A büszke háromárbocos Jeannette gőzös 1879. július 8-án futott ki a tengerre San Francisco kikötőjéből. Merész sarkutazókat vitt magával a hajó az örök jég honába.

A Jeannette-et Gordon Bennett szerelte föl, a New York-i "újságkirály", aki 1874-ben Henry M. Stanley-t kiküldte Afrikába a nyomaveszett Livingstone fölkutatására, –ugyanaz a Bennett, akit világszerte sokat emlegettek, mint az automobilversenyek és léghajósversenyek lelkes pártfogóját.

A Jeannette győzedelmesen megjárta már egyszer a zordon északi tájakat, s a vállalkozás vezetője, De Long, az amerikai haditengerészet hadnagya is viharedzett sarkutazó volt.

Három tiszt, egy orvos, egy természetbúvár és huszonhat főnyi legénység állott De Long parancsnoksága alatt, közöttük két kínai szakács és két alaszkai eszkimó. Az eszkimókat kutyahajcsárokként vitték magukkal. Újságtudósítójuk is volt, Gordon Bennett egyik lapjának, a New York Herald-nak a munkatársa. Összevéve harminchárman voltak a Jeannette fedélzetén.

De Longnak az volt a feladata, hogy a Bering-szoros tájékáról alighanem északnak tartó tengeráramlás segítségével elvezérelje hajóját az Északi-sarkra. Mellesleg pedig azzal is megbízták, hogy igyekezzék nyomára bukkanni a Vega hajónak, amelyen 1878-ban a svéd Nordenskjöld útra-

12

kelt Európából, Ázsia északi partjai körül, az északkeleti átjáró fölkutatására. *

*

De Long a Bering-szoroson keresztül haladt észak felé. Első célja volt a Wrangel-föld, Szibéria partjain, amelyet már 1867. évi sarki útjában fölfedezett.** San Franciscóból való útrakelése után két hónappal a Jeannette belekerült a sarki zóna veszedelmes zajló jegébe. Novemberben tökéletesen befagyott a jégbe. Körös-körül a jégzaj toronymagasságba ágaskodó jégrögei és jégtáblái fojtogatták. Tehetetlenül sodródott, hol gyorsabban, hol lassabban, a tengeráramlás kénye-kedvére, északnyugat felé. Örökös veszedelemben forgott a hajó, hogy a vadul hánykolódó, széthulló, majd meg megint összecsapó jégtömegek széjjelmorzsolják. A jég hatalmas nyomása alatt aggasztóan oldalt billent. A Jeannette sorsa nyugtalansággal töltötte el a hajó utasait. Bizakodó kedvük mihamar szorongó kétségbe fúlt: miféle végzet leselkedik rájuk?! Akaraterejüket megbénította a tehetetlenség érzete, hogy emberi erő és emberi szellem mit sem tehet értük, – hajójuk útját hatalmasabb erők vezérlik. Az óriási jégtömbök ölelésében egyre messzebb és messzebb úszott el a Jeannette északnyugatnak, bizonytalan komor végzete felé. Marcangoló vadállatokként tépték és szaggatták a hajó testét a kergetődző jéghegyek, és fenyegető volt a veszedelem, hogy pompás zsákmányukat a legsötétebb sarki vadon mélyébe

* Eric Nordenskjöld, a hírneves svéd utazó 1878–79-ben csakugyan végighajózott a háromszáz év óta keresett északkeleti átjárón és 1879. szeptember 2-án szerencsésen megérkezett Yokohama japáni kikötőbe. (A ford.)
** A Wrangel-föld sokáig afféle senki szigete vált. Legutóbb, 1923-ban, az Egyesült-Államok az első partraszállás (Hooper, 1881.) jogán kitűzte rajta az amerikai lobogót. (A fordító.)

13

hurcolják magukkal. És mind e súlyos szorongattatás közepette napról-napra végezte mindenki a maga tudományos munkáját.

