KILENCEDIK FEJEZET.
Elérjük a Sarkot.
November 18. Ma fogunk hozzá a sarkot övező hegység megmászásához.
Minden eshetőséggel számolva, írást hagyunk a raktárban; feljegyezzük benne, minő útirányt szándékoznnk venni, mik a segélyforrásaink.
Az idő pompás, az út kitűnő és a kutyák nagyszerűen húznak, bár eleinte igen meredek lejtőket kell megmásznunk. Később már meg kell kettőztetni a fogatokat, úgy, hogy csak két-két szánnal haladhatunk egyszerre. A jégár itt igen régi képződményűnek látszik. A repedések széle letompult és majdnem mind szinültig tele van hóval. Hogy visszafelé bele ne essünk ezek egyikébe, hóbabákkal jelöljük meg utunkat.
A nap oly erősen tűz, hogy ingujjra vetkőzünk. Ezerötszáz méter magas csúcsok mellett haladunk el. Az egyik hegycsúcsot borító hó egészen vörösesbarna színezetű. Tizennyolc és fél kilométernyi út után hétszáz méter magasságban ütünk tanyát két széles szakadék között.
Wisting és Hanssen, a terepet megvizsgálandók, felfelé hatolnak a jégáron, amely hirtelen 1300 méter magasságra emelkedik, hogy azután délnyugati irányban két gerinc közt eltűnjék. Bjaaland más irányt vesz és egy meredek hegyoldalnak vág neki, nemsokára visszajön és jelenti, hogy a másik oldalon kitűnő utat talált a leszállásra. Pár perc múlva megérkeznek Wistingék is: természetes, hogy az ő észleleteik nem egyeznek Bjaalandéival, azonban mindegyik görcsösen ragaszkodik a magáéhoz. Egy ponton – sajnos – nincs eltérés közöttük, t. i. hogy a kapaszkodó után megint le kell majd ereszkednünk egy kelet-nyugati irányú jégárra.
184
Az előttünk levő jégár nagyon meredek: rövid távolságon 600 métert emelkedik; derék kutyáink minden nagyobb nehézség nélkül teszik meg az utat a hágóig. Ott megpihennek, mi pedig az előttünk elterülő vidéket tanulmányozzuk. A lábunknál levő lejtő meredek völgybe száll alá. Egyenesen délre tőlünk a hatalmas Fridtjof Nansen-hegylánc emelkedik, azon túl pedig a Don Pedro Christophersen-hegygerinc. E két magaslat közét hatalmas, lépcsőzetesen emelkedő jégár tölti ki. Rettenetesen feldúlt képet mutat, de azért a repedések között lehetséges lesz áthaladni. E völgyön jó messzire haladhatunk előre, de célunkig még sem fog elvinni bennünket. Az első és második lépcsőzet között a jégtorlaszok valóságos zuhataga állja útunkat. Szerencsére a hegység hosszában húzódó kiugrón megkerülhetjük ezt az akadályt. Nagy hóbabát állítunk itt és a főbb pontokat fölvesszük térképünkbe.
Még egy utolsó pillantást vetünk a Jégperemre. Az általunk felfedezett hegylánc, amely ezt a jégmezőt bezárja, kelet-északkeleti irányban húzódik, és a 84. fok szélességnél északkeleti irányban tűnik el. Hágónk 1200 méter magasságban van.
A lejtő, amelyen most leereszkedünk, igen meredek. A legnagyobb elővigyázattal haladunk és 240 méterrel alább lejutttnk a völgybe: innen megint két igen meredek jéglejtőt kell megmásznunk: kínos munka után végre feljutunk. 1320 méter magasságban vagyunk. Mind jobban és jobban áttekintjük az útat, amelyet követnünk kell. Kitárul előttünk a Fridtjof Nansen-gerinc és a Don Pedro Christophersen-hegylánc között húzódó hatalmas jégár, amely egész a Jégperemig nyomul lefelé. Ezt a nagyszerű glecsert, amelyen át útnak a fensík felé vezet, Axel Heiberg-ről nevezzük el. De addig is, amíg a főglecsert elérjük, kénytelenek vagyunk még egyszer leszállni. A közbeeső repedéses zónán baj nélkül áthaladva, estére elérjük az Axel Heiberg-jégárt, amelynek völgyén egészen a két hegylánc összeszűkülése folytán létrejött jégzuhatagig fo-
185
gunk fölhatolni. Ez az út nehezebb, semmint gondoltuk: eredeti becslésünknél háromszorta hosszabb és oly süppedő hó borítja, hogy a kutyák alig tudnak haladni. A völgy oldalait kiugró jég borítja. A Don Pedro Christophersen aljában, valóságos jégnyelvek alatt ütünk tanyát. Szemben velünk a Fridtjof Nansen emelkedik. Déli lejtője nem annyira jégmentes, mint keleti oldala, amely a Jégperemre tekint. A hegység kiálló jégnyúlványairól gyakran szétporló hófelhőszerű görgetegek válnak le.
A -15 foknyi hideg mellett a nap valósággal éget: különös jelenség ez a jég és hó végtelen birodalmában! Hírnökeink jelentik, hogy az első platóig könnyű útnak lesz: azután már az ismeretlen következik!
