22. A jakutok földjén.

A Jeannette hőseinek tragikus történetéről visszatérek mostan a magam kisded élményeire.

Minthogy általános volt a vélemény, hogy ebben az évben korán beköszönt a nyár és megindul a jég, bármennyire sajnáltam is, rövidre kellett fognom kóborlásomat a Léna deltája vidékén.

Késlekedésre, tépelődésre nem jutott idő, sietnem kellett Európa felé vivő utamban elérni Jakutszkot, mielőtt fölenged a jég a Léna mellékfolyóin, amelyeken sorjában át kell kelni Jakutszk felé. A verhojanszki iszpravnik, akivel Bulun felé utaztomban találkoztam, biztosított róla, hogy szánon baj nélkül megtehetem még az utat körülbelül 7–8 nap alatt, ha legkésőbb május 6-áig elhagyom Verhojanszkot.

Részben megnyugtatott, részben sarkallt ez a hír. Verhojanszkba visszatérve találkoztam újra Leonnal, a politikai száműzöttel, akivel első ottlétemkor ismerkedtem meg, s akitől oly sok részletet megtudtam annak idején a Jeannette sorsáról. Leon a magam érdekében sürgetett, siessek tovább Jakutszkba, mert mégis aggasztó az utak állapota.

Verhojanszkból ugyanazon a szánon folytattam utamat, amelyiken Szrednij-Kolimszkból utaztam volt a Léna-torkolathoz. Régi szánom azonban annyi javításon, átalakításon ment keresztül, hogy úgyszólván minden része megújult, azóta s már nem is az a szán, ami volt. Az újítások közé tartozik a rénszarvasbőr szélfogó; ezt most szereltettem rá Verhojanszkban.

Jószerencsémre aránylag messze eljuthattam szánon; már a harmadik állomás felé jártunk, amikor csikorgó homokba fulladt a szántalp. De azért befutottunk még az állomásra. Onnan kezdve lóháton kellett tovább kocogni.


112

Ebben az utamban túlontúl sok alkalmam nyílt rá, hogy megismerkedjem a jakut ló rossz tulajdonságaival. Keserves, viszontagságos a lovaglás a jakutok földjén.

Az észak-szibériai jakut ló alig érdemli meg a ló nevet. Kicsi, csúnya, esetlen, bozontos, sűrű sörényű, lompos farkú jószág. Félig vad, s már a külseje is meglehetősen elvadult, szemébe csüngő sörényével, szőrös pofájával.

Egyik különös sajátsága ennek a lónak, hogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatban hőköl meg és bukik föl. Ha azután egyszer már elnyúlt a földön, esze ágában sincs föltápászkodni. Fejét elnyújtja lehetőleg olyan messzire, hogy lekanyaríthasson a nyelvével valami fűcsomót vagy lerághasson valami ágat, s a legnagyobb lelki nyugalommal tűri, hogy szólongassák, üssék, rúgják, míg csak végül valahogy talpra nem rángatják. Megszokta, hogy egymás mögött járjon, nincs az a hatalom, amely rá tudná bírni a jakut lovat, hogy az előtte járó mellé előrerúgtasson. Ez a szokása onnan ered, hogy többnyire terhet hordatnak vele, és libasorban jár, sőt hozzákötözik a fejét az előtte járó lónak a farkához.

A nyereg egyszerű kivájt fatönk. A nyeregkápa gyakran ezüstös, aranyos díszítésű finom fémmunka; dicséretére válik az odavaló mesterek ízlésének. A nyereg alá vastag szalmapárnát tesznek; olyan magas ez a párna, hogy a jakut hátasló tevéhez hasonlít. Még hozzá a bennszülöttek rendesen egy-két gúnyát is maguk alá gyűrnek, így azután szédítő magasságban trónolnak a lovon.

A jakut ló az érzéketlenségig jámbor és engedelmes, semmi tűz, ficánkoló kedv nincsen benne. Lassan, meggondoltan kocog előre, lovasának a türelmét kemény próbára teszi.

Az ilyen lovon való lovaglásnak nincs meg az a büszke öröme, ami úgy eltölti a jó lovast, ha tüzes ló hátán nyargalhat. Sem a jakutok, sem a velük rokon burjátok, az


113

irkutszki kormányzóság déli részének lakói, nem jó lovasok; annál meglepőbb ez, mert hiszen lovak között nőnek fel. Gyermekszobájuk a lóistálló.