Csaknem két esztendeje tartott már a hajó önkéntelen vándorútja, amikor – 1881. május 11-én – földet pillantottak meg a jég foglyai: az elsőt, amióta elhagyták a Wrangel-földet. Kis sziklasziget volt csak. Jeannette-szigetnek nevezték el. A kedvezőtlen jégviszonyok nem engedték meg, hogy partra szálljanak.

Egy hétre rá újabb sziget tűnt föl a láthatáron. Öt emberük elindult a sziget felé. Napokig bukdácsoltak a befagyott tenger hátán, míg végre júrnus 3-án elvergődtek a szigetre. Az öt vakmerő tengerész kitűzte a szigeten az amerikai lobogót, és az Egyesült-Államok nevében birtokba vették a magányos földet, amely ettől fogya a Henrietta-sziget nevet viseli. Jókora sziget, hegyeinek alakulása arra vall, hogy vulkáni eredetű. Örök hó- és jégtakaró borítja. Túl van az északi szélesség 77. fokán, Szibéria partjától mintegy 700 kilométerre. (A Jeannette-, Henrietta- és a Bennett-sziget együttesen a De Long-szigetcsoport).

Jeannette-sziget.

A birtokbavevők csoportja június 6-án nagy veszedelemben találta a hajót. A jégtábla, amelybe bele volt fagyva, sebes iramban sodródott tova az áramlással. Körülötte vad összevisszaságban tülekedtek hegyén-hátán a házmagasságba torlódó jégtömegek. Június 10-én éjjel heves lökések rázkódtatták meg a hajót. Arasznyira megemelkedett jeges ágyában. A fehér halál fojtó öleléséből nem volt szabadulás.

De Long kapitány elbeszéli naplójában, hogy hűségesen

14

kitartott a süllyedő Jeannette-en, amíg csak utolsót nem lélegzett a hajó:

1881. június 12-én, vasárnap reggel – írja – kellett, hogy beteljék a Jeannette végzete. Előző délután a jég hirtelen olyan ellenállhatatlan erővel ostromolta meg a hajó bal oldalát, hogy tizenhat fokos szög alatt jobb felé billent. Minden eresztékében baljóslatúan nyögött és nyikorgott a hajó bordázata, a felső fedélzet bal felől beszakadt, más helyütt meg újjnyi hézagok tátongtak rajta, félő volt, hogy súlyos sérüléseket szenvedett a hajó!

Tüstént kiadtam a parancsot a csónakok lebocsátására, és kint a jégen biztonságba helyeztettem őket. Nyugodtan, minden fejetlenség nélkül teljesítették a parancsot. A bal felől mindegyre félelmetesebben ránk zúduló jég már a hajó farát döngette óriási ökölcsapásokkal. A hajó orra balról a magasba lendült, fara jobb felől mélyen lesüllyedt és szilárdul beleékelődött a jégbe. A Jeannette immár csak játékszer volt a sarki jég medvetalpai között.

Melville, a Jeannette mérnöke, egyszer csak tátongó rést vett észre a hajó testében, lenn a gépházban a kazánok és gépek mögött; a farfedélzet olyan mozdulatlanul belefúródott a jégbe, hogy palánkjai a jég szörnyű szorongatásától összeroppantak. A jobbfelőli rész is nyilván erősen megrongálódott, mert a jobb oldali szénraktárt aggasztó gyorsasággal ellepte a víz.

Parancsot adtam, hogy a fedélzeti tárházban fölhalmozott kenyér- és pemikánkészlet felét (a pemikán zsír- és húsliszt keveréke) hordják ki a jégre és a szánokat és kutyákat is biztos helyre mentsék.

Fél öt tájban a jég nyomása hirtelen megenyhült s már-már áltattuk magunkat a reménnyel, hogy megmenekedünk a jég további pusztításától. Igaz, hogy a hajó ekkor már 22 fokos szögben hajlott oldalvást, az orra pedig embermagasságnyira égnek ágaskodott.

