Íme a napló, amelyet a kozák futár bőrtáskájában találtam :

Szombat, 1881. október 1. Száztizenegyedik nap a Jeannette elsüllyedése után. Hat órakor reggeliztünk, fél font rénszarvashúst és teát. Azután Nindermant és Alexiát elküldtem, kutassák ki a folyó főágát. Néhány más emberünk tüzelőért ment. A doktor ma délelőtt szegény Ericksen lábujjaiból megint leoperált néhányat. Ha a halál meg nem váltja előbb, vagy ha hamarosan lakott telepre nem érünk, folytatnia kell a műtéteket; az ujjak után a lábakra kerül a sor. Már csak egy lábujja van. Az idő derült, enyhe északkeleti szél.

Hátrahagyom itt a következő jelentést:

"Tizennégyen az Egyesült Államok sarki hajójának, a Jeannette-nek tisztjeiből és legénységéből megérkeztünk ide ebbe a kunyhóba szerdán, 1881. szeptember 28-án. Ma délelőttig várnunk kellett a folyó befagyására. Most átmegyünk a nyugati partra, hogy folytassuk vándorlásunkat valamiféle telepig a Léna mentén. Két napra való élelmünk van. De mert idáig mindig olyan szerencsések voltunk, hogy amikor legsúlyosabb volt az ínség, mindig találtunk valamiféle vadat, nem nyugtalanít a jövő. Egy emberünk, Ericksen kivételével, akinek elfagyott lábujjait le kellett operálnunk, a csoport minden tagja egészséges. A folyó keleti partján több kunyhóban is, amelyek mellett észak felől jövet elhaladtunk, hagytunk jelentéseket.

George W. De Long        
hadnagy az Egyesült Államok haditengerészetében,
az expedíció parancsnoka.       

88

Ehhez a jelentésemhez mellékelem az expedíció tagjainak jegyzékét."

*

Nyolc órakor átmentünk a befagyott folyón és betegünket szerencsésen partra tettük. Három óra hosszat húztuk a szánját. Megálltunk déli pihenőre. Ebéd fél font hús és tea. Egy órakor indultunk. Este 8-kor bebújtunk takarónk alá.

Vasárnap, október 2. Azt hiszem, éjfélig mindnyájan jól aludtunk. Akkor olyan keserves fagy kerekedett, hogy alvásról szó se lehetett többet. Négy órakor már mind kinn ültünk a tűz körül, hajnalodott. Ericksen egész éjjel beszélt álmában, és fölébresztette azokat is, akik a hidegtől még nem ébredtek föl.

Reggeli 5-kor, fél font hús és tea. Tiszta, felhőtlen reggel. 7-kor indultunk a befagyott víz mentén, már amennyire követhettük a folyó partját. Délig legalább 10 km-t jártunk meg.

De hol vagyunk? Mégis csak azt hiszem, a Léna torkolati vidékére jutottunk. Jó távol láttunk két kunyhót, de ennyiben is maradt az egész, közelebbi megvizsgálásába nem bocsátkozhattunk, mert félreestek utunkból, pihenőt pedig nem tarthattunk ilyen kora reggel.

Egész nap a jégen maradtunk, ebből következtetjük, hogy víz volt alattunk; de a folyó olyan keskeny volt és kanyargó, hogy lehetetlen, hogy hajózható folyóról legyen szó. Lankadatlanul folytatnom kell nehéz menetelésünket dél felé, és bízni Istenben, hogy elvezérel valami emberlakta helyre. Mert annyi bizonyos: Isten kezében vagyunk, mi magunk mit sem tehetünk.

Derült, szélcsöndes szép, jóleső napfény. Az út jeges. A magas meredek parton megálltunk. A szabadban töltjük a fagyos éjszakát. Hatalmas tüzet gyújtottunk, és uszadék-

89

fatörzsekből ágyat róttunk össze. A tűz szítására kétóránkénti fölváltással őrt állítottam.

Hétfő, október 3. Olyan hátborzongató volt a fagy, hogy teát adtam mindenkinek. Aztán délután 5-ig fáradságosan vonszoltuk magunkat. Megettük utolsó adag húsunkat és újból ittunk teát. Minden eleségünk most már csak egy kis pemikán és egy éhes kutya. Isten legyen velünk!

