A NÉMET "HANSA" EMBEREINEK ÚTJA A JÉGTÁBLÁN
Az egész világ szívvel-lélekkel osztozott a Franklin sorsa iránti aggodalomban és rendkívüli erőfeszítéseket tett megmentésére. A küzdelem több mint egy évtizedig az arktikus Észak-Amerikára irányította a kutatók figyelmét. Lassanként feloldódott a feszültség, és Európából ismét közvetlenul az Északi-sark felé tekintettek, Grönlandon át. Ha a "nyílt sarki tenger" puszta mese, akkor Grönland hatalmas arktikus szárazföld gyanánt terül el a sarkon. A Spitzbergákra is figyelni kezdtek, ahol rendkívül eredményes tudományos földerítő munka folyt. A svédek spitzbergai expedícióin esett át a tűzkeresztségen Adolf Erik Nordenskjöld, a későbbi híres sarkkutató. A norvég Carlsen – ugyanaz, aki Novaja Zemljában megtalálta Barents téli kunyhóját – 1863-ban elsőnek hajózta teljesen körül a Spitzbergákat. A szigetcsoport tehát egyre világosabban emelkedett ki az Északi Jeges-tengerből, és nemcsak képes értelemben. A geológusok ugyanis megállapították, hogy az évszázadok folyamán ezek a földtömegek is egyre magasabban nyúlnak a víztükör fölé, éppen úgy, mint Grönland északi fele. Ebben az időben Grönland, mindenekelőtt a keleti part, amely úgy látszott, az utat mutatja a sark felé, még majdnem teljesen terra incognita.
Grönland; gleccsernyelv parti szirtek között |
Grönland; roppant gleccserszakadék a belső jégen |
Egyszerre két expedíció tűzte ki célul a keleti part feltárását. A két vállalkozás a kutatások újabb korszakában először állította a sarki frontra a német tengerészetet. A gothai dr. August Petermann adta meg az ösztönzést. "Az európai északi tenger a sarkig terjed, és a hozzá tartozó szárazföldi területek közelebb vannak hozzánk, mint Afrika!" – hangzott állandó figyelmeztetése. Mecénások akadtak a brémai hajóvállalkozók közt. 1868 májusban szállt tengerre a "Germania" az Északnémet Szövetség zászlaja alatt. A kapitány egy eddig teljesen ismeretlen kormányos volt: Karl Koldewey. A "Germania" csak a 73. fokig haladt Grönland keleti partja mentén. Azután a jég keletre tolta el a hajót. Nem találták meg a mesés Gillis-földet sem, melyet a Spitzbergáktól keletre gyanítottak. A szerencsésen végrehajtott út tudományos eredménye azonban olyan jelentékeny volt, hogy a következő évben kettőzött erővel törhettek előre. Koldewey kapitány, aki nagyszerűen bevált, most két hajót vezetett, a "Germaniá"-t és a "Hansá"-t. Kiváló német tudósok vettek részt az utazáson: dr. Börgen csillagász, Julius Payer osztrák főhadnagy és mások.
Karl Koldewey
A második német északsarki úton a "Germania" elérte Grönland keleti partját és átkutatta a 75. fokig. A Sabine-szigettől délre áttelelt, és 1870 őszén sértetlenül tért vissza Németországba. A "Germania" tudományos törzskara veszélyes szánutakon egészen a 77. fokig terjesztette ki kutatásait. A Ferenc
102
József-fjord, Vilmos Király-föld, Bismarck-csúcs, Koldewey-szigetek, Payer-csúcs és több más név jelöli az expedíció számos felfedezését.
Nyolc nappal a "Germania" előtt, szeptember 3-án, a "Hansa" legénysége is befutott egy schleswigi kikötőbe. A "Germania" már 1869 júliusban, egy erősen ködös napon elvesztette testvérhajóját, és kénytelen volt átengedni végzetének és Hegemann kapitány ügyességének. A "Hansa" végzete olyan kalandosan alakult, hogy az Északi-sark krónikáját egy nagyszerű lappal gazdagította.
Szeptember 14-én a "Hansá"-t beláthatatlan jégtömeg fogta körül; útjuk lassan, de ellenállhatatlanul délre vezetett. Szárazföld sehol sem mutatkozott a látóhatáron. A hajó mozdulatlanul beékelődött egy széles, lapos jégtáblába, melynek külső szegélyén a jégdarabok vad szirtekké csavarodtak föl. Nappal nem is volt olyan rossz ez a sétahajózás a jégtáblában. Kirándulásokat tettek a sajátságos jégbirtokon, fókákra és sarki rókákra vadásztak, sőt még medvék is jöttek látogatóba. De ha leszállt az éjszaka és a vihar körülsüvöltötte a hajót, a lámpa komor arcokra vetette fényét a kajütben. Ha egy ilyen vihar szétrobbantja a jégmezőt és egymáshoz csapja az óriási cserepeket, akkor a "Hansa" elveszett, a legénység pedig vele együtt pusztul el, mint az egér a csapdában. Februárig is eltarthatott, amíg délibb szélességekhez érnek, ahol a jég feloldódik. Ha kitart odáig a "Hansa" – annál jobb. De mindenesetre függetleníteniök kell tőle magukat, és fel kell készülniük a közelben az áttelelésre.
A hajótól pár száz lépésre "házhelyet" egyengettek az építésre, és hamarosan el is készítették a kunyhót. Fa nem volt elég: sajtolt szén töltötte be a tégla szerepét. Vakolatnak havat használtak vízzel: néhány perc alatt a kövek szilárdan tapadtak egymáshoz. A tető vitorlavászon, amelyet gyékénnyel fedtek be. Kis ablaknyílások, a fedélzeten ajtót ácsoltak össze, és a villa készen állt; 7 méter hosszú, 4 méter széles, két méter magas – 14 embernek nem éppen tágas, de egészen kényelmes. A szénfalak magukba vették a nedvességet és megtartották a meleget. A készleteket kint halmozták fel és hófallal vették körül. Egy részüket a jégen, a szabadban heverő mentőcsónakokba tették.