Utam további szakaszán tatárokkal találkoztam. A tatároknak nemcsak a lovaik kitűnőek, de ők maguk is kitűnő lovasok. Öröm őket nyeregben látni. Meg kell vallanom, olykor bizony a más lovát is pompásan megülik. Legtöbben közülük, már akikkel én találkoztam, száműzetésben élő ügyes lókötők. Jakutszkon túl, vagyis délre tőle, nagyon sok a ló és olcsó. Lényegesen jobbak is a lovak: európai keresztezésű félvérek. Ha azt mondtam, sok a ló arrafelé, ez nem azt jelenti, hogy a postaállomáson könnyű lovat váltani. Ha lovat kér az utas, rendesen az a lakonikus válasz: "nincs". Órákba telik, míg folytathatja útját a lovas. Különösképpen keserves állapot uralkodik ezen a téren a Verhojanszk és Jakutszk közötti postaúton. Ebben az évszakban, amikor én arra utaztam, nem ritka eset, hogy se ló, se postamester, de még csak egyetlen emberi lény sincs az állomáson. Üres ház fogad. Nemegyszer úgy segítettünk magunkon, hogy a pusztákon kóborló lovakból kifogtunk néhányat, s magunk előtt tereltük a legközelebbi postaállomásig, hogy ott megnyergeltessük őket.



23. Siralmas szibériai országutakon.

Sok bosszúság és baj közepette megérkeztem végre Kingjorahba, a Verhojanszki-hegylánc lábához. Itt se lovat, se rénszarvast nem kaptam.

Lóval különben úgysem mentem volna sokra a következő útszakaszon, az Aldan völgye felé, mert puha hó borította vastagon a völgyet, s a hó fölszínét a kora májusi nap melege megolvasztotta. Volt ugyan valanii csapásféle, amelyet a rénszarvasfogatok tapostak a hóba, de mint-


114

hogy a rénszarvasokat párjával fogják be, a lovak meg egyesével járnak: a rénszarvasok taposta mélyen bevájódó út lófogatoknak nem alkalmas. Ez az útféle mintegy 30 kilométerre közelíti meg az Aldan folyót.

Amikor láttam, hogy az állomáson sehogy sem jutok előfogathoz, elküldtem egyik jemscsik-emet, vegyen rá valakit a környékbeli lakosok közül, szállítson el engem az Aldan partjáig. Jó 200 kilométeres útról lett volna szó. Többszöri meghiúsult kísérlet után végre megjött a hír egyik jakut tanyáról, hogy este 9 órakor néhány ember megfelelő számú rénszarvassal odajön az állomásra.

És szavukat tartották.

A jemscsikek egész éjjel gyalogszerrel botorkáltak a fogatok előtt; hosszú botokkal bökdösték a havat, hogy az útnyomot el ne tévesszék. Így is elég gyakran letévedtek az ösvényről és ilyenkor nyakig süppedtek a puha hóba.

Közel jártunk a hegylánchoz, amikor észrevettük, hogy rénszarvasszánok jönnek szembe velünk lefelé a hegyen. Olyan meredek volt az út, hogy a szánok úgy festettek, mint valami falon lefelé mászó bogarak. Tunguzok voltak a szánok utasai. Az Aldan folyótól jöttek, és rémes híreket hoztak az út állapotáról. Csakhamar meggyőződtünk róla, hogy nem túloztak.

Késedelem nélkül nekivágtunk a hágó megmászásának.

Súlyos feladat! Természetesen mindnyájan leszálltunk és a szó szoros értelmében négykézláb kapaszkodtunk fölfelé.

Tíz lépést sem tudtam tenni anélkül, hogy meg ne pihenjek. Nagy fáradsággal fölvergődtünk a vízválasztóra. Néhány lépéssel odább kezdődik a leszállás a túlsó oldalon. Amint a magasból lepillantottam a mélybe, láttam, hogy nemcsak veszedelmes, de vakmerő út áll előttem. Vezetőm példáját követve leültem a hóra és úgy kecmeregtem


115

lefelé. Egy óra alatt kétharmadát megtettem az útnak a hegytetőről a hegy lábához.

Visszapillantottam. Úgy rémlett, mintha függőleges falon siklanának lefelé embereink a rénszarvasokkal. Három szánunkat összekötözték, és a rénszarvasokat mögéjük fogták be; görcsösen igyekeztek megakaszkodni a jemscsikek a hóban csizmáikkal, hogy mérsékeljék iramodásukat. A rénszarvasok teljes erejük megfeszítésével "fogták" a szánokat. Így azután szerencsésen megérkeztek a hegy lábához.