Csak az Isten tudja, milyen messze kell még vándorolnunk, amíg valami menedékre vagy telepre bukkanunk. Ericksennek, úgy látszik, vége van. Rettentően gyönge, és mihelyt lehúnyja a szemét, hangosan beszél magában, többnyire dánul, németül és angolul. Ki tudna itt elaludni!

Tegnap este órám megállott, mialatt az őrt állók egyikénél volt. Hozzávetőleges becslés alapján lehető pontosan megigazítottam. Szerencsére ma fenn van az égen a Gondviselés hatalmas órája, a Nap.

Félnapi menetünk 8 km. Elveszítettünk némi időt a folyón való átvágással. A túlsó parton sok rókacsapdát láttunk. Emberi lábnyomokat is láttunk a hóban; dél felé vezettek, követtük is őket a partig. A lábnyomok a folyó nyugati partján folytatódtak. Nekivágtunk a folyó jegének, de a jég helyenkint fölengedett, vissza kellett fordulnunk, s így a lábnyomot nem követhettük többet. A homokzátonyok nagy kerülőre kényszerítettek kelet felé. Déltájban átkeltünk a folyón és a nyugati parton pihentünk meg.* Pemikánunk utolsó négy tizennegyed adagját elfogyasztottuk.

Még amikor a másik parton jártunk, Alexia kunyhót

* A Léna délről északnak folyik, tehát nyugati partja általában a bal part. Alább látjuk, hogy De Long nem a folyó folyása szerint beszél jobb és bal partról, hanem ahogyan ők látták, észak felől jövet. Ilyen értelemben tehát a jobb part a nyugati part. (A fordító.)

90

látott, legalábbis azt hitte, hogy lát; most, déli pihenőnkön azt mondta, még egy kunyhót vett észre. Nem volt forróbb vágyam, mint amily gyorsan csak lehet, elérni ezt a kunyhót. Alexia szerint a folyó bal partján van ez (észak felől tekintve), vagyis a túlsó parton.

1 óra 40 perckor útnak indultunk egy homokzátonyon, s 2–3 kilométerrel odább balra bekanyarodva újra átkeltünk a folyón. 2 óra 20 perckor tehát ismét a folyó keleti partján állottunk. Alexia megmászta a magas partfalat, hogy megbizonyosodjék a helyzetről. Azzal jött vissza, hogy két kunyhót lát. Az egyik a parttól befelé van, két kilométerre, a másik, ugyanilyen messze dél felé a meredek partfal peremén.

Tekintettel szánra fektetett betegünkre és a nehézkes szállításra, a déli, a parton levő kunyhó mellett döntöttem, ahova egy-két óra alatt – úgy gondoltuk – eljuthatunk. Ninderman is fölkapaszkodott a partfal tetejébe, és megerősítette, hogy a parttól befelé egész határozottsággal fölismeri a kunyhót a látóhatáron; a másik kunyhó dolgában, amelyiket Alexia a parton látott, déli irányban, nem volt ilyen bizonyos. Alexia azonban szilárdan kitartott állítása mellett. Nekem rossz a szemem, így hát sajnos, elfogadtam, hogy az övé jobb, és parancsot adtam, induljunk a folyón dél felé.

Ninderman és Alexia jártak elöl. Alig jutottunk másfél kilométerre, beszakadt alattam a jég, és nyakig belepottyantam a jegesvízbe. Mialatt én kikecmeregtem, kőhajításnyira tőlem Goertz alatt roppant meg a jég, ő is nyakig belezuppant, mögötte meg Collins derékon felül. Mire kimásztunk a vízből, már valóságos jégpáncélba voltunk öltözve. Megfagyás veszedelme fenyegetett, de azért csak tovább botorkáltunk. Négy órakor elértük a folyó kanyarodóját, ahol a kunyhónak kellett volna lennie.

91

Ninderman mászott föl elsőnek a magas folyóparton, utána a doktor.

– Nincs semmi baj, gyertek föl! – kiáltott le mászás közben Ninderman. Alighogy fölértünk, elkiáltja magát Ninderman:
– Vagy talán mégsem kunyhó ez?

