TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Visszatérés a civilizációba.
Két megerőltető napi munka után, mialatt minden szükséges holminkat hajóra szállítjuk, 1912 január 80-án fölvonjuk vitorlánkat. Bármily élénk örömmel tölt is el, hogy ily koroai időpontban útrakelhetünk hazafelé: az öröm mélyén ott parázslik valami fájó szomorúság. Az ember nem könnyű szívvel válik meg a helytől, amely hosszá hónapokon keresztül az otthont jelentette számára, – még ha ez az otthon a hetvenkilencedik szélességi fokon fekszik is és jégbe és hóba van is temetve.
Mások szemében a Framheim bizonyára a földkerekség egyik legkevésbé csalogató pontja, istenverte hely, az elhagyatottság, kényelmetlenség és lélekölő unalom tanyája. Nem így a mi szemünkben, akik most a Fram kötélhágcsóján kapaszkodunk fölfelé... A kicsiny házikó, amely ott a Nelson-hegy aljában búvik meg hóba temetve, meghitt hajlékunkká vált, ahol verejtékes napi munkánk végeztével jól megérdemelt nyugalom várt reánk. Ez a négy fal védett és oltalmazott bennünket a délsarki tél hosszú hónapjain keresztül s nem egy fagyoskodó szegény ördög a szelídebb éghajlat
215
latt megirigyelt volna, ha történetesen oda cseppen közénk, a mi sarkvidéki tanyánkra. A Framheim védett révében emberek – civilizált emberek – módjára éltünk zavartalanul a legirgalmatlanabb időkben, amikor tanyánk négy falán kívül a fagy, a sötétség és az élet minden nyomát elsöprő hóviharok uralkodtak korláttalanul.
Vissza kell hát térnünk a nagyvilág zajgó, küzdelmes életébe, amelynek nyugtalanító gondjai és visszásságai közepette bizonnyal vágyakozva fogunk gondolni a Framheim-ben töltött békés, csendes órákra.
De ami elmult, elmult. A jövő örömet és derűt kínál számunkra; hogy mennyi csalódás várhat még ránk, arra senki sem gondol közöttünk!
A Fram zászlódíszt öltve indul útjára. Framheim-et azzal a büszke tudattal hagyjuk el, hogy az elénkbe tűzött célt elértük.
Hogy expedíciónk két éve alatt kedélyünk állandóan derűs volt és hogy sohasem unatkoztunk, az annak tulajdonítható, hogy sohasem kerültünk, hogy úgy mondjam, holtpontra: alighogy egy problémát megoldottunk, jött a másik; vállalkozás vállalkozást követett. Ily körülmények között az órák valósággal repülnek.
Bár nagy vállalkozásunk végére értünk, még fontos feladatok várnak reánk. Fáradozásaink csak akkor válnak gyümölcsözőkké, ha a civilizált világ tudomást szerez róluk. Fontos tehát, hogy minél előbb a nagyközönség elé tárjuk kutatásaink eredményét, annál is inkább, mert nem szeretnők, ha az angol expedíció megelőzne bennünket.
Első kikötőnk Hobart, 2400 tengeri mérföld. Tavaly a Ross-tengeren való áthajózásunk igen kellemes volt, nyár derekán voltunk! Most februárban vagyunk; bizonnyal kínos utunk lesz hazafelé. A jégzajlás nem fog hátráltatni bennünket. Nilsen kapitány határozottan mindjárt hozzáteszi, hogy a jégzaj övén való áthaladásnak biztos és csalhatatlan módjára jött rá. Ez
216
állítást egy kissé merésznek találom: később kiderült, hogy Nilsen kapitány nem túlzott. Sokkal nehezebb lesz a hajózás a nyugati szelek zónájában, ahol talán a szél ellen ide-oda hajózni leszünk kénytelenek. Feladatunkat nagyon megkönnyítené, ha a Bálnák öbléből egyenes irányban mehetnénk Hobart-ig. Sajnos, a Victoria-föld észak felé való kiugrása meggátol ebben. Előbb tehát észak felé kell tartanunk, megkerülnünk a délsarki kontinens legszélső részét: az Adare-fokot, majd odább a Balleny-szigeteket. Csak azután fordulhatunk Hobart irányába.
