BORCHGREVINK És A "SOUTHERN CROSS"
A "Belgica" elindulása minden várakozás ellenére használ Borchgrevinknek. Amire egy kis tengerészhadnagy vállalkozik, az biztosan nem boszorkányság, azt más is meg tudja tenni. Amikor Borchgrevink csalódottan és némileg elkeseredve már sutba akarja dobni szerszámát, hirtelen megjelenik egy mecénás, mégpedig Angliából: Sir George Newnes könyvkiadó, aki az 1895-ös
112
földrajztudós-kongresszuson megszerette a fiatal kutatót, és segítségére akar lenni tervei megvalósításában. Az Északi-sark-irodalom Nansen révén nagyon erősen fellendült. Olvasható Déli-sark-irodalom jóformán nincsen. Itt nagy kincset lehet szerezni és a messzire látó kiadó akar a kincsásó lenni. Azok után, amiket Borchgrevink cikkeiből olvasott, a norvég nyilván sikeres könyvet tudna írni délsarki útjáról, és ezért segíti őt Newnes. Egy 35 ezer font sterlinges (700 ezer márkás) csekknek varázsereje van. Rögtön lehet hajót kapni. Maga Collin Archer építette a "Fram" mintájára, amely olyan fényesen bevált. Csak egyszer járt fókavadászaton a Jeges-tengerben és jóformán egészen új. Borchgrevink a "Southern Cross" (Déli Kereszt) nevet adja neki a déli ég legpompásabb csillagképéről. Tonnatartalma 521, 50 m hosszú és 10 m széles, két fedélzete, három árboca, kerek hajófarvége és 360 lóerős gépe van. A kétszárnyú csavart a jégben való manőverezés közben a fedélzetre lehet emelni. A felszerelést Borchgrevink hazájában, Norvégiában vásárolja; ott legtapasztaltabbak az ilyesmiben. A 30 emberből is, akit a sok száz ajánlkozóból kísérőnek kiválaszt, 26 a norvég, megedzettek hóban és jégben, köztük 2 lapp, Savio és Must, a világ legjobb síelői. Élelemről 3 évre gondoskodik 31 embernek és 90 szánkutyának. A számla egy tétele nyitva marad; friss hús embernek és állatnak. Ezt ugyanis ott helyben megtalálják. Bernhard Jensen lesz a kapitány, az "Antarctic" kormányosa, amellyel Borchgrevink 1895-ben az Adare-foki kirándulást végrehajtotta.
1898 július 30-án a "Southern Cross" készen áll Christiania kikötőjében, 5 nappal késobb Londonba ér, ahol a 3 angol résztvevő fedélzetre száll. Itt csatlakozik a 90 kutya az ápolókkal, a 2 lapp nemzeti viseletében, ami nagy feltűnést kelt. Augusztus 30-án indul el a hajó a Temzén lefelé a lakosság lelkesedése közepett.
A kutyák a Szuezi-csatornán nem bírják ki a hőséget. Amúgy is nehéz lesz őket ép bőrrel áthozni az Egyenlítőn. Tehát csak a hosszabbik út marad hátra, az Atlanti-óceánon át le a Jóreménység-fokig és Madeirától át Dél-Amerika keleti partjához, hogy a délnyugati passzátszélben a vitorlákat lehetőség szerint kihasználhassák és ezáltal szenet takaríthassanak meg. A hajómunkában (vitorlát felrakni, kötélzetet és hálókat kátrányozni, a rakományt berakni, őrt állni, fedélzetet mosni és kutyákat etetni) részt vesz az egész legénység rangkülönbség nélkül. Azonkívül az expedíció minden tagjára több kutyát osztanak ki különös felügyeletre, hogy a nehezen kezelhető állatok hozzászokjanak új uraikhoz. Szeptember 23-án metszi át a hajó az Egyenlítőt. A d. sz. 27°-án találkozik velük az Antarktisz első hírnöke, a fehér albatrosz, a déli félgömb óriási viharmadara, amely csak fészkelni megy elhagyott szigetekre, fáradságot nem ismer és a viharban piheni ki magát. Ha a tenger felszínén úszva kielégítette hatalmas étvágyát, akkor csak kifeszíti a szélnek négy méternyi szárnyát és így viteti magát tovább. Ha elfogják,
3
ide-oda bukdácsol a fedélzeten olyan gyámoltalanul, mint a hattyú. Itt nem foghatja el motorját, a szelet, de nem védtelen; még a legvadabb kutyák is kitérnek előle, ha egyszer ismeretséget kötöttek csőrével.
November végén éri el a hajó Tasmaniát és 27-én vet horgonyt az Adventure-öbölben (Kaland-öböl), ahol félszázaddal ezelőtt Ross horgonyzott az "Erebus"-szal és a "Terror"-ral. 28-án a fővárosban, Hobartban köt ki. December 18-án írják meg az utolsó levelet: búcsú a civilizációtól. Mennyi időre? Talán örökre! Jensen kapitány nem tart egyenesen az Adare-fok felé, mert Ausztráliától délre a 40. és 50. szélességi fok közt, a makacs északi szél, az "üvöltő 40-esek" olyan könnyen eltérítheti a hajót keletre, hogy nem talál aztán többé vissza céljához. Azonkívül Borchgrevink meg szeretné határozni a Balleny-szigetek pontos fekvését, amelyek 450 km távolságban északnyugatra terülnek el a Déli-Viktória-föld előtt. Amióta Balleny, a cetvadász 1839-ben felfedezte őket, senki sem járt ott. Nyugatra tőlük egy korábbi kutató, az amerikai Wilkes, a sarkkörön állítólag hosszú, titokzatos partot pillantott meg, amelynek létezésében már Ross kételkedett. 1899. január 12-én kerülnek látótávolba a szigetek magas, hótakarta ormai. De a "Southern Cross"-t túlságosan elfoglalja maga az út, hogysem mellékesen felfedezésekre mehessen. Már a 60. szélességi fokon kezdi elállni útját a jégraj. A 65°-on két hétig teljesen egy helyben marad. A deszkák nyögnek és recsegnek a borzasztó jégnyomás alatt. A jégdarabok ugyan nem tudják megragadni és szétzúzni a kerek, sima hajótestet, csak fölemelik és fölcsavarják. Egyszer az orr, máskor a far emelkedik a magasba; hegynek fel és hegynek le mászkálnak a fedélzeten, De a szánok élelmiszerrel és a legszükségesebb felszereléssel állandóan készen állanak, és mindenki tudja, mi a tennivalója, ha felhangzik a parancs a hajó elhagyására. Hóviharok és erős keleti szelek ízelítőt adnak a legénységnek a rájuk váró sarki télből. Az emberek a kutyákat fókavadászatra idomítják, és megcsodálják a pingvinek rejtélyes tájékozódási művészetét, amelyek több száz métert úsznak víz alatt, és éppen ott merülnek fel, ahol egy jégdarabon a nőstény vár rájuk.
Az út elhúzódása nagy gondot okoz a vezetőnek. Az antarktikus nyár vége felé jár, az éjszakák már hosszabbak és sötétebbek. Új jég képződik a rianásokon. A hajónak még idejében Ausztráliába kell mennie. Amilyen állapotban most a jég van, nincs semmi lehetőség, hogy áttörjenek délre, vagy vissza észak felé. Áttelelni a sarkjégben majdnem biztos halál. Borchgrevink két aggodalomteli hét után úgy érzi, hogy évekkel öregedett.
Végre január 20-án meglazulnak kicsit a jégtömegek. 40-75 m magas jéghegyektől kísérve, átmetszi a hajó a sarkkört. Egy rettenetes orkán 28-án megakasztja. Csak február 9-én jön újra mozgásba a jégmező és húzódik lassanként észak felé. 11-én végre nyílt vízen úszik a "Southern Cross," és l6-án tűnik fel a keresett szárazföld első csillogása. Ha a havazás
114
pillanatokra megszűnik, partrészleteket lehet látni és rózsaszínű fényben felragyog a Mount Sabine, a Déli-Viktória-föld Admiralitás-hegyeinek legmagasabb orma. 17-én befut a hajó a Robertson-öbölbe és közeledik a Ridley-parthoz. Ez olyan vigasztalanul elhagyott a magas, csupasz sziklák közt, hogy a kilenc ember, akinek ott Borchgrevinkkel át kell telelnie, elrémülten mondogatja: "Ha itt lesz a főhadiszállásunk, akkor az lesz a legokosabb, ha a hajóval mindjárt búcsúleveleket küldünk."
A "Southern Cross" horgonyt vet ágyúlövések közt, melyeknek visszhangja mint hosszantartó mennydörgés hömpölyög a hegyeken át. Borchgrevink, a 24 éves Louis Bernacchi, a melbourne-i obszervatórium tagja és a lapp Savio beugranak egy vitorlavászon-csónakba és partra eveznek. A magas hullámjárat és a ragadó keresztáramlat ide-oda hajigálja a kis dióhéjat és végül a parti hullámverésbe dobja. A három ember a vízbe ugrik, megkapaszkodik a csónakban, és kihúzzák a hullámok birodalmából. Bernacchi leveszi prémsapkáját, és szerencsét kíván az expedíció vezetőjének a jelentőségteljes pillanathoz: a hatodik földrész belép az emberiség történetébe.
A Robertson-öböl elég jégmentes; ezt ki kell használniok, mert a kiszámíthatatlan tengeráram minden órában új jégrajtömegeket hajthat oda. Február 18-án korán reggel kezdődik a rakomány kirakása: nyomorúságos munka, melynél egy embert sem lehet nélkülözni. A "Southern Cross" csak pár kábelhosszúságra fekszik a kis félszigettől délre, de a mélyen megrakott cetcsónakok nem kötnek ki szorosan a lapos part mellett. Az embereknek csípőjükig kell a jeges vízben gázolniok. Minden élelmiszerládát, minden szeneszsákot (20 tonna), a kunyhók számára való építőanyagot, a szerszámokat stb. hátukon kell áthurcolniok a szilaj áramláson. Február 23-án a munka közben hóvihar szakad rájuk. Néhány perc alatt eltűnik a látóhatár, körös-körül semmi más, csak örvénylő hótömegek. A fok meredek lejtőiről görgeteg-eső szakad le. Az emberek a szárazföldön bizony gondolkodhatnak rajta, hol húzódjanak meg. Borchgrevink és Jensen kapitány éppen a fedélzeten állanak, ahol a fecskendő hullámok olyan erősen söpörnek végig, hogy senki sem tarthatja magát a jeges deszkákon. 1/2 12-kor a szuroksötét éjszakában elszakad egy horgonylánc. A hajó elkezd mozogni. A vitorlázatot el kell vágni, de senki sem tud felmászni a jeges kötélzeten. Ellengőz, ahogyan csak a kazántól telik! Reggel felé kicsit lecsillapul a vihar, a veszély azonban még nem múlt el. Jobbra a meredek part házmagasságú, szívó hullámveréssel. Balról az éjszaka folyamán több jéghegy sodródott oda és szilárd talajt ért. Három áldozatkész matróznak sikerül nehéz acélsodrony hajókötelekkel oda-
115
erősíteni a hajót néhány szirtoszlophoz, amelyek kb. 50 méternyire a parttól emelkednek ki a tengerből. Az emberek a parton nehéz poggyászok közt behavaztatják magukat egy sátor alá és tűz nélkül, rettenetesen fázva töltik el az éjszakát, minden pillanatban készen arra, hogy a vihar sátorral és zsákkal és poggyásszal együtt a dühöngő tengerbe fújja őket. Egy 26-i második orkán után a hajó az öböl belsejébe menekül és itt egy hatalmas gleccser védelmében horgonyt vet. Innen néhány tengerész megmássza a hegyhátat, amely északra az Adare-fokban végződik. 1000 méterig felérnek és meglepetve látják, hogy még ebben a magasságban is találnak valami nyomorúságos növényzetet, több zuzmófajtát. A földtani zsákmány: kvarcdarabok, szürke pala és lyukacsos bazalt.
Amint az időjárás megnyugodott, a hajó újra megközelíti a Ridley-partot. A felszerelés maradványait áthozzák, és lázas sietséggel rakják össze a két kunyhót, mert a nyílt tenger már megint nagy jégmezőket mutat északon, amelyek a hajót azzal fenyegetik, hogy elvágják visszavonulási útját. Március 1-jén du. minden készen áll. A földnyelven a kunyhók mellett felvonják az angol "Union Jack"-et, amelyet a yorki herceg, az angol trónörökös (a későbbi V. György) ajándékozott a norvég, de angol pénzen dolgozó expedíciónak. A "Southern Cross" csonka vitorlarúdján a norvég zászló leng. Este 9 órakor elindul egy csónak a hajóról: azt a tíz embert hozza partra, akiknek itt kell áttelelniök, a lakott földrészektől 2000 tengeri mérföldnyire. Mögöttük csikorognak a horgonyláncok. Vastag füst hömpölyög a kéményből, a csavar mozgásba jön, és míg a hatodik földrész első tíz lakója némán és magába mélyedten áll a parton, addig a "Southern Cross" kifüstölög az öbölből, végigmegy az Adare-fok mentén, és nemsokára eltűnik szemük elől. A hajósíp utolsó istenhozzádja még áthatol a sötétségen a láthatatlan távolból.
