JOHN FRANKLIN A LEGÉSZAKIBB INDIÁNUSOK KÖZT
Franklin Parryvel egy időben hagyta el Angliát. A Hudson-szoroson át haladt a Hudson-öbölbe és az öböl nyugati partján elért a York-intézőséghez, a Hudson-öböli Kereskedelmi Társulat főállomásához. Ez a vállalat elkeseredetten versengett az Északnyugati Társulattal, és a bonyolult folyó- és tórendszer minden alkalmas pontján erődítményeket és árulerakatokat alapított.
Sir John Franklin
51
Kereskedő kalandorok a telepítvényektől kiindulva bekóborolták a vidéket, hogy összevásárolják a szegény indiánusoktól a drága bőröket és prémeket. Fizetési eszközül főleg a hitvány minőségű pálinka szolgált. Az európai kultúrának ez az áldása rettenetesen tönkretette a természet védtelen fiait. A "tüzes víz" csábító ereje teljesen a lelkiismeretlen kizsákmányolók hatalmába adta őket. A pálinka készpénz volt, de előlegnek is adták, "törlesztésre." Nem csoda, hogy az angol telepek hőn áhított pálinkakincseikkel minden rablóösztönt elszabadítottak. Ezért kellett a telepeket erődítményeknek építeni.
A York-intézőségtől egyetlen út vezetett északra, négy folyón és nyolc tavon keresztül. A folyók vízesésekben szakadtak le vagy harsogva gyűltek meg a sziklaszakadékokban. Ilyenkor a csónakot és a poggyászt szárazföldön át kellett tovább szállítani. Egyik folyóvidéktől a másikig gyakran alattomos mocsarakon keresztül vezetett az út. Így a vállalkozás, melyre Franklin 1819. szeptember 10-én indult el kísérőivel, mindjárt az első naptól nagyon fáradságos volt. Az expedíció öt fehér emberből állott – Franklin, dr. Richardson orvos, Back és Hood hadnagyok, John Hepburn angol matróz – ezenkívül velük volt 16 kanadai hajós és üzleti szolga, francia meszticek. A nehéz terep miatt nem vihettek magukkal jelentékeny élelmiszerkészleteket. Ezért vadászatból éltek. De tapasztalatlanok voltak és lépten-nyomon rászorultak az indiánokra. Elsősorban tehát munícióra volt szükségük, csereáru gyanánt pedig dohányra és pálinkára. De ezekből is csekély készletet vittek magukkal. Franklin megnyugodott a kereskedők fogadkozásától, hogy az északi telepeken ilyesmit bőségesen találnak. Hamarosan kiderült, hogy az ígérgetés rettenetes, többé jóvá nem tehető tévedés volt, – helyesebben tudatos megtévesztés, amire a kereskedőket a két társaság kíméletlen versengése késztette. Ha önző céljaik elérése forgott kockán, nem számított egy tucat ember élete. Igaz, hogy Franklintól is könnyelműség volt, hogy expedíciója sorsát az italtól megrontott indiánok jóindulatára bízta. De a mérlegelés és fontolgatás nem Franklin kenyere; ő vakmerő kalandor. Ha Parry expedícióját ő vezeti, a két hajó legénységéből alig jut valaki vissza hazájába.
A Nagy Rabszolga-tó mellett elterülő mooseterie-szigeti erődítményig a vidéket csak gyéren telepítették be az Erie- és Chipeway-indiánok. Néha olyan pontokon bukkantak sátraikra, ahol a csónakot és a poggyászt szárazföldön kellett továbbszállítaniok. Ilyenkor Franklin és tisztjei magukra öltötték legpompásabb egyenruháikat és tündöklő rendjeleiket. Egy kanadai volt a hírnök, kis pálinkáshordót vitt magával, azután a főnök sátrában ünnepélyesen szájról-szájra járt a békepipa. Közben őfensége csak úgy mellékesen, anélkül, hogy kíváncsiságát elárulná, kérdezősködött az utazás céljáról, és helyeselt, vagy bírált. Végül vásárlásra és cserére került a sor. Franklin legfőbb gondja az volt, hogy minél nagyobb tömeg pemmikánt
52
gyűjtsön. Ezt úgy kapják, hogy bivalyhúst hosszúkás szeletekre darabolnak, napon megszárítják, porrá őrlik és zsírral összekeverik. Ez a húsliszt az indiánok találmánya. Kevés a súlya, nem romlik meg, és zsákokba rakva elkíséri őket hosszú vadászútjaikra. Mióta Franklin megismerte az indián árucikket, azóta a pemmikán minden sarki vállalkozás nélkülözhetetlen élelmiszere. 1820 július végén az expedíció elérte a Providence-erődítményt a Nagy Rabszolga-tó mellett. Ez az Északnyugati Társulat telepe volt. A társaság egyik segédje, Friedrich Wentzel magára vállalta, hogy gondoskodik Franklin élelmezéséről. Ő majd összeköttetést létesít az indiánus törzzsel, amely elkíséri Franklinékat hosszú északi útjukra az eszkimók határáig. Az indiánusok adnak majd segítséget, elsősorban vadászokat. Franklin nem cselekedett helyesen. A bennszülöttek közt már két hónapja pusztított a kanyaró és a szamárköhögés. Sok gyerek esett a betegség áldozatául. Az indiánok, mint az eszkimók is, bálványozzák gyermekeiket. A siralom és panasz nem akart véget érni, és félő volt, hogy a rézbőrűek kétségbeesése és letörése nemcsak őket magukat, hanem a fehér kalandorokat és kalmárokat is súlyos nélkülözéseknek fogja kitenni. A családfők kétségbeesésükben elégették szegényes vagyonukat, még fegyvereiket is, hogy kibékítsék a gonosz szellemeket. A vadászatot elhanyagolták. Még az éhség sem tudta kiragadni őket tétlen búskomorságukból. Ezért maguk a kereskedelmi állomások intézői is nagy aggodalommal néztek a tél elé. Saját készleteiknek végére jutottak, és ha az indiánok elmulasztják a megfelelő vadászati időt, akkor a következmények beláthatatlanok lesznek.
A Providence-erőd a rézindiánok, egy büszke és harcias törzs területén épült föl. A törzs a szomszédokkal, a kő- és kutyaborda-indiánokkal és az eszkimókkal szakadatlan harcban áLlott, és az angol kereskedők is csak óvatosan mertek hozzájuk közeledni. Az Északnyugati Társulat segédje 20 év óta ismerte őket, beszélte nyelvüket és tisztában volt szokásaikkal. Már előkészítette a rézindiánok leghatalmasabb főnökét, Akaitchót (Nagy-láb) a Franklin-expedíció megjelenésére. Akaitcho röviddel azelőtt telepedett le a Nagy Rabszolga-tó partján, a Providence-erődítmény közelében, hogy törzsével ott halásszék. A fehérek megérkezését rögtön az első este jelentették neki, úgy, hogy tüzet gyújtottak a legközelebbi hegycsúcson. Nyomban meg is érkezett a hírnök a fehérekhez, hogy a főnök másnap reggel meglátogatja a vendégeket az erődben. A szokásos ajándékokat dohányban, pálinkában stb. a hírnök mindjárt magával is vitte.
Reggel az erődítményben felvonták a lobogókat, a tisztek magukra öltötték parádés egyenruhájukat, és mindenki nagy izgalommal várta az indiánus főnök megérkezését. Az ő beleegyezése és hathatós segítsége nélkül Franklin semmi esetre sem törhet előre a Nagy Rabszolga-tótól északra a Sarki-tenger partjáig. Franklin így írja le a találkozást: "1820. július 30-án
53
nem sokkal 12 óra után látjuk, hogy több indián kenu egyenesen felénk tart. A főnök a legelsőben ült, amelyben két indián evezett. Amint kikötött az erődítménynél, roppant komoly arckifejezést öltött, és kimért, méltóságteljes léptekkel egyenesen Wentzel úrhoz ment. Nem nézett se jobbra, se balra, és nem törődött az emberekkel, akik üdvözlésére a parthoz siettek. Büszke magatartását akkor is megőrizte, amikor belépett a fogadóterembe és bemutatták a tiszteknek. Rágyújtottak a békepipára, pálinkát és vizet szolgáltak fel, és Akaitcho odanyújtotta az üveget valamennyi kísérőjének, akik a padlón telepedtek le. Azután elkezdett beszélni. Kifejtette az okokat, amelyek arra késztették, hogy az expedíciót elkísérje. Örül, hogy ilyen nagy főnököket lát országában. Népe szegény, de barátja a fehér embereknek, akik olyan sok jót tettek velük, és reméli, hogy látogatásunk szerencsét hoz rájuk. Igaz, hogy sok fájdalmat okozott neki egy hír, mely megelőzött minket. Azt beszélték, hogy egy nagy orvos vesz részt az expedícióban, aki fel tudja ébreszteni a halottakat. Ő tehát már előre örült, hogy halott rokonait viszontláthatja. Mióta először beszélt Wentzel úrral, ez a reménye meghiúsult, és úgy érzi, mintha másodszor ragadták volna el barátait. Most csak pontosan meg akarja tudni, mi a célja vállalkozásnak. Úgy szerkesztettem meg feleletemet, hogy lehetőleg fokozzam szolgálatkészségét megsegítésünkre. Elmondtam tehát neki, hogy a világ legnagyobb főnökének vagyunk a követei, aki az itteni kereskedelmi társulatoknak is parancsol. Főnökünk megtudta, hogy gyermekei nagy hiányt szenvednek árukban, és elküldött minket, hogy rövidebb és kevésbé nehéz szállító utat találjunk a tengerhez. Ha ez sikerül, akkor annyi árut hozhatunk ide hajóval, amennyit csak akarunk. Mi magunk nem szándékozunk kereskedni, hanem csak felfedezéseket tenni, az indiánok és valamennyi többi nép javára. Egyúttal meg óhajtjuk ismerni a föld terményeit és össze akarunk barátkozni a bennszülöttekkel. Végül nagy főnökünk szeretne véget vetni az itteni harcoknak, különösen az indiánok és az eszkimók közt, mert az eszkimók éppen úgy az ő gyermekei, mint a többi bennszülöttek. Ha Akaitcho hasznot remél az expedíciótól, akkor minden nyeresége elvész, ha az indiánok és az eszkimók közt csak a legkisebb csetepaté is támad. Egyelőre csupán egyik részét kapja meg a neki szánt ajándékoknak: még annyi poggyászt sem vittünk magunkkal, amennyi nekünk kell. De ha visszatérünk, ő és emberei posztót, lőszert, dohányt és vasszerszámokat kapnak. Adósságaikat is kifizetjük az Északnyugati Társulatnál.
Akaitcho erre újból megígérte, hogy embereivel elkísér utunk végéig, és mindent megtesz, hogy élelmiszerekről gondoskodjék számunkra. Igaz, hogy nemzete ellenséges viszonyban áll az eszkimókkal. Most azonban békét akarnak, és kísérői közül senki sem támadja majd meg az északiakat. De óvnia kell minket ennek a népnek hamisságától. Majd a főnök és emberei
54
a Rézbánya-folyóról beszéltek és útjáról a Sarki-tengerig. Tudósításaik lényegükben megegyeztek a korábbi utazók közléseivel. De az indiánok közül senki sem járt a folyó torkolatától keletre a part mentén három napi járóföldnél messzebb. Faszénnel térképet rajzoltak a padlóra, amely 25 kis tónak észak felé húzódó láncolatát tüntette fel. Körülbelül a felét egy folyó kötötte össze, amely a Providence-erődítmény mellett ömlik a Nagy Rabszolga-tóba. A folyótól délre mintegy háromnapi járóföldre egy másik tavat rajzoltak le, melynek partja nagyon alkalmas lenne a legközelebbi téli szállásra. A rénszarvascsordák ugyanis ősszel és tavasszal arra vonulnak tova. Azonkívül sok a hal, és épület- és tüzelőfa is akad bőségesen. Körülbelül 20 napig tart az út a nagy indiánus kenukon, ha nem jön közbe semmi sem."
"Hogy megháláljuk a felvilágosítást, a főnök nyakába érmet akasztottam, amelyet reggel előkészítettem. Tisztjeim hasonló érmeket nyújtottak át Akaitcho testvéreinek és két vezérének. A kitüntetés a többi kísérő szeme láttára nagyon boldoggá tette őket, de a világért sem árulták volna el örömüket: az indiánok az ilyen nyíltságot társaságban illetlennek tartják."
"A megbeszélés közben a főnök nagy okosságot és éleselméjűséget tanúsított. Már hallott Parry sarki útjáról, és azt kérdezte, miért nem fedeztük még fel az átjárót, ha ugyan egyáltalában létezik."
"Ajándékoztunk a főnöknek, a két vezérnek és a két vadásznak, akik kíséretünket vállalták, némi szövetet, vásznat, dohányt, kést, tőröket és egyéb vasszerszámokat; azonkívül mindegyik kapott egy puskát. "
Két nap múlva elutaztak az indiánok, hogy a Sárga Kés-tónál várják be az expedíciót. Augusztus 2-án indult útnak Franklin négy kenuval. A társaság most 28 emberből állott. Wentzel segéden kívül két tolmács és egy szolga csatlakozott hozzájuk. Három ember a feleségét is magával hozta. Az asszonyok majd gondoskodnak a ruhákról és cipőkről a téli szálláson.
Másnap a megbeszélt helyen megtalálták Akaitchót és embereit, és 17 indiánus kenu kísérte el északi útjára az expedíciót a tavak és kanyargó folyók szövedékein át. Eleinte Akaitcho az előkelő szerepét játszotta. Kenujában egy rabszolgával eveztetett, egy fiatal kutyaborda-indiánussal, akit egy hadjáraton rabolt. De amikor azt gondolta, hogy nem figyelik, maga ragadta meg az evezőt, és pár nap múlva nem restellte a munkát az idegenek jelenlétében sem. Ahol a szárazföldön kellett szállítaniuk a holmikat, még cipelte is a kenut. Néhány kenuban asszonyok eveztek. Társaságuk nagyon terhes volt. Gyakran hajbakaptak, éktelen jajgatásba törtek ki, és akkor sem hallgattak el, ha a férjuruk közibük csapott.
Az expedíció már augusztus 20-án elérte a kis tavat, ahol a főnök javaslatára fel kellett volna ütni a téli szállást. Franklin mindent úgy is talált, ahogyan a főnök elmondta. Csak a megígért élelmiszerek nem voltak sehol
55
sem. Most azután Akaitcho kibúvókat kezdett keresni. A továbbutazás lehetetlen; a lombhullás, a ludak vonulása közeli telet jósol; 11 napi járóföldre nincs tüzelőfa; a Rézbánya-folyóban a kenuk hamarosan befagynak; élelmiszert itt északon nem lehet szerezni, minthogy a rénszarvasok már elhagyták a folyót. Heves vitákra került sor. Végül Akaitcho azt mondta: "Minden érvet felhasználtam, hogy eltérítselek benneteket az úttól. De úgy látszik, ti mindenáron fel akarjátok áldozni magatok és az indiánusok életét. Néhány fiatal harcosom elkísér benneteket. De amint a kenuba szállnak, én és rokonaim meggyászoljuk őket, mintha meghaltak volna." A fehérek nem tudtak semmi engedményt sem kicsikarni, sőt Akaitcho azzal fenyegetőzött, hogy rögtön elutazik. Franklin tehát lemondott a reményről, hogy még az idén lehajózik a Rézbánya-folyón, vagy éppen a tengert eléri. Most az volt legfőbb gondja, hogy erődházakat építsen és készleteket szerezzen. Már október elején beköltözhettek a téli szállásra, melyet Entreprise-erődnek neveztek el. A rénszarvasvadászat bőséges zsákmányt adott. A vad ugyanis ilyenkor vonul vissza a tengerpartról és legel a kopaszabb térségeken, hogy azután a tél elől a délibb erdőkben keressen menedéket. A rénszarvas nem nagyon okos, és könnyen meg lehet lepni. Az indiánok állatbőrbe bújva rénszarvasoknak álcázzák magukat, és csak mikor eldördül a lövés, veszi észre a nyáj, hogy ellenség furakodott közéje. Amellett a rénszarvas kíváncsi, és a vadász fehér szövettel vagy csalogató mozdulatokkal magához tudja édesgetni, úgyhogy szinte a vadász karjaiba rohan. A vadászatban az indiánusok is buzgón résztvettek. Úgy látszott, hogy Akaitchóval helyreáll a jóbarátság. Az indián főnök húskészleteket küldött, viszont hetekre egész törzsével együtt zavartalanul beszállásolta magát Entreprise-erődbe, és a teli húsos fazekaknál nagyszerűen elszórakoztak. Az indiánus csak akkor dolgozik, ha feltétlenül muszáj. Máskor ebben az évszakban halászatra és hurokvadászatra szoktak indulni. Most Akaitcho és egész bandája lopta a napot a vendégszerető fehéreknél. Ha pedig Franklin, aki nem akart szakítani a főnökkel, valami szelíd célzást mert tenni, gúnyos feleletet kapott: elmennének az indiánusok szívesen vadászni, csak Franklin adja oda a szükséges lőszert. Az indiánok nagyon jól tudták, hogy itt az egész vállalkozás sebezhető pontja. Franklin már októberben elhasználta majdnem minden lőszerét. Az expedíció jövője, sőt valamennyi résztvevő élete attól függött, vajon megérkezik-e idejében az utánpótlás, melyet a Providence-erődítményből és a York-intézőségről megígértek Franklinéknak.
