TIZEDIK FEJEZET

A Déli Sarktól Framheim-ig

Az út kitűnő; gyorsan haladunk. Mintha a kutyák is éreznék, hogy hazafelé vezet az út.

Enyhe, szinte nyárias szellő lengedez, – a Déli sark búcsúüdvözlete. Hőmérséklet -19°.

Elérjük utolsó táborhelyünket, ahol egyik szánunkat hátrahagytuk volt. Rövid pihenő után folytatjuk utunkat. A hóbabák kitűnő útjelzőknek bizonyulnak:


202

jóllehet magasságuk nem haladja meg az egy métert, már messziről láthatók. Ha a nap rájuk süt, villamos-lámpa módjára szikráznak, ha pedig árnyékban vannak, fekete sziklatömbökként hatnak.

Új útibeosztást léptetüuk életbe: éjjel menetelünk. Igy hátbakapjuk a napot, ami nagy áldás a szemre. Ha szembe süt a nap a hósivatagon, az erős fény könnyen gyuladást okoz, még ha hószemüveggel védekezik is az ember. A nappali meleg órákat a sátorban töltjük és így ruháinkat mnegszáríthatjuk. Nagy jótétemény, hogy a déli szél a hátunkba fúj, segít haladásunkban és nem marja tovább arcunkat.

Szeretnénk már lejutni a Jégperemre, lélekzetünk a magas fensikon állandóan el-elszorul – nyomasztó érzés.

A napi utat 28 km.-ben állapítottuk meg, hogy kíméljük kutyáinkat. Ez talán túlzott elővigyázatosság, mert állataink öt óra alatt befutják ezt a távolságot.

December 20. Lasse kutyámat megöljük és feldaraboljuk. Társai új erőre kapnak a friss kutyahústól.

December 21. A fokozódó meleg kényszerít, hogy egy újabb ruharéteget lehántsunk magunkról; még így is izzadunk.

A hóbabák egymásután bukkanunk fel a hómezőn: rohamosan közeledtünk a 88 fok 25 perc alatti raktárunkhoz. A térszín észak felé észrevétlenül emelkedik.

Az utóbbi napokban étvágyunk ijesztő mértékben gyarapodik. Mi, akik skí-talpon járunk, különösen falánkak vagyunk. Szerencsére bőviben vagyunk az élelemnek és a nagy étvágyat nagy adagokkal ellensúlyozzuk.

Útirendünk a következő: Este hatkor kelünk, nyolc órára útrakészen állunk. Éjfél után egy órára lemorzsoljuk a 28 kilométert, tanyát ütünk. Ebéd után 12, 14, sőt néha 16 órát pihenünk egyfolytában. Ez a hosszú pihenő roppantul próbára teszi türelmünket. Fölösleges is, de azért megmaradunk szokásunk mellett, amíg itt a nagy tengerszínfeletti magasságban járunk.


203

A meleg szinte túlságos: gyakran még hálózsákjainkat sem bírjuk ki és minden takaró nélkül fekszünk a sátorban.

Wísting legjobb kutyája, a derék, hűséges Per kidől. Egy gyenge baltaütés a fejsze fokával és megszabadul minden szenvedéstől.

Közeledik a karácsony. Elhatározzuk, hogy a tőlünk telhető legnagyobb pompával fogjuk megülni. Hogy az ünnepi lakoma étlapját változatosabbá tegyük, sietünk elérni a raktárt.

December 24. Minden pompásan összevág: éjfél előtt elérjük eleségraktárunkat. Wisting, a napos szakács gondosan összegyűjti a kétszersült minden morzsáját, apróra zúzza és ebből készíti el, tejporral vegyítve, a legpompásabb karácsonyi "tejbedará"-t. Kétlem, hogy odahaza, Norvégiában valakinek is jobban ízlett az ő karácsonyi tejbedarája, mint nekünk a mienk a Déli Sark magas fensíkján. Bjaaland szivarjai tökéletessé varázsolják az ünnepi hangulatot. Örömünk kettős: ma értük el a fensík tetőpontját, két-három nap mulva megkezdjük a leszállást a Jégperemre. Útközben idáig naponta tartottunk egy-két pihenőt, a jövőben ezeket ki fogjuk küszöbölni és egyfolytában járjuk meg a 28 kilométert. Jobb ez így, mert a pihenők alatt a láb megmerevedik és időbe kerül, amíg az ízületek hajlékonyakká válnak, de meg el is lustul az ember, no meg a kutyák is.