A másnapi út igen kínos. Igaz, hogy a megteendő útszakasz elég rövid, de annál meredekebb és szakadékosabb: a szánkókat csak felváltva vontathatjuk fel. A meleg oly nagy, hogy ámbár csak könnyen vagyunk öltözve, a verejték nagy cseppekben hull rólunk. Ezzel szemben, jóllehet igen gyorsan emelkedünk, semmiféle rosszullétet, fulladást, fejfájást nem érzünk, pedig el vagyunk rá készülve: Shackleton tapasztalatainak leírása még élénken emlékezetünkben van.
Aránylag elég gyorsan elérjük a glecser-lépcsőzetet és megállunk. A jégár itt a két hegylánc között összeszűkül és egész hosszában, tekintélyes magasságig teljesen fel van dúlva. A Fridtjof Nansen felé eső oldalt meredek jégfal zárja el. Nem marad más hátra, mint a Don Pedro Christophersen oldalán kísérelni meg az átjutást. E hegylánc hosszában a jégár egy havas gerincben folytatédik. Rövid pihenő után nekivágunk.
A lejtő oly meredek, hogy ismét csak felváltott fogatokkal haladhatunk. Fölvergődünk egy dombtetőre. Úgy látjuk, hogy nyugati irányban, bár nem egykönnyen, de átjuthatunk. Mivel azonban a meredek lejtő ott szakadékban végződik, előbb másfelé próbálunk szerencsét. Hárman a hegység déli lejtőjét kutat-
186
juk ki. Mi vár ránk az előttünk emelkedő gerinc mögött? Oly fontos ránk nézve, hogy járható utat találjunk! Végre fent vagyunk. Fáradságunkat siker koronázza! Felfedezzük a rést, a melyen át megkerülhetjük a sarkot védő hatalmas jégbástyát. Semmi kétség: rátaláltunk a jó útra. A Don Pedro Christophersen szakgatott gerince alatt egy jégárral párhuzamosan haladó keskeny híd fog bennünket átvezetni a jégzuhatagon. Feljebb ugyan az Axel Heiberg még eléggé szakadékos, de úgy látjuk, leküzdhetetlen akadállyal mégsem fogunk ott találkozni. Felderítő útunkat tovább folytatjuk. Nemsokára hatalmas repedésekre bukkanunk; szerencsére, elég távol vannak egymástól: átsurranhatunk közöttük.
Az Axel Heiberg-jégár mindjobban összeszűkül: el vagyok rá készülve, hogy a hegylánc tövénél rettenetesen feldúlt jeget fogunk találni. Szerencsére nem úgy történt. A Don Pedro lábánál járható a térszín és nemsokára szerencsésen magunk mögött hagyjuk a jégzuhatagot, amely útunkat állta. A hegy lejtője és a jégár itt valóságos kis síkságban egyesül. E pontról teljesen végig látunk az Axel Heiberg-en; megállapíhatjuk, hogy a Wilhelm Christophersen és az Ole Engelstad gerince között végződik. Odább, a két hegycsoport elhajlásánál, emelkedik a következő lépesőzet. De vajjon az út, amelyet követünk, elvezet-e odáig bennünket? A Don Pedro hegylánca és a Wilhelm Christophersen csoportja között egy másik járhatatlanul szaggatott jégár ereszkedik alá. Arra tehát nem mehetünk. A Wilhelm Christophersen és az Ole Engelstad között szintén lehetetlen áthaladni. Ezzel szemben az Ole Engelstad és a Fridtjof Nansen között elterülő jégterület járhatónak látszik. Közelebb menve, megállapítjuk, hogy ez a felső platóra vezető legjobb út.
De most már aztán vissza! 2400 méter magasságban vagyunk. 750 métert kell ereszkednünk, míg leérünk sátrainkhoz. Helyenként meredek lejtőkön, ha-
187
talmas csusszanások közben szállunk alá. Közben megbámuljuk a szinte lenyűgöző panorámát: mindenfelé hatalmas repedések, mély srakadékok, csudásnál csudásabb jégképződmények, melyeket mennydörgető robajjal szántanak végig a lerohanó hógörgetegek.
A táborhelyen mindnyájan örömben úsznak. Hogyne! Hiszen a plató megmászását tíz napra terveztük, és most kiderül, hogy elég lesz a fele idő is.
November 21. Gyönyörű időben indulunk útnak. A lejtő megmászása ugyancsak igénybeveszi kutyáinkat: de a derék állatok ezúttal is pompásan dolgoznak. Egyre jobban izgat a kérdés, járható lesz-e az út az Engelstad- és a Nansen-hegy között lekanyargó jégáron? Sorsunk itt fog eldőlni. Az Ole Engelstad-ot elhagyva, a jégár teljes szélességében előttünk áll. A felkapaszkodás – most mér látjuk, – bármily kinosan is, de végrehajtható.
