AZ ELSŐ EMBEREK A HATODIK FÖLDRÉSZEN
1886 nyarán Ausztráliába utazik egy fiatal norvég. Carsten Borchgrevink, a Cooerwull Academy-n a természetrajz tanára. Az intézet a sydney-i egyetem egyik alosztálya. Hivatalához tartozik az ottani természetrajzi múzeum berendezése; éppen olyan csábító, mint változatos feladat, amely a fiatalembert alapos kutatóvá és vakmerő felfedezővé fejleszti. Vadászfegyverével, füvészszelencéjével, geológuskalapácsával és mérőszerszámával nyolc éven át bebarangolja Ausztrália hegységeit, őserdeit, sivatagait és mocsarait. 1890-ben sikerül neki a Mount Lindsay első megmászása és megmérése.
Miért vágyott Borchgrevink éppen Ausztráliába? Mint gimnazista Christianiában (Oslo) nagy szorgalommal tanult földrajzot. A sarki irodalom volt első szenvedélye. A földgömb két sarkának fehér foltjai azzal a felírással: "Felderítetlen Terület", már a gyermek képzeletére mágikus vonzóerőt gyakoroltak. Az Arktiszt a még el nem ért Északi-sarkkal már eleve a magáénak tartotta. De nála hatalmasabb erők túl sokat elkaparintottak előle. A Dél titka még teljesen leleplezetlen. A hatodik világrész a maga legyőzhetetlen jég- és hóerődítményével eddig minden komoly támadással dacolt. Még eddig
89
nem sikerült halandónak a hatodik világrész partjára lépni. A csábító célhoz Ausztrália van a legközelebb. Kikötőiből annyi hajó indul délre cet- és fókavadászatra, és hoz híreket lakatlan vulkanikus és elgleccseresedett szigetekről, amelyek Új-Zélandtól kiindulva első állomásai a Déli-sark felé vezető útnak. Abban az irányban hajózott le fél évszázaddal ezelőtt James Ross két hajójával, az "Erebus"-szal és a "Terror"-ral, és előrehatolt egészen a 78. szélességi fokig. Ott tehát egy áttörési hely nyúlik be mélyen a Déli-sark birodalmába, és azóta mégsem merte egy hajó sem megtenni ugyanazt az utat és megdönteni a brit rekordot.
Évről-évre jobban hatalmába ejti a norvég tudóst az antarktikus probléma. Elkezd levelezni kora legismertebb sarkkutatóival, különösen földijével és barátjával, a queenslandi Archibald Archerrel, Collin Archer fivérével, aki éppen a híres hajót, a "Fram"-ot építi, amelyen Nansen az Északi sarkra indul 1893 nyarán. Nagy vitákat folytat ausztráliai tudósokkal. A fiatal kolléga vállalkozási kedve élénk érdeklődést kelt. Neumayer ideje óta az Antarktisz iránt való érdeklődés itt ápolt hagyomány, ha elhatározó tettek nem születnek is. Itt van mindenekelőtt egy öreg tanár, a melbourne-i Növénytani Kert igazgatója, Ferdinand von Müller báró, aki Borchgrevinket mindig a Rosstól felfedezett Viktória királyné-földre utasítja; ez a legközelebbi és legkedvezőbb cél. Általában a Déli-sarknak újabban feltűnően "jó sajtója van". Az ötödik Deutscher Geographentag (1885) a híres Ratzel vezetésével nyomatékosan felhívta a kutatók figyelmét az Antarktisz felderítésére. Amióta Larsen kapitány 1892-ben a Seymour-szigeten a Graham-földtől keletre az első kövületeket megtalálta, a természetvizsgálók is ezt a nótát fújják. Angliában, Skandináviában, sőt magában Ausztráliában is tervekről suttognak, és aki első akar lenni, annak figyelnie kell a tervezgetésekre. Azonban hogyan lesz az ember sarkkutató? Erre Borchgrevink környezetében senki sem tud megfelelni. Ki bízna hajót, költséges felszerelést és pár tucat emberéletet egy még nem egészen 30 éves tudósra, aki mint expedícióvezető, csak éppen most akarja kiérdemelni az elismerést?
Ekkor 1894 nyarán hír érkezik: a közismert norvég hajósvállalkozó, Sven Foin, akinek vadászhajókból egész flottája van, hajót küld a Déli Jeges-tengerbe; a hajó egy pár hónap múlva Melbourne-ben lesz. Borchgrevink azonnal elhatározza magát, hogy felhasználja ezt a szerencsés véletlent. Felmondja állását Sydneyben, és amint az "Antarctic" – így hívják most a hajót – (korábban "Kap Nord") Melbourne-be érkezik, jelentkezik a vezetőnél, Christensen kapitánynál és intézőjénél, Henrik Bullnál. Mindkettőnek tetszik a honfitárs, a vadászhajón azonban utasok számára nincs hely. "Szórakozásból nem jöhet velünk", jelenti ki a kapitány, "tegnap azonban egyik emberünk a vízbe fulladt, amint részegen visszajött a szárazföldről; ez a hely szabad lenne". Pár perccel később az egyetemi magántanár már
90
matróznak szegődött. Gyorsan megszerzi a legszükségesebb szerszámokat a tudományos megfigyelésekre, amelyekre remélhetőleg lesz ideje – és elfoglalja helyét a hajón.
Az első éjszakát a régi fókavadászhajón Borchgrevink nem felejti el. Az egyetlen szabad hálórekesz, szerencsétlen elődjéé, szűk, majdnem olyan, mint egy koporsó, és éppen egy hordó fölött fekszik, amely az ausztráliai hőségben megrothadt avas szalonnával van tele. A pokoli bűzt az alvó matrózok kigőzölgése sem igen enyhíti. Ilyen hálóhely egyáltalán nem méltó civilizált emberhez. Nem lenne-e jobb rögtön megszökni? Amint másnap reggel a hajóharang munkára hív, a világ már barátságosabb színeket ölt. Aki sarki utakra gondol, annak sokkal rosszabbra is el kell készülnie. Erről eleget olvashat a sarki utazások irodalmában. És ilyen jó alkalom, hogy az Antarktiszt megismerje, egyhamar aligha akad. Tehát csak kitartani! Fél év alatt minden nyomorúság végetér.
Az "Antarctic"-nak csak az a feladata, hogy megállapítsa, vajon a grönlandi sziláscet, amely északon már ritkul, előfordul-e a déli szélességekben is és, olyan számos-e, hagy norvég vadászhajó kiküldése nyereséggel járna. Nyilvánvalóan nem. Az értékes állatok közül egyetlen egyet sem látnak, csak kék uszonyos cetek tömegeit. Az uszonyos cet kicsiny cetsziláit nem nagyon keresik. Pedig az "Antarctic"-nak és vele együtt Borchgrevinknek rendkívüli szerencséje van. A jégrajöv, amely a sarkkörön túl a déli szélesség 66 1/2. fokán majdnem mindig elzárja az utat a legerősebb hajók elől is, olyan laza, hogy Christensen kapitánynak kedve támad egyszer bepillantani a jégkulisszák mögé. Minden különösebb nehézség nélkül lejut a Déli Viktória-föld partjához a 74. fokon túl. Tehát, ami a legmagasabb elért szélességet illeti, mindjárt Ross és Weddell után a harmadik helyen áll. Nem csekély diadal! Azután az "Antarctic"-nak vissza kell fordulnia, hogy a jég ne zárja körül. Hazatérőben Christensen és Borchgrevink partra száll a Possessions-szigeten, amelyet Ross is meglátogatott, itt azonban csak régi jelzőoszlopokat találnak. Ők is hátrahagynak egy hírt partraszállásukról. A felföld maga megközelíthetetlen. De amikor az "Antarctic" a felföld északi csücskén az Adare-fok mellett nyugatra hajózik, Brochgrevink, akt távcsövével a kilátó-hordóban figyel, a fok mögött a jégrajjal elborított Robertson-öbölben jégmentes partot lát, amely kicsike háromszögletű félsziget módjára nyomul előre a tengerbe. Hanyatt-homlok kúszik a fedélzetre, rohan a kapitányhoz, és ostromolja, hogy próbáljanak meg ott partra szállni. Christensen gondolkodik: üzletileg az útnak semmi esetre sincs értelme. Szilásbálnát nem talált egyet sem. De ha üzlet helyett mint a hatodik földrész első látogatója jön haza, ezt majd Sven Foyn és egész Norvégia méltányolja. Matróza felfedezőláza őt is elragadja. Lebocsáttat egy csónakot, amelyet ő maga vezet. Borchgrevink, Henrik Bull és még három matróz kíséri. Az evezősút nem gyerek-
91
játék. Ha a jégdarabok megkaparintják a csónakot, úgy összeroppantják, mint egy diót. A hat ember a legközelebbi jégmezőre ugrik, és a nehéz csónakot felhúzza. Aztán megint le a csónakkal a vízbe, és így felváltva, evezve és vontatva, lassan közelednek a célhoz. A tenger eléggé nyugodt, azonban a sarki nyár a vége felé jár, és ha hirtelenül idevillámlik egy hírhedt délsarki orkán, a gőz alatt álló hajónak a legsürgősebben menekülnie kell, és akkor csak a jó Isten tudja, hogyan végződik a kaland. A szerencse továbbra is kedvez az "Antarctic" embereinek. Elérik céljukat, ámbár a part előtt erős az áramlás. Mielőtt még a csónak tőkéje feneket ér, Borchgrevink már vízbe ugrik és a parthoz gázol, mialatt Christensen és a többiek várnak, amíg a hajótőkéről száraz lábbal partra ugorhatnak. 1895. január 23-a van – nagy nap a sarki kutatás történetében: ez a hat norvég az, aki elsőnek lép a hatodik világrész földjére!
Hívogatónak éppen nem mondható a vidék. Lapos, görgetegekkel fedett parti kiszögellés, minden oldal körülbelül 1 km hosszú, a háttérben meredeken emelkedik fel a fok jeges sziklafala. A görgetegekben pingvinek építették fel nyomorúságos fészkeiket. Most az állatok valahol északon kószálnak a jég szélén. A talajt mindenütt guanójuk szívós, sárgásbarna rétege födi. Itt-ott fiatal pingvinek csontvázai hevernek, amelyek áldozatul estek a rabló- és viharmadaraknak, köztük van néhány döglött fóka is.