A kunyhó kétszeresen beüvegezett ablakán kellemes fény sugárzik be. Csak ne lenne itt bent olyan barátságtalan és olyan átkozottul szűk! A nagy hordozható tűzhelyet derekasan befűtötték, de csak válltól fölfelé melegít. Alul átfagy a test. Csak akkor lesz kellemesebb, amikor a hó teljesen betakarta a kunyhót, és ezzel a jeges légvonat nem hatol be többet az ajtókon. Akkor meg a kémény az egyetlen légnyílás és ha a tíz ember az ablak alatt körülüli az asztalt, fullasztó lesz a levegő. Éjszaka alig lehet kibírni. És ha az egyik fölszakítja az ajtót, a többiek káromkodnak a hideg miatt. A 10 beépített ágy olyan, mint egymásra halmozott koporsók. Még azt a négyszögletű nyílást is, amelyen keresztül kuporodik be és ki mindegyik alvó, vastag függöny zárja el. Dr. Herluf Klövstadt, az expedíció-orvos rendezte ezt így el okos elővigyázatossággal. Ha tíz ember 25 négyzetméter területen 9 hónapig van összepréselve, és a sarki éjszaka sötétsége nehezedik a kedélyekre, akkor még a legjobb bajtársi viszony mellett sem kerülhetők el a civódások és az ideges ingerlékenység. A honvágytól sem biztos senki sem. Akkor pedig minden-
116
kinek alkalmat kell adni, hegy önmagával egyedül legyen, és hogy ágya sötétségében ne lásson semmit sem a többiekből, és hogy minél kevésbé hallja őket. A falszegélyek körös-körül zsúfoltak, mint valami zsibárusüzletben. Alattuk férfiruha, fehérnemű, nehéz bundák és kámzsák, vadászfegyverek, mindenféle kéziszerszám lóg. Minden szöglet megrakva konyha- és evőszerszámmal, eszközökkel, palackokkal, pléhdobozokkal, az orvos, vagy Nicolai Ranson zoológus spiritusztartóival, Borchgrevink rajzszerszámával, Bernacchi fényképezőeszközeivel, és mindazzal, aminek csak kéznél kell lennie. Klubszékeknek készletládákat használnak. Az alacsony padlás jó hely a faggyal szemben érzékeny élelmiszereknek, orvosságoknak, és itt helyezték el a kis könyvtárt is.
Az első ház az Antarktiszon. Borchgrevink hajója az Adare-foknál a Robertson-öbölben
Ebben a csak 2 1/2 m magas szobában fűtenek 9 hónapon át szénnel, később fókazsírral, főznek, esznek, dolgoznak, dohányoznak, nedves fehérneműt szárítanak és alusznak. A második kunyhó éppen ilyen nagy és raktárnak használják. 4 méterre fekszik dél felé. Amint a két kunyhó a keleti oldalon védelmül a vihar és hó ellen nagy közös tetőt kap, amely leér a földig, akkor beburkolják a két kunyhó közt levő nyílt teret, és ezáltal védőátjárást nyernek lakóház és raktár közt, azonkívül jókora darab raktárhelyet élelmiszer, szén, szán és hótalp számára, és pompás mozgási szabadságot a kunyhólakóknak. William Colbeck és segédje, Bernacchi mágneses obszervatóriumát 200 méterre északra állítják fel egy sátorban, lehetőleg messze a kunyhóktól, hogy a kunyhó vasalkatrészei ne térítsék ki a mágneses tűt. A hatalmas bazaltsziklák nagy tömeg mágnesvasukkal már eléggé zavarnak, és ha a biztos viharhírnök, a rettegett déli fény fantasztikus színvarázsával betölti az ég kupoláját, minden mágneses munka teljesen lehetetlenné válik. Az obszervatóriumhoz közel egy tartót állítanak fel a hőmérők számára, amelyeket a téli hónapokban júniustól augusztusig nappal és éjszaka, reggel 9-től este 9-ig minden két órában leolvasnak.
Amíg a fókák a nyílt rianásokban lubickolnak és naponként rövidebbé váló napfürdőjüket veszik a jégdarabokon, addig Hugh Evans megmutathatja, mit tanult négy éves kanadai hivatásos vadászkiképzése alatt. Az ártatlan, bizalmas állatok lemészárlása, akik még nem félnek az embertől, utálatos és goromba munka. Ha a fókakés nem találja áldozatát szíven biztos szúrással, akkor a megsebzett teremtés nagy, sötét, nedves szemével olyan szemrehányóan néz a gyilkosra, hogy az nagyon nyomorultul érzi magát. Azonban a fókahús nélkülözhetetlen eleség a kutyáknak, és amint a friss marhahúskészlet végét járja, a legénységnek is jól-rosszul hozzá kell szoknia. Friss főzeléket nem ad az Antarktisz, ezért friss hús az egyetlen biztos szer a skorbut ellen. Mindig csak besózott hús, mindig csak konzervhús a maga fémízével, szárított hal, szárított főzelék, szárított burgonya, ilyen körülmények közt a friss fókapecsenye, Ellefsen szakácstól pompásan elkészítve,
117
nemsokára ínyencséggé válik, és alig hiányozhatik az étlapról, noha úgy nyomja a gyomrukat, mint valami kődarab. Amikor majd kirándulnak a Robertson-öböl nyugati partjához, olyan hetek következhetnek, amikor a fóka menti meg a legénységet az éhhaláltól. A fókaszalonna nagyszerűen pótolja a szenet, amellyel nem lehet eléggé takarékoskodni, mert ki tudja, vajon nem zúzódott-e össze a hajó a jéghegyek közt. Amíg egy mentési expedíció felkerekedik és idetalál, évek múlhatnak el. Ami pedig kedvező esetben megmarad a szénből, az készletnek visszamaradhat valamelyik jövő expedíció számára. Végül a fókabőr a testet teljesen körülbástyázó téli ruhát szolgáltat, amelyen buzgón dolgozik az első hetekben mind a tíz ember, mert szél és hó a legkisebb hasadáson át behatol és úgy szúr, mint a tű. A kutyák gondozása bőségesen lefoglalja a két lappot és Fougner kormányost, a "mindeneslányt." Italra is nagy a szükség. Az erős hideg, csakúgy, mint a hőség, égő szomjúságot okoz. De emiatt nem jönnek zavarba. A félszigeten több kis édesvizű tó van.
A Ridley-part oldalmorénája egy rengeteg gleccsernek partmorénája, amely évezredekkel azelőtt tolódott el az Adare-fok hegyhátán át a tengerhez, azonban már régóta másik utat vett és most az öböltől délre helyezkedik el. A fekete bazaltfal, amely a félsziget fölött kb. 300 m magasan meredeken emelkedik fel, egyelőre megközelíthetetlennek látszik. Március 18-án azon-ban Borchgrevink az alján levő vad szirtek közt felszálló utat talál és Bernacchival és Colbeckkel 1200 m magasra kapaszkodik fel. Éjszaka hóvihar lepi meg őket. 19-én dr. Klövstadt felfedez a partszirtekben egy 50 m mély barlangot, amelyet a hullámverés mosott ki. Falai villámlanak a jégkristályoktól, és a tetőről jégsztalaktitok lógnak le; mesésen csodálatos látvány. A kis félszigetet magát hamarosan átkutatják. A pingvineknek költőhelyük van itt, de már a nyár elején elúsztak északra a jéghatárra. Néhány sereghajtó mászkál csak ide-oda. Olyan szemtelenek, hogy még a tengerészeket is megtámadják csőr- és szárnycsapásaikkal. Akármilyen puszta azonban a part, még itt is van élet, ahol gleccserek és hómezők, mint örökös halotti lepel fedik be a hegyeket és a völgyeket. A tengerfenék állatvilága bámulatosan gazdag. Ha a vihar felkorbácsolja a hullámokat, finom tengeri csillagokat vetnek ki a partra, és a zoológus Hanson hatalmas medúzákat és más gerinctelen állatokat emel ki hálóival a mélységből. Még halak is játszanak a jégszéleken, de nem akarnak beleharapni a csalétekbe. Csak amikor Hanson a pilkkel próbálja meg, egy kampós ólomszínű hallal, akkor van sikere, és nemsokára öt különféle fajtát fog össze. Ha halat fognak; mind a tíz partlakónak elsőrangú ünnepnap virrad fel. Nem a tudomány iránt való önzetlen szerelemből, amelynek természetesen fel kell áldozniok az első zsákmányt. A szerelem itt is a gyomornak szól! Friss halak – ez nem remélt ínyencség lenne! Amint azután elég került spirituszba, hogy később otthon megvizsgálják és meghatározzák őket, akkor a szakács veszi át az uralmat. De ismeretlen
118
halak ártalmasak lehetnek, és a halmérgezéssel nem jó tréfálni. Tizenkettőt gondosan megsütnek, és akkor a sorsolásnak kell eldönteni, hogy a tíz ember közül melyik kockáztassa egészségét bajtársaiért. Mindegyiknek folyik a nyála, amint az üstből felszáll a nagyszerű illat. Annyira vágyódnak már friss táplálékra! Önfeláldozásban ezért egyik sem akar elmaradni a másik mögött: tíz önkéntes kezd enni egyszerre, maga Hanson is, akinek kétszeresen kellene vigyáznia, mert már az Egyenlítőn át való úton forralatlan víz miatt súlyos tífuszrohama volt, és azóta szakadatlanul betegeskedik. De mindnek nagyon ízlik a sült hal, és az antarktikus étlap ezzel egy lelkesedésre érdemes fogással gazdagodott.
Már több mint egy hónapja várják Borchgrevink és társai ideges türelmetlenséggel a nyugodt időt és a szilárd jeget, hogy átkutathassák a Robertson-öböl partjait, hegyvonulatait és gleccsereit. De éjjel és nappal megszakítás nélkül üvölt a déli vihar, úgy hogy reszketnek az acélsodrony-hajókötelek, amelyekkel a kunyhó tetejét odaerősítették. És az anemométer, a szélmérő, szakadatlanul zümmög, mint valami őrjöngő légcsavar. Akinek minden két órában le kell olvasnia a hőmérőt, nincs semmi nevetnivalója: csak egy pár lépés a fullasztó hóviharban, és minden tájékozódás megszűnik. Négykézláb kell másznia, és ha elengedi a kötelet, amelyet útmutatónak feszítettek ki az obszervatóriumhoz, még örülhet, ha a mélyen behavazott kunyhóba megtalálja az aknát, és nem fújja le a vihar a jégrajra, vagy nem csapja a sziklafalhoz. A két nehéz, 15 m hosszú cetcsónak felfordítva hever a parton. Az egyiket közülük úgy ragadta föl magával egy szélroham, mint valami szalmakalapot, és a bazaltszirteken szétzúzta. A Robertson-öböl tágas felülete, amelyet csak ritkán lehet látni viharszünetekben, úgy kering, mint a forgószínpad. Az öböl déli sarkából egy felszínáramlat a nyüzsgő jégdarabokat a keleti part mentén az Adare-fokig hajtja, de azután keresztbe az öböl nyugati oldalára és az Admiralitás-hegység lábánál megint balra le délnek, hogy a délnyugati szögletből újra az Adare-fokhoz és végül a tengerbe taszítsa. Ahol a pálya nagyszerű hurokban önmagát keresztezi, és a jégtömeg egy előőrse oldalba kapja az utócsapatot, ott jégnyomásból, örvénylésből és dübörgésből rettenetes káosz támad. Az 50-100 m magas jéghegyeknek azonban, amelyeket a tenger az öbölbe küld, megvan a maguk sajátságos mozgási törvénye. Rengeteg vízalatti talapzatukat, amely nyolcszor olyan magas, mint a vízen látható felsőépítmény, egy elképzelhetetlenül hatalmas erejű alsóáramlás irányítja. A jéghegyek semmibe sem veszik a körülöttük zajló felületes tömegmozgást, és még a déli vihartól sem ijednek meg. Ellenállhatatlanul utat
119
törnek maguknak akkor is, ha az öböljég viharmentes éjszaka 40° hidegben "szilárd többséggé" záródott össze. Úgy szántják föl orruk előtt az öböljeget, mint valami csillogó habkoszorút, és széles járóutat hagynak maguk mögött, amely csak akkor záródik be, ha a tömegek ott lent új mozgásba jönnek. Két ilyen felhőkarcoló az öbölben fenékre kerül, és most fantasztikus fehér márványerődítmények módjára állnak ott, amelyeket a déli fény tarka színvarázsa mesepalotákká változtat.
Fantasztikus alakú (leolvadt) jéghegy
1899. április 22-én éjszaka a szélmérő sustorgása elnémult. Két ember lesiet a parthoz, hogy a jégdarabok közt halásszon, azonban többé sehol sem csillog a rianás. Csak egy nyílt fókalyukat találnak. Amint a hidegtől reszketve várják, hogy a hal beleharapjon a csalétekbe, a mélyből hirtelen egy csöpögő fej lövell elő két nagy szemmel, és villámgyorsan eltűnik megint úgy, hogy a víz magasan felfecskendezik. Itt egyhamar nincs kilátás zsákmányra, erről gondoskodik a fóka. Azonban a jég mindenütt szilárdnak látszik, háromnegyed méter mély, és ez a hír fellármázza a kunyhót. Élelmiszert csomagolnak be 3 hétre, a két lapp 20 kutyát fog a szánokba. Hálózsákokat, szerszámokat, hótalpakat, selyemsátort és egyéb felszerelést raknak gyorsan a szánra, hozzá összecsukható vitorlavászon csónakot. 11 órakor a kis menetoszlop (Borchgrevink, Bernacchi, Fougner és a lapp Savio) útra készen áll és elindul. Nagyszerű lenne, ha sikerülne, mielőtt a téli éjszaka minden tevékenységet megbénít, legalább a Robertson-öböl keleti partját letérképezni!
