3. A segítő-expedíció útnak indul.

Mialatt a Jeannette bátorlelkű hajótöröttei viszontagságos útjukon életükért küzdöttek a magas északon, New Yorkban nőttön-nőtt a szorongó aggodalom.

Az expedícióról semmi híradás nem érkezett haza. De Long és útitársainak sorsára sűrű homály borult. Az egész művelt emberiség óhajtása volt, hogy világosság derüljön az elveszettek sorsára.

Hetek, hónapok peregtek le, – még mindig semmi hír. A szorongó bizonytalanság sötét aggodalommá növekedett. Napról-napra izgalmas hírek merültek föl, hogy azután megint megcáfoltassanak. Az öt világrész sajtóját lázban tartotta a talányos eset, mi történhetett a Gordon Bennett-féle vállalkozással. Így érett meg csakhamar a terv, hogy segítőhajót szereljenek föl a Jeannette utasainak megmentésére.

Hála az amerikai erélyességnek, a tervet hamarosan tett követte. A Rodgers vitorlás gőzöst szerelték föl és küldték ki Szibéria északi tájaira, hogy segítséget vigyen a bajbajutottaknak. A New York Herald engem bízott meg vele, hogy vegyek részt az expedícióban és küldjek tudósításokat az eseményekről. Így született meg ez a könyv.

*


23

1881. Június 16. San Francisco kikötője ünnepi lobogódíszt öltött. Az ég is mintha csak aranyoskék ünneplőbe öltözött volna az útrakelő Rodgers tiszteletére. Az egész város talpon. Urak és hölgyek egész csapata kíséri el jó darabon hajónkat. Kíváncsiakkal teli hatalmas vontatógőzös pöfög mellettünk, a katonai zenekarok vidám ütemű játékába tompán beledörögnek az erőd ágyúinak díszlövései. Számtalan ragyogó fehér vitorlájú yacht* kergetőzik pillangó módjára hajónk körül. Olyan eleven a sürgés-forgás az öbölben, mintha nemzeti ünnepet ülne a város.

A hölgyek kendőikkel integetnek búcsút, a férfiak kalapjaikat lengetik. A friss szél szíves szavakat, jó kívánságokat röppent felénk. A kísérő hajókon "poharukat emelik" az ünneplők és úgy üdvözölnek, mindenki a várt siker napfényében sütkérezik. A szívek hevesebben vernek, a viharedzett öreg, tengeri medvék szemébe könny lopakodik...

Az expedíció legszerényebb tagja is tudatában van, mily fölemelő cél vezérel bennünket. A szeretet művéről van szó, a tengerész bajtársi kötelességéröl: megmenteni bajba jutott tengerjárókat, akik a tudományos kutatás szolgálatában kockáztatják életüket.

Üt a búcsúzás órája. Kísérőink átszállanak egy kis vitorlásra – egészen megtelik velük a kis jármű fedélzete.

Hurrákiáltások és szívélyes búcsúszavak harsannak föl. Elhangzik az utolsó istenhozzád. A tenger hullámai dübörögve rohannak meg a kikötő bejáratánál, s a tömeg útolsó üdvözletei belevesznek a hömpölygő hullámhegyek harsogásába. A dombtetőn levő jelzőállomásról felénk lengetik a csillagos lobogót: "Szerencsés utat!"

Lassan siklunk keresztül a Golden Gate (Aranykapu)

* Az angol yacht szó kiejtése: jatt.


24

két hegyfoka között, a San Francisco-i öböl bejáratán. Ünnepi csend honol a hajón: mindnyájan a jövő képeit színezgetjük elmerülve, gondolataink a Jeannette szerencsétleh hőseit lebegik körül.

Este 8 órakor utolsó vendégünk is elhagyja a Rodgers-t: a révkalauz. Sebtében firkantott búcsúsorokat visz magával szeretteinkhez a városba. Amikor csónakjába száll a fehérhajú tisztes tengerész, szemében mély megindultság csillog.

Komoly gondolatokba mélyedve vitorlázunk ki az óceánra, ismeretlen célunk felé. Kegyes lesz-e hozzánk a sors, megmutatja-e az utat testvéreinkhez?



4. Viharos hajózás.

Ezer tengeri mérföldnyire vitorlázunk már San Franciscótól, a Csendes-óceán végtelenségében. Ha a hajó heves hánykoládósa el nem vonná figyelmünket, talán a tegnapon és az eljövendő napokon méláznánk most mindannyian. De a mi Rodgers-ünknek megvan az a kínos szokása, hogy egészen szörnyű táncot jár a hullámokon, így hát nem érünk rá máson töprengeni, mint azon a kérdésen: mikor csillapodik már le ez a keserves szél?

Most, hogy ezeket írom, szelíden süt a nap, de a tenger járása annál kegyetlenebb, olykor-olykor dübörögve söpör végig a hullám az első fedélzeten s a hátsó fedélzeten is sós permeteget zúdít a hajótiszt arcába.

Merre is bujkál az a Dominic? A néger Dominic Boocker a mi stewardunk, tiszti étkezőnk gondozója. Louisville-ből, Kentuckyból került a Rodgers-re, hogy dicsőséget szerezzen fajának: ő legyen az első színes ember, aki megpillantja az Északi-sarkot! * A vigyorgó jókedv, ami

* Nem így történt. A Rodgers nem jutott túl Szibéria partjain. Az első (és mindezideig egyetlen) néger, aki csakugyan eljutott a Sarkra, Matt Henson volt, Peary kísérője 1909-ben. (A fordító.)


25

eleinte arcán tükröződött, komor tűnődésnek adott helyet. Valósággal megható rája nézni – a megtestesült reménytelen nyomorúság borong vonásain.

Nem mondható, hogy valami megerőltető a munkája. Sem neki, sem a szakácsoknak nem sok dolga akadt idáig: a hajó oiy hevesen himbál és bólogat, hogy csaknem lehetetlen főzni bármit is. Egy kis kávé, ami rendesen kilöttyen a kávés ibrikből, mire megteszi az utat a konyhából a hajófülkéig, néhány sült burgonya és pirított kenyér – ezek voltak az egyetlen fogások eddigelé. És ezt a keveset is csak úgy tudtuk bekebelezni, hogy görcsösen megkapaszkodtunk a fülke falának valami kiszögellésébe, vagy féllábbal körülöleltük az asztallábat. A vihar korbácsolta hullámok csapkodása majd minden edényünket másvilágra küldte. A tisztikonyha ugyancsak nem volt nagyon hívogató.

Legénységünk kitűnő. Jobbára önkéntes jelentkezőkből toborzódott a haditengerészetből, fiatal, férfias fegyelemhez szokott, iskolázott, életvidor fickók. Dühönghet a szélvész, megremegtethetik a hullámok a hajó palánkjait, bátor legénységünk egy pillanatra sem fogódik el. Öröm embereinket munkájuk közben megfigyelni vagy hallgatni őket, amint dalolva "forgattyúzzák" a köteleket. Egynémelyik úgy duzzad az életerőtől, hogy alig lehet féken tartani. Akad közöttük néhány, aki már korábban is szolgált a magas északon.