A rettegett jégnyomás már október 8-án megkezdődött, és két hétig éjjel-nappal rémületben tartotta a legénységet. A hajófenék ropogott, nyögött és pattogott. A "Hansa" reszketett és szinte vonaglott a halálkínokban. Robbantottak ugyan jeget, hogy levegőhöz jussanak, de a kísérletek mit sem használtak. A jégnyomás a jobb oldalt lassan felfelé csavarta. A gerendák megrepedtek, a fedélzet eresztékei kiugrottak. Aminek valami értéke volt, ruhák, műszerek, az élelmiszer egy része és így tovább, hamarosan a szabadban hevert – már a patkányok is elhagyták a hajót. Rossz jel! A hajó léket kapott. A szivattyúk hasztalan dolgoztak, a víz óráról-órára emelkedett -
103
az október 21-ről 22-re virradó éjszaka hangtalanul elsüllyedt a "Hansa" a habok közt.
Az úszó jégtutajon felépült szénkunyhó volt most már a legénység egyedüli oltalma az arktikus tél viszontagságai ellen. A csüggedést és kétségbeesést csak a megfeszített, szabályozott tevékenység oszlatta el. Amit megmentettek a hajóból, a kunyhó felszerelésére fordították. A falakat belülről vitorlavászonnal vonták be, polcokat állítottak fel a holmik elhelyezésére. Deszkaágyakat ácsoltak össze: a hajóládákat asztaloknak és padoknak használták. A két kályha elegendő meleget adott. A három behavazott mentőcsónaknak mindennap indulásra készen kellett állania. Az árbocfát idejében biztonságba helyezték. Most felállították, feltűzték rá a fekete-fehér-vörös lobogót. Ez messziről jelezte a helyet, ahol a védőkunyhó a szakadatlanul szitáló hóban lassanként szinte elsüllyedt. A házba magas hágcsón kellett beszállani. Élelmiszerrel bőven el voltak látva, a róka- és medvepecsenye sem hiányzott, és este, az elvégzett munka után gyakran szinte pajkos hangulat uralkodott a szénjégpincében. Karácsonykor a viaszgyertyák egy seprűcirokból készített karácsonyfához hasonló alkotmányon lobogtak. Az expedíció krónikása, dr. Laube geológus, ezt írta naplójába: "Csendes áhítatban telt el az ünnep. Nem írom le, milyen gondolatok vonultak át lelkünkön – ugyanazt gondoltuk valamennyien. Ha ez a karácsony az utolsó volt is, még mindig szép volt."
De éppen karácsony másodnapján rémület zavarta meg az idillt: "Föld felé megyünk, egy sziget felé"‚ hangzott fel hirtelen az őrt álló matróz kiáltása. Rögtön kint termett mindenki a havon a mentőcsónakoknál. Roppant szürke árnyék válik el az éjszakai sötétségtől. Sziklás part? Az árnyék lassan, fenyegetően mozog és elvonul; egy óriási jéghegy volt. Újévtől kezdve egyre szaporábban következtek a rémület ilyen órái. A hóvihar üvöltése közben furcsa lármát hallottak egészen közel, mintha valaki lábával kaparna. A padló talaja alatt zörgött és zizegett, és ha fülüket odatapasztottak, úgy hangzott a mélyből, mint a vízcsobogás. A jégtutaj nyilvánvalóan köves zátonyokon megy át, vagy más jégtáblák őrlik szét alulról. Éjszaka egyikük sem hunyta le szemét. Amint másnap a sötétség kicsit megvilágosodott, rémülettel látták, hogy birodalmuk jelentékenyen megfogyott; a kunyhó már csak kétszáz lépésre állott a jégtábla peremétől; a szélek, melyeknek 7 mérföldnyi terjedelmük volt, körös-körül letörtek. De a megkisebbedett terrasz sem tarthatja magát soká. Ha a katasztrófa éjszaka szakadt volna rájuk, végük lett volna. Néhány szigetet pillantottak meg – Újév-szigeteknek nevezték el őket, és a deréngés szürkületében partvonalak rajzolódtak, hegyek és gleccserek. Nincs mentő öböl, melybe betérne a jégtábla, hogy a parti jéghez tapadjon? A jégtábla szakadatlanul dél felé vonul. Nem kockáztathatták meg, hogy a jégtömegeken a csónakokkal átvergődjenek: ez a biztos
104
halált jelentette volna. Egyelőre tehát kitartani az úszó szigeten, és várni, várni! Január 9-én egy matróz még jó hangulatban írta naplójába: "Hotel du Nord. A múlt éjszaka csendes, derült idő volt. A hold fényesen sütött; az északi fény és a csillagok leragyogtak a halott szépségében pihenő hó- és jégvidékre. Ha belefigyelünk az éjszakába, valami csodálatos, világosan zengő hang hatol a fülbe. Azután megint úgy hallatszik, mintha valaki lassú, megfontolt léptekkel közelednék. Hallgatódzol, ki az? Minden csöndes, szellő sem mozdul. Újra hangzik panaszosan, mint valami nyöszörgés és sóhajtás. A jég! Megint csönd, csönd, mint a sírban, és te a hold halvány fényétől kísértetiesen beragyogott partra nézel, ahonnan sziklaóriások pillantanak át. Jég, sziklák és sziporkázó csillagok ezrei. Óh, te csodálatos, kísérteties sarkvilági éjszaka!" Január 11-én hajnalban az őrszem azzal a kiáltással rohant be: "Minden ember készen álljon!" A bundákat, tarisznyákat, úszómellényeket egy szempillantás alatt megragadják. Mindenki a csónakokhoz siet. Kint félelmes zúgás tölti meg a levegőt. A jégtáblák körös-körül felszakadnak és felágaskodnak, nehéz hullámtorlódás feszíti őket felfelé. A tüzelőfarakás a kunyhó közelében széthull és egy alatta felnyílt tátongó jégszakadékba omlik. A levált jégdarab házmagasságnyira tornyosul és szétzúzással fenyegeti a kunyhót. Egy órát nyugodhatnak – aztán új izgalom; egy jéghegy éppen mellettük vonul el. Január 14-én megint zúgni kezd a szénház