56
KENUBAN A SARKI TENGEREN KERESZTÜL
Franklin és emberei minden baj nélkül kiállották a telet az Entreprise-erődben. Franklin maga még szeptemberben rövid felderítő utat tett a Rézbánya-folyó partjáig, ahol a folyó a Csúcs-tóvá tágul. Megnyugodva megállapíthatta, hogy ott még lehet találni hellyel-közzel fenyőfát. Tüzelőben tehát mégnincs hiány. Egyébként is minden előkészületet megtettek a nyári utazásra. Két tolmács érkezett az eszkimókkal való érintkezésre. De az indiánusoktól beszerzett szárított hús- és pemmikán-készletek nagyon nyomorúságosak voltak. A muníció és élelmiszer, amit Providence-erődből kaptak, elmaradt a legszerényebb várakozás mögött is. A ravasz Akaitcho mindezt nagyon jól látta, és Franklin rettenetes zavarát arra használta fel, hogy követeléseit a végletekig fokozza. A fehéreket kezében tartotta: saját fajtájuk hagyta cserben őket. A York-intézőségtől olyan kijelentések jutottak el az indiánusokhoz, hogy Franklin és emberei szegény csavargók: adósságaikért senki sem vállal kezességet, legkevésbé az európai főnök, akinek küldötteiként szerepeltek. Tehát nincs barátság, amíg a fehérek nem fizetnek. És Franklin, ha a kereskedő álláspontjáról nézte a dolgot, kénytelen volt igazat adni az indiánusnak. Egy Akaitcho által bemutatott fizetési utalványát a York-intézőségen visszautasították. Az agyafúrt főnök a született diplomata fölényes ravaszságával vezette a tárgyalásokat, amelyek lépten-nyomon újra megindultak arról, hogy részt vegyen-e továbbra is az expedícióban. Az indiánus talán még Franklinnál is tisztábban látta a helyzetet. "Jelentéktelen számlákat visszautasítanak, amikor még olyan közel vagytok a Providence-erődhöz, sőt az erőd embereivel még összeköttetésben is álltok. Teljesen valószínűtlen, hogy a nagy jutalom, amelyet nekem és vadászaimnak ígértetek, valaha is megérkezik, ha távol lesztek és már elindultatok hazátokba. Úgy látszik, a két kereskedelmi társulat alkalmatlan harmadiknak, versenytársnak tart benneteket és egyik sem akarja majd megfizetni, amivel adósaink maradtatok."
Az ilyen kijelentéseket nem lehetett megcáfolni. Ehhez járultak még a vég nélküli panaszok a tiszteletlen bánásmód, az átküldött rum csekély alkoholtartalma, a ruhahiány miatt, stb. Szakításra került volna a sor, ha Akaitcho fivére nem nézi saját hasznát és nem mutatkozik kissé engedékenyebbnek. Ez végre a nyakas főnököt is megszelídítette. Amikor meg éppen hallotta, hogy dr. Richardson, az "orvosságos ember", vezeti az első szakaszt a Rézbánya-folyóhoz, nem kérette többé magát: ő és emberei voltak ugyanis Richardson és a patika legbuzgóbb közönsége. De azért nem hagyta félbe zsarolási kísérleteit. A neki átadott lőszert például megtartotta magának és üres kézzel jött vissza a vadászatról. Végül Franklin
57
további muníciót csak megfelelő hússzállítmány ellenében szolgáltatott ki neki. Már kezdettől fogva ezt kellett volna tennie.
1821. június 14-én az expedíció utolsó szakasza is elindult a Csúcs-tóhoz. Szánokon átvontatták a tó jegén a két kenut, melyeknek ki kellett tartaniok a folyón és a tervezett parti utazáson. Július 2-án az expedíció először úszott a nagy Rézbánya-folyó hullámain, zajló jegén és sellőkön át, a nyár és a tenger felé. Dr. Richardson már 14-én meglátta egy hegyről a tengert. Úgy látszott tehát, hogy legyőzték a sok akadályt és elérték céljukat. Vadászzsákmányban nem volt hiány. Rénszarvast, pézsmatulkot, ludat bőven ejtettek. Még medvéket is leterítettek veszélyes közelharcban. Ha Akaitcho vadászai nem olyan hanyagok és könnyelműek, még félre is tehettek volna az élelmiszerből.
Sir John Richardson
Július 18-án Franklin elbocsátotta indiánus kísérőit. A rézbőrűek rosszul teljesítették kötelességüket. Szakadatlanul civódtak a fehérekkel. Akaitcho zsarolási kísérleteinek nem volt se vége, se hossza. Nem engedelmeskedtek. Ha szükség volt rájuk, akkor hiányoztak, de ha nem lehetett őket használni, akkor a fehérek nyakán lógtak. Amikor Franklin óráról-órára azzal számolhatott, hogy találkozik az eszkimókkal, a világért sem maradtak volna hátra, állítólag félelemből. Pedig jelenlétük elriasztotta az eszkimókat és a fehérekhez való bizalmukat már előre aláásta. Valószínűleg az indiánusok tolakodása okozta, hogy néhány öreg emberen kívül, akik nem tudták elhagyni helyüket, egyáltalában nem láttak eszkimókat, ámbár nyomaik minduntalan elárulták, hogy a közelükben tartózkodnak. Ez Franklin számára újabb keserves csalódást jelentett. További útján az eszkimók segítségére számított, mint addig az indiánusokéra. Napról-napra kutattak utánuk, az expedíció orvosa egyszer még életét is kockára tette, csak hogy el ne riassza őket.
Amikor egy este Richardson állt őrt és egy előreugró szikláról lenézett a homályba süllyedő vidékre, hirtelen zavaros lármát hallott maga mögött. Megfordul és látja, hogy kilenc fehér farkas fogja körül és lassan közeledik feléje. Talán sohasem láttak még embert, és azt hitték, hogy rénszarvast hajszolnak. Ha a rénszarvas félelmében lebukik a szikláról és lent megsérül, akkor könnyű zsákmánya szokott lenni az üldözőknek. Lőni nem mer Richardson, mert eszkimókat gyanít a közvetlen közelben. Tehát egyenesen a vadállatok felé megy. Ezek megállnak, elképedve bámulnak rá, akadálytalanul átengedik és a sátrakig sem kísérik el.
19-én visszament az Északnyugati Társulat képviselője is a négy kanadai szolgával. Neki és az indiánusoknak lelkére kötötték, hogy bizonyos helyeken hagyjanak hátra élelmiszereket és különösen, hogy lássák el élelemmel az Entreprise-erődöt. Azt előre látta Franklin, hogy ha az expedíció egyáltalán eléri az erődítményt, akkor félig éhenhalva érkezik meg. Wentzel
58
és az indiánok mindent megígértek. Ha Akaitcho legalább ezt az ígéretét megtartja, minden bűnét meg lehet bocsátani.
Július 21-én kezdte meg Franklin felfedező útját a sarki tenger partja mentén két törékeny, fakéregből összerótt kenuban – példátlanul vakmerő út az ismeretlenbe. Az expedícióban már csak húszan maradtak. Ezer golyójuk volt és nem sokkal többre való lőporuk. A kanadaiak nem sokat értettek a vadászathoz, maga a két eszkimó-tolmács is gyakran jött vissza zsákmány nélkül. Amikor a szárazföld ellaposodott, a vadat egyre nehezebben lehetett bekeríteni. Legtöbbnyire a sovány fiatalja került a kezükbe, hellyel-közzel egy medve is, de ezt a kanadaiak nem akarták elfogyasztani, ha sovány volt. Betegnek tartották. Fókát egyáltalában nem találtak. Egyetlenegyet ejtettek el, és az is vak volt. Július 29-én megállapította Franklin, hogy élelmiszerük már csak nyolc napig futja. Augusztus 9-én két zsák pemmikánból és egy étkezésre való szárazhúsból állt a készletük. A táplálék egy részét tönkretette a nedvesség, mert a húst nem a napon, hanem tűzön szárították. Augusztus 15-én már csak három napra való pemmikánjuk maradt és egy-egy ember alig kapott egy marokkal naponta. Az eszkimók nyomai mindenütt látszottak. Tűzhelyek, téli szánok, cserzett bőrlerakatok, rókacsapdák, kőből való konyhaeszközök, sőt csinosan megmunkált csontjátékszerek is az eszkimók jelenlétéről tanúskodtak lépten-nyomon. Franklin rézüstöt, szíjakat, üveggyöngyöt és egyéb csalétket tett az eszkimó holmik mellé, de egy bennszülöttel sem találkozott, aki az annyira szükséges felvilágosításokat megadta volna a vadállományról és a partalakulatról. A két kenu evezővel és vitorlával lassan küzdötte magát előre kelet felé a szárazföld és a part mentén elterülő számos sziget közt. Napról-napra az a veszély fenyegette őket, hogy a zajló jég összezúzza a kenukat. Ha a szél és a jég nem kedvezett, akkor nem tehettek egyebet, mint hogy a part mellett, a sátorban heverésztek, az embereket a kenuk kijavltásával foglalkoztatták, vagy elküldték őket vadászatra, de legtöbbször hasztalanul. Hogy a fakéregcsónakok megállták a harcot a hullámokkal és a zajló jéggel szemben, ezt csak a lanyha áramlásnak köszönhették. Franklin néha megfigyelt egy keletről jövő áramlatot, és az apály és dagály hatását, bár szabálytalanul, de sokféleképpen lehetett észlelni. Ez megerősítette feltevésében, hogy kell lennie egy tengerszorosnak, amely keletre halad a Repulse-szoroson, a Hudson-szoros legészakibb nyúlványán át, és hogy ez a tengerszoros hajózható. Ez lenne a régóta keresett átjáró a Hudson-szorostól a Sarki-tengerhez. A távolság odáig körülbelül 900 km, és Franklin tényleg ilyen hatalmas távolságot járt be két dióhéjával. Minthogy azonban a föld keletre annyira ellaposodott, hogy a kenuból egyáltalában nem láthattak messzire, követnie kellett a part minden öblösödését. A keresett tengerszoros akármelyik lehetett. Így került Franklin a Barrow-fok mögött egy tengeröbölbe, mely messze délkeletre
59
húzódott. De nemsokára kiderült, hogy zsákutcába tévedtek. Fáradságos utazással vergődtek ki innen, hogy elérjék a nyílt tengert, amelyet a kanadaiak még sohasem láttak. Franklin ilyen módon nagyon pontosan átkutatta ugyan a Coronation-öbölnok (így nevezte el az öblöt) ezt a partját, és ez maradandó érdeme. De az őrületesen vakmerő vállalkozás s emberfeletti megerőltetés eredménye ugyancsak sovány volt. Alig hat és fél fokkal haladt keletre. Parry hajóiból természetesen semmit sem látott, mert ő már a múlt év októberében hazatért. Franklin még egy rövid gyalogúton megbizonyosodott, hogy a tengerpart továbbhúzódik keletre, és elhatározta, hogy visszatér. A kenuk megrongálódtak, az élelmiszer megfogyott, a legénység nem bízott vezetőjében: így nem lehetett továbbhaladni. A Turnagain-fok (Megfordulás-fok) volt a végállomás.
De hogyan térjenek vissza? Még egyszer ugyanazon az úton? Talán elérik a Rézbánya-folyó torkolatát. De a kenu-utazás a folyón felfelé idegen segítség nélkül, élelmiszer hiányában egy vadban éppenséggel nem gazdag vidéken, valamennyiük számára a biztos halált jelentette. De egy másik folyó ömlött a Coronation-öbölbe, melyet Franklin Hood hadnagyról nevezett el. A Hood-folyó a Rum-tóból jött; az pedig már nem volt messze a Csúcs-tótól. Ez az út feltétlenül rövidebb; az expedíciótól leírt háromszög harmadik oldala. Ha egyáltalában maradt lehetőség a visszatérésre, akkor ezen a rövid útvonalon kellett megkísérelni.
Augusztus 23-án a már aggasztóan szivárgó kenuk az öblön át délnyugatra vitorláztak. A hullámok olyan magasra csapkodtak, hogy az egyik csónakról nem látták a másik árboccsúcsát. De a szél barátjukká szegődött, és augusztus 26-án szerencsésen elérték a Hood-folyó torkolatát. Itt partra vonták a kenukat, és kisebb csónakokat építettek belőlük, amelyeket könnyebben tudtak szállítani. Nem nélkülözhették őket a folyókon való átkeléseknél. A Csúcs-tó felé vezető utat ugyanis folyóágak keresztezték. Augusztus 31-én minden készen állott az indulásra. A kanadaiak még sohasem hajóztak tengeren, de azért derekasan viselkedtek; ezt még maga Franklin sem tagadta. Most nem tudtak hová lenni jókedvükben, s versenyeztek egymással a kiállott viszontagságok vaskos elmondásában. Minthogy szárazföldet éreztek lábuk alatt, azt hitték, már megmenekültek. Nem is sejtették, hogy az út legveszélyesebb része csak most következik.
Franklinnak és társainak visszavonulása egyike a legborzasztóbb epizódoknak a ssrki kutatás történetében. Az utolsó hetek szűkös étkezései felőrölték a legénység erejét, a poggyász nehéz terhe alatt nemsokára teljesen összetörtek. Mindegyik 100 fontot
60
cipelt. Ketten vitték a két kenut, a tisztek maguk szállították holmijaikat. Mintha minden összeesküdött volna ellenük, most rájuk tört a tél esővel, hóval és hideggel. Tüzelőfát egyre kevesebbet találtak. Gyakran fűzfavesszőket kellett kikaparniok a hó alól, hogy valami nyomorúságos kis tüzet gyújthassanak. Az út sivár sztyeppéken át vezetett, azután hegyes lett a vidék. Folyóágak és mocsarak késleltették útjukat. Az átkelés borzasztó sokáig tartott a kenukkal, melyek csak három embert bírtak el. Ha az utasok a friss jégre merészkedtek, beszakadtak. A ködben és a hóviharokban minduntalan elcsúsztak a megfagyott ösvényeken. A nagyobb kenut szándékosan eltörte az az ember, aki vitte. Roncsait boldogan használták fel tüzelőfának. A nedvességet és hideget korgó gyomorral nem bírták többé elviselni. Néhány nap alatt az egész expedíció mintegy feloszlóban volt. Ha a kanadaiak csak valamennyire is ismerik az utat, rögtön otthagyják az angolokat és maguk próbálnak szerencsét. De az Entreprise-erődhöz vezető utat maga Franklin sem tudta, és senki sem sejtette, hogy milyen fáradságos lesz. Már szeptember 6-án az utolsó adag pemmikánt osztották szót. A vadászat egyre kevesebbet hozott. Az emberek nem tudták már a vadat üldözni, alig bírták felemelni puskájukat. Naphosszat "tripe de roche" volt egyetlen táplálékuk, egy zuzmó, amely szerencsére tömegestül akadt a hó alatt. De nem mindnyájan tudtak ráfanyalodni erre az ételre – igaz, hogy később az éhség őrjöngő kínja minden utálatot legyőzött. Nagyot lakomáztak a dögből, amelyet egy sziklahasadékban találtak. A hó alól kivájt állatcsontvázakat összezúzták, a megrothadt gerincvelőt kiszopták, pedig az undorító folyadék összemarta az ajkakat és a szájpadlást. Csonthalmokat, farkaslakomák maradványait égettek el és morzsolták leveslisztté, hozzá pirított cipőbőrt ettek: inkább szaladnak mezítláb, amíg egyik lábukat a másik elé tudják rakni. A poggyászt az útra hányták. Még a hálókat is eldobták, az úszófákat elégették. Ha vízhez értek, ahol nyüzsgött a hal, éhségükben sírtak a bőség láttára. Szeptember 22-én az emberek kijelentették, hogy nem cipelik tovább az utolsó kenut. Most csípőjükig gázoltak a jéghideg vízben, folyón és mocsáron át. A hálózsák, a sátor és a konyhafelszerelés ide-oda himbálózott fejükön. És nem száríthatták meg tűz mellett a merevre fagyott ruhákat és nem melegíthették fel a megdermedt tagokat. Egymás után roppantak össze.
Október 4-én Back hadnagy három kanadaival előrement az Entreprise-erődhöz. El akarták hozni az élelmiszereket, melyeket Wentzel és Akaitcho ígéretükhöz képest biztosan odaszállítottak. Talán velük jön egy indián segédcsapat is. Másnap Hood hadnagy nem bírt tovább menni. Könyörgött Franklinnak, hagyja őt hátra; mentse meg magát és a többieket. Dr. Richardson és egy Hepburn nevű szolga maradt mellette. A többiek tovább támolyogtak. Másnap megint összeesett kettő. El akarták vonszolni
61
magukat Hood táborhelyéhez. Ott a közelben volt egy kis fenyőerdő: legalább tüzet rakhattak és tripe de roche-t is találhattak eleget. Egy harmadik kanadai, az irokéz Michel követte őket. Ő tartott ki eddig a legjobban, ő vitte a lőszert és derekasan vadászott. Franklin örült, hogy Michel visszafordult. Hood és Richardson így még munkaképes segítséget is kapott.
A többi öt ember tovább vánszorgott sztyeppéken, hegyeken, folyón és lápon keresztül a Rum-tó mentén. A Csúcs-tó nem lehetett már messze. Néhány napi szabályos menetben célhoz értek volna. Nem kaptak segítséget. Nem érte el az előcsapat az erődítményt? Vagy éppen olyan gyámoltalanul, éhesen és kétségbeesetten hever ott, mint a sereghajtó? Talán csak az utat tévesztette el? A Csúcs-tó jobbra elmaradt. A Nyest-tón át sima jégfelület vezetett egyenesen az erődhöz. Az embereknek egyre jobb kedvük támadt, amint ismeretes vidékekre értek. Végre az Entreprise-erőd házai megjelentek a látóhatáron! De halotti csönd fogadta őket. A helyiségek jéghidegek és üresek. Megtalálták Back hadnagy jelentését: "Nincs élelmiszer! A Providence-erődbe sietek és megkeresem az indiánokat!" Sem Akaitcho, sem Wentzel nem tartotta meg ígéretét. "Valamennyien könnyekben törtünk ki", írja naplójában Franklin, "nem annyira a magunk sorsa, mint inkább visszamaradt társaink miatt, akikre a biztos halál vár, mert segítséget nem küldhetünk nekik."
