A nagytudományú földrajztudósok is szívesen elkalandoznak néha a költészet országába. Ha tudományuk végére jutottak és ha úgy érzik, hogy be van deszkázva előttük a világ, akkor mesemondással kábítják el azt a kínzó érzést, hogy tudományuk elégtelen. Nem prózát használnak erre a célra, vagy éppen verset, hanem mindjárt tollal és hegyes ecsettel festik oda vakmerő kitalálásaikat olyan kézzelfoghatóan és szabatosan, mintha valóságukhoz a leghalványabb kétség sem férne. Az élénken színezett térképek azonban mindig könnyebben vésődnek a lélekbe, mint a puszta szó, és sokkal makacsabbul állanak ellen az időnek.
Mit ismertek elődeink a keresztény időszámítás elején az emberlakta világból? Az ebben az időben élő görög földrajztudósnak, Sztrabónnak térképe úgy ábrázolja a földet, mint valami hosszan elnyúló, szétszaggatott szigetet, amely elnagyolt körvonalakban Dél-Európára, Észak-Afrikára és az Arábiát és Indiát magában foglaló Ázsiára tagozódik. Az egészet a mérhetetlen Atlanti-óceán kék habjai mossák körül. Másfél évszázaddal később már hatalmasan megnőtt a föld észak, kelet és dél felé és az ókor leghíresebb csillagászának és földrajztudósának, az egyiptomi Claudius Ptolemaeus-nak világtérképe a második század közepe tájáról még ezen felül jóval többet ígér.
Afrika már messze benyúlik az Egyenlítőn túl a déli szélesség huszadik fokáig, de nem ékszerűen hatol be nyugaton az Atlanti-óceán és keleten az Indiai-óceán közé, hanem jobbra és balra kiszélesedve. A két vízfelület Afrikán túl nem érintkezik egymással, sőt az Egyenlítőtől délre levő Afrikától egy szárazföld-partvonal vonul át egyenesen keletre India "aranyos félszigetéig". Tapasztalt tengerészek, legtöbbnyire arabok és görögök, ezen csak a markukba nevetnek, ők ezt másként és jobban tudják. Igen megbízható és kipróbált hajózási utasításaik, szigorúan titokban tartott okmányok, amelyek közül néhány a mai napig megmaradt, egészen mást mondanak: Afrika keleti partja lent visszahajlik nyugatra és ez a földrész dél felé csúcsosodik ki. Az alexandriai tudós nyilvánvalóan távol állott a praktikus
6
hajózástól. Talán hallott valamit harangozni a nagy Madagaszkár szigetről, amely bizonyára ismeretes volt a tengerészek előtt is; Dél-Afrika keletén tehát valóban akadt szárazföld. Ptolemaeus egyébként egy tiszteletreméltó kollégájának, a Krisztus előtti második században élt babilóniai Szeleukosznak a szavára esküszik, aki egészen határozottan jelenti ki: az Indiai-óceánnak nincs dagálya és apálya, tehát belső tenger, és így minden oldalról szárazföldnek kell határolnia. Ezért adja meg Ptolemaeus ennek a tengernek az őt megillető, eddig még hiányzó déli partot, amely merész lendületben köti össze Kelet-Afrikát Indiával. A képzeletétől teremtett új földet Etiópia (Abesszínia) keleti folytatásaként jelzi, amelynek csak végső csücske bukkan fel a távoli Indiában. Rossz lelkiismeretére mutat azonban, hogy óvatosan hozzáteszi: "Kikutatatlan terület." Ezzel nagyon kemény diót adott az utókornak, és minthogy mi sem könnyebb, mint egy hatalmas tévedést a világba dobni, de mi sem nehezebb, mint ezt a tévedést eltávolítani, a ptolemaeusi képzelet szüleménye másfél évezrednél tovább megmaradt az emberiség hitében és csapongó vágyaiban. Még a nagy felfedezések kora a XV. és XVI. század fordulóján sem tudta eltüntetni; az öreg Ptolemaeus titokzatos Délvidéke, bár egyre szerényebben, egészen a XVIII. század második feléig, Goethe koráig védte létezését életerős makacssággal.
1492-ben Kolumbusz új világot fedez fel az Atlanti-óceán nyugati felében. Ő maga azt hiszi, hogy a földgömböt hajózta körül és hogy Ázsia keleti partját érte el. Csak l513-ban, hét évvel halála után dereng föl a megismerés, hogy teljesen ismeretlen földrészt talált. A középkori földleírók számára ugyancsak kínos meglepetés! Mert ők még mindig bálványukhoz, Ptolemaeushoz imádkoznak, akinek földrajza a Nyugat ellenmondást nem tűrő tanítómestere lett. Új világrész? Ennek eretnek színe van! Nincs olyan földrész, amit Ptolemaeusnál ne lehetne megtalálni. Alexandria nagy bölcse nem ismeri Amerikát – tehát Amerikának nincs joga létezni. Hacsak nem függ vele össze Ptolemaeus földerítetlen Délvidéke.
Ezzel a Délvidékkel azonban nem vág össze az új földterület. A portugál Diaz már 1486-ban megállapította, hogy Afrika a Jóreménység fokával véget ér, és tizenkét évvel utóbb honfitársa, Vasco de Gama e körül a déli csúcs körül egyenesen Indiába hajózik át. Nem tartja őt fel semmiféle part – az indiai belső tenger tehát nem létezik, és a föld, amelyet a távolba látó Ptolemaeus megpillantott, bizonyára valamivel mélyebben fekszik délre. Miért is ne? Földerítetlen terület még végtelen sok akad.
Noha a Ptolemaeus-tanítványok tagadják Amerika létjogosultságát, az új világrész ugyancsak nyújtózkodni kezd. 1500-ban felmerül az Óceán hullámaiból Dél-Amerikának kelet felé előre hegyesedő pocakja. Portugál hajók 1514-ben elhatolnak a déli szélesség 85°-áig, ahol Brazília tengerpartja hirtelen élesen "jobbra át"-ot csinál. A hajósok a partot még egy darabon követik,
7
és balra is a messze távolban földet észlelnek. Elérték a La Plata folyam 220 km széles torkolatát, amelynek túlsó partja balról nyomul oda. Azt hiszik azonban, hogy délen új szárazföld van előttük, amelyet Brazíliától széles tengerszoros választ el. Sürgősen hazatérnek, és Lisszabonban nagy lármát ütnek felfedezésükkel. A hatalmas Fugger kereskedőház ottani ügynöke neszét veszi a dolognak, és kimerítő jelentést küld róla Augsburgba. A cég főnöke, Jacob Fugger, azelőtt pap, most lángeszű kereskedő és világbankár, aki kelet-indiai, tengerentúli üzletekkel rengeteg pénzt keres, jó összeköttetéseket ápol az akkori röplapsajtóval. Oeglint, az augsburgi nyomdászt bizalmába avatja, és a legközelebbi hetekben már nagy hűhóval kínálják a német piacokon a "Copia der Newen Zeitung aus Presilg Land"-ot. Így tudja meg a világ, hogy most végre igazán felfedezték a titokzatos Délvidéket, amelyről emberemlékezet óta annyi szó esett.
A szenzációs hír nagyon érzékenyen sújt egy tudós férfit a közeli Nürnbergben. Évek óta dolgozik itt Johannes Schöner csillagász első atlaszán, a műalkotás éppen elkészült, és most vevőkre vár. Az egész üzletnek hirtelen befellegzett; hiszen ott, ahol most az új Délvidék terül el, ezen az atlaszon nagy üres tengerfolt ásít. Az öreg Ptolemaeusnak tehát mégiscsak igaza volt, Dél vidéke mégsem üres ábránd! Természetesen Schönernek át kell rajzolnia az egész déli félgömböt. Meg is teszi gyorsan és alaposan. Találjanak ott lenn bármennyi földet, az ő fáradságos munkája egyhamar nem fog elavulni! Még abban az évben megjelenik atlaszának újabb lenyomata. Ez már az újonnan felfedezett tengeri útnak, helyesebben a La Plata folyamnak déli felén hatalmas szárazföldet tüntet föl, a "Brasilia inferior"-t (Alsó Brazília), amely széles kolbászként még a Déli-sarkot is körülfogja, és a sark vízmedencéjéhez csak egy bejáratot hagy szabadon a Csendes-óceán felől.