A pihenésre sok időt nem adhat a kapitány. Azonban a pár óra elegendő a természetbúvárnak olyan megállapításokhoz, amelyek a tudományos világban majd feltűnést keltenek. Borchgrevink kétfajta májmohát és a partvízben egy pompás medúzát talált. Ezzel igazolást nyert, hogy az Antarktisz szárazföldje is szállást ad a szerves életnek.
A hajóra való visszatérés mindegyiküknek elég nehezére esik. Végre újra a fedélzeten vannak, az "Antarctic" teljes gőzzel északra tart. Igaz, hogy most nyugtalan a hajó útja, és több mint egy hónap telik el, míg a sarkkörön átfurakodik a hóviharban a hatalmas jéghegyek közt. 1895 májusában azonban sértetlenül kiköt Melbourne-ben. A Déli-sark új korszaka megkezdődik.
Visszatérés közben Borchgrevink részletesen kidolgozta egy antarktiszi tudományos expedíció tervét. Át akarja vizsgálni a Déli-Viktória-föld partját és belsejét. Át akar telelni a kis Ridley-parton, ahová elsőnek lépett ki január 23-án. Nyáron azután elődjének, James Rossnak nyomain olyan messze iparkodik előrehatolni délre, amennyire csak lehetséges. El akarja érni és megmászni a nagy jégbarriert. Közben majd mindenütt geológiai,
92
élettani és növénytani gyűjteményeket szerez, és ami Rossnak sem sikerült, meg fogja határozni a Mágneses Déli-sark fekvését, ami egyformán hasznára válik a tudománynak és a hajózásnak. Most már nem kezdő többé, és olyan élménnyel dicsekedhetik, amiért minden kutató irigyli. Elsőnek tette lábát egy világrészre, ahol eddig senki sem járt, és amelyet eddig senki sem ismert. Csak expedíciós hajóra lenne szüksége, és kb. százezer fontra a felszerelésre, munkatársak szerződtetésére és egyéb költségekre. Egyiket sem lesz nehéz megszerezni; hiszen az "Antarctic" szerencsés útja méltó feltűnést keltett. Igaz, az ausztráliai gyarmati kormány olyan hirtelen nem megy bele a vállalatba. Gyors segítség csak magától Angliától jöhet, amely a Déli-Viktória-földet már régóta saját antarktikus gyarmatuknak tekinti. Londonban 1895. július 26-án kezdődik a geográfusok hatodik nemzetközi kongresszusa, ez a döntő fórum, Borchgrevinknek tehát oda kell utaznia.
Kis pénzén harmadosztályú jegyet vált Londonba, az "Oruba" gőz-hajón. Amint Szuezen keresztül Nápolyba ér, látja, hogy a tengeren át Angliát túl későn éri el ahhoz, hogy a kongresszust még ott találja. Útipénze még éppen futja, hogy vasútra üljön, és az antarktikus bizottság utolsó kongresszusi napján megérkezik Londonba. Első útja Nielsen tanárhoz, a christianiai egyetem kiküldöttjéhez vezeti, aki rögtön azt indítványozza, hogy az antarktikus kérdés utolsó megvitatását 24 órával halasszák el. Borchgrevinket tehát az a szerencse éri, hogy az egész világ 1500 földrajztudósa előtt beszélheti el rögtönzött vakmerő antarktiszi útját, és adhatja elő expedíciós tervét – Nielsen fekete kabátjában, mert saját ünneplő ruhája nem lett készen. A gyülekezetben csak úgy nyüzsögnek a híres és bemohosodott fők. Két olyan ember van jelen, akik még résztvettek a Ross-expedícióban 1839-től 1843-ig, Sir Joseph Hooker és Ommaney tengernagy. Mellettük az Északi-sark tekintélyei, Greely tábornok, Julius Nyer, sir Clements Markham és sokan mások. Sir John Murray, a "Challenger"-mélytengeri expedíció egyik résztvevője, kijelenti a vitában, hogy Borchgrevink közlései a további kutatás számára felbecsülhetetlen értékűek. Georg von Neumayer, a hamburgi német tengervizsgáló intézet igazgatójának indítványára a következőket határozza el a gyűlés. Az antarktikus vidékek átkutatása valamennyi, még végre nem hajtott földrajzi feladat közül a legfontosabb. Az egész világ tudományos társulatainak sürgősen ajánlja, hogy tegyenek meg mindent, hogy ezt a munkát még a századforduló előtt megkezdhessék! Többet igazán nem kívánhat a fiatal kutató – tervei most egy pillanat alatt megvalósulnak! A földrajztudósok hatodik nemzetközi kongresszusának határozata egyszerre életet önt az antarktikus kutatásba, amelyet félszázad óta elhanyagoltak az Északi-sark kedvéért. Neumayer, aki egy emberöltő óta makacs kitartással prédikálja a délsarki kereszteshadjáratot, most látja, hogy vetése kalásszá érik. Csatakiáltása: "Fel a Déli-sarkhoz!" általános jelszó lesz.
93
De éppen Borchgrevink, aki az áramlatot megindította, szenved az erős hullámban hajótörést. Hazájától, Norvégiától nem várhat támogatást. Nansen két éve elkallódott. Segítőexpedícióra lesz szükség, és ez elég pénzbe kerül. Azonkívül Norvégiát a Déli-sark természetszerűen nem nagyon érdekli. Ha onnan indítanak expedíciót, akkor a nagy távolság és a kettős felszerelés – az antarktikus és egyszersmind a tropikus öv számára – jóval többe kerül, mint akármilyen északsarki út. Borchgrevink cikkekkel bombázza az egész világ sajtóját, és két éven keresztül tart előadásokat Németországban, Angliában, Amerikában és Ausztráliában. Az öt ausztráliai állam miniszterelnökei, akikkel Hobartban beszél, lobognak a lellkesedéstől: valaminek történnie kell! De amíg az öt parlament megszavazza a szükséges eszközöket, addig megöregszik az ember. Nekik semmi esetre sem olyan sürgős, mint Borchgrevinknek és mint a földrajztudósok kongresszusának. Pedig sietni kell! Angliában maga a Földrajzi Társaság elnöke, Sir Clements Markham készít elő délsark-expedíciót 1893 óta. London aligha egyezik bele abba, hogy külföldinek engedje át az elsőbbséget olyan területen, amelyet a magáénak tekint. Hogy az anyagi eszközöket Borchgrevink kezébe adja, arról meg éppen szó sem lehet. Ellentmondások is hangzanak el. Áttelelni az antarktikus szárazföldön? Ilyeneket csak egy tapasztalatlan fiatalember mondhat. Lehetetlen! Halandó ember nem bírhatja ki ott a téli hideget. Tekintélyes szakemberek figyelmeztetik. – Angliától a norvég nem várhat semmit sem. De ha mindig hallgattak volna ilyen figyelmeztetésekre, a fél világ még felfedezetlen lenne, és Nansen is, aki közben dicsőségtől koszorúzottan hazatér, szépen otthon maradt volna.
Borchgrevinket tehát megbénították. A fenyegető versengés fellármázza az angol földrajztudósokat. De ott sem hever az út szélén a pénz egy ilyen nagy tudományos vállalkozás számára. Markham éveken át házal a persellyel, és mielőtt a szükséges összeg összegyűlik, váratlanul egy másik versengő lép ki a porondra, kis Dávid a góliát Angliával szemben: nem maga Belgium, hanem a belga tengerészet egy vakmerő hadnagya!
START A DÉLI SARKRA AKADÁLYOKKAL
Nordenskjöld, a "Vega" útjának hőse, délsarki expedíciót tervez, de nem tudja a pénzt felhajtani. Ez az újsághír 1891-ben lázbaejt egy fiatal belga tengerészhadnagyot, név szerint Adrien de Gerlache-t. Azonnal felajánlja szolgálatait a híres sarkutazónak. El szeretne vele utazni, és reméli, hogy Belgiumban össze tudja gyűjteni a hiányzó összeg egy részét. A levél felelet nélkül marad, de feladójának nem megy ki fejéből a Déli-sark gondolata. A sarki irodalomban jártas. A kaland vágya és hősies elszántság fűti.
94
Úgy érzi, hegy nem nélkülözi a kitartást, a tudást és az ügyességet egy hajó önálló vezetéséhez. Csak a pénz hiányzik, rongyos 300 ezer frank. Számítása szerint legalább ennyibe kerül az utazás. De ha olyan világhírű ember, mint Nordenskjöld, nem kap támogatást, ki ad pénzt egy kicsiny, ismeretlen tengerészhadnagynak olyan kísérlethez, amire nyilvánvalóan senki sem vállalkozott, pedig a nemzetközi tudomány évtizedek óta sürgeti? Mit törődik Belgium a Déli-sarkkal? Éppen eleget bajlódik a Kongó-állammal. Gerlache kidolgozza tervét, és 1894 őszén, amikor a földgömb másik oldalán egy ugyanolyan ismeretlen és fiatal norvég, Borchgrevink az "Antarctic"-ra száll, a belga Tudományos Akadémia és Földrajzi Társaság elé terjeszti. Ott hegyezik már a fülüket – a tervnek van keze-lába, szívesen segítenének – de az a sok pénz! Lehetetlen! 1895 elején Gerlache alkalmat talál egy sarki útra. Közben Borchgrevink partra száll a Déli-Viktoria-föld Robertson-öblében. Május végén bejárja a hír a világsajtót. Gerlache hazatérése után egy belga gyáros, Ernst Solway jegyzi az első 25 ezer frankot a délsarki útra. Ezzel a bátorító összeggel a berlini földrajzi társaság 1896 januárjában nemzeti gyűjtést indít. Májusban 100 ezer frank van együtt. Erre a belga kormány ugyanakkora hitelt szavaz meg. Ezzel már lehet valamit kezdeni, de alkalmas hajó építésére még egyáltalában nem elég. A grönlandi úton látta Gerlache a "Patria" norvég fókavadászhajót, amelynek feltűnően erős építése éppen megfelelőnek látszott céljaira. 1896 júliusában Pedersen kapitánytól megszerzi az elővételi jogot 50 ezer koronáért.