Savio megy elöl, a kutyák húzzák a szánt inuk szakadtából, azonban a jég utálatosan göröngyös, és a három embernek újra és újra fel kell emelnie és tolnia a szánt a turolás jégtorlaszain keresztül. Átkozottul lassan haladnak előre, és a jégtakaró nem mindenütt egyformán szilárd. Itt-ott jégtócsák mutatkoznak, és a légsúlymérő félelmesen süllyed. A legokosabb lenne visszafordulni. De ha olyan könnyen visszariasztatják magukat, akkor sohasem jutnak előbbre. Borchgrevink mégis a part felé tart, és a leszálló alkonyatban egy kis barlangszerű öbölben 7 m széles partot talál egy törmelékhalom lábánál, amely fölött a sík, meztelen sziklafal meredeken magasodik fel. A part alig 112 méterrel fekszik a víztükör felett, azonban éjszakára megjárja. A sátrat felütik. Az etetés után a kutyák valahogyan összekuporodnak a hóban. A felszerelést a szabadba tolják, és a három ember hálózsákjaiba kuporodik. A negyediknek őrködnie kell, amíg pár óra múlva felváltja egy másik.
Reggel felé Borchgrevink maga áll őrt. Az elfátyolozott hold kísérteties fényt vet a jégsivatagra, és a sziklafalra a magányos őr fölött. Hirtelen szélroham támad, aztán még egy, és már kitör a vihar, amely mindig mint valami ragadozó állat egy ugrással veti magát zsákmányára. A jég pattog, recseg, ropog. Itt egy szakadék villámlik fel, amott megint egy másik. Fekete árnyékok
120
suhannak keresztül-kasul, hullámok, amelyek a rianásokból és lyukakból törnek elő. Az egész jégmező mennydörgő robajjal megreped és meginog, s mielőtt az alvók felébrednének, már a fékét vesztett tengerár fröcskölő vize felsistereg partra, kutyákra és sátorra. Az emberek hálózsákokat, sátort és ruhát a legkönnyebb szánra dobálnak, azzal fölkapaszkodnak a meredek, jégkérges törmelékhalomra. Azután leugrálnak, hogy biztosítsák a nehéz élelmiszerszánt, amelynek betakarása óriási erőfeszítést követel. Már a hullámok a part fölött zúgnak el, ahol az imént még a sátor állott. Az összehajtható csónak elúszik, de egyikük utánarohan, és a nehéz csomagokhoz feldob egy darabot a lejtőn.
A törmelékhalmot szorosan a sziklafal alatt keskeny sáv síkföld szegélyezi. Ezt a tenger felől hóhalmok védik, amelyeket a fröcskölő víz szilárd jégfallá változtatott. Mielőtt a sötétségben biztonságba hoztak volna a fal mögé mindent, ami még vadul szétszórva hever a lejtőn, és mielőtt a sátort megint felállították volna, a hullámok már feltajtékzanak a lejtőre; néhány pillanat múlva emberek, kutyák, csomagok teljesen átáznak, és jégréteg vonja be őket. Az összehajtható vitorláscsónak egyetlen jégcsomó. A kutyák versenyt üvöltenek a viharral, eleségük egy részét elmosták a hullámok. A forraló felmondja a szolgálatot – nincs többé meleg étel – egy pár megfagyott szardella a reggeli, és azután két ember be a hálózsákba, a másik kettő fogvacogva őrt áll. A sziklák alatt levő szegély 1 m széles, 10 m hosszú. Ennyi helyük van, hogy mozogjanak, hogy ne süppedjenek álomba és ne fagyjanak meg. Hat óra hosszat mennek makacs kitartással 10 lépést fel és le. Aztán jön sorra a két kialudt. Savio nem bírja tovább ezt a mászkálást. Beburkolózik rénszarvasköpenyébe, leheveredik a sziklafal alá, és hat kutyát, mint melegítő paplant használ fel.
A vihar egész nap és a rákövetkező éjszaka szakadatlanul tombol. A Roberston-öböl egyetlen tajtékzó, felkavart tenger, sehol sem látni egy jégdarabot sem. A kunyhóhoz való út teljesen el van vágva. Az összecsukható csónak csak két embert bír el, és a rettenetes időben a biztos halált jelentené. Tehát várnak, a szerencsésen helyreállított petróleumkályhával fűtik a vékony sátrat, esznek, alusznak és várnak. Egyszer majd csak lecsillapul a vihar. Amikor az új reggel szürkén és zavarosan feldereng, a vihar még egyre üvölt, de már fent magasan a sziklák közt. A szél megfordult, és a hullámokat a nyugati partra hajtja. Este egészen lecsillapul a szél. A légsúlymérő feltűnően emelkedik. Az ég kiderül. A csillagok ragyognak. A hold néha előtör a felhők közül. Fougner már délután el akart indulni az összehajtható csónakkal. Borchgrevink csak este egyezik bele. Feugnernek és Saviónak a főhadiszálláshoz kell eveznie és segítséget hoznia. Legrosszabb esetben meg kell próbálniok, hogy ők maguk meneküljenek. Amit élelmiszerben Borchgrevinkék nélkülözni tudnak, egy tele zaboszsákkal, azt Savio és Fougner maguk-
121
kal viszik. Errefelé egy rövid utazás időtartamát sohasem lehet kiszámítani. Gyors búcsú, a kis jármű a holdfényben a teljesen sima tengertükrön himbálódzik és nemsokára eltűnik a legközelebbi előreugró szikla mögött. Csak az evezőcsapások üteme cseng még egy ideig a csendes éjszakában. Mikor hallják megint? A két visszamaradott némán és önmagába mélyedten megy fel a sátorhoz, és hálózsákjába kuporodik. Holtfáradtak, és csak pár pillanatig hallják a hullámverés megnyugtatóan szabályos ütemét lent, búvóhelyük partján. A csöndes időben talán a barátok a kunyhóban maguktól lebocsátják a cetcsónakot, és elébe mennek az összehajtható csónaknak. Igaz, hogy ilyen hamar nem várják vissza a kirándulókat.
Éjszaka Borchgrevink felriad álmából. Nincs többé hullámverés ott lent – a félelmes csend ébresztette fel. A sátor egy kis nyílásán kinéz. A Holdtól besugárzott tenger békés, mint valami kastélytó. De micsoda kusza vonások és karmolások azok ott lent, a tükörsima felületen? Egy káromkodást mormog és nyers marokkal felébreszti a horkoló Bernacchit. "Ilyen szerencsétlenség! Már megint új zajló jég tört be! Ha azok ketten az összehajtható csónakban belekerültek, Isten kegyelmezzen meg nekik és nekünk!"
Két végtelenül hosszú nap és éjszaka fekszik és fagyoskodik a két ember a sátorban. Előttük az óceán lustán suhanó jégtömegeivel, felettük a sziklafal, amely jó 100 méterre meredeken száll fel. Fölfelé nincs szabadulás ebből a várbörtönből, és amíg az új öböljég nem épít szilárd hidat, menekülésre nem lehet gondolni. De az erős hidegben csak kemény lesz hamarosan! Feltéve, ha valamilyen új orkán nem hajtja széjjel. Az emberek éhezhetnek, de mi lesz a kutyákkal? Ha nem mászik fel fóka a törmelékhalomra és nem szolgáltatja ki magát önként a késnek, az élelem nem elégséges három napra. Az állatok segítenek ugyan magukon: az erősebbek szőröstül-bőröstül felfalják a gyengébbeket. Néhányan talán kibírják ezt a létért való küzdelmet. 20 kutya egyszerre olyan veszteség lenne, amely az expedíció munkáját erősen hátráltatná.
A tenger hullámverése a bazaltpart egész lábát vastag jégköpennyel páncélozta be, amely megszakítás nélkül húzódik a legközelebbi előhegységig. A két férfi jobbra lépcsőket vág a jégfalon fölfelé, és fölmászik egy darabot. Bernacchi olyan vakmerő, hogy kötélen lebocsátkozik, és lent a jégfalnál egy kicsit előre tapogatózik. Amikor a dagály jön, újra fel kell magát húzatnia, és még örülhet, hogy sikerül az alkalmas pillanatban. Így nem jutnak ki ebből a börtönből. De ha feltornázhatnák magukat a jéglejtőn – talán találnak valahol a sziklafalak közt egy kürtőt, amelyet meg lehetne mászni. Fönt a magaslaton aztán az út az Adare-fok sziklahátán és le a Ridley-parthoz csak gyerekjáték.
A bárd lépcsőt váj lépcső után, aztán egy darab lábszélességű ösvényt, és megint lépcsőket és megint ösvényt. A jégdarabok és jégszilánkok lesüvöl-
122
tenek a lejtőn és a tengerbe hullanak. Még aki nem szédül, annak sem tanácsos utánuk nézni. Pár száz méterre jutott a két útmunkás, ekkor a jéglejtő másik végén két sötét pontot látnak. A pontok mozognak és egész lassan közelednek. Elő a távcsővel! A két pajtás, Fougner és Savio, akik körülbelül 30 m magasságban a tenger fölött ugyancsak előre vagdalják magukat a jég fölött! Borchgrevink és Bernacchi kiabál, jeleket ad, azok átfelelnek és most mindkét oldalról lázas munka kezdődik, hogy a jégszilánkok csak úgy repülnek. Óra múlik óra után, a két csoport egyre közelebb ér egymáshoz. Végre kezüket nyújtják egymásnak, és pihennek egy pár percet, szorosan egy szabadon álló sziklára támaszkodva.
Fougner és Savio teljesen kimerült, rettenetes napokat éltek át. Az összehajtható csónakkal alig fél óra távolságra eveztek a legközelebbi előhegység mögé, aztán bent ültek a jégkásában, és a partra kellett menekülniök, ahol pár méter sík földet találtak. Amint a jégraj sűrű darabokban odasodródott, Saviónak sikerült egy fókát zsákmányolnia. A szalonnával tüzet raktak. A fókahús nagyszerűen kiegészítette élelmiszerkészletüket. Az éjszakákat a felfordítható, összehajtható csónak alatt töltötték el, álomra azonban alig lehetett gondolni, mert állandóan a tűzre kellett rakniok, máskülönben megfagytak volna. Már a második nap, éppen úgy, mint a másik kettő, megpróbálták a part jéglejtőjén felfelé kapaszkodni, lépcsőket vágva a jégbe. Még nem kerülték meg az előhegységet, amikor sötét lett, és vissza kellett menniök hálóhelyükre. Helyzetük kétségbeejtőre fordult. Ha nem sikerült volna nekik ezen az úton pajtásaikhoz visszatalálni, akkor elvesznek. És vajon a part jéglába egyáltalán elvezet-e odáig? "Most jön a hosszú éjszaka!" – nyögte a máskor oly bátor Savio, és minden negyedórában megkérdezte Fougnert, hány óra van. Hajnalhasadáskor megint talpon voltak, a tegnap vert ösvényen szerencsésen eljutottak az előhegységig, átküzdötték magukat, és folytatták útjukat a szédítő lejtőn, míg ők is meg nem pillantottak a másik végen két fekete pontot, megismerték Borchgrevinket és Bernacchit, és megkönnyebbülve fellélegzettek.
Most újra négyen vannak, és Borchgrevink megszabadult a legsúlyosabb gondtól. Megkezdődik a visszatérés, lassan, a lábakat egymás elé téve, a lejtős, keskeny gyalogösvényén, a lépcsőkön föl és le, végre a jéglépcsőn le a törmelékhalomig és a sátorhelyig, ahol a kutyák őrjöngő csaholással fogadják őket. Enni, etetni, aludni – Fougner és Savio csak 15 óra múlva kap erőre.
27-én újra délnyugati vihar, a hullámok felrohannak a lejtőn, mintha mindent el akarnának árasztani. Viharban lehetetlen átmenekülni a jégen. Másnap kiderül az idő. Fougner tanúsítja, hogy ott, ahol az összehajtható csónak fekszik, befagyott sziklahasadék vezet fölfelé. Bárddal és kötéllel biztosan meg lehetne mászni. Meg kell próbálni, más kiút nincs. Elindulnak
123
mind a négyen; bárdok, kötél, hegymászóbotok, valami élelmiszer – minden másnak ott kell maradnia. De a kutyák? A lépcsőn fel lehet őket húzni a jégre, de akkor lássák maguk, hogyan jutnak tovább. A jéglejtő szédítő ösvényén minden embernek elég dolga akad saját magával. Savio megy elől, mögötte hozzákötözve Fougner, Bernacchi és Borchgrevink. A kötél nagyobb biztonságérzetet ad, de aki lecsúszik, menthetetlenül magával ragadja a mélybe a többieket is. A kutyák nyomon követik őket, de elvesztik türelmüket és megpróbálnak előrerohanni. A lejtős jégen elcsúsznak, nem tudnak lábra állni, egyik a másik után csúszik le a sík lejtőn és zuhan a jégszirteken át a tengerbe. A szerencsétlenek úszással próbálnak menekülni, de rövid idő alatt megdermednek és elsüllyednek. A kutyacsapat egyre kisebb lesz, végül csak egyetlenegy marad. Az út háromnegyed részében fenntartja magát, akkor ő is lezuhan. A négy férfi szerencsésen eljut táborhelyükre az előhegység mögé. A maradék fókahúst megsütik, és az éjszakát az összeállítható csónak oltalma alatt töltik el.