29-én áthaladunk a 88. fokon. A jégmező az erős napsütés következtében tükör sima. Már a 88. fokról megállapítjuk azt a hatalmas északnyugat-délkeleti irányú hegyláncot, amelyet a déli sark felé menet megcsodáltunk. Véleményem szerint ez a hatalmas hegylánc végigszeli az egész délsarki kontinenst.

Ily nagy távolságról látva, nem is gondoltuk, hogy ez a hegytömeg maga a Thorvald Nilsen: csak akkor tudtuk magunkat tájékozni, amikor a Helmer Hanssen orma felbukkant a sík fölött.

December 29. Ma megkezdődik a leereszkedés. Ha


204

szabadszemmel nem is vehető észre a lejtő, fogataiak gyors suhanása félreismerhetetlenül elárulja, hegy lefelé siklunk. Wisting hozzákötözi a szánját Hanssen-éhez s vígan halad nyomában.

A szelet és a napot állandóan hátunkba kapjuk. Ostorainkra semmi szükség. Hassel és én a két hátvéd – alig győzzük az iramot. Szerencsére a jégár felülete teljesen sima: ski-jeink csakúgy repülnek rajta.

Kutyáink – mióta a sarkot elhagytuk – szemlátomást gyarapodnak. Kétségtelenül onnan ered ez, hogy időnként kimuló társaik "jóvoltából" friss húshoz jutnak. Mi magunk 450 gramm pemmikánt eszünk napjában. Többel már meg sem tudnánk birkózni.

December 30. Hassel és én csak a legnagyobb kínnal tudjuk a szánokat követni. Bezzeg a skibajnok, Bjaaland fittyet hány a nehézségeknek: különb terepeken száguldott ő már keresztül. Hassel a legkétségbeesettebb kapkodásokat végzi, hogy egyensúlyát fentarthassa. Jó, hogy magamat nem látom.

A jégárat itt hullámos domborulatok szelik át, amelyek nagyon megnehezíjik a tájékozódást. A Helmer Hanssen-hegyet jégtorlasznak nézzük. Később ismerünk csak rá és akkor nyugszunk meg, hogy helyes úton járunk.

December 31. – Átszeljük a 87. szélességi fokot. Gyorsan az ördöngös zónához, – az ördög táncterme felé.

1912 Január 1. Ragyogó szép idő. -19°. A szelet még mindig hátba kapjuk. Már látjuk a "Mészárlás" tanyájával szomszédos hegyeket. Nem remélt szerencse ér bennünket: sikerül a "Tánctermet" kikerülnünk.

Január 2. – Ma érjük el az "Ördög-jégárt". A legnagyobb meglepetésünkre két feldult terület között sík területet találunk. Először azt hittük, hogy most közelebb vagyunk a hegységhez, mint menőben, később kiderül, hogy éppen ellenkezőleg, távolabb vagyunk tőle és


205

éppen ezért rövidebl, a feldult zóna is, amelyen át kell haladnunk.

Január 3. Kedvező véletlen folytán elkerültük a veszedelmes szakaszt, amellyel annyi bajunk volt, sík felületen tanyázunk a gleccser alatt.

Az indulás idején, esti 7-kor az idő nem nagyon biztató. A láthatárt elborító párázatból csak Bjaaland-hegye emelkedik ki. A "rejtek"-hez közeledvén, éppen tiszta időre volna szükségünk; ehelyett a köd mind sűrűbb lesz. Végre 11 kilométernyi út után kénytelenek vagyunk megállani. Éppen bekebeleztünk egy pompás adag meleg pemmikánt, amikor a nap áttör a felhőkön. Útra tehát!