De a nürnbergi térképrajzolónak nincs szerencséje! 1520-ban jelenik meg atlaszának újabb lenyomata, és éppen ebben az évben kutat a tengerész Magellán pontosabban a Schöner-féle Alsó-Brazília után. Megtalálja az ötvenedik szélességi fokon túl a róla elnevezett tengerszorost, és vele a Csendes-óceánba való átjárást. Tehát még sem lehet gyalog menni egyre tovább dél felé, és nem lehet a sark körül sétálgatni, mint ahogyan azt Schöner gondolja. De minthogy a Magellán-szorostól balra megint csak part van, most egyáltalában nem olyan nagy a szerencsétlenség. Földgömbje legközelebbi, 1533-as kiadásában Schönernek csak az új átjárót kell berajzolnia és Alsó-Brazíliáját dél felé megfelelően kihegyeznie, egyébként minden marad a régiben. Még büszke is lehet sikerére, mert a világ legtöbb térképrajzolójánál iskolát csinál. A "Terra australis incognita" (az ismeretlen Délvidék), vagy "Terra Magellanica" (ahogyan egyesek nevezik), az ő érdeméből marad meg becézett földrajzi fogalomnak. Francia térképek magát a Déli-sarkot is szárazfölddel borítják be, és a Déli-sark északi határát az Indiai és Csendes-óceánban Új-Guineáig viszik föl, amely
8
a XVI. században válik lassanként ismeretessé. Ezért később hazafias történettudósok Ausztrália felfedezésének dicsőségét egészen komolyan Franciaország számára igénylik, mert ezek a régi térképek a még teljesen ismeretlen ötödik földrész helyét már szárazfölddel töltik be. Gerhard Mercator, a leghíresebb német térképrajzoló a nürnbergi mestert még túllicitálja: Neki, mint művésznek, némi ékítményekre ís szüksége van. Ezért 1569-ben a soha nem látott déli földrész sivár partjait földíszíti mindenféle festői szirtekkel, folyamtorkolatokkal, tengeröblökkel és előttük elterülő szigetekkel, egy Sebastiano-öböllel, egy Cressalina-szigettel stb. Általában a déli félgömböt nem győzik elég földdel betapasztani, mert a matematikusok nagyon komolyan és meggyőzően kimutatták, hogy a Föld egyensúlya megbomlik, ha a déli félgömbnek nincs éppen annyi szárazföldsúlya, mint az északinak. Az öreg Ptolemaeus álma nagyszerűen beteljesült.
Mercator iskolája uralkodik a térképrajzolásban a következő századig. Ezáltal az iskola eredményeinek fönnmaradása biztosítva van, legföljebb a még mindig földerítetlen Délvidéknek kell beleegyeznie abba, hogy elég jelentékeny darabokkal megnyirbálják. Francis Drake, az angol tengeri hős és tengeri rabló 1578-ban áthajózik a Magellán-szoroson. A vihar a szoros nyugati végénél lefújja az ötvenhatodik szélességi fok alá. Így fedezi fel a Tűzföld déli csúcsát, és megállapítja, hogy ez szigetek szabálytalan tömegéből áll. De itt egészen vége van a világnak, a térképek nagy kontinensének nyoma sincs, dél felé messze csak a nyílt tenger terül el. Amikor 1616-ban a hollandus Le Maire körülvitorlázta azt a déli csúcsot, és a "Hoorn-fok" nevet adta neki, akkor ebben nem lehetett többé kételkedni. Közben egy másik hollandussal, Dirk Geritsszel ugyanaz történt meg, mint Drake-kel: őt a vihar a Magellán-út nyugati torkolatától állítólag egészen a hatvannegyedik fokig sodorta le, ahol a látóhatáron hóval borított szárazföld emelkedett föl. De ez a hagyomány nemcsak nagyon bizonytalan alapon, hanem semmiféle alapon sem nyugszik. Bajosan jutott ő tovább, mint Drake. Ám azért ez a mese a már kicsit bizonytalanul lobogó Délvidék-lámpácskára új olajat önt. Abba mindenesetre bele kell nyugodniok a tudósoknak, hogy a bujkáló kontinens Schöner és követői Alsó-Brazíliájától még messze rejtőzködik. Annál szabadabban csapong a költők képzelete! A "Terra australis incognita" lesz most kedvenc színhelye a dúsan fölburjánzó robinzonádoknak, amelyekhez tartozik a nagy német Grimmelshausen "Abenteurlicher Simplicissimus"-ának (1669) utolsó része is. De a költőnek halvány fogalma sincs az Antarktisz barátságtalan természetéről, óriási jéghegyeivel pedig 1681 előtt még a tengerészek közül sem találkozott senki sem. Azoknak a regényeknek életmentő partjai és szigetei megannyi virágokban és gyümölcsökben dús eldorádók, amelyek nem lehetnek messze az Egyenlítőtől, és szerzőik képzelete csak annál szívesebben sürög-forog ezeken a vidékeken, mert a XVII. század folyamán Ausztrália
9
és a Déli-tenger paradicsomkertje bűvös csábító erővel száll föl az Csendes-óceán kék hullámaiból. Daniel Defoe "Robinson Crusoe"-jának (1719) óriási sikere szilárd hátteret ad az efajta regényeknek. Az eddigi "Terra australis", ez a teljesen vértelen és színtelen fogalom, eltűnik az irodalomból, és csak néha bukkan föl újra a valóságot már inkább megközelítő formában, mint Pl. Poe Edgar Allan fantasztikus elbeszélésében, az "A. G. Pym kalandos történeté"-ben. Ez bizonyára a Wilkes hadnagy vezetése alatt álló első amerikai délsark-expedíció (1838-42) hatására íródott meg.
Annál görcsösebben él tovább a "Terra australis" fogalma a földrajztudományban. Ámbár Ausztrália felfedezése, amelyen még a "Terra australis" név is rajta szárad, a legkeményebb csapás, amely az öreg Ptolemaeus és társai bálványát egyáltalában érhette. A holland Tasman 1642-44-ben körülvitorlázza Dél-Ausztráliát (Új-Hollandia) és ezzel ezt a földet az ötödik földrész rangjára emeli. De az új földtől délre megint csak a nyílt tenger kéklik. Ez a tény olyan hatalmas darabot vág le a kozmográfusok földíszített kalácsából, hogy ezek a szemfényvesztők kénytelenek igényeiket igen nagy mértékben mérsékelni. De azért nem adják fel őket! "Kicsiny ugyan, de az enyém", mondják makacsul, és a titokzatos Délvidék kísértetté válik, amely még két évszázadig bolondítja a világot, de elpusztítani – úgy látszik – nem lehet. Ha az Egyenlítőtől délre a legcsekélyebb szigetpontocska feltűnik, mindjárt a nagyhatalmú Délvidék honpolgára akar lenni, amely efajta előőrsökkel jelenti be közellétét. "Itt vagyok", kiált a kísértet, amint Le Maire 1816-ban, a Tűzföld körülvitorlázásakor keleten egy távoli partot pillant meg. Elkereszteli az "Államok földjének" és ezzel beolvasztja hazájába, a hollandus államszövetségbe. "Itt vagyok", kiáltja a kísértet Ausztráliától keletre, amikor Tasman 1642-ben Új-Zélandot felfedezi, a nagy szigetet, amely úgy terül el a tengerben, mint valami széttépett vízicsizma. Ő is azt hiszi, hogy a keresett déli kontinens egyik csücskét találta meg, és ő is az "Államok földje" nevet választja, mert ez a föld biztosan összefügg valahogyan azzal, amelyet honfitársa, Le Maire látott meg. De egy másik hollandus, Hendrik Brower már 1643-ban leleplezi Le Maire Államok földjét, mint nyomorúságos szigetet. "Itt vagyok", kiáltja a délvidék lidérce, amikor 1675-ben a Hoorn-foktól tovább keletre fölbukkan Dél-Georgia hatalmas szigete, hogy háromnegyed évszázadra ismét eltűnjön. De újra és újra föltűnik, amikor 1687-ben megtalálják a Csendes-óceánban a magányos kis Húsvét-szigetet, amikor 1739-ben Amerikától délnyugatra a nyílt tengerben egy jégtől borított vulkanikus hegyet pillantanak meg, amely, mint "Bouvet-fok", mint az örök Délvidék előhegysége, furcsa bújócskát játszik a későbbi tengerészekkel, és melynek pontos fekvését csak 1898-ban határozza meg a német mélytengeri expedíció. Tasman Államok-földje is szigetté zsugorodik össze, amikor a nagy angol világutazó, James Cook első útján, 1769-70 telén Új-Zélandot egészen
10
körülhajózza, és ezzel a titokzatos kontinenst, amely olyan makacsul bújik ki a kutatók kezéből, itt is a Déli-tenger végtelen messzeségébe utasítja vissza. És még mindig csúfolódik a kísértet: "Itt vagyok," amikor Franciaország és Anglia, mindketten egyformán nyugtalanul állítólagos létezése miatt annak a földnek, amely olyan boldog, hogy még nem talált urat, komolyan elszánja magát, hogy végére jár a titoknak. "Itt vagyok", kiált 1772 januárjában, amikor Marion du Frezne és Crozet francia kapitányok az Indiai-óceánban megtalálják azokat a partokat, amelyekből később, ugyancsak szigeteknek felismerve az Eduard herceg- és a Crozet-sziget lesz. "Terre d'espérance"-nak, a Remény földjének hívják kezdetben, mert a tengerészek még mindig hisznek a Délvidékben. És "Itt vagyok!" hangzik föl – most utoljára! – egy hónappal később, valamivel tovább keletre, amikor egy másik francia tengerész, Kerguelen-Tremarec, ugyancsak földtömegekre bukkan. Olyan biztos, hogy ez csak a végre megfogott Délvidék lehet, hogy Franciaország már a következő évben három új hajót szerel fel, hogy rátegye kezét a hatodik földrészre. De már akkor elindult útjára az a férfi, aki hivatva van arra, hogy a varázst megtörve, elűzze a kísértetet és az utóbbi évszázadoknak ezt a földrajzi talányát véglegesen megoldja.