Még gonoszabb lehet ez a hágó kora tavasszal, amikor egyetlen nagy sima jégtükör vonja be a hegyoldalakat. Akkor bizonyára csaknem teljességgel járhatatlan ez az út, hacsak nem úgy, hogy lovaglóülésben ráül az ember egy fatuskóra, amely szán is meg fék is egyúttal, és leszánkázik a lejtőn. De ehhez nagy ügyesség kell és – vastag bőr-nadrág!

A völgyön keresztül is szörnyűséges nehéz volt az út, pontosan olyan, amilyennek leírták előttünk a tunguzok. Végül is meg kellett állanunk és megvárnunk az estét, amikor a hó felszíne annyira megszilárdult, hogy csigalassúsággal továbbvergődhettünk.



24. Faképnél hagynak a betyárok...

Fuvarosaim az első megbeszéléskor hallani sem akartak róla, hogy messzebb vigyenek Birdakul állomásnál, amely fele útja sincs a 200 kilométernél nagyobb távolságnak. De ugyanakkor bölcsen elhallgatták, hogy Birdakulban egyetlen emberi lelket nem fogok találni. A hely lakatlan és lakhatatlan. Út közben hozakodtak csak elő a lesújtó hírrel, és egyúttal megkezdték az alkudozást. Szemérmetlen árat követeltek érte, hogy nagy kegyesen elvigyenek egy 60 kilométerrel odább levő povarnyá-ig,


116

ahol szállás és ellátás kapható. Voltaképpen az is elhagyatott állomás, de a közelben állítólag élnek lamutok, és azok a szokásos "kilométerpénzért", vagyis kilométerenként (versztenként) 9 kopekért majd elszállítanak az Aldan folyóig. Ajánlkoztak, hogy ők maguk elmennek a lamutok tanyájára, hoznak embereket, akikkel majd megalkudtatok a povarnyában.

Akarva, nem akarva, el kellett fogadnom javaslataikat és föltételeiket. Ha nem teszem – ebben az évszakban, amikor a folyók jege fölengedőben van, és attól fogva minden közlekedés csaknem lehetetlenné válik a folyóvidékeken keresztül – úgy lehet, tisztára éhenpusztulok ebben a vigasztalan vadonban.

Fortélyosságuk és szemérmetlen követelésük igazolására, hogy miért igényelnek ilyen sokat az út második szakaszáért: elmondták nekem a jemscsikek, hogy kevéssel Birdakulon túl át kell kelni egy folyón, amelynek a jegén már oly magasan áll a víz, hogy alapos kilátásunk van rá, hogy belefulladunk! Miközben ezt az örvendetes tudnivalót közölték velem, buzgón hányták a keresztet és imádkoztak. Hogy teljes legyen a helyzet gyönyörűsége, abban a pillanatban megeredt az első tavaszi zivatar. Tisztában voltam vele, micsoda hatása van az efféle meleg esőnek ebben a jeges világban, és nem kis nyugtalansággal gondoltam az Aldan folyóra. Múlhatlanul el kell érnünk a folyót, míg föl nem enged a jege!

Tíz kilométerre jártunk attól a folyótól, amelynek veszedelmeit jemscsikjeim olyan élénken ecsetelték: a javíthatatlan betyárok hirtelen kijelentették, hogy pihenőt kell tartanunk, mert teát szeretnének inni. Két órája sem volt még, amikor ugyancsak teázás örvével kétórás pihenőt tartottak! Igyekeztem rábeszélni őket, várjanak legalább, amíg elérjük a folyót. Mindhiába.

Minthogy sem kérés, sem fenyegetés nem használt,


117

hatásosabb eszközhöz folyamodtam: előrántottam pisztolyomat. Ez segített. Egyszeriben fölharsant a jólismert "pjedset!" kiáltás (előre!). Folytattuk utunkat.

Temető a szibériai őserdőben.

A folyópart fái hasonló fogadalmi ajándékokkal voltak teleaggatva, amilyeneket a Kolima- és Verhojanszk-kerület határkeresztjén láttunk. Fuvarosaim is odaadták a maguk kis áldozati ajándékaikat, és keresztet vetettek, mielőtt leereszkedtünk a folyó jegére. Áhítatos imájukat alighanem meghallgatták odafönn, bizonyos, hogy a jégen sokkal kisebb volt a víz, mint sok helyütt az út gödreiben. Minden nagyobb nehézség nélkül túlkerültünk a folyón.