Résztvevő annyi ajánlkozik, hegy nehéz a választás. 1896 tavaszán a tudományos törzskar már majdnem teljes. Csupa fiatal, 20 év körüli emberből áll, és a legkülönfélébb nemzetekből tevődik össze: Henry Arctowski, egy lengyel, a geológus és a meteorológus, a belga Emile Danco a fizikus, a román Emile Racovitza a természetbúvár. Júniusban Gerlache honfitársával, Dancóval Norvégiába utazik, és egyszerre csak hajó nélkül találja magát. Pedersen kapitány éppen most tért vissza egy várakozáson felül jól sikerült fókavadászatról, és a "Patriá"-t nem akarja többé eladni. Gerlache helyzete kétségbeejtő. Rendelkezik 200 ezer frank hitellel, de kezében nincs egy fillér sem. Barátai segítenek rajta, és hosszadalmas tárgyalások után ő a "Patria" szerencsés tulajdonosa, amelyet most "Belgicá"-nak keresztelnek el, és Sundefjordban új feladata számára átépítenek, megerősítenek és felszerelnek. 30 m hosszú, 6 1/2 m széles, 4 1/2 m mély, tonnatartalma 244, van vitorlája és 150 lóerős gőzgépe. A már amúgy is erős hajóorrt és hajófart "greenheart"-burkolattal biztosítják. A "greenheart" trópusi fa, amely éppoly erős, mint ruganyos. A hajóközép vasdeszkákat kap. A legnehezebb feladat az egész faépítmény rettenetes halzsírbűzének eltávolítása többszörös átfestéssel. Egy évig marad Gerlache és Danco Norvégiában. Megtanulják a sí és a szán használatát. Gerlache egy fókavadásszal próbajégutat tesz a magas
95
északra, és Nansennél, Johansennél és Sverdrupnál készül útjára, akik az Arktiszból visszatérve, 1896 ősze óta otthon vannak. A hajó és a laboratórium modern felszerelése fáradságos munka, és a legénység létszáma sem teljes. Csillagász és hidrográfus csak 1897 júniusában akad: Georges Lecointe, a belga tengerészet tüzértisztje. Ő lesz egyszersmind a másodparancsnok. Második tisztnek Gerlache egy vakmerő fiatal norvéget nyer meg, kinek neve később mint elsőrangú csillag ragyog a sarki égen: Roald Amundsent.
1897 június közepén kész a felszerelés. 19-én Fridtjof Nansen megadja a "Belgicá"-nak az útiáldást. 26-án indulnak el Sundefjordból, július 5-én kikötnek Antwerpenben, ahol a rakományt ki kell egészíteniök, különösen szénnel. Addig Gerlache a teher miatt a szénraktárakat részben vízzel töltette meg.
Az antwerpeni kikötőben a szénraktárakat teljesen kiürítették. Körülálló bámészkodók ezt különösnek találják. "Talán léket kapott a hajó?" A hírből azonnal pletyka lesz: Gerlache "Belgicá"-ja máris léket kapott! A könnyelmű parancsnok csak nem indul így neki? Lám, megint csupa fiatal, tapasztalatlan ember! A parlamentet izgalom fogja el: a kamara egyhangúlag szavazta meg a hitelt – most nem tűrheti, hogy...! Még egyáltalán nem fizették ki a 100 ezer frankot, és Gerlache-nak legalább 80 ezerre van szüksége, amit pár nap alatt valahonnan elő kell kerítenie. Kellemetlen helyzet! Hogy a pletykát letörje, mindenkit odaenged a hajóhoz és felszereléshez. Az emberek csak úgy tolonganak, és önkéntes adakozással garasonként ezer frank gyűlik a kasszába. A társaság egyik hölgye, Osterreich asszony ünnepélyt rendez az expedíció javára. Antwerpen városa 5 ezer frankot ad. Még mindig hiányzik 60 ezer! Értékes hetek telnek el. Gerlache kétségbeesett eszközhöz folyamodik: elterjeszti a hírt, hogy az expedíciónak fel kell oszlania. A hajó és a felszerelés eladó. Ez használ! Amit a megértés és a részvét nem tudott elérni, azt megteszi a szégyentől való félelem. A belga kamara megszavazza a hiányzó összeget. Barátok előlegezik meg, mert a hivatal gépezetének bizony megfontolt a járása. 1897. augusztus 16-án az antwerpeniek nagy lelkesedése mellett a "Belgica" felszedi a horgonyt. Alig indult el a hajó, már hiba mutatkozik a gőzkazánban. A hajónak ki kell kötnie Ostendében. Rossz előjel! Az orvos és a két meteorológus elveszti bátorságát, és sztrájkba lép. Gerlache egy fiatal tanulóban, a lengyel Antoine Dobrowolskiban derekas segítséget talál Danco és Arctowski számára. De olyan orvost, aki rögtön szedi a sátorfáját, és az expedícióval tart, lehetetlen felhajszolni. Az ajánlatok közt szerepel egy német származású amerikai, dr. Frederick A. Cook sürgönye, Brooklynból. Ő 1891-92-ben elkísérte az északsark-kutató Pearyt Grönland-expedlciójára, és elsőnek mászta meg Alaszkában a Mount Mac Kinley-t. Gerlache kábelez neki: "Hozzánk csatlakozhatik ön Montevideó-
96
ban. Áttelelnie nem kell." Cook feleli: "Igen!" – és azt az utasítást kapja: "Várjon ránk szeptember végén Rio de Janeiróban."
A gépet hamarosan megjavítják. A "Belgica" elhagyja Ostendét, és október 22-én kiköt Rio de Janeiróban, Brazília fővárosában. Dr. Cook a fedélzetre jön, és angol tájszólásával még növeli a bábeli nyelvzavart. Szükség esetén a némettel segít magán. Gerlache nagy gondtól szabadult meg: Cook ügyes orvosnak és derék bajtársnak bizonyul. Megbecsülhetetlen szolgálatokat tett, mondja róla parancsnoka. Még Amundsen is 1892-ben őt nevezi az expedíció legkedvesebb tagjának, noha róla később mint vetélytársáról, az észak-sarki felfedezőről lesújtó véleményt mond. Cook 32 éves, és ezzel a tudományos törzskar korelnöke.
Montevideóban Gerlache engedetlenség miatt elküldi szakácsát, és egy svéddel pótolja. Itt Uruguayban ragyogó tavasz van. Már bőségesen kapható eper, cseresznye és korai főzelék – számukra egy vagy több évre utoljára. Ha az expedíció még el akarja érni a sarki nyarat, legfőbb ideje elindulni. November 29-én a "Belgica" bekanyarodik a Magellán-szorosba, amely 1520 óta még mindig a legközelebbi út Európából a Csendes-óceánba, mert még nincs Panama-csatorna, legföljebb Panama-botrány. Punta Arenasban szenet raknak be, és felveszik az utolsó friss húst. A svéd szakácsot betegség miatt kénytelenek partra tenni; pótlás nincs, Michotte altiszt, hajómester és főpincér veszi át a konyhát. És a 11 matrózból Gerlache-nak 4-et el kell zavarnia ellenszegülés miatt. Az egész legénység most már csak 19 emberből áll. A 7 matrózból 5 norvég, csak kettő belga.
A tűzföldi szigetek közti hajóutakról a térképek nagyon szegényes felvilágosítást adnak. A "Belgica" akadálytalanul eljut Ushuaiáig, a kis argentinai telepítvényig a Beagle-csatornánál, amely a legnagyobb Tűzföld-sziget déli partja mentén vezet. Itt egy utast vesz föl, aki a harbertoni hittérítő-állomásra akar eljutni. Ott majd megismerkednek az európai tudósok a barátságtalan szigetvilág őslakóival, az ona-indiánusokkal, az egész föld egyik legkezdetlegesebb néptörzsével.
1898. január 1-jén este a "Belgica" egyik öblöt a másik után fürkészi át, hogy a csak pár házból álló hittérítő-állomást megtalálja. Félgőzzel halad, mert a sötétségben a fekete partvonalakat nehéz felismerni. A gleccserek a Kordillerák legdélibb nyúlványain különös szürke fényben ragyognak. Minden földzugot végigkutatnak a távcsővel. Nem ház az ott? A következő pillanatban Tollefsen matróz, aki a mélységmérő ónt kezeli, jelenti, "28 méter mélység". A hajó mellett tengerifű-folt tűnik fel, mindig a veszély jele. A legközelebbi mélységmérés 6 m mélységet jelez. A kapitány már ellengőzt adott, de a "Belgica" nem mozdul. Érezhető lökés nélkül egy sziklahátra szaladt. Köröskörül mélységet mérnek, 5 1/2 m mélység! A hajó gázlása csak 5 m – tehát biztosan beleakadt egy hegyes sziklahátba. Gerlache ár ellenében
97
vet horgonyt, hogy a hajót elvonja onnan. A hajó körben forog, de nem enged. Csak a dagály segíthet, viszont a tengerjárást itt nem ismeri senki sem. Csónak indul a partra, hogy ha lehetséges, segítséget hozzon, és hogy a víz emelkedését, vagy esését megfigyelje. A víz lassan emelkedik – elég magasra fog-e szállni? Három óra körül a "Belgica" jobb oldalra hajlik. A veszély percről percre nő. Négy órakor segítség jön: egy csónak ona-indiánokkal elindul a partról, a hittérítőállomás elöljárójának vezetése alatt. A hajó terhén könnyíteni kell, de hogyan? A csónak dr. Cookkal visszamegy a szárazföldre, és szállítóhajót hoz. Közben a kapitány a vízszekrényeket üresre szivattyúztatja. A tenger nyugtalan lett. A "Belgica" a hullámoktól fölemelve sziklaháthoz csapódik. A hajófenék nem bírhatja ki ezt sokáig! A gép nagy nyomással dolgozik – siker nélkül. A tenger olyan nyugtalan, hogy a szállítóbárka alig tud a hajóhoz állni; mégis fölvesz 8 tonna szenet. A "Belgica" most 30 tonnával könnyebb, de a dagály elmúlt, a víz apad, a hajó olyan ferdén fekszik, hogy a fedélzeten már nem lehet megállni. Kitart-e a hajó a legközelebbi dagályig, déli 2 óráig: megtámasztani nem lehet többé, a rudak összetörnek. A vitorláscsónak nem közelítheti meg annyira, hogy újabb rakományt vegyen át; a szél viharrá nőtt. A hullámok feltajtékzanak a hajófalon, magasra kapják a "Belgicá"-t, de nem szabadítják ki, hanem mindig újra a sziklaszirtre dobják, úgyhogy a hajó minden eresztékében reszket. A kapitány nem tudja elviselni a látványt: a hajó elveszett, a belga délsarki expedíciónak vége van, mielőtt elkezdődött volna. Vereség a harc előtt! Egy pillanatra kabinjába menekül, és ott kétségbeesésében megtörik. Zokogás rázza mellét, hangosan fölsír, aztán megint összeszedi magát és a fedélzetre rohan. Dél már régen elmúlt. Mikor jön végre a dagály? Gerlache megismételtet minden kísérletet, hogy a hajót a szirtről elvonszolja; a gép nem képes nagyobb teljesítményre. A derékvitorlákat felhúzni! A vihar ide-oda mozgatja a hajót, a dagály még mindig nem jön. Nincs menekülés! A másodparancsnok, Lecointe is elveszti bátorságát. "Segítsen nekem felvonni a lobogót!"‚ kiáltja oda Arctowskinak. "Utolsó üdvözlet a hazának! Elvesztünk!" A fekete-sárga-vörös lobogó felröpül. Néhány pillanattal később egy hatalmas hullám hátára kapja a hajót. Gerlache elvágatta a horgonyköteleket, – a szél ellenállhatatlan erővel kap a vitorlákba – a "Belgica" hirtelen mint a nyíl, szökik tova, és büszkén felegyenesedik. Nemsokára eltűnik egy magas sziget mögött, s ott a vihar elől menedéket keres. Csak másnap fut be Harberton kikötőjébe, ahol dr. Cook lázas türelmetlenséggel várja őket. A hajó törzse sértetlen. Az elvesztett horgonyokat már másokkal pótolták. A legnagyobb baj: a víztartályok üresek, és a harbertoni emberek csak két kis hordó esővizet tudnak felajánlani! A "Belgicá"-nak tehát, ha a Beagle-csatornából szerencsésen kiszabadult, még az Államok-szigetre kell elhajóznia, ahol argentínai telepítvényt talál és vizet vehet fel. 7-én érkezik oda, január 13-án végre elindulhat dél felé.