James Cook
Amikor Marie Antoinette, Franciaország királynője, a párizsi Temple-ban várja, hogy mikor viszik a vesztőhelyre, a közeli jövő borzalmát James Cook angol tengerész útleírásának olvasásával kábítja el. Kolumbusz óta egy felfedező sem gazdagította a világ megismerését olyan hallatlanul nagy mértékben, mint a tengernek ez a nagy legyőzője. Ahol addig fekete sötétség borult a távoli vizek fölé, ő eloszlatta azt. Egész sor part és sziget neki köszönheti, hogy megjelenhetett a Föld térképén. Mérhetetlen célokat tűzött az angol gyarmati hatalom elé. A tőle sugalmazott Botany-öböli fegyencteleppel kezdődik Ausztrália angol gyarmatosítása. Szellemileg ő hódította meg hazájának a Déli-tenger mesevilágát, mert nem elégszik meg azzal, hogy az először látott földeket körülvitorlázza és partjaikat a legnagyobb pontossággal térképre rajzolja. Ráteszi a lábát minden ismeretlen partra, behatol belsejébe, kutatónak éppen olyan lángeszű, mint kapitánynak. Mindezekről az új földrészekről és még ősállapotban levő lakosaikról természetük és műveltségük alapos tanulmányozása alapján színpompás képeket rajzol, amelyek a túlcivilizált Európa olvasóit a lelkesedés mámorába ejtik. Hiszen az ősember primitív természetéhez való visszatérés az általános, ha nem is túlságosan komolyan vett jelszó, amióta J.-J. Rousseau gondolatai uralomra jutottak. Mint tengerész, Cook a legnagyobb lendü-
11
letű úttörő. Nyomorúságos fahajóival háromszor vitorlázza körül a Földet, és tíz év alatt olyan messzeségeket járt be, amelyeket csak csillagászati számokkal lehetne fölmérni. Kétszáznyolcvanezer kilométerre lehet becsülni ezt az utat; a föld kerületének több mint a hétszerese ez, és a Hold távolságának a Földtől a háromnegyed része! Cook nevét jobban ismerték Goethe kortársai, mint a mi korunk Shackleton és Amundsen nevét. Schiller 1798-ban azt tanácsolja a "Hermann und Dorothea" költőjének, hogy legközelebbi eposza tárgyául válassza a világfelfedező Cookot. Egy másik német író, aki az útleírás klasszikusai közé emelkedett, megszerezte a nagy angol életművének a megérdemelt csodálatot Németországban. Erre szükség is volt, az akkori nyomorúságos napisajtó nem teremt hősöket. Cook második korszakalkotó világkörüli útjában (1772-75) részt vesz Johann Reinhold Forster, a német természetbúvár. Akik Cookot első útjára elkísérték: Sir Josephs Banks, a londoni milliomos, négy évtized óta a Királyi Társaság elnöke, és Daniel Solander, a British Museum könyvtárosa, köszönettel visszautasították a nagyon kényelmetlen kaland megismétlését. Forster magával viszi tizennyolc éves fiát, Györgyöt, aki átveszi azt a feladatot, amelyet eredetileg atyjának szántak, de amelyet ez az angol kormány kicsinyes féltékenysége miatt nem tudott megoldani. A fiú első művében, az "Utazás a föld körül"-ben leírja ezt a felfedező utazást, amely az élmények gazdagságában és nagyságában egyedül áll. Apja naplóját és magának, Cooknak feljegyzéseit használja forrásul. A könyv Georg Forstert Németország egyik legolvasottabb írójává avatja, és a nagy Alexander von Humboldtot híres kutató útjaira ösztönzi. Georg Forster munkája a Déli-sark emlékiratainak mintegy első fejezete. Cook sem Sir, sem Lord, sem tengernagy, amikor 1779. február 14-én a Hawaii-sziget bennszülöttei lesből leszúrják. Az angol hajóhadban csak a kapitányi rangig vitte. Nagy emelkedés ez egy szegény parasztfiúnak, aki tizenhárom éves korában egy szénszállító hajó szolgája volt, és aki a tengerész tövises útját a legalacsonyabb sorban kezdve mászta meg. Keze tanúskodik erről a keserves iskoláról: több ujja csonka. Egész életén át olyan igénytelen, mint legutolsó matróza. Kapitányi asztalára mindig a legénységi koszt kerül. Könnyelmű pajtások közt "stréber"-nek számít, minden fillért továbbképzésére fordít. Hajózástan, számtan és csillagászat az ő minden egyebet visszaszorító szenvedélye. Az angol-francia gyarmati háború utat nyit számára az angol tengerészetben. Kitünteti magát. Tizennyolc év múlva éri el az első emelkedést: főkormányos és hajómester lesz. Térképei a kanadai és új-fundlandi partokról feltűnést keltenek az admiralitásnál. Az admiralitás kinevezi hadnaggyá és az "Endeavour" (Törekvés) parancsnokává. Ez azelőtt szénszállító hajó volt. Meg kell figyelnie Tahitiről, a Csendes-óceán szigetéről, hogyan halad át a Vénusz bolygó a Nap előtt 1769. június 3-án. A feladatnak igen nagy jelentősége van a naptávol-
12
ság, a csillagászati alapmérték kiszámítása szempontjából. Első tengeri útján körülhajózza Új-Zélandot, felfedezi Ausztrália keleti és nyugati partját (az északi partot már l606-ban körülhajózta a spanyol Torres, de ez teljesen ismeretlen maradt) és olyan kitűnően megállja helyét, mint hajóskapitány és expedícióvezető, hogy alig ér haza, máris egy második, nagyobb feladatot kap, amely egyébként már első útján is élénken foglalkoztatta.