A nekiindulás előtt Hanssen forró csokoládéval kedveskedik. Habár ez a híg folyadék alig érdemli meg a csokoládé elnevezést, örömmel kapjuk be és újult erővel fogunk hozzá a nehéz munkához. Különösen az indulásnál kell teljes erővel nekifeküdnünk a szánoknak, míg a kutyák bele nem jönnek a tempóba. De sebaj, fő az, hogy feljussunk a platóra, amelyet képzeletünkben a sarkig terjedő végtelen hósivatagnak gondolunk. Amikor feljutunk, nagy csalódás vár reánk. Délnyugatra ugyan eléggé síma és egyenletes a jégmező, ámde utunk, fájdalom, nem arra vezet. Délfelé, keletnyugati irányban, domborulatok szeldelik keresztül annak a gerincnek a nyúlványait, amely a platót a délkeleti irányban emelkedő hegylánccal köti össze. Sietünk feljebb jutni, hogy minél előbb áttekinthessük az egész környéket. Egy nagy jéghullám fogja el a kilátást; talán a jégárnak egy utolsó dudora ez, amelyet a Don Pedro-hegy sarkantyúja hozott létre?
A puha hó egészen eltűnt, helyette éles tarajú hótorlaszok húzódnak délkelet-északnyugati, irányban.
188
A kutyák ezt az akadályt is legyőzik és végre este 8 órakor feljutunk a platóra. Végtelen fehérség mindenfelé; messze-messze délnyugatnak hegycsúcsok sziporkáznak. 3220 méter magasságban vagyunk. Kutyáink a mai napon 1600 méteres emelkedéssel 31 kilométert tettek meg.
Az esti táborozásnál mindnyájan igen nyomott hangulatban vagyunk: mára tűztük ki huszonnégy derék kutyánk kivégzését. Bármennyire fáj nekünk e kegyetlen cselekedet, nem tehetünk máskép: célunkat mindenáron el akarjuk érni. Ahányszor eldördült egy-egy lövés, összerázkódtam. Kutyáink egyáltalán nem csinálnak lelkiismereti kérdést a dologból: azon melegiben falják fel a bundájuktól megfosztott társaik véres tetetemeinek hulladékait; a jobb falatokat – bár egyik-másik társunk nagyon fintorgatja az orrát, – magunknak tesszük félre.
Rohamos emelkedésünk már kezdi éreztetni hatását: nehezen szedjük a lélekzetet. Még a hálózsákunkban való megfordulást is több részletben kell elvégezni.
Másnap reggel egy pillanatra kisüt a nap: gyorsan megejtem a felvételt 85° 36’ déli szélességen vagyunk. Azután ismét beborul és a folyton erősbödő szél valóságos viharrá fajul. Hadd fujjon, ma úgyis pihenőnapot tatunk. Délben meglepetés fogad az ebédnél: pompás kutyahús-leves, utána bordásszelet. Óh, emberi állhatatlanság: undorról már szó sincs, a szeletek csudálatos gyorsasággal tűnnek el egymásután.
Délután hozzáfoguuk élelmiszereink számbavételéhez; e művelet végeztével fogjuk őket a három szánra rakni. A negyedik itt marad.
Egy-egy szánrakomány a következőképpen alakul: 3700 darab kétszersült (a legkisebbikfajta kétszersültből 40 darab egy ember napi adagja), 126 kilogram pemmikán a kutyák számára, 27 kilogram pemmikán magunknak, 5.8 kilograin csokoládé, 6 kilogram tej poralakban. Összesen hatvan napra való élelem. Megmaradó tizennyolc kutyánkat három fogatra osztjuk.
189
November 24. A szél északkeleti irányt vesz. Élelmiszereink jegyzékelése és felrakása kemény munka a csípős hidegben; csak holnap indulhatunk. Élelmiszereink érintetlenek maradnak: az egész étlapot kutyahús tölti be.
November 26. A szép idő csak nem akar megjönni. Viharos északi szél kavarja fel a havat. A hideg -27 fok. Nagy tanácskozás indul meg: menjünk-e, maradjunk-e? Végre is – alaposan ráúnva a hosszas pihenőre, – az indulás mellett szavaznak. Kutyáink más véleményen vannak: ők még szívesen maradnának.
Ami még a leölt kutyák tetemeiből megmaradt, a hátramaradó szánra rakjuk a fölöslegessé vált istrángokkal és kötelekkel együtt. A halom tetejébe egy törött ski-t tűzünk tájékoztató pontul. Elővigyázatosságunknak – amint látni fogjuk, – visszafelé nagy hasznát vettük.
Az előhaladás lassú és kínos: minduntalan nagy hótorlaszokon kell keresztülverekedni magunkat. A szánok veszedelmesen billegnek: ugyancsak vigyáznunk kell, hogy fel ne boruljanak. Később a hótorlaszok ellaposodnak és az út járhatóbbá válik, de a szél még erősen hordja a havat; ehhez később még frissen hulló hó is járul, úgy, hogy alig látunk valamit a körülöttünk képződő sűrű fátyoltól. A talaj szintje is megváltozott, haladásnak mind gyorsabb és gyorsabb. Szánjaink száguldó iramba fognak: ilyen időben ez már szinte aggasztóvá kezd válni; ki tudja, hová rohanunk? Talán bizony elértük a plató déli lejtőjét? Az is lehet, hogy csak egy erősen hullámos területre kerültünk. Nagynehezen megállítjuk száguldó kutyáinkat és tábort ütünk.
Ma csak 19 kilométert tettünk meg. A magasságmérő 3030 métert mutat; tehát reggel óta 190 métert ereszkedtünk.