98
A "BELGICA" A PALMER-SZIGETTENGERBEN
Az elindulás hosszú késlekedése Gerlache programját teljesen felforgatta. Eredetileg az Atlanti-óceántól délre elterülő tengert akarta átkutatni, ahol Weddell 1823 februárban a 74. szélességi fokon túl hatolt előre, azután el akart hajózni a Déli Viktória-földhöz, amelyet, mióta Ross 1841-42-ben felfedezte, senki sem látogatott meg, hogy itt negyedmagával átteleljen. A "Belgica" ezalatt Melbourne-be menne, új élelmiszereket venne fel, és az expedíciót jövő nyáron újra elhozná. Erre most már nem lehet gondolni. Tehát a legközelebbi célra szorítkozik, a Graham-föld végigkutatására; még teljesen bizonytalan ugyanis, vajon a Graham-föld szárazföld-e vagy sziget. Azt hiszi, hogy a hughes-i nagy öböl a nyugati parton átjárási lehetőséget nyújt a Weddell-tengerbe, és elvágja az északi földnyelvet, a Lajos Fülöp-földet a mögötte gyanított szárazföldtől. Azután a "Belgicá"-nak újra vissza kell térnie a Tűzföldre, Racovitzát és Cookot Ushuaiában partra kell tennie természetrajzi és embertani kutatásokra, a hajó pedig ezalatt Melbourne-be megy, a másik kettőt ott várja be, és a jövő nyáron a Viktória-földet keresi fel. Mindez természetesen a legközelebbi hetektől függ. Gerlache már lemondott arról, hogy szigorúan követendő tervhez tartsa magát. Érthető, de veszélyes is! Ha a hajót valami baj éri, a világon senki sem tudja, hol keresse meg egy mentőexpedíció. Egyetlen hajóval csakúgy találomra kihajózni kétszeresen aggályos.
A "Belgica" délre hajózik. Január 19-én találkozik az első jégheggyel. Az ég sötét, a levegő borús, az alkonyat szürke ködbe megy át. A kapitány a jéghegy felé tart, hogy ne veszítse szem elől. Ugyanis a nagy fehér tömeg körül ködfelhő gomolyog, amely felváltva emelkedik és esik. A "Belgica" akadálytalanul halad el mellette. Albatroszok és viharmadarak keringenek az árbocok körül. Hangos kiáltásaik az éjszaka sötétjében figyelmeztető jeladásoknak hangzanak. Reggel láttávolba kerülnek a Déli-Shetland-szigetek; kerek, hótakarta hegykúpok, magas hegycsúcsok, csillogó gleccserek és meztelen sziklák vad, zűrzavaros tömege. Másnap éjszaka a hajó, jéghegyektől körülfogva, olyan hevesen megy egy sziklahátra, hogy tőkétől farig recseg-ropog, és csak nagy üggyel-bajjal éri el újra a nyílt tengert. 22-én mint valami játékszert, úgy dobálja a vihar ide-oda. A hullámok elárasztják a fedélzetet. Az ott heverő szén eltömi a vízlevezető lyukakat. Wiencke matróznak el kell takarítania a szenet. Amundsen és Cook éppen a parancsnoki hídon állanak, és egy különös fekete tárgyat figyelnek meg, amely útvonaluk előtt van. Ekkor hirtelen a rémület velőkig hatoló kiáltása hangzik fel. Amundsen azt hiszi, a gépházban történt valami szerencsétlenség, és odarohan. Cook a hátsó fedélzethez siet, és látja, hogy Wiencke a hullámokkal küzd. "Emberek,
99
a fedélzetre!" Wienckének még elég lélekjelenléte volt, hogy megragadja a mélységmérő fonalat, és most kétségbeesetten kapaszkodik bele. Cook lassan bevonatja a fonalat, míg a szerencsétlen magán a mélységmérő ónon szilárd támasztópontot nyer. A viharban csónakot vízrebocsátani lehetetlen. Lecointe kötelet erősíttet testére, két ember leereszti. Azonnal elsüllyed a hullám-örvényben, Wienckét nem tudja elérni, úgy látszik, ő is majd megfullad. Félholtan húzzák fel. Cook és társai megpróbálják Wienckét a mélységmérő-fonálon áthúzni a hajó szélenyhe oldalára, hogy ott egy másik matrózt engedjenek le. De a szerencsétlen már megdermedt a jeges vízben, kezei felmondják a szolgálatot, elsüllyed a mélybe, a hullámok végigsöpörnek a hely fölött. A hajó vár egy órát; a szegény fickó nem kerül elő. Az első áldozat! A "Belgica" legénysége most már csak 18 emberből áll.
A Smith-sziget, a legdélibb a Shetland-szigetek közt, jobbra maradt tőlük. A Low-sziget délen olyan a távolból, mint valami rengeteg jéghegy; ha a köd felszáll, sziklás partok és hegycsúcsok tűnnek fel. Már mérföldnyi távolságból szagolható, hogy itt a pingvinek paradicsomához jutottak el. Amikor közelebb jutnak, gágogásukat is hallják. Január 23-án a "Belgica" átmetszi a Bransfield-szorost, amely a Shetland-szigetek és az ismeretlen déli földtömegek közt északkeletre vezet az Atlanti-óceánba. Még este déli irányban fehér ködzátonyt pillantanak meg, amely megüli a látóhatárt keletről nyugatra. Mi rejtőzködik mögötte? Összefüggő jégfal, amilyent Ross talált mélyen a Viktória-földtől délre? Nagy az izgalom. Az egész legénység a hajó peremén áll. A ködzátonyban mozgás támad, vonalak rajzolódnak ki benne. Bevágások tátonganak. Egymásra tornyosult hegyvonulatok megszaggatott fehér árnyképei jelennek meg és tűnnek el újra. Széles gleccserutak ragyognak fel köztük. Közeledve, a fekete pontokból és vonalakból magas felföld sziklatarajai és alacsony szigetpartok lesznek, amelyek közt ezüstfonalak módjára tengerágak csillognak. Ezek azok a partok, amelyeket Palmer amerikai kapitány 1821-ben egy kurta előretörés alkalmával az antarktikus szárazföldnek nézett, és Bellingshausen ugyanakkor tovavitorlázott anélkül, hogy észrevette volna őket. Távolabb lent, délen terülnek el biztosan azok a szigetek, ahová, amint Gerlache még hiszi, a hollandus Dirk Gerritsz elvetődött 1599-ben, és amelyeket Biscoe angol kapitány újra megtalált 1832-ben. Azóta csak Dallmann, a német fókavadász hajózott itt végig 1873-74 nyarán, de adatai ugyanolyan bizonytalanok, mint Palmeréi, aki, amint azt Gerlache gondolja, kizárólag a Trinity-földet látta meg. Ez távolabb északra terül el, és ugyancsak nem más, mint egy sziget. Ami a "Belgica" orra előtt a jégtenger hullámaiból fölmered, az jóformán ismeretlen föld. Az emberek szeme ragyog, valamennyit örömteljes izgalom fogja el. Ott a hőn áhított, azelőtt soha ki nem kutatott munkaterületük. Hiszen a belga expedíció első nehéz feladata: a hatodik földrésznek ezt az oldalát térképre venni, a szigetek és a szárazföld
100
partjait, öbleit, előhegységeit, hegyormait és gleccsereit meghatározni, nevekkel megjelölni és lefényképezni. Így ezt a földet az ősvilági sötétségből a tudományos megismerés napfényére hozzák.