Átjutva a déli partra, megálltunk és teát forraltunk. Időnyerés céljából már innen elküldtem az egyik jemscsiket


118

a lamutok tanyájára. Tekintélyes jutalmat adtam neki; megígérte, hogy a lamutokkal együtt odajön a povarnyába.

Délután végre megérkeztünk az útszéli menedékházhoz. Nyomorult viskó volt, rozoga tetején becsorgott az eső. Ha még csak eső lett volna! Iszapos lé csordogált le ránk; arasznyi mélyen állt a víz a hitvány helyiségben. Deszkajárón lehetett csak a falak mentén eljutni a nyitott tűzhöz. Kéménye nem volt a knnyhónak; vastagon terjengett benne a füst.

Ebben a fényűző szállóban találtam a Kolima-kerület rendőrfőnökét, akit már Szrednij-Kolimszkból ismertem. Vele volt a felesége és tíz-tizenkét éves kislánya. Négy napja rostokoltak már ebben a rozzant kunyhóban, nem tudtak vontató állatokat kapni. Nagy megütközésemre az én jakut jemscsikemet is itt találtam – egyedül. A lókötő egyáltalában nem járt a lamnt tanyán! Kitalált egy mesét, hogy mély folyóhoz ért, nem tudott átkelni rajta. Fogadkozott, hogy még aznap este másodmagával még egy kísérletet tesz. Nem hittem már neki.

Egyszer csak kiadták a parancsot a szánvezetők, hogy rénszarvasainkat egy lamut fiú csapja ki a legelőre. A rendeletbe nem szólhattunk bele. Meg voltam róla győződve, hogy a gazfickóknak eszük ágában sincs megkísérelni, hogy eljussanak a lamutok tanyájára, csak arra várnak, hogy elaludjunk, aztán visszahozzák a rénszarvasokat, hátraarcot csinálnak és faképnél hagynak bennünket!

Aggodalmamat közöltem a rendőrfőnökkel. De mind ő, mind pedig a kozákom biztosítottak róla, hogy nincsen okom nyugtalanságra. El kellett fogadnom, hogy jobban ismerik a bennszülöttek jellemét, mint én, az idegen, így hát megnyugodtam. Szándékom az volt, hogy az egyik jemscsiket ott fogom túsznak, ha a lamutok másnap reggelre meg nem jelennek és ilyen módon rákényszerítem őket, hogy elszállítsanak az Aldan folyóhoz. Rénszarvasaik


119

elég jó erőben voltak, hogy elvigyenek a már csak 50 kilométerre fekvő helyig, ahol lovakat kaphatok a folyón való átkelésre. Ha végrehajtom szándékomat, bizonyosan túljutok az Aldan folyón a jégindulás előtt. Mennyi gyötrelemtől és szorongattatástól mentettem volna meg magamat!

Elég bolondság volt tőlem, hogy másokra hallgattam, a helyett, hogy követtem volna a sarkutazó Schwatka * tanácsát, aki ezt a tételt állította föl: "aki Északon vagy általában ismeretlen földön utazik, a maga ítéletére bízza magát, és ne hallgasson mások tanácsára, ha eredményt akar elérni.".

Sajnos, a következmények nekem adtak igazat. Egészen helyesen sejdítettem meg, mit forgatnak a fejükben ezek a betyárok. Az éjjel folyamán jakutjaim elillantak, és én ott rekedtem élelem és szállítóeszköz nélkül a nyomorúságos kunyhóban, hogy ott várjam meg, míg lezajlik a tavaszi áradás és az utak ismét járhatókká válnak.



25. Foglyul ejt az árvíz.

A lamut fiú elvezette másnap kozákomat a 20 kilométerre levő tanyára. Óvatosságból fejszét is vitt magával a kozák, hogyha a kis folyón nem tudna már átgázolni, kidöntsön egy fatörzset, és azon, mint valami csónakon, átkalimpáljon.

* Schwatka híres amerikai sarkutazó (1849–1892), egyike a legnagyobb szánutazóknak. 1878-ban elindult Franklin nyomainak a fölkutatására. Szánon bejárta a Hudson-öböltől a King William-földig terjedő óriási területet. Sok érdekes ereklyét talált s hozott haza a Franklin-expedíció idejéből. Ezzel zárult le a Franklin-kereső expedíciók hosszú sora. Szerzőnk – W. E. Gilder – könyvet írt Schwatka regényes útjáról; sokban emlékeztet ez az utazás az ő utazására. Könyvének címe: Schwatka's Search (1881). (A fordító.)