Megdöbbenéssel láttam, hogy egy nagy földhányás van előttem. Szabályos alakjából következtetve valószínű, hogy mesterséges földhányás és tájékozójelnek emelték ezen a messze ellátszó ponton. Ninderman nem tudott belenyugodni, s még mindig az ajtót kereste; körös-körül szaladgált, végül meg fölmászott rá, hogy a tetőn keressen valami nyílást. Persze nem talált. A földhányás csak földhányás maradt.

Nehéz szívvel adtam parancsot, hogy a part egy üregében tábort üssünk. Kevéssel később a lobogó tűz mellett szárogattuk ruhánkat, miközben a metsző fagyos szél a hátunkat hasogatta.

Vacsorára nem volt egyebünk, csak a kutya. Iversonnak megmondtam, ölje meg. Azokat a részeit, amelyek nehezebben vihetők magunkkal, szétosztottuk; mindenki mohón ette ezt az eledelt, csak a doktor és én nem.

Amikor ezen a helyen megállapodtunk, Alexia elindult a puskájával befelé, hogy vad után nézzen és egyúttal tisztázza a kérdést, a másik kunyhó is csak ilyesféle délibáb-e. Alkonyatkor azzal a hírrel tért vissza, hogy nagy kunyhóra talált, be is ment, és néhány darabka rénszarvashúst és csontokat talált benne.

Egy pillanatig erős csábítást éreztem, hogy nyomban valamennyien fölkerekedjünk, de Alexia nem mert felelősséget vállalni, hogy a sötétben odatalál, ha meg eltévedünk, még gonoszabb helyzetbe kerülünk. Így hát amennyire lehetett, berendezkedtünk éjszakára a folyóparton. Mi hárman, akik akaratlan fürdőt vettünk volt, gőzölög-

92

tünk a tűz mellett, mint a masina [gőzmozdony]; Collins és Goertz ittak egy kis szeszt, de én irtózom tőle. Ebben a hátborzongató hidegben, a süvöltő északnyugati szélben, amely ellen semmi védelmet nem találtunk, vigasztalanul komornak láttam a jövőt.

Ericksen félrebeszélt; zavarodott szavai úgy hatottak rám, mint a bennünket környező nyomorúság és borzalom szörnyű kísér[t]ete. Nem tudtunk fölmelegedni. Lehetetlennek tetszett, hogy valaha is megszáradjon rajtunk a ruha. Úgy rémlett nekem, mintha valamennyien megsiketültünk volna, és már attól féltem, nem mindnyájan érjük meg a reggelt.

Hány fokos lehetett a hideg, nem tudom. Utolsó hőmérőm is eltörött, amikor egyszer megcsúsztam a jégen. A tűz köré gyűltünk, és úgy töltöttük el az éjszakát álmatlanul. Ha Alexia be nem burkol fókabőr köpönyegébe és oda nem ül mellém, hogy testével melengessen, alighanem megfagyok reggelre. Nyirkos ruhám gőzölgött, reszkettem és rázott a hideg. Ericksen nyögései és zavarodott beszéde szakította csak meg olykor a kísérteti csöndet. Adja Isten, ne kelljen átélnem még egy ilyen rémséges, kínos-keserves éjszakát.

Kedd, október 4. Pirkadatkor talpra ugrottunk mind, hogy mozogjunk egy kicsit és fölmelegedjünk. A szakács hozzáfogott a tea elkészítéséhez. A doktor rémülettel vette észre, hogy Ericksen az éjjel lehántotta magáról a kesztyűjét és most már a keze is elfagyott! Fölváltva dörzsöltük a kezeit, míg csak meg nem indult megint a vérkeringés az elfagyott tagokban, annyira, hogy a beteget tovább lehetett szállítani. Gyorsan lenyeltük teánkat és fölszíjaztuk cókmókunkat. Ericksen eszméletlenül nyúlt el a szánon, szíjjal le kellett kötöznünk.