Bal felé egészen a láthatárig a Hughes-öböl terül el, amely északra a Trinity-földig ér. Az öböl partja hosszú, magas, jégtől takart hegylánc emelkedik. Jobbról előhegység közeledik, magas kúp, melynek fehérségéből, mint valami fekete lobogó, sziklacsúcs emelkedik ki. Mindjárt az előhegység mögött egy második tűnik elő, egészen jéggel és hóval borítva. Az előhegységek jégköpenyeinek alsó szegélyét 40 m magas jégpart alkotja, amely meredeken esik a tenger felé. Ez a Lüttich-sziget, amint Gerlache elnevezi, a Mount Pierre-rel és a Mount Allóval. Mögötte délre tágas tengerág nyílik tele kisebb-nagyobb szigetekkel. A "Belgica" az egyik szigethez, az Augusta-szigethez hajózik. A mérőón nem talál feneket, de a víz alatti szirtekkel már elég rossz tapasztalatokat szereztek. Elővigyázatosan közeledik a hajó az idegen parthoz, és este 10 órakor horgonyt vet. Négy matróz csónakba ugrik és a parthoz evez. A sziget északi része kopasz szikla, a hegyzugokban még áll a téli jég. Délre gleccser árasztja el teljesen a szigetet. Az első partraszállás ünnepélyes pillanat, de a sziget lakói megzavarják. A pingvinek tömegei, amelyek minden darabka sík földet megszállnak, dühös csatakiáltásokban törnek ki. Viharmadarak, rablósirályok és kormoránok rikoltó károgással korbácsolják a levegőt. Tengeri leopárdok [leopárdfókák] horkanva vetik magukat a szirtekre, fenyegetően mutatják fogsorukat és forgatják nagy fényes szemüket. Arctowski és Racovitza szerszámaikkal és zsákjaikkal felmásznak a sziklákra, hogy kőzetmintákat és növényzetnyomokat gyűjtsenek. A pingvinek makacsul üldözik őket. Körülöttük tolonganak és erős csőrükkel vagdalják az idegen betolakodók lábát. Gerlache és Cook a csónakban marad, hogy a sziklákon ne törjön össze. A csónakból alig látják a szárazföldön a másik kettőt. Már alkonyodik. A nap a nyugati látóhatár alá süllyedt. Csak Arctowski geológus kalapácsát és a pingvinek bosszús pörölését hallják. A cethalak felfecskendezett vize aggasztóan közel sistereg fel. Kék hátuk hosszú uszonyukkal fölfelé hengeredik, és a súlyos fark magas hullámokat kavar fel. Egy óra múlva mind a négyen a fedélzeten vannak. A tudósok munkája most megkezdődött és az előárboc mögött a laboratóriumi tiszta rendnek máris vége. A szűk helyiségben majdnem egymás lábán taposnak. Azonban az ablak fölött nagy betűkkel áll a közös jelszó: "Egyetértés erőssé tesz."
Hová vezet a tengerág, amely körülbelül 25 km szélességben a szigetek közt csatornákká szűkül, keleten azonban mélyen bevág a szárazföldbe? Hevesen vitatkoznak erről. Az expedíció további programja ettől függ. Ha ott egy tengerszoros átvágja a Graham-földet, a "Be1gica" elérhetné a Weddell-tengert, és onnan visszatérhetne a Tűzföldre. De átjut-e a hajó? És mielőtt keletre fordul az expedíció, meg kell hódítania a tágas szigetbirodal-
101
mat a térkép számára. A "Belgica" tehát partról partra hajózik. A nagy Brabant-szigeten, a második szigeterődön hatalmas szánexpedíció száll partra, és két napig marad ott, míg a hajó földerítő utat tesz délre. Ez az első eset, hogy emberek az Antarktiszon, egy darab szárazföldön, sátrat ütnek és az éjszakát ott töltik. Az első kísérlet nem csábít ismétlésre. Az öt résztvevő, Arctowski, Danco, Cook és Amundsen a parancsnok vezetése alatt fölvonszolja a Mount Solvey platójára, 400 m magasra, több hétre való élelmiszerrel és a szükséges szerszámokkal megrakott szánját. A felszállítás két napig tart, mert az időjárás utálatos: köd, eső, hó és vihar. Danco egy jégszakadékba zuhan, mégis sértetlenül kerül ki onnan. A vihar napokon át lehetetlenné tesz minden mérési munkát. Akkor mind az öten tétlenül hevernek sátrukban, jó kiadósan falatoznak, mert mindenféle nyalánksággal bőségesen el vannak látva és készletükön alszanak. Csak ne történjék semmi baj a hajóval! Amikor a hetedik napon leszállnak, valamennyien félig betegek az állandó nedvességtől. Felujjonganak, amikor a "Belgica" ködfelhője a szürke délvidékben feketén felgomolyog, és boldogok, hogy megint száraz kabinjukban lehetnek. A Brabant-sziget magasságából való kilátás megmutatta, hogy a Palmer-föld, ahogyan ezt a vidéket eddig nevezték, szigettenger, amely délkelet felé még beláthatatlan messze húzódik el. A fehér föld mögött délen a Danco-föld, ahogyan a Graham-földnek ezt a részét később elnevezték, valószínűleg gleccseres fennsík, látóhatára peremét fehér hegycsúcsok keretezik be. Két hatalmas öböl mélyen belevág, de sehol sem lehet találni utat az áttörésre kelet felé. A "Belgica" először a Brialmont-öblöt kutatja át, azután a még nagyobb Wilhelmina-öblöt is végigfürkészi. Sehol sincs csatorna, amely a szárazföldbe elágaznék. Itt kétségkívül áthatolhatatlan szárazföld-sorompó állja el az utat. Gerlache expedíciójának tehát a Csendes-óceán felőli oldalon kell maradnia. Még partra sem lehet szállni ezen a szárazföldön. Magas jégfalai mindenütt megközelíthetetlenek.
Három hétig kutatja az expedíció ezt a hatalmas, a számtalan sziget közt mindig újra elágazó tengerágat, amely becsülettel viseli a "Belgica-út" nevet, bár valószínű, hogy Dallmann, a német fókavadász egy darabot már látott belőle. Ő Bismarck-szorosnak nevezte a tengerágat. Február 12-én a "Belgica" eléri a Lancaster-fokot. Ez a Palmer-szigettenger legnagyobb szigetének, az Antwerpen-szigetnek déli csúcsa. Itt emelkedik a 2740 m magas William-hegy, amelyet Biscoe már 1832-ben észlelt. Mennél tovább hatol délre a "Belgica", annál alattomosabb lesz a hajóút. Kis szigetcsoportok vannak itt: vízalatti szirtek áthatolhatatlan zűrzavaros tömege. Jéghegyek keresztezik a hajó útját. A közeli óceán hullámai jégrajt hajtanak le. Gyakran az egész legénység éjszaka is a fedélzeten tartózkodik, minden pillanatban szerencsétlenségre készen. A nyárnak vége. Az expedíció oly értékes felderítő munkát végzett, hogy joggal gondolhatnak hazatérésre. De a tengert, amely előttük
102
terül el dél felé, csak a Bellingshausen-, Biscoe és a Wilkes-expedíció járta be, mióta Cook körülhajózta az Antarktiszt. Bellingshausen a Sándor-földet észlelte, Biscoe a róla elnevezett szigeteket. Többet még nem ismernek az Antarktisznek ebből a részéből. A "Belgica" is elveszti most a szárazföldet szem elől; olyan messze kell elkanyarodnia nyugatra a mérföldnyi állójég elől, amely megszállja a partot. A tenger nyugtalan. Február 14-én a vihar az egész legénységet tengeribeteggé teszi. 15-én átlépik a sarkkört. 16-án újra földet észlelnek, fekete, meredek hegyfokot, mely mögött a szárazföld élesen keletre hajlik és eltűnik a látóhatáron. Talán itt van a keresett átjárás az Atlanti-óceánba. De megközelíthetetlen az állójég miatt. Este a hajó a d. sz. 67°58’ és a ny. h. 69°53'-én van. Az Adelaide-sziget fel is mérhető, és délen felmerülnek a Sándor-föld magas, hótakarta csúcsai. A Sándor-földnek ugyancsak szigetnek kell lennie, mert tőle keletre jéghegyek tömkelege torlódik össze. 17-én az árbockosárból többé földnek nyoma sem látható. A látóhatárra vastag ködfüggöny hull. Deszkákat, köteleket, vitorlákat, mindent jégkéreg von be. Dél felé dr. Cook orvos sétát kísérel meg a síkos fedélzeten, és hirtelen a hajóorr előtt balra sötét árnyékot vesz észre az éjszakában, amely feltűnően megvilágosodik, minél közelebb jön hozzá a hajó. Az őrszem a horgonytekerőre támaszkodik és figyelőn hajlik előre, jelet azonban nem ad. Gerlache kapitány a parancsnoki hídon a térképasztaltól éppen átmegy a hajó baloldalára. A következő pillanatban a gyanús hely felragyog a ködben: egy nagy jéghegy, amely messze túlemelkedik az árbocokon. "Egészen jobbra!" bömböli a kapitány. Néhány perccel később a hajó olyan szorosan siklik el a márványsima meredek fal mellett, hogy kézzel meg lehetne érinteni. A rémület átnyilallt mindenkin. Hajótörés a vigasztalan jégsivatagban – azonnali halál! Aligha tudna meg a világ valaha is valamit az expedíció sorsáról. A tenger olyan nyugtalan, hogy a mérőszerszámok egy jégdarabon sem állhatnak meg. Ha sikerül csak valamennyire is biztos helymeghatározást végezni, már örülnek a fedélzeten. Legalább tudják, hol vannak a nagyvilágban. "A 69°6’-en", mondják február 19-én. Az adat szilárd támasztópont. De valaki kiszámítja: "Éppen tízezer mérföldre hazulról. Nálunk otthon most éppen reggeliznek". A pajtások a laboratóriumban ezekre a szavakra mélyebben csüggesztik fejüket munkájuk fölé, és hallgatnak. Kint dörömbölnek, ropognak és pattognak a jégdarabok a hajófalakon, mintha erőszakkal ki akarnák kényszeríteni a bebocsátást. A "Belgica" felágaskodik és megtorpan, hogy minden reszket és a laboratórium üvegfelszerelése metszően megcsörren, mintha egy ügyetlen kéz kisiklott volna a zongorabillentyűkön. De már hozzászoktak ehhez a kísérőzenéhez.
Cook kinéz az ablakon és más fordulatot adva a beszélgetésnek ezt mondja: "Hallatlan, hogyan tud boldogulni ez a kis hajó a jégrajjal! Méternyi vastag darabokat úgy zúz össze, mint vékony üvegtáblákat."
103
Szünet. Arctowski előtt az asztalon az angol admiralitás térképe. "Bellingshausen legdélibb szélességét nemsokára elérjük", olvassa ki; "a parancsnok bizonyára meg akarja dönteni Weddell rekordját: 74°15’ – a végén még az öreg Rossét is!" "Ezen a télen ugyan nem hajtja végre", feleli Racovitza nyersen. "Hiszen hat óra alatt alig tett meg egy pár kilométert. Már olyan pompás tudományos anyagot gyűjtöttünk; évek alatt is alig tudjuk feldolgozni! Szörnyű lenne, ha ez mind a pokolba kerülne!" Arctowski flegmatikusan vonogatja vállát. Dobrowolski asszisztens aggódó szemmel néz egyikről a másikra. "Itt nem akar a kapitány áttelelni", mondja Cook megnyugtatóan, "legalábbis azt sürgönyözte nekem Ostendéból".