Alig várjuk a reggelt, hogy tájékozódhassunk. Már hajnali 3 órakor kiugrunk alvózsákjainkból és a még alig derengő napvilágnál megállapítjuk, hogy valóban
190
jéghullámra kerültünk, mely erősen lejt dél felé. Délkeleti irányban a lejtő sokkal enyhébb és távolabb hatalmas síkságba olvad bele. A hegyek teljesen eltűntek: a Don Pedro csak úgy, mint a Fridtjof Nansen. E megállapítás után visszabújunk zsákjainkba és folytatjuk megszakított alvásunkat.
Reggel 6 órakor minden baj nélkül leereszkedünk a síkságra. Itt délfelé fordulunk és heves északkeleti széllel folytatjuk utunkat az ismeretlen felé!
A térszin kitünő: egyenletes és síma. Sem repedés, sem hótorlasz nem állja útunkat. Sokkal gyorsabban haladhatnánk, ha a hó nem volna olyan süppedékeny, tapadó, mintha homokban járnánk.
Újból elfoglalom helyemet a karaván élén. Most már egészen a sarkig, Hassel-lel együtt, én leszek az úttörő.
Ma harminc kilométert tettünk meg: a kedvezőtlen viszonyokhoz képest elég szép eredmény. Magasságunk 2800 méter: tehát 230 métert ereszkedtünk. Ez a körülmény gondolkodóba ejt bennünket. Bizonnyal valami különös meglepetés vár ránk. Vajjon mi lesz az?
Becslésünk szerint a 86. foknál lehetünk.
November 28. Sűrű ködben indulunk. Havaz. Igen kemény hótorlaszokra bukkanunk: szerencsére a frissen hullott hó kitölti a közöket; ez megkönnyíti az előhaladást.
16 kilométernyi út után a köd egy kissé szétfoszlik es közel hozzánk két hosszú, de igen keskeny, északdéli irányban húzódó gerincet pillantunk meg, amelyeket Helland Hansen-ről nevezünk el. A platón más hegységet nem is látunk nyugati irányban. Magasságuk 2700
3000 méter és a keleti irányban emelkedő hegycsoporttal semmiféle összeköttetésben sincsenek.
Ma 30 kilométerrel jutottunk közelebb célunkhoz.
November 29. Köd és köd mindenütt! Kelet-délkeleten egy pillanatra hatalmas hegytömeg emeli fel fejét a ködtenger fölé. A hegyről – utunkra merőle-
191
gesen – szakgatott jégár vonul alá. Sajnos, a köd ismét leereszkedik és így csak az első repedésig hatolhatunk. A jégáron való átvonulás nehéz feladat; könnyíteni kell szánjainkon. Öt ember hat napi eleségét és tizennyolc kutya öt napra való élelmét hátrahagyjuk itten, valamint a nélkülözhető eszközöket is. A ködfátyol időnként föllebben és így lassan-lassan áttekinthetjük a tájat. Hatalmas hegytömeg, – négy hegyorom – mered a magasba: a Helmer Hanssen-hegy a többitől kissé elszigetelten; az Oscar Wisting, a Sverre Hassel és az Ole Bjaaland-hcgy. E csúcsok mögött fekete felhők boronganak, jeléül annak, hogy arrafelé is szárazföldnek kell lennie. Valóban, kevés idő mulva hatalmas hegytömeg körvonalait pillantjuk meg, a Thorwald Nilsen-hegyet. Kevéssel rá ismét ködbe borul minden. Raktárunk a 86. fok 21. perc alatt fekszik. Hóbabát állítunk.
Utunk csupa repedés között vezet. Napsütés mellett a peremük által reájuk vetett árnyék felismerhetővé teszi őket, de ködös időben egybeolvadnak a térszinnel. Alig teszünk meg vagy száz lépést, máris egy szakadék-labirintusban találjuk magunkat: tábort kell ütnünk.
Hanssent magamhoz kötözve, felderítő útra indulunk. Kelet felé erősen összeszabdalt jeget találunk. Nem marad más hátra, mint délfelé fordulni, jóllehet a sűrű ködben semmit sem látunk. Egy keskeny hóhídon áthaladva, mindkét oldalról mély szakadékkal szegélyzett gerincre kapaszkodnak fel és ezen az úton egy nyolcméteres jéghullámra jutunk. A szánokat ide felvontatni rettenetes nehéz munka lesz. A dombról való leszállás a lehető legkínosabb: csak legnagyobb elővigyázatossággal kerülhetjük ki a szakadékokat. Bosszúból "Ördög-jégár"-nak nevezzük el e vidéket.
Ezután egy újabb hat méter magas jéghullámra kerülünk, amelyen egy két méter széles kaput fedezünk fel: a "Pokol kapu"-ját.
Ma este a magasságmérő 2520 métert mutat, tehát
192
a jégár aljától 60 méternyire emelkedtünk, s a "Mészárlás tanyá"-jától 700 métert ereszkedtünk lefelé.
Ezen a feldúlt területen nehéz lesz utunkat visszafelé megtalálni. Aggodalmaim – amint később látni fogjuk, alaposaknak bizonyultak.
November 30. Ma végre kitisztult. Fölfedezzük, hogy a 86. foknál egyesülő két gerinc hatalmas hegyláncként vonul tovább délkeletnek. Magassága 3000-4500 méter között váltakozik. A Thorvald Nilsen-hegy a hegylánc innen látható legdélibb kiemelkedése. A Hanssen-, Wisting-, Bjaaland- és Hassel-hegyek teljesen különálló csoportot alkotnak, amint azt már tegnap is megállapítottuk.