Napkelte után egy órával mindenki készen áll az indulásra. Most meg kell próbálni a sziklákra való felszállást, kerüljön bármibe. A hasadékot, amelyről Fougner beszélt, amennyire kiveszik, egy jégoszlop tölti meg, amely majdnem függőlegesen emelkedik fel. Lépcsőket vágnak. Savio mászik elöl, nemsokára négyen egymáshoz kötözve lógnak, mint valami meredek létrán. A hátul kapaszkodó szorosan maga előtt látja az előtte levő lábát. Négy óra múlva elérnek 200 m magasságban egy fölöttük függő sziklát, amelyen kicsit megpihenhetnek. Lehetetlen "bevenni," a meredek lejtő innen mindkét oldalon egyenesen zuhan a tengerbe. A kövezetet csak vékony jégréteg borítja, amibe nem lehet lépcsőket vágni. Nincs tovább! A rettenetes erőfeszítés hiábavaló – ha innen egyáltalán ép bőrrel lejutnak, akkor nem marad más hátra, mint visszatérni a sátorhoz, és ott várni, amit a sors kimér rájuk. Egyik sem néz a másikra, egyik sem mer többé egy szót sem szólni. Minden szem egy sziklafokra tapad balra, amely valamivel mélyebben, mint ahol állanak, előmered a jéglejtőből. A sziklafokon meg lennének mentve. Innen csak rövid az út a havon föl a jégmentes törmelékig. A távolság körülbelül 10 méter – de a rongyos 10 méter a sík jéglejtőn le halálos mélység, legyőzhetetlen! Minden kísérletnek hajótörést kell szenvednie. Ha az egyik lezuhan, súlya a többit mind a mélybe ragadja, mert itt fönt csak éppen hogy állni tudnak, és nincs a legcsekélyebb támaszuk, nincs egy sziklacsúcs, nincs semmi, hogy a kötelet odaerősítsék.
Milyen terve van Saviónak? Megbolondult? Leoldozza magáról a kötelet, és mielőtt a többi megértené, hogy mit akar, leugrik és egyetlen hatalmas ugrásban kiköt a sziklán. Amikor szilárd talajt érez, földre veti magát és kezébe rejti arcát. A másik három dermedten nézi a hőstettet. Amint Savio fölemelkedik, átdobják neki a kötél végét, Borchgrevink a másik végét a
124
maga melléhez erősíti. Most más felépült a híd. Fougner és Bernacchi, egyik a másik után minden különösebb megerőltetés nélkül átküzdi magát Savióhoz. Borchgrevink, mint utolsó, ugyanarra az ugrásra vállalkozik, mint Savio, és a kötél által némileg biztosítva, ugyancsak szerencsésen megérkezik. Mind a három némán és meghatva szorítja meg szabadítója kezét.
Rövid pihenő után tovább mennek hegynek fel, még havon át körülbelül 30 métert és aztán a csupasz kőzeten 1600 métert. Közben éjszaka lett, de a teli hold megvilágítja ösvényüket. Gyakorlott hegymászók valamennyien, és megszokták az 30-60°-os emelkedést. Elérik a fennsíkot, ellépkednek a fennsík szélén az Adare-fokig, s onnan le a már jól ismert úton a Ridley-parthoz, ahol kitörő ujjongással fogadják őket.
A kunyhó népe már teljesen feladta négy bajtársát. Amint a hatalmas orkánnal a jégraj vadul egymásra tolulva kisodródott a tengerbe, a partról nagy, nehéz törmeléket ragadva magával, a férfiak a sötét árnyakban embereket véltek felismerni. Colbeck, aki a parancsnokot helyettesítette, azonnal megpróbálta az egyik cetcsónakot a szerencsétlenek segítségére küldeni. A tenger azonban olyan nyugtalan volt, és még olyan sok volt a jég a Robertson-öbölben, hogy a mentési kísérletet fel kellett adniok. Azután észleltek egy pár lezuhant kutyát, amelyek kis jégdarabokra menekültek, és amint a távcsővel felismerhető volt, félelmükben ide-oda futkostak. A kunyhó emberei ebből arra következtettek, hogy az expedíció elpusztult.
HÓVIHARBAN A ROBERTSON-ÖBLÖN ÁT
Május 15-én a nap utoljára szikrázik a látóhatár fölött. Pár napig még hamuszürke alkonyat pislog fel déltájban, aztán tökéletes éjszaka két és fél hónapon keresztül. A déli fény színhullámai kavarognak és örvénylenek az éteren keresztül. Ha a hold fényszórói végigtapogatóznak a fehér hegycsúcsokon és gleccsereken, olyan fakónak, olyan rettentően pusztának, olyan távolinak tűnik fel a vidék, mint a holdkráterek képe a csillagvizsgálók távcsövében. Több napon át egyáltalában nem nyugszik le a hold. Ezüstgolyója egyszer 24 óra alatt végig gurul a fekete-kék ég körül – egyszer a föld megfordul maga körül a hold fénye alatt; színjáték, ami emberszemnek csak a sarki tájakon kínálkozik, közel a földtengely két végéhez; fölemelő és egyszersmind megrázó látvány. A hosszú éjszaka a tíz kunyhólakó kitartását kemény próbára teszi. Nincs fény, nincs levegő, nincs mozgás. A vihar gyakran naphosszat a szűk, füstös lakóhelyen tartja őket, és mióta Evans a hőmérő leolvasásánál a sűrű hófúvásban eltévedt és az egész félsziget izgalmas végigkutatása után félig megfagyva akadt meg a sziklaszirteken, lehetőleg csak látótávolságra merészkednek el a hótölcsértől, amely levezet a kunyhóba.
125
A hideg olyan éles, hogy a puszta bőr pillanat alatt odafagy a legkisebb fémdarabhoz és fájdalmasan kisebesedik. Borchgrevink mégis fel meri vinni az Adare-fok hegyhátára 700 m magasságba a termográfot, amely a hőmérsékleteket önállóan lajstromozza, és tíz nappal később szuroksötét éjszakában le meri hozni. Július 14-én három kísérővel szánutat tesz az Adare-fok körül, az óriási jégturolások azonban csakhamar visszatérésre kényszerítik. Fóka csak ritkán akad, és ha a hús szűkös, a kutyák ragadozó farkasokká vadulnak. Egymásra támadnak. Olyan, mint valami titkos szavazás, néptörvényszék: a "kiszámolt" áldozat pontosan érzi, hogy mi áll előtte, elrejtőzik, nem merészkedik oda többé a közös lakomákhoz, és ha kint láttatja magát, őrei elvágják visszatérését a kunyhóba. Akkor vad hajsza kezdődik havon és jégen át. Az egész falka csaholva rohan az áldozat mögött – távoli vonítás, aztán hirtelen csend. Ha az utánuk vágtató férfiak elérik a gyilkos bandát, az elítélt állatból már csak a csontokat találják meg. Az élet a kunyhóban mind elviselhetetlenebbé lesz. Ha nem üvölt a vihar, a sivárság lidércnyomásként nehezedik mindegyikre, a csend dobog a fülben. A kényszerű tétlenség merevvé és bosszússá teszi őket. Nem lehet mindig csak aludni. Beépített ágyukban fekszenek és faggyúfénynél olvasnak. Colbeck ágya egyszer csak meggyullad. Szerencsére a kunyhó éppen elég mélyen be van havazva, léghuzatnál semmit sem lehetett volna megmenteni. Az intő eset után a sziklák védelmében azonnal élelmiszerraktárt rendeznek be sátrakkal, tűzifával és puskaporral, és tíz hátizsák áll mindig készen élelmiszerekkel, gyújtóval és a legszükségesebb felszereléssel a ház főbejáratánál. A verkli dalai annyira agyoncsépeltek, hogy már senki sem akarja őket hallani. Sakk és kártya elvesztette varázsát. Az esti társalgás egyre szűkszavúbb lesz. Ünos-untig ismerik egymást belülről és kívülről. Ingerült szóváltás még a legkellemesebb élmény, akkor legalább hamar tovatűnnek az órák, és aki meg tudja őrizni humora maradékát, az irigylésre méltó. Néha egy pohár bornak kell a hangulatot felfrissítenie, és a dohány szelídítő hatása megbecsülhetetlen. Csak Ranson, a zoológus nem iszik és nem dohányzik, és állapota valamennyiüknek gondot okoz. Az orvos, alig 30 éves, néhány hét alatt megderesedik. Ranson halálos betegsége nehezen nyomasztja őt is: skorbut vagy beriberi? Nincs semmiféle biztos tünet. Az evés nem okoz élvezetet, mindenki undorodik: hamar, egy pár perc alatt, sürgősen magukba tömik az ételt, mint valami üres hátizsákba. Ha a hajó-kétszersült kemény, mint a kő, vagy ha a friss kenyér nem sikerül, amelynek készítésében több sütőművész vesz részt egyenlőtlen sikerrel, a felhalmozódott bosszúság robbanásszerűen tör utat magának. A legkisebb eseményt, amely változatosságot hoz, lelkesedéssel üdvözlik. Egy kutya, amely két hónapja elkallódott, váratlanul megkerül, amellett kövér és zsíros – nyilvánvalóan tele húsosfazekaktól érkezik. Egy fókát egymaga nem győzhet le! Tehát bizonyára pingvinekből élt, amelyek most északon a nyílt vízen tartózkodnak.
126
A jéghatár nem lehet túlságosan távol, máskülönben éhenhalt volna az úton a Ridley-part felé. Ha a két lappnak sikerül kinyomoznia egy fókát, akkor akarva, nem akarva, szabadjára kell engedniök a lappok vadászszenvedélyét. Addig ingerlik áldozatukat, míg az feldühödik és védekezni kezd – ekkor elragadtatva táncolják körül az ordító állatot. Ide-oda hadonásznak a késsel, mintegy döfésre készen, a melle elé, amíg aztán hirtelenül markolatig behatol a szerszám, és a vér kilövell a tátongó sebből: olyan látvány, mely a félvadakat mámorba ejti. Ha a döfés túlságosan erős volt, a kés bent marad a sebben. A megkínzott állat hiába harap a markolatba és fetreng ide-oda a véres hóban, a penge csak mélyebbre hatol be, és végül eltűnik a markolattal együtt a zsíros testben. Savio és Must viseli el legjobban a sarki éjszakát. Szorgalmasan fogják be a kutyákat és buzgalommal varrogatják az 50 pár lappcipőt az eljövendő szánkóexpedíciókra. A cipőket lapp legelőfűvel töltik meg, amely nedvesség hatása alatt belsőleg elég, a lábat ezáltal nagyszerűen melegen tartja, míg a nedves harisnya megállásnál azonnal jégdarabbá fagy és a lábujjat megdermeszti.
Július közepén délben világosodni kezd egy kicsit. Július 27-én végre megint ragyognak a hegycsúcsok az újonnan feltámadt nap sugaraiban. Olyan ez, mint az ébredés valami merengő, nehéz álomból, nagyszerű fellélegzés. Újra vidám arcokat látnak. Hangos kacagás hangzik kívülről, ámbár a jegesen hideg levegőben a lélegzet pipafüst módjára száll a száj elé. Három szánkót megraknak 30 napra való élelmiszerrel nagy vitorlavászonzsákokban, jégbaltákkal, tartalék hótalpakkal, jégcsákányokkal és kötelekkel. Azonfelül ott vannak a rénszarvasbundák és a fegyverek. Mindjárt az első napos nap elindul délre Borchgrevink, Evans és a két lapp. A partig körülbelül 40 km, a jégtömbök káoszában azonban csak rettenetes megerőltetéssel hatolnak előre. Az első nap mintegy az út harmadrészét teszik meg, és az éjszakát egy jéghegy barlangjában töltik négy méterre a tenger fölött. Két ember áll őrt. A másik kettő sem alszik az izgalom és a nyugtalanság miatt. Reggel megmásszák a jéghegyet. Csodálatosan tiszta a kilátás, az idő, úgy látszik, állandó marad – tehát előre! Evans egy szánnal visszamegy, hogy magával hozza Colbecket három emberrel és két további szánnal. Valahol fent az Admiralitás-hegy lábánál menedékhelyet kell berendezniök alapnak a vidék kikutatására. A három ember előtt most meglehetősen sima pálya van, és hótalpakon jól haladnak előre. Délután a jég megint nehezebb lesz, de azért tovább sietnek, pihenő nélkül az éjszakai sötétségen át. Csak ha föld van láttávolban, akkor nyugszik meg a vezető. A kutyák húzzák a szánt, hogy a nyelvük kilóg, fókát szimatolnak – szívesen látott zsákmány. Fókaszalonnától lobogó tűzön kakaót főznek. Aztán megint előre az egész éjszakán át. Amikor jön a reggel, vastag ködben tapogatóznak előre. Embert, kutyát, poggyászt, mindent dér borít. A légsúlymérő félelmesen süllyed. Amikor a köd megritkul, a két lapp feltűnően sokat suttog anyanyelvén: délen fenyegető felhők lógnak, hirtelen
127
eltűnnek a hegyek csúcsai valami örvényben. A hó lavina módjára zúdul a lejtőkön lefelé. A kutyák azonnal vastag gomolyaggá zsugorodnak össze, és mielőtt még lecibálják a hátizsákokat a szánokról és a sátorba tömik, már a hó- és szélroham a kis karavánra tört. Négykézláb kuporogva hozza az egyik a forralót és valami élelmiszert, aztán mind a hárman be a hálózsákokba, magukra terítve a sátrat. A sátorcövekeket felállítani egyelőre lehetetlen. Egy ideig így hevernek és figyelnek az orkán üvöltésére. Bámulatos gyorsasággal gyöngül, egyidejűleg azonban a hóteher egyre nehezebb lesz a sátortetőn. Most elkezd a jég pattogni és ropogni alattuk. Ha a szélnyomás szétszakítja a jeget, mindennek vége. Minden pillanatban megnyílhat egy szakadék, és elnyelheti a hálózsákokat az alvókkal együtt. A vihar elől megvéd a hóteher, viszont azzal is fenyeget, hogy megfojtja őket. Kicsavarodnak hálózsákjukból és térdükre támaszkodnak. Fel tudják emelni a sátortetőt egy méterre, és légzőnyílást szúrnak bottal a hóteherbe. De ha a bot nincs állandóan mozgásban, a kémény rögtön betömődik. Míg az egyik magasra feszíti hátával a sátrat, a másik meggyújtja a forralót, és két megfagyott fókaszívből lakomát készít. Most a melegben a sátor olvadó hótól lesz nedves. De ha nem ég a láng, odafagy a sátor a hófalhoz, és akkor nem kell többé megtámasztani. Most védve érzik magukat, mint valami barlangban, melynek falain a kis lámpa fényében jégkristályok csillognak.