A Fram postájából megtudtam, hogy a Douglas Mawson doktor vezetése alatt álló ausztráliai délsarki expedíció nagyon örülne, ha egypár kutyát kaphatna tőlünk. Elindulásunkkor még 39 kutyánk van, ezek közül 11 a délsarki útat is megtette. Eredetileg ugyan csak egynehányat szándékoztam megtartani, mint tervbe vett északsarki útam falkájának magvát, de hogy eleget tehessek Mawson doktor óhajának, mindnyáját magammal hozom.
Azalatt az egy év alatt, amelyet Framheim-ben töltöttünk, a Bálnák öblének formájában semmi változás sem állott be. Még a nyugati fal legkiugróbb része, a Manhue-fok sem mozdult el. Azonban míg tavaly az öböl legnagyobb része már január 14-től szabad volt, 1912-ben a zajlás két héttel később állt be. Mennyire megkönnyítette tavaly a kirakodást az a körülmény, hogy a Fram a Jégperem széléig jöhetett!
Sűrű köd borítja az öblöt, nem láthatjuk, mit csinálnak japáni barátaink. A január 27-i szélroham a Kainan Maru-t, épp úgy, mint a Fram-ot, a nyílt vízre kergette; azóta nem is láttuk többé viszont. Az utóbbi napokban a japáni expedíciónak a Jégperemen táborozó tagjai nagyon kimérten viselkedtek velünk szemben. Elindulásunk napján Prestrud a Manhue-fokra kitűzött zászlóért ment. A zászló mellett sátrat állítottunk volt föl a Fram vissza érkezését leső őrszemünk számára. Amint Prestrud
217
oda érkezik, két japáni éppen a sátor berendezését vizsgálja nagy figyelemmel. Japánjaink egy-két odavetett szóval az időjárást kezdik megasztalni:
– Nice day! [Szép napunk van!]
– Plenty of ice! [Nagyon sok a jég!]Prestrudnak csak nagynehezen sikerül érdekesebb tárgyra terelni a szót. Lassan-lassan kicsikarja belőlük, hogy ők a sátor egyedüli lakói, társai egyhetes kirándulásra indultak a Jégperem belsejébe, a Kainan Maru pedig Edward király földje körül cirkál és február 10-e táján fog értük jönni, hogy visszatérjenek hazájukba. Prestrud meghívja őket, hogy keressenek föl bennünket Framheim-ben, még pedig minél előbb, hogy még itt találjanak. De biz azok nem jöttek el. Ha távozásunk után keresték föl állomásunkat, meggyőződhettek, hogy esetleges utódaink részére mindent a legnagyobb rendben hagytunk hátra.
Amidőn a köd felszáll, már kint vagyunk a tengeren, amely majdnem teljesen szabad, pihentetve legeltetjük a vakító fehérséghez szokott szemeinket ezen a sötétkék vízfelületen: végre sötét szemüveg nélkül szemlélhetjük a külvilágot.
A Ross-tenger ezúttal is kegyes hozzánk: délnyugati széltől hajtva, két nap múlva a Jégperem már körülbelül 200 mérföldnyire van hátunk mögött.
Elindulásunk harmadnapján érjük el a jégmezőt: itt az alkalom, hogy megbizonyosodjunk Nilsen módszerének helyességéről. Ő azt állítja ugyanis, hogy állandóan szél iránt haladva, előbb-utóbb mindig sikerül a jégmezőn szabad csatornára bukkanni.
Így is teszünk. Nyugati szél fuj: annak irányába fordulunk vele és néhány órai hajózás után számos nyilásra találunk, amelyeken keresztül sikerül is február 6-án végkép kijutnunk a jeges vízből. Nilsen módszere tehát valóban célravezető.