alatt – a jég itt is megreped. A legénység kimenekül, teljesen fedél nélkül áll a szabadban és a csónakokban hál. Csak néhány elszánt ember meri átlépni a düledező házat. Akárhol vagyunk is, végzetünket nem kerülhetjük el. A kunyhó nem dőlt össze – a padló hasadása nem nagyobbodik. A szakács még egyszer kávét készít tűzhelyén. Azután lebontják, és a romokból ott, ahol a talaj biztosnak látszik, új ház épül, csak félakkora, mint az első volt. Senki som bújik ki többé ruhájából. És a kis jégdarab szakadatlanul vonul délre, egy fél, egy egész mérföldet óránként! A nap visszatérése úgy hat rájuk, mint a szabadulás hírnöke. Part tűnik fel a közeli látóhatáron, a csónakok épek – eddig azonban az éjszaka könyörületesen eltakarta a veszélyt, hogy a kószáló jéghegyeken, az úszó óriásokon összezúzódhatnak. A veszély annál fenyegetőbb, mennél vékonyabb, törékenyebb a jégtutaj. Beállítanak a fókák és a tavasz hírnökei, a madarak. Már nem lehet messze a nyílt tenger. A húsvét is elmúlik – a jég még mindig fogva tartja a "Hansa" embereit.
Május elején olvadni kezd a hó; kunyhójuk már messziről látható, a víz szivárog a falakon, a jég- és hóvakolat feloldódik. Még néhány nap: akunyhó összeomlik. Ekkor végre, május 7-én nyílt tenger tűnik fel a jégtábla szegélyén. A csónakokat rögtön kiürítik, előrevonják, vízre bocsátják, azután megint megrakják, és délután 4 órakor elbúcsúznak az úszó sivatagtól, amely 7 hónapon keresztül börtönük volt ugyan, de egyúttal megmentőjük is.
A "Hansa" menekültjei a jégtáblán, az utazás utolsó napján
105
A 14 ember vitorlázva és evezve felveszi a harcot a zajló jéggel. A három csónakot éjszakára a jégdarabokra húzzák. Pár óra alvás, felkerekedés előtt valami meleg étel, azután újra előre. Az élelmiszer aggasztóan fogy, a fókák egészen eltűntek. Néha egy-egy hósármányt találnak; ebből áll egész vadászzsákmányuk. A parti jég áttörhetetlen. Helyenként a csónakokat hosszú köteleken húzzák a göcsörtös jégen. Már csak hideg élelem maradt, a spiritusz elfogyott. De közelednek a parthoz, és június 7-én a "Hansa" legénysége végre szilárd talajt érez a lába alatt. A csónakokat megkötik, esznek, és aztán alusznak, amennyit csak tudnak. Grönland partja könnyű tavaszi ruhában tündöklik, moha takarja a kőgörgeteget, füvek fakadnak a repedésekből, a keskenylevelű fűzfák alacsony bokrokat alkotnak. Minden zöld levélkét boldogan vetnek a főzőedénybe. A csónakok a jégmentes csatornában a part mentén, szirtek, szigetek, és mély csalogató fjordok körül tovább tapogatódznak délre. Végre, 1870. június 13-án alacsony földnyelv nyúlik messze a tengerbe – zöld talajon piros tető, emberi lakás fedele! A friedrichshalli hittérítő-állomás! A "Hansa" emberei feltűzik lobogójukat, és egy német hittérítő fogadja őket a parton. 200 végtelen hosszú napig tartott a jégtábla-út! Egy hónap múlva egy dán hajó hazaviszi a megmentetteket. Amikor behajóznak Hamburgba, a város vakító fényben úszik: a német katonák sedani győzelmét ünneplik.
EGY ÚJSÁGÍRÓ ÚTJA AZ ÉSZAKI-SARKRA
Az északsarki utakat sírok jelzik. Csak a rövid nyári hónapok alatt lehet ott ásóval dolgozni, ezért a sírok legtöbbnyire a föld felszínén vannak, egyszerű jég- és kőhalmok. A koporsó, ha egyáltalában lehetne készíteni, veszedelmes volna: a fa az eszkimóknál aranyat, ér és a halál méltósága iránt semmi érzékük nincs. De hullarablásukat elég gyakran megelőzik a jegesmedvék.
Egy ilyen feltört és szétvájkált sírban nyugszik egy amerikai újságíró, Charles Francis Hall, ugyanaz, aki 1860-ban a Franklin embereinek nyomán elindult és 5 évig tartózkodott az eszkimók közt, hogy bebizonyíthassa.: amit egy eszkimó tud, azt az európai vagy amerikai is tudja, ha éppen olyan pontosan alkalmazkodik az arktikus életfeltételekhez. De Hall óriás volt, testierő-fölöslege olyan fáradalmak legyőzésében tombolta ki magát, melyek mindenki mást szétroppantottak volna. Az északsarki küzdelem éppen neki való feladat volt, akár szárazföldet, akár vizet talál ott. Az emberi erő legmagasabb teljesítménye és egyúttal szenzáció volt, az újságírásnak ez a veszedelmes tűzijátéka. Hall sürgetésére az amerikai kormány 1870-ben északsarki expedíciót határozott el, és őt bízta meg a vezetéssel. Az orvos és a tudományos törzskar vezetője Emil Bessels, a német természetbúvár lett. Az expedíciós hajó búcsúja New Yorktól 1871. június 29-én egy nemzeti ünnep fényes és felemelő külsőségei között folyt le. A papság szentelte be a "Polaris"-t, lányegyesületek
106
énekelték a "Glory! Glory! Hallelujá!"-t. Egy lelkes pap "Északsarkí imát" mondott, amiben Istennek ajánlotta "a vallást és nevelést az Északi-sarkon," és óvta az embereket a sarki ördög kelepcéjétől. A mértékletességi egyesületek is a legváltozatosabb zászlók alatt felvonult küldöttségekkel képviseltették magukat; a "Polaris" ugyanis a maga alig 400 tonnányi kis törzsével félelmesen sok "tejespalackot" halmozott fel. Az üvegek tartalma azonban később valami csodás átváltozás következtében vörösbornak és erősebb alkoholnak bizonyult és a sarkutazóknak a szíverősítő szerepében derekas szolgálatokat tett.