Vannak, akik azt tartják, hogy a sarki expedíció vezetőjére inkább hátráltató, mintsem hasznos, ha emberei között vannak tapasztalt sarki utazók, merthogy az ilyenek hajlandók tisztjeik parancsait bírálgatni. Csakhogy nekünk a tisztjeink közt is vannak olyanok, akik már szereztek tapasztalatokat a sarkvidéken, így hát embereinknek nem juthat eszükbe, hogy fölényeskedjenek. Öröm látni, mily készségesen teljesítik a tisztek parancsait.


26

Nem kevésbé örvendetes megfigyelni fiatal tisztjeink helyes ítéletét és értelmességét. Fényesen megállották a próbát a rendkívül kedvezőtlen időjárás súlyos napjaiban.

Tisztjeink valamennyien nőtlenek. Fiatalok, tele tetterővel és önbizalommal. Majd' mindegyiknek van valakije odahaza, egy szeretett lény, akiért boldogan igyekszik hírnevet szerezni. S a gondolat, hogy szerető szívek vágyakozva várják a jó híreket odahaza hősi tetteikről, megacélozza karjaikat és a veszedelem pillanatában megsokszorozza bátorságukat.



5. Föl északnak a Bering-tengerbe.

A "Rodgers" fedélzetén, 1881. július 23.

Holnap reggel folytatjuk utunkat Fort St. Michaelbe, Alaszkában, hogy 200 tonna szenet vegyünk föl ott hajónkra. A szenet az Alaszka-társaság egyik gőzöse tartja készenlétben számunkra. De hogy hova raktározzuk el ezt a szenet, egyelőre rejtély. 100 tonnával színültig telik a szénraktár, a másik százat a fedélzeten kell elhelyezni. Igen, de hova? Petropavlovszkban, ahol először vetettünk horgonyt útrakelésünk óta, rénszarvashúst akartunk vásárolni, de helyette hat tehenet kellett hajónkra vennünk. Ezeket az állatokat az előárboc elé kötöttük. Az épületfa és a tüzelő meg a kutyák elfoglalják az árboc és a hátsó fedélzet közötti helyet. A kötélzetet teleaggattuk lazaccal, kutyaeleségnek. Hova rakjuk hát a szenet? Még jó Szerencse, hogy a Bering-tenger remélhetőleg nem lesz nagyon viharos, és már nem sok idő telik bele, hogy téli szállásra vonuljunk a Wrangel-földön (szigeten) vagy a szomszédos szibériai parton valahol.

De nyugtával dicsérd a napot – várjuk meg, míg biztos révbe ér hajónk.

A július 4-éről 5-ére virradó éjjel többször is erős lég-


27

Örvény kerülgette a Rodgerst. Az egyik egészen közel kavargott el jobbra tőlünk. Ha belekerülünk az örvénybe, végzetes pusztulásba sodródunk. Hajótisztünk elbeszélte, hogy látta a légörvény közeledését. Mély barázdát hasított a tengerbe, az égboltot ólmos szürkeség vonta be, a baljóslatú sápadt fényben úgy festettek az arcok, mint a haldoklóké a színházi jelenetekben. "Sohsem éreztem magamat még oly nyomorultnak, semmisnek – beszélte tovább – mint abban a pillanatban, amikor a borzalmas szélroham végigsuhant mellettünk. Teljességgel tehetetlenül állottunk volna, mit sem tehettünk volna biztonságunk érdekében, ha a légörvény elkap magával. Szerencsére balra hagyott bennünket, ennek köszönhetjük, hogy élünk, és félig vidáman, félig borzadozva beszélhetünk róla."

Petropavlovszk


28

Július 9-én magas hegyek tűntek föl a látóhatáron, másnap 80–90 kilométer távolságból hófödte vulkáni kúpot pillantottunk meg – lehetett vagy 1500 méter magas –, krátere a felhők fölött honolt, s a hanyatló nap rózsás dicsfénnyel ragyogta be. Felejthetetlenül nagyszerű színjátékot nyújtott a hegy az ezüstös felhők csipkéjével. Közel hozzá működö tűzhányó emelkedett gőzpárába burkolózva.

Július 14-én, csütörtökön, áthaladtunk a 180. délkörön és vele a naptári zökkenőn. Ettől fogva a fogyó számjegyű keleti hosszúsági fokok következnek, 180-tól kezdve. Ismeretes, hogy az utazó, ha keletről nyugat felé megkerüli a földet, elcsen egy napot az örökkévalóságtól. Túllendül a naptári számítás körén. Valahol alá kell rendelnie magát megint az Idő törvényeinek. A naptári eltérés kiegyenlítő pontja a 180. délkör. Ha ideér a nyugat felé igyekvő utas, megismét1i, kétszer éli végig a naptári napot (csütörtökre nem péntek, hanem megint csütörtök következik), ha pedig kelet felé tart, törölnie kell egy napot. Minthogy mi napok múlva visszakerülünk a nyugati hosszúsági fokok alá, Berry hadnagy véleménye alapján megmaradtunk eddigi naptári számításunk mellett.

Így esett azután, hogy amikor mi szombaton megérkeztünk Petropavlovszkba, az odavalók vasárnapi istentiszteletüket tartották. Máig is örökös bizonytalanságban vagyunk, vajon ma van-e ma, és nem tegnap volt-e, vagy esetleg csak holnap lesz. De ha mindannyiszor, ahányszor átlépjük a 180. délkört, beiktatunk vagy törlünk egy napot, soha ki nem keveredünk az izgalomból, amíg Wrangel szigetén tartózkodunk, mert a 180. délkör éppen metszi a szigetet. Folyton át meg át fogjuk ott lépni ezt a határvonalat, s ha mindannyiszor kiigazítjuk a naptárt, magunk sem igazodunk el naplóinkon. Úgy lehet, néhány száz lépésnyi sétánk célpontját már csak másnap érjük el,


29

és visszatérőben már tegnap megérkezünk, ahonnan ma indultunk el!

Sajnálom, hogy már be kell fej eznem levelemet, de nem bírom tovább türelemmel, úgy gyötörnek a szúnyogok itt a Rodgers tiszti étkezőjében. Valóságos elemi csapása a szúnyog a sarki tájaknak. Nem is hinné az ember, hogy a sarkvidéken is találkozik ezekkel a vérszopókkal, de bizony így július tájban olyan tömeges rajokban lepik el a vidéket, hogy egészen megkeserítik az ittlakók életét.*



6. Nyoma sincs a Jeannette-nek.

Barátságtalan esős időben folytattuk utunkat észak felé és érkeztünk meg Fort St. Michaelbe. Magas deszkakerítéssel körülvett néhány szerény ház és pajta, – ennyi az egész. Eredetileg az indiánusok ellen védték magukat a telepesek, ma már a kerítés inkább csak szélfogónak való.