A köd függöny módjára kettéválik. Nyugat felé hatalmas fehér hegytömneg körvonalai bontakoznak ki. Hurrá! ez a Helland Hansen! A raktár irányában sűrűn fekszik a köd. Rövid tanácskozás után elhatározzuk, hogy az eleségraktárt föl se kutatjuk, hanem egyenesen a "Mészárlás" táborhelye felé irányítjuk lépteinket. Készleteink odáig ki fognak tartani.

A Helland Hansen hegy alatt jókora gerincen ütünk tanyát.

A jégár mögöttünk most olyan, mint a milyennek először láttuk: sűrű szakadékok szántják keresztül-kasul. A középen húzódó fehér csík alatt, – amelyet egypár héttel ezelőtt követtünk – kell lennie "rejtekünk"-nek. Igen fáradt lévén, semmi kedvem sincs az attól elválasztó 24 kilométert megtenni. Társaim azonban készek a vállalkozásra: Hanssen és Bjaaland üres szánon reggeli 5 órakor útnak is indulnak.

Teljesítményük valóban bámulatraméltó: délután 3 órakor már vissza is érkeznek. A nap folyamán 48 kilométert jártak meg, 5-6 kilométer óránkinti sebességgel. Kutyáinknak is méltán kijár a dicséret. A "rejtek"-et elég könnyen megtalálták, bár a hullámos terület, amelyen át kellett haladnlok, állandóan elfogta előlük a kilátást.

Az idő mind szebb és szebb. A távolban már látni


206

véljük a Fridtjof Nansen-t és a Don Pedro Christophersen-t. Sietünk a terepfelvétellel, hátha megint köd ereszkedik.

Alig tudjuk a nappalt az éjszakától megkülönböztetni. Ha nem írnánk rendesen a naplóinkat, még a dátumot sem tudnánk!

Január 4. Az ég teljesen felhőtlen és a legcsekélyebb szél sem fúj; hőmérséklet: -19 fok. A meleg oly nagy, hogy ruházatunkat a legszükségesebbre redukáljnk. Jó, hogy nem kell hölgyekkel való találkozástól tartanunk!

Reánk nézve most felette érdekes e vidék látása: alig egynéhány hete sűrű ködben jártunk erre.

Szerencse, hogy a jégár e szakasza nem repedéses. Ily magas hőmérséklet mellett a hóhídakon való áthatolás: életveszedelem!

Még egy kínos kapaszkodó áll előttünk: a Mészárlás táborhelye 804 méterrel fekszik jelenlegi pontnak fölött.

Hóbabáink errefelé igen siralmas állapotban vannak: az erős napsütés ugyancsak kikezdte őket.

Ma annak a völgynek lábánál tanyázunk, ahol november 26-án a köd feltartóztatott bennünket.

Január 5. Ma kell elérnünk a Mészárlás táborhelyét. Fontos érdek, hogy rátaláljunk: kutyahúskészletünk ott van elrejtve. E táplálék, mélyet többre becsülnek a pemmikánnál, határozottan felfrissíti kutyáinkat. Arra a tapasztalatra jutottam, hogy ily hosszú expedición az élelmiszerek változatossága még fontosabb a kutyák, mint az emberek szempontjából. Előfordult, hogy a kutyák visszautasították az emberek számára készült, tehát elsőrendű pemmikánt, mert ráuntak. Délben 1/4 2-kor máris indulunk: élnünk kell az alkalommal, ki tudja meddig tart a szép idő.

22 km. választ el a Mészárlás helyének raktárától: addig még két hóbabát kell érnünk. Az eltévedés lehetetlen – legalább akkor úgy hittük.

