Amikor a "Fram" 1896. augusztus 13-án a jégrajtól elszabadult, Sverdrup kapitány először a Spitzbergák északnyugati csúcsához hajózott. Egy szembejövő fókavadásztól megtudta, hogy a kis Dán-szigetre svéd északsarki expedíció érkezett. Talán tudnak valamit Nansen és Johansen sorsáról. A Dán-sziget északi partján lévő Vörös-öbölben feküdt a "Virgo", egy kis göteborgi gőzös. A parton a hegyvonal meredek lejtőjének védelmében óriási, tető nélküli csarnok állott, benne egy már megtöltött léggömb türelmetlenül cibálta köteleit. Az új idő köszöntötte a régit. Ez az őrségváltás! Ahol emberi és gőzerő csütörtököt mond, a technika szelleme a levegőn át mutatja az utat. A svédek csak kedvező szélre vártak. Vezetőjük Salomon August Andrée mérnök, a svéd sarki kutatás nesztorától, Adolf Erik Nordenskjöldtől hallotta, hogy a Spitzbergáktól északra gyakori és eléggé tartós déli légáramlatokra számíthatnak. 1876 óta Andrée szenvedélyes léghajós. A "Svea" léggömbön Svédország fölött kilenc próbarepülést hajtott végre, és magassági és távolsági rekordot állított fel. 1894 áprilisában 4387 méter magasra repült, és az év novemberében a Göteborg és a Gotland-sziget közti 400 kilométert 4 és 3/4 óra alatt tette meg. Azonfelül mindezeket az utakat egyedül, kísérő nélkül hajtotta végre. Tapasztalata tehát megfelelt bátorságának. Az Arktisz sem volt előtte idegen. Amikor Weyprecht kapitány ösztönzésére 1879 óta az Arktiszban lassanként 12 tudományos megfigyelő állomást rendeztek be, Svédország 1882-ben a spitzbergai állomást vállalta magára. A 28 éves Andrée a Nils Ekholm tanár által vezetett expedícióhoz tartozott. A légköri villamosságot tanulmányozta, és eredményei a svéd telepet tudományos szempontból a legelső sarki állomássá avatták. Mi sem természetesebb, hogy – az akkor már egyáltalában nem új eszme fogamzott tetté benne, hogy az Arktiszt egyszer madártávlatból figyeli meg. Ha a szerencse kedvez, akkor néhány nap alatt az egész sarki medencét átrepülheti, és így a Föld északi pontjáról elsőnek fog képet adni. Mindenesetre valószínű, hogy az út változékony légáramlatok vagy ellenszél folytán jóval tovább tart, és Andrée számolt azzal, hogy léggömbje 4-5 hétig tartózkodik a levegőben. Kényszerleszállásra és a zajló jégen át való visszavonulásra is be kellett rendezkednie.
A terv őrült vakmerősége ellenére, vagy talán éppen azért, feltűnést keltett, és a végrehajtásához szükséges anyagi alap, 130000 korona, csakhamar együtt volt. Az összeg felét a Nobel-díj alapítója, Alfréd Nobel jegyezte, egynegyedét Oszkár király, másik negyedét a svéd nép. Andrée Párizsban saját utasításai alapján léggömböt készíttetett, és a burkolatot a "Virgo"-n a Dán-szigetre szállíttatta. Július 23-án hidrogénnel megtöltöt-
181
ték. Kerek léggömb volt – akkor csak ilyent ismortek –, háromszoros indiai festett selyemből. Hálózatát kötelek fonták át, ezek gyűrűkben végződtek. A gyűrűhöz a léghajósok és szerény felszerelésük számára fűzfa-fonadékból készült kis gondolát erősítettek. Három különböző hosszúságú vontatókötél-mankóján (összesen 1000 méter hosszúak és 850 kg nehezek voltak) a léggömb bizonyos tekintetben fél lábbal mindig a földre támaszkodott, nem mehetett túl közel hozzá, és nem is távolodhatott el tőle nagyon messze, hanem lehetőség szerint egyenletes magasságban lebegett felette. Ha a léggömb gázveszteség vagy lehűlés következtében süllyedt, akkor terhe csökkent, mert a vontatókötelek egy része a földön csúszott és a léggömb új lendületet kapott. Mennél magasabbra szállt, annál nehezebb lett terhe a most szabadon lebegő vontatókötelek révén, és lendítő ereje megakadt. Hirtelen süllyedés esetén