Amint az emberek magukhoz tértek a rettenetes csapásból, újra feltámadt az életkedvük. Zuzmót gyűjtöttek. Átkutatták a tavalyi hulladékhalmokat. Csontok és bőrmaradványok, amit csak valamennyire fel lehetett használni a táplálkozásra, a fazékba került. Egyik sem tudott már fát vágni. Az éléskamra deszkaburkolatát tüzelték el. Pár nap múlva megjött a hűséges Back hírnöke. Az indiánusoknak még eddig nyomuk sincs! A legjobb lövész kidőlt. A rénszarvasok az orra előtt legeltek, de nem tudta fegyverét lővonalba emelni. Franklin felkerekedett most egy szolgával, hogy Akaitcho táborát megkeresse. Egyik hótalpa összetört: vissza kellett térnie az erődítményhez, hogy ne fagyjon meg a vadonban. Tovább éhezni, tovább várni – minden óra meghozhatja a megváltást.
Október 26-án egyszerre csak lépések hangzottak az ajtó előtt. Ki az? Richardson dr. és Hepburn érkezett meg. Mi történt Hooddal? És a három másik emberrel? A viszontlátás első örömében Richardson nem mert válaszolni a kérdésre. Lassanként kipréselte magából a borzalmas igazságot. A három emberből, akik Hood szállásához visszamentek, csak egy érkezett meg: Michel, az irokéz. Vidám volt és jókedvű, hátizsákjában egy nyúl és egy fogoly; ezért ujjongva üdvözölték. Felmutatta Franklin céduláját, amely mindliármukat igazolta volna. De hol maradt a másik kettő? Michel a vállát vonogatta. Valószínűleg eltévedtek és valahol összeroskadtak. Ő maga
62
is eltévesztette az utat és éjszaka a szabadban kellett tanyáznia. Minthogy fázott, Richardson saját testéről adott neki inget. Meg akarta hálálni az irokéznek, hogy olyan jókor érkezett meg. Másnap Michel fejszét kért és eltűnt. A társaknál hagyott egy puskát, lőszerrel együtt: az egyik elveszett bajtárs adta át neki. Este tért vissza, jókora adag húst hozott magával: negyedrészét egy farkasnak, melyet rénszarvasok halálra ökleltek és melyet ő megtalált. Senki sem fogott gyanút. Michel valamennyiük megmentőjének tűnt föl.
Csak néhány nap múlva találták furcsának viselkedését. Nem akart fát vágni. A vadászatról korán és üres kézzel tért vissza, félrevonult és szemtelen feleleteket adott. O, aki azelőtt a legilledelmesebb és legalázatosabb szolga volt, mintha egy csapásra átalakult volna. Amikor Hood a lelkére beszélt, dühbe jött és végül azt felelte a hadnagynak: "Mit segít a vadászat! Hiszen nincs vad! Legokosabb lenne, ha engem megölnétek és elfogyasztanátok."
"Másnap", írja Richardson dr., "újra felszólítottuk Michelt, hogy menjen vadászni. Vonakodott. Azt hozta fel ürügyül, hogy meg kell tisztítania fegyverét, és a tűz körül ácsorgott. A reggeli ima után elmentem tripe de roche-t keresni. Hood a sátor előtt ült a tűznél és szemrehányásokat tett Michelnek. Hepburn a közelben egy fa kivágásával foglalatoskodott. Még nem értem messzire, amikor lövést hallottam, és körülbelül 10 perc múlva Hepburn izgatott hangon odakiáltotta nekem, hogy rögtön jöjjek vissza. Amikor odaértem, Hood élettelenül hevert a tűznél, átlőtt homlokkal, hosszú puskája mellette hevert. A szerencsétlen öngyilkosságot követett el kétségbeesésében? – villant át agyamon. De Michel viselkedése hamarosan más gyanút támasztott bennem. Megvizsgáltam a halottat – a lövés a tarkón hatolt be, a golyó megpörkölte a hajat és a sapkát, a fegyvert tehát közvetlen közelből tartották. A lövés csak idegen kéztől származhatott. Kihallgattuk Michelt. Azt vallotta, hogy Hood a sátorba küldte őt egy rövid puskáért. Közben a másik hosszú fegyver elsült. Véletlenül-e, vagy nem, hogyan tudhatja ő azt! Hepburn hallotta, hogy a lövés előtt Hood és Michel dühösen vitázott egymással. Ő maga nem figyelhette meg Hoodot az előtte álló fűzfák miatt. De látta, hogy a lövés után Michel felugrott Hood ülőhelye mögül és a sátorba ment. Ő maga nem gyanakodott. Azt hitte, hogy a fegyvert tisztítás végett lőtték ki. Csak egy idő múlva kiáltotta neki Michel, hogy Hood halott."
"Orizkedtem, hogy Michellel szemben eláruljam gyanúmat. Az irokéz mégis egyre erősítgette ártatlanságát. Arcára volt írva az aggodalom és percre sem akart egyedül hagyni Hepburnnel. Ha Hepburn mondott valamit, rögtön azt kérdezte, hogy vajon gyilkossággal gyanúsítja-e őt. Értett annyit angolul, hogy jelenlétében nem beszélhettünk nyíltan. Hood holt-
63
testét egy fűzfacserjésbe rejtettük a sátor mögött, esti könyörgésre halotti imát mondtunk és a sátorban álmatlanul töltöttük az éjszakát, Michel is, mi is – mindegyik a másikat lesve."
"Mind Hepburnnek, mind Michelnek volt puskája, nekem egy kis pisztolyom. Michel viselkedése menet közben egyre jobban nyugtalanított. Azt mormogta magában, hogy az erődítményhez nem megy el semmi körülmények közt sem. Ha követjük az erdőbe, táplálni fog minket egész télen. Arckifejezése emellett olyan félelmetes volt, hogy sürgettem, hagyjon magunkra és menjen, amerre jónak látja. Ez még jobban felmérgesítette. Másnap arra célozgatott, hogy nemsokára minden kényszertől megszabadul: Hepburn megrágalmazta, bosszút áll majd rajta. Velem szemben is nagyon tiszteletlenül viselkedett, és egészen világosan elárulta meggyőződését, hogy mindkettőnket markában tart. Kijelentette, hogy gyűlöl minden fehér embert. A fehérek – vagy ahogyan kifejezte magát: a franciák – nagybátyját és két rokonát megölték és felfalták. Most világos lett a helyzet: az első alkalommal, talán már egy óra múlva ez a fenevad elpusztít bennünket! Csak éppen ki szeretné fürkészni az erődítményhez vezető utat, de azt már nem akarta, hogy vele együtt mi is odaérjünk. Ahhoz Hepburn és én túl gyengék voltunk, hogy nyílt támadás esetében védekezhettünk volna. Hozzá még Michelnek puskáján kívül két pisztolya, egy indián bajonettje és egy kése volt. Tehát nem menekülhettünk."
"Délután egy sziklához értünk, ahol tripe de roche nőtt. Michel megállt: egy kis zuzmót akar szedni, mi csak menjünk előre és üssünk tábort, ő majd utolér bennünket. Hepburn és én most voltunk először egyedül Hood halála óta. Amit Hepburn lázas sietségében el tudott mondani megfigyeléseiből, nem hagyott kétséget többé: vagy Michelnek, vagy nekünk el kell pusztulni. Hepburn le akarta venni vállamról a rettenetes terhet. De nem akartam akkora felelősséget hárítani a derék emberre, akit önfeláldozó magatartása miatt nagyon megszerettem és akinek életéért jobban aggódtam, mint a magaméért."
"Michel meglepő gyorsan visszatért. Nem szedett tripe de roche-t, nyilvánvalóan csak fegyverét hozta rendbe, hogy leterítsen minket, ha majd a sátor felütésével vesződünk. Nem haboztam tehát egy pillanatig sem, és egy revolverlövéssel véget vetettem életének."
A legszörnyűbbet Richardson nem merte nyíltan megmondani. Michel emberhúst evett. Ő gyilkolta meg a két eltűnt bajtársat is. Arra használta fel a baltát, hogy feldarabolja megfagyott holttestüket. Innen vette a "farkasnegyed"-et, amivel talán egy pár napra meghosszabbította Hood hadnagy életét.
Franklin és emberei helyzetét egyáltalában nem javította meg Richardson és Hepburn megérkezése. November 1-jén két ember hirtelen meghalt. Egé-
64
szen jó erőben voltak, egyszerre torokfájásról panaszkodtak, melegen betakartatták magukat és elaludtak. Egy rövid hörgés ébresztette fel a társakat és már mindennek vége volt. A holttesteket csak a mellékkamrákig tudták vonszolni. Az életben maradottak közül senki sem állt már a lábán. Térden csúszva kutattak tovább csontot, hulladékot, fát és zuzmőt. Annyira eltompultak, hogy az éhséget sem érezték.
November 7-én Richardson és Hepburn fát vágott az erdőben, Franklin egy beteg bajtárs mellett maradt – ekkor hirtelen lövés dördült. A két ember az erődházban azt hitte, hogy beomlott a ház egy része. Arra senki sem mert gondolni, hegy a szabadulás elérkezett. Pedig itt volt. Három indián jött hozzájuk, készletekkel megrakva. Amint a gyomor nagy fájdalmak közt hozzászokott az ételhez, ruganyosakká váltak a tagok. Franklin és három társa annyira összeszedte magát, hogy december 1-jén elindulhattak a Providence-erődítményhez. Az expedíció legbátrabb embere, Back hadnagy valóban addig kereste Akaitchót, amíg megtalálta. Azután rábírta a makacs fösvényt, hogy siessen azonnal segítségre. De a 20 emberből, a két kenu legénységéből csak heten tértek vissza hazájukba.
ROSS AZ AMERIKAI ESZKIMÓKNÁL
Mióta Sir John Ross 1818-ban léprement egy légtükrözésnek, a becsvágy úgy nyilallott benne, mint valami lyukas fog. A kudarcot el kellett feledtetnie valami nagyszerű felfedezéssel. De az admiralitás lordjai csak a fejüket csóválták és mosolyogtak. "A Croker-hegyek", súgta egyik a másiknak. Tőlük nem lehetett várni sem hajót, sem legénységet, sem pénzt. De hiszen Ross jó barátságban volt Felix Booth-szal, a pálinkafőzővel. A "tengeri medvék" szerzete mindg leghűségesebb fogyasztója volt gyártmányának. A gazdag kereskedő is áldozhatott egyszer a tudománynak. Booth meg is hagyta puhítani magát és 20000 fontot egyszerűen letett az asztalra. A pénzen Ross hajót vásárolt és sarki útra szerelte fel, hogy valamennyire elhalványodott felfedezői dicsőségét újra felélessze. Ez a hajó, a "Victory" nevezetes példány a sarki kutatásban. Elsőnek fűtötte gőzgép, amely 1807 óta az angol-amerikai hajózásban lassanként kiszorította a vitorlát. Az öreg matrózok ferdén néztek a kerge újításra, és kiköptek, ha elsuhantak a füstölgő szenesláda mellett. És az első gőzgépnek, amely az új sarki hajót állítólag függetlenné teszi a széltől és az időjárástól, meg is voltak a maga furcsa bogarai. Ha a vitorla petyhüdten csüggött és szellő sem mozdult, a lapátkerekek általános sztrájkba kezdtek, vagy az üst kapott léket és eloltotta a tüzet. Kárpótlásul azonban a gép leszakította a gépmester egyik karját, mielőtt elérték volna a Shetland-szigeteket. De az 1829-es jégév kedvező
65
volt. Augusztus 7-én a "Victory" simán behajózott a Lancaster-szorosba, azután az Uralkodó Herceg-bejáraton át, Parry nyomain dél felé haladt. Itt vesztette el Parry utolsó 1824-25-ös rosszul sikerült útján a "Fury" hajót, de az egész készletet biztonságba helyezte a parton. Ezt kellett volna a "Victory"-nak behordani. A "Fury" roncsának nyomát sem találták. De Ross és unokaöccse, James, aki megint ott volt, addig kutatta gyalogszerrel a partot, míg végre felfedezték a raktárt, Parry tiszti sátrát. A medvék ugyan csúnyán garázdálkodtak benne és még Parry ottfelejtett noteszát is megették félig, de a húsos és főzelékes konzervdobozok takaros rendben sorakoztak, mint valami boltban. Még a kenyér, a liszt, a cukor, a spiritusz is sértetlenül megmaradt a jégpincében négy télen át. Legnagyobb részük átvándorolt a "Victory" éléskamrájába, és most tovább gőzölt és vitorlázott a hajó délre, egészen ismeretlen partok mellett, hogy elérje az amerikai szárazföldet. Csak később vették észre, hogy ez a szárazföld már ott terült el a jobbjukon. Ross a földtömeget bőkezű barátja tiszteletére Boothia Felix-
66
földnek nevezte el. Ez Észak-Amerika legvégső északi csúcsa, nagy félsziget, amelyet alacsony földszoros, a Boothia-földszoros köt össze a tulajdonképpeni kontinenssel. A londoni pálinkafőzőről nevezte el Ross azt az öblöt is, amely Amerika legészakibb nyúlványát keleten elválasztja a Cockburn-földtől, és mélyen bevágva a szárazföldbe dél felé, a Melville-félszigetet alkotja. Valóban Booth pénzeszsákja segítségével találta meg, ha nem is a keresett északnyugati átjárót, de Amerika sarki csúcsait. A felfedezésnek pedig olyan nagy volt a fontossága, hogy a Croker-hegyek kényes emléke hamarosan feledésbe merült.
Észak-amerikai sarki terület
Szeptember végén befagyott a "Victory" a Felix-kikötőben, a Boothia Felix-földszorosnál. A hajót biztonságba helyezték a Parrytől tanult művészet minden mesterfogásával. Hogy a kajütökből elvonják a tűrhetetlen nedvességet, Ross újonnan feltalált sűrítőkészülékeket vitt magával, amelyek nagyon jó szolgálatot tettek. Hogy helyet nyerjenek, leszerelték a gőzgépet és a partra tették; csak maradjon ott – a matrózok torkig voltak a nevetséges találmánnyal.
Összesen huszonhárman voltak, akik először töltötték el a Boothia Felix-föld partja mellett a hosszú, tízhónapos telet. Ross szigorú katonai fegyelmet tartott. A tisztek és a legénység mint két külön világ élt egymás mellett. De embereinek jól gondját viselte. Noha minden várakozása ellenére négy kemény telet töltöttek e sarkvidéken, ami nagyon súlyos próbára tette minden ember lelkierejét és munkaképességét, a legénység és a parancsnok közt zavartalan maradt a viszony. Még akkor sem zúgolódtak, amikor Ross megtiltotta az alkohol fogyasztását – ez majdnem hűtlenség volt barátjával, Booth-szal szemben. De számtalan tengeri útján bőségesen tapasztalta az alkoholfogyasztással való visszaélés szomorú hatását és a "Victory" legénysége kétségkívül a kényszerű tartózkodásnak köszönhette ép egészségi állapotát.
1829-30 telén sikerült Rossnak megismernie az észak-amerikai eszkimókat. Egy napon jelentették neki, hogy egy kis jéghegy mögött egészen különös idegen lények tűntek fel. Ross azonnal felkereste őkct. Futásnak eredtek, de a háttérből hirtelenül egy csapat jött Ross felé, körülbelül 30, bundába burkolt férfi, fenyegetően felemelt lándzsákkal és késekkel. Maguk előtt toltak egy szánt egy öregemberrel, aki reszketett félelmében. Úgy látszik, őneki szánták az ütközőbak szerepét az idegenek ellen.
A találkozás döntő fontosságú lehetett az expedícióra minden tekintetben, ha az eszkimók barátságát meg tudják nyerni. Ross tehát megparancsolta embereinek, hogy maradjanak hátra, jelentőségteljes arckifejezéssel lerakta fegyvereit, felemelt kézzel az eszkimőkhoz ment és a "Tima", *Üdv" szóval köszöntötte őket, melyet Hans Egede szótárából tanult. Csak akkor hívta oda legénységét, velük is lerakatta a fegyvereket és nekik is az "Aja Tima"-t
67
kellett kiáltaniok. Az eszkimók követték a példát, eldobták fegyvereiket; "Aja", felelték, de nem mozdultak helyükről. Most Ross hozzájuk sietett és egymásután megölelte őket. Erre megtört a jég. Általános ölelkezés következctt és olyan ujjongás tört ki, mint amikor a legbizalmasabb barátok sokévi távollét után a viszontlátást ünneplik. Az "innuit"-ok, a bennszülöttek gyermekes kíváncsisággal szemlélték az idegeneket, a "kablunak"-okat, és amikor Ross valamennyiüket vasgyűrűkkel ajándékozta meg, félelem nélkül követték az angolokat a hajóra. Először nem mutattak különös tiszteletet a vasból és fából összetákolt épülettel szemben, melyet az angolok majdnem egészen beástak a hófalak közé. De amikor a kajütökbe vezették őket és meglátták a bútorokat, képeket, az evőeszközöket és konyhaedényeket, különösen pedig a tükröt, nem tudtak magukhoz térni bámulatukból. Az egyik eszkimó nagy üggyel-bajjal fél lábon ugrált, másik lábát letépte a medve. Ross az áccsal mindjárt falábat csináltatott neki. Az eszkimók azonnal megértették, hogy mennyit használ ez a nyomoréknak, és a faláb az eszkimók és a fehérek közt kötött barátság szimbóluma lett. Ettől fogva az eszkimók mindennapos vendégek voltak a hajón, halakat és állatbőröket hoztak, cserébe pedig késeket, ráspolyokat, pléhdobozokat, fazekakat és tükröket kaptak. Tolmácsnak Egede száz évvel ezelőtt írt szótárát használták.
A Boothia Felix-föld eszkimói intelligensek, jólelkűek és barátságosak voltak, mindig készen arra, hogy szívességet tegyenek és segítsenek. A legkisebb ajándékot is hálásan fogadták. Amikor az egyik angol fogfájásról panaszkodott, rögtön odahozták "orvosságos emberükete, "angekok"-jukat. Ez ráfújt a betegre, és mikor a fájdalmak véletlenül csillapultak, magukon kívül voltak örömükben. Az egyik eszkimónak fájt a torka, a hajóorvos adott valami kanalas-orvosságot. De a beteg a kis üveget nyakába kötötte – és a gyógyszer így is használt.