A környékbeli törzsek békések, legfeljebb ha a pálinka korbácsolja föl őket ellenséges cselekedetekre. Hiába tiltják szigorú törvények, az amerikai kereskedelmi társaságok ügynökei állandóan elárasztják [ket pálinkával. Prémért, halcsontért cserélik, méregdrágán. Ez a csempészett pálinka a képzelhető leghitványabb ital. Nemcsak vizezik, de cayenne-i borssal (capsicum) és dohánylével keverik. Csudálatos, hogy ott a helyen meg nem öli őket. Hatásáról itt nem akarok részletesen írni.

St. Michael házai igen tisztes külsejűek. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor Alaszka még nem volt az Egyesült Államoké (tudvalevőleg 1867-ben vásárolta meg Amerika

* Amikor a budapesti és szegedi egyetem fnnországi kirándulásán 1924 júliusban fönn jártunk a norvég-finn határszélen élő lappok földjén, állandóan valami kátránytartalmú folyadékkal kenegettük be arcunkat meg a nyakunkat a szúnyogok elviselhetetlen támadása ellen. (A fordító.)


30

Oroszországtól), alapították a helyet orosz telepesek. Uszadék-fatörzsekből durván összerótt építményeik rendkívül szilárdak s ellenánanak a legdühöngöbb viharoknak. Fával fűtenek. A fa olcsón kapható a szomszédos partokon, mert az Alaszka belsejéből jövő folyók rengeteg sok úszó fát hordanak le magukkal a Bering-tenger partjára. Az "erőd" nevezetessége a csinos orosz templom. Ez is durva fatörzsekből épült. Vörös kupoláját fakereszt ékesíti.

Fort St. Michaelben hallottuk, hogy az amerikai kis vámhajó, a Corvin, kétszer is itt járt, és július 9-én indult a Jeges-tenger felé. A Corvin feladata, hogy felügyeljen az amerikai bálnavadászhajókra. Ebben az évben szokatlanul sok nyílt víz mutatkozott, s a bálnavadászat eredménye kitűnő volt. A szibériai part közelében a Corvin kutter hajóroncsra bukkant. A hajót a jég zúzhatta össze, és egész legénysége nyilván beleveszett a tengerbe. A szibériai szárazföld partjain élő bennszülöttek buzgón figyelik a netán fölbukkanó hajóroncsokat, mert ezek a maradványok igen nagy értéket jelentenek számukra. Ha a Jeannette maradványait partra vetette volna a tenger, okvetlenül kellett volna hírt hallauunk róla. A Corvin tudósításából egyelőre azt a reményt merítjük, hogy a Jeannette szerencsésen keresztülhatolt a jégen, s talán éppen téli szállásra vonult a Wrangel-földön.

Legközelebbi feladatunk az volt tehát, hogy a Bering-szoroson keresztül északnak hajózzunk és partra szálljunk a Wrangel-földön. Akkor majd megállapíthatjuk egyúttal, hogy összefügg-e a Wrangel-föld a szibériai szárazfölddel, avagy pedig sziget.

A Fort St. Michael táján élő bennszülöttek részben indiánusok, részben eszkimók. Az eszkimók teljesen hasonlók az Amerika északi partjain élő törzsrokonaikhoz. Nyelvük is rokon. Az eszkimók ügyes rajzolók, amint az már Grönlandból ismeretes.


31

Horgászó csukcsok.


32

Augusztus 25-én este 10 óra felé horgonyt vetettünk a Wrangel-föld partja mellett. Tizenhat napon keresztül kutattuk a part mentén és a sziget (?) belsejében a Jeannette utasainak nyomát. Valamennyi csoportunk éredménytelenül tért haza. Van a Wrangel-földön egy kis csukcs-telep. Ennek a lakói sem tudtak semmit De Longról és társairól.

A telep hét nagy kerek kúpalakú fókabőr sátorból áll. Az ügyesen egymásba illesztett gerendákon nyugvó sátrak átmérője mintegy hat méter lehet. A bejárattal szemben három-négy, rénszarvasbőr-függönnyel elválasztott fekvő hely van. Így festenek a csukcsok "bérkaszárnyái".

A fülkék bőrfüggönyei közül egyik-másik föl volt húzva. A rénszarvasbőr-ágyakon és a kis hálószoba padlóján háztartási munkákkal foglalatoskodó és maszatos félmeztelen gyerekeket dajkáló asszonyok üldögéltek. A szenny és a halzsír szaga fojtogatott. Az egészségügyi szabályok merőben ismeretlenek ebben az isten háta mögötti vadonban.

A falunak csaknem egész lakossága elkísért a csónakunkhoz. Sokan közülök be akartak szállani hozzánk. Kénytelenek voltunk kézzelfogható, udvariatlan módon elhárítani őket.

Dél felé elértük a teljesen jégmentes Herald-szigetet. Nyugati partja mentén vitorláztunk, hogy megkerüljük észak felé. Megakadályozott ebben a sziklazátonyok körül tomboló hullámverés. A sziget nyugati csúcsától délre öt kilométerre lehorgonyoztuk hajónkat, és csónakot küldtünk a szigetre a Jeannette nyomainak fölkutatására. Látogatásunk emlékére kőrakást emeltünk és írást rejtettünk el bele.

A partra szállt csoportnak este rakétákkal adtunk híreket. A tűzijáték mély hatást tett arra a két csukcs bennszülöttre, akiket kalauzokként hajónkra vettünk.

Már a meggyújtást követő sercegés is ámulatba ejtette


33

őket. Amikor aztán a kilőtt rakéta tüzes íve világítani kezdett és még inkább, amikor az ártatlan kis lövedék hangos pukkanással tűzszalagot lövellt a magasba: páni borzadály ragadta meg őket. Mintha csak vezényszóra cselekednének, mind a ketten egyszerre a hajukhoz kaptak, hatalmasat ugrottak hátrafelé és lélegzetüket visszafojtva határtalan álmélkodással meredtek rá a tarkán csillogó csillagokra, amelyek mint valami más világból való égitestek lassan hullongtak alá.

Apróbb tudományos csoportok is indultak hajónkról különféle megfigyelésekre. 19-en maradtunk a Rodgers-en, a csukcsokkal és egy petropavlovszki kamcsadállal együtt. A kamcsadált hajósszolgálatra vettük föl; el akart kísérni az Egyesült Államokba.

Másnap, augusztus 28-án, ragyogó vasárnap köszöntött ránk, a legszebb napok egyike, amiket átéltünk itt a viharok honában. Tündöklő napfény ragyogta be a tükörsima mozdulatlan vízfelületet. Fölhasználtnk a kedvező időt, s a parton sátrat állítottunk föl megfigyelőállomásul. Putnam főhadnagy mindjárt meg is kezdte földmágnességi észleléseit. Megállapítottuk a kikötő földrajzi hosszúságát és szélességét, fényképeztünk, majd pedig elindultunk vadászni.

A hajómester fókabőr-csónakon messzire kievezett a jégzajlásba, és tíz rozmárt ejtett el! Visszatérőben vontatókötélre fogta zsákmányát, de nagyon súlyos volt a tíz állat, egyiket a másik után kénytelen volt szabadjára bocsátani, úgyhogy végül is csak egy maradt belőlük.