még nyolc darab 70–70 méter hosszú ballasztkötél állt rendelkezésre, és ez a gondola súrlódását a talajhoz megakadályozta volna. A vontatókötelek azonban egyúttal a fékezőkészülék szerepét is betöltötték, és három, a gondolán elhelyezett vitorla, egy közép- és két oldalvitorla segítségével némi kezdetleges kormányzást is lehetővé tett. Fékezőkészülék nélkül, a repülő léggömbnek a széllel szemben való ellenállása nélkül a kormányzás lehetetlen volt. De ha a vitorlákat a szélre ferdén állították, akkor az éppen így szerkesztett "Sveá"-val végrehajtott számos próbarepülés alapján a ballon légvonala a szél irányától 30 fokig eltérhetett, tehát bizonyos fokú irányítás lehetséges volt. A három vitorla ugyan egyetlen síkot alkotott és elmozdíthatatlan volt. Az egész ballon azonban forgatható, éspedig ugyancsak a vontatókötelek segítségével; a tartógyűrűkön való függelékeiket ugyanis balra vagy jobbra el lehetett tolni, és így a léggömböt kényszeríthették, hogy az új nehézségi pontnak megfelelő forgást hajtsa végre. Hogy a hó félgyülemlését a kötélzetben és a léggömb megfagyását megakadályozza, Andrée a léggömbre egyfajta főkötőt tett; az alkotmány simább felületéről a hó könnyebben lecsúszott, különösen, ha a léggömb az utána húzódó kötélvégektől hébe-hóba lökést kapott.
De a legénység a Dán-szigeten 1896 nyarán hasztalanul várt kedvező szélre. Andrée a "Fram" tapasztalt kapitányától éppen nem valami bátorító híreket hallott. Nordenskjöld tévedett, jelentette ki Sverdrup; a mélyen bevágódott, északról délre húzódó Wiide-fjordban tett megfigyeléseit általánosította. A fjordokban a légáramlat irányát majdnem mindig a fjord fekvése határozza meg. De ha a szabad jég felett szállnak, akkor a szél keresztül-kasul fúj. Minden jeges-tengeri hajós megerősítheti, hogy a Spitzbergákon és a Spitzbergák körül tartós déli szelek soha nem fújnak. Andrée megkérdezte, vajon a kapitány a jégrajnak szabad léggömbben való átrepülését lehetségesnek tartja-e. Sverdrup nemmel felelt! A kapitány még
182
röviddel halála előtt (1930) elmesélte, hogy tagadó válasza Andrée-re semmiféle benyomást sem gyakorolt. A svéd általában zárkózott, szófukar, tépelődő volt. A technika mindenhatóságában rendületlenül hitt. Egyáltalában visszavonulhatott-e anélkül, hagy a világ gúnyjának tegye ki magát?
Egyelőre ugyan Sverdrupnak lett igaza. Felszállásra már túl kései volt az idő. A most erős mozgásnak induló jégrajon a kényszerleszállás a bizonyos halál. Minthogy a "Virgo"-nak a biztosítási szerződés értelmében legkésőbb augusztus 20-án haza kellett hajóznia, a léggömböt 17-én megint kiürítették, és az expedíció visszatért Stockholmba. Ekholm tanár, Andrée kísérője, most nyíltan fellépett az egész vállalkozás ellen. Heves sajtóháború bontakozott ki. A közben hazatért Nansen is a vállalkozás ellen nyilatkozott. De Andrée elhatározását nem lehetett megmásítani. Sem Nansen, sem a "Fram" nem érte el a sarkot. Pedig hallatlan erőfeszítéseket tettek, majdnem emberfeletti teljesítményeket hajtottak végre, és szinte mesébe illő szerencséjük volt! Nem kétségbevontatatlan bizonyíték, hogyha hajó és gyalogutas vereséget szenved, az út a célhoz egyedül a légen át vezet? Az új Ikaruszon gúnyolódtak ugyan, sőt nyakasságán és elvakultságán meg is botránkoztak, de bátorságát mégis csodálták, és az anyagi eszközök egy második kísérlethez is összegyűltek. Andrée, Ekholm aggodalmainak engedve, a léggömböt megnyújtotta, úgyhogy a burkolat tojás alakú lett. 1897 május végén, ez alkalommal tehát korábban, újra partra szállott a Dán-szigeten. A svéd állam egy ágyúnaszádot bocsátott rendelkezésére. A "Virgo" volt a tehergőzös.