Három napig feküsznek így eltemetve a hóban; esznek, dohányoznak és alusznak. A két lapp bánatos népdalait énekli vagy mesél életéről fent északon a föld túlsó félgömbjén. A közös létért való küzdelem minden különbséget elmos a művelt európaiak és e primitívek közt. Az egymásrautaltság a legszorosabb barátokká kovácsolja őket. 31-én éjszaka a spirituszhőmérő 40°C-t mutat. A higanyhőmérő befagyott. Amint reggel a hótakaróba nyílást ásnak, Must megtörik. A másik kettő kakaót főz neki, masszírozzák, a lámpába lélegeztetik; ezáltal kicsit összeszedi magát. A vihar végre lecsillapodott. Mind a hárman kimásznak. Hol a kutyák, hol a szánok? Köröskörül semmi, csak a hó. A síbotokkal körülturkálnak. Ott lent mozog valami, egy kutya lesz látható, aztán egy kötél. Tovább ásnak a kötél mentén, és a szánhoz jutnak, közelében a többi kutya, a jégre fagyva, amelyen letelepedtek. Fáradtak az éhségtől, a legtöbben felfalták fókabőr szíjaikat egészen a nyakörvükig. Rettenetes munka a szerszámokat újra rendbehozni.
Délután felszakad a ködfüggöny. Hirtelen előttük állnak az Admiralitás-hegység hegyhátai és gleccserei, túlemelkedik rajtuk délnyugaton a hatalmas Mount Sabine, mint valami légtükrözés. Nem messze délre sötét, egészen hómentes föld tűnik elő. Földet jeleznek a jég hatalmas túrlásai is. A kutyák megszimatolják és inuk szakadtából húzzák a szánt, pedig elég nyomorúságos lakomában volt részük. Megint este és éjszaka lesz. Tíz órakor hirtelenül sötét sziklák állnak őrt a kimerült vándorok fölött, és egy kis fjord ad nekik
128
dél felől védett táborhelyet. A kutyák üvöltenek örömükben. Alig szerszámozzák le őket, visszarohannak a jégre, és nemsokára vad harcba keverednek egy fókával. A társaság két nagy fókát zsákmányol – nagyszerű esti lakoma embernek és kutyának, és a hatalmas szalonnatűz az első emberi árnyakat veti az újonnan felfedezett föld sziklafalaira.
Hátizsákkal a jégen
AZ ADMIRALITÁS-HEGYEK GLECCSEREI
A föld, amelyre Borchgrevink és két lapp kísérője 1899. július 31-én este először lépett, közelebbi vizsgálatnál a part előtt elterülő, körülbelül 10 km terjedelmű kis szigetnek bizonyul. Körülbelül 560 m magas, szürkészöld palából álló magas sziklakúp, amely dacosan feszül két hatalmas gleccsernek. Ezek az Admiralitás-hegyek magaslatairól jönnek le, lent egyesülnek és hatalmas jégnyelvet nyújtanak a Robertson-öbölbe előre. Azelőtt, nem túlságosan régen, a gleccser ezen a sziklakúpon is áthömpölygött, mint azt a kőzet számos gyalunyoma mutatja. Most a szigetet és a szárazföld közt levő csatornát rettenetes jégtömegek töltik meg, amelyek jobbra és balra lefolyást találnak.
A sziklasziget, melynek Borchgrevink az expedíció védnöke tiszteletére a "York herceg-sziget" nevet adja, két hónapig támaszpontjuk lesz az ismeretlen hegy- és jégvilág kikutatására, míg a téli jég szilárd marad. Először is összeköttetést kell szerezniök a főtáborral, melynek sorsa nagy gondot okoz a vezetőnek. A segélyexpedició, melynek Evanst át kellett volna hoznia, nem jelentkezett. Amint Borchgrevink augusztus 4-én megint a Ridley-partra érkezik, ott mindent rendben talál. A háromnapos hóvihar, amely meglepte az előőrsöt a jégen, megakadályozta az utócsapatot az elindulásban. Rosszabb ennél, hogy Hanson állapota egyre aggasztóbb. Arra nem lehet többé számítani, hogy a megerőltető menetelésekben részt tudjon venni. Augusztus 14-én négy ember négy szánnal elmegy a York-szigethez. Bernacchi és Evans rögtön megint visszatér, míg Fougner és Ellefsen ott marad, hogy hókunyhót építsen. De csak, amikor Borchgrevink és Colbeck a két lappal segítségükre siet, sikerül nekik egy hófülkében, tíz méterre a tengertől az északnyugati oldalon, vihartól és hótól némileg biztosított tábort berendezniök: pinceszerű kerek nyílást, melynek két méter az átmérője és 1,60 m a magassága. A tetőt hótalpakból, szánakból, fókabőrökből és sátorvászonból tákolják össze, a bejárat csak egy méter magas, és bőrrel akasztják be. A legbelső sziklasarokban áll a tűzhely. A zsírtűz füstje rögtön mindent zsíros koromréteggel feketít be, és elviselhetetlenül csípi a szemet. Akit munkája nem kényszerít arra, hogy benn tartózkodjék, a szabadba menekül, pedig dühös hideg van. A legalacsonyabb hőmérséklet ezekben a hetekben
129
40 és 2/3 °C. Ez a menedékhely alig elégséges nyugvóhelynek, és ha hat hálózsák megtelik embereivel, nem marad egy ujjnyi széles tér sem köztük. De nem is szobaszolgálat a feladatuk ebben a jégvagonban, hanem csupa szabadban elvégzendő munka. Az Admiralitás-hegységet kell feltérképezniök, amennyiben lehetséges; meg kell határozniok a Robertson-öböl partvonalait. Tanulmányozniuk kell a gleccserek mozgását. Az elérhető hegyhátakról kőzetmintákat kell gyűjteniük. Meg kell keresniök a hegység növényzet-nyomait. Meteorológiai megfigyeléseket kell tenniök. Egyszóval mindazt végre kell hajtaniuk, ami csak egy tudományos expedíció sokoldalú feladatához tartozik. A két gleccser közül, amely közvetlenül a York-sziget mögött találkozik, Borchgrevink a délit John-Murray-gleccsernek, az északit jó barátjáról Frank-Dugdale-gleccsernek nevezi el. A körülbelül ezer méter magas hegyhátat, amelyet a két gleccser oldalba fog, Sir Archibald Geikie, az érdemes skót geológus tiszteletére Geikie-föld néven iktatja be a Viktória-föld térképébe. Ha sikerülne a hatalmas Dugdale-gleccseren és a Geikie-földön át előrehatolni délre a Mount Sabine-hez, ha éppen meg tudnák mászni az utóbbi 3000 m-nél magasabb ormát, akkor szétterülne előttük a Viktória-föld egész panorámája. És a föld valamennyi hegyláncának háromszögelése számára, le egészen a Déli-sarkig nagyszerű álláspontot nyernének majdnem madártávlatból. Vajon sikerül-e feljutni ide? Meg kell próbálni. De már az első szánexpedíciók, amelyek fölmásznak a gleccserre, megsemmisítik a büszke reményt. A gyakorlott hegymászók ugyan feljutnak a szilárd gleccserlejtőkre jégbaltával és kötéllel, ámbár a szánkók szállítása nem gyerekjáték. Fent azonban a fehér halál fenyeget lépésről-lépésre. A csalóka pompás hótakarót gyakran láthatatlan csapdák borítják, amelyek szakadékokba és örvényekbe vezetnek le. És különösen a hegyoldalak közelében, amelyeken a jégfolyók lassan csúsznak lefelé, a felülről való óriási nyomás következtében jégszirtek és jégtömbök vad rommezeje keletkezik, úgyhogy emberfeletti erőfeszítésbe kerül, hogy elérjék a biztos kőzetet. A sok expedíció közül alig egy múlik el valami izgalmas, vagy félelmes élmény nélkül. A két lapp őrülten makacs vakmerősége gyakran a többi idegeire megy. Egyszer nem találják Mustot, aki a karaván végén haladt. Az út szokatlanul jó, valamennyien kioldották magukat, és örülnek, hogy végre terhes akadályozás nélkül haladhatnak. Hol maradhatott a fickó? Borchgrevink a távcsővel felfedezi a szánt és a kutyákat messze lent a gleccseren, Mustot azonban nem találja. Savio lesiet: látják, amint odaérkezik a kutyákhoz Hirtelen ő is eltűnik. Biztosan szerencsétlenség történt! Két ember lélekszakadva rohan le hótalpakon és a két lappot nem messze a szánkótól egy jégszakadék közelében találja meg nehéz foglalatosság közben. Must egyik kedves kutyája lezuhant. Egy pár fiatal kutya azok közül, amelyek a Ridley-parton születtek a kunyhóépítés óta, mindig el szokta kísérni egy darabon két gondozóját. A szerencsétlenül
130
járt kis állat nyolc méter mélyen fekszik egy kis előugráson, amely a jégszakadék falából emelkedik ki. A kutya panaszosan nyöszörög. Must hiába kísérelte meg, hogy felhozza. Egyedül semmit sem tehet. Hiszen még szíja sincs, és ha lenne, ki tartaná? Savio nem hozott ugyan szíjat, viszont most már ketten vannak, és hamarosan segítenek magukon. Bőrkabátjuk körül hosszú, erős bőrövet hordanak. Lecsatolják, levetik kabátjukat, egymáshoz kötik a két övet, és a szükségkötél egyik végét Must nadrágszíjához erősítik. Azután Savio Must segítségével óvatosan áttolja lábát a jégszakadékon, és amikor erősen megtámaszkodott odaát, erről a hídról lassan leengedi barátját. Must eléri a kis kutyát, és Savio mindkettőt felhúzza. Egy óra múlva büszkén érnek a többiekhez: a mentés sikerült. Nem az egyetlen eset, hogy egy kutyáért kockára teszik életüket. Túlságosan biztosan érzik magukat a jégen, és gyakran pajkosan kihívják a veszélyt. Noha Borchgrevink megtiltotta, hogy egyedül mászkáljanak, az önfejű Savio nagy, kora reggeli sétát tesz a Dugdale-gleccserbez. Csak Lars kutya kíséri. Még este sincs otthon. A bajtársak már horkolnak hálózsákjaikban. Csak Borchgrevink vár gondterhelten a szökevényre. Éjfélkor végre megjön Savio. Feltűnően halvány, teljesen kimerült, köhög, és nyilvánvalóan fájdalmai vannak mellében, de nem akar beszélni. Csak lassan mondja el, mi történt vele. Amikor reggel a gleccser tágas felszínén vándorolt, a frissen esett hó hirtelen engedni kezdett lába alatt, és ő belezuhant egy mély jégszakadékba, fejjel lefelé, válla a jégfalak közt fájdalmasan becsípve, alatta feneketlen mélység. Amikor rettenetes helyzete tudatára ébred, először megpróbálja, hogy megforduljon, és újra felegyenesedjék. Balra tőle a jégszakadék szerencsére még pár méter távolságra olyan szűk, hogy felsőtestét nem engedi át. Merhet tehát mozogni. Sérülésektől megvédte vastag bundája, és sikerül megint lábára állni, amely a jégfalakon itt-ott támaszt talál. Felülről csak ködös kék fény hat le hozzá. A nappali világosság nem jut ide, mert a jégszakadék falai hegyesszöget alkotnak. Nem számíthatja ki, milyen mélyre esett, de kísérője, Lars ugatása borzasztó messziről hangzik. Segítségért kiált, a kutya felel egy ideig, aztán hirtelen halotti csend lesz. Savio torkaszakadtából kiált órák hosszat, míg be nem reked és hangja el nem hal. Idegen segítség nélkül nem gondolhat menekülésre, és honnan jönne segítség, amikor senki sem tudja, hol van? Hiába a vastag prémbunda, lassanként fázni kezd. A lába megmerevedik. Még ennivaló sincs nála, hogy megmelegedjék és megerősödjék. Végigkutatja zsebeit morzsák után. Az első, amit talál, egy cigaretta – szagolni már élvezet. Ez lesz talán siralomházi lakomája. Hirtelen valami keményre, fára bukkan keze: erős norvég késének pengéje és markolata, amit Borchgrevink ajándékozott neki. Egy kés, egy erős kés! Most már nem annyira gyámoltalan, az életösztön emésztő láng módjára lobog fel benne. A sík jégfalba óvatosan, lassan lyukat farag, vág és tör maga előtt, aztán oldalt valamivel magasabban egy másodikat.