120

Késő délután azzal az örvendetes hírrel tért vissza, hogy a lamutok még az éjjel átjönnek, és el fognak szállítani minket addig a lakott házig, ahonnan azután már kapok fuvart a további útra. Azért nem jöhetnek rögtön, mert rénszarvasfogataik oda vannak a határban vadászzsákmányért: három nagy jávorszarvast kell bevinniök a tanyára.

Ez éjjel nem is érkeztek már meg, de a rákövetkező éjjel éjfél előtt beállítottak.

Időközben a rendőrprefektus régen várt lovai is megjöttek az Aldan folyó mellől. Nyolc lovat kapott az állomásról. Így mindnyájan beülhettünk a szánba, és a málhát lovakon szállíttattuk magunk után.

Az utakat az utóbbi hetek alatt nagyon megrontotta az eső. Kilométerekre terjedő vonalon olyan magasan állott rajta a víz, hogy a szánba is becsapott és alaposan átáztatott mindent.

Ezt a napot sem kívánnám átélni másodszor. Bőrig átnedvesedve, holtra fáradtan érkeztünk meg este egy hitvány viskóhoz.

Azok után, amiket ennek a viskónak a lakóiról hallottunk, nem sok reményt fűztünk gyors továbbjutásunkhoz. A Léna jege javában zajlott már, és óráról-órára várható volt, hogy megindul a jégzajlás az Aldanon is. Még 30 kilométer választott el a folyótól.

Nem volt veszteni való időnk. Alig pitymallott, fölnyergeltük a hat fáradt málhás lovat. A szánon nem vitettünk magunkkal egyebet egynapi élelemnél, meg a takarókat, szamovárt. Nemigen nyugtalanított ez a dolog, mert hiszen biztosra vettük, hogy még napszállta előtt átkelünk a befagyott folyón, és elérjük a túlparti állomást. Ott szállást, ellátást kapunk, könnyen elnélkülözhetjük málhánkat másnapig.

Az út rossz állapota fölülmúlt mindent, amit idáig át-


121

éltem. S amit tegnap lehetetlennek hittem: a mai nap még sokkal kellemetlenebbnek bizonyult! Majd mindvégig félig befagyott mocsaras tájon vitt utunk; a fennsíkokról leömlő vizek mind ott gyűltek egybe. A lovak hasig gázoltak a vízben, és patkolatlan patájuk mindegyre meg-megsiklott a láthatatlan jégen. A kislány a kozákkal ült lovon. Egyszer csak a ló elvágódott, és nyolc láb kalimpált a levegőben. Már azt hittem, talán meg is fulladt a leányka, amikor a mögöttük járó lovas leugrott a lováról, és a halálra rémült gyermeket még idejében kimentette veszedelmes helyzetéből. Majd' minden lovunk elbukott nem is egyszer ezen a napon.

Ezek a kellemetlen balesetek persze mind időveszteséggel jártak. Mindez eltörpül azonban a fáradalmasabb feladat mellett: erősen megduzzadt patakokon kellett átkelnünk. A szokásos gázlókat már nem használhattuk, sokszor hosszú kerülőt tettünk, hogy átjárót találjunk. Megesett, hogy a nyeregből partra kellett szökni, és úgy segíteni ki a szárazra a lovat.

Este 10 órára végre megérkeztünk az Aldan partjára. Sajnos későn! A jég már megindult, és hatalmas táblákban úszott le a folyón az ügető ló sebességével. Amitől féltünk, bekövetkezett!

Az éjszakai sötétségben nem gondolhattunk rá, hogy visszaforduljunk. Nem találtunk volna rá a reggel elhagyott házikóra, hogy ott várjuk be, míg leapad a víz. A folyó mentén továbbkocogtunk, és néhány kilométerrel odább uszadékfákból tüzet raktunk. Főztünk egy kis húst vacsorára, aztán lefeküdtünk. Az volt a terv, hogy napkeltekor elindulunk visszafelé, és utat keresünk a patakok és erek szövevényében, amelyek most minden irányban kezdték behálózni a vidéket.