Időközben sűrű köd ereszkedett a tengerre, s minthogy féltünk, hogy a rozmárvadászok eltévednek a jégben, kiküldtük eléjük a hajóácsot néhány emberrel egy kis csónakon. A hajóról ötpercenkint jelt adtunk a ködkürttel.

11 óra felé mindkét csónak szerencsésen megérkezett.


34

Derekasan kellett evezniök, hogy az egyetlen rozmárt is magukkal vonszolhassák. De még az is ugyancsak fáradságos munka volt, hogy kötélen, csigán fölhúzkodjuk a hatalmas állatot a födélzetre. Lehetett a súlya vagy 12 métermázsa – jó fogás, értékes gyarapodása kutyaeledel-készletünknek.

A rozmárt a csukcsok nyúzták meg és darabolták föl hangos örömrivalgással. Időről-időre nagyokat haraptak a kívánatos véres nyers húsból. A hajón kapott ételeket már régen megunták, vágyakoztak ilyesféle szívük szerint való táplálékra.

Másnap két újabb rozmárt ejtettek vadászaink. Ötven kutyánknak most már bőségesen volt mit enniök.

A szép idő végére járt. Északi viharszél kerekedett. Megmozdult a jég, s noha parti szél fújt, az idáig nyílt víztükör helyén csakhamar egymást ostromló jégrögök pokoli forgataga örvénylett harsogó robajjal. Érdekes volt megfigyelni, hogyan úszott el nyugatnak a part mentén, jóllehet azt vártuk volna, hogy a vihar elűzi a part mellől a jeget.

Estére, ameddig a szem ellátott, mindent jégzaj borított. Reggelre kelve meg álmélkodásunkra széles nyílt víz terült el előttünk; csak itt-ott úszkált rajta egy-egy jókora jégtömb. Másnap megint, az előző este még hullámzó víz helyén sűrű jégzaj terpeszkedett. Ezek a gyors változások gyakran minden tervet halomra döntenek, és veszedelembe sodorják a hajósokat. Víz, jég és pusztaság, és sehol semmi nyoma a Jeannette hajónak! De azért nem mondunk le a reménytől, hogy boldogan viszontlátjuk még De Longot és hű kísérőit.


35

7. Jegesmedve-vadászat.

A legközelebbi napok kedvezőtlen időjárása megnehezítette a tudományos észleléseket. Életünk egyhangúságába kellemes izgalmat vegyített egy jegesmedve látogatása.

Szombaton, szeptember 3-án este hat óra tájban éppen asztalhoz ültünk, amikor a sziget partján két fehér folt mutatkozott. Messzelátónkon fölismertük, hogy jegesmedve jár ott a kicsinyével. Tüstént vízre bocsátottuk a kis csónakot, és erőteljes evczőcsapásokkal igyekeztünk a part felé. Minden erőnket meg kellett feszíteni, hogy a heves parti széllel megküzdjünk, s ezalatt a medvéknek bőven volt idejük, hogy megugorjanak a vadászok elől.

Mihelyt partot ért a csónak, megkezdődött az üldözés. Partraszálláskor hajóácsunk belepottyant a vízbe, de lázas vadászizgalmát a hideg fürdő csöppet sem hűtötte le. Ő járt elöl, s amikor a nyomában baktatók több kilométeres eredménytelen üldözés után visszafordultak, lelkes hajóácsunk intett, hogy ő folytatja a kalandot egymagában is. Szívós kitartását siker koronázta. Este 10 órára tért haza, és jelentette, hogy mind a két medvét elejtette. Vízimadarak is tömegesen vándoroltak a szakács fazekába. Különösen kitűnt közöttük egy pompás ízű búvárfajta. Oly könnyű volt a vadászata, hogy mindig csak annyit lőttünk belőle, amennyit egy étkezésen elfogyasztottunk. Putnam segítőtársa a mágnességi megfigyelésekben rendesen magával vitte vadászpuskáját a szigetre, s valahányszor csak a fölfüggesztett inga lengéseinek leolvasása közben került öt perc szabad ideje, elkóválygott és lelövöldözött néhány búvármadarat ebédre vagy vacsorára. A kacsapecsenye is ritkán hiányzott az étlapról; különösen puha és jóízű volt a fiatal kacsa húsa. Szenvedélyes vadásznak valóságos paradicsom a Wrangel-föld.


36

Vadászati tilalom nem köti, kedvére csatangolhat, és lőhet, ami csak puskacsöve elé kerül.

Másnap olvasvalami alakot pillantottunk meg a parton, mint azok a kőrakások, amiket tájékozóul emelnek.

Medvevadászat.

Hunt tiszthelyettes nyomban partra szállt, hogy közelebbről szemügyre vegye. Dicséretes buzgósága majdhogynem bajba sodorta. Alighogy partra lépett, hat lépésnyire egy hatalmas jegesmedvével találta szemben magát. Az állat fölriadt déli álmából, és feléje fordult a betolakodónak.


37

Néhány másodpercig szemtől-szemben álltak egymással. Fkkor azután a fiatal tiszt hirtelen elhatározással sarkon fordult, és rohant vissza a csónakja felé, ahogy a lábai bírták. És eközben egyre kiáltozott a puskájáért.

A medve lassan és méltóságteljesen fölemelkedett és kényelmesen elkocogott a tengerpart felé. Hunt célbavette, megsebezte, erre megfordult és visszavonult a parti magaslat felé. A második golyótól földre zuhant, a harmadik annyira megfosztotta erejétől, hogy Johannsen megadta neki a kegyelemdöfést.

Sietve megnyúzták az állatot; sonkája, mája és szíve még aznap asztalra került, és kitűnően ízlett.

Mint említettem, a sziget partjai mentén rengeteg sok uszadékfa hever szétszórva. Közöttük talál az ember faeszközöket és szerszámokat, amelyek a szibériai parton és az amerikai szárazföld partvidékén élő bennszülöttektől erednek. Ezek közül a sokszor tekintélyes korú tárgyak

közül összeszedegettünk néhány érdekes darabot, hogy emlékül hazavigyük magunkkal.

Hajóroncsokra és mindenféle művelt országbeli tárgyak partra vetett maradványaira is rájuk bukkantunk. Hogy ezek hajótörésnek és emberi életek szomorú pusztulásának emlékei-e, avagy talán a sarkvidéki viharok sodorták le őket valami bálnavadászhajó fedélzetéről, ki tudná megmondani?

Nyugatnak és keletnek kiküldött csoportjaink jelentéseiből megállapíthattuk, hogy Wrangel földje valóban sziget.

A Jeannette-nek még mindig legcsekélyebb nyomát sem fedeztük föl, jóllehet szünetlenül fáradoztunk rajta. A bennünket körülölelő határtalan sivatag nem adott választ kérdésünkre.


38

8. A jégzaj borzalmai.

Szeptember 14-e óta a Wrangel- és Herald-szigettől északkeletre és északnyugatra cirkálunk tudományos célból.