Amint Tahiti felé a veszélytelenebb Magellán-utat jobbra hagyja, hogy megpróbálja a viharai miatt hírhedt Hoorn-fokot, nagy ívet ír le egészen a hatvanadik szélességi fokig. De nyoma sincs a mesés Délvidéknek, amely még mindig kísért a földrajztudósok és tengerészek képzeletében és amely nem akar eltűnni a térképről. Éppen úgy nem találja azokat a fenyegető jégtömegeket sem, amelyeket más hajók állítólag csak nagy üggyel-bajjal tudtak elkerülni. Éppen ellenkezőleg, 1769 egész márciusában olyan csöndes az idő, hogy az expedíció természetbúvárai kis csónakban vadászhattak tengeri madarakra. Amikor Cook végül Új-Zéland körülvitorlázásával bebizonyította, hogy a nagy sziget sincs összefüggésben semmiféle déli kontinenssel, legszívesebben egyenesen belehajózott volna a sarkvidéki télbe, hogy megkeresse ezt a földet. De hallgatnia kellett kísérői aggodalmaira, hogy törékeny hajójuk gyönge ahhoz, hogy kibírja a félelmes jégvilági utat. Most azonban az angol admiralitás végleges feleletet akar a kérdésre, hogy mi van azzal a Délvidékkel, amit újabban megint akkora hévvel kutatnak a franciák. Senki sem tudja a választ jobban megszerezni, mint James Cook, aki nemcsak halált megvetően bátor és végtelenül kitartó, hanem emellett valamennyi hajózási műszerrel olyan körültekintéssel, ügyességgel és biztonsággal tud bánni, amilyennek még nem igen akadt párja. 1772 július 13-án hagyja el a plymouth-i kikötőt két páncélozatlan fahajóval, a "Resolution"-nal (Eltökéltség) és az "Adventure"-rel (Kaland), az első 462 tonna, 112 főnyi, a második 336 tonna, 81 főnyi legénységgel. November 22-én indul el Cape Town-ból dél felé. Megbízása: először a francia Bouvet-től észlelt földet a legpontosabban átkutatni, és ha ez nem található, vagy pedig csupán sziget, tovább délre előrehatolva a Sarkot körülhajózni a lehető legmagasabb szélességi fokon. Egyébként mindenben cselekedjék saját belátása szerint.
Mit talál majd Cook délen? Lakható, sőt talán lakott földeket barátságos éghajlattal, gondolja még mindig a földrajz néhány szobatudósa. Körülbelül egy évszázad óta azonban tudja már néhány tengerész, mit lehet várni odalenn, ámbár hajó még nem jutott túl a 64 3/4. szélességi fokon: jeget és
13
havat és vihart, zordabbat, mint északon, zajló jeget, jégrajokat és jéghegyeket, amelyeknek mesés nagyságát és magasságát egyelőre senki sem akarja elhinni. A kalandorok, akik odavetődtek, legtöbbnyire martalócok és gentleman-kalózok, ahogyan a gyarmatok utáni általános hajsza kialakította ezt az emberfajtát. Ezek a szájhősök és kóbor lovagok legtöbbnyire úgy hazudnak, mintha könyvből olvasnák. Lozier Bouvet kapitány azonban, aki 1739. január l-én a déli szélesség 54°-a és a keleti hosszúság 4°20'-e alatt (Greenwich-től számítva) megtalálta azt a magas előfokot, amely Cook első célja, olyan tengerész, akit feltétlenül komolyan kell venni. Ő már a 49. szélességi fokon látott 11-17 km kiterjedésű és 300 m magas jéghegyeket. Ez ugyan feltétlenül hibás becslés, optikailag csalóka távolságból. A tévedés könnyen érthető, hiszen az ember igyekszik kitérni ezeknek az útitársaknak útjából. A Délvidék tőle felfedezett állítólagos előhegységét annyira elsáncolja a jég, hogy minden partraszállási kísérlet, amelyet Bouvet tizenkét napon keresztül erőszakolt, hasztalan volt. Ugyanez a Bouvet az 57. szélességi fokon 2400 kilométert vitorlázik Kelet felé, és amint állítja: állandóan jégtömegek vették körül. Ez az első kísérlete egy jégvilági útnak a déli szélességeken, hozzá még egy nyilvánvalóan rendkívül nehéz jég-évben.
Az 1772-73. év tele (Az Antarktiszon nyárnak felel meg) a hajózásra éppen olyan kedvezőtlen. Három évvel ezelőtt Cook a Hoorn-fok alatt egészen a 60. fokig nagyszerű időjárást élvezett. Most a Jóreménység fokától délre a 42. fokon viharok lepik meg, amelyek a "Resolution"-t november 29-én a legnagyobb veszélybe sodorják. Egy altiszt éjszaka valamilyen csobogó zajra ébred. Fölugrik – és egészen a combjáig vízben áll. Rögtön lármát üt. Percek alatt talpon van az egész legénység. Rohannak a szivattyúkhoz és dolgoznak kétségbeesetten, de a víz csak egyre emelkedik. A mentőcsónakokat már előkészítik. Ekkor kiderül, hogy az egyik éléstárban nem zártak el elég erősen egy nyílást, a hullámok fölcsaptak, és olyan vad erővel törnek itt be, hogy a hajó rövid idő alatt kikerülhetetlenül elsüllyedt volna. Most gyorsan elejét veszik a szerencsétlenségnek, de a legénység és a tisztek ruhái, ágyai, csomagjai teljesen átáztak, a helyiségekben pedig még sokáig egészségtelen és kellemetlen a tartózkodás, annál inkább, mert a vihar, melyet hó és eső kísér, nem akar véget érni. December 8-án mutatkoznak a zajló jég előhírnökei, az első pingvinek, az Antarktisz sajátságos, hüllőszerű madarai, amelyek csonka, repülésre alkalmatlan szárnyaikat evezőkül használják, s úszó- és búvárművészetükkel bámulatot keltenek. Erős, fekete-fehér, zsíros, sima tollazatukról hatástalanul pattan le a sörét. A természettudósoknak rá kell szánniok egy golyót, ha meg akarják a zsákmányt kaparintani. December 10-én a déli szélesség 50°40' alatt úszik már feléjük az első jéghegy. Mintegy 650 m hosszú és 70 m magas, keskeny és aránylag kicsiny példánya csak azoknak a táblaformájú óriásoknak, amelyek
14
minden nyáron rengeteg számban törnek le az Antarktisz belső gleccsereiről, és mélytengeri áramlatokat követve, észak felé vonulnak. Az első délsarki kutatók még nem tudják megmagyarázni keletkezésüket, azt azonban tudják, hogy egy ilyen úszó hegynek hatszorta, vagy hétszerte nagyobb tömege van víz alatt, tehát a legnagyobb hajó is szánalmas dióhéj hozzájuk képest. Napról-napra számosabbak és tolakodóbbak lesznek. Világoskéken és zölden ragyogó meredek lejtőiken olyan hevesen tombol a hullámverés, hogy a hab felcsap a tetőig. Madarak felhői röpködik körül őket, fehér, kék és szürke viharmadarak, rablósirályok, tengeri fecskék és albatroszok; madarak, amelyeknek a vihar az igazi világuk. A hegyek közeledtére még napfényben is rögtön 2°-kal száll alá a hőmérő higanyoszlopa; megbízható jel, különösen homályos időben. A köd a tengerész leggonoszabb ellensége a jeges tengerben, kiszámíthatatlan és olyan váratlanul zúdul le, mint a lavina. A "Resolution" tudósai beszélhetnek erről. December 14-án gyorsan fölhasználják a szélcsöndet tengeráramlat- és tengerhőmérséklet-mérésekre. Forster természetbúvár és Wales csillagász kis csónakban, közel a hajóhoz, megfigyeléseikbe mélyednek, amikor egyszerre csak fehér felhőben állanak. A vastag köd pár pillanat alatt szinte elnyelte mind a két hajót. Kiáltanak – nem jön felelet. Nyugtalanul eveznek ide-oda, ordítanak, ahogy csak a torkukon kifér – mindenfelől csönd. Mitévők legyenek? Nincs sem árbocuk, sem vitorlájuk, sem élelmiszerük, csak a két evezőjük. Legjobb lesz ott maradni, ahol vannak. Amíg a szélcsend tart, csak nem mennek tovább a hajók. A két ember feszülten figyel minden hangra. Végtelenül hosszú idő múlva mintha nagy távolságból hajóharang szólalna meg. A hang irányában tovább eveznek, egyre kiabálnak, végre feleletet kapnak, és megpillantják egy hajó fekete orrát. Ez az "Adventure," amelynek parancsnoka, Tobias Fourneaux kapitány, nem is sejti, hol bujkálhat a zászlóshajó. Egy ágyúlövés kérdez a távolba. A válasz olyan közelről jön, hogy egyik fedélzetről a másikra át lehet kiabálni. A tudósok visszatérnek a "Resolution"-ra. A rémület átszenvedett órái után az odúszerű fülkék és nedves ágyak úgy tűnnek fel előttük, mint a kényelem netovábbjai.