Andrée léghajója elindul 1897. július 11-én
A védőcsarnokot a téli viharok némileg megrongálták, de ezen hamarosan segítettek. A "Sas" névre keresztelt léggömb már július 1-jén indulásra készen állott. 10-én erősen déli szél fújt, 11-én végre felszállhattak. A gondolában három ember foglalt helyet: Andrée, Knut Fränkel mérnök és a visszalépett Ekholm helyett harmadiknak Nils Strindberg fizikus. "Minden készen? Elvágni a köteleket!" – hangzik az utolsó vezényszó, "Éljen az öreg Svédország!" az utolsó üdvözlet. A "Sas" a csarnok fölé emelkedik, de a felső félgömb a szélfogő falak közül alig ér ki, amikor egy szélroham az egyik sarokgerendához csapja. A burkolat elszakadt? Nem, a gerenda vastag posztóval volt kipárnázva. A léggömb már szabadon lebeg, és a Virgo-kikötő fölött északkeletre száll el, a vontatókötelek zúgva csúsznak a vizen át. A visszamaradottak "hurrá"-kiáltásai el sem hangzottak, amikor a "Sas" alig 100 méter magasságból zuhanásszerűen lesüllyed, az erős déli szél a kifeszített vitorlák következtében lenyomja, a gondola már a vízbe merül – ballaszt repül ki: 1, 2, 9 zsák homok, a vitorlákat összecsukják; ez a léggömböt kiszabadítja, egyre magasabbra emelkedik – túl magasra! Hogyan lehetséges? A parton mindenki össze-vissza szaladgál. "A vontató-
183
kötelek itt maradtak!" – kiáltja el magát egy matróz. Elszakadtak? Nem, csak különleges szerkezetük túlságosan jól működött! A kötelek két részből álltak. A felső harmadot a nagyobb alsó résszel egy rövid csavarfonadék kötötte össze. Ha a kötélvég valahová kövek, vagy jégtömbök közé akadt és a léggömböt megállította, a felső véget egy külön gombolyító készülék segítségével maga körül lehetett forgatni. Ezáltal a csavarfonadék kioldódott. A parton a köteleket gyűrűforma szalagokba rakták, hogy simán csavarodjanak fel. Ezáltal a felszállásnál az alsó rész sodró mozgásba jött, a csavarodások eloldódtak és a kötelek lehulltak. Hogy mit jelentett ez, a parton álló emberek azonnal világosan átlátták. Az elvesztett kötelek és a kilenc zsák homok túl korai ballasztvesztesége kb. 750 kilogrammot tett ki. Ennyire megkönnyebbülve, a ballonnak 6–700 méter magasra kellett emelkednie és a heves napnak kiszolgáltatva, gáztöltését túl korán el fogja veszíteni. Kapcsolata megszakadt a földdel. A félig megerősített léggömb szabad léggömbbé alakult át, és a szél önkényének és a hőmérséklet hatásának kényre-kedvre ki volt szolgáltatva! A szerencsétlen felszállás Andrée egész számítását halomra döntötte! Tompa hallgatás nehezedik az összegyűltekre. Mindenki némán és fejcsóválva tér a dolgára. Miért nem végzett Andrée az új léggömbbel legalább egy próbarepülést! Közben a "Sas" a látóhatáron egyre fogyott, és mint valami csekély pontocska a kis Madárének-sziget hegyei fölött elenyészett. Emberi szem sohasem látta többé.
Andrée 36 postagalambot vitt magával. Csak egy jött vissza, és hogy az üzenet a madár szárnya alatt valóban az emberiség tudomására jutott, a véletlen egészen rendkívüli játéka volt. A kis állatot két rablósirály üldözte, és egy norvég fókavadászhajó, az "Alk" kötélzetébe menekült. A hajós jégfajdnak tartotta és lelőtte. A madár a tengerbe esett. Csónakot nem volt érdemes lebocsátani érte. Az "Alk" tovább hajózott, és még aznap, július 15-én egy másik fókavadásszal találkozott. Ezek már gyanították, hogy a "különös madár" valószínűleg Andrée egyik postagalambja, és talán a napokban szállt fel. Az "Alk" visszaevezett oda, ahol a madarat lelőtték. Két csónak addig kutatott, amíg a galambot valóban megtalálták, és szárnya alatt a következő hírt fedezték fel: "Július 13, déli 12 óra 30 perc. 82°2’ szélesség, 15°5’ keleti hosszúság. Jó út. Irány kelet 10 fok dél. Fedélzeten minden rendben. Ez a harmadik galambposta".