"Tegnapi célzásait azonban aligha lehetett máshogyan érteni!" pattan fel Racovitza. "Mégsem hajózhat csak úgy találomra velünk össze-vissza, amíg bele nem ragadunk a szószba".
Gerlache valóban nagyon erősen gondol az áttelelésre. Mindenesetre, amennyire csak lehet, délre akar hatolni, még azzal a kockázattal is, hogy visszafelé való útját elvágják. Lecointe-tel ebben teljesen egyetért, és a másodtiszt, Amundsen, minden kalandra kapható. A tudományos törzskar nincs nagyon elragadtatva, ezt a parancsnok nagyon jól tudja. A nyílt kimagyarázkodás elől tehát kitér. Az uraknak kétségkívül teljesen igazuk van aggodalmaikkal. De egy vagy két nap csak nem számít! Igaz, sehol sem mutatkozik partnak még árnyéka sem. Azonban a közeli föld előjelei félreismerhetetlenek: a csekély tengermélység, a jégképződés, a száraz déli szél, a jégmadarak. Nyugatra még mindig ki lehet menekülni a nyílt tengerbe. Hiszen minden könnyű, a keleti szél megint széjjelhajtja az állójeget és csatornákat nyit dél felé. Siralmas lenne, ha nem használnák fel ezeket a hajóutakat. Egyhamar bajosan jönnek megint ide. Hogy azzal számol, hogy eléri a tömbjég végét, és miként Ross, mögötte nyílt tengert talál, talán a Déli-sarkig, ezt elhallgatja. A rekorddüh elragadja. Február 21-én el kell oltatnia a tüzet, de másnap a "Belgica" újra gőz alatt – dél felé! Nem fordul meg! 23-án eléri a 69°46’-et, még mindig nincs olyan messze sem, mint Bellingshausen, vagy akár Cook 1774-ben! Este a tiszti kajütben vitára kerül a sor. A tudósok valamennyien ellenzik az út folytatását. Ők az expedíció vitathatatlanul nagy sikereit nem akarják egy hajóskaland miatt kockára tenni! Ha nem akadna többé kiút és a "Belgica" valóban megrekedne a jégben, akkor természetesen – akarva, nem akarva – számolni kellene egy átteleléssel. A parancsnok beleegyezően bólogat. Majd meglátja, mit lehet holnap tenni, és vajon akad-e kiút észak felé. A "Belgica" kissé nyugati irányt vesz, de csak déli hajóutakat talál. A tudósok nem titkolják elégedetlenségüket, Gerlache azonban nyájas ígéretekkel mindig kiszúrja szemüket. 28-án vihar jön segítségére: a jégraj veszélyes széléről a hajónak be kell menekülnie a jégraj közepébe. Vis major! Azt a matrózok is már régóta észrevették,
104
hogy Gerlache semmi komoly kísérletet nem tett arra, hogy a jégből kikerüljön, és ettől egyáltalán nincsenek elragadtatva. Március 2-án Cook és Bellingshausen rekordjait (70. és 71. szélességi fok) a 71°31’-cel túlszárnyalták. Vízcsatornák még mindig délre csalogatnak – Gerlache nem állhat ellen. Március 4-én azonban bezáródik a csapda: a "Belgica" valamivel északabbra fekszik ugyan, a 71°22’-en azonban kibogozhatatlanul beleakadt az állójégbe. "Vis major!" mondja a parancsnok, és barátságosan mosolyog.
AZ ELSŐ ÁTTELELÉS AZ ANTARKTISZ TÖMBJEGÉBEN
Eltart egyideig, amíg a "Belgica" legénysége a rákényszerített sorsba beletalálja magát és hozzászokik az áttelelés gondolatáboz. Káromkodtatik mindenki annyit, amennyit csak akar. A parancsnok nem törődik vele. Az ilyen szívmegkönnyítések biztonsági szelepek a kedélyek túlságos feszültsége ellen. Titokban még egyik-másik mindig azt reméli, hogy valami természeti esemény, valami váratlan áramlat vagy vihar a hajót hirtelen kihajtja a jégtengerbe, mert a jégraj még hónapokon keresztül erős mozgásban van. A jéghegyek fölszántják, körbeforognak, jönnek-mennek talányos táncrendben. De a sötétzöld tengerszorosok, amelyeket a jéghegyek törnek maguknak, éjszaka újra befagynak, és ahogyan a hullámtorlódás itt-ott széjjeltöri a jégmezőt, éppen úgy össze is tolja a roncsokat. Megszökni nem lehet. És ki tudja? Ha beteljesedik a parancsnok büszke álma, hogy a zajló jég mind tovább hajtja őket délre, talán egész a sarkig, vagy ha csak magasabb szélességet is érnek el, mint valamennyi elődjük, Rosst is beleértve, – ki ne venne részt szívesen a fedélzeten a diadalban! És a délsark-éjszaka titkait először felmérni, még egy pompás életévvel sincs túlságos drágán megfizetve. Csak a hajó bírja ki a gyilkos jégnyomásokat! Máskülönben az egy évből holtbiztosan örökkévalóság lesz.
Amíg a napok világosak és a tiszta ég feketéskéken boltozódik felettük, mindegyik nap emlékezetes élmény. Ha az első napsugarak a jéghegyek élein és csúcsain meggyújtják tűzijátékukat, a hegyek felületei aranylapok módjára ragyognak fel, és végül az egész jégmező mintegy folyékony aranyban úszik, ha a déli fény a szivárvány minden színében ragyogó függönyét meglobogtatja, vagy színes ceruzájával fantasztikus hídíveket rajzol az égboltozatra, ha a melléknapok és mellékholdak mozgásba hozzák a távcsöveket, ha a keleti vagy déli szél nem fúj vihart, és az északi szél nem havat és olvadást, akkor vidám élet pezsdül a fedélzeten, és mindenki buzgó a tevékenységben. A matrózok énekelnek és fütyülnek legfáradságosabb munkájuk mellett is, és a tudomány férfiait is könnyű mámor fogja el, a napmámor. Egy világ fogja őket körül, fiatal és új, ahogy a teremtés kezéből kikerült. Naponta,
105
gyakran óránként változik a kép. Tegnap még egy sor jéghegy pihent pár km-nyire, mint egy város a tengerparton, márvány díszépületeivel ős felhőkarcolóival, ma a hegyek szürke vitorlák módjára vonulnak el a látóhatáron. Délelőtt a merev jégfelület mérföldnyi hótalpvándorlásokra csábított – ebéd után fekete érhálózat borítja, hasadásokkal és csatornákkal, melyek közt a tenger örvényei felfröccsennek, és cetek szippantanak be levegőt. A hullámtorlódás növekedik. A jégdarab, mely a hajót magasra emelte és néhány napig türelmesen hordozta, széjjeltörik. A hajó újra lesüpped a vízbe. Pingvinek és fókák másznak a jég peremén. A Műszereket és a többi ingóságot, ami kint feküdt, a legsürgősebben a fedélzetre kell menteni. Hirtelen az északi szél sötét felhőket hajt feléjük, és a jégdarabokat újra összenyomja. Hófúvás zúdul alá, mint valami sűrű, vastag ködfelhő. A hajó nyög és sóhajtozik, mint a súlyos beteg, miközben harcol az örvénylő jégdarabokkal, amelyek méter magasra tolulnak egymás fölé. Senki sem mer lefeküdni. Aggasztó órákat élnek át. A fedélzetet roppant hótömegek temetik el. Aztán, mint valami hirtelen parancsra, félelmes nyugalom áll be. A világ körös-körül megint egyetlen szilárd tömeggé merevedik, és reggel a nap vakító fehér, mérhetetlen hómező fölött ragyog, amely kis domboktól, ún. "hummock"-októl nyüzsög; ezek a jégdarabok behavazott turlásai. Itt-ott egypár jéghegy tolult oda őrszemek módjára. Ők távol tudják maguktól a jégrajt tartani. Lábuknál állandóan keskeny vízcsatornák hasadnak a jégbe. Ezeket a pingvinek és a fókák hamarosan benépesítik, és boldogan használják föl búvóhelyekül. A matrózok megtisztogatják a fedélzetet, és vastag, meleg hófalat halmoznak fel a hajó körül. Amundsen, Cook és Racovitza felköti hótalpait. Hátul az új jéghegy különös sárga vagy fekete foltokat mutat; ezeket meg kell vizsgálni. Arctowski kimegy mérőszerszámaival. Csikorog, ropog és pattog még a jég. Nem messze tőle fölszakad egy keskeny hasadék, amelyben csobog és fújtat valami: egy tengeri leopárd óvatosan pislog feléjük. Az idegen élőlény és sürgése-forgása érdekli az állatot... Felmászik, röfög, mint a medve, megmutatja nagyon derekas fogsorát, és odadöcög. Arctowskinak még botja sincs, így visszavonul műszereivel együtt; a lengyel és francia szitkok áradatával szemben a látogató merőben érzéketlen. A tudóst kétszer hajtja körbe, aztán, úgy látszik kimerül beható érdeklődése az idegen és a tudomány iránt, és újra a vízbe bukik. Minthogy azonban még mindig sürög-forog a csatornában, és előkészületeket tesz látogatása megismétlésére, Arctowski a hajó közelébe hátrál. A három kiránduló nagy késéssel tér haza. Egy vízcsatorna elvágta útjukat, és egy pár óráig eltartott, míg az új jég félig-meddig biztos pallóvá keményedett. Az ilyen új jég, amelyen mindenütt dérvirágok virágzanak ki, mintha sűrűn szikrázó briliánsokat hintettek volna el a jégen, látványnak nagyszerű, talajnak azonban veszélyes; enged, mint a gumi. Tábori felszerelés és élelmiszer nélkül
106
nem tanácsos messze menniük. Dr. Cook orvos egyszer megpróbálja, hogyan lehet kint a jégen hálai. Ez a kaland is kis híja, hogy nem üt ki rosszul. Lecointe, aki erről az éjszakai szállásról nem tud semmit sem, reggel azt a hálózsákot, amelyben Cook félig megfagyva a nap keltét élvezi, fókának tartja, és már éppen készen áll fegyverével megpörkölni a bundát; csak arra vár, hogy a világítás megfelelő legyen. Ekkor hirtelen felegyenesedik a "fóka," vállára veti hálózsákját, és hozzámasírozik.