131
Most bal lábát annyira felhúzza, hogy cipőcsúcsa is mélyedésbe kapaszkodjék bele. Feltámaszkodik és így feltolja hátát kicsit a másik jégfalon. Másik lába nemsokára a második nyílásban van, és megismétlődik ugyanez a munka. Így mászik felfelé lassan, rettenetes lassan. Nappal már nem ér ki a jégsírból, az éjszakát nem éli túl, erről gondoskodik a hideg. Minél magasabbra jut, annál jobban kiszélesedik a szakadék, és kétségbeejtően nehéz lesz az egyre visszahúzódó hátsó falnak elég erősen nekitámaszkodni – egy szerencsétlen mozdulat, és mindennek vége! És ha kése kicsúszik a kezéből, vagy ha a penge összetörik – már rágondolni is dermesztő: nem jobb lenne-e egyszerűen lebukni és véget vetni a kínszenvedésnek? Amikor a szakadék szélét már csak két méternyire látja maga fölött, görcs fogja el. De kinyújtózik és keményen kifeszül, mint valami deszka, összeharapja fogait – legyőzi a rohamot, és tovább húzza magát fölfelé. Végre kezével egészen a szélig nyúl – még egy utolsó erőfeszítés, és felért! Mindkét lába megint szilárd jégen áll, pár lépést eltámolyog a mélységtől, aztán összeesik. Amint hosszú ájulás után újra magához tér, éjszaka van, a csillagok magasan ragyognak az égen, Lars kutya fölötte áll, és résztvevően nyalogatja arcát. Savio a sötétségben keresi és megtalálja a lefelé való utat, eléri a tábort és megmenekült. Minthogy az orvos éppen kéznél van, előveszi a kimerültet. Mellén és vállán bizony csúnyán megsérült a beteg. Elbeszélése azonban annyira valószínűtlenül hangzik, hogy másnap meg kell mutatnia a szerencsétlenség színhelyét, a szakadékot. Borchgrevink kötélen lebocsátkozik. Megtalálja Savio késnyomait 21 m mélységig, és a jégdarabokat, amelyeket ledob a szakadékba, csak akkor hallják leérni, amikor Savio kikötés-helyét már régen elhagyták!
Borchgrevinkkel majdnem ugyanaz történt, mint a könnyelmű lappal. Amint egyik nap hatan a gleccserjégen át a Geikie-földhöz vándorolnak, és egy keskeny hóövön, amely a gleccsermorénák és a csupasz szikla közt húzódik, szánnal járható utat találnak, ahol a kötél nélkülözhetőnek látszik, Borchgrevink egyszerre érzi, amint a hótakaró enged alatta. Van annyi lélekjelenléte, hogy erős hegymászóbotját a képződő nyílás fölé keresztbedobja, és ezáltal megmenekül a lezuhanástól. 350 méterre feljutnak a hegylejtőn, ekkor azonban a kutyákat és a szánt két emberrel, Bernacchival és Ellefsennel hátra kell hagyniok a Dugdale-gleccser partmorénáján. A négy másik, Borchgrevink, Savio, Colbeck és Klövstadt szerszámokat és élelmiszereket csomagolnak hátizsákjukba, jégtámaszokat kötnek cipőjük alá, és tovább kapaszkodnak felfelé egy jégperem mentében, amely a hegylejtőt torlaszokban kíséri felfelé. Helyenként az ösvény, amelyet a jégbaltával kell törniök, olyan keskeny, hogy testüket oldalra kell hajtaniok, hogy a függőleges sziklafal előreugró fogai mellett el tudjanak menni. A gleccser fölött 500 méternyire hirtelen megszűnik a jégperem, a szikla élesen délre hajlik és meredeken zuhan egy hatalmas jégtetőre, amely simán és tükörfényesen vezet le 500 méternyire
132
nagyon ferde szögben a Dugdale-gleccserhez. De alig két méternyire új jégszakasz kezdődik, a sziklafal mentén kanyarog föl a hegységig, és úgy látszik, elég széles utat tár. Borchgrevink át akar tehát mászni a veszélyes szakadékon. A többiek intik és ellene szegülnek, de a vezető keresztülviszi akaratát. Eltűnik a sziklasarok mögött, míg a három kísérő görcsösen feszíti a hóba lábát és botját, és feszülten figyeli a kötelet, melynek elülső vége még petyhüdten szalad a sziklasarok körül. Ha az első ember lezuhan, súlya valamennyiüket a mélybe sodorja.
Sziklakiugrásokba kapaszkodva karjával és lábával, Borchgrevink túljut a veszélyes helyen. Amint azonban az új jégtarajon áll és lenéz a félelmes lejtőn, a pár hó- és jégdarab után, amelyek lába alatt felolvadtak és most növekvő sebességgel lesüvítenek a Dugdale-gleccser kék szirtjeire, le kell hunynia szemét, és minden erővel a sziklába kapaszkodnia, máskülönben legyőzi a szédülés és lebukik. Amint egyensúlyát visszanyeri, odakiált a bajtársaknak, hogy kövessék. Savio az első. Ő is látta, hogyan vágtatnak le a siklón a jég- és hógombolyagok, még tréfálkozik is rajtuk, amiért a másik kettő hevesen megszidja. Csodálatraméltó nyugalommal megy át, és a két utolsó baj nélkül követi. Aztán valamennyien folytatják a felszállást. Amikor 1000 méterig feljutottak, odatapadnak egy meredek sziklafalhoz, és nem mehetnek sem hátra, sem előre. Egészen eltévedtek és már szemük előtt látják halálukat. Kétségbeesett helyzetükben megint Savio, a lapp az, aki a többiekért kockáztatja életét. Kioldozza magát, visszamászik előbbi nyomukon, és utat talál egy sziklakiugráshoz, amely szilárd támasztópontot ad. Hosszú hiábavaló kísérletek után sikerül odavetni neki a kötelet. Savio Borchgrevinket húzza fel elsőnek. Aztán jönnek a nehéz hátizsákok a műszerekkel, az élelmiszerekkel és a gyűjtött kőzetmintákkal, utoljára a másik két ember. És még a fölszállásnál is rosszabbul üt ki a leszállás, amíg megkerülik a szédítő sziklasarkot a Dugdale-gleccser fölött, és a már szabályos keskeny ösvényen a jéglejtő fölött valamennyire biztonságban érzik magukat. Amikor megérkeznek szánjaikhoz, alig állnak a lábukon.
Ez a nap fájdalmas leckét ad nekik, hogy kutatási buzgalmuknak határa van, s hogy a Mount Sabine elérhetetlen számukra, és ha újra kockára teszik életüket, ahogyan azt ma merészelték, az egész expedíciónak nagyon gyors, szerencsétlen vége lehet. A Viktória-föld első átkutatásának eddig elért eredményei 1899 két tavaszi hónapjában (augusztusban és szeptemberben) úgyis elég gazdagok. A Déli-sark-térkép egyik nagy fehér foltja megtelt partrészletekkel és hegyvázlatokkal. A Robertson-öblöt pontosan meghatározták, a körülötte fekvő magaslatokat, a gleccsereket stb. megmérték és geológiai gyűjteményük jelentékeny tudományos távlatot tárt fel: a hegyhát, amely az Adare-fokban végződik, lyukacsos bazaltból, tehát vulkanikus kőzetből áll, amely egyszer a föld belsejéből, mint láva szakadt fel és merevedett meg; a York-
133
sziget és a Geikie-föld palahegyhátai azonban üledékes kőzetből állanak, amely vízlerakódásokból képződött és a tengerfenékből emelkedett fel. Ugyanezt a palát állapítja meg Borchgrevink az expedíció további útján is, mélyebben dél felé, a Wood-öbölben, és ugyanez a pala található a Déli-sarkon túl azokon a szigeteken, amelyek a Horn-foktól délre, a Graham-föld előtt terülnek el. A geológiai összeköttetés vonalán, amely Ausztrália és a Déli-sark közt húzódik a Viktória-földön át tovább a dél-amerikai Tűzföldhöz, nyilvánvalóan hatalmas hegyvonulat terül el, melynek lassankénti felderítése lesz a további délsarkkutatások nagyszerű feladata. Olyan kövületeket azonban, amelyeket Larsen kapitány 1892-ben a Seymour-szigeten a Graham-földtől keletre talált, hasztalanul keres Borchgrevink a Viktória-föld üledékes palájában. Vajon ott, ahol ma a gleccserek jégtömegei minden völgyet megtöltenek és az örök hó még a működő vulkánokat is cukorsüvegekké változtatja, sok évezreddel ezelőtt, mikor a Föld és a Nap más helyzetet foglalt el, forró égövi növény- és állatvilág élt-e, ahogyan ez az arktikus szárazfö1dekre nézve bebizonyítottnak vehető – olyan kérdés ez, melynek megoldása a jövőbeli kutatás számára van fenntartva.
Október elején Borchgrevink visszatér övéivel a főtáborba. A gyűjteményeket és a felszerelést átszállítják. Nyár elejével nem lehet többé arra számítani, hogy szabályos összeköttetés lesz a York-sziget és az Adare-fok közt. A legnehezebb munkát végrehajtották és az egyre hosszabbodó napok kárpótolnak a kiállott fáradságért. A hangulat mégis nyomott a kunyhóban: egy pajtás nem látja meg hazáját soha többé. Hanson zoológus menthetetlenül elsorvad, bélcsavarodás járul ismeretlen bajához. Október 15-én hal meg, amikor a pingvinek megmérhetetlen tömegei éppen visszatérnek téli tartózkodási helyükről, az állójégről, mint valami sáskahad árasztják el a Ridley-partot, és sebbel-lobbal mászkálva és ugrálva a sziklák közt, fészkelő helyeket keresnek. A halott kívánságára egy nagy vándorkőhöz temetik el az Adare-fokon 300 méterre a tenger fölött. A sírgödröt dinamittal kell kirobbantaniok. Aztán a kilenc ember szánon viszi a koporsót a sziklafalra, míg a pingvinek kíváncsian tolakodnak oda és fekete-fehér szerzetesi tollruhájukban egészen a sír széléig csodálatosan mozgalmas, tragikomikus temetési menetet alkotnak.
A kunyhó egy beépített ágya immár üres. Ki lesz a második áldozat? Ez a néma kérdés valamennyiüket nyugtalanítja. A munka öröme csak lassan növekszik; de minden nap meghozza a maga feladatát. A pingvinek már primitív törmelékfészkükön ülnek, és a szakács friss tojásokban dúslakodik -
134
nagyszerű változatosság az ebéd- és vacsoraasztalon. Valamennyi madárfajta tojását, ami csak a fokon és a York-szigeten fészkel, gondosan összegyűjtik, éppen úgy magukat a madarakat is minden életkorban. A vadászat nem mindig élvezetes, mert a skua-sirályok megtámadják a vadászokat, és a fehér és barna viharmadarak 5-6 méter távolságból üldözőik szemébe köpik utálatosan büdös, olajos, sárgás-barna gyomortartalmukat. December 10-én utolsó szánexpedícióra indulnak a York-szigetre. Dr. Klövstad és Must még egyszer felmegy a Geikie-fökdre. Elérhető magasságban nem találnak ugyan madárköltőhelyeket, viszont egész mohagyűjteményt hoznak magukkal, amely még odavaló bogarakat is rejt. Borchgrevink és Savio átkutatja a York-sziget keleti partján a Crescent-öblöt és délen a Colbeck-öblöt, átdolgozza magát a szárazföldig, és 1000 métert mászik meg, hogy rénszarvasmohát keressen. Félmagasságban egy leguruló óriási sziklatömb majdnem agyonütötte mind a kettőt alvóhelyükön. Amikor a kő utoljára a földbe ütközik, szerencsésen két darabra hasad, az egyik széttörik kis darabokra, a másik egyenesen a sátor felé gurul, és két méterre tőlük egy nagy hóhalomban köt ki. Amikor az expedíció december 15-én visszatér a kunyhóba, a Robertson-öböl jégtakaróján már mindenfelé jéghasadékok és széles rianások tátonganak, amelyek fáradságos kerülőket okoznak. Néhány nap múlva a Ridley-part körül nyílt víz csobban. Az összehajtható csónakból kutatják a mélytengert. Segítségükre van a tengervíz varázsos tisztasága. Ott lent nyüzsögnek a héjasállatok, medúzák, polipok, szivacsok, férgek és kagylók. A víz majdnem olyan, mint valami nagyítóüveg. Felülről mindjárt ki lehet keresni a legszebb példányokat, mielőtt leengedik a hálókat. Halak, fókák és pingvinek szökdösnek a mélyben, pályájukat habok ezüst vonala jelzi. A felületen diatomeák és algák úsznak, és a planktonháló állandóan dolgozik. December 28-án, szorosan a Ridley-partnál, valóságos tengeri szörnyeteget zsákmányolnak, egy 45 kilós óriási medúzát, 75 cm átmérőjű kékesvörös haranggal és 5 m hosszú nyálkás sugarakkal. Tiszta időben a levegő csekély nedvessége könnyebben elviselhetővé teszi a hideget. A hirtelen hóviharok nyáron nem olyan hevesek, mint máskor, cserébe annál tovább tartanak, és napokon, egyszer egy egész héten át alig hagyhatják el a kunyhót, hogy elvégezzék az obszervatóriumban a legszükségesebb megfigyeléseket. Ilyenkor a kilenc ember hangulata is leszáll a fagypont alá. A szem valósággal éhezik a legkisebb zöld foltra. Mindig a ragyogó fehérség köröskörül – igazi kínszenvedés, és egy barlang fekete foltja a sziklákban jótékony pihenéssé lesz a sarki nyár szakadatlan, fárasztó fényében.