Embereink azt mondták, hogy legkedvezőbb esetben egy hét, de úgy lehet három hét is beletelik, amíg eléggé


122

elvonul a jég; ezt az időt fedél alatt tölthetjük egy kunyhóban, amely mintegy 10 kilométernyire van innen. Nyargalva vágtattunk el a vágyott menedékház felé.

Jóllehet már hajnalban, ébredéskor észrevettem, hogy az éj folyamán nagyot emelkedett a víz, nem tartottam tőle, és most ugyancsak megrémített, amikor alig egy kilométernyire széles víztükör állta utunkat. A jemscsik vigasztalt, ismer ő más utat is – éjszakai tanyánk mögött visz el oda egy tó mellett. Visszalovagoltunk, fájdalom, csak azért, hogy lássuk: már azt az utat is elvágta az árvíz.

Nem volt más hátra, mint fölkeresni a vízzel körülvett sziget legkiemelkedőbb pontját, és ezen a helyen kényelmesen berendezkedni, amíg a víz szintje le nem apad. Biz' ez nem volt kellemes kilátás az előttünk álló napokra. Málhánkat széles árterületek elvágták tőlünk, egyedüli élelmünk egy kis tea. A legmagasabb pont, amelyet megfigyeltem a környéken, alig emelkedett ki a síkság fölé. A fákon körös-körül méter magasan a korábbi árvizek szintjének a nyoma! Helyzetünk kezdett gondolkodóba ejteni.

Szerencsére sok tennivalónk nem sok időt engedett a tépelődésre a helyzet komolyságán. Cserjét, ágat vagdostunk, és kezdetleges kunyhót építettünk az időjárás viszontagságai ellen. Bőrtakarót, nyeregpárnát borítottunk rája, és így a kis helyiségnek legalább egy része védve volt az eső ellen. Vízállásmérőt állítottam, s az megmutatta, hogy a víz még mindig emelkedőben van: óránkint 30 centiméterrel. Ha meg nem áll ez az emelkedés, négy óra múlva knnyhónk a hullámok martaléka lesz! Nem valami vigasztaló gondolat.

Körülnéztem jóelőre, hol helyezhetnők biztonságba az asszonyt és a gyermeket baj esetén. Miközben ezen tűnődtem, megjavult a helyzet. A vízállásmérő tanúsága szerint a víz 12 perce nem emelkedett, csakhamar pedig ki-


123

derült, hagy már csökkenőben is van. Épp oly hirtelen apadt most a víz, amily gyorsan megduzzadt. Estefelé már embermagasságnyival leapadt. A dühöngő erővel tovasodródó hatalmas jégtömbök egész tömeg uszadékfát vittek magukkal, és gyökerestől kitépett fatörzseket vetettek partra kunyhónk közelében.

Minthogy hat ló volt velünk, éhenhalástól nem kellett tartanunk. Egyébként is úgy mutatkozott, mintha balszerencsénk véget érne. Elég nyugodtan hajtottuk álomra fejünket, de mégsem alhattunk jól; üvöltő hóvihar és zivatar kerekedett. Ágakból összerótt ajtótlan lakásunkba besüvített a szél és behordta a havat.

A remény és nyugtalanság örökös hullámzását ezekben a napokban semmi sem szemléltetheti jobban, mint naplóm néhány kiragadott részlete erről a lagúna-tanyáról:

Május 17. Második nap a faágakból összerótt fedezékben. Változatosságból egész nap zivatar, közben-közben éppen csak annyi futó napsütéssel, hogy fölaggassuk száradni takarónkat és ruháinkat. Néhány percre rá még alaposabban átázva szedegetjük le őket.

Meghiúsult visszavonulási kísérlet után ma reggel haditanácsot tartottunk. Határozat:
Minthogy előbb-utóbb úgyis kénytelenek leszünk egy lovunkat megölni, essünk át ezen mindjárt most, és ne várjuk meg, amíg az éhség hajszol bele. A jemscsik parancsot kapott, végezze ki az állatot. Megtörtént. Csakhamar ott rotyogott a húsa a teafőző üstben.

Május 18. Óhajtásom, hogy a szél megforduljon, úgy látszik, teljesedik. Ma már inkább délnyugati a szél. Ha ez így tart, megjavul az idő. Meg kell várni türelmesen, míg elvonul a jég, és csónakon átevezhetünk. Csak legalább a málhánk velünk volna, és dohányhoz, tiszta fehérneműhöz juthatnánk!