A "Sas" tehát a felszállás után még 46 órát lebegett, de csak 200 kilométernyire jutott, és 13-án észak helyett délkelet felé vetődött. Kedvező szél esetén ekkor már az Északi-sarkot régen elhagyta s talán már Alaszkában ki is kötött volna. A hír általános megrökönyödést keltett. De a "Fram" és Nansen hazatérése nem volt-e csoda? Andrée és társai nagy teljesítőképességű férfiak voltak. Felszerelésük kitűnő, és tudnak magukon segíteni.
184
A jégrajon át való vándorlás nem volt a legnagyobb szerencsétlenség. Csak kicsit soká tartott – de Nansenre nem három évig vártak-e?
Ez a galambposta majdnem két éven át az egyetlen hír maradt az elveszettekről. Ekkor 1899. május 14-én a Kolla-fjordban, Izland északi partján megtalálták Andrée egyik úszópalackját. Andrée a léggömbön 12 darabot vitt magával, és az volt a terv, hogy helyenként kidobálja őket. 1900. augusztus 27-én Finnország északi partján egy másodikat találtak. Mind a kettő rövid, kedvező híreket tartalmazott, de még mindig az első nap estéjéről. Nem adtak feleletet a kérdésre, hogy július 13. után mi lett a vakmerő pilóták sorsa. További hír nem érkezett, és az örök jég nem adta vissza zsákmányát. Az Észak szfinxe három új áldozatot követelt. Egyes hajósok azt állították, hogy a léggömböt a Fehér-tengerben látták hányódni, mások Grönland keleti partja mellett jégtáblákról puskalövéseket is hallottak. Szahalini száműzöttek mint sötét titokzatos pontot látták lebegni az égen. A földgömb másik oldalán az indiánusoknak jelent meg. Az eszkimók egy repülő sátorról meséltek; a sátor leszállt hozzájuk az égből. Mindezeket a mendemondákat Andrée maga keltette. Hogy az esetleges partraszálláskor az eszkimók vagy az indiánusok ne üssék agyon, az Arktisz valamennyi partvidékén röplapot terjesztetett el. A "Sas" képe volt benne, és nyolc nyelven rövid adatok a tulajdonosokról, az út békés céljáról és a bőséges jutalomról, amivel minden segítséget viszonoznak. Már ez a röplap mítosszá avatta Andrée jéghajóútját az Arktisz lakóinál.
Svédország több mentőexpedíciót küldött, hogy az eltűnt léghajósokat megkeressék. Egy sem talált a legkisebb nyomra sem, és a világ már régóta leszámolt azzal, hegy Andrée és társai rettenetes sorsáról sohasem kap felvilágosítást. Ekkor, több mint egy emberöltő múlva, 1930 augusztus elején, a "Bratvaag" vadászhajó az északkeleti Spitzbergáktól a Ferenc József-földre hajózott. A fedélzeten levő tudományos expedíció a "Norvég Svalbard- és Jeges-tengeri Kutatás" megbízásából egy ideig ott dolgozik majd. Svalbardnak (annyi, mint "hideg partok", a név az Eddából származik) hívják a Spitzbergák egész szigetvilágát, mióta Norvégiához kapcsolták (1925). A köd a "Bratvaag"-ot a "Nagy Szigetnél" (Storő) feltartóztatta. Amint a köd megritkult, a hajó az 57 kilométer távolságban lévő "Fehér sziget"-hez (Vitő) evezett. A sziget hosszúra elnyúló gleccsere, mint valami ezüstös, tengeren heverő pajzs ragyogott. Ezt a szigetet valószínűleg már 1707-ben észlelték. Azután sokáig hiába keresték. Ez volt a Giles-föld, és a hajósokat éppen úgy izgatta, mint tudós kísérőiket. Rendkívül nehezen
185
megközelíthetőnek tartották, minthogy a zajló jég és a megfeneklett jéghegyek legtöbbnyire lehetetlenné tették a partraszállást. Éppen ezért gazdag vadászzsákmányt reméltek. A tudománnyal foglalkozók közül csak Nathorst tanár járt ott néhány órára, amikor l898-ban Andrée felkutatására az első mentőexpedíciót vezette. Akkor mindent új hó borított. Most, 1930 augusztusban, a jégviszonyok olyan kedvezően alakultak, hogy a "Bratvaag" az ismeretlen hajózható vízen át a délnyugati oldalt egy kilométerre megközelíthette. A sziklapart körülbelül két kilométer szélességben és öt kilométer hosszúságban majdnem hómentesen terült el. A norvég tudósok még augusztus 5-én este átmentek a motoroscsónakkal, és földtani kutatásaik eredményeivel rendkívül elégedetten tértek vissza a hajóra. Hiszen a szigetet tulajdonképpen még sohasem kutatták át.