Felsőséget az eszkimók egyáltalában nem ismertek. Fóka, hal, rénszarvas és pézsmatulok volt a boldogságuk. Ha a halzsírlámpa kigyulladt hókunyhóikban, melyet félóra alatt nagy ügyességgel felépítettek, ha a fazékban sustorgott a víz és letelepedtek állatbőreiken, úgy érezték magukat, mint a tündérmese hercegei. Étvágyukat az angolok nem tudták eleget csodálni. Körülbelül tizenöt font lazacot evett meg egy ember egy ültő helyében – az angolok alig tudtak elfogyasztani másfél fontot. Az evőeszköz csiszolt rénszarvasagancsból való görbe kés volt. Az eszkimó egy hatalmas darab fókaszalonnát gombócformára összegöngyölt, beletömött a szájába, amennyit csak lehetett, a hatalmas falatot pontosan az orra alatt levágta és a szalonnát továbbadta a szomszédnak. Otthonosan, ceremónia nélkül. Rettenetes étvágyuk szinte kiirtotta a vadakat. Az állatok más legelőhelyeket kerestek, és az eszkimók sem nyugodhattak meg sohasem, mert
68
követniök kellett az állatokat. Eleinte szívesen lopkodtak a fedélzeten, mert a tulajdon fogalmát nem ismerték, és még a házasságban is a legkezdetlegesebb kommunizmus uralkodott. De amikor megkérdezték: "mit beszél a puska," amikor elcsattant, és azt hallották: "megmondja, hogy ki vett el valamit", becsületesen visszahoztak mindent, amit elcsentek. A gyilkosság és a csalás nagyon ritka náluk. A gyilkost nem is büntetik meg, csak a törzsbeliek örökre elkerülik, ami a legsúlyosabb büntetés. Ross meg akarta nekik magyarázni a Biblia szavát: "aki vért ontott, az vérével lakoljon". De ők azt felelték rá: "akkor a másik ugyancsak a gyilkosság bűnébe esik".
A két kutató, John és James Ross számára természetesen az volt a legfontosabb, hogy a bennszülöttek felvilágosításokat adjanak hazájuk földrajzáról. Az eszkimók itt is szolgálatkészeknek és ügyeseknek bizonyultak. Térképeket tudtak rajzolni legközelebbi környezetükről, a legkiadósabb vadászterületükről, halban leggazdagabb folyóikról és tavaikról. Távolsági becsléseikre is építeni lehetett. Még azt is meg tudták mondani, hogy erre nincs átjáró nyugat felé. Az átjáró följebb van északra, ahonnan a "Victory" jött. A derék eszkimó geográfusok kíséretében James Ross tavasszal sikeresen átkutatta a Boothia Felix-földet és Amerika legészakibb csúcsáig hatolt előre, nyugaton a Franklin-fokig, még mindig 220 mérföldnyire Franklin Turnagain-fokától. A délre elterülő földet Vilmos Király-földnek nevezte el. Az élelmiszerhiány végül visszatérésre kényszerítette.
Az eszkimók bizalma csak egyszer rendült meg rövid időre. A bennszülöttek nem tartottak be egy vadászati megállapodást, és amikor Ross elküldött értük, embereit megmagyarázhatatlan fenyegetésekkel fogadták. Szerencsére James Ross – nagybátyja mintájára – nem vesztette el nyugalmát, elment hozzájuk fegyvertelenül, és hosszabb tárgyalás után végre egy asszonytól megtudta a hirtelen elhidegülés okát. Egy lezuhant szikladarab agyonütött egy tizenkétéves fiút. A szerencsétlenséget az eszkimók a természetfölötti angol mennydörgő szerszámok hatásának tulajdonították. A bennszülöttek szinte túlságos gyöngédséggel szeretik gyermekeiket, – már tiszta anyagi okokból is, mert öregségükre gyermekeik támogatása nélkül el kellene pusztulniok. Most tehát halálos düh szállta meg őket, és bosszút akartak állni. A félreértést hamarosan tisztázták, és a bizalom újra helyreállott. Maga a szerencsétlenül járt gyermek apja vette át a tervezett vadászkirándulás vezetését.
AZ ÉSZAKI MÁGNESES SARK FELFEDEZŐJE
Amerika északi csúcsának felfedezése és átkutatása olyan tudományos siker, amire Ross és unokaöccse méltán lehetett büszke. De egy másik felfedezés is sikerült nekik – vagy helyesebben a fiatal James Rossnak –, melynek földrajzi, de különösen fizikai tekintetben alapvető a jelentősége. Mióta a XI. században feltalálták az iránytüt, sok tengerjáró megfigyelte, hogy a mágnestűben nem lehet minden körülmények közt megbízni. Ha köd és felhő takarta el az égboltozaton a ragyogó útmutatókat, a csillagokat, a hajók nem tudták irányukat pontosan megtartani. Különös gonddal jegyezte fel a mágnestű megtévesztéseit Parry, aki először hatolt be mélyen az amerikai Arktiszba. Barrow, az angol geográfus kísérletet tett a földrajzi sarkkal egybe nem eső mágneses Északi-sark kiszámítására. Amint most James Ross átkutatta a Boothia Felix-föld partjait a Felix-foktól délre a Franklin-fokig, a mágnestű mozgása elárulta, hogy nyilván megkerülte azt a titokzatos pontot, ahol a földmágnesség sarkot alkot – a déli sarkot, ahogyan tulajdonképpen nevezni kellene. A könnyebb érthetőség kedvéért a "mágneses Északi-sark" elnevezés ment át a közhasználatba.
Sir James Clark Ross
A "Victory" 1830-ban csak pár napra szabadult meg a jégtől. Egy pár mérföldre észak felé megint horgonyt kellett vetnie és – ez alkalommal a Sheriff-kikötőben – másodszor áttelelnie. Akármilyen szomorú is volt a fogság meghosszabbítása, egyedül ez tette lehetővé James Rossnak, hogy megoldja a mágneses sark problémáját. 1831. május 27-én indult útnak egy kis csapat eszkimóval, akik a "Victory"-hoz új állomásában is hívek maradtak. Ötnapi vándorlás után sikerült meghatároznia a keresett pontot, a földmágnesség északi középpontját, hol megáll a mágneses tű, az északi szélesség 70 fok 5 perc 17 másodpercén és a nyugati hosszúság 96 fok 46 perc 46 másodpercén az Adelaida-foknál, a Boothia Felix-föld nyugati partja közelében. Mágneshegy nem meresztette itt ormait az ég felé és nem ragadott magához minden vasszögecset ellenállhatatlan erővel, ahogyan a régiek mesélték. Nem lehetett észrevenni a legkisebb, valamennyire feltűnő földjelet sem, melynek leírásával bizonyos fokig megszilárdíthatták volna a nevezetes hely emlékezetét. Mennyiségtani pont egy sivár, egészen egyhangú parton. Ross legszívesebben hatalmas kőheggyel jelölte volna meg, amely magas lett volna, mint a Kheopsz-piramis. De meg kellett elégednie azzal, hogy eszkimói kis kőgúlát emeltek, és hogy óndobozt rejtett bele, a felfedezésről szóló okmánnyal. Haladt-e azóta más kutató ezen az úton, felismerte-e a jelet, megtalálta-e az óndobozt és hozzátette-e a maga névjegyét, nem tudjuk.
Visszafelé hosszabb kerülőt kellett tenniök. Élelmiszerük elfogyott, és ezért északra tartottak a nagyobb tóhoz. Június végén ért vissza James
70
Ross a "Victory"-hoz. Második áttelelésük a Boothia Felix-föld partján már nem múlt el olyan zavartalanul, mint az első. Maguk a bennszülöttek is nélkülöztek. A rénszarvas és pézsmatulok elriadt és távoli legelőhelyekre vonult vissza, melyeket először ki kellett fürkészni. Igaz, a vadhiányért bőségesen kárpótolt a halászat. A lazac és a tőkehal a tengerből a folyókba és patakokba vonult ívásra olyan mesés tömegben, hogy ahol összeszorult a folyó, rajaik szinte csúszós hidat alkottak. Egy alkalommal az angolok egyetlen fogásnál 3378 zsákmányolt halat számoltak meg. A napi étlap ezáltal örvendetesen változatos lett, ami a legénység egészségi állapotára kedvező befolyással volt. Jelentékeny készleteket halmoztak fel felfüstölve és beszárítva – a hazautazásra, amely minden nap rájuk virradhatott. De az időjárás és a jég most is úgy játszott a "Victory"-val, mint macska az egérrel. Hetekig próbálkoztak hasztalan előretörésekkel, végre a hajó 1831. augusztus 29-én elszabadult a jégből. A horgonyokat felszedték, a vitorlák dagadtak a szélben. A matrózok ujjongása közt hajóztak északra. Pár nap múlva egy rettenetes vihar arra kényszerítette a kapitányt, hogy az első öbölben menedéket keressen. A jégkorlát újra bezáródott, a hajó nem jutott ki többé a "Victory"-kikötőből, közeledett a harmadik sarki tél.
Most komolyra fordult az expedíció helyzete. Az eszkimók messze költöztek, nem tudtak többé segítséget hozni. A vidék egészen kihalt, a vad kifogyott. Nem volt többé vadászat, társalgás, játék és nevetés a mindig vidám vademberekkel. Semmi sem szakítja meg a hajószolgálat szigorú katonai fegyelmét, a nap, a végtelen téli éjszaka sivár egyszeregyét. Csak a vasárnapi istentisztelet mérte az időt – megint eltelt egy hét! Egy elfogott róka halála, – egy felszaglászott, félig megfagyott nyúl – ezek voltak az események. Az élelmiszerek rohamosan fogytak. A skorbut elharapódzott. A kapitány régi sebhelyei, melyeket tengeri csatákban szerzett, véresen felszakadtak. Egy matróz meghalt – és megint egy. Ha nem jön megváltás hamarosan, hajó és legénység elveszett.
Beállt 1832 nyara. A jég nem mozdult. A kapitány összegyűjtötte tisztjeit. Tovább várjanak? Mire? Egy negyedik tél a Victory-kikötőben egyenlő a biztos halállal. Pedig dönteniük kell; a nyár rövid. A menekülés egyetlen lehetősége a kétségbeesett elhatározásban rejlett: elhagyják a hajót, a világos nyári hónapokat felhasználják, hogy északra vándoroljanak szárazföldön és jégen át. Talán rábukkannak valahol egy cetvadászra. John Ross 42 év alatt 36 hajón szolgált, de nem hagyott cserben egyet sem. Ez a terv árulásnak tűnt előtte. De valamennyiük élete kockán forgott. A tisztek beleegyeztek. Már előbb élelmiszerraktárakat állítottak fel észak felé az előrelátható úton. Néhány óra alatt minden készen állott. A csónakokat és a poggyászt a szánokra rakták. A kapitány parancsot adott az indulásra.
A Boothia-öböl mozdulatlan jégszegélyén a 21 fős kis csapat lassan vonult északra. A Fury-partig minden jól ment. Itt még mindenféle használ-
71
ható holmi hevert, amit felpakoltak. Az üres készletládákból Ross házat ácsoltatott össze, szállásnak a várakozás legközelebbi heteire, egyszersmind menedékhelyül, ha az északi áttörés nem sikerülne. Végre úgy látszott, hogy legalább itt fent mozgásba jön az Uralkodó Herceg-bejárat jege. Augusztus 1-jén elindult a három csónak, 29-én egy rettenetes hóvihar újra partra vetette őket. Továbbjutni nem lehetett, a nyár túlságosan előrehaladt ahhoz, hogy sértetlenül átjuthassanak a Lancaster-szoroson. Tehát vissza a Fury-partra! A csónakokat otthagyták. Most rettenetes út következett a sziklapart mentén, ahol mennydörgő hólavinák sodorták le a völgybe a fagytól lehasított kőtömegeket. Végre Ross elérte embereivel a Fury-parti nyomorúságos deszkakunyhót. Itt ütik fel majd menhelyüket a negyedik télen.
November l5-én eltűnt a nap hetvennégy végtelen napig, és az éjszaka óriási koporsófödél módjára borult a házra és környékére. Néhány félhomályos nap – és minden eltűnt a borzalmas sötétségben. Nincs hajószolgálat. Főzés, étkezés, háztisztítás, valami mozgás, azután aludni, aludni, amíg csak lehet. Istentiszteletre hívnak, tehát itt a vasárnap. És újra aludni és tépelődni a kínzó sötétségben. Új haláleset, meghal az ács. Ki lesz majd az utolsó, aki éhenhal, vagy megfagy? A nap visszatért és beragyogott az üres raktárba. Tizenkét medvét lőttek, de a legénység nem akart medvehúst enni. Inkább az éhség és a skorbut! "A tétlen ember az ördög vánkosa." Az angol legénység krónikája tele matrózok lázongásaival.
Szerencsére a derűs napok annyi munkát követeltek, hogy alig látszottak ki belőle. Aki még jól állt a lábán, visszasietett a Baffin-öbölnél hagyott csónakokhoz, hogy kiássa őket a hóból. Erőltetett menetekben odaszállítottak minden poggyászt, utoljára a három nehéz beteget, akiknek végre akadt orvosságuk: tengeri galambok, melyeket százszámra lőttek. Augusztus 15-én a kis hajóosztag az Uralkodó Herceg-bejárat hullámain himbálódzott. A matrózok megint elemükben voltak, a hangulat izgatottabb lett. Most sikerülnie kell! A remény és félelem felrázta a szunnyadó életösztönt. Még a betegek is napról-napra jobban erőre kaptak. Elérték a Lancaster-szorost. Éjjel-nappal vitorláztak és eveztek a szabad vízpályán át keletre. Ha szélcsend támadt, a csónakok a parton hevertek, a legénység aludt a vitorlák alatt. Máskor azonban dolgoztak a matrózöklök, amíg az evezőket tartani bírták.
Augusztus 20-án a Baffin-öböl előttük terült el. Jéghegyek, amerre csak a szem ellátott. És ők elinduljanak a három törékeny csónakkal, amelyeken már jó néhány nagy, üggyel-bajjal betömött lék tátong! Orültség! És mégis előre kell menniük. A nyár a vége felé jár, ha valahol, akkor csak ezen a vidéken találhatnak egy megkésett cetvadászhajót, amely felveheti őket. Világos éjszaka a parton. Az emberek alszanak a vitorlák alatt. Egyszerre lármázni és kiabálni kezd az őrszem: "Hajó! Hajó!" "Orültség,
72
pajtás! Különös alakú jéghegy lesz az!" Mindegy! Tengerre a csónakokat! És eveznek, hogy a vér kiserked kezükön. Hajó! Fel a lobogót! Elő a puskát! Lőjetek! Evezzetek! Evezzetek! Száradjon el a kéz, amely most rest! Az ördögbe! Hiszen nem jutunk előre! A hajó fordul, – nem hall, nem lát – elmegy! Az Isten legyen hozzánk irgalmas – elpusztulunk!
Ugyanaznap délelőtt 10 órakor újra hajó! Most vagy soha! Evezzetek, lőjetek, kiabáljatok! Meg kell, hogy halljanak bennünket! Biztosan ez az utolsó hazatérő cetvadász. Észrevett minket! Úgy látszik, megállt. Nem, duzzad a vitorlája és megy, megy, nem tudjuk elérni! "Nyugalom, fickók!" dörgi közbe Ross kapitány. "Fogjátok meg azt az evezőt; hitvány csirkefogó, aki most nem harcol az életéért. A szél ellanyhul – még utolérjük őket! Keresztbe kormányzok a cetvadász irányában! Előre! Előre! Hurrá – most tisztán látom, lebocsátanak egy csónakot! Egy csónak! Felénk jön! Meg vagytok mentve!"
A cetvadász matrózai elérik a három csónakot és bevonják az evezőket.
"A hajó elveszett?" kérdi a kormányos.
"Igen! " feleli Ross kapitány. "Hogy hívják a hajótokat!"
"Isabelle" Hullból, azelőtt Ross kapitány parancsnoksága alatt."
"Ross kapitány – az én vagyok: a mi hajónk a "Victory".
"A "Victory" – de azok már régen elvesztek és elpusztultak!", a kormányos tágra mereszti szemét: a leromlott, lerongyolódott fickók vadul átbarázdált arcukkal – ezek sok mindenen mehettek keresztül – aligha csalók. És Ross kapitányt, a híres Ross kapitányt jól ismerték az "Isabelle"-en. Egy óra múlva valamennyien a fedélzeten voltak, az ujjongás nem akart véget érni. "Hurrá, Ross kapitány! Hurrá!" Ezek az öreg "Isabelle" bordái, itt a kapitány kajütje, az ő régi kajütje. Minden bajnak vége. Húsz embere megmenekült. Amerika északi csúcsa angol lobogó alatt. A Mágneses Északi-sark, a Boothia Felix-föld – Booth koma és Anglia ugyancsak nagyot néz majd. És Anglia és az egész világ tényleg nagyot nézett, amikor 1833. október 18-án – az "Isabelle" csak 27 cetet zsákmányolt és még pár hétig a Baffin-öbölben maradt, míg nem lett teljes a rakománya – a "Victory" elveszettjei parta szálltak Hullben és hírül hozták expedíciójuk eredményeit. A Croker-hegyeket elfelejtették és Ross kapitány lett a nap hőse. Az admiralitás 5000 fonttal jutalmazta; a városok versengve nevezték ki díszpolgárukká. Unokaöccse commodore-ból kapitánnyá lépett elő és nemességet kapott. A két Ross neve diadalmasan ragyogott a sarki kutatás égboltozatán.