Heves délnyugati szél fújt, csípős volt a hideg. Hat órakor elindultunk és kemény menetben nyolc órára meg-

93

érkeztünk a kunyhóhoz. Fedél alatt voltunk! A kunyhó elég nagy volt, hogy mindnyájan meghúzódjunk benne. Tüzet gyújtottunk, és öt nap óta első ízben sikerült végre fölmelegednünk.

Az orvos megvizsgálta Ericksent. Ereje megint nagyot csökkent; érverése gyengült. A hű bajtárs ájultan hever közöttünk. A vég gyorsan közeledik. A doktor már csak néhány órát jósol neki; fölszólítottam társaimat, imádkozzunk érte.

Őrt állítottunk a tűz mellé és lefeküdtünk. Délelőtt 10 órakor Alexia elment vadászni. Déltájban csuromvizesen, zsákmány nélkül tért vissza. Beszakadt alatta a jég és beleesett a folyóba.

Délután hat órakor nem halogathattam tovább, hogy enni adjak társaimnak. Mindenki kapott fél font sült kutyahúst és egy csésze teát. Ez volt egész napi táplálékunk.

De ha korgott is a gyomrunk, hálásak voltunk, hogy a kinn tomboló délnyugati szélviharban menedéket találtunk.

Szerda, október 5. Hét órakor megkezdi a szakács a napot azzal, hogy a tegnapi tealevelet másodszor kifőzi. Ezzel be kell érnünk estig. Amíg segítséget nem kapunk, fél font kutyahús lesz a napi eledelünk. 9-kor Alexia megint kimegy vadászni, a többiek száraz fáért mennek, hogy kunyhónk földjét beborítsuk vele, mert a fagyos föld éjjel fölenged alattunk, átnedvesít, áthűt és megfoszt alvásunktól. A délnyugati szélvihar mindegyre dühöng még.

Ericksen lába üszkösödik, élete kialvóban. Az amputálás most már nem segíthetne rajta; meghalna műtét közben. Már csak olykor-olykor tér magához.

Délben Alexia visszajön. Semmiféle élőlényt nem látott. Átment a folyón túlra is, de vissza kellett fordulnia, nem bírt tovább a fagyos szél ellen küzdeni.

Azt hiszem, a Titari-sziget keleti oldalán vagyunk,

94

40 kilométerre Kumak-Szurkától, ahol, a térképből ítélve, emberi telepnek kell lennie. Utolsó reménységünk, hogy odáig elvergődünk.

Kunyhónk egészen új, föltehető ennélfogva, hogy nem ez az a csillagászati úton meghatározott pont, ami a térképen szerepel; hiszen jóformán még nincs is készen ez a kunyhó, hiányzik az ajtaja. Talán nyári vadászkunyhó. De a rókacsapdák arra vallanak, hogy más időszakban is járnak erre emberek.

Mihelyt megenyhül a vihar, Nindermant és Norost előre fogom küldeni Kumak-Szurkába segítségért.

Este hatkor mindenki kapott fél font kutyahúst és egy csésze másodszor kifőzött teát. Aztán lefeküdtünk aludni.

Csütörtök, október 6. Egy pohár harmadszor kifőtt tea, 10 gramm szesszel keverve. Mind nagyon gyöngék vagyunk. Vihar enyhülőben. Déltájban kell indulniok Nindermannak és Norosnak Kumak-Szurkába.

Kilenc órakor Ericksen bajtársunk megvált az élettől. Néhány vigasztaló és bátorító szót intéztem embereimhez.

Alexia üres kézzel jött vissza. Sűrű hóförgeteg. Az istenért, mi lesz belőlünk? Hat kiló kutyahúsunk van még, és a legközelebbi emberi teleptől 40 kilométerre vagyunk. De vajon van-e ott csakugyan telep?

Szegény Ericksen, nem tudtunk sírt hantolni neked, nagyon keményre fagyott a föld, és nincs ásónk hozzá.

Sátorponyvába varrtuk a tetemét és letakartnk egyik lobogónkkal. Fölszólítottam embereimet, készüljenek föl. Mindenki kapott 10 gramm szeszt. Megkísértjük, hogy kimenjünk a szabadba és elkísérjük utolsó útjára. De mindnyájan olyan gyengék vagyunk, hogy nem tudom, kibírjuk-e odáig.