Cook a 22-23. hosszúsági fokon hajózik dél felé. Buzgón figyelnek keletre, ott kellene valahol felmeredeznie a Bouvet-foknak. Tisztek és legénység minduntalan egész határozottsággal földet válnek látni. Amikor közel jutnak, csak felhők, ködzátonyok, púpos jégszigetek és magas jéghegyek állanak előttük; tövükben pingvinek játszanak, és nagy csapat cethal fújja szökőkútját a levegőbe. Ha a Bouvet-fok előhegység, akkor erre kellene a mögöttes vidék partjainak délnyugatra húzódnia. Ehelyett december 14-én a déli szélesség 54°55' alatt áthatolhatatlan jégraj állja el útjukat. Cook a jég szélén óvatosan keletre vitorlázik, néha merészen átvágja a jégraj keskeny nyúlványait, és átfúrja magát, amerre csak rés kínálkozik, délre és délkeletre, legtöbbnyire ködben tapogatódzva, havazástól, esőtől és jégesőtől kísérve.
A "Resolution" egy jégszigetnél 1773. január 9-én
15
A legénységen a skorbut jelei mutatkoznak, hiába osztanak ki naponként savanyúkáposztát. A maláta bőséges használata azonban hatásos gyógyszernek bizonyult. Az Antarktiszba való első útnak minden tekintetben tanulmányútnak kell lennie. Megtanulják, hogyan különböztessék meg a "jégcsillogást," nagy jégmezőknek a látóhatáron való tükröződásét a sötét víztükörtől. Kitapasztalják, hogyan lehet tengerjégből ivóvizet nyerni. Ugyanis a megfagyott tengervíz a sótartalmat kiválasztja. Azonban puszta jegesvíz megduzzasztja a nyakmirigyeket, innen van a hegyilakók gyakori golyvája. Mindenesetre megszünteti az akkori tengeri utak legnagyobb veszélyét, az ivóvízhiányt, és nem kell olyan szigorúan őrizni a vizeshordót a fedélzeten. Mosakodásra azonban kapitány és legénység kivétel nélkül tengervizet használ.
A 33. hosszúsági fokon heves keleti vihar űzi vissza a hajókat nyugatra a 9°45'-ig. Azonban, minthogy a jégraj elúszik északra, Cook utat nyer dél felé. Legalább itt, a Bouvet-foktól majdnem délre, fel kellene tűnnie a partszegélynek, de nem mutatkozik semmi sem. Amint a szél megfordul, az utazás halad tovább keletre és délkeletre, és 1773. január 17-e lesz a délsarkkutatás történetének első emlékezetes napja: Cook áthalad a déli sarkkörön (66 1/2°). Harminc nagy jégmező mentében utat tör magának a jégrajon keresztül a 67°l7'-ig. Itt azonban, a keleti szélesség 39° 35'-én a jégcsillogás beláthatatlan szilárd és sík jégmező előhírnöke. A jégmező északi széle 5-6 m magas jégfal, a fal lábjában vastag, pépszerű, lukacsos, egészen porhanyó, feltűnően piszkos törmelékjég húzódik végig, amelyet a hullámverés alig mozgat. Cook itt először áll a mérhetetlen jéggleccserek egyikének széle előtt, amelyek az antarktikus belföldről lassan északra nyomulnak előre és jéghegyeket "borjadzanak," a vízen úsznak, de valahol szárazfölddel érintkeznek. Cook még nem tudja megmagyarázni magának ezt az idegenszerű jelenséget. Minthogy itt sem délen, sem keleten nem tud áthatolni (a keleti jégtömegek mögött rejtőzik az 58 évvel később felfedezett Enderby-föld), elmegy északkeletre megkeresni a Kerguelen-földet, amelyet legutóbb fedeztek föl a franciák és amelyről Cape Town-ban, még éppen elutazása előtt hallott. Minthogy nem tud fekvéséről semmi közelebbit, nem találja meg a partot ott, ahol keresi, ide-oda cirkál, és végül is áthajózik a felfedezőtől megadott szélességtől délre, délkelet felé. Tehát itt is csak szigetcsoportról lehet szó, amelynek a feltételezett déli kontinenssel semmi kapcsolata nincs.
Február 8-án az "Adventure" vastag ködben eltűnik szem elől, hiába keresik s adnak jeleket tűzrakásokkal és ágyúlövésekkel két napon át, a hajónak nyoma veszett. Cook azonban nem ijed meg, nem törődik a matrózok bosszús és aggodalmas ábrázatával, hanem továbbhalad a "Resolution"-nal délkelet felé. Három egymásra következő éjszakán először pillantja meg emberi szem a Déli fényt, az Északi fény méltó testvárét. Keleten villan fel
16
széles, ez alkalommal csak fehér szalagokban, s szétsugárzik az egész déli égbolton, kioltva a csillagok fényét. Cook azonban most csak a 62°-ig hatol, ahol a későbbi Gauss-hegy délkörén (95° keleti hosszúság) szilárd jég zárja el az utat. Visszavonul a 60. szélességi fok közelébe és továbbhajózik ezen a vonalon a 148. hosszúsági fokig, anélkül, hogy bárhol is földet látna. Azután északkelet felé fordul Új-Zélandnak, ahová március 25-én érkezik meg. Ott találja a kísérőhajót is, amely már március 1-én megérkezett. A vitorlák szétszakadtak, a kötélzet darabokban, a hajónak alapos javításra van szüksége, mindenekelőtt pedig a legénységnek kell nagyot pihennie, amire bőséges alkalom kínálkozik Tahitiban és a Csendes-óceán többi szigetparadicsomában.
Cook tehát 117 nap alatt megtette az előírt kör egyharmadát. 1773 november 22-én hozzálát a második harmadhoz. Minthogy magát Új-Zélandot már korábban körülhajózta, délre tőle nem keresi az antarktikus kontinenst. Ezáltal elhibázza a Déli-sark erődítményánek főkapuját, és – anélkül, hogy sejtené – átengedi a Ross-tenger felfedezésének dicsőségét egy késői követőnek. Ehelyett délkeletre hajózik, éspedig egyedül a "Resolution"-nal, mert az "Adventure" októberben újra eltűnt, és csak az út végén kerül meg. A 62°-on talál először jéghegyeket. 1773. december 20-án másodszor is áthatol a sarkkörön, azonban csak a 67° 31'-ig jut el (a nyugati hosszúság 142°54'-e alatt). Minthogy a legénység fele reumát kapott – a skorbut előhírnöke – (Forster négy hétig fekszik ágyban), pihenésül északra hajózik. De ez is, mint minden irány és minden kitérő, egyben a tenger pontjainak, vagy partrészleteinek kikutatására való. Azonban, a legénység legnagyobb bosszúságára, ezután újra délnek tör, átmetszi harmadszor is a Déli sarkkört, és 1774. január 30-án a ny. h. 106°54'-én a 71°10'-ig hatol előre: a legmagasabb szélességi fok, amelyet majdnem félszázadon keresztül sehol sem haladnak túl, és amelyet ezen a helyen azóta sem ért el délsarki kutató. Cook maga is bizonyos benne, hogy többé nem hatolhat ilyen mélyen az Antarktisz titkába, és a jégvidéket, amely január 30-án feltárul előtte és őt is meglepi, a következő szavakkal rajzolja:
"Ezen a napon reggeli négy órakor észrevettük, hogy a déli ég felhői hófehérek voltak és a szó szoros értelmében ragyogtak. Tudtuk, hogy ez a jégmező jele, amit nemsokára meg is pillantottunk az árbocok csúcsáról, és nyolc óra körül a szegélyénél voltunk. Keletről nyugatra terült el, ameddig csak szemünk ellátott és a látóhatár felét azok a sugarak világították meg, amelyeket a jégmező bizonyos magasságra kibocsátott magából. A jégsíkon belül még 97 jégdombot számoltam meg, a szélen levő jéghegyeken kívül. A dombok részben nagyon szélesek voltak s hegylánchoz hasonlítottak, melynek csúcsai egymás fölé emelkednek, amíg el nem vesznek a felhőkben. A borzasztó felület külső, északi széle úszó, letöredezett jégtömbökből állott,
17
amelyek úgy egymásba és egymásra torlódtak, hogy senki se tudott volna közéjük behatolui. A szegély kb. fél mérföld széles volt, mögötte a szilárd jég egyetlen összefüggő tömeget alkotott. A jégdombokat kivéve alacsony és lapos volt, délre azonban mintha emelkedett volna. Nem lehetett látni, hol végződik. Azt hiszem, Grönland tengereiben még soha sem láttak ilyesfajta hegyeket, legalább is sem nekem, sem másnak, amennyire én tudok róla, nem akadt ilyen az útjába. Nem lehet tehát összehasonlítani Északnak és ennek a vidéknek jégmezőit. Ezek az egészen különös hegyek a körülöttük elterülő jégmezőknek olyan félelmetes jelleget adnak, hogy egészen más feladat ezt a jégtengert behajózni, mint a grönlandit. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy mindenképpen lehetetlen továbbhatolni, de az én helyemben egyetlen tengerész sem vállalkozott volna a veszélyes kísérletre. Meg vagyok róla győződve, és ez volt a tiszteknek és a legénységnek is a véleménye, hogy ez a jégmező egészen a Déli-sarkig nyúlik, vagy talán egy olyan partvidékig, amelyen a legrégibb idők óta nyugszik, és hogy a tőlem elért szélességi foktól délre képződik valamennyi jég, amelyet mi itt-ott tovább északra találtunk. Szél-rohamok, vagy egyéb erők elszakítják és északi áramlások, amilyenek ezekben a szélességi fokokban mindenütt uralkodnak, viszik őket enyhébb vidékek felé."