Egyik nap hét bálnavadászcsónakot láttunk. Megfigyeltük, amint három csónak üldözőbe vett egy bálnát és szigonnyal elejtette. Amikor körutunkon közelébe kerültünk a bálnavadászhajónak, átkiáltottunk, nem adná-e nekünk a Wrangel-szigeten hagyott csónakért cserébe az egyik csónakot. A kapitány, sajnálatára, nem teljesíthette kérésünket, mert a legutóbb elfogott bálna halálos vergődésében erősen megrongálta egyik csónakját.

Aznap este elértük a jégzaj szélét. Melléje álltunk, hogy megvárjuk a reggeli világosságot. Reggelre kelve azonban sűrű köd ereszkedett, majd hóförgeteg támadt. A jégzaj egyik mélyen bekanyarodó öblében kerestünk menedéket. Ott jó alkalmunk nyílt közelebbről szemügyre venni a jég szerkezetét.

Egészen másfajta jég volt ez, niint a Wrangel-sziget körüli régi, szennyes, hullámoktól kimart jég. Magas, szilárd, kristálytiszta jégtábla volt. Ott, ahol a frissen esett hó vakító leple alól kicsillant, láthattuk, hogy kristálytiszta kemény jégtömb van előttünk, szinte jéghegymagasságú. Egyszeriben tisztában voltunk vele, hogy ha ezek a hatalmas jégtömbök megostromolnak egy hajót, a harcban a hajó marad alul. Ha balszerencsénk úgy akarná, a hőmérsék hirtelen csökkenése hónapokra foglyul ejthetne itt a jégzajban.

Jobbnak láttuk óvatosan visszavonulni a nyílt vízbe. Estére horgonyt vetettünk.

Másnap délben behatoltunk a befagyott tenger egy csatornájába. Hat órakor szilárd jég állta utunkat. Berry kapitány lemászott a főárboc tetején levő árbockosárból,


39

ahonnan fürkészni szokta a látóhatárt, amikor fenyegető a jégzaj viselkedése. Haját, szakállát vastagon belepte a dér. A hajó minden kötélzetét is fehérselymű gyémántként sziporkázó dérlepel borította. Elbűvölően szép látvány annak, aki nézi, de akinek meg kell fognia a köteleket, annál keservesebb.

Éjszakára kikötöttük a Rodgerst egy hatalmas kerek jégtömbhöz, amely akkora lehetett, mint egy világvárosi cirkusz porondja. Hajnalra a délről odakergetett jég betöltötte a szabad vízfelületet. Hajónk orrával ék módjára közéje hajtottunk két egybefagyott jégtömbnek, és úgy törtünk utat magunknak. Egy csatornán keresztül további nehézség nélkül visszajutottunk a nyílt vízre. A jégtömbök széjjelválasztását megnehezítette a jégtörmelékeket egyberagasztó tenyérnyi vastag frissen fagyott jég.

Szeptember 17-én délután több csatornán át benyomultunk a jégzajba. A csatornát végig friss jég borította. 24 km-nyire hatoltunk be. Ha éj idején heves déli szél kerekedik, annyira eltorlaszolhatja a jég a csatorna kijáratát, hogy tavasz beálltáig sem szabadulunk.

18-án és 19-én a szilárd jégzaj déli peremén hajókáztunk végig, és sorra kutattunk minden öblöt, hogy csatornára leljünk, amelyen át északabbra hatolhatunk. De mindenütt szilárd jégbe ütköztünk. A jégzaj nyugati végződésénél kanyarodtunk föl észak felé, míg csak egy hatalmas jégszalag ott is utunkat nem állta. Ekkor értük el, szeptember 19-én, utunk legnagyobb északi szélességét: 73° 44'-et. Ezidáig ezen a tájon senki nem jutott északabbra.

Az időjárás nem engedi meg, hogy nagyobb messzeségbe ellássunk, és így nem erősíthetjük meg azokat, akik a Wrangel-szigettől északra földet "fedeztek föl". Annyi bizonyos, hogy akadálytalanul előrenyomultunk messze északnak abban az irányban, amerre egyesek "messzeter-


40

jedő szárazföldet" rajzoltak bele a térképükbe, "magas hegycsúcsokkal". Fzek tehát tévedtek.

Laza jégben folytattuk utunkat. Élénk tengerjárás állandóan mozgásban tartotta a jeget. A jégzaj szélét szétmorzsolódó jégrögök harsogása messze hallható. A hőmérséklet öt fok a fagyáspont alatt. A szilárd jégbe mélyen benyomuló öblökben néhány fokkal hidegebb a hőmérséklet, mint a nyílt tengeren. Megkapó látványt nyújtanak a jégtömbök szélén sütkérező rozmárok csapatai.

Rendszeres mélységméréseink inkább vallanak a szárazföldtöl való fokozatos távolodásra, mintsem arra, hogy közeledünk hozzá. Mentől északabbra hatolunk, annál mélyebb a tenger. 150 métert mértünk legutóbb. A tengerfenék jellege nagyon eltérő. Helyenkint sziklás, másutt laza fekete homok, ismét másutt, éspedig mindig a legmélyebb pontokon sűrű kék iszap.

A jégzajban való hosszú cirkálásunk alatt sehol semmi nyomára nem bukkantunk a Jeannette szánexpedícióinak. Minthogy északra nem jnthattunk tovább, elhatároztuk, hogy visszatérünk a Herald-szigetre és megfigyeljük azt a titokzatos tengeráramlást, amely állítólag északnyugatnak tart arrafelé.

Alighogy a Rodgers orrát az öböl felé irányítottnk, jegesmedvét pillantottunk meg. Egyenesen hajónk felé úszott. Egész sereg puskás ember termett egyszerre a fedélzeten, mintha csak ellenséges támadás ellen kellene megvédeni hajónkat. Hajóácsunk, a tapasztalt medvevadász sütötte el elsőnek a fegyverét. Elhibázta. Két másik lövése fején találta az állatot, és gyors visszavonulásra kényszerítette. Ekkor kezdődött még el a haddelhadd. Sortűz alá fogták a hátsó fedélzetről. Már négy sebből vérzett, de még mindig úszott a jég felé, s bizonyosan meg is menekül, ha eszébe nem jut, hogy még egy dühös pillantást vessen a hajó felé. Abban a nyomban, hogy a


41

fejét hótrafordította, recsegve hatolt bele az agyába az ötödik puskagolyó. Szegény fickó meg se moccant többet.

Lassan feléje irányítottuk a hajót, egyik hátsó lábára kötelet kötöttünk és fölvontuk a fedélzetre. Megmértük. Kerek öt métermázsát nyomott.

Ha a vadászat izgalmai feledtették is egy-egy órára a zajló jég borzalmait, az őserejű Természet fölemelő nagyszerűsége eszünkbe juttatta megint büszke emberi nemünk nyomorult törpeségét.

9. Hóvihar a sarkvidéken.

Október 8-án a Rodgers Idlidlya mellett vetett horgonyt, ezen a kis szigeten, Ázsia északkeleti csúcsa előtt. Egy csoportunk partra szállott a szárazföldön. A szibériai parton menedékházat akartunk építeni, hogy támaszpontunk legyen a téli és a jövő tavaszi szánutazások alkalmával. Eleségraktárt is készültünk állítani. Ki tudja, nem errefelé bolyonganak-e valahol a szibériai partokon a Jeannette hajótöröttjei?! Gondoskodnunk kellett róla, hogy állomásunkon menedékre leljenek és élelmiszerhez juthassanak.