A két hóbabára rátalálunk ugyan, de olyan furcsák


207

a hegyek! Nem ismerünk rájuk. November 21-én, a Déli Sark felé menet, nyugat és észak felé láttunk ugyan hegyeket, de igen messziről. Most óriási hegytömegek tornyosulnak az égbe, tőlünk majdhogynem karnyujtásnyira. Megesküdném rá, hogy soha ennek a tájéknak szinét se láttam!

A 22 kilométert már befutottük: helyben kellene lennünk. A helyzet kezd különössé válni. Azon a helyen, ahol a multkoriban feljöttünk, teljesen ismeretlen hegy emelkedik, sokkal meredélyesebb, hogysem azon leereszkedhessünk. Csak északnyugatra látunk olyasvalami szelídebb hajlású lejtőt, amelyen elképzelhető a leszállás a Jégperemre.

Amíg tanáeskozunk, Hanssen hangját halljuk meszsziről.

– Hé, emberek, valaki már járt erre!
Utána rögtön Wisting:
- Akasszanak fel, ha azt a törött skí-t, ott ni, nem magam dugtam a hóba az eleségraktárnál!

-*-És csakugyan! Ha Wistingnek nem jut eszébe akkor, hegy törött skijét beledöfje a hóba, a depó tetejébe, talán sokse látjuk viszont eleségraktárunkat! Boldogan irányítjuk most lépteinket a hósivatagban megbuvó rejtekünk felé. Egy óra mulva helyben vagyunk.

Ekkor eszmélünk csak rá igazában jó szerencsénkre. A depóban ránk váró eleség nélkül még talán meg lettünk volna valahogy, de döntő fontosságú volt, hogy a depótól már most biztosan rátalálunk a Jégperemre levivő útra.

A hegy, amely felé naphosszat közeledtünk anélkül, hogy ráismerjünk, a Fridtjof Nansen-hegy volt.

Első dolgunk napvilágra hozni az elásott kutyatetemeket. Állataink pompás lakomát csapnak belőlük. Három tetemet azonban félreteszünk: hadd jusson későbbre is.

Az idő barátságtalan. A 23-fokos hideghez csípős szél járul. Sietünk útrakelni.


208

Az Ole Engelstad-ot megkerülve, elérünk a meredélyhez, amelyet annakidején oly kínosan másztunk meg. Most látjuk csak igazán, milyen nehézségeket kellett legyőznünk. Bár megkettőzzük a fékeket, mindgyorsabb iramban száguldunk alá, úgy, hogy nem sokára az első lejtő alján találjuk magunkat. A fennsíkról jövő szélrohamok elől az Engelstad-hegy lábánál keresünk menedéket. Mint első ittjártunk alkalmával, a hó most is igen puha és vastag rétegben borítja a vidéket. Csak nehezen találunk megfelelő helyet a sátor számára.

Képzelődés-e vagy sem, nem tudom, de mintha a lélekzetvételünk is érezhetően megkönnyebbült volna. Mindenesetre tekintélyes utat száguldottunk be és jócskán alacsonyabb helyen táboroztunk, mint néhány órával előbb.

Szélcsend. A nap melegen tűz alá: akárcsak Norvégiában a nyár derekán.

Másnap reggel fenséges látvány tárul szemeink ele. Táborhelyünk a Fridtjof Nansen és az Ole Engelstad közötti mély bevágásban van. Sátrunkra mély árnyék borul – velünk szemben a Nansen jeges csúcsán megcsillannak az éjféli nap ragyogó sugarai. A hókupola fehér fénye alább kékes színezetbe olvad; lejebb mind sötétebb árnyalatok következnek, míg alant teljes a sötétség. Az Ole Engelstad hegye árnyékba burkolódzik, legfelsőbb ormán egy aranyszegélyű felhő rózsás fényben izzik. Távolabb keletre a Don Pedro fantasztikus vonalai merednek a ragyogó ég felé. És erre a tündéri tájra mélységes csend borul.

Hol erre, hol arra hatalmas hógörgetegek száguldanak nagy robajjal a völgybe: A Don Pedro haragosan rázza le magáról téli gúnyáját.