Ha a hajó fekvését kiszámították, a parancsnok beiktatja térképébe. Lehangolja, hogy a "Belgica" olyan kevés előkészületet tesz, hogy délre vándoroljon. A tudósokat mindig az izgatja, amit a háló felhoz a tengerfenékről. Ha "Nansen," a hajó macskája, a fiatal pingvinek körül ólálkodik, amelyeket Racovitza közelebbi megvizsgálásra megfogott, összegyűlik az egész legénység, és úgy mulatnak, mint a gyerekek az állatkertben a majomketrec előtt. A szakács már egyszer felszolgált pingvinpecsenyét, de kevés sikert aratott. Egyesek elrémülve tolják félre tányérjukat. Nem hús, nem hal, nem szárnyas – mindegyikből valami. Vegyünk egy darab marhahúst, ki nem áztatott tőkehalat és vadkacsát, süssük az egészet össze egy fazékban, és készítsük el vér- és csukamájolaj-mártással, s ekkor valamelyes fogalmat nyerünk erről a nyalánkságról; ezt mondja Cook, és mégis fontosnak tartja, hogy az emberek hozzászokjanak, éppen úgy, mint a fókapecsenyéhez, mert a friss húst már most nagyon nélkülözik. A fóka- és pingvinvadászat azonfelül nagyon egészséges testmozgás. Egy fóka jó három mázsát nyom, és ha egy pár kilométerre kell vonszolni, az jó étvágyat csinál. Még teljesen kifejlett pingvinből is legfeljebb kettőt lehet elszállítani a szánon. De ha hatot egyszerűen összekötöznek és megtakarítják a szánt, zsíros tollazatuk úgy siklik a bibircsókos jégpályán, mint egy ideális hótalp. Itt nincs medve és róka, mint fönt az északi sarkon. De mégsem szabad a hullákat kint hagyni, mert rájuk csap az óriási viharmadár, telhetetlen nagyevő, aki annyira teletömi a hasát, hogy messzire kifeszített szárnyai nem tudják többé hordani. Ha aztán felriasztják emésztési nyugalmából, akkor a legsürgősebben kihányja gyomortartalma felét, és kellemesen megkönnyebbülve a levegőbe emelkedik. Ez a neveletlen madár a jégraj állandó törzsvendége, és hű marad a hajóhoz a hosszú téli éjszakákon is. Eddig azt hitték, hogy megjelenése föld közelségét jelenti.
Ennyiben az élet elég változatos lenne ; s a rendkívüli téli hidegtől és mindenféle hirtelen izgalomtól eltekintve, eléggé elviselhető. De ha a szürke napok jönnek, ha majd a nap nem lesz látható, ha a ködöt késsel lehet vágni, ha az északi szél, ahogyan itt már szokása, esőt és meleget hoz, úgyhogy a hőmérő 20 fok üdítő hidegről hirtelen 0 fokra száll fel, ha a hó elveszti ragyogó fehérségét és körös-körül jégmocsár áll, hogy alig lehet három lépést tenni anélkül, hogy el ne csússzék az ember; ha a gőznehézségű levegőben a nap csak mint kárminvörös folt nyugszik a látóhatáron; ha éjszaka vérvörös fáklya lobog fel az égen, első megjelenésekor némi rémületet kelt, a világ
107
végét juttatja az ember eszébe, és hosszú megfigyelés után mint az ártatlan Hold mutatkozik be, vagy ha ez a Hold, mint egy eltorzult, széttaposott narancs függ a levegőben – az ilyen napokon, melyek olyan nyomatékosan készítenek elő a fenyegetően hosszú éjszakára, bizony a fedélzeten nem lesz valami derűs a hangulat. A fénytelen, színtelen ólomszürke világ kétségbeejti az embert. Amellett a tudományos munkának egy percig sem szabad szünetelnie, mert bizonyos mágneses és meteorológiai megfigyelések értéke szabályosságuktól függ. Aki a mélységmérőón-nyílástól, a külső világ ősvilági káoszából visszajön, teljesen átázva és félig megdermedve, annak káromkodása a többi bajtársnál mélységes megértésre talál. A fedélzeten lévő embereknek sincs semmi nevetnivalójuk. A nedvesség még itt is alig viselhető el. Ha kinyitnak egy pár ablakot vagy ajtót (ami elkerülhetetlen), és a hideg hirtelen lehűti a levegőt a hajóhelyiségekben, úgy ülnek ott, mint egy cseppkőbarlangban. Ha kezükkel az ágy alá nyúlnak, akkor csörögnek a jégcsapok a padlón, és a matrac alatt minden szöglet jéggel van csiszolva. 45°C hideg – ezt a rekordszámot érik el a tél folyamán – még felüdülés lenne az örökös nedvesség ellen, különösen a hálóhelyiségben. A nedvesség ellen való harc egyike az orvos legnehezebb feladatainak. A "Belgicá"-nak sok a jó tulajdonsága – csak éppen áttelelésre egyáltalában nincs berendezve, és aki megnézi a csekély szénkészletet, égnek mered a haja. Egyáltalán maradhat még elég a hazautazásra? A hófal köröskörül egész szép és tartja a meleget, de ha a jég meglódul, a fal hirtelen egy ölnyi messzire kerül. A fedélzet mindenütt befagyott, és a kötélzetről csak úgy sisteregnek a jégcsapok. Végül is tetőt kell teremteni, a hajót fedél alá kell hozni. A legsürgősebb feladatban résztvesznek valamennyien, az egyik fűrésszel és kalapáccsal, a másik puszta kezével. A mechanikus a védőtető alatt kovácsműhelyt rendez be a sok szükséges javítás számára. A konyhát a kajütök közelébe helyezik, hogy melegét kihasználják. Így legalább száraz lábbal tudnak átmenni a kajütből a laboratóriumba. A dupla ablakokat és ajtókat berakják. A szabadban az emberek többé nem tudnak védtelenül dolgozni.
A tudományos megfigyelők számára kis faházacskákat építenek, amelyeket beburkolnak tetőkartonnal és beágyaznak a hóba. De legfeljebb a vihartól védenek meg. Mikor a parancsnok először látogatja meg a "Hotel"-t, két ujja lefagy, és amikor a 20-30° hideg szabályszerű lesz, mindenki masszírozással és tornával szedi össze magát, aki csak a barakkokban dolgozott. Majdnem naponként jégsérüléseket kell az orvosnak gyógyítania. Egy matróz az ácsmunkánál szokásszerűen szájába veszi a jeges szegeket. Azok rögtön nyelvéhez és ajkához fagynak. A szerszámok ércrészeit be kell vonni flanellal, máskülönben nem lehet velük dolgozni. Amundsen különösen egy viharálló sátor szerkesztésével foglalkozik, ami nélkül télen nem merészkedhetnek ki. Mindenki újra átvizsgálja ruháját és cipőjét, és az esti órákban a tudósok kisebb-
108
nagyobb szerencsével dolgoznak a varrótűvel, ollóval és az árral. Majdnem mindegyik óra felmondja a szolgálatot. A poharak összetörtek; pótolni nem tudják őket. Iránytű-üvegeknek kell segítségül jönniök, ezek azonban túl kicsinyek: pecsétviasszal forrasztják őket össze. A szükség megtanítja őket a kézművességre.