Bármily kockázatos is az út, gyorsan és baj nélkül eljutunk a "Pokol kapujá"-hoz.
Mai utunk egyenes vonalban 15 kilométer; tengerszinfeletti magasság 2610 méter.
A nap nyugati irányban hatalmas gerincekre veti sugarait és csudás színekkel borítja be azokat, különös vegyülékét hozza létre a kék, fehér, vörös és fekete színárnyalatoknak. A Nilsen-hegy déli sarkantyúját sűrű felhők borítják, jeléül annak, hogy a hegység abban az irányban tovább folytatódik.
A csúcsok majdnem mind kúpban végződnek. A legcsudásabb Helmer Hanssen hegye: egy szakadozott felületű hatalmas jégkupola. Visszafelé tévedhetetlen tájékoztató pont lesz.
Lefekvés előtt egy kis felderítő utat teszünk. A látvány mindig ugyanaz: jéggerincek között tátongó szakadékok. Nem vittünk magunkkal köteleket. Kevés híjja, hogy Hanssen meg nem adta az árát ennek az elővigyázatlanságuak: egy nagy jégtábla éppen háta mögött szakadt be, csak ski-je menthette őt meg a lezuhanástól. A ski nélkülözhetetlen. Kétségtelen, hogy ski nélkül sohasem jutottunk volna célhoz.
A magaslatról, amelyre feljutottunk, az utat dél felé járhatóbbnak látjuk. Néhány órai kapaszkodó után visszafordulunk.
193
December 1. Az éjszaka támadt heves délkeleti szél elsöpörte a havat a jégről. Szánjaink rettenetesen csúsznak. Sajnos, csomós köteleinket, melyeket a szántalpak alá fékként szoktunk volt csavarni, a legutóbbi depónkban hagytuk. Soha még a jégár felülete nem volt ennyire szakadozott. Már-már úgy látszik, hogy a körülöttünk tátongó feneketlen szakadékok teljesen elzárják utunkat. Végre egy keskeny hidat találunk, amelyen éppen csak hogy útsiklunk.
Nyugatnak csapó mély jégvölgybe kerülünk, amelyből kijutva, végre sík vidéket látunk magunk előtt. Az "Ördög jégáron" való haladtunkban sohasem tudtuk betartani a déli irányt, végre most ez is lehetséges lesz. A síkságot kis domborulatok tarkítják: ilyen tereppel a Jégperemen már találkoztunk volt.
Vidáman haladunk előre: nem kell már hosszas kerülőket tennünk. Repedések itt is vannak ugyan a jégen, de oda se nézünk nekik, mert alig ujjnyi szélességűek.
Este egy síma jéglapon ütünk tanyát. Amikor Hassel csákányát a jégbe vágja kiderül, hogy e síma lap feneketlen mélységet takar!
December 2. A mai nap ismét igen kínos. A hó teljesen eltűnt: utunk tiszta jég. A repedések is mind szélesebbekké válnak. Minduntalan tolni kell szánjainkat: különösen nehéz a domború "hidakra" való fölkapaszkodás.
A csípős hidegben arcunk állandóan ki van téve a fagyás veszélyének. Ezen úgy segítünk, hogy kezünket addig tartjuk a megtámadott részen, míg az ismét vissza nem nyeri érzékenységét. De azután sietünk kesztyűinket újból felhúzni, mert különben ujjaink fagynának le.
A kedvezőtlen viszonyok ellenére 25 kilométert teszünk meg.
Sátrunk berendezése eléggé kényelmes. Három alvózsák a bejáróval szemben, kettő pedig mellette van kiterítve. Itt áll a kályha is. Vacsoráig pihenünk,
194
vagyis naplónkat írjuk. Amint a hívó szózat elhangzik, mindent félreteszünk és csészével, kanállal felszerelve a tűzhely köré sereglünk. A leves, bármily forró is, hamarosan eltűnik. Azután a főétel következik: a pemmikán. Végül a csemege: vízbe mártogatott kétszersült. A vacsora alatt a kislángra állított Primus kellemes meleget áraszt a sátorban.
Szombat este lévén, szakállnyírással fejezzük be a napot.
December 3. A délkeleti szélviharban nem indulhatunk neki az előttünk elterülő szakadékos területnek. Délfelé kisüt a nap: gyorsan elő a műszerekkel! Felvételünk eredménye 86 fok, 47 perc.
Bundára nem lévén szükségünk, a táborhelyen hagyjuk.
Alig megyünk négy kilométert; a kavargó hóviharban nem kockáztathatjuk meg a további előnyomulást. Tábort ütünk. Hőmérséklet -21 fok. Magasság 2850 méter.
December 4. Ma igen változatos terepen járunk. Előbb sima jég és repedések. Később sima hófelület. Majd egy dombot pillantunk meg, amelyhez jeges völgy vezet. Vígan siklunk lefelé, amikor Wisting szánja beszakad és felborul. Míg Wisting Hassel-lel a szán megmentésén buzgólkodik, Bjaaland rohan a fényképező gépért, hogy megörökítse a kényes jelenetet.
Wistinghez fordulok:
- Nos, hogy vagyunk?