12 órakor megtartottam a temetés szertartását, aztán elvittük bajtársunkat a folyóhoz. Léket vágtunk a jégbe és belesüllyesztettük a holttestet. Aztán háromszor elsütöt-

95

tük Remington-fegyverünket, ezzel adtuk meg neki az utolsó tisztességet. Sírhelye fölé táblát fogunk állítani, ezzel a felirattal:

"H. M. Ericksen emlékére.
1881. október 6.
Jeannette, Egyesült Államok."

Ericksen ruháit szétosztottam társaink között. Iverson magához vette a bibliáját és hajából levágott egy fürtöt.

Péntek, október 7. Reggelire az utolsó fél font kutyahús és tea. Utolsó teánkat tettük ma bele a teafőzőbe. Hogyan tegyünk most meg 40 kilométert? Bízom Istenben, aki idáig megsegített, nem fogja engedni, hogy éhen pusztuljunk!

Fölkészültünk az indulásra a telep felé. Egyik Winchester-fegyverünk elromlott, azt itt hagyjuk. A kunyhóban hátrahagyom a következő híradást:

"A szerencsétlenül járt amerikai Jeannette hajó alább megnevezett tisztjei és legénysége ma reggel elhagyta ezt a kunyhót, hogy gyors menetben igyekezzék eljutni Knmak-Szurkába vagy valami más telepre a Léna mentén. Kedden, október 4-én érkeztünk ide egy beteg társunkkal, M. M. Ericksen matrózzal. Ericksen tegnap reggel meghalt, holttestét délben belesüllyesztettük a folyóba. Rosszindulatú fagyássebek és végkimerülés következtében halt meg.

A csoport többi tagja egészséges, de rettentő ínségben van. Ma reggel elfogyott élelmünk végső maradványa."

*

Nyolc órakor elhagytuk a kunyhót, és három óra alatt öt kilométerre jutottunk, végső erőnk megfeszítésével. Akkor támolyogva összeestünk. Az áradástól partra vetett uszadékfák mellett alkalmasnak látszott a hely, hogy ott

96

forraljuk föl a teavizet. Ebédünk 20 gramm szesz teába keverve. Aztán továbbmentünk és nemsokára befagyott érhez értünk. Négyen át akartunk kelni rajta, de beszakadt alattunk a jég. Hogy meg ne fagyjunk, a nyugati parton tüzet gyújtottam, és ott szárogattuk magunkat.

Időközben kiküldtem Alexiát, szerezzen valanii ennivalót. Megmondtam neki, ne menjen messzire és ne maradjon soká.

Könnyű délnyugati szél, köd. A déli látóhatáron hegyek bukkannak föl. Öt órakor Alexia visszatért egy hófajddal. Azonnal levest főztünk belőle. Aztán bebújtunk takarónk alá. Holdtölte, csillagfényes éj. Nincs nagyon hideg. Alexia a folyón egy-két kilométer hosszban nem látott jeget.

Szombat, október 8. Reggeli: 20 gramm alkohol 3 deciliter forró vízben. 11-kor nagy folyóhoz érünk. Továbbmegyünk. Nagy hófúvás. Vissza kell fordulnunk. Balszerencse. Hó. Dél-délkeleti szél. Hideg. Kevés a tüzelő. 10 gramm szesz.

A doktor megjegyzése: A szesz rendkívül áldásosnak mutatkozik. Csillapítja az éhség érzetét és a gyomor maró fájdalmát. Abban a mértékben, amennyit fogyasztunk, erősítő hatású.

Vasárnap, október 9. Istentiszteletet tartottam. Nindermant és Norost előreküldtem segítségért. Magukkal viszik takaróikat, egy puskát, 40 töltényt és 40 gramm szeszt. A folyó nyugati partján kell maradniok, míg valami telepre nem érnek. Hét órakor indultak. Hurrákiáltásaink kísérték őket útjukra.

8 órakor mi is fölkerekedtünk. Átkeltünk a folyón. A jég beszakadt, tüzet gyújtottunk és megpihentünk. Megszárogattuk ruháinkat. 10 órakor ismét útban. Lee összeesett.