Hall már Amerikából magával vitt egy amerikai eszkimót, Józsefet és feleségét, Hannát. A grönlandi nyugati part mentén végighajózott, és dr. Kane derék kísérőjét, János eszkimót felvette a fedélzetre feleségével és három gyermekével együtt.
Charles Francis Hall
A jégzajlás rendkívül kedvezett. A "Polaris" már augusztus végén elhaladt a "Grinnell-föld" partja mentén a Kennedy-csatornán felfelé. De Kane és Hayes nyílt sarki tengerének híre-hamva sem volt. Ellenkezőleg, a csatorna egyre szűkült, az átjárás mind nehezebb lett és Buddington kapitány nemsokára kijelentette: "Tovább nem mehetünk! A hajónak a lehető leghamarabb téli kikötőbe kell vonulnia." Hall belátta öreg barátja igazát, és szeptember 4-én a "Polaris"-öbölben az északi szélesség 81°38’-én horgonyt vetett. Igaz, csak három fokperccel magasabban, mint Hayes a szánúton – de a rekordot azért megdöntötte! Hall mégis bosszankodott, hogy elővigyázatos kapitánya nem tört előbbre. Tiszta napokon messze befelé az újonnan felfedezett Robeson-szorosba keskeny víziút csillogott, és Hall német kísérője, Bessels, később mély lehangoltságban a következőket írta: "A zászló becsületét, az expedíció sikerét egyetlen ember szeszélyeinek áldoztuk fel. Mindeddig hű volt hozzánk a szerencse, ettől fogva nem mosolygott ránk többé!"
Obszervatóriumot állítottak fel, elkezdődtek a mérések és partfelvételek. A kőzetről leolvashatő dagályvonal és az 500 láb magasságban előforduló kagylólerakódások megcáfolhatatlanul igazolták, hogy Északi-Grönland lassan kiemelkedik a tengerből. Egy kis tó 110 láb magasban sós vizet és tengeri állatokat tartalmazott, tehát valaha a tengerhez tartozott. Dél-Grönland lassú süllyedése – a mozgás tengelye körülbelül a Disco-sziget - arra enged következtetni, hogy az arktikus kontinens valaha Izlandon át összefüggött Európával, míg a Golf-áramlat a szárazföld-tömegeket el nem árasztotta és el nem választotta az anya-világrésztől.
Bennszülöttek sátornyomai is mutatkoztak, pedig Hall ilyen magas északon nem volt elkészülve rájuk. Pézsmatulokcsordák nyomait is látta, de nem került elébe egyetlen ilyen állat sem. Október 12-én Hall két kutyaszánnal északra ment, hogy a derengés utolsó sugaraiban még tél beállta előtt kikémlelje a sarki utat jövő tavaszra.
107
Hat nap múlva a Brevoort-fok legmagasabb ormán állott. Eddig északra nyoma sem volt a tengernek, csak szárazföld, kétségtelenül szárazföld az egyre szűkobbé váló Robeson-csatornától jobbra és balra. A hóviharok lehetetlenné tették a további előrehaladást. A Brevoort-foknál Hall az amerikai tengerészeti miniszter számára részletes tudósítást helyezett el. Ezek a büszke reménységtől és vakmerő tervektől szárnyaló sorok utolsó sorai voltak neki. Amikor október 24-én visszatért a hajóhoz, egy szélütésroham ledöntötte. November 8-án halott volt.
Hall vakmerőségének helyére most a kapitány lusta elővigyázatossága lépett. A lomhaság minden vállalkozó kedvet megbénított, de mégsem mentette meg a "Polaris"-t a katasztrófától. Amikor kiállták a telet, a nap újra átkukucskált a látóhatáron, és az első fűzbarkák előbújtak a hó alól, Bessels Nindemann matrózzal már megindult a Petermann-csatorna felé. Április közepén kimondhatatlan fáradsággal elvontatott két csónakot a jégen a Hall-medence nyílt tengerszorosaig. Az első csónakot a jégdarabok diótörő módjára összezúzták. A másikkal azonban már a Robeson-szoros torkolatához közeledett – ekkor megérkezett a kapitány gyorspostája: "Azonnal vissza! A hajó léket kapott!" Amikor a két ember a hajóhoz ért, a rettenetes hír igaznak bizonyult: a víz a hajóban az ablaknyílásokig emelkedett, a léket nem lehetett megtalálni – és a tüzelőanyag csak hat napra volt elég! A "Polaris" ezzel mozgási szabadságát kétszeresen elvesztette. Amikor végre kétségbeesett erőfeszítések közt elszabadult, a jégraj tüstént karmaiba kapta és ellenállhatatlanul dél felé ragadta. A szivattyúk éjjel-nappal dolgoztak. Akinek egyik keze szabad volt, férfiak, asszonyok és gyerekek az odanyomuló jégdarabokat rudakkal taszították félre. A legénység minden második-harmadik nap a jégre menekült, az odatóduló jég szorítása olyan rettenetes voltak, hogy a ropogó roncs majdnem szétrepedt. Ráadásul a napok egyre rövidültek – ha a "Polaris" nem talál hamarosan valami partot, a hajó és a legénység elveszett.