- Köszönöm, jól. Mindjárt megleszünk.
- Hogy fest a hasadék?
A jégárnak arra a területére érünk, amelyet az "Ördög tánctermének" neveztünk el. Ezen a valóban ördöngős területen többrendbeli ijedelmet álltunk ki.
195
Először Hanssen vezérkutyái zuhannak egy szakadékba. Szerencsére az istrángok nem szakadnak el és így felhúzzuk őket. A mélyedésben egy második "hidat" pillantunk meg: a helyzet tehát nem is olyan veszélyes. Bjaaland az ellenkezőjéről győz meg bennünket. Kevéssel odébb egy szakadékba esve az a bizonyos alsó "híd" is beszakad lábai alatt. Szerencséjére el tudja kapni a szánjáról lelógó kötelet: különben elnyelte volna a mélység. Ugyancsak sietünk "kitáncolni" erről a veszélyes területről! Túljutottunk a 87. fokon. Megtett út 443 km. Magasság 2940 méter.
December 5. Hóvihar, bőséges hóeséssel. A változatosaágról ezúttal igen meredek hótorlaszok gondoskodnak. Szánkáinkkal valóságos egyensúlyozó mutatványokat végzünk. Ennek ellenére 40 km-t futnak be. Tengerszínfeletti magasság 3225 méter. Tehát magasabban vagyunk a "Mészárlás" táborhelyénél.
December 7. Sűrű köd és hó. Kárpótlásul a hótorlaszok lassanként elmaradnak és végre sima területre jutunk. Magasság ugyanaz, mint a tegnapi: úgy látszik, az emelkedés végére érkeztünk. Táborhelyünket 88 fok és 9 perc alatt ütjük föl.
December 8. A nap úgy kezdődik, mint a tegnapi. Az orrunkig se látunk. De "nyugtával dícsérd a napot", ha ugyan szabad ezt a szólást használni, itt, ahol hetek óta nem ment le a Nap. Akárhogy is: bizonyos, hogy végre kiderült az idő. 11-kor megállunk és a kibukkanó nap fölhasználásával pontos fölvételt eszközlünk. Eredmény: 88 fok 16 perc.
Izgalmas perceket élünk át. Nemsokára elérjük a 88 fok, 23 perc szélességet. Idáig jutott el Shackleton expediciója. Ennél délebbre még ember nem tette lábát! Megilletődésemet nem tudom leküzdeni, könnyekre fakadok, akárcsak egy gyermek. Hevesen szorongatjuk egymás kezét, aztán pedig kitűzzük a norvég lobogót.
– Nem feledkezünk meg arról a nagyszerű férfiúról, aki hazája lobogóját minden elődjénél oly igen sokkal messzebb vitte délnek. A bátorság és akaraterő szob-
196
rát róla mintázhatnók legméltóbban, róla, akinek a neve örök időkön lángbetűkkel marad bevésve a déli sark fölfedezésének történetébe. Sir Ernest Shackleton ez a férfiú.
88 fok, 25 perc déli szélesség alatt ütjük föl sátrunkat ezen a napon.
11. kép. Útban a Sark felé. – Tábort ütünk.
Wisting és Bjaaland szánját 50-50 kiló pemmikánnal és kétszersülttel könnyítjük. Depónkat a szokottnál is gondosabban jelöljük meg. Ebben a munkában telik el december 9. napja.
Szánkáinkon még egy hónapra való élelmiszer van velünk. Ha tehát ezt a raktárat visszafelé nem is találnánk meg, még mindig elérhetjük a 85 fok 21 perc alatti "rejtek-"ünket, anélkül, hogy az éhség veszélye fenyegetne.
A viszonylagosan meleg időben kiujulnak fagyásokozta sebeink. Orcáink gennyes pörkökkel vannak borítva, amelyek csak nagyon lassan gyógyulnak. Hanssen utolsó pörkét csak három hónappal később, Tasmániába való érkezésünkkor vesztette el.
A nap gyönyörűen süt: élünk az alkalommal és több tetőpontszög (azimut) felvételt eszközlünk.
December 10. Az idő derült, a hőmérséklet -28 fok. A jógmező teljesen sík, úgyhogy hóbabáinkat már messziről fölismerjük. A hó itt igen laza, a beszúrt rúd még két méter mélységben sem talál ellenállásra. Hótorlasznak errefelé hire sincs.
Már nem vagyunk messze a sarktól: úgy számítjuk, december 15-én célnál leszünk.
A 88 fok 25 perctől kezdve a térszin állandóan lejt dél felé. A legmagasabb ponton tehát túl vagyunk már.
A tényleg észlelt szélességi fok becslésünkkel csaknem pontosan megegyezik. Két kilométer a különbség – a mi rovásunkra.
December 11. Becslésünk ma is két kilométerrel kedvezőbb a valóságnál. Az ég derült, gyenge délkeleti szél fúj. Hőmérséklet -28 fok. A hó laza, de a ski-talp és a szán derekasan siklik.
197
December 12. Az idő állandóan szép. A hideg csak -25 fok. Az észlelet és becslés egyaránt 89 fok 15 percet mond.
December 13. Becslésünk szerint a 89 fok 29 perc szélességen vagyunk. Valósággal egy perccel délebbre. Az út a hómezőn kitünő.