124

Május 19. A víz még mindig emelkedik. Eloltotta a tüzünket. Magasabb helyet kerestünk, új tüzet gyujtottunk és lóhúst főztünk rajta. Nyolc óra felé ágakból rakott kunyhónkat elsöpörte az ár. Most 10 órakor már harmadszor változtatjnk menedékhelyünket Ennél a helynél nincsen magasabb pont a környéken. A víz még mindig emelkedik!

Kozákom épp most fejezte be imáját, keresztet vetett, és egy nagy fatörzsön hosszan elnyújtózva édes álomba merült. Mi többiek másik fatörzsön ülünk mellette, lábunkat felhúzva, hogy vízbe ne lógjon.

Nyugtalanít az asszony és a gyermek sorsa. Csak


125

volna legalább egy fejszénk, hogy fatörzsekből dereglyét rögtönözzünk. Dühbe gurulok, ha eszembe jut, hogy embereim lustaságból elhagyták a fejszét.

Ma kellemes az idő. Szélcsöndben megpróbálunk kórusban átordítani a folyó túlsó partjára. Meghallották. Válaszoltak. Vigasztaló érzés, hogy odaát az állomáson tudnak valamit a sorsunkról. Mihelyt lehet, bizonyosan küldenek értünk csónakot.

Este 6 órára 60 centimétert apadt a víz. A jégzajlás nem olyan fenyegető iramú, mint idáig.

Május 20. Ma este megint átkiabáltunk. Egy óra hosszat ordítoztunk, mire megjött a boldogító válasz, hogy reggelre csónakot küldenek.

Május 21. Délután átjött egy kis rozzant csónak két jakuttal. Hoztak teát, lisztet és faggyúval kevert vajat, a jakut asszonyok e szörnyű csemegéjét.

Teázás után a kozák a két jakuttal átevezett tejért, cnkorért és vadkacsáért. És mindenekfölött dohányért! Már kezdtük fenyőháncsvagdalékkal pótolni a dohányt, amelybe egy ócska pipaszár fáját belefaragtuk, hogy nikotinos ízt kapjon tőle.

Május 22. Éppen most köt ki egy nagy csónak a borzalomnak ezen a szigetén. Tizenkét ember és fiú evezett át vele. Meg vagyunk mentve!

Átkelés az Aldan folyón.



26. Hazafelé.

Május 26-án, mihelyt megkaptam hátramaradt poggyászomat, azonnal továhbindultam. Ezúttal nem egyedül, hanem Bobukovnak, a tolmácsnak a kíséretében utaztam, aki résztvett Melville kutató útján és jelen volt, amikor a Jeannette áldozatait megtalálta. Őt is foglyul ejtette az Aldan jégzajlása; velünk egy napon érkezett meg a postaállomásra.


126

Bobukov a Jeannette hajónaplójával, okmányaival és az áldozatoknál talált tárgyakkal útban volt Jakutszk felé. Ezeket az apró ereklyéket a szerencsétlenül járt utazok hozzátartozói számára vitte magával kegyeletes emlékül.

Lova a nehéz ládával, amelyben a Jeannette emlékeit vitte, többször elbukott, megcsúszott a számtalan vízen való átkelésben. Rémséges állapotban voltak az utak meg a bürük. A lovakat úgy kellett a kijavított gyaloghidakon és a folyóvizeken óvatosan átvezetni. A nyeregpoggyászt ismételten csónakba raktuk. Zűrzavaros huzavona volt ez; érthető okból úgy őriztem a ládát a Jeannette hőseinek relikviáival, mint valami Cerberus.

A jakutok háza sajátságos képet nyújt. Hogy megvédjék a szél ellen, külsejét vastagon bekenik tehéntrágyával. Gazdag és szegény egyforma házban lakik. A ház nagyobbik része istálló, csak a kisebbik a lakóház. Hónapokon át egyedüli élelmük a tej. Tejből és a gyakran lisztet helyettesítő kásás levest fűznek. Sokszor pontyféle apró halakat is belehabarnak.

Sokszor ettem a jakut telepeken átvivő utamban a bennszülötteknek ezt a kedvelt eledelét. A férfiak fakanállal esznek a közös fazékból, a nők többnyire csak puszta kézzel nyúlnak bele. Ha éhes az ember, eléggé ízlik ez a leves. De megfoghatatlan előttem, hogyan lehet, hogy erős férfiak, akiknek tekintélyes marhacsordáik legelnek, hús helyett megelégesznek ezzel az eledellel. Talán ez az elpuhító táplálék is ludas benne, hogy a jakutok oly gyávák és alamusziak.