Cook tehát óvatos és tudományosan szigorú. Amit nem ragadhat meg a kezével, arról nem mer dönteni. A különös hegyek a távolban nagyon hasonlítanak igazi hegyláncolatokhoz, azonban, minthogy nem vállalkozhat arra, hogy partra szálljon a jégparton, erről teljes biztonsággal soha nem győződhetik meg. Megelégszik tehát az összehasonítással és ugyancsak különbözik a későbbi kutatóktól, kik minden nagyobb jégzátonyt mindjárt újonnan fölfedezett partnak kürtölnek ki és nagyszerű nevekkel aggatnak tele. Valószínűleg annak a hegyláncnak nyúlványait látta meg, amely a Graham-föld gerincét alkotja, és ha még 40°-kal előbbre hatolt volna keletre, akkor a még ismeretlen Graham-föld csúcsai a d. sz. 65.°-án aligha kerülték volna el felfedező szemét. De a Hoorn-fokhoz olyan közel már első útján kikutatta a tengert a 60°-ig. Az élelmiszerhiány is arra kényszeríti, hogy a legsürgősebben északra meneküljön. O maga majdnem belehal a fáradtságba és megerőltetésekbe, epebajban nyolc napig fekszik élet és halál közt és csak úgy menekül meg, hogy Forster föláldozza érte kutyáját; az állat húsától újra erőre kap. November 10-én újra Új-Zélandtól indul el a Hoorn-fok felé, de a 60. szélességi fokon innen marad és itt sem talál semmiféle antarktikus szárazföldet. Karácsonykor a Tűzföld partján van és 1775 január 6-án elhagyja az "Államok-szigeté."-nek újév-kikötőjét, hogy egészen körülhajózza az Antarktiszt.
A legújabb térképeken, amelyeket magával visz, még mindig rajta van a San Sebastiano-öböl a Tűzföldtől délkeletre. Természetesen Mercator képzeletének teremtménye nincs sehol sem, de megkerül a San Pedro-sziget, amelyet
18
1675-ben fedeztek föl, csak 1756-ban láttak újra, és azóta hiába keresték. Cook pontosan letérképezi az északi partot és Forster tanácsára a szigetet Dél-Georgiának nevezi el az uralkodó angol király, III. György tiszteletére. Azután megint délkeletre hajózik, hogy az Atlanti-óceánnak ezt a részét is átkutassa partok után. Itt váratlanul sikerül fölfedeznie egy új földet, az egyetlent ezeken a szélességi fokokon belül. Január 31-án észlelik és a hajó 1 km-re közelíti meg. A látvány, amit az Új part eléjük tárt, amint maga Cook elmondja, félelmes volt. "A nagyon magas meredek szirteken fekete üregek tátongtak. A szirtek lábán tomboló hullámok csapkodtak, a csúcsok felhőkbe burkolóztak, föléjük egyetlenegy fehér hegycsúcs emelkedett. A föld legdélibb vége a d. sz. 50°30' és a ny. h. 27°30' alatt terül el. Amennyire mi előtte elterülő kisebb szigeteivel együtt megismertük, mindenütt egyformán puszta és félelmes volt. A sok fekete pont és üreg nélkül nem tudtuk volna eldönteni, vajjon szárazföld, vagy jég van-e előttünk. Az üregekben fészkelő tengeri hollók voltak az egyedüli lakosok. Még a formátlan kétéltűek, Dél-Georgia tengeri elefántjai is hiányoztak. (Cook Sandwich-földnek nevezi el az új szigetet az angol admiralitás akkori vezetőjáről, a hegyes déli részt Dél-Thule-nek és az északi Csúcsot Friesföld-foknak, mert egy német matróz, név szerint Friesleben látta meg először ezt a sziklát a "Resolution" fedélzetéről.
A part közelebbi megvizsgálásáról azonban lemond, mert a napok rövidülnek, az élelmiszer fenyegetően kevés, a káposztásfazekak üresek, féregrágta kétszersült és félig elrothadt besózott hús az egyetlen táplálékuk. A Sandwich-földet szigettengernek tartja, amiben igaza van. De még ha ez egy sarki szárazföld egyetlen, a 60. szélességi fokot túlhaladó nyúlványa volna is, akkor sem kutatna tovább. Ő azért indult el, hogy megállapítsa, rejtőzködik-e a déli félgömb óriási tengereiben egy nagy, lakható és gyarmatosítható szárazföld, és ha igen, akkor azt Anglia számára elfoglalja. Jég- és hóhegyek, félelmes szirtes partok, a Sandwich-föld, amelyen a szirteket, földet és jeget alig lehet egymástól megkülönböztetni, nem érdemlik meg a további fáradságot. Szilárdul meg van arról győződve, hogy a Déli sarknak egy szárazföldmagva van, ahonnan azok a jégtömegek leválnak, amelyek az Óceánt délen mindenütt bizonytalanná teszik. Abból a tapasztalatból, hogy a jéghegyek sokkal messzebbre elvetődnek északra az Atlanti- és Indiai-óceánba, mint máshol, azt a helytálló következtetést vonja le, hogy ezen a két oldalon a sarkföld jókora darabjai megfelelően tovább nyúlnak előre északra. A Sandwich-föld talán ezeknek egyik nyúlványa. "De, – mondja Cook, – ostobaság lett volna mindazt, amit az utazáson elértünk, kockára tenni, csak azért, hogy felfedezzünk és kikutassunk egy partot, amely felfedezi-e és átkutatva semmire sem használható és amelynek ismerete nem viszi előbbre sem a hajózást, sem a földrajzot, sem pedig bármiféle más tudományt.
19
Hogy azonban az előírt kört lelkiismeretesen befejezze, a Sandwich-földtől keletre hajózik addig a pontig, ahol utazása kezdetén északról kelet felé eltért. Flhajózik a hely mellett, ahol a Bouvet-foknak kell lennie, és 1775. március 22-én horgonyt vet újra a Cape Town-i öbölben, ahonnan elindult. Ámbár a fáradtság és nélkülözés a majdnem három évi út alatt kegyetlen volt, csak egy tengerész pusztult el, hála a savanyúkáposztának és a malátának. A kor tengerészei ezt csodálják a legjobban.