December 14. Az észlelt szélesség délben: 89 fok 37 perc; a becslés szerint 89 fok 38 perc 5 másodperc. Még 14.8 km.-t futunk be, aztán tábort ütünk a 89 fok 45 perc déli szélességen. Délután sűrű hózápor délkeleti irányból.
Este derű és boldogság tölti be a sátort: nagy esemény előestéjén vagyunk. A zászlót ismét kihúzzuk tokjából és a rúdra erősítjük: csak ki kell bontani. Éjjel többször felébredek: ilyen érzések között vártam gyermekkoromban az ajándékot hozó Karácsonyt.
December 15. Az idő gyönyörű. A reggelit a szokottnál is mohóbban fogyasztjuk; az úti előkészületek hihetetlen gyorsan megtörténnek: ugyanaz a türelmetlen vágy hajt bennünket.
Tíz óra felé gyenge köd ereszkedik alá délkeleti irányból és az ég beborul: a déli észleletet ezúttal tehát nem ejthetjük meg. Becslésünk szerint 89 fok 53 perc alatt vagyunk. A hátralevő részt egy iramban szándékszunk befutni.
Délután három órakor megállunk. A távolságmérő kerék szerint dél óta éppen 7 tengeri mérföldet (12.985 méter) tettünk meg: tehát megérkeztünk célunkhoz.
Azt, hogy életeni misszióját betöltöltem, nem mondhatom, mert hisz gyermekkorom óta mindíg az Északi Sarkra vágytam és most íme a Déli Sarkot hódítottam meg!
Nem állíthatjuk, hogy pontosan azon a matematikai ponton állunk, amelyen a Föld tengelye keresztülhalad. A jelenlegi időjárás mellett és a rendekezésünkre álló eszközökkel lehetetlen a sarkpont fekvését pontosan megállapítanunk. De bizonyos, hogy a Déli sark itt van valahol, néhány kilométeres körzeten belül. Ennek a
198
kérdésnek különben sincs semmi jelentősége. Hogy azonban visszatértünkkor semmit se vethessenek ellenünk, táborhelyünk körül egy 18.5 km. sugarú kört szándékozunk befutni.
Kölcsönösen szerencsét kívánunk egymásnak, azután következik az egész út legünnepélyesebb pillanata: kitűzzük a norvég lobogót. A kiállott nehéz küzdelemben társaim mind ugyanazzal a kitartással küzdöttek és ugyanazzal az áldozatkészséggel kockáztatták életüket, illő tehát, hogy a diadal percében is egyek legyünk. Azért is a zászlót nem egy embei tűzi le, hanem mind az öten egyszerre. Így akarom munkatársaim iránt érzett hálámat külsőleg is kifejezésre juttatni. Egyszerre ragadjuk meg a zászló nyelét, egyszerre emeljük a magasba és egyszerre tűzzük bele a déli sark örök havába, ezekkel a szavakkal: "Letűzünk téged, kedves lobogónk, a Déli sarkon és a körülöttünk elterülő fennsíkot ezennel elnevezzük VII. Haakon király fennsíkjának."
Ez ünnepélyes, de rövid szertartás végeztével teendőinkhöz látunk: felállítjuk a sátort és Hanssen leöli egyik kutyáját. E derék állat kitűnő vontató volt, de az utolsó hetekben nagyon legyöngült, úgyhogy már semmi hasznát nem vehettük. Itt érte el tragikus végzete: társai falták fel még meleg tetemét.
Most már csak 16 kutyánk van, egy ugyanis elmaradt a 88 fok 25 perc alatti táborozóhely körül A 16 kutyát két szánba fogjuk majd, a harmadikat itten hátrahagyjuk.
Mondanom sem kell, hogy ezt az estét is a legjobb hangulatban töltjük sátrunkban. Délben nem vehetvén föl, most éjfélkor vesszük fel a délköri magasságot; eredmény: 89 fok 56 perc. Táborozóhelyünk körül egy 20 kilométeres küllőjű kört kellene befutnunk, hogy abba a sarkpont biztosan beleessék. Ez a hosszú körút azonban napokba telnék, ezért tehát úgy határozunk, hogy egyikünk 20 km.-t halad előre eddigi utunk meghoszszabbításában, két más társunk pedig utunk irá-
199
nyára merőlegesen jobbra és balra ugyanilyen távolságra hatol. E terv végrehajtásával Wistinget, Bjaalandot és Hasselt bízom meg. Bjaaland megszólal:
– Szeretnék most mindjárt útnak indulni. Ráérünk aludni, ha majd hazajöttüuk.
Hassel és Wisting ugyanúgy gondolkodnak. A szót tett követi. Jellemző példa társaim fáradhatatlanságára és odaadására. 30 kilométeres napi útjuk után nem riadnak vissza ujabb 40 kilométeres út fáradalmaitól! Azonnal hozzálátnak az előkészületek megtételéhez. Mindhárman magukkal visznek egy-egy vízhatlan zacskót a táborhely pontos fekvését tartalmazó feljegyzéssel, ezenkívül egy 3 m. 60 centiméteres szántalpat, amelyből sötét szövetből való zászlót erősítünk. Az okmányt és a zászlót utuk végpontján fogják elhelyezni.