A FRANKLIN-TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE
Az öreg Barrow még mindig az admiralitás titkára volt. Időről-időre felvetette kedves problémáját, és azt remélte, hogy megéri a kérdés megoldását és bátor honfitársai még az ő életében megtalálják a Kínába és Indiába vezető északnyugati átjárót. Ilyen módon fény derül az arktikus szigetvilág szövevényére és a Sark felé is megnyílik az út. Még senki sem hódította meg az 1818-ban kitűzött 20000 font sterlinget. Délen több szerencsével járt a kutatás. James Ross, az öreg kapitány zseniális unokaöccse, három útján, az "Erebus"-szal és a "Terror"-ral, 1841-43-ban felfedezte a délsarki szárazföldet, a hatodik világrészt. És az északi probléma? – kérdezte Barrow. A Lordok Háza és az Alsóház egyértelműen kijelentette, hogy most már igazán történnie kell valaminek. Ki vezesse az új expedíciót? John Franklin rögtön jelentkezett. A Coronation-öböli rettenetes visszavonulás után négy év múlva nagyon sikeres utazást hajtott végre Északnyugat-Amerikában. Lehajózott a Mackenzie-folyón, azután a part mentén nyugaton majdnem a Barrow-fokig és keleten a Parry-fokig haladt, és mint kipróbált sarkkutató és rettenthetetlen hős dicsősége tetőpontján állott. "Nem kímélné magát? Hiszen már 60 éves?" – kérdezték a tengernagyok. "De hiszen én még egyáltalában nem vagyok 60, csak 59", felelte felháborodva Franklin. – "Hadd utazzék, különben belehal!" – tanácsolták a barátok, és az admiralitás beleegyezett.
Ilyen gondosan és bőségesen még soha nem szereltek fel expedíciót. Két hajó beépített gőzgéppel, a legújabb műszerekkel, minden elképzelhető újítással a jég ellen való küzdelemre, három évi élelmiszerrel, 144 főnyi kipróbált legénységgel, köztük egy Blanky nevű, aki Ross-szal volt a "Victory"-n, 17 tiszt, két orvos – és a hős Franklin az élen, mindez kezeskedett a sikerért. A hajók ugyanazok voltak, amelyek James Rosst elvitték a Délsark-vidék partjára. Mint nemes versenyparipákat, úgy készítették elő és szerszámozták fel őket az északi diadalútra. "Erebus" és "Terror" volt a nevük, Alvilág és Rémület!
Barrow gondoskodott részletes utasításokról. A fő feladat: kikényszeríteni az északnyugati átjárót a Lancaster-szoroson át Parry nyomain. A cél, melyet 350 év óta hiába ostromolnak. Lehetőleg ne térjenek le egy lépést sem az útról. Természetesen a parancsnok jobb belátását az adott viszonyok közt nem akarták korlátozni.
1845. május 19-én ünnepélyes üdvlövések köszöntötték a greenwichi kikötőben a két búcsúzó hajót, az "Erebus" zászlóshajót és kísérőjét, a "Terror"-t. Egy szállítóhajó a Nyugat-Grönland mellett elterülő Cethal-szigetekig követte őket, ott átadta rakományát és magával vitte a legénység utolsó postáját.
74
"Csak ne aggódjatok", mondták Franklin és emberei utolsó üdvözletei a hozzátartozóknak, "ha tovább tartana, mint gondoltuk. A legközelebbi postaállomás Hongkong, Kína." Senki sem kételkedett benne, hogy e pompásan felszerelt bátor csapat feltétlenül elér minden célt. Pár nap múlva egy cetvadászhajó a Melville-öbőlben (Nyugat-Grönland) találta őket. A legénység szorgalmasan dolgozott, hogy besózza a frissen lőtt szárnyasokat. "Öt évig kitarthatunk", mondta Franklin a kapitánynak. Július 26-án egy másik cetvadászhajó észlelte a két vitorlást, amint a Baffin-öböl rettegett jegén szerencsésen áthaladtak a Lancaster-szoros felé. A hírek néhány napig foglalkoztatták Európa újságolvasóit. Azután szükségszerűen hosszú hallgatás következett. A villanysürgönyt még nem találták fel. Minden Franklinról szóló jelentésnek meg kellett kerülnie a Földet, mielőtt elérte Angliát.
Két év telt el. Nem érkezett semmi hír. Pedig Franklinnek elég sárgaréz henger állott rendelkezésére, melyeket megtölthetett hírekkel és rábízhatott a tengeráramlatokra. Valahol csak partra vetettek egyet a hullámok, vagy kifogtak a halászhálók. De semmi ilyesféle nem mutatkozott. Lassanként nyugtalanító lett a mély hallgatás. A veterán John Ross már 1846 végén a segítség szükségéről beszélt. 1847 tavaszán és őszén megismételte figyelmeztetését. Ő segítséget ígért a barátnak, és a megbeszélt határidő eltelt. Amikor az 1847-es év is hír nélkül múlt el, végre elhatározta magát az admiralitás: valaminek történnie kell!
De hol keressék az eltűnteket? Amerika északi partján. Azt senki sem ismerte olyan jól, mint Franklin, és az indiánok és az eszkimók som ismertek senkit olyan jól, mint őt. A kereskedelmi társulatok ügynökei biztosan hoztak volna hírt Franklinról, ha arrafelé vetődtek. A hajók valószínűleg befagytak az egyik tengerszorosban a Parry által felfedezett szigetek közt. A barátok elég erősnek tartották Franklint, hogy a maga útját járja. Talán a Jones- vagy a Smith-szoroson át új átjárót keresett és ott megrekedt. Lehetséges, hogy Parry rekordját is messze meghaladta már és valahol a Bering-szorostól északra csatangol egészen ismeretlen vidékeken, ahol az orosz Andrejev 1762-ben a mesés "Titigen"-földet vélte látni. Állítólag egy ismeretlen néptörzs lakik ott. A szibériai csukcsok sokat meséltek a "kraihai"-okról, ahogyan ők azokat a vadakat nevezték. Mindezek csupán gyanítások, a képzelet álmai. Az admiralitás lordjai ide-oda tanácskoztak. Végül három segélyexpedíció alakult meg. Franklin expedíciós orvosa, Sir John Richardson 42 emberrel és 5 csónakkal a Hudson-öböltől hatolt előre északra, abbanaz irányban, amerre eltűnt barátjával együtt haladt. Gazdagon fel volt szerelve élelemmel és ruhával. De negyven lovát a dögvész elragadta. A poggyász szállítása a teherhordók vállán a hajózható Athabaska-folyóig
75
embertelen fáradságba került. A Nagy Medve-tónál Richardson téli állomást rendezett be. Ő maga a Mackenzie-n utazott le a Hudson-Társulat kereskedelmi felügyelőjével, John Rae-vel, és 1848. augusztus 3-án elérte a Jeges-tengert, nemsokára rá a Bathurst-fokot. Kihallgattak minden bennszülöttet, aki csak útjukba került. Senki sem hallott Franklinról és társairól. Richardson előreküzdötte magát csónakjaival a part mentén a Parry-fokig. Tovább kelet felé az őrlő és szorító jéghegyeknek olyan tömkelege fenyegetett, hogy minden próbálkozás reménytelen volt. Richardsonnak be kellett látnia, ha ebbe a pokolba került Franklin, akkor megmenekülésére nincs remény. Ha ő és övéi kijutottak is a partra – itt beláthatatlan messzeségben olyan sivár jégvadon terült el, hogy az éhhalál biztosan utolérte őket. Még az eszkimók is elkerülték az Istentől elhagyott vidéket. A bátor Richardson mégis a Krusenstern-fokig vezette embereit a szárazföldön keresztül. Itt egy csónakot hagyott egész rakományával együtt. Egy másik helyen élelmiszereket, ruhákat, sátrakat és lőszert ásott el, mindenütt feltűnő, színes jeleket festetett a mészkősziklákra, hogy Franklin megtalálhassa a raktárakat, ha odatéved. Azután erőltetett menetben visszasietett a Nagy Medve-tóhoz. A következő évben reményvesztetten szállt partra Angliában.
Ugyanekkor indult el önállóan John Rae, hogy megkeresse Franklint. 1849 július végén a Rézbánya-folyam torkolatához ért, és három hétig hiába várta, hogy felszakadjon a rettenetes jégraj, amely teljesen lehetetlenné tette a kelet felé való előretörést. A tavalyi raktárakat még érintetlenül találta. Csak a csónakot pusztították el az eszkimók, miután előbb leszedtek róla minden vasat. Ha Rae-nek sikerült volna továbbküzdenie magát keletre, bizonyára megoldja a rejtélyt. Óriási értéket takarítottak volna meg emberéletben és tárgyakban. Igaz, hogy a világ nem lett volna tanúja a nagyszerű áldozatkészségnek, amelyet valamennyi kultúrnép kifejtett a Franklin-tragédia felderítésében.
A második felderítő expedíció még Franklinnél is gazdagabb felszerelést kapott. Két pompás hajó, az "Entreprise" és az "Investigator" vitorlázott fel a Baffin-öblön 1848 júniusában. Az expedíció vezetői James Ross és Bird kapitányok voltak. A tisztek méltók a vezetőkhöz: Mac Clintock és Mac Clure. Az év rendkívül zord, a jégraj óriási erődítménnyé torlódott össze, fantasztikus bástyákkal és tornyokkal. Csak augusztus 20-án tört utat egy hatalmas északi vihar a Ponds-öbölig. A Cockburn-föld partját hasztalanul kutatták át. Mindenütt vigasztalan sivatagot találtak, melyet még az eszkimók is elkerültek.
Minden földjelet gondosan megvizsgáltak, vajon nem helyezett-e ott el Franklin valami értesítést. Találtak is egy kőemléket, Parrynek már olvashatatlan jelentésével 1819-ből, semmi egyebet. A hajók végre kedvező széllel behajóztak a Lancaster-szorosba és elhatoltak a Barrow-szorosban elterülő Lipót-szigetekig. Itt élelmiszerraktárt állítottak
76
fel télre, és azután az egész vidéket rendszeresen átkutatták. Tömegesen vetettek a tengerbe palackpostát, a partokon jeleket állítottak fel, rudakat és kőemlékeket. Messziről látható sziklafalakra feliratokat véstek. Ha az eltűntek arra veszik útjukat, el kell igazodniok a téli szállásig. A jégrajtól szorongatva ősszel visszatértek a hajók a Lipót-szigetekhez. A tél keményre fordult. Sok matróz még újonc volt, az élettelen jégsivatag, az embertelen hideg, az örökké üvöltő vihar, az áthatolhatatlan köd, a hónapokig tartó éjszaka borzalommal töltötte el őket. A kapitányoknak szükségük volt minden ügyességükre, hogy az emberek szomorú hangulatát felvidítsák, hogy visszatartsák őket a kétségbeeséstől. A rókafogást nagyban megszervezték. Élve fogták el a sarki rókákat, láncot akasztottak nyakukba Franklinnek szóló hírekkel és azután elengedték őket. Talán valamelyik az eltűntek kezébe kerül és megmutatja nekik, merre találhatnak menekülést. A Lipót-szigetek téli kikötője 1849 augusztusáig mindkét hajót fogva tartotta. Akkor elindultak nyugatra új keresésre. De a jégraj négy nap múlva hatalmába kerítette őket. Keletre tolta és vitte a hajókat hazafelé ellenállhatatlanul. Amikor végre a Davis-szorosban elengedte őket, nem maradt más hátra, mint visszatérni Angliába. Az angol admiralitás már segítséget küldött nekik, azzal a paranccsal, hogy várjanak még egy évig. De a segélyhajó, az "Észak Csillaga", eltévesztette őket és ott tévelygett valahol a jég-útvesztőben.
Jégfűrészelés
A Franklin segítségére felszerelt harmadik expedíció az első évben teljes tétlenségre volt kárhoztatva. Ennek a Bering-szorosból kellett a Jeges-tengerbe nyomulnia. Az egyik hajó, a "Plover" vitorlás már az ázsiai partokon befagyott, a másik, a "Herald", visszafordult. Csak a következő évben találkozott a két hajó a Chamisso-szigetnél. Pullen hadnagy most négy csónakkal átkutatta a Jeges-tenger partját. Közben a hajók felfedezték a barátságtalan Heralds-szigeteket, felfedezték az ismeretlen Wrangel-földet a 71. szélességi fokon, – valószínűleg a mesés "Titigen"-szigetet – de sem ők, sem Pullen hadnagy és csónaklegénysége a legkisebb nyomát sem találta Franklinnek és társainak.
AZ ELTŰNTEK NYOMÁBAN
Volt még remény Franklin megmentésére? Öt éve, hogy eltűnt. Ő maga jelentette ki győzelmében bizakodva, hogy készletei addig kitartanak. Nem volt újonc ezekben a dolgokban: elég sokáig élt az Arktiszon, hogy megismerje a vidék borzasztó veszélyeit, de egyúttal kimeríthetetlen segélyforrásait is. Az eszkimó nem hal éhen, pedig étvágya emberfeletti. Franklin hajóit felszerelték a technika összes akkori segédeszközével. Eltűnése,
77
egészen rejtélyes hallgatása talán csak a diadal lélegzetelfojtó előjátéka. Vállalkozási kedve nem ismert határt. Lehetséges, hogy még az Északi-sarkon is áthajózott? A képzeletben még élt egy hajózható, mesés állatvilágú sarki tenger álma, túl az örök jég falain, amelyeken majd áthatol egyszer egy szerencsefi. De a képzelődők és számítók egyformán megegyeztek abban, hogy a keresésre mindent meg kell tenni. Ha az eltűnteket nem menthetik meg, legalább tudniok kell, hogy mi történt velük.
1849 márciusban hírül adta az angol admiralitás: aki a Franklin-expedíció tagjait megmenti, tartozzék bármilyen országhoz és nemzetiséghez, megkapja a 20000 fontot, melyet az északnyugati átjáró felfedezőjének szántak. Franklin felesége még 3000 fonttal megtoldotta a díjat.
Pullen hadnagy indult meg elsőnek. Alaska-parti sikertelen csónak-útjáról a Nagy Rabszolga-tóhoz utazott és 1850 nyarán éppen haza akart térni, ekkor érte az angol admiralitás parancsa, hogy tegyen másik kísérletet. Pullen commodore, ahogyan most már nevezhette magát, rögtön megfordult és a Mackenzie-deltától előrehatolt a Bathurst-fokig. De az eszkimók olyan rémmesékot tudtak a keleti jéglabirintusról, hogy Pullen visszariadt a továbbhaladástól, és augusztus 27-én visszatért a Mackenzie-hez. De ugyanakkor Mac Clure áthajózott a sarki tengeren és szeptemberig nyílt vizet talált. A könnyenhívő commodore-t félrevezették a természet mesélő és nagyító fiai. Csak éppen Franklinről nem tudtak mondani semmit sem.
De közben Angliában som henyéltek. 1850 elején elindult északra az angol északsarki hajóraj Austin kapitány vezetése alatt: két jókora vitorlás ("Resolute" és "Assistance") és két csavargőzös ("Pioneer" és "Intrepid") 180 főnyi legénységgel. Az osztag célja az úgynevezett arktikus középtenger, a Barrow- és a Melville-szoros. Lady Franklin valami homályos sejtelemtől vezetve, egyre az Uralkodó Herceg-bejáratot emlegette a Boothia-öböllel és a Peel-szorost az Északi Sommerset-földtől nyugatra. Több szakértő ugyancsak azt állította, hogy itt lehet megtalálni a rejtély megfejtését, olyan helyen, amelyet mind a szárazföldről, mind a tengerről nehezen lehetett megközelíteni. Hogy ezt az útbaigazítást se hagyja felhasználatlanul, Franklin felesége megvette az "Albert Herceg" kétárbocos hajót és odaküldte Forsith kapitánnyal. Egy cetvadász, Penny, már áprilisban elindult a Baffin-öbölbe két hajójával, a "Lady Franklin"-nel és a "Sophia"-val (Franklin egyetlen lányáról nevezték el). A 74 éves John Ross is részt akart venni barátja megmentésében. A Hudson-szoros Társaság és más pártfogók két segélyhajót szereltek fel neki, a "Felix"-et és a "Mary"-t. Az "Északi Csillag" Saunders kapitány parancsnoksága alatt még a Wolstenholme-fOknál volt kénytelen vesztegelni, és csak 1850 augusztusában tudott megszabadulni.
Lady Franklin megrázó levelei Taylor elnökhöz, felhívásai Amerika népéhez
78
ott is gyújtó hatásúak voltak. John Grinnell, a New York-i nábob két hajót ajándékozott, az "Advance"-t és a "Rescue"-t, az admiralitás legénységgel látta el őket, és de Haven hadnagy, egy tőrőlmetszett, vakmerő amerikai átvette a parancsnokságot. Végül Anglia másodszor is elküldte a már kipróbált vitorlásokat, az "Enterprise"-t és az "Investigator"-t, három évre való eleséggel, hogy Amerikából Austin csoportja elé menjen. Collinson kapitány és commodore-ja, Mac Clure hajóit egész Amerika körül végigvezette. Így kétszer átszelték az Egyenlítőt, mielőtt odaérhettek volna a nagyszabású manőver színhelyére. 1850 nyarán nem kevesebb, mint 14 hajó kereste Franklint, példátlanul nemesszívű vállalkozás, amelyben résztvett az egész kultúrvilág. Pénzt gyűjtöttek, felszerelést és műszereket ajándékoztak, önkéntesek vállalkoztak.
A vakmerő Penny ért elsőnek a Baffin-öbölbe. A Disco-szorosnál négy hétre befagyott. Közben megjelent Austin és Ross hajóraja is. Augusztusban valamennyi hajó a Melville-öbölben volt és átkelési alkalomra várt a Lancaster-szorosnál. 10-én megnyílt a jég. De Ross kapitány váratlanul kijelentette, hogy minden fáradozás hiábavaló. Egy eszkimó azt mondta neki: "A jég agyonnyomott két hajót. Elsüllyedtek – az emberek a partra menekültek – meghaltak." Penny nem volt olyan könnyenhívő, és egy grönlandival, aki vele volt, átvizsgáltatta a Melville-öböl egész környékét, felnyittatta az összes elhagyott szállást, és még a holttesteket is kiásatta. Franklinnek semmi nyoma.
Augusztus 15-én végre elhatározták magukat a lancaster-szorosi útra. A Lipót-szigeteknél, amelyeket a műveletek alapjául szemeitek ki, mind a 12 hajó összetalálkozott. A raktár, melyet James Ross állíttatott fel még 1848-ban, teljesen érintetlen volt. Csak Saunders kapitány fordult itt meg az "Észak Csillagá"-val. A hajók minden irányban eloszlottak és átkutatták a partokat. Papírléggömböket eresztettek fel, melyek szétpukkadtak a levegőben és tarka cédulafelhőket szórtak el, megannyi híradást Franklin számára. Nem jött életjel.