A Framheim körüli délkeleti és keleti szelek idáig már nem nem követnek bennünket. A Ross-tengeren leginkább északi szelet kapunk, amely meglehetősen las-
218
sítja előhaladásunkat. Utazásunk első hetében az idő állandóan borus; lehetetlen tehát felvételt eszközölnünk. Február 7-i első felvételünk szerint az Adare-foktól északra vagyunk, következésképpen végképp elhagytuk a délsarki kontinenst.
Egy 48 órás déli szél átsegít bennünket a Balleny-szigeteken és február 9-én átlépjük a sarkkört. Amily örömmel szeltük át több, mint egy éve, épp oly örömmel hagyjuk most el, hogy visszatérjünk a civilizált világba.
Az indulás előkészületei közepette nem ünnepelhettük meg az expedíció két csoportjának szerencsés egyesülését. Most, a déli sarkkörön való áthaladás alkalmával pótoljuk a mulasztottakat. A programm igen egyszerű: dupla adag kávé, punch, szivarok és mindehhez persze az elmaradhatatlan grammofón.
A hőmérő már jóval a fagypont fölé emelkedett. Most már mindnyájan levetjük bundánkat: legutóljára a Framheim-lakók. Nagy tévedés azt hinni, hogy a sarkvidéken való hosszas tartózkodás hozzáedzi az embert a hideghez. Amott, a 45 fokos hidegekben meleg bundánkban nem éreztük a hideget; most, hogy levetjük, a jóval magasabb hőmérséklet mellett is jódarabig állandóan didergünk.
Amily mértékben haladunk észak felé, a napok annál rövidebbek lesznek. Ez a körülmény a legnagyobb elővigyázatosságra késztet bennünket; ha a jégmezőt magunk mögött is hagytuk már, az úszó jéghegyekkel még nem végeztünk. A jó őrszem éjjel is észreveszi a nagyobb jéghegyeket, mert csillogó felületük elárulja őket. A kisebb terjedelműeket azonban lehetetlen észrevenni: már pedig ezek épp oly veszedelmesek, mint nagyobb társaik. A tenger hőmérséklete sem nyújt ezeken az állandóan hideg vizeken biztos útmutatást a jéghegyek közellétét illetően.
A vidék, amelyiken most áthaladunk, még nem igen ismeretes. Colbeck kapitány, aki a Scott-féle első expedició élelmezésére kiküldött egyik hajót ve-
219
zette, az Adare-foktól keletre kis szigetet fedezett föl, melyet Scott kapitányról nevezett el. Föltehető, hogy még több sziget is van ezen a vidéken.
A térkép a déli Csendes-Oceánon több bizonytalan fekvésű szigetet és szigetcsoportot jelez. Ezek egyikének, a Smaragd-szigetnek, útvonalunkon kell feküdnie. Davis kapitány, aki 1909-ben Shackleton hajóját, a Nimrod-ot Angliába hazahozta volt, ezen a területen haladt át, anélkül, hogy megpillantotta volna. Ha tehát egyáltalában létezik, helyzete a térképeken tévesen van felvéve.
Ebben a magasságban az állandó északkeleti szelek ugyancsak próbára tették türelmünket: két heti késedelmet okoztak a Fram-nak. Február 21-én még csak fele úton vagyünk, holott kedvező szelekkel már meg is kellett volna érkeznünk. Kedvező szél a Macquarie-szigetek magasságába segít; végre, hosszas bolyongás után, március 4-én megpillantjuk Tasmania földjét. Az idő borús, úgy hogy már két napja nem tudunk pontos helymeghatározást végezni.