A hegygerinc szélén megállunk, hogy előkészítsük a leszállást a glecserre.

A szántalpakra új fékeket szerelünk és a skí-botokat kettesével összekötözzük, hogy a szánokat rögtön meg tudjuk állítani, ha netalán szakadékra bukkan-


209

nánk. Mi, akik skí-talpon járunk, haladunk elől. A lejtőn éppen elég hó van, – valósággal repülünk lefelé. Nehány perc mulva már lent is vagyunk a Heiberg-en. Szánkás társaik persze lassabban követnek.

A november 19-i táborhelynél állunk meg, 900 méter magasságban. Innen jól látjuk az Axel Heiberg völgyét és azt a pontot, ahol a Jégperembe torkollik. Felszíne egyenletesnek látszik; el is határozzuk, hogy egészen végigmegyünk rajta, ahelyett, hogy betorkolásának fordulóját a hegyeken át vágnók keresztül, amint azt két hónappal azelőtt tettük.

A hosszú pihenőket már nagyon unjuk, ezért új útirendben állapodunk meg: egyfolytában megyünk 28 kilométert s aztán 6 órát pihenünk. Igy most már sokkal gyorsabb ütemben haladunk.

A Heibergen való leszállás igen simán megy, csupán a Jégperemmel való egyesülésénél találunk nagy repedésre, amelyeket ki kell kerülnünk.

Január 7. Reggel az Axel Heiberg és a Jégperem összefolyásánál lévő kiugrón táborozunk. A 85 fok 5 perc alatt levő raktár már nem lehet messze: Bjaaland éles szeme mihamar fel is fedezi. Egyenesen abba az irányba fordulunk és este 11-kor ismét a Jégperem jegét tapodjuk. A Déli Sarkot övező hegységben összesen 51 napot töltöttünk.

Jóllehet a raktárt borító hó nagyrésze elolvadt, az élelmiszereknek semmi bajuk sem történt.

Két társunk a közelben lévő Betty-hegyet mássza meg, hogy geológiai mintákat hozzanak. Ezalatt mi nagy kőgulát rakunk, amely alá 40 liter petroleumot, 40 doboz gyufát és az expedició rövid leírását rejtjük. Talán erre járó kutatók még hasznát veszik valamikor ezeknek a dolgoknak. Régi ruháinkat, amelyekben megjártuk a Sarkot, hátra hagyjuk ezen a helyen.

Bjaaland egyik kutyája, Fridtjof, alig szuszog már: le kell ölnünk. A boncoláskor kiderült, hogy tüdeje egészem elsorvadt már; társai azért mégis jót lakmároznak belőle.


210

A Jégperemet 12 kutyával értük el, – pontosan, ahogy számítottuk. Tizenegy kutyával folytatjuk utunkat; valamennyi kitünő húsban van.

35 napra való élelmiszer van szánjainkon. Innen most már mindegyik szélességi foknál egy raktárral fogunk találkozni, egészen a 80. fokig. Éhség tehát nem fenyeget bennünket.

Alig hogy eiindulunk, hatalmas hóvihar ér utól. Ha egypár órával előbb tör ki, nehezen találunk rá következő élelmiszerraktárunkra.

Mivel tudjuk, hogy útunkat nagy repedés szeli át, kellő elővigyázattal haladunk. Bjaaland és Hassel, akik elől járnak, egymáshoz kötözik magukat. Csupasz jégtarajok jelzik a veszélyes zóna kezdetét. Hirtelen Hanssen hangját halljuk: "Állj meg, Bjaaland!" kiáltja társának, akit ez a kiáltás éppen egy tátongó szakadék szélén állít meg. Bjaalandnak kitűnő szeme van, de ha saját találmányú szemüvegét veszi fel, éppenséggel semmit sem lát.

Azt hiszem, hogy ez a feldúlt zóna a határ a Jégperem és a földség között. Ma mintha a jó és rossz idő is elhatárolná egymástól: északra a Jégperemen ragyog a nap, délre pedig javában dühöng a hózivatar.