Ekkor egy partraszállásnál csenevész kis nyom akadt: kötélvégek az angol tengerészet beleszőtt vörös fonalával, vitorlavászon rongyocskák, fadarabok, marha- és disznócsontmaradékok. Az "Albert Herceg" rögtön hazatért Angliába a zsákmánnyal; a jég úgysem engedte be a hajót az Uralkodó Hcrceg-bejáratba. A holmik valóban angol eredetűeknek bizonyultak. De ezért kellett a Lipót-szigetektől Londonba hajózni! Az admirálisok véleménye szerint Forsith kapitány okosabban tette volna, ha tovább marad északon és folytatja a kutatást. Akkor többet mondhatott volna egy másik leletről, amelyről ő hozta Angliába az első hírt és amely nagyon jelentősnek bizonyult.
Penny, a cetvadász, a Barrow-szorosból bekanyarodott a Wellington-csatornába, amely északon a Jones-szorosba torkollik és nyugaton Észak-
79
Devont határolja. Már a Spencer-foknál, 18 kilométerre a Riley-foktól, ahol az angol admiralitás hajói cirkáltak, szánnyomokat észlelt, amelyek egy behavazott kőkunyhóhoz vezettek. Ásni kezdtek, – egy tűzhely bukkant elő, egy edény, egy ivópohár – ónedények Franklin holmijáből! Futótűzként terjedt a hír hajóról-hajóra. Egyik a másik után vetett horgonyt a Spencer-foknál. De míg a kissé körülményes kapitányok a további operációs terveken törték fejüket és a partdarabokat felosztották egymás közt, Penny legénysége saját szakállára követte a szánnyomokat. A nyomok a kis Beechey-sziget meredek partszirtjeihez vezettek, melyeket Parry fedezett fel. Az emberek hamar elhatározták magukat, megmászták a sziklákat és nemsokára kis behavazott dombokra bukkantak, – nyilván emberkezek rakták őket – sírhalmok voltak! Nem messze tőlük összeomlott épületek maradványai. Még állt egy üllő, – egy összetört fészerben gyaluforgácsok és fadarabok hevertek – szánnyomok és gyalogutak össze-vissza. Amott ónedények százával szépen sorbaállítva. Egy darab föld mohaszegéllyel csinosan körülvéve – nyilván kertecske, ahol Franklin emberei füveket termeltek a skorbut ellen. Most szegényes anemónák és mákvirágok dugták ki színes fejecskéiket a hó alól. Ott a szénraktár, itt készletek kikötőhelyei. Kőfoglalat jelezte az asztronómiai műszerek helyét. Lent a parton átfűrészelt hajóhordók hevertek, mosófazekak matrózmódra. Úgy látszik, Franklin első téli szállásához jutottak el!
Az eltűnt Franklin-expedíció első fellelt nyomai:
a hósírok Beechey Island-en
A kapitányok nagy szemeket meresztettek Penny leletére, és a Beechey-sziget lett most a további kutatások középpontja. Franklin kétségtelenül megfordult itt. Ezen a helyen még minden friss, reménytől fűtött tevékenységről tanúskodott. De expedíciója talányos sorsa ezáltal sem lett világosabb. A sírokon feliratok: három matrózt takarítottak itt nyugalomra. A három sírfelirat az egyetlen írásos bizonyíték, amit találtak. Bármilyen gondosan túrtak is fel mindent – sehol egy kis papírlap Franklin kezeírásával, sehol egy sárgarézhüvely, melybe Franklin híreket dugott volna élményeiről és további terveiről. Szinte önfejű, hanyag hallgatás, ellentétben minden felfedező-szokással, de ellentétben minden józan megfontolással is. Bizonyíték ugyan a büszke bizakodó kedvre, mellyel Franklin fölkerekedett a téli táborból! Nem szükséges semmit sem hátrahagynia, nem szükséges kutatni nyomait. Ő maga akart beszélni kalandjairól szerencsés hazatérése után.
Hol kutassanak tovább? A partról nem vezetett át nyom a tengeren. Akárhogyan fürkészték is át a környéket, sehol se mutatkozott új partraszállásí hely, sehol semmi útbaigazítás, merre mehetett az "Erebus" és a "Terror".
Penny kapitány nyílt vizet talált északon, és ez arra csábította, hogy tovább hajózzon felfelé a Wellington-csatornában. Meg kellett ugyan fordulnia hamarosan, de azt hitte, hogy így is bebizonyította a nyílt sarki tenger elmé-
80
letét. A többi hajó befagyott a Lancaster-szorosba és nem mozdult helyéről. Még a csónakokat is le kellett bocsátaniok, hogy a legénységet megmenthessék, ha a jég agyonnyomná a hajókat. Szeptember 7-én egy hatalmas orkán szétfeszítette a jégbilincseket. A Beechey-sziget közelében véletlenül valamennyi hajó összetalálkozott. Itt akartak áttelelni. Csak a két amerikai hajó készült haza minden áron: nekik nem volt téli felszerelésük. Az első amerikai sarki expedíció sorsa elég kalandosan alakult. Az elindulás pillanatában egy vihar a "Rescue" brigget elszakította horgonyáról és behajította a hatalmas zajló jéggel megtöltött áramlásba. Hirtelen, mint valami halotti lepel, sűrű köd ereszkedett a tengerre és a hajókra. Másnap sikerült a testvérhajónak, az "Advance"-nek a szökevényt vontatókötélre venni. Amikor egy pillanatra szétszakadt a ködtakaró, látták, hogy a két amerikai hajó duzzadó vitorlákkal halad tova. Még az angolok postáját sem vihették magukkal, olyan meglepetésszerűen jött mindez. De a jégbörtönből való szökés rosszul sikerült. Néhány nap múlva egy jéghegy fogadta őket karjaiba, és a hajókat a Baffin-öböl helyett elvitte északra a Wellington-szoroson át. Itt olyan szélességet értek el, melyet akkor még európai hajó nem közelített meg: 75°25’-et és új földet láttak keleten, melyet már Penny is észlelt. Pártfogójukról Grinnell-földnek nevezték el. De már úgy látszott, hogy az önkéntelen felfedező út rettenetes véget ér. A jéghegy nem eresztette el őket: novemberben délre mentek vele, és azután a Barrow- és Lancaster-szoroson hajóztak keresztül keletre, 90 téli éjszakán át. A halvány holdfényben kísértetiesen suhantak tova a kristályos jéghegyek. Azután áthatolhatatlan éjszakában botorkáltak a hajók. A vihar és köd démonok módjára támadt rájuk. Az emberek hetekig nem vetették le ruháikat. Mindegyik készen állt batyujával minden pillanatban, ha a bordák recsegve-ropogva összetörnének. Magasan fönt a jégen lebegtek a járművek. A "Rescue"-t el kellett hagyniok egy időre; az a veszély fenyegette ugyanis, hogy felborul. Viharos időben nem volt szabad tüzet gyújtani, mert minden hamuvá éghetett volna a lángokban. Ráadásul olyan ruháik voltak, melyeket nem az arktikus télre szántak, szűkös táplálékuk – és nyakukon a legnagyobb ellenség, a skorbut, melyet kivétel nélkül valamennyien megkaptak. Csak Kane, a hajóorvos hősies önfeláldozása mentette meg őket a rettenetes szerencsétlenségtől. A kis gyenge ember ápolta a betegeket, nem hagyta lelohadni bátorságukat, és amikor visszatért a nap, fókákat és medvéket lőtt a matrózoknak. A jéggel a hajók átrohantak a Baffin-öblön dél felé, és 1851. június 5-én végre elszabadultak a Walsingham-foknál. A jég zsarnokuk volt, de egyúttal oltalmazójuk is. Szeptember végén partra szálltak New-Yorkban.
Az angol hajók szerencsésen kiállták a telet és még ugyanazon a nyáron visszatértek. Megtalálták tehát Franklin téli szállását a Beechey-szigeten, további eredményeket azonban nem tudtak jelenteni. Csak Collinson kapitány és Mac Clure nem tért még vissza.
MAC CLURE FELFEDEZI AZ ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓT
Collinson kapitány és Mac Clure már 1850 januárjában elindult a Bering-szoroshoz. Az "Enterprise" zászlóshajó gyorsabb volt, mint az "Investigator". Elvesztették egymást. De míg Collinson Honoluluból kiindulva az ázsiai tengerpart oltalma alatt haladt előre és sok időt elvesztegetett, addig commodore-ja, Mac Clure egyenes irányban hajózott északra. Az "Investigator" már 14 napja úszott a sarki tengeren, amikor az "Enterprise" elérte Kamcsatka északkeleti csúcsát, és a kapitány úgy találta, hogy a keleti útat a jégtömegek reménytelenül elzárják. Ezért Collinson Hongkongban telelt át. Hogy mégis tegyen valamit, egy hadnagyot és két embert Alaszkába küldött, hogy az indiánusoknál és az eszkimóknál híreket gyűjtsenek megfeneklett hajókról és partra vetett fehér emberekről. Nem tértek vissza: az indiánok megölték őket.
Közben az "Investigator" kedvező széllel kelet felé cirkált a sarki tenger jege közt az amerikai part mentében. Amerre csak eszkimókat figyeltek meg, mindenütt partra szálltak, hogy Franklinről kérdezősködjenek. A bennszülöttek eleinte feltűnő ellenségesen fogadták őket. Csak a tolmács nyugalmának és ügyességének volt köszönhető, hogy az – egyébként eredménytelen – találkozások vérontás nélkül folytak le. A tolmács egy Miertsching nevű német misszionárius volt a szászországi Herrnhutból. Évek óta élt Labrador Okak nevű városában, és most Mac Clure-hoz csatlakozott. Ismerte a legdélibb eszkimók nyelvét és életmódját, és Mac Clure felfedező útján ügyes és vakmerő bajtársnak bizonyult, aki nemcsak az Isten igéjéhez értett, hanem az evezőt és a vadászfegyvert is nagyon jól tudta kezelni.
Sir Robert Le Mesurier Mac Clure
1850. augusztus 30-án Miertsching két eszkimó-asszonyt talált a parton. Férjeik keletre mentek cethalvadászatra. A hajó a megjelölt irányban folytatta útját és 31-én az előre megállapított helyen horgonyt vetett. "10 angol mérföldet tettünk meg", írja Miertsching, "és még nyomát sem láttuk az eszkimóknak, amikor a ködben távcsővel a közeli lapos fokon egy pár kiemelkedést vettem észre. Amint a köd elvonult pár pillanatra, a halmok eszkimó-sátraknak bizonyultak. Körülbelül 30 sátrat és 9 téli házat számláltunk össze. Nemsokára a parton 3 uniakot, női csónakot és egy csomó kajakot vettünk észre. Egy keskeny földnyelven túl megpillantottuk a tengert és biztosra vettük, hogy a Bathurst-fokhoz értünk. Alighogy kiszálltunk, az eszkimók egyetlen rajban, késekkel, dárdákkal és nyilakkal felénk tódultak, kiabáltak és rettenetes lármát ütöttek. Az asszonyok tartalékfegyverrel követték férjeiket. Hogy minden kellemetlenséget elkerüljünk, a kapitány megkérdezte: "Mit tegyünk?" Odaadtam neki puskámat, jól begomboltam eszkimó kabátomat éa egyenesen a támadókhoz szaladtam, amilyen gyorsan
82
csak tudtam. De az eszkimók nem csendesedtek le. Erre kivettem zsebemből pisztolyomat, szemük előtt a levegőbe sütöttem őket, és mondtam nekik, hogy tegyék le fegyvereiket. De csak annál hangosabban ordítoztak. Odakiáltottam nekik, hogy jó barátok vagyunk, ajándékokat hozunk és semmi rosszat sem forralunk ellenük. Most kicsit megbékültek és lecsillapodtak. A kapitány is odajött, a bennszülöttek pedig sok szóbeszéd és ígérgetés után letették fegyvereiket, késüket azonban harcra készen tartották. Határvonalat húztam a hóban azzal, hogy a vonalat egyik fél sem lépi át. A javaslatot tiszteletben is tartották. Az eszkimók lassanként egyre jobban fölmelegedtek, végre egészen megerősödött bizalmuk. Odahozták feleségeiket és gyermekeiket, a csecsemőket karjainkba tették. A kapitány egy csomó kérdés feltevésével meggyőződött róla, hogy a bennszülöttek Franklinről és szerencsétlen társairól semmit sem tudnak. Ezután egy Kenalualik nevű eszkimónak leveleket adott át a Hudson-öböli állomás számára és gazdagon megajándékozta."
Miertsching térítési kísérleteit az eszkimók nagy tudásvággyal fogadták. Az Istenről és a világ teremtéséről szóló elbeszélések annyira tetszettek nekik, hogy nem győzték eleget hallgatni. "Az idegen varázsló maradjon náluk, adnak neki sátrat és csónakot, vegyen közülük feleséget, mégpedig a főnök leányát." Végül a csónakhoz kísérték a térítőt és a kapitányt, és nagy ujjongásban törtek ki a kapott ajándékok miatt. De mindez nem akadályozta meg őket abban, hogy el ne csenjék a csónak-iránytűt. Másnap a hajót is meglátogatták. Megkínálták őket mindenféle édességgel, borral, teával, kávéval, de csak a zsíros disznóhús ízlett nekik. Egyik eszkimó elmesélte, hogy "tegnapelőtt" idegenek (kablunakok) jöttek két csónakkal, a szárazföldön laktak és egy jegesmedvét is lőttek. A kapitány egyszerre felfigyelt. Pontosan leírták a csónakokat, a ruhákat, magukat a férfiakat. A kövér kapitány szakadatlanul fel-alá járt a parton, mindig húszat lépett előre, azután megfordult. A leírásból kiderült, hogy Dr. Richardsont gondolják. "Tegnapelőtt" azt jelentette "két évvel azelőtt", amikor Richardson Franklin miatt tűvé tette a vidéket csónakjaival, a Mackenzie-től kiindulva a Rézbánya-folyóig. Franklinről az eszkimók valóban mit sem tudtak.
Északkelet felé nyílt tenger tűnt fel, és az "Investigator" szeptember 7-én elérte a "Nelson-fő"-t, a Banks-föld déli előhegységét, melynek északi partját valaha Parry észlelte. Nyugatra nem lehetett áttörni, ezért Mac Clure a keleti parton hajózott tovább a Walesi Herceg-szorosba. Az előrejutás napról-napra nehezebb lett. Szeptember 11-én rettenetes jégnyomások kezdődtek, melyekkel a hajó csodálatos módon meg tudott birkózni. Csak október 10-én állott helyre a nyugalom. A Walesi Herceg-szorosban, a Hercegnő-szigetek közelében, a Banks- és Albert Herceg-föld közt befagyott az "Investigator". Mac Clure elhatározta, hogy nem a szárazföldön keres
83
oltalmat, hanem a jég között telel át, ami az akkori sarkutazók véleménye szerint a biztos halált jelentette. Hogy ezekben a napokban milyen közel ólálkodott a halál Mac Clure-hoz és embereihez, mutatják a bátor misszionárius feljegyzései.
"1850. szeptember 26. – A tengeren olyan viharokat éltünk át, hogy majdnem valamennyi felső árboc letörött. Mégis mindenki azt mondja, hogy tíz tengeri viharnak nincs annyi rémsége és borzalma, mint amennyin a múlt éjszaka keresztül mentünk. 17 órát álltunk a fedélzeten, minden pillanatról azt hittük, hogy ez lesz az utolsó. A jégtömegek – mindegyik 3-4-szer akkora, mint hajónk, – összenyomódtak, egymásra tornyosultak és azután mennydörgésszerű ropogással omlottak össze. A tomboló forgatag majd az egyik, majd a másik oldalára hajította a hajót, magasra emelte a vízből, majd amint a fölhalmozódó jég szétzúzódott és összeomlott, megint levetette a dühöngő tengerbe. A hajó eresztékei szétmentek és a kátrányos csepű kiesett. Még a hordók is szétnyomódtak a hajóban. Ha csak valami lehetőséget is láttunk volna, hogy az össze-vissza hányt jégen át a szárazra meneküljünk, egyikünk sem maradt volna a hajón. De nem menekülhettünk sem csónakon, sem gyalog, úgyhogy ki kellett tartanunk. Néhány matróz feltörte a spirituszkamrát és kétségbeesésében egészen leitta magát, hogy megszabaduljon a halálfélelemtől. Amikor a baj és veszély a tetőpontra hágott, a hajó oldalt billent, és úgy látszott, hogy egy feltornyosuló jégtömeg 76 emberrel együtt eltemeti, akkor azt mondta a könyörületes Isten: eddig és ne tovább! A jég megállott és nem mozdult. Elképedve, megrendülve néztünk egymásra és alig mertünk hinni a hirtelen változásban. A hajó még mindig az oldalán feküdt, és mi újabb rohamtól tartottunk. De minden csendes maradt. Az Úr parancsot adott a hullámoknak és a tengernek. Erős őrség maradt a fedélzeten. A többiek fáradtan, kimerülten, átázva nyugodni tértek."
Franklin további keresésére nem lehetett gondolni tavasz előtt. Mac Clure csak egyről akart megbizonyosodni: ahol befagyott a hajó, az újonnan felfedezett tengerszorosnak bizonyára volt kijárata a sarki középtengerhez, a Melville- és a Barrow-szoroshoz. Ha ezt meg tudják állapítani, akkor megtalálták az északnyugati átjárót, melyért annyi harcot vívtak.
1850. október 21-én Mac Clure felkerekedett északra alig pár ember kíséretében. Miertsching elmondja, milyen feszülten várták és hogyan tért vissza a sikeres szánútról.