Cook Antarktisz körül megtett útját összehasonlították Kolumbusz útjával. Csakugyan merészségben és érdemben kevéssel marad mögötte, ámbár ez az út, antarktikus részében, nem varázsol elő új világot, hanem annak a kornak, a "felvilágosodásnak« jegyében a képzeletet dönti le trónjáról és a józan valóságot ülteti helyére. A régi kozmográfusok kedves elképzelése, a mesés Délvidék, lekerült a színpadról. Az állítólagos óriási kontinens, amely a Csendes-óceánban majdnem az Egyenlítőt érintette volna, Istentől elhagyott jégvidékké zsugorodik össze, amelyet a 60. szélességi fok határol, azonban több helyen a Sarkkör mögé húzódik vissza. A Föld déli felének képe ezzel valóban világossá lett. Hasonlíthatatlanul több ott a víz, mint a száraz-föld. A matematika szakállasai törhetik a fejüket, hogyan számolják ki újra a földgömb szükséges egyensúlyát.
James Cook foglalta el antarktiszi világútján Anglia számára Dél-Georgiát, a tengeri elefántok és bundás fókák paradicsomát, noha bizonyos, hogy egy spanyol, Antonio de la Roché két kereskedőhajóval, amelyek Hamburgból származtak, de nem a város lobogója alatt hajóztak, ezt a szigetet már 1675-ben fölfedezte, és egy spanyol kereskedőhajó, a "Leon", már 1756-ban újra megtalálta. Mit csináljon Cook gazdag hazája, amelynek a napfényes Csendes-óceán annyi gyönyörűséget ajándékozott, egy olyan szigettel, amelyet inkább az Antarktisz belsejének egyik jéghegyóriásához lehet hasonlítani, mint szárazföldhöz? Senki sem ítélhet róla megvetőbben, mint maga Cook! "Dél-Georgia megcáfolja azt a közkeletű véleményt, hogy a földnek még a legvadabb és leghidegebb része is lakóhelyet adhat az embernek. Itt már a nyár nagyon hideg, a tél azonban okvetlenül megölné az embert. A kereskedelmet nem csábítja semmi sem, hogy e szélességekig előre merészkedjék. Dél-Georgia kékesszürke palája nem tartalmaz semmiféle ércet. A rozmárok és oroszlánfókák, amelyeknek zsírját fölhasználja a kereskedelem, Amerika déli partjain jóval nagyobb számban találhatók. Még ha a cethalászat megcsappan egyszer az Északi sarkon, akkor is szükségtelen lesz ezeket az állatokat Dél-Georgia körül keresni." Mennyire túlbecsüli Cook a világ gazdag-
20
ságát! Még feltűnőbb, mennyire lebecsüli ez a nagy felfedező az emberi faj tetterejét és szívósságát, és milyen gyöngének tartja a két fő mozgatóerőt, a kapzsiságot és a szükséget! És milyen kereken megcáfolta őt a történelem! Amint Cook tudósításai ismeretesekké válnak, Angliában és Amerikában vadászhajókat szeretnek föl elefánt- és oroszlánfókavadászatra. A kizsákmányolók olyan derekasan gazdálkodnak, hogy Dél-Georgia partjait 1820 körül már elhagyatottaknak tartják. Az oroszlánfókák nem is tenyésznek itt többé, csak az elefántfókák szaporodnak el újra. Később Dél-Georgia központja lesz a cethalászatnak, amelyet Carl Anton Larsen, az érdemes délsarkkutató szervez meg. A sziget néhány völgyének tusszokfű-rétjein rénszarvasok legelnek, amelyeket Larson 1908-ban sikerrel telepített ide norvég hazájából. 1919-ben Dél-Georgiának már 1000 lakosa van, és ma már Grytviken, a cethalászállomás egész kis város, kényelmes klubhelyiségekkel és mozival a templomban, amelyet ugyanez a Larson építtetett. A hideg nem öli többé az embereket, ahogyan ezt Cook el szeretné hitetni kortársaival. Talán intésével el akarja hárítani a sziget fenyegető végzetét, vagy legalább el akarja ijeszteni az idegen nemzeteket, amíg Angliát túlságosan igénybe veszi Amerika, Ausztrália és a Déli-tenger gyarmatosítása? Kicsit gyanúsan hangzik, amint olyan nyomatékosan óvja kortársait a sarki szárazföldtől, amelynek létezésében nem kételkedik. A legfeketébb színekkel festi: "Dacolni kell a sűrű ködökkel, a hóviharokkal, a csontig ható hideggel és mindazokkal a veszélyekkel, amelyek csak a hajózást fenyegethetik. Ezeket a veszélyeket még növelik a partok, amelyeknek látványa minden elképzelésnél félelmetesebb. Ezt a földet a természet arra kárhoztatta, hogy sohase hassa át a napsugár melege, és hogy örökké jég és hó takarja. Az itt található kikötőket mind jelentékeny vastagságú jég tölti ki, és ha valamelyik megnyílna is annyira, hogy egy hajót beeresszen, örökre ott tartaná, vagy csak egy jégszigetbe fagyva bocsátaná szabadon. Ilyenek már azok a földek is, amelyeket felfedeztünk (Dél-Georgia és a Sandwich-föld). Milyenek lehetnek azok, amelyek még távolabbra terülnek el dél felé? A józan ész szerint el kell fogadnunk, hogy mi még a legjobbakat, mert a legészakibbakat láttuk. De ha valakiben meglenne a szilárd akaraterő és a kitartás, hogy ezt a helyet továbbra előrehaladva földeríti, nem irigyelném tőle a felfedezés dicsőségét, és vagyok olyan vakmerő kijelenteni, hogy a világnak nem lesz belőle haszna." Es ezután kicsúszik ajkán a sokat idézett büszke szó: "A további előrehaladás ezen a parton olyan veszélyes, hogy én kereken kijelentem: sohasem fog ember tovább merészkedni nálam, és a Déli sark körül elterülő szárazföldek örökre fölfedezetlenül és földerítetlenül fognak maradni."
Cook mintegy hurkot kötött hajóútjával az Antarktisz körül. Talán rá akarta kényszeríteni a világot, hogy tartsa tiszteletben ezt a varázsgyűrűt azért, hogy Anglia köreit senki ne zavarja, amíg nem talál időt rá, hogy föl-
21
derítse a világnak ezt a részét? Elriasztó figyelmeztetésének sikerét nem lehet kétségbe vonni. A cet- és fókavadászok ott kóborolnak a szigetek körül, amelyek a Déli sarkkörön kívül már ismeretesek, vagy amelyeket ők fedeztek föl kalandozásaikon. De négy évtizeden át egy felfedezőexpedíció sem merészkedik a hatvanadik szélességi fokon túl. Csak 1819-ben jut I. Sándor orosz cár arra a gondolatra, hogy a sok vállalkozást, amellyel az orosz kereskedelemnek jelentőséget tudott szerezni a világpiacon, két tudományos expedícióval koronázza meg. Az egyik az északi, a másik a déli sarki tengert fogja fölkeresni. 1819. március 25-én megparancsolja a szükséges hajók fölszerelését, és két hónappal később a déli expedíció vezéréül kinevezi Fabian Gottlieb von Bellingshausen kapitányt, aki már résztvett az első orosz világ-örüli hajózásban Krusenstern alatt l803-1806-ig. Amikor Bellingshausen a Fekete-tengerről, ahol egy kis hadivitorlásnak volt a parancsnoka, megérkezik Kronstadtba, az ottani kikötőben már két teljesen indulásra kész hajó várja: a "Vosztok" (Kelet), egy húszágyús, 72 m hosszú gyorsvitorlás, 117 főnyi és a "Mirnij" (Békeszerető), egy 530 tonna tartalmú szállítóhajó 72 főnyi legénységgel. A "Vosztok" fedélzetén van Ivan Szimanov csillagász és Pavel Mihajlov festő. Két német természettudósnak, a hallei Mertensnek és a lipcsei Gustav Kunzének, akiknek az expedícióval kellene tartaniok, nem hagynak időt a megfelelő felkészülésre, ezért a meghívást visszautasítják. A sietségben nem tudják pótolni őket, tehát természetbúvár nélkül indulnak el a hajók. A "Mirnij" parancsnoka Mihail Lazarev hadnagy, aki az orosz-amerikai kereskedelmi társaság egyik hajóján már körülhajózta a világot. Azelőtt négy évig volt angol szolgálatban.