"Meddig üljünk még itt és meddig figyeljük egymás öregedését? Meddig? Meddig?" És miután 1900. január ll-én az egész jég felkerekedett és kisodródott a Roberston-öbölből, a szemek egyre gondterhesebben fordulnak északra, ahonnan a megváltásnak kell jönnie. Egymás kezéből tépik ki a távcsöveket.
135
"A hajó! Hol marad a hajó? Már régen úton kell lennie – a látóhatárig jégmentes a tenger. Csak nem..." A mondatot egyik sem meri befejezni.
Január 26-án Borchgrevink és Savio, mindegyik a maga kajakjában, lehajózik délre a parton, hogy visszahozzák azt az élelmiszert, amelyet első, olyan kalandosan végződött szánútjuknál áprilisban otthagytak. A part jéglábán meglepetésükre kutyanyomot vesznek észre, amelyet messze délre követnek, amíg a vízből megközelíthetetlen gleccseren elvész. Ez bizonyára egyik a kutyák közül, amelyek akkor olyan nyomorultul elpusztultak. Másnap visszafelé elhatározzák, hogy abban a kis menedéköbölben töltik el az éjszakát, amely tíz hónappal azelőtt majdnem sírjuk lett – mert az idő rendkívül szép. A kajakokat a jól ismert partokra húzzák, megvacsoráznak, és Borchgrevink csónakba kuporodik. Alighogy kedélyesen kinyújtózkodott vitorlavászon takarója alatt, amikor Savio, aki még kint maradt, rémülten kiált fel: "Lavina, lavina! Gyere ki! Gyere ki!" Borchgrevink lökést érez kajakján, aztán rettenetes ropogást és dübörgést hall, nehéz hó- és kőlavina vágtatott el néhány méterre nyugvóhelyüktől. Amint kidugja fejét kajaklyukából, a levegő annyira megtelt hóporral, hogy alig tud lélegzeni. A lavina a tengerbe zuhant, amely hatalmasan felörvénylik. Savio, aki a csónakot az utolsó pillanatban a vízbe akarta taszítani, egy kiugró szikla alá ugrott és még éppen hogy megmenekült. Ez a felülről jött barátságtalan üdvözlet elveszi mindkettőjük kedvét, hogy ottmaradjanak. Ezért visszaeveznek a kunyhóhoz. Burmann, a jávorszarvas-kutya, amely elkísérte őket, az úton kiesik Savio kajakjából, és úszással akarja elérni a földet, a meredek parton azonban nem talál helyet, ahol megvethetné lábát. Hogy megmenthessék, szabályos vadászatot kell rá tartani, mert a kutyák félnek a kajakoktól, amelyek minden ügyetlen mozdulatra elvesztik egyensúlyukat. Már az maga hallatlan merészség, hogy ilyen könnyű dióhéjon ki akarják húzni az állatot a vízből. Ha a csónak felfordul, az evezős is úgy jár, mint a kutya: partraszállni nem tud, és a hideg vízben hamarosan megdermednek a tagjai. Egyszer már a két ember közös erőfeszítéssel a vízen tartja az állatot, de olyan kétségbeesetten védekezik, hogy el kell engedniök, hogy ők maguk ne járjanak pórul – és a vadászat újra kezdődik. Egy kis jégdarab menti meg őket, amelyet az ár délről feléjük hajt. Erre mászik fel a kutya, és innen ugrik Savio kajakja fedélzetére, amely a hirtelen megterheléstől majdnem felborul. A két férfi megkönnyebbülten lélegzik fel, amikor reggel felé végre a Ridley-parton áll. Pajtásaikat még mély álomban találják, és örülnek, hogy tüstént bebujhatnak nyoszolyájukba.
Borchgrevink aludt egy darabot, amikor egyszerre felijed. Egy nyers ököl erősen az asztalra csap, és egy jólismert hang bömböli: "A posta! A posta!" Jensen kapitány a szoba közepén áll! Már a kunyhó előtt kint megtalálta Ellefsen szakácsot, és megtudta Hanson halálát. Ez lelohasztja egy kicsit a viszontlátás örömét. Mindenki tüstént talpon van. Az első hír a nagyvilágból, amely-
130
től majdnem 14 hónapja el voltak zárva: a búrok október óta háborúban állanak Angliával, és győzelmet győzelemre halmoznak! A december 18-ai újságok jelentik Buller angol tábornok 15-i súlyos vereségét. Aztán szétosztják a postát. Mindegyik visszavonul leveleivel ágya csöndjébe. Jó hírek, néhány szomorú is. Egy kis levélcsomag érintetlenül marad az asztalon.
A "Southern Cross" az Adare-fok előtt jeget talált, ezért Jensen kapitány egy cetcsónakban előreevezett. Dél felé megjön a hajó is, amely télen át a Campbell-sziget vizeiben parancs szerint a cethal-állományt kutatta. Már december l8-a óta megint úton van, január 6-17-ig megrekedt a jégrajban és emiatt elkésett. Ha a nyár maradékát ki akarják használni, hogy tovább nyomuljanak délre, akkor nincs veszteni való napjuk. A legnagyobb sietséggel becsomagolnak. A gyűjteményeket, a felszerelést és élelmiszert a fedélzetre szállítják. A beteg és gyönge kutyákat agyonlövik. A kunyhóban szenet hagynak, nem romló élelmiszereket és kimerítő tudósítást az expedíció eddigi lefolyásáról és az elvégzett munkáról egy pár fényképpel együtt arra az esetre, hogyha a "Southern Cross" nem jut többé haza. Utolsó látogatás a halott bajtárs sírjánál az Adare-fokon – aztán február 2-án kifüstölög a hajó a Robertson-öbölből, hogy a fok körül délre haladjon be a Ross-tengerbe, amely a híres angol nevét viseli; ő járta be elsőnek ezt a vizet egészen a nagy jégbarrierig kerek 60 évvel ezelőtt, és azóta nem talált követőre. Ha a szerencse hű marad hozzájuk, talán sikerül nekik még valamivel többet látni ott lent a világból, mint amennyi magának Rossnak megadatott.
Az északi Possessions-szigetnél, a Viktória-föld keleti partja előtt, 1900. február 3-án a "Southern Cross" kiköt egy órára. A szigetet most jóval vastagabb hótakaró borítja, mint 1895-ben. A négy év előtti látogatás jelentése még az akkor felálított vasszekrényben van; rövid adatokkal kiegészítik a mostani expedícióról. Kőzetmintákat gyűjtenek, aztán gyorsan csónakba és vissza a fedélzetre. Meglátogatják a Coulman-szigetet, ahol még eddig nem járt ember, és azután Jensen kapitány a szárazföld felé evez. Egy messze előreugró fok kerül látótávolba, ami Ross térképéről hiányzik. Borchgrevnk elnevezi feleségéről Constanze-foknak. Azután egy második öböl tűnik fel, amelyet 25 m magas belföldi jég borít. A jég egy nyugati hegyláncról jön le, amely magasabbnak látszik a Mount Sabine-nál. Egy fjordszerű bevágás ezekbe a gleccseri tömegekbe, amelyeket alacsony és egyenletes jégtakaró von be, kikötésre csábít. Colbeck és Bernacchi mágneses műszereivel dolgozik, Borchgrevink egy pár fókát ejt el, amelyek itt rendkívül számosak. Február 5-én a "Southern Cross" a Wood-öbölben fekszik a Melbourne-vulkán, egy
137
jeges, 3000 m magas piramis lábánál. Nincs füstoszlopa, csak krátere alatt a szélben lobogó felhőgallérja. Borchgrevink, a kapitány és valamennyi tudós a szárazföldre evez. De alig érnek oda, amikor a hajó figyelmeztető jeleket ad; közeledő jégtömegek elől nyílt tengerre kell mennie. 12 órát maradnak a kutatók a hómentes parton, amely egy vulkanikus, fantasztikusan szétroncsolt vidékre vezet fel. A geológusok üregeken és likacsos bazaltoszlop-csarnokokon keresztül elmásznak egy sziklakatlan széléig, melynek egyik falát, úgy látszik, egy rettenetes kitörés szétrobbantotta. Mindenütt láva, horzsakő, bazaltroncsok mindenféle színben, a vöröstől és sárgától a zöldig és barnáig, salak és hamu. Hogy a hajót újra elérjék, a csónakot egy darabon az állójégen kell húzniok, amely szilárdan összezárult. Úgy látszik, a vidék a Melbourne vulkántól délre jelentékenyen alacsonyabb és óriási gleccsersíkokon egyenesen a sarkhoz vezet. A part mentében 45 m magas jég látszik végig, amely víz alatt még mérföldnyire benyúlik a tengerbe. Számítások szerint, amelyeket február 8-án végeztek a Franklin-szigeten, a hajó már átment a Mágneses Déli-sarkon; most körülbelül a d. sz. 73°20’-n és a k. h. 146°-án horgonyoz.
Február 10-én a Beaufort-sziget mögött feltűnik két hatalmas vulkán vakítóan fehér jégköpenye, az Erebusé és a Terroré, melyek fölfedezése 59 évvel ezelőtt a Ross-expedíciót szenzációs eseménnyé avatta. A 4000 m magas Erebus krátere fekete füstfelhőket pöfékel ki a tiszta, hideg levegőbe, mint valami mozdony kéménye. Nemsokára látható lesz a talányos, magas jég- barrierig, amely a Crozier-foktól a Terror keleti lábánál a látóhatárig vonul, a rengeteg jégerődítmény külső bástyája, amely körülzárja a Déli-sark titkát. Tovább nem hatolt Ross, a jégfalaknál végződik térképe. Itt sehol sem próbálta meg a partraszállást, és két vitorláshajójával csak messziről követte egy darabon a jégbarriert. A "Southern Cross" többet engedhet meg magának.
A Crozier-fok csupasz, fekete, 200 m magas sziklafalat mutat. Lábánál egy kis omladékhalom, amely megengedi a geológusnak, hogy a vulkanikus hegytömegből leverje az első kőzetmintákat. Egy cetcsónak indul el a hajótól Borchgrevinkkel, Jensen kapitánnyal, Colbeck hadnaggyal és két matrózzal. Egy keskeny törmelék-partsávon kötnek ki, ahol lehet dolgozni. A sziklaalakulatok olyan sajátságosak, hogy egy fényképfelvétel múlhatatlanul szükséges. De hiányzik a készülék. Colbeck visszamegy a matrózokkal, hogy elhozzák. Amikor a csónak újra közeledik a parthoz, hirtelen recsegés-ropogás, majd hömpölygő dörgés reszketteti meg a levegőt. A sziklák szakadnak be! Fönt nem mozdul semmi sem. Azonban balról, 1 1/2 kilométerre nyugaton a Terror gleccserköpenyétől hófelhő hömpölyög a tenger felé, amely felemelkedni látszik, hogy a lavina elé vesse magát. De ez több mint lavina – a gleccser egy darabja tört le, millió és millió tonna kéken csillámló jég zuhant a tengerbe! Egy óriási hullám, melynek habkoronája már határozottan rajzo-
138
lódik ki, néhány másodperc múlva végigzúg majd a parton, és mindent maga alá temet! A matrózok és Colbeck inuk szakadtából eveznek, hogy még a csónakra menthessék a két embert a parton, de már túl későn érkeztek. Borchgrevink és Jensen felugrik a törmelékhalom legmagasabb pontjára és belekapaszkodik a sziklába. Már végigsistereg fejük fölött a hab, felemeli, visszarántja és újra a sziklafalhoz dobja őket. Balról egy magas szirt ugyan megtörte az első hullám főerejét, és a következőknek nincs annyi erejük, azonban amikor a csónak, a feltámadt hullámokon himbálózva, végre csikorogva szalad a partra, a két ember félig ájult, csúnyán össze vannak verve és sok sebből véreznek. A hullámok hat méter magasságban lemosták a sziklafalat és hatalmas laza kőzetdarabokat ragadtak magukkal. Egy pár tömb éppen azon a helyen fekszik, ahol Borchgrevink és Jensen állott előbb a csónakot várva. Egy pár perc alatt történt az egész. Rémületre és borzalomra csak a hajó nézőinek volt idejük, akik elkészültek, hogy egy csapásra elvesztik vezetőjüket és kapitányukat.