Október elején megpillantották Grönlandot. Ha a hajó rövid időre nyílt tengeren úszott, akkor a víz a hajó belsejében olyan gyorsan emelkedett, hogy a szivattyúk tehetetlenek voltak. A hajó kénytelen volt a jégen támasztópontot keresni, és egy nagy és szilárd jégdarabhoz horgonyozták. Az asszonyok és a gyerekek a jégtáblára menekültek. A férfiak szenet és élelmiszert dobáltak le hozzájuk. A hóviharban szükségkunyhót építettek. Már a rakomány nagy részét kirakták. A vihar orkánná fokozódott. Hirtelen egy tompa kettős pattanás hallatszott: elszakadt a két kötél, ami a hajót és a jégdarabot összekapcsolta. A vihar a hajótörzset azonnal megragadta és a háborgó tengerbe hajtotta. A jéglábla a legénység egy részével, az asszonyokkal és a gyermekekkel – összesen 19 emberrel – valamennyi csónakkal és az élelmiszer legnagyobb részével tovaúszott. Az emberek segélykiáltását
108
és a kutyák üvöltését elfojtotta a bömbölő vihar, a hullámverés zúgása. A hó és a sötétség átláthatatlan függönyt vont a hajó és a jégtábla közé.
A hajó 14 embere derékig vízben, őrjöngő kétségbeeséssel dolgozott a szivattyúknál. "Minden kazánt befűteni!" parancsolta a kapitány. Ami gyúlékony anyagot fel tudtak hajszolni, ládákat és fókaszalonnát, ajtókat és nyílásfedeleket – be a lángok közé! A "Polaris" összeszedte végső erejét, hogy valahol partot érjen, és legalább a legénység puszta életét megmentse. A holdtölte fényében, amely néha áttört a hófúváson, szárazföldet véltek látni. A vihar lecsillapult. Hajnalban a Littleton-szigetek látótávolba kerültek, a partnak most egészen közel kell lennie. A könnyű szél szétszórta a megrekedt jeget. A szél a szárazföldről fújt. Amikor 12 órakor a nap utoljára lesett át a part ormain, a "Polaris" megfeneklett, a legénység biztonságban volt.
Mi lett a bajtársakkal, az asszonyokkal és a gyermekekkel? Bármerre keresték szemükkel az elmaradtak sötét foltját, a legcsekélyebb nyomukat sem tudták felfedezni. Egyetlenegy csónakjuk sem volt, és ezért nem bírtak segíteni. Saját megmentésükre egy óra veszteni való idő sem volt. Ami élelmiszer és holmi még akadt a hajón, hanyatt-homlok a szárazföldre hajigálták. Aztán le a palánkokkal és minden felhasználható faalkatrésszel, hogy kunyhót építsenek, menedékhelyet a közeledő rettenetes tél elől. Két arra cserkésző eszkimó – az egyik véletlenül dr. Kane régi barátja – készségesen látott hozzá. Azután a véres kezek elengedték a szivattyúgémeket – a matrózok a partra úsztak – a hullámok a hajót a sekély fenéken még egy ideig ide-oda dobálták, ezután csak a vitorlarudak legfelsőbb csúcsai jelezték a helyet, ahol elsüllyedt. Néhány nap múlva a friss jég szilárd sírkőlapot rakott rá.
A 14 ember úgy-ahogy berendezkedett szűk kunyhójában. Az élelmiszer elég télire, ha takarékoskodnak, és az eszkimók segítettek, amennyire tőlük telt. Sőt egy egész etahi törzs beköltözkődött a kunyhóba, és olyan jól érezte magát, hogy egyikük sem akart többé elmozdulni. Nem csekély rábeszélő művészetbe került, amíg a jólelkű és vidám vendégeket rábírták, hogy mellettük építsenek hókunyhókat és ott rendezkedjenek be. A törzs sámánja, Avatok, Besselstől nem tudott megválni. Kart karba öltve mentek naponta a meteorológiai műszerekhez, melyeket Bessels a légsúlymérőből és hőmérőből nagynehezen összetákolt: egész tudományos felszerelése ugyanis a 19 szerencsétlennel együtt elúszott a jégtáblával. Az eszkimó asszonyok prémes kesztyűket, harisnyákat és ruhákat varrtak és bőröket cserzettek – fogukkal. Az egyik asszony legfiatalabb gyerekét, egy kétéves lányt hátizsákban vitte magával. Ha bőrcserzésnél a húsrostokkal és zsírral tele volt a szája, akkor ajkait a kicsike éhes kis szájára szorította és így táplálta madármódra a lányt. A csoport körül dorombolva ólálkodott a macska, amely a "Polaris"-ról ugyancsak megmenekült. Buddington kapitány "tejespalackjai" pár órára elűzték a kínzó gondot, hogy mi történt a 19 elveszettel és felderítették csüggedésüket.
109
De a palackok tartalma nagyon gyorsan apadt, úgyhogy teljes "szárazság" lett a dolog vége.
A legvadabb tavaszi hidegben Chester, az első kormányos, a "Polaris" famaradványaiból két csónakot kezdett építeni, Bessels pedig a két eszkimóval kutatóutakra indult. Meglátogatta az öblöket és fokokat, melyeket Hayes és dr. Kane fedezett fel. Az elhagyott "Advance"-bó1 egy forgácsot sem talált többé. Az eszkimók kifosztották és a maradványokat eltüzelték.