"1850. október 31. – Ma reggel fél kilenckor Mac Clure kapitány egészen váratlanul és észrevétlenül beállított hozzánk. Tegnap délelőtt 10 órakor a hajótól 9 angol mérföldre elhagyta embereit, és azt hitte, hogy délután 2 órára megérkezik. De meglepte a hózivatar, eltévedt és nem tudta megtalálni a hajót. Így kószált egész éjszaka nyugalom és étel nélkül, és kétszer is veszély-
84
ben forgott, hogy megrohanják a jegesmedvék. Puskaporát ellőtte, hogy a hajóőrséggel észrevétesse magát. De olyan messze lehetett a hajótól, hogy a hang nem hatott el odáig. 20 órás tévelygés után, amint kivilágosodott, magas jég közt találta magát, félórányira tőlünk. Amikor végre megérkezett, inkább halotthoz hasonlított, mint elevenhez. Tagjai megmeredtek a hidegtől és beszélni sem tudott. A fedélzetről a kajütbe vitték, ahol a két orvos vette gondjába..."
"Délben megjöttek a kapitány kísérői a szánnal, és nem kevéssé csodálkoztak, hogy a kapitány csak ma érkezett meg. Miután vezetőjük elhagyta őket, sátort ütöttek, megebédeltek és a havazás miatt a jégen háltak. Most 10 napi távollét után egészségesen megjöttek, és örültek, hogy útjuk sikeresen végződött. Október 26-án ugyanis elérték annak a víznek végét, ahol hajónk befagyott, és a föld keleti sarkán álltak, melyet Parry 30 évvel ezelőtt a Melville-szigetről látott és Banks-földnek nevezett el. Észak felé csak jég borította a látóhatárt, és keletre az Albert Herceg-föld partja kanyarodott el. Ezzel megtalálták a több, mint 300 éve keresett északnyugati átjárót. A víz, ahol most veszteglünk, valóban csatorna. Itt csak 10 mérföld széles, de ott, ahol beletorkollik a Barrow-szorosba, 35 mérföld a szélessége a Banks-föld keleti végétől (Point Russel) az Albert Herceg-föld nyugati csücskéig, melyet kapitányunk Point Peelnek nevezett el. A Point Russelen kőhalmot raktak és jelentést rejtettek bele."
Mac Clure mindent előkészíttetett télre. Hála a hajó pompás felszerelésének, a legénység jó fegyelmének és a kapitány fáradhatatlan gondoskodásának, az első sarki éjszaka baj nélkül múlt el. A véletlen hozzásegítette őket egy nagy földrajzi felfedezéshez. A következő évben talán elérik tulajdonképpeni céljukat is: megtalálják az elveszett Franklin nyomait.
Észak-amerikai sarki terület
ELHAGYOTT HAJÓK
Amint a nap megint az égen állott, Mac Clure szánexpedíciókat szereltetett fel, és 1851 áprilisban minden irányban szétszéledtek, hogy megkeressék Franklint. Sehol sem találtak a legcsekélyebb nyomra sem, és fel kellett adniok a reményt, hogy a környéken megtudjanak valamit a szerencsétlen expedíció kalandos sorsáról. Sőt maga az "Investigator" is válságos helyzetbe került néhány hónap múlva, és úgy látszott, hogy a hajót menthetetlenül eléri ugyanaz a végzet, amely valószínűleg az "Erebus"-t és a "Terror"-t is elpusztította. Az elemek megmarkolták új zsákmányukat, és a Franklin-tragédia mellé készülődött a második is, amely éppen olyan rettenetesnek igérkezott. Mac Clure-nak el kellett hagynia hajóját. Csak egy utolsó reménytelen kísérlet volt hátra, hogy megmentsék puszta életüket: nekivágni a jég-
85
vadonnak. 1851. július 14-én megindult a jég a Walesi Herceg-szorosban. A rettenetes októberi napok emléke elhalványodott az új borzalmak mellett, melyeknek az "Investigator" legénysége majdnem három hónapon át tehetetlenül és reménytelenül ki volt szolgáltatva. Mac Clure-nak nem adta meg a sors, hogy a felfedezett északnyugati átjárón egészen áthatoljon az északi sarki középtengerbe. A jégdarabok és jéghegyek áthatolhatatlan falanxa délre szorította az "Investigator"-t. A robbantások semmit sem használtak. Az összetörő jégtömbök helyére újak nyomultak. Minden emberi erő kudarcot vallott. A jégtömegek harca labda módjára dobálta a hajót, egyszer a part sziklafalához csapta, másszor megint kivetette az ősvilági káoszba. A gerendák meghajlottak, a deszkafalak és az ajtók megrepedtek. Megint elérkezett a pillanat, amely az utolsónak látszott. "A hajó darabokra törik – öt perc múlva elsüllyed", harsogott a kapitány szava az üvöltő viharban. Mindegyikük hitvány batyut tartott kezében a legszükségesebb tárgyakból. Az arcok halványak, rajtuk a kétségbeesés és halálfélelem torz fintora. Nem szóltak egymáshoz. Azonnal vége lesz mindennek. De valahányszor a pusztulás nyakukra akart lépni, a jég megállott. Csend lett. Az emberek azt hitték, hogy a jég most készülődik újabb támadásra, és a félelem borzasztóbb volt, mint a rögtöni pusztulás bizonyossága. Néha a jég elengedte pár napra zsákmányát, és akkor a hajó találomra kissé tovább vitorlázott, amerre megnyílt az útja, a Nelson-fő körül a Banks-föld nyugati partján felfelé, de parti öbölbe nem menekülhettek. Aztán a jég vállára kapta a kis dióhéjat és a félelmes vontatógép ragadta magával. Az elemek olyan háborgásba kezdtek, hogy egyszer a hajófar zászlaja északkeletre, az árboccsúcs szalagja pedig délnyugatra röpködött.
Két és fél hónapig tartott az elkeseredett harc a jég szorítása ellen. Szeptember 24-én végre sikerült beosonniok egy öbölbe a Banks-föld északi partján. Hálájukban "Bay of Mercy"-nek (Kegyelem-öbölnek) nevezték el a helyet. Arról már régen lemondtak, hogy a nyáron megszabaduljanak. Mac Clure nem tehetett mást: áttelelt az öbölben.
De két télre nem készült fel. Szűken volt az élelmiszer és a szén. A fűtést a legcsekélyebbre korlátozták, az étkezések mind soványabbak lettek. Felbomlott az első tél szabályos napirendje, amely változatosságával megrövidítette a heteket és hónapokat. Aki csak lábra tudott állni, vette puskáját és vadászni ment. Szerencsére elég sok rénszarvas akadt. Ezt a vadászzsákmányt mindenki átadta a hajókonyhának, a rókákat és lemmingeket megtarthatták maguknak. A szabadság hatalmasan feltüzelte buzgóságukat. De a vadászok a behavazott terepen gyakran elkószáltak, naphosszat tévelyegtek, úgyhogy a keresőosztagok erőtlenül, a hidegben félig eszméletlenül találták meg őket. Valahogyan azért átevickéltek a télen, csak nagyon lesoványodtak. Tanulni azonban már nem volt kedvük Miertsching
86
iskolájában. Vadászélményeiket tárgyalták meg pipaszó mellett, és lassanként ebből telt ki az egész napi beszélgetés.
1852. április 11-én Mac Clure felkerekedett, hogy megkeresse Parry téli szállását a Melville-szigeten. Esetleg hírt hall Franklinról, találkozik az egyik kereső expedícióval vagy éppen élelmiszerraktárra és hazai hajóra bukkan. Elérte a téli kikötőt, és ami Parrynek nem sikerült teljesen: megállapította hogy a Banks-szoros nyugat felé a sarki tengerbe torkollik, itt tehát lehetséges egy második északnyugati átjáró. A téli kikötőben valóban várta őket az Austin-osztag jelentése. Az osztag befagyott a Griffith-szigeteknél. A hírt egyébként Mac Clintock hadnagy helyezte el egy 1400 kilométeres szánkiránduláson. De ennek már egy éve. A hajók azóta biztosan régóta hazamentek. Élelmiszert nem hagytak hátra. Mac Clure továbbra is csak magára számíthatott. Nem maradt más hátra, mint elmenekülni minél hamarabb.
De a Kegyelem-öböl, a kikötő, melyet olyan kitörő hálával üdvözöltek, szabályszerű kelepcéuek bizonyult. A Banks-szoros rettenetes jégforradalmai nem is érintették. Eljött a nyár, a hó elolvadt, néhol szegényes zölddel takaródzott be a föld, fű és sóska nőtt és gyógyító salátát adott a skorbut ellen, még tarka lepkék is röpködtek. Csak az öbölben maradt változatlan a jég, míg messziről áthangzott a jégdarabok tompa zúgása. Nincs menekülés! A hetek múltak, a napok megrövidültek: közeledtek egy új, harmadik tél rémségei. A napi adagokat lecsökkentették 20 lat kenyérre, 8 lat húsra és 6 lat főzelékre, cukorra, csokoládéra stb. Az emberek reszkettek a hidegtől és az éhségtől. Ruhájuk majdnem lehullott a testükről, annyira rongyos volt. A vadászzsákmány egyre kevesebb lett. A legénység fele betegállományba került. Az orvos mellett a pap is ott görnyedt a munkában, noha Miertsching misszionárius, a német evangélikus prédikátor, az anglikán egyház tagjainak bizalmát csak nehezen nyerte meg. Egy tiszt és két matróz dühöngeni kezdett. Mindenki felkészült a halálra, mely hamarosan eljön értük. Akárhol is kapja őket – itt a hajó jégpincéjében, vagy a legközelebbi hókupacon – mindegy! Meg kellett próbálniuk a legvégsőt. A kapitány elhatározta, hogy a legénység két szakaszban keljen útra, amint a napok újra megvilágosodnak. Az egyik csapat Miertsching misszionáriussal délen próbál szerencsét, a másik északon. Mac Clure maga a hajón akart maradni, a hajóval akart elpusztulni.
1853. április 5-én meghalt egy matróz. Elég csodálatos, ez volt az első haláleset az "Investigator"-ön, pedig sokat nélkülöztek és borzalmas megpróbáltatásokon mentek keresztül. Már megrakták a szánokat. Másnap akart a kapitány parancsot adni az indulásra. Ennek a napnak eseményeit maga Mac Clure a következőképpen mondja el:
"A hajó mellett sétáltam az első hadnaggyal. Azon gondolkoztunk, hogyan ássunk sírt a tegnap elhunyt matróznak a keményre fagyott földben. Egyszerre csak észrevettünk egy alakot, aki az öböl bejáratának jégdarabjaitól
87
gyorsan jött felénk. Közülünk való lehetett, jegesmedve vette üldözőbe: legalábbis ezt gyanítottuk futásából és mozdulataiból. De külseje furcsa volt, és mi buzgón találgattuk, ki lehet. Talán valamelyikünk felpróbálta új útiruháját, hogy felkészüljön a menetelésre. Minthogy senki más nem akadt a közelben, feléje mentünk. Körülbelül 200 méter távolságban a különös figura eszkimó módra jeleket adott karjaival és szavakat kiabált, amelyek a szélben és a jövevény nyilvánvaló izgalmában félelemkiáltásoknak hangzottak. Megálltunk. Az idegen most egészen nyugodtan közeledett. De bámulatunk egyre nőtt. A jövevény arca fekete volt, mint az ébenfa. Ennek, vagy a túlvilágnak volt lakója? Valami farkocska vagy hasított pataféle valóban megfutamított volna bennünket! De így helyünkön maradtunk. Azonban, ha az égbolt leszakad, nem ráz meg annyira, mint a szavak, melyek hirtelenül felénk harsogtak: "Pin hadnagy vagyok a "Resolute"-ról. Kellett kapitány, a parancsnok, Dealy Islandnél van!" Szinte magunkon kívül rohantunk hozzá és ragadtuk meg kezét."
Egy szempillantás alatt lázbajött az egész hajó. Amint Miertsching írja: "A betegek elfelejtették nyomorúságukat és felugrottak fekvőhelyükről. Az egészségesek sem gondoltak már bánatra és kétségbeesésre, mindenki rohant a fedélzetre, gyorsabban, mint ahogyan el tudnám mondani. Aki átélte, sohasem felejti el."
Megérkezett a szabadulás! Pin hadnagy – a feketére mázolt arc újonnan kitalált védekezés volt a sarki hideg ellen – egy segélyexpedíció előhírnöke, amely az "Investigator" megmentésére közeledett. Még egy nap – és a hajót már elhagyta volna a legénység és Pin csak a kapitányt találja meg! És kinek köszönhette Mac Clure a szabadulást az utolsó pillanatban? Saját okosságának! Nem mosta el nagy buzgalommal nyomait, mint a szerencsétlen Franklin, hanem 1852-ben, mikor meglátogatta Parry téli kikötőjét, írásbeli jelentést hagyott hátra eddigi útjáról, az északnyugati átjáró felfedezéséről, viszontagságairól és hajója állapotáról. Igaz, hozzátette, hogy ne keressék, minden efféle kísérlet hiábavaló lenne. Bármilyen mentőexpedíció kikerülhetetlenül elpusztul a Mercy-öbölben, mint valószínűleg ő és az övéi is. A sarki levélszekrény ebben az esetben fényesen bevált. A segélyexpeddció egyik tagja megtalálta az okmányt, Kellett kapitány megkockáztatta a mentő vállalkozást – és a vállalkozás sikerült. Mac Clure legénységét csoportokban szállították a Dealy-szigetre, ahol barakkok és gazdag élelmiszerraktárak várták a kimerülteket és betegeket. Igaz, hogy az "Investigator"-t sorsára kellett hagyniok, ez volt a tisztek véleménye is, akiket Kellett elküldött a hajó megvizsgálására. A Mercy-öbölben hevert a büszke hajó négy évtizeden át. Nagyszerű kincsesbánya az eszkimóknak fában és vasban! Ott is szerezték be minden tavasszal évi szütségletüket, amint megneszelték a kincset. Végül csontvázzá pusztítva összetört és áldozatául esett a tavaszi
88
áramlásnak. Még 1914-ben is talált maradványokat belőle az amerikai Stefansson, az első, aki Mac Clure óta bejárta a Banks-föld északi partját.
De az "Investigator" gonoszul megpróbáltatott legénysége ilyen könnyűszerrel nem juthatott nyugalomhoz. A két segélyhajót, az "Intrepid"-et és a "Resolute"-ot elérte az "Investigator" sorsa. Keletre próbáltak hatolni és befagytak a tenger közepén, olyan reménytelenül, hogy Kellett és Belcher kapitányok is kénytelenek voltak cserbenhagyni hajóikat. A három hajó legénysége 200 mérföldet vándorolt jégen a Beechey-szigethez és az ott heverő "Északi Csillag"-on kaptak veszedelmesen szűk helyet.
De nem volt elég ennyi áldozat. Mire az "Északi Csillag" betegségtől és haláltól megtizedelt legénysége 1854 októberében visszatért Angliába – Mac Clure emberei 4 évi jégfogság után -‚ Franklin keresésében nem kevesebb mint 8 hajó pusztult el, az ugyancsak elveszettnek gondolt "Enterprise"-t beleszámítva. Igaz, hogy az arktikus Amerika térképére csodálatos világosság derült. Az óriási szigettenger tagozódása tisztán állott föl a Jones-szorosig, a Grinnell-földig és a Patrick Herceg-szigetig. Még az északnyugati átjárót is megtalálták, legalább elméletileg. Úgy látszott, szinte ugródeszkát teremtettek az Északi Sarkhoz. Új követőkre talált a hit, hogy a sarkig felfelé hajózható tenger terül el. De Franklin sorsáról csak annyit tudtak, mint azelőtt. Az angol admiralitás pedig úgy vélte, hogy a földrajzi felfedezések nem érik meg az óriási veszteségeket hajóban és emberéletben. Az admiralitás már tavasszal eltűnteknek nyilvánította Franklint és társait, kitörölte nevüket a tengerészeti lajstromból. Lassanként megszüntették a kutatásokat. A kapitányok, akik hajóikat cserbenhagyták, haditörvényszék előtt feleltek. Egy kivételével valamennyien kitüntetéssel kapták vissza kardjukat. Mac Clure-t, az északnyugati átjáró felfedezőjét nemesi rangra emelték, a 20000 fontnyi jutalomnak azonban csak felét kapta meg, mert a tényleges áthatolást ő sem hajtotta végre. Az átjáró kérdését pedig az óriási erőfeszítések után teljes díszben sírba helyezték, mert nem volt semmi gyakorlati haszna. A 400 éves földrajzi talány értékelésén az sem változtatott semmit, hogy a norvég Amundsen egy kis 42 tonnás hajóval, a "Gjöá"-val 3 éves úton (1903-1905) keresztülfurakodott a sarki Amerika jégtömkelegén: vakmerő huszárcsíny, mellyel a Déli-sark későbbi felfedezője első ízben mutatkozott a nyilvánosság előtt.
De az egyik elhagyott hajó még rendkívüli meglepetést szerzett a világnak. A "Resolute" becsületére vált nevének. Kitépte magát a sarkvilág jégkarjából, és a következő évben a maga erejéből lekószált a Barrow-szoroson, jégmező-talapzatán beállított a Baffin-öbölbe, és egy nap bolygó hollandi módjára megjelent a Davis-szorosban a Mercier-foknál. Egy amerikai cetvadász-kapitány odamerészkedett a kísérteties jelenséghez és vontatókötélre vette a gazdátlan hajót. Mint jó zsákmányt Connecticutba vitte. Új kötél-
89
zettel szerelték fel és azután odaajándékozták az angol királynőnek. Utolsó farészeiből még nemrégiben asztalt készítettek, amely újból átkelt a nagy vízen. Anglia ugyanis felajánlotta a washingtoni Kongresszusnak, mert az amerikai nép egykor figyelmes volt és ünnepélyesen visszaadta az önfejű "Resolute"-ot.