A Victoria-földet köd borítja: nem is fogjuk többé látni.

Este 8-kor elérjük a 85. fok alatti raktárat. Most már nem kell takarékoskodnunk az élelmiszerekkel: kutyáink annyit ehetnek, amennyi jól esik nekik.

Semmi sem tart örökké: a szép idő sem. Másnapra virradóra északnyugati szelet kapunk, amely a havat alaposan felkavarja. Hála Hanssen jó szemeinek, a 28 kilométerenkint felállított hóbabákra sorban rátalálunk.

A Jégperemen levő eleségraktárakban annyi fókahús vár ránk, hogy most már naponta bátran fogyaszthatjuk. Szkorbut esetén ez a friss hús megbecsülhetetlen táplálék lenne. Szerencsére mindnyájan kitűnő egészégben vagyunk s a friss hús nem életszük-


211

ség, inkább csak az a szerepe, hogy változatossá tegye étrendünket.

A Jégperemre érkeztünk óta a hőmérséklet lényegesen emelkedett: állandóan -10 fok körül van.

Január 10. Állandó hóesésben haladunk. A hőmérséklet még jobban emelkedik, már -8 fokot mutat a hőmérő: a szántakarókon olvad a hó, egészen átnedvesednek.

Egyszerre meglepetten tekintünk fölfelé: két sirály kering fejünk fölött, majd a közeli hóbabára szállnak. Megpillantásuk mély hatással van ránk. Nem az élő világ üdvözletét hozzák-e nekünk ide a halál birodalmába?

Mai táborhelyünk a 84 fok 14 perc alatt fekszik.

Minél jobban távolodunk a földségtől, annál szebb az idő. A térszín is mindegyre kedvezőbb: sima hótakarón haladunk. Új útibeosztásnnkkal egyik nap 28, a rákövetkező nap 55 kilométert teszünk meg.

Bjaaland visszatérő útunkon az előfutár szerepét tölti he. A minden tájékoztató pontot nélkülöző hómezőn nehéz az egyenes útat betartani. Az előörsök ezért is rendesen hol jobbra, hol halra térnek le az útról. Bjaaland ebben a tekintetben rendkívül következetes: állandóan jobbra tér le; ebben hiba sohasem esik. E hajlamából különben sem származik semmi baj: ha jelzéseinket szem elől tévesztjük, csak balra kell húznunk s bizonyos, hogy nyomra találunk.

Január 16. Ma kell elérnünk a 83. fok alatti "rejtek"-et. Az idő megint ködös lévén, bár a távolságot már befutottuk, nem látjuk az annak idején kelet-nyugati vonalon felállított jelzéseket. Végre a köd oszladozni kezd és megpillantjuk a raktárat, alig néhány lépésnyire, természetesen – balra tőlünk.

A hóban friss nyomokat fedezünk fel. Idejövetelünkkor egy pár kutya cserbenhagyott bennünket; csak ezeknek a szökevényeknek nyomai lehetnek ezek. De mivel táplálkozhattak? a raktár teljesen sértetlen. Nyomaik innen északi irányban vezetnek.


212

Január 17. Megérkezünk a 82. fok alatti raktárhoz, amely megadja a választ a fenti kérdésre. Egy kétszersültes és egy pemmikános ládát üresen találunk. Szökevényeink ezenkívül két kutyatetemet és egypár skihevedert is felfaltak. Bőviben lévén az élelmiszereknek, e veszteség nem érint bennünk érzékenyen.

A 82. és 81. fok között megtaláljuk azokat a deszkákat, amelyeket második raktárállító-expediciónk alkalmával mérföldes közökben a hóba dugdostunk. Ez 1911 márciusában történt, most pedig 1912 január közepén vagyunk!