1873. június 2-án a 114 ember elhagyta a "Polaris"-házat és két csónakjukkal délre indultak. Az élelmiszeradagok nagyon csekélyek voltak, de a vadászszerencse nem fordult el tőlük. Csak tüzelőanyagban szenvedtek borzasztó hiányt, így meleg étel csak ritkán akadt. De a legtöbb kint a szomjúság okozta. Ivóvíz nem volt a part mellett. Tehát az utolsó guminadrágban, ami még megmaradt, a napon havat olvasztottak. Ez a szerencse tovább is hű maradt hozzájuk. Már június 22-én találkoztak egy cetvadásszal, mely fedélzetére vette és hazaszállította őket. A fáradhatatlan Bessels és egy tiszt még egy évet kitartott északon. Az "Arctic" cetvadászhajó vette fel őket és a Lancaster-szoroson át majdnem fáradtság nélkül érték el mindazokat a pontokat, melyek Parry utazása és a Franklin-féle keresőexpedíciók révén az arktikus kutatás klasszikus helyeivé lettek. A jégév olyan kedvező volt, hogy maga a Fury-kikötő is kényelmes bejáratot kínált. Ezen az úton találkozott Bessels Markham angol altengernaggyal, aki három évvel később Nares tengernagy sarki expedícióján a Kennedy- és a Robeson-csatornán át túljutott a 83. szélességi fokon, majdnem két fokkal magasabbra Hallnál – ezt a diadalt a kedvezőtlen körülmények a német kutatótól megtagadták.
JÁNOS ÉS JÓZSEF
Nem puszta szó az "események kettőssége"; a történelemben gyakran előfordul. Valami rendkívüli, példátlan esemény történik – és hamarosan megismétlődik. A német "Hansa"-legénység 200 napos jégtáblaútja és szerencsés hazatérése olyan volt, mint valami tündérmese. De itt 14 bátor, viharpróbált férfi szerepelt. A jégtábla ellenben, melyet az orkán a süllyedő "Polaris"-tól tovahajtott, 13 embert, két asszonyt és négy gyereket vitt magával. Az egyik gyerek még csecsemő; János eszkimó felesége a telelés alatt hozta világra. Hogy ez a 19 ember, akit az orkán kihajtott az éjszakába és jégbe, 196 borzalmas nap után megmenekült, valóban a csodával határos. Amikor a kötelek pattogva elszakadtak, a hajó és a jégtábla szétment a hóviharban és a borzalomkiáltásokat az üvöltő vihar elfojtotta, úgy látszott, hogy a szerencsétlenek végzete a tomboló és repedező zajló jégen a következő
110
pillanatban beteljesedik. A jégtábla fel s alá ingadozó szélén a hullámok elárasztották a vad összevisszaságban elszórt poggyászt. Az emberek megtántorodtak és a középre menekültek. A jógtábla egy darabja letört és hárem embert magával vitt. Segélykiáltásaikra Tyson hadnagy a kis csónakot vízbe taszította és maga is beleugrott. A következő pillanatban recesenés hangzik: a jégdarabok a csónakot széjjelnyomták. Tyson a többiekhez menekült és a két cetcsónak közül az egyiket vízrebocsátotta. A jármű egypár lökést fel sem vett. Aggodalmas percek múlva visszakerült a három ember. A csónakok megint a jégen hevertek, sz asszonyok és a gyermekek bennük találtak menedéket. Most a poggyászok! A holmikat lázas sietségben a jégtábla szilárd közepére vonszolják. Hirtelen kiáltás hangzik fel: "Ott a hajó!" A szél egy percre felszakította a hófüggönyt: a nap utolsó sugarában határozottan kiemelkedik a "Polaris" fekete árnyékvonala – kéménye hevesen füstölt. "Kiáltsatok torkotok szakadtából! Lobogtassatok vitorlavásznakat, lőjetek, lőjetek! Még megláthatnak és meghallhatnak minket! Minden hiába – a hajó fekete árnya a füstzászlóval a látóhatárba fúródik és az új hófelhők mögött eltűnik. A látomás másodszor is elbolondítja a szerencsétleneket. Aztán a távolság elmosódik az alkonyatban. A jégdarab körben forog. Új részek válnak le. A már felépített szükségkunyhő a készletek egy részével leszakad. "Meneküljetek a csónakokba! A part nem lehet messze! Valahogyan átvergődünk!" Hiábavaló kísérlet: a jég körülfogja a szökevényeket. Visszamenekülnek a jégtáblára és a két csónak oltalma alá kuporodnak. A vihar üvölt, egyik hullámszakadék a másik után. Új törés és ropogás: az egyik csónak kisodródik az éjszakába. A tábla egyre töredezik, a hullámverés habjai mohón rágják a szegélyt. Mindenki az utolsó csónakba kapaszkodik. Reggelre lecsillapul a vihar. A nap fakó fénye kétségbeesett arcokra süt. A gyerekek a hidegtől és az éhségtől nyöszörögnek. József és János, a két eszkimó, valahol kint a jégen kószál. Két fiatal fókával megrakodva térnek vissza. Szétosztják a nyers húst, az amerikaiak az undortól megrázkódnak – de az éhség legyőzi az undort. A bőrcafatokon az üvöltő kutyák viaskodnak.
Aki az első éjszakát kiállta, az joggal reménykedhetett. A jégtöredéken a 19 ember nem maradhatott meg. Október 21-én sikerült egy nagyobb darabra átköltözniök. József az elveszett második cetcsónakot is megtalálta és odavontatta. Most kunyhókat kellett építeni, hókunyhókat, egyet a legénységnek, egyet a két tisztnek, Tysonnak és Meyernek, egyet-egyet a két eszkimócsaládnak. Az asszonyok és a gyerekek is munkához láttak. Közben József vadászatra ment. Üres kézzel tért vissza, de minden fókánál értékesebb hírt hozott. Körülbelül három mérföldre meglelte a szükségkunyhót a holmival és az élelmiszerrel együtt. Mindenki ujjongott. De hogyan jutnak el oda? Meg kell próbálni. Az utolsó élelmiszerből kettős adag reggelit osz-
111
tottak ki, és a férfiak elindultak az útra. Minden lépésüknél meghajlott a jégtáblák közt éjszaka képződött friss jég. Lassan-lassan tovább tapogatództak és végre célhoz értek. Mindenki annyit csomagolt fel, amennyit elbírt; másodszor senki sem mert vállalkozni az útra. A visszatérés a súlyos poggyásszal hőstett volt. Mindemann matróz és még egy bajtárs alatt betört a friss jég és alig tudtak megmenekülni.