Másnap vadászatra indult a legénység. Már két rozmár hever a parton. Embereket küldenek ki, hogy sómentes ivóvizet keressenek. A szárazföld belsejébe mennek. A parttól 150 méterre alumíniumfedőt találnak! Hogyan kerül ez ide? Itt embereknek kellett lenniök! Körülnéznek: mi emelkedik ki ott a hóból? Egy vitorláscsónak bal fele! Mellette egy sárgaréz csónakkampó bevésett felirattal: "Andrée sarki expedíciója, 1896"! A két megtaláló, Salen és Tasvik visszarohan a partra. A többiek is odasereglenek. Új lelet: egy jégbe fagyott könyv! Eliasson kapitány a motoros csónakkal éppen megérkezik, és a megrendítő hírre azonnal odarohan. Ő még többet is talál: hátával a sziklának támasztva, lábával egy hókupacban ruhákba burkolva halott hever, – és a csónak mellett üres szán!
"Semmihez sem nyúlni!" – hangzik parancsa. Azonnal visszamegy a hajóhoz és a könyvet magával viszi. Mindjárt kiderül, hogy az "1897-es szánút"-ról felvett jegyzőkönyvet találták meg. Milyen szerencsés véletlen, hogy az ilyen leletek felől hozzáértő tudósok intézkedhetnek. Dr. Horn, az expedíció vezetője társaival a lelőhelyre siet. A nyílt sírnál sokáig szótlanul állnak. Ez volt tehát a vég!
A rettenetes lelet feltakarása megkezdődik. A hulla feje hiányzik, néhány méternyi távolságban más csontrészekkel együtt megtalálják. A medvék vonszolták el. A köpeny hátbélésében nagy A. monogramm, a zsebben néhány lapos napló! Andrée hullája! Vitorlavászonra terítik és elviszik. Fegyvere mellette, ceruzája, tollkése, szerszámja valamivel távolabb, szanaszét hevert. A primuszfőzőben még ott a maradék petróleum. Hová lettek Andrée társai? Egy sziklahasadékban kövek tűnnek fel. Nyilvánvalóan úgy hordták össze őket: sírhalom. Lapp-cipőkbe bújtatott lábak merednek elő, egy vállperc a görgeteg-rétegen hever, a koponya pár lépésnyi távolságban – a medvék műve! A fehérnemű-jelek szerint Strindberg hullája. Egészen megfagyott, úgyhogy nehéz föltárni. A csónak is teljesen jéggé változott, és színültig tele mindenféle szerszámmal. Itt is jegesmedvetalpak turkáltak. Talán a harmadik halottat rejti? De a csónakot csak egy darabban, egyetlen hatalmas jégtömegben vihetik magukkal, máskülönben tartalmával együtt széthull.