A 70 napos sarki éjszaka szórakozásai
Így múlnak a hetek. A napok ijesztő gyorsan rövidülnek. Március közepén az éjszaka csak 8 óra hosszú. Április 30-án már délután 3 órakor lámpát kell égetniök. A sok világítás kétszeres elővigyázatosságot követel. Egyszer már tűz támadt. Amundsen lélekjelenléte óvta meg őket a szerencsétlenségtől. Május 15-én a "hummock"-ok körvonalai nem ismerhetők fel többé. Néhány napig még dél körül rövid ideig bíborszínű alkonyat uralkodik – aztán leszáll a mély éjszaka, amely 70 napig tart; ha a hajó dél felé megy, még valamivel tovább. Tiszta időben a hold hideg fényét a jégsivatagra önti. Ilyenkor a behavazott hajó az árbocok és a kötélzet felemelkedő fehér bordázatával kísérteties látvány. A hófúvások és viharok naphosszat fogva tartják a legénységet, és akinek ki kell mennie a mélységmérő-nyíláshoz és a megfigyelő-állomásokhoz, igazán nem irigylésre méltó. A jég mozgása, a recsegés és pattogás, a hullámok kaparása lassanként elhal alattuk. Sokszor órák hosszat a leghalkabb hangot sem lehet hallani. A pingvinek károgása és gágogása igazán nem volt dallamos – most az is jótétemény lenne, megnyugtatás, hogy nem halt ki innen minden élet. A fókák és pingvinek elköltöztek az állójég széléről. Csak egyetlenegy óriási viharmadár vájkál dögkeselyű módjára a hulladékokban, amelyek a hajó körül felhalmozódnak. A kívülről jövő legkisebb lárma is mindenkit a fedélzetre csábít, és egy pingvint, amely valószínűleg egy közeli jéghegy lábáról tévedt a hajóra, ujjongással üdvözölnek. A napok örökös egyformasága elszomorítja a kedélyeket. A legkisebb esemény is jelentékeny lesz, annyira sóvárog mindenki változatosságra és izgalomra. Egy távoli mozgó ragyogás a jégfelületen az egész hajót izgalomba ejti. Mindenki a szabadba rohan, félig felöltözve, megreggelizetlenül. Amundsen, valamennyi közül a legnagyobb, legerősebb és legbátrabb, elsőnek kapja magára hótalpát és vágtat tova. Nemsokára visszatér: a kísértet tengerimoszatokkal fedett foszforeszkáló hóhalom, amelyet a jégnyomás föl-le ingat. A napi munka öröme rejtelmes gyorsasággal megfogyatkozik. Legjobb lenne mindig csak aludni! Nem beszélgetnek egymással az asztalnál és a laboratóriumban. Túlságosan jól ismerik egymást. Jó órákban annyit beszéltek már mindarról, ami a világot és kedves önmagukat érdekli – mi beszélnivalójuk volna még! Április 9-én Lipót belga király születésnapját "szépségversennyel" ünneplik meg, körülbelül 500 szép nő részvételével, akiknek képét magukkal hozott folyóiratokból állították össze. A híres Cleo de Mérode magától értetődően köztük van. Már akkor görcsösen hatott ez a tréfa, másnap reggel pedig, húsvét vasárnapján, mindegyikük
109
mintegy erkölcsi csömörrel ébred. Hiszen a húsvét a természet feltámadásának ünnepe, itt lent azonban a hosszú téli éjszaka előestéje. Most, amikor az éjszaka napjait önkínzó türelmetlenséggel kezdik számlálni, minden érzékük kihalt az ilyen mulatságok iránt. Racovitza hajósújságot akar kiadni, a "Jégrajcsavargó"-t. De az általános humor nyomorúságos maradványából nem telik cikkekre. A lap nem jön létre. A rossz hangulat és ingerlékenység különösen az asztalnál válik észrevehetővé. A szakács kétségbeesett kísérleteit, hogy új fogások kitalálásával kellemesen lepje meg a társaságot, kíméletlen gúnnyal fogadják. A még tele konzervdobozokat legszívesebben kiszórnák a jégre, ahol üres pajtásaik a fűtő szemétdombját díszítik. A "bebalzsamozott hús", a levesek és pástétomok, a hús- és haldarabok bizonytalan ízükkel undort keltenek. A legsötétebb gyanúsításokat szórják a gyárosokra. Csak a sonka, a szalonna és a cornedbeef-hús, amely megtartotta természetes rostos szerkezetét, nem terheli meg gyomrukat. "Nyalánkságokkal", amelyek otthon meg tudják csiklandozni az ínyt, és amelyeket, mint változatosságot, szívesen látnak, tele az éléskamra, míg sűrített tej és cukor csak nagyon szűken futja. A friss beefsteak gondolata, ha csak lóhúsból is, önkívületbe hozza az embereket. A pingvin- és fókapecsenyének is megnő a becsülete. Csak néhányan védekeznek még mindig makacsul, mindenekelőtt Danco, aki ezeket a fogásokat dacos szavakkal tolja vissza: "inkább meghalok!" Az orvos tudja, a bajtársak sejtik már, hogy a halál szaván fogja! Május 1-jén az orvos meg volt elégedve az emberek egészségi állapotával. Nemsokára ez is megváltozik. Jó étvágyról alig lehet beszélni, csak erős zsírszükséglet mutatkozik. A testsúly ezáltal nem csökken, csak az erő tűnik el, az izmok elpetyhüdnek. Az orvos diagnózisa valamennyinél ugyanaz: az arcszín növekedő halványsága, a bőr feltűnő zsírossága, erős szőrnövekedés, mint a hulláknál, duzzadások a szemnél és a bokánál, a szív nagy érzékenysége, légzési nehézségek és érverési szabálytalanságok már a hajó körül való rövid sétáknál is, fejfájás, szédülés, rossz közérzet, álmatlanság erős álomszükséglettel – határozott "sarki vérszegénység", amely minden elrejtett testi hibát felbolygat, neuralgiát, reumát és így tovább. Napfény nélkül a test olyan, mint a gép kormánymű nélküli. Amint újra itt a nap, az ellenállóképes test hamar összeszedi magát. Azonban Dancót szívbaj kínozza – és különben is jobb lett volna, ha otthon marad. Május 20-án be kell szüntetnie munkáját, és állapota napról-napra nyomorúságosabb lesz. Súlyos beteg a fedélzeten – ez a tudat még sötétebbé teszi az éjszakát, még nyomasztóbbá a halotti csöndet. Június 5-én Cook a parancsnok kabinjába rohan: "Danco haldoklik! Jöjjön gyorsan! " A haldokló ágya körül összegyűltek a bajtársak. Lecointe, barátja még a hadiiskolából, megpróbálja felderíteni a közös ifjúkor vidám képeivel. Ezek azonban hatástalanok maradnak. A beteg érzi, hogyan szorítják pajtásai a kezét, és halkan mormogja: "Köszönöm
110
nektek!" Halálos sápadtság vonja be lesoványodott arcát, teste görcsösen kinyúlik, vonásai eltorzulnak – meghal. 7-én temetik el tengerészmódon. Egy pár elszáradt virág, amit édesanyja adott elutazásakor, egy vitorlavászon-zsák, súlyok a lábán, egy nyílás a jégben száz méternyi távolságban a hajótól – a sötéten izzó hold világítja meg a szomorú színjátékot. A "Danco-föld" őrzi a halott emlékét.
A szerencsétlenség hatása félelmetes. Pánik ragadja meg az élve maradottak felét. Úgy érzik, hogy súlyos betegek, hogy a biztos halál leselkedik rájuk. Nem tudnak megszabadulni a bajtárs képétől, aki a hajóhoz oly közel, súlyokkal megterhelve, a tengerfenéken állva ide-oda himbálódzik. Ki lesz a következő, aki majd elszórakoztatja? A matrózok engedetlenek lesznek. Lelki betegség nyomait mutatják. A legderekabb és a legműveltebb köztük, Tollefsen, aki, mint segéd, tudományos munkáknál jó szolgálatokat végzett, szabályos nagyzási és üldözési mániát kap. Elrejtőzködik, titokban tovalopódzik, pár naponként nem találják. Egyszer majd kint a jégen nyomorultul megfagy, vagy belefullad egy vízcsatornába! Bilincsbe nem verhetik. Még a "Nansen" macska is megdöglik. Lecointe, a másodparancsnok nincs messze attól, hogy kövesse barátját, Dancót. De táplálja életkedve, és hallgat az orvos tanácsára, aki megpróbálja pótolni a hiányzó napfényt. Valamennyi betegjének naponta egy órát kell ülnie a lobogó tűz mellett, és körös-körül besugároztatnia bőrét. Ez a sütési kúra összekötve pingvin- és fókahússal, tejjel és vörös áfonyalével, Lecointe-t két hét alatt meggyógyítja, és a többire is jó hatást tesz. Legalább nem rosszabbodik az állapotuk, amíg végre újra itt a varázsló – maga a Nap, amely július 22-én először pislog fel a látóhatáron. Majdnem vallásos elragadtatással üdvözlik áhítatos csöndben. Most oszlani kezd a letargia, amely valamennyit megbénította. A holnap reménye, a tudat, hogyha csak egy rövid órára is, de részük lesz a napban, a még mindig hosszú éjszakák szenvedését elviselhetőbbé teszi. A hó és a vihar ugyan naphosszat eloltja a látóhatárról a hőn sóvárgott fényt, de azután annál ragyogóbban kel fel, és végül újra napokról, igazi napokról lehet beszélni. Nem kell többé füstölgő gyertyáknál és kormos petróleumlámpánál ülni, a nedves kabinokban a munkán kérődzeni, amelyet olyan gyakran megátkoztak, és amely már régóta nem kelti azt a lelkesedést, mint a felfedezőút mézesheteiben. Mert ha Gerlache parancsnok megkérdezi magától, érdemes volt-e végrehajtani az áttelelés veszélyes kísérletét, amelybe hajóját és legénységét belemanőverezte – és ez a kérdés nehéz lelkiismeret-furdalást okozott neki azokban a hetekben, amikor Danco meghalt, és a legénység legnagyobb részének egészségi állapota a legnagyobb aggodalmakra adott okot, – akkor erre nem tud magának kielégítő feleletet adni. A "Belgica" már március 31-én a 71°36’-cel elérte legmagasabb déli szélességét. A Déli-sarkhoz nem jut közelebb, és a jégrajban
111
való járata zűrzavaros cikkcakkban mozog egy felületen, amelynek nem több az átmérője 250 km-nél a 85. és 92. hosszúsági fokok közt. Új földet nem észlelt többet. Még a Bellingshausentől felfedezett Péter-szigetet sem találta meg, mely pedig azokon a délkörökön terül el. Viszont az expedíció sikere a világ szemében a felfedezett földterületektől függ. És felfedezésekre többé semmi esetre sem lehet számítani. Most már csupán egy céljuk van: amilyen gyorsan csak lehet, ki a jégrajból, és hazafelé. Hogy még több, mint fél év eltelik odáig, az elég baj, ha a nap újra ragyog is az égen, és a kalandos kedv feltámad is bennük. A vállalkozó szellem megelégszik egy pár szánkirándulással, és csak arra a pillanatra vár, amikor a "Belgicá"-t kikormányozzák a jégrajból a szabad tengerbe. Igaz, hogy heteken át úgy látszik, mintha az Antarktisz nem akarná többé kibocsátani jégkarmaiból a hajót. December elején végre a jég mindenütt enged, csak a nyolc négyzetkilométernyi jégmező, amelyen a "Belgica" nyugszik befagyva a legcsekélyebb mozgási szabadság nélkül, nem akar széttöredezni. 1899. január 4-én a hajó a jégmezővel együtt a 69°40’-ig jut előre északra. A nyílt tengernek közvetlen közelben kell lennie. De 31-én újra a 70°15’-en van, és minden kísérlet, hogy jégrobbantásokkal és csatornák fűrészelésével hajóutat kényszerítsenek ki, sikertelen marad. A jég nyomása újra és újra megzavarja számításukat. Lassan, tűrhetetlenül lassan sodródik a hajó nyugatra. Február 20-án az árbockosárból észlelik a tengert, de még három hétnél tovább áthatolhatatlan marad a jégraj szegélye. Sőt a "Belgica" kénytelen egy darabon délre tartani. Végre március 13-án, amikor az expedíció már kezdett kétségbeesni szabadulásán, sikerül az álló jég bilincseit áttörni. Nehéz viharoktól kísért út után, 1899. március 28-án köt ki a hajó Punta Arenasban, ahonnan elküldik az első jelentést Európába és Amerikába visszatérésükről, és a maguk részéről megtudják, mi történt távollétük 15 hónapjában a világban: a spanyol-amerikai háború, a búr köztársaság és Anglia háborúja, a cár békesürgönye, a Dreyfuss-pör stb. Mindez jelentéktelennek látszik egy kis itáliai hír mellett: Guilelmo Marconi feltalálta a szikratávírót – drót és kábel nélkül lehet nagy távolságokra üzenni. A jövendő sarkutazó nem marad többé kapcsolat nélkül a világgal és a megmentő otthonnal.