A vállalkozás éppenséggel nem veszélytelen. A szánokon levő iránytűket nagyságukra való tekintettel, nem vihetik magukkal, tehát csak egy irányítójuk marad: a Nap. Amíg az látható lesz, nem is lesz baj; de erre számítani egyáltalában nem lehet. Visszatértükkor még ski-nyomaikra sem támaszkodhatnak: egy szélroham és a nyomokat már is befújta a hó. Sátrunkra rátalálni nem sokkal kisebb feladat, mintha egy tűt keresnének a szénakazalban. Társaink teljesen tisztában vannak a súlyos kockázattal, de nyugodtak, mintha csak sétautra indulnának.
Reggel félháromkor cserkészeink útnak indulnak. Távollétükben Hanssen és én óránként megmérjük a Nap magasságát.
Délelőtt 10 órakor társaink – feladatukat megoldva – szerencsésen visszaérkeznek.
Megfigyeléseink hozzávetőleges eredménye: 89 fok 54 perc 30 másodperc alatt vagyunk. Elhatározom, hogy 10 km.-rel odébb haladva még egy sor megfigyelést ejtünk meg.
Délután élelmiszerkészletünket leltározzuk: még 18 napi élelemmel rendelkezünk. Bjaaland szánját függőlegesen letűzzük a hóba és itt hátrahagyjuk, kutyáit Hans-
200
sen és Wisting fogatai közt osztjuk meg. Ezünkívül még üres ládákat is hagyunk itt hátra; ezek egyikén feljegyzem, hogy sátrunk a Polheim, ettől a letűzött szántól 10 km.-nyire van északnyugat 1/4 nyugatra.
1. kép. Az első sátor a Déli-sarkon. (Polheim).
December 17. Korán kelünk és rögtön útnak indulunk.
Az oszlop elején ski-bajnokunk, Bjaaland halad. Ő lesz az első, aki ráteszi lábát a Déli Sarkra. Utána Hassel, majd Hanssen és Wisting következnek a szánokkal. Magam leghátul ballagok, hogy könnyebben ellenőrizhessem az útirányt és ügyeljek arra, hogy a karaván lehetőleg a délkör irányában haladjon.
12. kép. Megérkezés a Déli Sarkra.
Déli 11 órára megtesszük a 10 km.-t. Innen a hátrahagyott szán még egész tisztán kivehető.
Haladék nélkül hozzáfogunk megfigyeléseinkhez. Mindenekelőtt két hóemelvényt állítunk fel: egy magasabbat a mesterséges horizont, egy alacsonyabbat a szextáns megfelelő beállítására. Azután két csoportra oszlunk: Hanssen és én alkotjuk az elsőt; Hassel és Wisting a másodikat. Felváltva észlelünk, hat-hat óra hosszáig.
Az idő gyönyörű, bár nem marad állandóan tiszta: időnként könnyű pára vonja be az eget; mindamellett 24 órán keresztül óránként sikerül megfigyelést tennünk. Megfigyeléseink eredményét a kristianiai egyetemen számították ki. Megállapíttatott, hogy a Polheim 89°57'-nél délebbre s a Déli Sarktól legfeljebb 5.5 km-re van.
18-án délben lezárjuk csillagászati műveleteinket. Az bizonyos, hogy nem állunk a matematikai sarkponton, de pontosabb eredményt a rendelkezésünkre álló műszerekkel nem tudunk elérni. Hanssen és Bjaaland még további hét kilométerre nyomul előre, hogy a sarkot még tökéletesebben megközelítsék. Ebédkor Bjaaland talpraesett alkalmi beszédet vág ki és szivarral kínál meg bennünket. Szivarok a sarkon, micsoda fényűzés! Miután mindnyájan rágyujtottunk, még négy szivar maradt a tárcában. Mennyire meghat, amikor Bjaaland át-
201
nyujtja a tárcát, a négy szivarral a Déli Sark emlékezetére!
A tárcát máig őrizem még – a szivarokat karácsony estéjén szétosztottam.
Az ebéd végeztével felállítjuk kis selyemsátrunkat, melyet ügyes vitorlamesterünk készített Madeira és a Nagy-Jégperem közötti útunkon. Sötétszínű lévén, igen messziről szembeötlik. Tartórúdját a sátorkarót egy második karóval toldjuk meg; tetején a norvég lobogót lengeti a szél, alatta a Fram négy betüje. A sátorban zacskóba helyezve két levelet hagyok: az egyik a norvég királynak van címezve és utazásunk rövid foglalatját tartalmazza, a másik Scott kapitánynak szól, – bizonyára ő lesz az első ember, aki eljut ide miutánunk.*) Egy sextánst, egy mesterséges horizontot, egy hipszometer-tokot, három hálózsákot, néhány érmelegítőt és kesztyűt hagyunk a sátorban. Egy rúdra erősített táblácskára még mindnyájan felírjuk neveinket. A nyílást gondosan elzárva, üdvözöljük "Polheim"-et és levett kalappal búcsúzunk a zászlótól és legdélibb otthonunktól. Aztán gyorsan megrakjuk a szánokat és elindulunk – hazafelé!
*) Úgy is lett. Scott kapitány negyedmagával elérte a sarkot 1912 januárjában, megtalálta Amundsen sátrát, magához vette a leveleket. A norvég királyhoz címzett levél is eljutott céljához. (Scott utolsó útja. – Átdolg. Halász Gyula).