Augusztus 7-én baj nélkül mindenki a fedélzetre száll. De továbbkutatásra nincs idő. A "Bratvaag" vadászhajó: vadászzsákmány nélkül nem térhet vissza, amit dr. Rom eléggé sajnál. Talán néhány hét múlva több jég olvad el, és még egyszer kiköthetnek. A hajó fedélzetén nincs rádióleadó. A "Bratvaag" keletre veszi irányát, és 8-án a "Terningen" fókahajóval találkozik. A gőzös éppen Tromső felé haza tart. Kapitányát, Jensent értesítik a leletről, és augusztus 22-én az egész művelt világon a gyász és megrendülés hulláma fut végig: Andrée és társai maradványait megtalálták! Jensen kapitány saját szemével semmit sem látott. De a hallgatáshoz nincs lelki ereje. Hullákról mesél; a testek a jégkoporsóban épségben maradtak, mintha élnének – a mendemonda az 1930-as év szenzációhajhászainak falkáját szinte megbolondítja. A hírmorzsákért, a Ferenc József-földön lévő szemtanúk első tudósításaiért, első képekért valóságos hajtóvadászat indul meg. A levegőben dróttalan táviratok villódznak, az autók versenyt száguldanak a D-vonatokkal, hajók indulnak el, hogy a "Bratvaag"-ot elcsípjék. Ki lesz az első?! Amikor a hajó végre szeptember 2-án Tromsőben partraszáll, az újságírósereg mint valami sáskaraj rohanja meg. A hírbörze óriási összegeket jegyez. Mammon isten a hivatásos gyújtogató, és Justitia istenasszony éleszti a lángokat. Utálatos marakodás fenyeget. A megtalálók norvég hajósok; kapzsiságuk fellángol, úgyhogy hatjegyű számokat emlegetnek. A lelet kétségtelenül Svédországot illeti meg. De egy oslói tudományos társaság tagjai vették oltalmuk alá. A társaságnak az a véleménye, hogy a híranyagról csak ő rendelkezhetik. A kormányok beleavatkoznak, és az utálatos lármát elcsitítják. Andrée és Strindberg hulláját ünnepélyesen partraszállítják.
Fränkel hullája hiányzik. A csónakban nem volt, és a "Bratvaag" visszatérésekor a nehéz hullámverés miatt nem tudott Vitőben kikötni. De augusztus 26. óta három újságíró a sziget felé evez. Csak egyik ér partot Vitőben szeptember 5-én. Egy világjáró riporter, Knut Stubbendorff tartózkodik a fedélzeten. Megtalálja Fränkel hulláját, Andrée elszórt csontvázrészeit és nagy tömeg tárgyat, köztük fontos feljegyzéseket: Strindberg útikönyvét, följegyzéses naptárát és meteorológiai naplóját, Fränkel jegyzőkönyveit és egyéb okmányokat. Egy kunyhó maradványait is felfedezi. Szeptember 16-án megint Tromsőben van. A "Svenskund" ágyúnaszád szállította Andrée expedícióját a Dán-szigetre 33 évvel azelőtt. Most ugyanő szállítja a holttesteket Stockholmba. Itt végre átadják a szegény embereket az anyaföldnek.
Az Andrée hullája mellett talált ruhásbatyu átkutatásakor megtalálták jegyzőkönyvét is. A léggömbút és a hozzá csatlakozó jégvándorlás
186
egész szerencsétlen története most már tisztán áll a tudomány előtt. A "Sas" repülése már az első nap véget ért. A gázveszteség, a köd, az eső és a fagy – hatásaikat Andrée a szükséges pontossággal nem számíthatta ki – menthetetlenül lenyomta. A léggömb a jégraj vad roncshalmazain három napig inkább csak botladozott, míg végül partraszállást kellett megkísérelniük. Ez július 14-én reggel 7 órakor baj nélkül sikerült. Majdnem a 83. szélességi fokig jutottak. A csalóka déli szél már július 12-én ellanyhult, a léggömb eleinte nyugatra, 13-án és 14-én keletre bányódott. A gyalogútra való előkészület egy hétig tartott. Három szán és egy összehajtható csónak állt rendelkezésre. A zajló jég széthasadozott, víz árasztotta el, úgyhogy ilyen csónak nélkül az előrehatolás lehetetlen volt. A három ember július 22-én felkerekedett a Ferenc József-föld irányában. Igaz, a szigettömeg nagyon messze volt, de ott legalább nagy élelmiszerraktár várta őket. 13 napi gyilkos erőfeszítés után egy helymeghatározás azzal a lesújtó eredménnyel járt, hogy a jégvonulás délre vitte őket, és a Flóra-fokot sohasem érhetik el.
Most menetirányt változtatnak, s a Spitzbergák északi részén elterülő Hét Sziget felé hajóznak. Azt remélik, hogy 6–7 hét alatt ott lesznek. De mintha valami rossz szellem játszana velük halálos játékot. Augusztus 10-én megállapítják, hogy a jégáramlat délnyugatra halad, és úgy látszik, a Spitzbergák és Ferenc József-föld közt levő széles nyílás felé akarja őket ragadni.