Január 19. Ma legnagyobb csodálkozásunkra északkelet-délnyugati irányban vonuló hegytömeget pillantunk meg. Talán ugyanaz, amelyet a fennsíkról a 84. fok irányában eltűnni láttunk. Térképembe a 86. és 84. szélesség közé rajzolom be és Carmen-földjének nevezem. Föltételezett folytatását csak ezzel a meghatározással jelzem a térképen: "bizonytalan földség".

E hegytömeg hatását a jégperemre idáig érezzük: erősen feldúlt terület következik. Ezelőtt már háromszor is átmentünk e vidéken, de mindíg borult időben. Észak-déli irányban szélessége csak 5 kilométer, de keleti és nyugati irányban végeláthatatlan. Valóban a csudával határos, hogy előző útainkon nem ért itt bennünket baj. Ma teljes sebességgel haladunk rajta keresztül: nem minden aggodalom nélkül. Hanssen ugyan besüpped egy szakadékba, de baj nélkiil ki is kecmereg.

Január 22. Ma haladunk el az utolsó hóbaba (80.fok) mellett. Szinte rosszul esik végleg megválnunk derék útjelzőinktől; megpillantásuk mindig oly örömmel töltött el bennünket.

A nap folyamán elérjük a 80. fok alatti nagy raktárat. Prestrud írását találjuk benne, amelyben jelzi, hogy november 13-án itt járt Stubberud-dal és Johansen-nel.

Állatainkat a fókahúsra szabadítjuk. Ők azonban előbb egymásnak esve, jól megtépázzák egymást és csak azután látnak hozzá a lakomához: ez egyszer legalább volt miért verekedniök.

Január 26-án, reggeli 4 órakor szerencsésen megérkezünk Framheim-be. Két szánnal és 11 kutyával térünk vissza kiinduló helyeinkre. Mindnyájan: állatok és emberek egyaránt jó erőben és egészségben vagyunk. A házba lépve, társainkat alvás közben lepjük meg. Egymás után nyitják ki szemüket és ugyancsak tágra meresztik: kísértetnek néznek. A mint magukhoz térnek, szívélyes szerencsekívánatokkal üdvözölnek.

– Hol van a Fram? – így szól az első kérdésünk. Örömmel halljuk, hogy szerencsésen visszaérkezett.

– Hát ti eljutottatok a Sarkra? – kérdezik ők tőlünk.
– Természetesen, – válaszoltuk, – anélkül vissza se söttünk volna.

Azután Lindström jó forró kávéval kínál meg bennünket; egyszeribe kellemes illat tölti be a házat. Jó a Jégperemen is, de még jobb otthon.

Az expedíció 99 napig tartott; s ezalatt az idő alatt 3000 kilométert futottunk be.

A Fram január 9-én érkezett meg. Buenos Airest elhagyva, három hónapig volt úton. A rossz idő miatt kifutott a nyílt tengerre, de íme már jelzik is, hogy közeledik. Nagy sürgés-forgás Framheim-ben. Kutyástól megyünk a hajóhoz: meg akarjuk mutatni társainknak, hogy kutyáink milyen jó állapotban vannak. Nemsokára megpillantjuk a Fram-ot. Mily örömmel lépek fedélzetére. Túláradó szavakkal köszönöm meg társaimnak, hogy a hajót annyi veszélyen át visszahozták, miközben tudományos munkájukat is oly sikeresen végezték. Mindnyájan szinte ragyognak a boldogságtól, – csak a Sarkról nem kérdezősködik senki.

Gjertsen-nek jut eszébe végre, hogy odavesse a kérdést:
– Igaz is, voltatok ott?

Meg sem kísérlem leírni azt az örömet, amely


214

társaim arcán sugárzik, amikor megtudják utunk eredményét.

Nilsen kapitány átadja postámat és közli velem a fontosabb híreket.

Azok közül, akik a legnehezebb helyzetben támogattak hatalmas segítségükkel, három nevet kell kiemelnem. A legmélyebb hálával fogunk mindig gondolni reájuk. Ez a három név:

VII. Haakon király.
Fridtjof Nansen.
Pedro Christophersen.