15

Az expedíció tagjai olyanok voltak most, mint a lovasok, akik alól kilőtték a lovat; ott állottak céljukvesztetten, elhagyatva, útjatévesztett zarándokok, akiknek a kezéből kiütötték a vándorbotot. Oly bizakodón, annyi várakozással indultak neki sarki útjuknak két esztendeje!

S most, amikor már a cél felé vivő úton messzire előrenyomultak, íme vissza kell fordulniok, hogy puszta életüket mentsék. Nehéz szívvel engedelmeskedtek az önfenntartás parancsoló szavának. Amily gyorsan csak lehet, délnek kellett vándorolniok, három csónakot, élelmet, mindent szánon magukkal vonszolniok hóban és jégben, amíg csak nyílt vizet nem érnek, hogy hajótöröttekként, kifosztva, partra vergődjenek és fölkutassanak valami emberlakta telepet a szárazföldön.

Mondhatatlan szenvedés szakadt le rájuk! De Long kapitány naplójában olvassuk:

"Kedd, 1881. június 14. Hét órakor mindenkit munkába szólítottam. Minden sátorból kijelöltünk két-két embert,

* A Jeannette 77° 18' északi szélesség, 155° 25' keleti hosszúságon süllyedt el (A fordító.)

18

hogy Melville vezetésével állítsanak össze öt szánrakományt, minden csoportra hatvan-hatvan napra való élelemniel. Többi társunk ezalatt prémes harisnyákat varr, a hálózsákokat szabja szűkebbre és hasonló munkákkal foglalatoskodik, olyasmikkel, amelyek kényelmüriket fokozzák majd. 1800 kilogramm penirkánt, 900 liter szeszt osztunk szét az egyes szánokra, aztán külön megtöltjük az egy-egy hétre való eleséges zsákokat. Teából naponta 15 grammot, kávé- és cukorból együtt 30 grammot számítunk fejenként.

Június 18. Amit idáig átéltünk, nem nagyon bátorító. A puha, mély hóban lépten-nyomon megfeneklünk, a jég repedései elnyeléssel fenyegetnek. Kínos-keservesen cammogunk előre, sokkal-sokkal küzdelmesebben, mint amire el voltunk készülve. Kénytelen-kelletlen túlságosan is súlyosan megterheltük szánjainkat. Sima jégen még így is szépen haladhatnánk, de a feneketlen mély hóban mindenuntalan elakadunk. Valamennyien belefekszünk a hámba, 23 kutyánk minden erejét megfeszíti, és így is csak lépésről-lépésre bírjuk előre vonszolni 750 kilogrammos rakománnyal terhelt szánjainkat, egyiket a másik után. Ha meg egy-egy lejtős helyen nekieresztjük őket, olyan mélyen belefúródnak valami hófúvásba, hogy csak a legkeservesebb küzdelemmel szabadíthatjuk ki belőle.

Betegeink száma nyugtalanítóan növekedik.

Június 19. Az év egyetlen szakában sem olyan küzdelmes az előrejutás errefelé, mint éppen most. A téli és tavaszi hónapokban persze kemény fagyok járnak, s ez ugyancsak kényelmetlen, de legalább száraz az időjárás. A nyárutó meg az ősz különösképpen kedvező, mert akkorra elvonul a hóolvadás a kemény jég kérge fölül. Most azonban, éppen június tájban, lágy hóban süppedezünk, s ha még ráadásul az eső is megered, szenvedéseink a végletekig fokozódnak.

19

Még a kutyák is úgy kuporognak a csónakok védelmében, mint az ázott tyúk a tető alatt. Máskor meg nyöszörgő vonítással ostromolják meg sátrunk ajtaját. Odahaza kellemes muzsika a fütött kályha mellől hallgatni az eső paskolását – itt ebben a hó- és jégsivatagban a véget nem érő esők vigasztalan szenvedést jelentenek.