20 gramm szeszt hörpintünk föl. Alexia lő három hó-

97

fajdot. Levest főzünk. Követjük Ninderman és Noros nyomát. Már eltűntek szem elől.

3 órakor folytatjuk utunkat. Magas meredek part. A jég gyorsan száguld a folyón észak felé. Öt órakor sok partraverődött uszadékfa mellett állapodunk meg. A parton találunk egy csónakot. Fejünket beledugjuk, úgy alszunk. 10 gramm szesz.

Hétfő, október 10. Alexiát elküldtem, keressen havasi tyúkokat. Rettentő éhség. Rénszarvasbőr-darabokat rágicsálunk. Gyönge délkeleti szél. Nincs nagy hideg. Átkelünk egy patakon. Beszakad a jég. Tüzet gyújtunk, hogy megszáradjunk. Továbbvonszoljuk magunkat 11 óráig. Teljesen kimerültünk. A szeszesüvegben levő tealevelekből főzünk italt.

Délben ismét tovább. Élénk dél-délnyugati szél. Hófúvás. Nagyon nehézkesen haladunk. Lee kér, hagyjuk őt hátra. Nem hagyjuk. Ninderman nyomán haladunk. 3 órakor pihenő. Teljes kimerültség. Bebújunk a partfal gödrébe, tüzelőt szedünk és tüzet gyújtunk. Alexia kimegy vadért. Vacsora: egy kávéskanál glicerin. Erőtlenek vagyunk. Isten óvjon minket!

Kedd, október 11. Délnyugati viharszél, hóförgeteggel. Képtelenek vagyunk megmozdulni. Nincs vad. Egy kávéskanál glicerin és meleg víz. Nincs több tüzelő a közelben.

Szerda, október 12. Utolsó kávéskanál glicerin és meleg víz. Délben megfőzünk néhány marék fűzfagallyat és megisszuk a levét.

Mindnyájan gyöngülünk és gyöngülünk. Alig van erőnk tüzelőt szedni. Délnyugati szél. Hóförgeteg.

Csütörtök, október 13. Tea fűzfalevelekből. Erős délnyugati szél. Semmi hír Nindermanról. Isten kezében vagyunk. Ha ő nem könyörül, elvesztünk.

Nem bírunk a szél ellen haladni. Ha itt maradunk, éhen veszünk...

98

Délután továbbmegyünk délnek, átkelünk egy új folyón vagy a réginek egy ágán. Mire átérünk, Lee nincsen velünk. A partfal gödrében húzódunk meg. Visszaküldök Lee-ért. Bebújt a hóba, úgy várta a halált. Elmondjuk a Miatyánkot és a Hiszekegyet.

"Vacsora" után heves vihar. Rettenetes éjszaka.

Péntek, október 14. 124. nap. Reggeli: fűzfatea. Ebéd: fűzfatea. A déli szél enyhülőben.

Szombat, október 15. 125. nap. Reggeli: fűzfatea és egy pár ócska csizma. Elhatározzuk, napkeltekor továbbmegyünk. Alexia erőtlen.

Üres gabonaszállító csónakra bukkanunk. Tanyát ütünk. A déli látóhatáron füstöt látunk a szürkületben.

Vasárnap, október 16. 126. nap. Alexia teljesen kimerült. Istentisztelet.

Hétfő, október 17. 127. nap. Alexia haldoklik. Doktor megkereszteli. Elmondjuk "a beteg imáját". Collins születésnapja. 40 éves.

Napkeltekor Alexia meghalt. Végkimerülés éhség következtében. Letakarjuk a zászlóval, belefektetjük a csónakba.

Kedd, október 18. 128. nap. Csöndes, enyhe idő. Havazik. Délután Alexiát eltemetjük. Ráfektetjük a folyó jegére és fölébe jégtáblát borítunk.

Szerda, október 19. 129. nap. Fölszabdaljuk a sátrat, lábbelit csinálunk belőle. Doktor előremegy tanyahelyet keresni. Alkonyatkor odaköltözünk.

Csütörtök, október 20. 130. nap. Tiszta, napos idő, de nagy hideg. Kaach végleg összeroskadóban.