Sajnos, a napok óta dühöngő vihar olyan erős hullámveréssel ostromolta a szárazföld homokos partját, hogy lehetetlen volt hajónkkal kikötni ott. Berry kapitány elhatározta, hogy az eredeti tervet elejti, és a téli szállást nem a szárazföldön, hanem a szigeten rendezi be. A sziget széltől védett partján könnyű volt a kikötés.

A terv megváltoztatása némi áldozattal járt. Sok minden előnyről és kényelemről le kellett mondanunk, amit a szárazföld nyújtott volna: így például elsősorban a csukcsok segítségéről és a bőséges jó ivóvízről. A szigeten ivóvíz alig-alig akadt. A bennszülöttek naphosszat tartó látogatásai is roppant terhünkre voltak a szigeten. Való-


42

ságos búcsújárást rendeztek a szigetre, csónakon, szánon átrándnltak hozzánk, pedig magunk is alig fértünk parányi hajlékunkban.

Három napig tartott a kirakodás munkája. Hajóácsunk ezalatt összerótt egy újabb kis deszkaházikót, hogy valamivel tágasabban legyünk. Az épület hossza öt méter volt, szélessége három és fél, magassága két méter. Kettős fala volt, a falak közét az eredeti terv szerint fűvel kellett volna kitölteni. Sajnos azonban, füvet nem találtunk a szigeten. A szárazföldön igaz nem volt hiány benne, de nem jutottunk hozzá elegendő mennyiséghez. A kimondhatatlanul lomha csukcsok alkalmatlan látogatásai napról-napra rengeteg időnket lefoglalta. Roppant gyönyörűségük telt benne, hogy fehér embert látnak, és nem győztek bámulni bennünket.

A tető eresztékeit deszkával borítottuk be, hogy nyakunkba ne csurogjon az eső. De bizony ez egymagában nem volt elég. Többet használt, hogy egy ócska ponyvát ráterítettüuk a háztetőre. Amikor a hideg fokozódott, gyeptéglát raktunk a ponyva fölé. A gyeptéglát a szárazföldről hoztuk csónakon. Igen ám, de a fagy fölengedett, s majd mindig szakadt az eső. Akkor azután tiszta esővíz helyett szennyes sárlé szivárgott a tetőről a nyakunk közé! Csak amikor havazott, vált hajlékunk annyira-mennyire lakhatóvá, ha nem is kényelmessé.

*

Hogy eleséghez jussunk, egy ízben ellátogattunk a csukcsok egyik telepére a szárazföldön. A part mentén hajtottunk szánon arrafelé a befagyott tengeren. Míg élek, borzadva gondolok vissza erre az útra. Rettentő hóförgeteg kerekedett. Az éjszakát a jégen kellett töltenünk. Az ilyen dühöngő viharban nincs más mit tenni: ki kell böjtölni a végét.


43

Ebben a vigasztalan jeges sivatagban természetesen az egy helyben veszteglés néha éppen olyan kockázatos, mint az előrenyomulás kísérlete. Messzebb benn a szárazföldön nem ritka eset, hogy egész szánkaravánokat betemet a hófúvás. Ha a postakocsit útközben egyik állomásról a másikra efféle hóvihar (purga) lepi meg, rendesen egész sereg embert küldenek ki a megmentésére, hozzáértő vezetővel. Megesik, hogy a mentőexpedíció jókora hóhalmot talál az útban, amely nem volt azelőtt azon a helyen. A munkások dologhoz látnak, ellapátolják a havat, s nem egyszer megtörtént, hogy ott lelték a postakocsit lovastul és utasostul, valamennyit holtan vagy félholtra válva.

Általában azonban a bennszülöttek jól ismerik azokat a jeleket, amelyek a purga közeledését jóelőre elárulják, s nem kelnek útra, ha hóförgeteg fenyeget. Meglepetesek ellen persze ők sincsenek biztosítva.

A hóviharban Putnam főhadnagynak elfagyott a csuklója, Petersennek meg valamennyi ujjhegye. Mind a ketten jó kedéllyel viselték el balesetüket. Petersen le-


44

gyintett fájós kezével, s csak annyit mondott, milyen kellemetlen, hogy ez az eset zavarja őt a – zongorázásban! Putnam meg tréfálkozott, milyen jó, most már legalább lesz valami dolga a doktornak is.

A förgeteg elvonultával folytattuk utunkat.

Mihelyt kásás jégre értünk, beszakadt a jég a szánom alatt, és derékon felül belezuhantam a jegesvízbe. Hanyatt vetettem magamat, és sikerült annyi ideig a víz színén maradnom, amíg az egyik előttem járó szánt vissza nem hozták. Görcsösen belekapaszkodva teljes erőm megfeszítésével, úszva verekedtem magam előre jégrögről jégrögre, míg csak ki nem kecmeregtem.

Gyakran magunknak is bele kellett feküdnünk a hámba, hogy fölvontassuk szánjainkat egy-egy jégtömb tetejébe. Másfél órás keserves küszködés után szerencsésen megérkeztünk a csukcsok telepére.

A Jeannette sorsát még mindig mély homály borította.



10. Látogatás a csukcsok telepén.

Sajátságos kis nép ez. Rénszarvasbőrt, húst adnak cserébe fóka- és rozmárzsírért, bőrökért, és ebből a cserekereskedésből tartják fönn magukat. Ilyen módon nem kell nekik helyről-helyre vándorolni, mint ahogy az eszkimók cselekszik. Tágas kúpalakú sátrakban laknak. Nyáron rozmárbőrrel, télen rénszarvasbőrrel födik be sátraikat. A nagy sátor belsejében külön négyszögalakú kisebb renszarvasbőr-sátrat feszítenek ki. Ez a hálószoba. Ez a belső sátor tökéletesen megvédi őket a szél ellen, de éppen azért dögleletes levegő uralkodik benne, annál is inkább, mert éjjel-nappal ég benne a fókazsír-lámpa, amelynek a bele mohából van. Ez a lámpás nemcsak világít, hanem fűt is. Fülledt hőség van a sátor belsejében, gyakran 25 fokon is felül. A sátor lakói ebben a melegben csaknem


45

meztelenre vetkőznek, mindössze rövid bőrnadrág van a férfiakon, a nők meg keskeny kötényt viselnek, mind a kettő fókabőrből való. Ehhez a szörnyű odúhoz képest Augiasz istállója valósággal paradicsomi lakóhely lehetne.

Csukcs típusok.