Rájöttem ma, hogy egyes útitársaink jóval több mindenféle motyót cipelnek magukkal, mint ami megengedhető. Egyenesen bámulatos, milyen sok "apróságot, ami semmit se nyom", csempésztek bele a batyujukba észrevétlenül. Nem kevésbé csudálatos, hogy milyen tekintélyes súly kerekedik ezekből a semmiségekből. Még mielőtt elhagyjuk ezt a táborhelyet, kihányom mindenkinek a cókmókját és irgalmatlanul megtizedelem.

Csütörtök, június 23. Délen vad zűrzavarban tornyosul hegyén-hátán a jég, reménytelennek tetszik, hogy arrafelé átverekedhessük magunkat a zöldesfehér tömkelegen. Természetesen nem tudhatjuk, mit hoz a legközelebbi óra. Talán mire fölébredünk, mutatkozik majd valami átjáró ezen az útvesztőn keresztül.

Ma különösen nehézzé vált a tapickolás a jeget ellepő vízben. Gyakran beszakadt alattunk a jég és térden felül vízbe zuppantunk. Ilyen viszonyok közt súlyos szánt vontatni elmondhatatlanul keserves mesterség. A jégen összegyülemlő víz éjen át tükörsimára fagy, a déli naptűzés fölolvasztja a jeget, s mire ráeszmélünk, bokán felül vízben gázolunk.

Helymeghatározásaim nyugtalanítók. Egy hete vándorlunk a jégen egyenesen dél felé a 77° 18' északi szélességről, s már ismételten 77° 46' szélességet mutat a napmagasság, tehát 50 kilométerrel északabbra járunk, mint ahonnan elindultunk. A tenger áramlása sodor bennünket a jéggel együtt észrevétlenül és ellenállhatatlanul észak-

20

nyugat felé. Hogy hamarabb elérjük a zajló jég szélét, irányt kell változtatnunk és délnyugatnak haladnunk.

Hétfő, június 27. Delelő helyünket elhagyva, hét méter széles csatornához értünk. Mialatt az áthidalással bajlódtunk, a csatorna kétszeresére tágult. Nagy fáradsággal egymás elé taszigáltunk három jégtáblát, s azokon mint valami szigetsoron át minden erőnk megfeszítésével átcipekedtünk súlyos szánjainkkal. Alig jutottunk tovább egy kilométerrel, még szélesebb csatorna partjára értünk. Lehetett vagy 20 méter széles. Hajóhíd módjára hidaltuk át hatalmas vastagságú jégpontonok segítségével. Mire elkészültünk vele, ez a csatorna is szélesebbre nyílt. Folytatnunk kellett a jégtömbök keresését.

Napjában tíz-tizenegy órát loholni, mint a ló, s amellett csak egy-két kilométerrel jutni előrébb – magában véve meglehetősen lehangoló. Ha még hozzá attól kell remegni, hogy az a hatalmas jégtábla, amelyen dél felé igyekszünk, végül is északnyugat felé sodródik a tengeráramlással: valósággal döbbenetes!

Legénységünk tagjai a maguk jószerencséjére még nem ismerték föl a helyzet komolyságát. Valamennyien jókedvűek és bizakodók, s csak ritkán apad el ajkukon a dal.

Szerda, június 29. Szakadatlan balszerencse és bosszúság kísér utunkban. Alighogy szerencsésen túlkerül az első csoportunk valamelyik repedésen, mögötte újabb rés nyílik. Vissza kell térnünk, hogy azt is áthidaljuk. S amíg javában vesződünk a második szán átszállításával, újabb repedésekről és nyílt vizekről érkezik bír. S még amellett ezek a csatornák mindig kelet-nyugati irányban haladnak. Miért is nem ajándékoz már meg a sors egy-két olyan csatornával, amely északról délnek vinne bennünket!

Nem ritkaság, hogy egyetlen kilométernyi útban négy csatornát is át kell hidalnunk. És képzeljük el, hogy valamennyi akadály előtt le kell terhelnünk a szánokat,

21

majd újból fölrakni, s a betegek átszállítására mindig különösen kedvező időpontot kivárni: s akkor megértjük, mily súlyos próbára teszi akaraterőnket minden újabb vízcsatorna fölbukkanása.