Péntek, október 21. 131. nap. Éjfél felé a doktor és én magunk között holtan találjuk Kaach bajtárstmkat.

Szombat, október 22. 132. nap. Gyengék vagyunk hozzá, hogy Lee és Kaach holttestét levigyük a jégre. Csak a

99

partfal széléig visszük, a doktor, Collins és én. Szemem lecsukódik.

Vasárnap, október 23. 133. nap. Erőnk folyton hanyatlóban. Alkonyatig összekapargálunk egy kis tüzelőt. Felolvastam egy részt a vasárnapi istentiszteletből. Lábunk rettenetesen szenved a fagytól. Nincs lábbelink.

Hétfő, október 24. 134. nap. Szörnyű éjszaka.

Kedd, október 25. 135. nap.

Szerda, október 26. 136. nap.

Csütörtök, október 27 . 137. nap. Iverson kidőlt.

Péntek, október 28. 138. nap. Iverson kora reggel meghalt.

Szombat, október 29. 139. nap. Dressler meghalt az éjjel.

Vasárnap, október 30. 140. nap. Boyd és Goertz az éjjel meghaltak. Collins haldoklik...

*

Ezzel végződik a napló.

Amikor elolvastam, el akartam mondani tartalmát a kozáknak – hang nem jött ki torkomon. Első eset életemben, amikor képtelen voltam leküzdeni érzelmeimet mások előtt. Eltakartam arcomat és sírtam.

A rákövetkező két hétben igyekeztem további részleteket megtudni a megrázó tragédiáról. Különösen arra a kérdésre kerestem a választ, miképpen jutott Melville De Long naplójához.

1881–82 telén Melville gondos előkészületeket tett, hogy tavasz nyíltával alapos tervszerű expedícióra indulhasson De Long és szerencsétlen társai fölkutatására. Ennek az új kutató expedíciónak tagjai voltak: James H. Bartlett, a Jeannette segédmérnöke; William Ninderman,

100

a két matróz egyike, akiket De Long előreküldött segítségért, s aki ily módon megmenekült a többiek szörnyű végzetétől; két tolmács: Greenbeck és Bobukov; a kozák Koljinkin és egy Jafim Kapellov nevű orosz száműzött, akit igen sokféle feladatra fölhasználtak, így például a jakut munkások és szánvezetők fölügyeletére; és végül Ivan Portnyegin, a szakács, feleségével.

Az expedíció 1882. március 16-án indult Kasz-Kharta ideiglenes állomásról. Az első kutatásokat Uszterda felől végezték. De Long menekülő útjának nyomait követték Matvejig, de ezen az egész útvonalon semmi újabb jelet nem találtak, amiből az elveszettek hollétére következtethettek volna. Melville ekkor elhatározta, hagy Ninderman útvonalán megy észak felé.

Március 23-án keltek útra Matvejből, a Léna-delta utolsó telepéről észak felé. Ninderman útmutatásával csakhamar rátaláltak arra a lapos csónakroncsra, amely mellett Ninderman és Noros magányos vándorlásuk első napján elhaladtak volt, aznap, amikor De Long előreküldte őket, hogy segítséget vigyenek. Ez a csónak annál is biztosabb tájékozást nyújtott, mert hiszen Ninderman tudta, hogy hátramaradt társai már akkor mily reménytelen állapotban voltak, és meg volt róla győződve, hogy nem juthattak messze túl ezen a helyen.

Föltevése helyesnek bizonyult. A part mentén haladva alig fél kilométerre a csónakroncstól hórakáshoz értek, amelynek az oldalából négy egybekötözött karó és egy fegyver csöve kandikált ki. Két jakut munkást rögtön odarendeltek, lapátolja el a havat kétoldalt a karók mellől. Biztosra vették, hogy a karók – sátorkarók, és ez a hely a hajótöröttek egyik tanyahelye. Úgy is volt. Alighogy megindult a munka, két holttestre bukkantak. Ráismertek: Boyd és Goertz.