Konyhának és raktárnak új hókunyhót építettek és az élelmiszerekről jegyzéket vettek fel. Összesen 800 fontnyi eleségük volt – 19 embernek és kilenc kutyának. Igazán nem sok. Tüzelőanyaguk még kevesebb. Lőporuk akadt elég, de a fókák, mintegy vezényszóra, eltűntek. Két szűk napi adaggal mindenkinek be kellett érnie.
November 1-jén utolsó kísérletet tettek, hogy elérjék a partot. Telerakták a csónakokat és a gyerekeket beléjük ültették, a férfiak és nők pedig a csónakok elé fogták magukat. Este egy mérfölddel jutottak előbbre. Az út a jégszirteken át rettenetes volt. Vissza nem mehettek, az éjszakát szabad ég alatt kellett kihúzniok. Reggel a jég újra mozgásba jött. A jégtáblák helyenként megrepedtek, János az egyiken, József a kutyákkal együtt a másik töredéken sodródott el. Aki segítségükre akart volna sietni, ugyanabba a veszélybe került volna. Mindenki ordított és kiabált, senki sem értette meg a másikat. De az ár a jégben csatornákat vájt, úgyhogy legalább evezhettek és lassanként valamennyien összetalálkoztak. Tyson hadnagy az izgalomtól és a megerőltetéstől összeesett. Új hókunyhókat építettek. János átvergődött az elhagyott "lakójégdarabhoz", megrakódva jött vissza, és a kutyaszánon elhozta, ami házi eszköz még ott maradt. Gyors menekülésre nem lehetett gondolni. A telet ki kellett húzniok.
A fáradhatatlan eszkimók mindennap vadásztak, de nem sok eredménnyel. Néha egy kis fóka, melyet a félhomályban meglephettek – ez volt minden. Egy este, november 19-én, János nem tért vissza. József és egy matróz a keresésére indult. Fehnásznak egy dombra, amely az egymásra tolult jégdarabokból képződött, körülkémlelnek és a távolba figyelnek. Minden csöndes és néma. Néha a felhők közül kilép a Hold. Változó fénye még jobban megzavarja őket. Megállj csak! Nem mozog ott valami? József karon ragadja kísérőjét és a földre szorítja. Ott, előttük, lassan és kényelmesen egy ormótlan alak, – csak medve lehet – ez lenne csak a zsákmány! A két ember a hóra lapul és meg se moccan. Hallják, hogyan dobog a szívük, alig mernek lélegezni. Felhúzzák puskájukat. A medve közelebb jön – most egy hókupacnál megáll és eltűnik. Utána! Itt van megint! Nyugalom! Csak nem lőni előbb, míg a lövés nem feltétlenül biztos! Úgy látszik, az állat megint félre akar osonni. József dörmög, mint egy medve. Most az állat megáll, József felemeli a puskát, ujja a kakason – ekkor odaát a holdfényben puskacső villan meg! Egy pillanaton múlt, és János, valamennyiük közt a leghívebb
112
és legderekabb – vérében feküdt volna. Eltévedt, alig tudott előretámolyogni, és tapogatódzott, mint a medve. Nyomokat keresett a talajon. A hófúvás fehérrel vonta be bundáját. A bizonytalan fényben József medvének tartotta barátját.
A következő hetek rettenetesek voltak. Semmi fóka, semmi hús, még a lámpákba sem jutott szalonna. Csak az egyik kunyhóban gyújtottak holmi nyomorúságos tüzet, hogy legalább meleg ételt főzzenek. Az élelmiszeradagokat napról napra lejjebb szállították. A gyerekek nyöszörögtek, a kutyák üvöltöttek. Mindenki reszketett a hidegtől. Miért kíméljék a kunyhókat, ha a fagyhalál fenyeget? Az egyiket feláldozták, és így több napra tüzelőfához jutottak. Azonfelül piszok és bűz mindenfelé és a tétlenség, a gyilkos unalom! Játékkártyát fabrikáltak, lámpakorommal megfestették és így jutottak valami kis szórakozáshoz. De nemsokára megundorodtak tőle. Karácsony napján a 19 kiéhezett ember nyomorult hókunyhóiban ült, megfagyott fókavért és négy lat extra kétszersültet lakmározott. A kutyák kevés kivétellel elpusztultak már. December 29-én János egy fókát lőtt – a megsebesült állat elsodródott a jégdarabbal. János egy jégtáblára ugrott, puskájával evezett és megkaparintotta a zsákmányt. De az áramlat most őt fenyegette. Kiabált, ahogyan csak bírt – nem hallotta meg senki sem. Végre József sietett segítségére és az ünnepi pecsenyét biztonságba helyezte. Azonnal feldarabolták és szétosztották. Az agyvelő és a két vese a vadászé lett, a szemet a legkisebb gyerek kapta, a beleket és a bőrben felfogott vért megfagyott állapotban eltették későbbre.