A csukcsok népe tisztességtudó, becsületes. Mint majd' minden vad népnél, az asszonyok persze itt is rabszolgái a férfiaknak. Ők végzik a nehéz, kellemetlen munkát. A férjek csak a "lovagias" foglalkozásokat űzik: vadásznak s más efféle. Tavasszal, amikor a jégen alvó fókára lesnek, fehér felsőbundát viselnek. Nyáron fóka beléből leleményesen készült vékony vízálló köpönyegben járnak. Ezek az esőköpönyegek igen tetszetősek; gyakran apró tollbokrétával ékesítik őket. A célnak pompásan megfelelnek: az eső meg a tengervíz ellen teljesen megvédik a rénszarvasbőr-ruhákat. Fontos kelléke a téli viseletnek a mókusfarkból készült nagykendő. Néha öt-hatszáz mókusfarkot is elhasználnak egy-egy ilyen kendőhöz.

Csukcs típusok.

A nők csak úgy tapadnak a szutyoktól, de sok csillogó holmi ékeskedik rajtuk. Különösen kedvelik az üveg-


46

gyöngyöt. Hosszú füzéren a nyakukban viselik a gyöngysort, és egyik karjuk alatt is átbújtatják. Sokszor alig bírják cipelni, annyi gyöngy van rajtuk.

A férfiak közül sokan gyöngyökből való karikát viselnek a fülükben. Akik hódolnak ennek a divatnak, azoknak a füle is tanúskodik róla, milyen terhes és kényelmetlen ez a viselet. A fülcimpát több helyütt is fölhasítják, az újabb hasítékok följebb és följebb vándorolnak a fülcimpa karéján, úgyhogy végül úgy fest a fülük, mint valami sűrűn átlyuggatott szíj. Roppant büszkék ezekre a hosszú gyöugyfüzérekre. Férfiak is, nők is szeretik magukat fókabőr-karpereccel és karszalaggal díszíteni. Némelyikük ezen kívül széles lelógó szalagot visel a nyakában. Az asszonyok erre a szalagra akasztják a fókabőrből való dohányzacskót. A férfiak valamennyien, a nők közül sokan dohányoznak, s aki nem dohányzik, kivétel nélkül mind bagózik. A dohányzacskóban hordják a bagónakvalót. Világért ki nem köpnék az agyonrágott dohányt, amíg egy csöpp dohánylé kisajtolható belőle.

Takarékosságból apróra vágott fa- és faháncsforgáccsal, rénszarvasszőrrel elegyítik a dohányt és a képzelhető legapróbb pipából szívják a férfiak. Mihelyt rágyújtottak, egyetlen hosszú szippantással, lélegzetüket visszafojtva addig szívják a pipát, míg az egész dohány hamuvá nem égett. Arcuk, nyakuk kidagad az erőlködéstől, ereik felduzzadnak, szemük könnybe lábad. Mikor már nem bírják tovább, percekig tartó köhögőroham vesz rajtuk erőt, prüszkölnek, köpdösnek és krákognak. A rágyújtás pillanatától a köhögőroham szerencsés befejezéséig nem szabad megszólítani őket. Különben hiábavaló fáradság is lenne zavarni őket ünnepélyes szertartásuk közben. Amíg a pipa a szájukban, megszűnik a világ számukra.

Ismerőseink közt akadt egy, amelyik tubákolt is. Fz az előkelő világfi sokáig élt oroszok között.


47

Egyéb nagyvilági bűnei is voltak ennek: villával ette a rozmárhúst! Sőt kanala is volt – rénszarvasagancsból. Azzal ette a fókazsírt és a metélt füvet. Ez az előkelőség blazírt világfi hírében állt honfitársai körében. Hiú kényeskedéséért mélyen megvetették.

November második felében meglátogattam a "rénszarvas-csukcsok" szomszédos törzsét, hogy friss húst szerezzek tőlük. Tanyájuk 60–70 kilométerre volt. Két napba telt, míg lomha kutyáinkkal elértük a telepet. Egy éjszakát a hóban aludtunk át. Utimk másodnapján heves hóvihar és hófúvás kerekedett. Semmi tájékozó útmutatót nem bírtam fölfedezni, de kutyahajcsárom tévedhetetlen biztonsággal hajtott a hó sivatagában. Jóllehet az egész környék sík, csak az utolsó pillanatban vettük észre a csukcsok sátrait, amikor már ott állottunk előttük.

Első ízben aludtam ekkor a csukcsok sátrában. Azt hittem, tisztára meg kell fulladnom a tikkasztó hőségben és a dögleletes levegőben. Egy mód volt csak, hogy valamicskét aludjam: ki kellett dugnom a fejemet a rénszarvasbőr-függöny alatt a külső sátorba. Így aludtunk mindnyájan, testünk a belső, fejünk a külső sátorban. Persze ennek a ravasz "kibúvó"-nak megvolt a maga árnyoldala. A külső sátorban alusznak ugyanis a kutyák, és nem ritkán megesett velünk, hogy váratlanul végignyaltak vagy végigszimatoltak hideg orrukkal.

Ez a csukcs-sátor volt a legkülönlegesebb szálloda, ahol életemben valaha is megszállottam. A hetedik mennyországban képzeltem magamat, amikor bevonulhattam megint az én meghitt szűk kis fülkémbe a Rodgers hajón.


48

11. Hajónk pusztulása.

1881. november 30. A hajnali pirkadás szürke, hideg fátyolán át fáradtan és komoran virrad ránk a nap.

– Oda nézz! Mi az? Látjátok? Segítség!!
– Mi történt?
Sűrű füst gomolyog ki a Rodgers elülső üregéből.
– Ég a hajó!
– Minden ember a fedélzetre!

Széles füstcsóva terjeng végig a fedélzeten. Vésztjóslóan kavarog a füst a hajó gyomrából, fekete, komor, félelmetes oszlopokban.

Vezényszavak harsannak. Zűrzavar nélkül pillanat alatt helyén van mindenki.
– Réseket betömni!
– A szivattyúkhoz!
Mindenki mozgásban. Az első nyomószivattyú vízsugarat lövell a kavargó füstgomolyba.
– Fejszét ragadj!

Fölszaggatjuk a fedélzetet. Amily gyorsan csak lehet, hozzá kell férnünk a tűz fészkéhez. Újabb és újabb füstgomolyok tódulnak ki a hajó mélyéből – mintha csak valami halált ontó kráter nyílt volna meg a fedélzet alatt. A fekete sűrű füsttömeget sárgászöld pászmák csíkozzák.

Kormos képpel megjelenik a fűtő a fedélzeten. Félig aléltan támolyog. A füst elűzte a kazán mellől. Beszélni akar, hogy elmondja, mi történt vele, de hang nem jön ki a torkán.

– Önkéntesek előre! – kiáltják a tisztek.
Hadbavonultatjuk legelszántabb embereinket a hajósok legnagyobb ellensége: a tűz ellen. Három-négy ember perdül le a keskeny lépcsőn, hogy eltömjék a kazánházat. Mások a fedélzeten nagyobbítják a rést, hogy arra vegye útját a tűz, és onnan foghassunk az oltáshoz.


49

Élénk szél söpör végig a fedélzeten – készen rá, hogy az izzó parazsat lobogó lángra szítsa.
– Kazánt befűteni! – harsan fel a vezényszó.

El kell mozdulnunk a hajóval, hogy másfelé forduljunk, s a hajó orrát a szél elől menekítsük.