Menetsebességük egyre csökken, gyakran csak két-három kilométert tesznek meg naponta. A munka meghaladja erejüket. Az első naptól fogva túlerőltették magukat. Az élelmiszerhiánytól való túlzott félelmükben nagyon is megrakták a szánokat. Pedig Andrée az első jegesmedvét már július 19-én lelövi. Az egyes ember a majdnem négy mázsás szánteherrel nem tud megbirkózni. A jég mind alattomosabb lesz. A vándorok lába alatt nyílt csatornák képződnek, és a jégnyomások rombástyái mögött veszélyes olvadási vízből alakult tavak hullámzanak. Hármasával bírnak csak egy szánt húzni. Így ugyanazt az utat háromszor teszik meg. Július 25-én minden nélkülözhetőt kidobnak. Most mindegyikre csak két és fél mázsa szánteher jut, de ez is sok. A szánok a viszontagságokat nem győzik. Egyik a másik után törik össze; úgy-ahogy mcgfoltozzák őket. Augusztus 9-én megbetegszik Frãnke1, 24-én görcsöket kap, szeptember 9-én nem bír már húzni és csak a szán mellett szalad. Strindberg sem egészséges, pedig egyébként nem szenvednek hiányt. Sokkal bőségesebb a felszerelésük, mint Nansené és Johansené, és az "eleven konzervek," a jegesmedvék és a fókák majdnem mindig szinte megrendelésre jelennek meg. Ha sehol sem menekülhetnek partra, akkor egy jégen való áttelelés áll előttük. "Meglátjuk, ki éli túl" – írja Andrée szeptember 17-én. A hangulat komoly, lemondó. Véleménykülönbségek támadnak; aggasztó jel. Szeptember 15-én földet észlelnek, és a gyors jégvonulással két kilométernyire mennek el mellette. De a szívó
188
áramlat túl erős, és a sziget – látszólag egyetlen jégtömb – megközelíthetetlen. A három ember egy szilárd jégtáblán otthonosan berendezkedett és hókunyhót épített. A sátorban nyolc fok a hideg; nem bírják ki. Amellett a jég napról-napra megbízhatatlanabb lesz, mennél jobban közeledik a nyílt tengerhez. Csattog és repedezik, és a jégtábláról mindig új darabok törnek le. Az áramlat hirtelen félretolja őket. Vitő-szigettől délre nyugodt, hajózható vízben, holt szögletben úsznak. "Úgy látszik, ezt a szigetet nem hagyjuk el", írja Andrée szeptember 22-én. Miért nem kísérlik meg rögtön, minden erejükkel a menekülést a szárazföldre? Hiszen a jégnyomás mindig közelebb viszi őket. Ehelyett kunyhójukon tovább dolgoznak, ámbár jégtáblájuk egyre fogy. Október 2-án minden ezer darabra törik. Andrée naplója itt félbeszakad. A zsebében talált néhány lapot csak kis részben tudták kibetűzni, és ezek a titkot nem tárták fel. A sarki tragédia utolsó felvonása valószínűleg örökre el van temetve. Strindberg szófukar feljegyzései elárulják, hogy a három ember két napnyi "válságos helyzet" után, október 5-én a vitői partra menekült, 6-án a hóviharban nagy üggyel-bajjal eligazodtak, és 7-én átköltöztek. Azután még egyetlen egy elszigetelt utolsó feljegyzés október 17-ről: "Délután 7 óra 5 perckor haza." Egy szóval sem több. A három ember a parton talált uszadékfából és cethalcsontokból kunyhófélét próbált építeni. Az épületnek sátrukat kellett volna körülvennie. Nyilvánvalóan nem készültek el, és a halál hirtelen érte utol őket. Elsőnek Strindberg halt meg, és a két bajtárs egy kőhalom alá temette. Andrée, a legszívósabb, úgy látszik, utoljára halt meg. Az ő és Fränkel holtteste a sátor és kunyhó helyiségén belül feküdt. A három közül egyik sem halt éhen. Elég készlettel rendelkeztek, ahogyan táboruk még 33 év múlva megmutatta. Medve és fókahús fél évre bőven volt. Fűtőanyagban sem volt hiány. Miért haltak meg? A felelet majdnem hétköznapi: nyomorultul megfagytak. Egész felszerelésük ragyogó volt, csak a sarki télre nem megfelelő. Pedig ezzel Andrée-nek számolnia kellett volna! Sportruha! Jóformán semmi prém és csak egy hálózsák! És Robinson találékonysága nyilvánvalóan mind a három "hajótöröttből" hiányzott. Nansen sokkal reménytelenebb helyzetben győzni tudott ezzel a találékonysággal.