Melville megmászta a folyópartot, lassan lépegetett

101

nyugat felé. Egyszer csak szemébe ötlött valami. Messziről fölismerte: tábori üst. Sietve tartott feléje. Hirtelen belebotlott valami kemény tárgyba. Lehajolt. Akkor látta, hogy egy emberi kéz mered ki a hóból. Gyorsan elkaparta az arasznyinál alig mélyebb havat. Ott feküdt előtte szerencsétlen, sokat szenvedett parancsnoka, De Long kapitány!

De Long kapitány már október 6-án előre akarta küldeni Nindermant és Norost, hogy segítséget hozzanak nekik az első emberlakta helyről. Azt remélte, negyednapra visszatérnek. Ericksen halála elodázta a két matróz útrakelését. Már úgy volt, hogy együtt marad a kis csapat. 9-én mégis csak útrakeltek Kumak-Szurka felé.

Magányos vándorlásnkat ők maguk így beszélték el:

A kapitány átadta nekünk másolatban a Léna-delta vázlatos térképét.

– Ez minden, amit adhatok nektek az útra – mondotta. – Ha Kumak-Szurkában nem találtok segítséget, menjetek tovább Ajakitba, ha ott sincs segítség, menjetek el Bulunig. Ha rénszarvast ejtetek el, gyertek vissza.

Nem követtük a folyó kanyargóit, toronyiránt vág-

104

tunk neki a hegynek; tudtuk, nem messze tőle folyik el a Léna. Délután a magas folyóparton lapos kis csónakot találtunk. Rajta egy hófajd ült. Ninderman rálőtt, megsebesítette, de a madár elrepült. Kevéssel odább rénszarvasokat vettünk észre. Ninderman elhibázta, gyulladt volt a szeme, nem látott jól. A magas partfal földomlásának az üregében töltöttük az első éjszakát.

Mentünk, amerre a vihar terelt minket. Észrevétlenül északnyugat felé tévedtünk. A következő éjjel egy hórakásban bújtunk meg. Tíz körmünkkel vájtunk gödröt bele. Reggelre eltorlaszolta a hó a bejáratot, úgy kellett magunkat kiásni belőle. Néhány csepp szeszt hörpentettünk és folytattuk vándorlásunkat.

11-én este kunyhót pillantottunk meg. (Ez Matvej volt.) Ott töltöttük az éjjelt. Reggel nehezen esett megválni az első védelmet nyújtó fedél alól és nekivágni a szélviharnak. Kísértett a gondolat, hogy visszatérjünk és ott várjuk be a halált.

Egy rozzant kis kalyibában másfél napot töltöttünk. Elfogyott utolsó falat eleségünk. Hóförgetegben mentünk tovább, és a partfal tölcsérszerű gödrében virrasztottnk át az éjt.

Fókabőrnadrágunkról lehasítottunk egy-egy darabot, azt rágicsáltuk és fűzfalevél-"teát" ittunk rája.

Homokzátonyokon, befagyott vizeken át elértük a Lénát egy magas hegy közelében. (Ez az a hegy, ahol most De Long síremléke emelkedik.) Két borzalmas éjjelt dideregtünk át tüzelő híján a szabadban.

Szédülten támolyogtunk tovább (19-én), minden öt percben leroskadtunk a jégre. De nem adtuk föl a küzdelmet. Be akartuk váltani ígéretünket, hogy ha nem lesz jártányi erőnk, négykézláb vánszorgunk tovább, s csak a halál állít meg utunkban.

Szerencsére a segítség közelebb volt, mintsem hittük.

105

Estefelé a folyó kanyarodójánál kis deszkakunyhó ötlött szemembe a nyugati parton, szűk szakadékban, magas dombok között. Közelebb érve két másik sátorszerű fészer.

(Bulkur volt ez a hely, 160 kilométerre attól a helytől, ahol De Longtól megváltak. Tévelygő útjukban 200 km-nél jóval nagyobb távolságot jártak meg 10 nap alatt, csaknem minden táplálék nélkül, hóban-fagyban! Ők azt hitték, Ajakitban vannak.)

Elképzelhetetlen boldogsággal estünk be a kunyhó ajtaján. Fedél alatt voltunk megint és – ó, öröm! – öt-hat kiló penészes szárított halat találtunk a kunyhóban!