Fürge lovakat kapva másodnapra elértünk egy falut, amelyben egy orosz kishivatalnok lakott. Áradásos terület következett, úgy kellett áteveznünk rajta. Estére egy tisztes öreg pópa házában szállottunk meg. Csupa figyelem és vendégszeretet volt ez a furcsa öreg.


127

A kutató expedíció Jakutszkban.


128

Ami jó falatot csak talált kis éléskamrájában, mindent elénk rakott: húst, halat, kétszersültet, teát. Aztán előkerített egy üveg vodkát s ahányszor töltött a poharunkba, előbb mindannyiszor áhítattal megáldotta a nemes italt.

Fáradtan, éhesen és rongyokra foszlott csatakos ruhában érkeztem meg május 30-án délután Jakutszkba. 27 napja voltam úton Verhojanszkból.

Egy hétre rá megérkeztek Melville-ék, a kutató csoport tagjai, a Léna deltavidékéről. Bartlett, Ninderman és Greenbeck régi ismerősök voltak már a városban. Ők már az előző télen jártak itten. A Rodgers utasaiból kívülem Berry kapitány és Hunt tartózkodtak Jakutszkban. Csernajev tábornok, a kormányzó, valósággal atyai módon gondoskodott rólam, hálával gondolok vissza minden jóságára és figyelmére, amivel valamennyiünket elhalmozott.

Június 11-én fölszállottunk mindnyájan a kis Pionir nevű gőzösre, hogy a Lénán fölfelé hajózzunk Irkutszk felé. A fél város kikísért a kikötőbe, maga a kormányzó is ott volt, hogy szerencsét kívánjon utunkra és búcsúzóul orosz szokás szerint gyöngéden megcsókoljon.

Köhögve, prüszkölve küzdött az erős árral a nyomorult kis hajó, és folyton szikraesővel árasztott el. Vitimszkben átszálltunk a rozoga hajóból a jóval nagyobb és kényelmesebb Konstantinra, amelyen oroszok, jakutok, tunguzok, tatárok és cigányok tarka sokaságát találtuk.

A Léna-völgy tájképi szépségei feledtették a hosszú út egyhangúságát.

Meredek sziklafalak csipkézett tornyai, erdő borította pompás hegyoldalak szegélyezik a festői folyót. Termékeny szántóföldek nyúlnak be mélyen az erdőbe; nagy ritkán, 20–30 kilométerre egymástól elszórt falvacskák. A faházak derült kis nyája fölött méltóságosan csillan meg a templom aranyos kupolája. A városi házak kitűnnek csinos díszítésű ablakkereteikkel, sárkányfejekben,


129

oroszlánkarmokban végződő ereszcsatomáikkal és hasonló művészi ékességeikkel. A deszkafalak sima egyhangúságát apró erkélyek és balkonok szakítják meg jótékonyan. Szemünk meg-megakad a kirakatok rikító tarka színein: mindenütt mutatkozik az a törekvés, hogy színt és örömöt lopjanak bele a mindennapos élet szürkeségébe.

Ötödik napja hajókáztunk már a Konstantinon, amikor "nagy" hajónk feneket ért. Ettől fogva öt nap, öt éjjel a partról vontattak fölfelé apró postacsónakokon. Négynapos szárazföldi út után postakocsin robogtunk be végre Irkutszkba, az első igazi városba szibériai vándorlásaimban. Kétnapos hajókirándulást tettem onnan a Bajkál-tóra, és gyönyörködtem tájképeinek nagyszerű festői szépségében.

Kikötő a Bajkál-tavon.


130

Újabb 1600 kilométeres postakocsizással eljutottam Tomszkba, a 40.000 lakosú tekintélyes városba. Tomszkból kis gőzösön lehajóztunk egy amerikai barátommal Tumeinbe [Tyumenybe], onnan postakocsin mentünk tovább Jekaterinburgba, amelyet vasút köt össze az európai Permmel, az Uralon innen. Onnan négy nap alatt lehajóztunk a Kámán és ismét föl a Volgán Nizsnij-Novgorodba, a híres vásárok városába. Nizsnij-Novgorod a keleti végpontja az európai vasúti hálózatnak. Mögöttem hosszú vándorlásom úttalan útjai, előttem a modern művelődés és civilizáció szélesre taposott kényelmes ösvényei. Küldetésem véget ért.