Kacskaringós tengerészkáromkodás csattan föl valahol. A tisztek komoly szóval óvják embereiket, hogy a gyors munka fejvesztett kapkodássá ne fajuljon.

Kalapácsok csattognak, fogók csikordulnak, hull a verejték. A vízsugár, amelyet a szivattyú a forrongó kráterbe lövellt, elpárolgott, mint csepp a tüzes kövön. Úgy látszik, a tűz újabb táplálékra lelt odalenn a mélyben. Világos lángok törnek elő. A füstfelhő óriásira megnövekszik, gomolygó nyelve már az eget ostromolja.

A hajó orrát elfordítjuk a szél elől, hogy az elejébe belekapott tűz ne harapódzzék végig a hajón.

Új vezényszavak harsogják túl a lázasan ide-oda rohanó legénység dobogását. Az olajos és puskaporos hordókat a veszélyeztetett területről fölmenekítjük a fedélzetre.

Bekormozott emberek buknak föl a mélyből újabb rémhírekkel. A füst már behatolt a szénraktárba és a fűtőházba! Meg kell fulladni! A szem sem bírja már a füstöt! A tűz belekapott már a hajó szívébe: a gépházba.

Egész rettenetességében fölrémlik a kegyetlen jövő a magukra hagyott sarki vándorok előtt. Ráeszmélünk, mily tragikus sors örvényébe zuhantunk.

Parancsot kell adni a hajó hátsó részében elraktározott készletek megmentésére is. Bátor emberek megkísérlik a parancs végrehajtását. Mindhiába. A raktárhelyiségben mérges gázok terjengenek, senki nem bírná ki, hogy ottan munkálkodjék.

Mi történik ott mégis?!

Három ember, ereje végső megfeszítésével, rángat föl-


50

felé egy kötelet. A kötél végén tűzoltónk himbálódzik szorosan rákötözve. Morgan a neve a vakmerő embernek. A fecskendővel dolgozik odalenn, és sem láng, sem füst el nem mozdíthatja helyéből. Néhány lélegzetvételre húzatta csak föl magát, máris újból lebocsátkozik a szörnyű pokolba. Többször is megismétli ezt. Végül is erőszakkal kell útját állni.

Fájdalmas szűkölés és vonítás hasít a szívünkbe. Két kutya nyöszörög valahol. Lent felejtették őket bezárva az egyik fülkében. A halállal vívódnak. Matrózok nekiindulnak, hogy megmentsék a két hűséges állatot a borzalmas tűzhaláltól. Néhány lépést tesznek csak és szédülten támolyognak vissza.

Az egyik kutya elhallgatott. Már csak a fél szemére vak kis Riley kutya nyöszörög, mindnyájunk kedvence. Bárcsak mielőbb megszabadítaná szenvedésétől a kegyelmes vég!

Az egész első fedélzet egyetlen lángtenger. Mohón marnak bele a lángok minden éghetőbe. A tűznyelvek már a hátsó fedélzetet nyaldossák a szélben. Megbecsülhetetlen olajos- és puskaporos hordókat hajigálunk át a korláton; nagy loccsanással tűnnek el a tengerben.

– Messétek át a gőzcsöveket!

Utolsó kétségbeesett roham az őrjöngő elemek ellen. Az egész hajóűrt elárasztjuk gőzzel, hogy elfojtsuk vele a tüzet.

Sivítva tör elő a gőz a kettémetszett csövekből. Csakugyan, már nem is látni lángot – elnyelte a gőz sűrű párája. A remény sugara csillan meg a szemekben.

Fél perc sem telik bele, kétszeres erővel csapnak föl a lángok. Minden hiába. A helyzet reménytelen. A harcot elvesztettük. Nagyon is egyenlőtlen volt a küzdelem.

Fájdalmas szívvel adják ki a tisztek a parancsot a visszavonulásra.


51

– Mindenki meneküljön!

Meneküljön?

Köröskörül a hajó körül új veszedelem leselkedik. Az egész öböl kásás jéggel tele. A jég nem bírja meg az embert; arra meg nagyon is sűrű, hogy csónakkal járható legyen.

Még egy kétségbeesett kísérletet teszünk: az égő hajót a part felé kormányozzuk. Minden vitorlát kifeszítünk, már amennyire ez a sűrű füstben lehetséges. A vitorlák már meg-megperzselődtek s feketék a koromtól,

A reánk nehezedő végzet alattomos gonoszsággal esküdött ellenünk. A heves szél, amely negyedórája még a tüzet élesztette, most, amikor arról volt szó, hogy vitorlánkat dagassza, váratlanul elült. Csigalassúsággal vánszorog a hajó. Kormányunk sem engedelmeskedik. Kénye-kedvére visz erre-arra a kásás jégben.

Sekély vízben megfeneklünk. A remény utolsó felvillanása önt erőt a szívekbe: el kellene süllyeszteni a hajót! Akkor egyszeriben elaludna a tűz, és megmenthetnétik egyet-mást pótolhatatlan kincseinkből.

De ó, fájdalom! Áthatolhatatlan füstoszlop elzárja előlünk az utat a sűrítő csapófedeléhez. Mérgeszöld tűzcsíkok nyújtogatják nyelvüket feléje. Lehetetlen közelébe férkőzni.

Néhány erőteljes hullám leemeli az égő hajót a homokzátonyról, és odább taszítja a mély vízbe. Mindnyájan a hajó tatján gyülekezünk.

Tüzhalál vagy elmerülés a csónakokban – eközött kell választanunk. Mert a csónakok nem fognak tudni menekülni a sűrű kásajégből.

A lángok félelmetes makacssággal közelednek a hajó tatja felé. Nincs más hátra: meneküljünk. Kötélen leereszkedünk a csónakokba. Alig fél kilométer választ el a földnyelvtől. De sikerül-e átverekedni magunkat a sűrű


52

iszapszerű jégen? Esteledik. Véres verejtékkel evezünk, evezünk, de egy lépéssel sem jutunk tovább.

Újabb rémület bénít meg. A hajótörzs minden réséből, minden eresztékéből lángok lövellnek. Vakító fényű tűztengerben lángol a hajó – borzalmasan megragadó kép! Égő hajó a jég sivatagában – óriási és dermesztő látvány. Míg csak élünk, álomriasztó emlékünk marad...

A láng mindig újabb és újabb készleteket ejt martalékul. Éjfél is elmúlik, még mindig nem csillapodik mohó étvágya. Evezünk rendületlenül. Hajnali két órára végre partot érünk. Holtra fáradtan terülünk el a csónakban, megbénítva a rettentő színjátéktól.

A tűztenger közepéből rakéta lövell az éjszakai égbe. Két fegyver, amelyeket benn kellett hagynunk a hajóban, hatalmasat dörren – utolsó üdvlövések a süllyedő hajón.

Lassan elmerül a Rodgers a tengerben. Égig kavargó fekete füstpászmák beszélik el a sarki világnak a büszke tervekkel útrakelt hajó szomorú pusztulását. Útnak indult, hogy segítséget vigyen másoknak és ő maga esett áldozatul a dühöngő elemeknek.