A "Southern Cross" emberei már tudják, hogy mihez tartsák magukat, ha itt lent be akarnak kerülni a késő őszbe. Hiszen a jégbarrier semmi más, mint sok gleccser összefolyása, amelyek minden oldalról egybeáramlanak és magas jégfennsíkokat alkotnak. A jéghegyek, amelyek szembejönnek a hajóval további útján délkelet felé, erős ködnél állandó veszélyt jelentenek – a jégsorompó töredékei, melynek széle állandóan "borjadzik." Számtalan úszó erődítményt küld ki északra a sorompó, mint figyelmeztetőket és rohamcsapatokat, amelyek a kíváncsi emberek tolakodó hajóit megsemmisüléssel fenyegetik, és ismeretlen taktikájukat először ki kell tanulmányozni, mielőtt felvehetik velük a küzdelmet. Ezért van a felső- és alsóáramlatoknak olyan rendkívüli jelentőségük az antarktikus övön belül. "A természet színjátékát" – írja Borchgrevink, útjáról szóló jelentésében, "amelyet időről-időre megfigyeltünk az Erebusnál és a Terrornál, nehezen tudja elképzelni az, aki nem volt még ezeken a vidékeken. A vulkánok tüzet és gőzt lövellnek ki villámlás és hömpölygő mennydörgés közben. Ha a jéghegyek nem egyenként, hanem százával zuhannak a Sarki-tengerbe, akkor a barrier szétszakad, a földjég hangosan ropog, a tenger vadul kavarog hatalmas dagályhullámaival. Mindez a csöndes fehér vidéken. Ezek a dolgok itt lent a Déli-sarkon csak a fejlődés lépcsőfokai, kis lépcsőfokai, amelyeket az emberi néző korszakalkotóknak nevezne. Azonban az emberek évezredek óta éltek és meghaltak, anélkül, hogy ezeket a nagy változásokat megismerték volna. Itt a Déli-sarknál dolgozik a természet egyik leghatalmasabb műhelye, itt a terület az eljövendő nemzedékek kutatásai számára."
Február 11-e a diadal napja Borchgrevink és kísérői számára. A "Southern Cross" késő délután a d. sz. 78°21’-én úszik – Ross csak a 78°9’30"-ig jutott el (1842 február 23-án)! Ezt a rekordot meg kell ünnepelni! Az esti ünnepélyt
139
egy jéghegy zavarja meg, amely olyan közel kószál a hajóhoz, hogy az alsó vitorlarúd megérinti. 12-én erős vihar dühöng. "A jégbarrier látótávolon kívül került" – meséli Borchgrevink naplójában, "viszont a hófúváson keresztül minden oldalon nagy jéghegyek tűnnek fel. Nagyon nehéz tengerben eveznünk, egyik hullámhegy jön a másik után. A felfröccsent víz megfagy, amint a fedélzetet éri. Már délben lábnyi vastag jég borítja a fedélzetet. A kötélzetet, a vitorlákat és a dorongfákat vastag jégréteg vonja be. A parancsnoki hídon, ahol Jensen és én reggel 7 órától állunk szakadatlanul, alig lehet mozogni. A hideg (21°C) tű módjára szurkálja az arcot. A kutyák rettenetesen szenvednek a nedvességben. A szó szoros értelmében összefagynak. Nem tudnak sem aludni, sem feküdni, sem enni. A hajó mélyen előrebukik a vízbe, és az előrész jégterhe lenyomja a hajó orrát nehéz súlyával. Előárboc és horgony egyetlen nagy jégtömeg. 13-án újra rettenetes vihar dühöng déli hófúvással. 9 óra óta háromszor váltottam ruhát, és már csak két szárazruha-készletem maradt. Colbeck tengeri beteg, a doktor is lefeküdt. Hajónk nyugtalanabb, mint valaha. Sehol sincs nyugvóhely, mindenütt egyformán hideg és zord. De a nagy barriert minden körülmények közt át kell kutatnunk. Türelem! Türelem!"
Február 15-én lecsillapodik a vihar. A hajó továbbhalad a barrier mentén. 17-én, reggel 3 órakor a ny. h. 164°-án az egyforma, fehér, a tengerfelszínnel párhuzamosan futó vonal megtörik, a jégbarrier 30 m magas fokban végződik. Közelebb jutva azonban kitűnik, hogy körülbelül 80 méterre kelet felé ugyanilyen fok emelkedik föl, amely mögött a barrier a látóhatárig tovább folytatódik. És a két fok közt több mint három km mélységben öböl nyílik, melynek délkeleti sarkában a jégfennsík olyan alacsony, hogy csak fél méterre áll a csöndes, nyílt vízfelület felett, tehát éppen ideális kikötőhidat alkot. Elmulasszák ezt a meglepő alkalmat, hogy először lépjenek az egyébként teljesen megközelíthetetlen jégbarrierre? Olyan szerencse ez, amelyet még egyszer talán senki sem él meg, mert a barrierszegély alakulata minden pillanatban megváltozhatik. Éppen ezért természetesen a felelősség kétszeresen nagy. Ez a természetes kikötő is kétségkívül hatalmas gleccserdarabok letörése útján keletkezett. Az ősvilági erők, amelyek itt működnek, a délről utánanyomuló jégtömegek nyomása, hozzá valószínűleg még vulkanikus megrázkódtatások a jégkaput éppen olyan hirtelenül elzárhatják. Vagy a nehéz jégraj, amely keletről nyugtalanító gyorsan hányódik errefelé, úgy eltorlaszolhatja a kijáratot, hogy az áttörés lehetetlenné válik – akkor beszorult a hajó a kelepcébe, ahonnan legjobb esetben sem szabadul ki egy év előtt. Még egyszer áttelelni? Az élelmiszerek ugyan kifutnák, fóka, pingvin és más madár akad itt is. Borchgrevink tanácskozik a kapitánnyal és a munkatársakkal. Második áttelelésre nemigen van kedvük, de a barrierre egyszer feltétlenül fel kell hatolniok! Három óra harminc perckor befut a hajó a jégöbölbe és horgonyt vet
140
keleten a kikötőhídnál. Egy magányos császárpingvin áll őrt és bizalmatlan tekintettel figyeli az idegen jövevényeket.
Azonnal elkészítenek egy könnyű szánt a 12 legjobb kutyával. Ha dél felé csak rövid utat tesznek is meg, legalább kilátást nyernek a jégfal felületéről, melyről olyan sokat vitatkoztak, mióta Ross felfedezte. A feszültség nagy: kik lesznek az úttörők? Kit méltat majd a vezető arra a megtiszteltetésre, hogy merészen elsőnek törhet be a tulajdonképpeni Déli-sarkvidékre? Lehet, hogy az út a jövő kutatás számára döntő jelentőségű lesz. Elárulhatjuk – tényleg döntő jelentőségű volt! 1900 február 10-én a "Southern Cross" pontos, nagyon kedvező körülmények közt végrehajtott megfigyelés szerint a d. sz. 78°34'37"-én és a ny. h. 164°32’-én van. 21 évvel később majdnem ugyanerről a helyről kezdte meg Roald Amundsen fényesen sikerült déli útját, a Cethal-öbölből, amivé az 1900-i kis Borchgrevink-öböl tágult a jégperem további lemorzsolódása következtében. Tehát Amundsen földijének, Borchgrevinknek jár ki a dicsőség, hogy felfedezte a jégbarriernek akkor még kis rését és úttörőként mutatta meg az utat, amelyen a rohamot intézték a Déli-sark ellen az Antarktisz jégvárának egészen a szívéig.
Borchgrevink kutyaszánon útnak indul
Colbeck és a lapp Savio a kiválasztottak, akik Borchgrevinket elkísérik. A kapitány pontos utasításokat adott, hogy milyen élelmiszert és felszerelést tegyenek ki a kikötőhelyre abban az esetben, hogy ha a hajó, amely gőz alatt marad, kénytelen lenne északra menekülni és a három embert a barrieren sorsára bízni. 6 óra 40 perckor felhangzik a vezényszó: "Rajta! Rajta!" Teljesen sima a pálya, és majdnem észrevétlenül emelkedik. Először jár szán és hótalp a Déli-sarkkörön innen. Úgy látszik, 35 m magasságon nem emelkedik túl a barrier felszíne. Itt-ott jégkúpok merednek ki, mint kis vulkánok. Délkeleten sötét vonal mutatkozik. Ezen a ponton vélt Ross is hajójáról földet látni. Amint egy óra múlva a vonal előtt állnak, kiderül, hogy nagy jégfal. Mellette mennek tovább egy darabig. Itt nyilvánvalóan erős nyomás hat a jégre, ropog és pattog szabályos időközökben. A jégfal végén szakadékok rettenetes tömkelege. A jég valószínűleg szárazföldön áll. Pontos vizsgálatra nincs idejük. A karaván újra egyenesen délre fordul, és teljesen sík felszínen eléri a 78°50'-et, a legmagasabb déli szélességet, ahová eddig ember lába lépett. Még órákig mehetne ez így tovább! Azonban a megszabott idő lejárt, a hőmérséklet -24 C-ról -32-re esett, tehát: vissza, akármilyen megerőltetésbe is kerül az elhatározás. Déli 1 órakor Borchgrevink megérkezik kísérőivel a hajóhoz, éppen amint Bernacchi, Evans, Fougner és Hansen gépész visszatér egy kis sétáról a barrier fölött. Egy völgyteknőben 200 fókát láttak, amelyek egy jégszakadékon át összeköttetést tartottak fenn táborhelyükről a nyílt tengerrel.
Február 18-án éjszaka 1 órakor a "Southern Cross" elindul a barriertől. Az öbölben azonban már olyan erős jégtakaró képződött, hogy először hasadé-
141
kot kell törniök, hogy a hajó nekifuthasson, és több óráig tart, amíg a bejárat kapuján át újra eléri a nyílt tengert. A rossz időtől makacsul üldözve, öt nap múlva éri el a Franklin-szigetet. A Coulman-szigetnél egy vastag jégrajöv sok gondot okoz. Március 3-án átszeli a sarkkört. Aztán nyíltabb, azonban nagyon nyugtalan tengeren eveznek északra, melegebb vidékek felé. A pár pingvin, amelyet Borchgrevink magával hozott, nem bírja ki a meleget. Március 11-én a d. sz. 58°19'-én az utolsó, még élve maradtat is félholtan a tengerbe dobják. De alig érzi magát elemében, feléled, fel- és lebukik néhányszor a hajó mellett, mintha csak erejét akarná kipróbálni, aztán rövid, hangos búcsú- vagy diadalkiáltásban tör ki, és torpedó módjára délre iramodik.
Az embereknek is csomó kellemetlenséget okoz a hirtelen hőmérséklet-változás, és az orvosnak igen sok a dolga. Az első, zöld növényzetű földet, az Auckland-szigeteket, ujjongva üdvözlik március 21-én. Végre friss, zöld, virágzó növények, fakoronák és friss forrásvíz, kacsák, sárszalonkák és vadkecskék! Hasztalanul vadásznak disznókra, melyeket a sziget felfedezője 1806-ban kitett. Március 31-én napkeltekor horgonyt vet a hajó a Paterson-öbölben a Stewart-szigetnél. Most majd végre meglátják az első embereket! "Egy nő!" – kiált fel hirtelen Fougner, és elragadtatásában kiejti kezéből a távcsövet. Amint a csónak a parthoz ér, a bozótban egy barna arc tűnik fel, egy félvér maori. Borchgrevink angolul üdvözli és megkérdezi: "Kaphatnánk pénzért és jó szóért friss főzeléket?".
A bennszülött feleli: "Itt nem, de a sziget másik oldalán". Bizalmatlanul méregeti a jövevényeket, aztán megkérdezi: "Micsoda hajó?"
"Southern Cross!" – felelik neki.
A sötét arc felderül. "Borchgrevink a fedélzeten van?"
"Nem".
"Halott?", kérdi tovább.
"Nem, veled beszél".
Most a félvad mintha egészen átváltozott volna. Egyik barátja, Joe, Borehgrevink pajtása volt 1894-ben az "Antarctic"-on! A szegény Joe már régen meghalt, de barátja most a legközelebbi halászfaluba vezeti az idegeneket, ahol főzeléket, halat és húst vásárolhatnak. A legénység csak pihenjen itt pár napig, Borchgrevink azonban egy parti gőzössel előremegy, és éjszaka eléri a új-zélandi Bluff kikötőt. A postahivatalnál addig lármázik, míg megjelenik egy hivatalnok, akinek segítségével feladja visszatéréséről az első sürgönyöket. Reggel az újságból tudja meg, hogy felesége éppen most érkezett meg Adelaide-ba (Ausztrália), ámbár nem beszéltek meg semmi találkozást. Minthogy Sidneyben és Melbourne-ben kitört a pestis, arra kéri feleségét, hogy azonnal menjen Hobartba, ahová április 6-án érkezik meg. A lakosság lelkesen üdvözli. Tíz nappal később a "Southern Cross" is befut Hobart kikötőjébe. 27-én Borchgrevink az "Australia" gőzössel a legrövidebb úton a Szuezi-csatornán át Angliába utazik, míg a
142
"Southern Cross" újra megkerüli Amerikát és északra evez, minthogy a nagy értékű gyűjtemények a Vörös-tenger forróságában tönkremennének. Hazafelé meghal Pedersen kormányos ugyanabban a betegségben, amelyben Hanson az Antarktiszon; Szent Ilonán temetik el.