Január 6-án a szükség a tetőpontra hágott. Hogy elzsongítsák éhségüket, rég elrágott fókabőrt szopogattak. Meyer hadnagy bizonytalan számításai szerint a jégút körülbelül öt mérföldet tett ki naponta. A "lakójégtábla" most körülbelül a 72. szélességi fokon úszott, és talán 80 mérföldre lehetett Grönland partjától. A hidegben és a viharban alig hagyhatták el a kunyhókat. Január 19-én végre nappal lett, és a nap első sugaraival feléledt a bizalom. Másnap megjelent az első madár, és József puskája végzett is vele. Az embertelen hidegben a két eszkimó a fókák légzőnyílásai mellett órák hosszat mozdulatlanul ült. Sikerült egy esztendős fókát megszigonyozni – másnap megint egyet! Most újra kigyulladtak a lámpák.
Körülbelül a Disco-sziget magasságában lehettek. Ott állított fel a "Polaris" egy élelmiszerraktárt. Odamerészkedjenek-e a jégen? Az emberek a vállalkozás mellett voltak. Valamennyiüket lázas izgalom fogta el, amikor arra gondoltak, hogy lehetséges a menekülés. Tyson hadnagy ellentmondott. Majdnem lázadásra került a sor. Másnap hóvihar tört ki, és kiderült, hogy mennyire igaza volt a hadnagynak. De a kétségbeesés növekedett. A jéglékekben agyaras cethalak játszottak. Szigonyuk nem volt, és ha meglőttek is egy állatot, 1000 font húsával együtt rögtön elsüllyedt. Többen skorbutot kaptak. A február-
113
ban lőtt néhány fóka vérét adták a betegeknek. Csak amikor József március 2-án egy óriási szakállas fókát ejtett, akkor lakhattak jól kedvükre valamennyien.
Tavasszal megjöttek a viharok. A kunyhólakók egy reggel a szabadba kuporodtak és tíz lépésnyire a nyílt hullámverés csapott feléjük. Igaz, egyelőre nem kellett éhezniök, a nyílt tengerben volt fóka elég. De ennyire közel még nem került hozzájuk a halál. A kis jégdarab naponként kilenc mérföldet sodródott szakadatlanul dél felé. Egyre mohóbban nyaldosták a habok, és már elérték a kunyhók falait. Az asszonyok és a gyermekek a csónakban tartózkodtak, amely alig adott helyet hat embernek; most 19 ember keresett benne menedéket, ha szétszakad az úszó sziget. Az emberek készen állottak, hogy a csónakba ugorjanak és egy másik jégtáblára meneküljenek. Eljött a pillanat, amikor a talaj elsüllyedt alattuk. Meyer hadnagy egy jégtáblával tehetetlenül tovasodródott. A két bátor eszkimó először biztonságba helyezte a csónakot, azután jégtábláról jégtáblára a hadnagy után ment. Másnap reggelre elhozták. Új hókunyhót építettek. Az élelmiszer legnagyobb részét tovamosták a hullámok. Öt napig minden hiányzott: csupán némi kétszersültjük volt, hogy éhségüket csillapítsák. Végre egy fóka! Sőt hirtelen medve tűnt fel, a sodródó jégtáblákon át közeledett. Mindenkinek le kellett feküdni és úgy kellett tenniük, mint a fókáknak: néha felemelték fejüket és megvakarták oldalukat. A medve odalopódzkodott, – igaz, némileg bizonytalanul, mert a különös fókák gyanúsak voltak neki – már majdnem elérte az elsőt, – ekkor két lövés dördült el. Harsogó ujjongással vetette magát mindenki a kiszenvedett állatra, azon melegében szétdarabolták és a nyers húst felfalták. Igazán a legnagyobb szükségben jött a segítség.
Április végén a jégtábla-utasok az 53. fokig jutottak le. Ha most sem mutatkozik cetvadászhajó, akkor a menekülés minden reménye őrült képzelődéssé válik. A jégtábla napról-napra jobban lemorzsolódott. A 19 ember összepréselve ült a szűk csónakban, melynek fenekén csobogott a víz. Majdnem minden élelmiszerüket hátra kellett hagyniok. Fókákat lőttek és éjjel-nappal eveztek. Aki pihent, a láthatárt figyelte. A szemek égő tekintettel kutatták a messzeséget. "Hajó! Hajó!" Káprázat vagy valóság? Köd ereszkedett le és mindent elmosott. Óra múlt óra után, – ekkor megint hajó. Kiáltani – lőni – úgy látszik, észrevették a csónakot. De a jég közébük furakodik és útjába áll a hajónak. Közben éjszaka lesz. Egyik sem gondolta, hogy az utolsó éjszakát túléli. Elővették a maradék szalonnát, belenyomták egy pemmikán-szelencébe, meggyújtották – és a szegényes jelzőlámpa megmentette őket. A kapitány észrevette az éjszakában a felvillanó lángot, szerencsétlenséget gyanított és a jégáron át odahajózott. A hajnali szürkületben megtalálta a hajótörötteket és felvette őket a fedélzetre. A halál tekintett ki halvány arcukból. Mégis valamennyien összeszedték magukat, férfiak,
114
asszonyok és gyermekek, az eszkimó csecsemő is, aki a "Polaris Károly" nevet kapta.
A hajó a "Nőstény Tigris" volt, Bartlett kapitány vezetése alatt. A fedélzeten tartózkodott De Long hadnagy, aki késobb a Jeanette-expedícióban rettenetes halált halt. Érdekes, hogy a hadnagy mellett az expedícióban Nindemann is részt vett. Bartlett kapitány a "Polaris" legénységét 1873 május végén New-Foundlandba vitte. Azután tüstént visszahajózott északra Jánossal és Józseffel. Hősies áldozatkészségük nélkül egy amerikai sem látta volna viszont hazáját. Bartlett kapitány az eszkimókat családjukkal együtt haza akarta vinni, azután a "Polaris"-t és a legénység maradékát meg akarta keresni. De még a Littleton-szigetekhez sem ért, már a szembejövő hajóktól hallotta, hogy Hall legénységének másik 14 tagja is megmenekült és utazik hazafelé. Csak a vezetőt magát takarta el a sír az örökös jégben.