A két, fenyőfából épített jármű igazán nem látszik jégtörőnek. Víz alatti részeiken még gyorsan megerősítik őket rézlapokkal, és július 16-án fölszedik a horgonyt. Először Angliába tartanak, ahol Bellingshausen megvásárolja a legújabb műszereket és térképeket. December 4-én elhajóznak Rio de Janeiróból Dél-Georgia felé, amelyet 27-én pillantanak meg. Bellingshausen gondosan térképezi a sziget déli partját, amelyet Cook nem járt be, és a part közepe előtt talál egy kis magas sziklaszigetet, amelyet a "Mirnij" hadnagyáról Annenkov-szigetnek nevez el. Tovább hajózik kelet felé, és közben fölfedez három kis szigetet, amelyeket az orosz tengerészeti miniszter tiszteletére Taverney-szigeteknek keresztel. Az egyik vulkanikus, sűrű kéngőzök lövellnek elő a kráter torkából. 1820. január 4-én egy csónak minden nehézség nélkül kiköt a hómentes parton. Lakosai, rengeteg sok pingvin, most először látnak embereket, és csak taszigálásra és verésre engednek utat. Január 8-án éri el Bellingshausen Cook Sandwich-földjét, amelyet nagyon gondosan rajzol térképre. Ez azonban nem valami szárazföld csücske, hanem kilenc szigetből álló szigettenger. Innen Bellingshausen, körülvéve zajló jégtől és jéghegyektől, keletre
22
hajózik. Feladata az Antarktisz körülhajózása Cook példájára. A kísérlet egyszer már sikerült, megismétlése tehát elveszti az újdonság és a hallatlan vakmerőség varázsát. A követő már tudja, mit várhat. Ő az előd eredményeinél folytatja. De törekednie kell, hogy megjavítsa ezeket az eredményeket. Bellingshausennek át kell kutatnia a tengernek azokat a régióit, ahol őelőtte még senki sem járt. Senki sem? Ezekben a szélességekben senki más, csak Cook, aki több ízben nagy íveket írt le észak felé. Bellingshausen ezért iparkodik mindenütt délebbre keresztülhatolni, mint elődje, és a jégviszonyok ezt meg is engedik. Ha Cook a 60. szélességi fokon belül csak 115 hosszúsági fokot hajózott be, az orosz túllicitálja őt 243-mal; sőt ebből 46°-ot a sarkkörön belül (66°30’) tesz meg, ami Cook-nak csak 18°-nál sikerült. Bellingshausen nemcsak háromszor, hanem hatszor tör keresztül a sarkkörön, és rögtön, útja első heteiben, 1820. február 2-án a 69°25’-ig jut el, és 17-én és 18-án a 69°6'-ig, harmadszor azonban, február 26-án. csak a 66°53’-ig, a keleti hosszúság 40°55’-én, majdnem ugyanazon a délkörön, amelyen Cooknak 1773. január 17-én egy magas jégfal előtt a 67°17’-én vissza kellett fordulnia. Azáltal, hogy Bellingshausen délebb haladhat, megrövidíti útját. Szorosabbra húzza az övet, melyet Cook az Antarktisz körül vont. Ezáltal megint összébb húzódik a már amúgy is oly szerény s még mindig láthatatlan Délvidék. Az orosz kutató a nyarat Ausztráliában és a Déli-tengeren tölti (1820. április 11-étől november 12-éig) és pontosan két év múlva újra Kronstadtban van, ámbár a "Mirnij" mély járata miatt rossz vitorlás. Legmagasabb déli szélességét Bellingshausen útja második szakaszában éri el, 1821. január 22-én, a nyugati hosszúság 92°19’-én, ahol a 69°53’-ig tör előre. 14°-kal nyugatra nézte Cook gondolatokba mélyedve a hegységszerűen föltornyosuló jégvidéket a d. sz. 71°11’ alatt. Ilyen magas szélességet sehol sem ér el Bellingshausen, ehelyett azonban fölfedezi az első kétségtelen szárazföldi partokat a sarkkörön belül, és ez a siker maradandó jelentőséget biztosít expedíciójának, inkább, mint az a 27 sziget, amelyet 87000 km hosszú útján az antarktikus övön kívül talált. A hatalmas cári birodalom nem törődik ilyen szegényes távoli gyarmatokkal. Amint Bellingshausen a zajló jég elől kitérve legdélibb pontjától északnyugatra vitorlázik, a látóhatáron kis, fekete folt tűnik föl, és amint a Nap kilép a felhők mögül, magas sziklasziget mered föl a hajók előtt, egypár meredek lejtő kivételével egészen hóval borítva. Ám olyan áthatolhatatlan jég veszi körül, hogy a hajók csak 20 km-re tudják megközelíteni. A szigetet Nagy Péterről, az orosz tengerészet megalapítójáról nevezik el, és minthogy Bellingshausen a közelben több földet gyanít, még egy darabot keletre hajózik az új sziget szélességi fokán (68°57’). Reménye várakozáson felül beteljesedik. Január 29-én reggel magas hegyfokot észlelnek, mely délnyugatra nyúlik el. Itt-ott sziklák feketéllenek, egyébként egészen hó borítja. Óriási jégtömegek itt is megakadályoznak minden megközelítést, és így bizonytalan
23
marad, vajon sziget-e vagy szárazföld. Minthogy azonban még messze a háttérben hómentes sziklacsúcsok láthatók - ez az expedíció legvilágosabb és legszebb napja a déli szélességekben - ezért a Sándor-föld, ahogyan fölfedezője elnevezi, majdnem egy évszázadig úgy szerepel, mint először meglátott nyúlványa egy antarktikus szárazföldnek, melynek létezése így igazolást nyert. A kontinens további kikutatása lesz majd a délsarkutazók nagy célja.
Bellingshausen utazása meglepetéssel végződik. Port Jacksonban (Sydney) megtudta, hogy egy Smith nevű angol kapitány 1819-ben a déli szélesség 62° és 63°-a közt és a Sándor-földtől csak 10 hosszúsági foknyira egy ismeretlen szigetfüzért fedezett föl. Ezt meg akarja közelebbről tekinteni. Talán összefügg az imént fölfedezett szárazfölddel. Térképezésük mindenesetre némi kívánnivalót hagy hátra. Ugyis el kell előttük haladnia; útját ott akarja befejezni, ahol elkezdte, Dél-Georgiában. A zászlóshajó, a "Vosztok", olyan rozzant állapotban van, hogy örülhet, ha szerencsésen hazajut vele. Február 5-én egy sereg szigetet észlel. Ezeket fedezte föl talán röviddel azelőtt Smith kapitány, vagy még egészen ismeretlenek? Feléjük hajózik, azzal a szándékkal, hogy letérképezi őket. Ekkor az egész kép eltűnik a hirtelenül leszakadó köd mögött. Amint egy idő múlva a ködfüggöny éppen olyan hirtelenül szétfoszlik, egy idegen jármű áll egészen közel az orosz hajók előtt, olyan csinosan és tisztán, mintha az otthoni kikötőt csak most hagyta volna el. Árbocára rögtön fölrepül a zászló, az Union Jack. Bellingshausen az orosz lobogóval felel, és átküld egy csónakot, hogy látogatóba hívja az amerikai egyárbocú kapitányát a "Vosztok" fedélzetére. Palmer kapitány, így hívják az idegent, elfogadja a meghívást, és Bellingshausen éppen nem kellemes meglepetéssel tudja meg: ezek itt valóban a Déli-Shetland-szigetek, de valamennyi sziget nyüzsög már a vadászhajóktól. Mindjárt a legközelebbi kikötőben, a Deception-szigeten, nyolc angol és amerikai hajó rostokol. Zsákmányuk rengeteg, néhányuknak már 60000 darab bőrt kitevő rakománya van. Palmer maga éppen most jön vissza hajójával, a "Hero"-val egy déli kutatóútról. Látott lent egy új, hegyes, egészen jéggel és hóval borított földet, kétségkívül az antarktikus kontinensnek egy darabját. A Deception-szigeti horgonyhelyről Bellingshausen puszta szemmel is kiveheti a szárazföld hegyvonalait. Az a part egyébként még sokkal barátságtalanabb, mint ezek a szigetek. Magas jégfalán még nyáron sem lehet partraszállni. Tengeri leopárd van ott rengeteg, de oroszlánfóka, sajnos, nincsen. Bellingshausen, anélkül, hogy az utolsó év gyors fejlődéséről csak sejtelme is lett volna, a nemzetközi fókamészárlók legújabb vadászterületére tévedt.