebünk van; mindet munkába fogjuk, hogy megmásszuk a fennsíkot; ha majd felértünk, huszonnégyet feláldozunk és útunkat tizennyolc kutyával és három szánnal foly-

180

tatjuk. Ebből a tizennyolcból hat a többi tizenkettőnek táplálékul fog szolgálni. Ugyanoly mértékben, ahogy a fogatok száma csökken, a teher is egyre könnyebb lesz az elfogyasztOtt eleséggel, úgy hogy mire a fogat tizenkét kutyából fog állni, elég lesz két szán is. A bekövetkezendők bebizonyították számításaink tökéletes pontosságát, egyetlen ponttól eltekintve. Ötvenkét nap alatt jártuk meg a Sarkot az előirányzott hatvan nap helyett. Ezzel szemben pontosan tizenkét kutyával tértünk vissza, mint ahogy feltettük volt.

Hoszas vita titán, amelynek folyamán mindenki véleményt nyilvánít, málházáshoz látunk. Szerencsére szép az idő; máskülönben ez a készletszemle nem lenne valami nagyon kellemes. Különböző szükségleti cikkeink csomagjai mind egyenlő súlyúak, úgy hogy ha megszámláljuk őket, már összsúlyukat is tudjuk. Így a pemumikán 500 grammos adagokra, a zacskókba rakott tejpor 300 grammos adagokra van elosztva. A csokoládé, mint rendesen, szeletekre osztható, melyek súlyát ismerjük; hasonlóképpen kétszersültjeink is egyenlő alakban és súlyban készültek. Eleségkészletünk csupán e négyféle cikkből áll. A befőttet, cukrozott gyümölcsöt, sajtot és minden egyéb inyencséget Framheimben hagytunk. Az egyedüli fényűzés, amelyet nem tagadtunk meg magunktól, az volt, hogy felpakoltuk prémruháinkat, amelyek odáig feleslegesek voltak. De vajjon ez fényűzésnek nevezhető-e? Ha feljutottunk a hegyek tetejére, nem lehet-e szükségünk reájuk? Vajjon nem észlelt-e Shackleton -40 hőfokot a déli szélesség 88. foka alatt? Hasonló hideg esetén a prémek nagyon jó szolgálatot fognak tenni. Egyéb ruházatból csak igen keveset viszünk magunkkal. Itt megszavazzuk magunknak a gyönyört, hogy vászonujjast, inget és alsónadrágot váltsunk. Szennyesünket felfüggesztjük a szabad levegőn, míg visszatérünk. Ez a kéthavi alapos szellőzés fogja pótolni a mosást. Mikor befejeztük az előkészületeket, ehindulunk, hogy megejtsük a terepszemlét a holnapi útvonal fölött.

182

A táborhoz legközelebb eső sziklás csúcs, a Betty-hegy felé irányítjuk lépteinket. Ez a 300 méteres magaslat három kilométernyire van tőlünk. Nagyon elszoktunk a ski használatától; igaz ugyan, hogy 620 kilométert tettünk meg e hótalpakon, de a snörekjöring módján, ami nem egészen ugyanaz. A lejtők megmászásakor tapasztaljuk is ezt. A Betty-hegyen túl a térszín viszonylag szakgatott, de igen egyenletes, az útnyom pedig kitűnő. Hála a kedvező körülményeknek, gyorsan feljutunk egy körülbelül 400 méter magas dombra, amely után kis síkság következik. Odébb az előbbihez hasonló újabb domb emelkedik, azután hoszszan alászálló, egyenletes lejtő, mely kisterjedelmü gleccserekben végződik. Ott véget vetünk a terepszemlánek. Az egész hegytömegen, amit onnan áttekinthetünk, könnyű lesz átkelni. A pont, ahonnan visszaindulunk, a tábortól körülbelül 9 kilométerre és 600 méter magasságban van.

A leereszkedés pompásan megy; a Jégperenm előtti utolsó két lejtőn teljes sebességgel siklunk alá. Mielőtt bevonulnánk, Bjaaland és én kitérőt teszünk a Betty-csúcsra. Madeirából való elindulásunk, vagyis 1910 szeptember óta örökké csak havon és jégen jártunk-keltünk; jól esett már szilárd talajra tenni lábunkat.

A Betty-hegy közvetlenül a Jégperem fölött emelkedik, csúcsát szerteszét heverő kövek borítják. Nehány próbát veszünk a sziklából, aztán leszállunk, hogy visszatérjünk bajtársainkhoz. Isten bocsáss! még azt hallom, hogy megvető hangon ilyesmit morognak:

– No, kő van éppen elég Norvégiában is!

A kutyák, amelyek már nem kapnak annyi fókahúst, amennyi beléjük fér, rendkívül falánkak lettek. Mindent felfalnak, amihez csak hozzájutnak, a skik kötelékeit, a szíjjakat, a kötélvégeket, sőt még ürüléküket is. Tanácsos tehát kikötni ez állatokat, hogy az anyagokat és a málhákat megkíméljük pusztításaiktól.