Hogy az olvasó megérthesse helyzetünket, a vidéket a következőkben ismertetjük: Tasmania déli része három hegyfokban végződik. A legkeletibb hegyfok magasságában egy világító toronnyal ellátott igen magas szigetecske, Tasman-sziget emelkedik ki a tengerből. A szigetet szűk csatorna választja el a száraztól. E szirtfok és a középső hegyfok – a Tasman Head – között nyilik a Strom Bay, amely Hobart-ba vezet. Az a kérdés, hogy a három hegyfok melyikét látjuk most? Fogalmunk sincs róla. A szárazföld körvonalai különben is ködbe borultak: az este beálló sűrű eső pedig teljesen lehetetlenné teszi a tájékozódást. Egész éjszaka ide-oda cirkálunk. Reggel a föld láthatóvá válik és az előttünk emelkedő hegyfokban a Tasman Head-et véljük felismerni. Élénk széltől hajtva, Fram-unk gyorsan közeledik a föld felé. Véleményünk szerint néhány óra múlva Hobart-ban leszünk.
220
Reggelizni megyünk. Alighogy asztalhoz ülünk, benyit a szolgálatot tevő tiszt és jelenti, hogy rossz irányban haladunk. Fölrohanunk a fedélzetre és megállapítjuk, hogy az a hegyfok, amelyet mi a Tasman Head-nek hittünk, tulajdonképpen a Tasman-sziget egy kiugró foka, amint ezt a felbukkanó világítótorony is jelzi. Ahelyett tehát; hogy a Storm Bay-ben volnánk, még mindig kívül járunk az Oceánon.
A szél a szirtfok felől rettenetesen fuj: nem marad más hátra, mint hogy lavirozással igyekezzünk megközelíteni a partot. Kínos igyekezet: egész nap és a következő éjjel is ide-oda hajózunk. Végre hosszas készülődés után 7-én reggel bejutunk a Storm Bay-be.
Az idő is kiderül, hangulatunk is vidámra fordul: öreg Fram-unkat is ki kell csinosítanunk. Elő a szappannal és mindenféle tisztítószerekkel! A tisztálkodásban hajónk után most már ránk kerül a sor. Még Lindström is rászánja magát a vízzel való érintkezésre.
Egy motorcsónak ront felénk. Már halljuk a kiáltást: – Want a pilot, captain? [Akar kalauzt, kapitány?]
Oly régóta most hallunk idegen hangot! Pilótánk csodálkozva tekint szét hajónkon.
– Nem gondoltam volna, hogy sarkkutató hajó – szólal meg – ilyen ragyogó lehessen. Mintha csak kéjutazásból tértek volna meg!
Emberünk készséggel felel kérdéseinkre. Különben nem tudunk meg sok újat. A Terra Nová-ról semmit sem tud. Csak arról tud értesíteni, hogy a Mawson-expedició hajóját, az Aurorá-t, amelyet Davis kapitány vezet, a napokban várják Hobart-bn. Február elején a Fram-ról is sok szó esett, de most már senki sem várja. Megérkezésünk tehát meglepetés lesz.
Pilótánkat reggelivel kináljuk meg: erélyesen szabadkozik. Bizonnyal azt hiszi, hogy kutyahússal, vagy ilyes valamivel akarjuk megkínálni. De a norvég dohány annál jobban izlik neki: teli zacskóval bocsátjuk útra.
Hobart Town a Storm Bay-be szakadó Derwent partján fekszik. A környék csodaszép és a föld szemmel lát-
220
hatóan termékeny. Az erdőket hosszantartó szárazság perzselte el. Milyen gyönyörűség, hogy réteket s erdőket láthatnak! Igaz ugyan, hogy nem nagyon zöldelnek, de mi már nem vagyunk túlkövetelők e tekintetben.
Hobart kikötője kitűnő, tágas és feltűnően jól védett. Mikor közeledünk, a hagyományos processzió – a révkapitány, az egészségügyi és vámhatósági közegek jönnek a hajónkra. Az orvos azonnal észreveszi, hogy nincs szükségünk szolgálatára, a vámőrök pedig könnyűszerrel fölismerik, hogy nem szállítunk dugárút.
A horgony vízbemerül; kiszállhatunk. Magamhoz veszem kábelsürgönyeimet és a part felé indulok a révkapitány hajóján.