Franklin emléke körül csakhamar felburjánzott a monda. A Beechey-szigeten, Franklin első téli szállásán óriási, magányos medve áll őrt. A cetvadászok közt szájról-szájra járt, hogy egyikük óriási jégheggyel találkozott, melynek kristályfalai két sértelenül maradt, egyenesen álló vitorláshajót fogtak körül. Lassan és hangtalanul siklott tova a jéghegy a Baffin-öbölben. A két Grinnell-hajó valóságos útja adott életet ennek a látomásnak; mint a mágnes a vasat, úgy vonz magához a titok minden csodálatosat. És a fecsegő eszkimók, akiket annyiszor kivallattak, boldogan használták fel az ajándékok és jutalmak konjunktúráját. Most mindenhol zátonyrajutott hajókat és "nyugovóra tért fehér embereket" láttak. Ezáltal a zavar csak nagyobb, a titok feneketlenebb lett. Az angol admiralitás hiába sorolta Franklint és társait a halottak közé, a világ nem elégedett meg az egyszerű sírfelirattal: "Eltűntek". A Franklin-kérdés még izgatóbb lett, amikor John Rae, a Hudson-öböl Társulat meghatalmazottja 1854. október 22-én megjelent a londoni admiralitás előtt és felmutatott egy csomó tárgyat, amelyek kétségkívül Franklintől származtak: egy órát, négy kést, ezüstkanalakat, egy teleszkóp részeit, egy sétabot gombját, Sir Franklin hannoveri Guelph-rendjét és egy flanellmellény foszlányát Franklin kezdőbetűjével! Raet üzleti útja vitte 1853-ban a Repulse-öbölbe, ahol kihúzta a telet. Itt 1854. április 17-én bennszülötteket talált, kiknek adatai nyilvánvalóan igazságon alapultak: 1850 tavaszán mintegy 40 fehér embert láttak a Vilmos Király-földön, akik jelekkel az eszkimók értésére adták, hogy hajójuk szerencsétlenül járt a jégben; túl "egy nagy folyón, melynek sok zuhatagja és zúgója van", valamennyien elpusztultak: 30 fehér ember holttestét megtalálták a szárazföldön, ötöt egy szigeten, egy napi járóföldre északra a Nagy-folyótól. Rae azonnal útnak indult, de nem jutott el egészen a Vilmos Király-föld partjáig, és ezért nem talált semmit sem. Amit most magával hozott, odavetődött eszkimóktól kaparintotta meg vétellel és cserével. A lelet óriási feltűnést keltett, hiszen sohasem gyanították volna az elveszett expedíciót annyira délen, a 75. fokon. Az admiralitás még szemrehányásokat tett a fáradhatatlan Raenak, hogy miért nem követte a talált nyomokat; akkor neki nem kellene többet bajlódnia az egész dologgal. Hogy a talány megfejtése a Raetől jelzett vidéken
90
rejtőzik, ha talán nem is annyira délen, azt igazolta egy második meglepetés. Az elveszett "Enterprise" megkerült. Collinson kapitány hasztalanul követte 2 éven át commodore-ját, Mac Clure-t: mindannyiszor elszalasztotta, két ízben csak néhány nappal. Észak-Amerika partjain cirkált végig a Dease-szorosig, a Victoria-földtől délre, és szintén tárgyakat hozott magával, melyeket eszkimóknál talált és angol eredetűek voltak: vas- és sárgaréz-szerszámokat, egy gőzgép tengelyrúdját, egy vas csavarházat az angol tengerészet nyilas bélyegzőjével, sőt egy ajtókeretet is rézzárral, melyről felismerték később, hogy a "Terror"-hoz tartozott. Minden nyom ugyanarra a vidékre mutatott, a Vilmos Király-föld környékére, melyet még akkor a Boothia Félix-föld félszigetének tartottak. Az eszkimók "nagy folyója" nem lehetett más, mint a Nagy Hal- (vagy Back-) folyó, amely a Garry-tóból az Elliot-öbölbe szakad a Vilmos Király-földtől délkeletre. Ide tartottak nyilvánvalóan Franklin utolsó életben maradt emberei.
Franklin özvegye és barátai megint ostromolni kezdték az admiralitást, hogy vegye föl újból a kutatást. A kormányzat azonban megelégedett azzal, hogy megkérte a Hudson-öböl Társulatot, küldje el néhány hivatalnokát a Vilmos Király-földre. Stewardot és Andersent bízták meg a feladattal. Az eszkimók 1855-ben a Nagy Hal-folyó torkolatában elterülő Montreal-szigethez utasították őket. Az úton a Franklin-tónál számos Frankljn-relikviát találtak: csónakrészeket, fazekakat, műszereket, egy levéltartót 1843-as évszammal. Az eszkimóasszonyok azt állították, hogy a csónak tulajdonosai éhen pusztultak. Magán a Montreal-szigeten további maradványok kerültek felszínre: egy fadarab "Terror" felírással, hótalpak "Dr. Stanley" névvel; így hívták az "Erebus" orvosát. Az eszkimók erősítgették, hogy itt csak egy ember pusztult el, kísérői átkeltek a szárazföldre. A mély futóhomokból tényleg elásott csontok kerültek elő. A két amerikai nem tudott elhatolni a Vilmos Király-földig. Csak egy kis csónakjuk volt, amely a tengerszoros szörnyű jégzajlásában összezúzódott volna. De Steward és Andersen megkapta a jutalmat, melyet 1850-ben tűztek ki a Franklin-expedíció megtalálására.
Sir Leopold Mac Clintock
Kétségtelenül bebizonyosodott, hogy az expedícióból senki sincs életben. De Franklin özvegye nem tudott megnyugodni a szomorú eredményben. Pontosan tudni akarta férje és az expedíció sorsát. Vagyona maradékán új hajót vett, és Mac Clintock vette át a vezetést, aki a korábbi kereső expedícióban kitüntette magát. A "Fox", a kis vitorlás nem sokkal elindulása után megrekedt a Baffin-öböl jegében, és csak a következő év (1858) nyarán ért a Beechey-szigetrc, hogy ott Franklinnak emléktáblát állítson fel. Aztán az Uralkodó Herceg-bejáraton át a Bellot-szoroshoz hajózott és áttelelt a Boothia-Felix-föld északi csúcsán. Eszkimókkal találkozott; tudtak egy nagy hajóról, amely a Vilmos Király-földnél befagyott; a legénység a Nagy Hal-folyó
91
felé vándorolt. A bennszülöttek közül senki sem látta őket. Mac Clintock tovább kutatott ebben az irányban. Megtudta, hogy egy második hajó megfeneklett a Victoria-foknál, a Vilmos Király-föld északi csúcsánál: a hajót az eszkimók évről-évre fosztogatták. Hobson hadnagyot bízták meg, hogy kikutassa a roncsot. Már a Felix-foknál három nagy sátorra bukkant, takarókkal és ruhákkal, vadászszerszámokkal és eszközökkel felszerelve; a kincs az eszkimók figyelmét nyilvánvalóan elkerülte. De sem napló, sem levél – még egy paplrfoszlány sem, melynek felirata elárulta volna a raktár megtalálójának, hová lettek az igazi tulajdonosok! Okmányt rejtő kőhalomnak éppoly kevéssé volt nyoma. Május 6-án azonban, a Victoria-foknál Hobson egy ilyen kőhalom előtt állt. Ónszelencébe zárva megtalálta az első hiteles értesítést Franklintől: egy papírlapot a hat nyelven nyomtatott utasítással: "Aki megtalálja ezt a cédulát, kérjük, küldje el az admiralitás titkárságának Londonba, annak megjelölésével, hol és mikor találta". Fölötte Franklin kezétől a következő közlemény állott: "1847 május 28. Ofensége hajói: "Erebus" és "Terror", átteleltek a jégben, az északi szélesség 70. fok 5. percén a nyugati hosszúság 98. fok 23. percén."
"Az 1846-47-i telet a Beechey-szigeten töltötték, az északi szélesség 74°43’ 28'', a nyugati hosszúság 91°39’l5''-en. Követték a Wellington-csatornát a 77. szélességi fokig, és a Cornwall-sziget mentén hajóztak vissza.
"Sir John Franklin, az expedíció parancsnoka."
"Minden rendben."
Ezután négy nappal előbb kelt utóirat következett, ugyancsak Franklin kezétől, de két tiszt sajátkezű aláírásával: "Egy két tisztből és hat emberből álló csapat elhagyta hajónkat hétfőn, 1847. május 24-én. Cm. Gore, hadnagy. Chas. I. Des Voeux, altiszt."
Megkerült tehát az eltűntnek olyan régóta keresett első életjele! Az ő keze firkálta ide 12 év előtt a szűkszavú sorokat! Milyen furcsa a rögtön szembeszökő íráshiba, az 1846-47-es évszám, amikor Franklin csak az 1845-46-os telet gondolhatta! És "minden rendben"? Mit keresnek akkor a sátrak a Felix-foknál? És itt is, a Victory-foknál, a mindenfelé tömegestül elszórt poggyász? Erre is megadta a feleletet ugyanaz a lap. Idegen kéz (Fitz James kapitány) írta szélre egy évvel később:
"1848 április 25. Április 22-én elhagytuk Őfensége hajóit, a "Terror"-t és "Erebus"-t, 5 mérföldre innen északnyugatra, minthogy a hajók 1846. szeptember 12. óta a jégben vesztegeltek. A tisztek és a legénység, összesen 105-en, Ij. R. M. Crozier kapitány parancsnoksága alatt partra szálltak, itt, az északi szélesség 69°37’42''-én, a nyugati hosszúság 98°41’-én és (ez a toldalék, csak az aláírás után következik) holnap, 26-án felkerekedünk Back Hal-folyója felé. Ezt a papirost Irving hadnagy találta meg egy kőhalom alatt,
92
amelyet valószínűleg Sir James Ross állíttatott fel 1831-ben 4 mérföldre innen. A meghalt Gore commander helyezte ide a papirost 1847 júliusában. James Ross kőhalmát azonban már nem találtuk meg. – Sir John Franklin 1847. június 11-én meghalt. Odáig az összes veszteség halottakban 9 tisztet és 15 embert tett ki.
Ij. R. M. Crozier,
kapitány és legidősebb tiszt.
J. M. S. James Fitzjames, az "Erebus" kapitánya."
Franklin tehát meghalt – és nyilvánvalóan hirtelen, két hétre rá, hogy 1847. május 28-án leírta: "Minden rendben"! Egy év múlva a legénységnek – még 105 emberből állt – el kellett hagynia a menthetetlenül befagyott hajókat, hogy valahol délen, Amerika szárazföldje felé, keressenek menekülést. Ami poggyászt csak magukkal tudtak vinni, azt elvitték. De a teher nemsokára túl nehéz lett. Csak a legszükségesebbet tudták tovább hurcolni, a többit el-eldobták. És nemcsak elszórt poggyászdarabok jelölték az útat, amerre 11 éve egy gyenge, éhező és kétségbeesett hajólegénység vánszorgott el-elmaradozva. A Vilmos Király-föld keleti partján, nem messze a Herschel-foktól, Hobson egy halom poggyász alatt két emberi csontvázat talált. Mellettük egy szánon csónakot némi élelmiszerrel, 20 kiló csokoládéval, teával, dohánnyal. Puskáik még meg voltak töltve! A két férfi tehát nem halt éhen. Talán végtelen fáradságukban megfagytak? Betegségben pusztultak el? Mac Clintock szintén átkutatta a Vilmos Király-földet, és a Herschel-foknál egy csontvázat talált európai ruhában – mellette egy táskát német levelekkel! Tehát ez is dél felé való menetelés közben esett össze és pusztult el nyomorultul. Hová lett a többi? Más papírlap nem adott felvilágosítást róla. A fenti okmány maradt a Franklin-tragédia második borzalmas részletének egyetlen tanúbizonysága! Mac Clintock nem terjeszthette ki tovább kutatásait, vissza kellett térnie hajójához, és 1859. szeptember 21-én meghozta Angliába a gyászhírt Franklin és valamennyi társa haláláról.
Mac Clintock gyűjti a Franklin-expedíció maradványait
De a leletek és a kusza okmány Franklin titkát csak félig derítették fel. Hogyan volt lehetséges, hogy a fényesen felszerelt expedíció olyan siralmasan összeroppant? Meddig jutottak el az utolsó életbenmaradottak? Kik voltak? És egyikük sem tartotta szükségesnek, hogy pontos közléseket rejtsen egy kőhalom alá és feleletet adjon ezekre a kérdésekre? Hol rejtőznek Franklin saját naplói, útikönyvei? Hiszen minden bizonnyal írt ilyeneket, és minden kapitány gondoskodik a fontos írásokról még halála órájában is! És Crozier kapitány miért nem hagyott hátra valami útbaigazítást, hol keressék Franklin sírját?
A titok nem engedte elpihenni a kutatást. A remény, hogy legalább Franklin naplóit megtalálják, mindig újból lángra lobbantotta a vakmerő sarkutazók vállalkozó kedvét. 1860-ban Charles Francis Hall, az amerikai
93
újságíró és későbbi hírneves északsark-utazó, Buddington kapitánnyal új expedícióra indult a Nagy Hal-folyótól felfelé. Hall még azt sem tartotta kizártnak, hogy Franklin emberei közül él valaki – a legenda Crozier kapitányról mesélt – eszkimóként az eszkimók között. Hogy bizonyítékot szolgáltasson a lehetőségre, melyet különösen Mac Clintock vont kétségbe, 5 évig tartózkodott a nomádok közt, a Frobisher-szoros közelében. És még l878-ban Schwatka amerikai hadnagy gondos híreket hozott a Franklin-expedíció tartózkodási helyéről egy kétéves kutató úton. A Vilmos Király-föld számos helyén koponyákat és emberi csontokat talált, melyek fölött már a nyári moha burjánzott. Az egyenruhagombok megmutatták, vajon matróz vagy tiszt lelte-e itt halálát. Egy ezüst emlékéremről ismertek John Irving hadnagyra, aki 1830-ban kapta meg a kitüntetést, egy matematikai verseny érdemjelét. Ott hevertek a ruhák, takarókból varrt harisnyák, borotvakészlet, orvosi műszerek, egy kefe a H. Wilks névvel, főzőkályhák, fazekak és korsók. Az üstök mentették meg Schwatka és kísérői életét. A saját üstjük összetörött, és már napok óta meleg étel nélkül voltak! De sehol egy sír, sehol egy kőemlék valamilyen okmánnyal! Schwatka fáradhatatlan kitartással hallgatta ki a bennszülötteket. Amit ő és Hall ilyen hírekből magával hozott, néhány következtetést megengedett ugyan, de új talányokat adott fel. A Franklin-emberek délre vonultak, hogy elérjék az amerikai szárazföldet. A legtöbben már a Vilmos Király-földön nyomorultul elpusztultak. "Lehetséges-e", kérdi Schwatka, aki 3 amerikaival és több eszkimóval hónapszámra élt a környéken vadászatból és halászatból, komolyabb nélkülözések nélkül, "hogy több mint 100 ember, akiknek 20 hónapja nagyon kevés dolguk akadt, és mégis időről-időre elhagyták hajóikat, nem vállalkozott legalább nyáron vadász- és felderítő-utakra?" Ilyenkor meg kellett volna ismerniök a föld jellemző sajátságait, és a visszavonulás alatt ehhez igazodhattak volna. Valahol találniuk kellett vadat, amiből eltengethették volna életüket, még akkor is, ha a hajóról való eleség teljesen elfogyott. De ez nem valószínű, még akkor sem, ha igaz az elterjedt vélemény, hogy Franklin a húskonzervek beszerzésénél egy gyalázatos csaló áldozata lett, egy gyárosé, aki a konzervszelencéket részben kaviccsal és iszappal töltötte meg! Más körülmények: betegségek, mindenekelőtt a skorbut, vagy talán lázadás siettette a végzet beteljesülését. Szétfutottak a biztos halálba. Egy részük visszatért a hajóhoz. Csak egyetlenegy, beszélték az eszkimók, érte el újból. Az eszkimók egy hajót találtak a jégben és friss lábnyomokat a hóban. Hívásukra és kopogtatásukra nem felelt senki sem. A következő nyáron rést ütöttek a hajófalba és bemásztak – ott ült az asztalnál egy ember, előtte húsosfazék – halott volt. Több hullát nem lehetett találni. Más bennszülöttek elmondták, hogy Crozier kapitány körülbelül 40 emberrel és két szánnal délre tartott. A Herschel-foknál egy eszkimó törzset talált. De a jövevények szeméből már a halál meredt
94
rájuk, nem segíthettek rajtuk. Olyan sok éhes szájnak nem futotta az eszkimók élelméből. Aki nem tud magán segíteni, az itt elveszett. – Az eszkimók éjszaka elszöktek a közelükből. Crozier emberei tovább vánszorogtak. Néhányan elérték a szárazföldet, mások csak a Montreal-szigetig jutottak. Köztük volt valószínűleg dr. Stanley orvos is. Egy eszkimó asszony saját szemével látta az utolsó fehér embert. "A parton ült, nagy volt és erős. Fejét kezére támasztotta, könyöke térdén nyugodott. Amint felemelte fejét, hogy beszéljen velem, holtan esett össze." Naplók? Papír? Igen, ilyen papírral játszottak néhol eszkimógyerekek – de nem maradt belőle semmi sem, és a nagy tömeg sárgaréz hüvelyből, amit Franklin magával vitt, hogy mindenfelé híreket szórjon el, máig sem került elő egyetlenegy sem. Pedig a sok megoldatlan kérdés közül valamelyikre talán feleletet adtak volna. Véletlen, vagy szándékos a hallgatás? Még a vezető halálán is kifürkészhetetlen titok nyugszik, mint valami mozdulatlan koporsófödél.
Újabban ismét emlékek merültek fel a homályból, amely a rettenetes sarki tragédiára borult. 1926-ban megírták az újságok, hogy megtalálták Franklin egyik szánját. Rajta kitűnő állapotban megmaradt konzervhús volt. Patkányoknak adtak belőle és azok jó étvággyal elfogyasztották! És 1930-ban Burwash kanadai őrnagy egyik repülésén felfedezte a Vilmos király-földön a Franklin-expedíció két további sátrát. Feljegyzéseket talált bennük, melyeknek állítólag nagy a tudományos értékük. Végül még egy esemény: Franklin első házasságából való leánya törvényszék elé állította mostohaanyját, mert a saját és leánya vagyonát az apa felkutatására áldozta.