Utazni – felfedezni – mi egyéb ez, mint az ember nagy vágyakozása a dolgok lényegének szemléletére. Nem tudjuk, honnan jövünk, nem tudjuk, hová megyünk. Annál erősebben hajt az ösztön, hogy megismerjük azt, ami körülvesz és ami növekedő erőnk számára elérhetőnek tunik fel. Meg akarjuk érteni a végest, hogy belőle a végtelenre, a ki nem fürkészhetőre, az örökös titokra következtessünk. Mennél tisztultabb egy nép szellemisége, műveltsége, annál ellenállhatatlanabbul vonzzák bolygónk "szűz" területei. A térkép egy-egy felfedezetlen fehér foltja álmában is kísérti a kutatót, és üldözi addig, míg meg nem kísérli a rejtély megoldását. Az európai népek már helyzetüknél fogva is – a legkisebb földrész szélein laktak – gyermekségük óta a távolba néztek, és a nagy vízen túl elterülő földeket és partokat gazdátlan jószágoknak tekintették, ahol mennél hamarabb ki kellett tűzni lobogójukat.
A mérsékelt égöv lakóját a világnak különösen két szférája csábította már a legrégibb időtől fogva: a forró vidékek az Egyenlíto körül és az örök jég birodalma a Föld két sarkánál. A sarkok elméletileg elgondolt pontok, amelyeket hajózási műszerek segítségével állapítanak meg; egy mennyiségtani vonalnak, a forgó Földet átmetsző tengelynek végpontjai. A csodálatos sarkvidékek, ahol az év egyetlen hathónapos nappalból és egyetlen éppen olyan hosszú éjszakából áll, nagyon erősen foglalkoztatták az emberiség képzeletét: nem sejtett felvilágosításokat reméltek innen, földgömbünk természetéről. A világ egy pontjának megközelítése sem járt annyi veszéllyel és nélkülözéssel. Csak a múltban? Nem, még ma is! A görög Szophoklész igéje: "nincs hatalmasabb az embernél," hazug szólammá válik ott, ahol a természet szinte minden erejét összeszedi, hogy az embert megalázza. Csak egészen kivételes halandóknak sikerült az örök jég mindig változó és mindig megújuló jégkorlátján keresztülfurakodni és a sarki erodítmények középpontjáig előrehatolni. A Déli-sarkot elérte Roald Amundsen és egy hónappal késobb Robert Scott; az utóbbi életével fizette meg a nehezen kivívott gyozelmet.
6
Az Északi-sark közvetlen közelébe eddig szintén csak két vakmerő férfi jutott el: Robert Peary és Frederic Cook – kettő az ezrek közül, akik évszázadok folyamán birokra keltek az Északi-sarkkal, akik ottmaradtak, vagy kedvező esetben, mint dicsőséges legyőzöttek tértek vissza a déli világba. Megtalálták tehát a sarkokhoz vezető első ösvényeket. Az áthatolhatatlan sötétség felhasadő virradattá derült, de a sark rejtélyeit ezzel még nem oldották meg. Az első szálláscsinálók keskeny, ködös útjairól alig tárul kilátás a titokzatos világra, amely széltében és hosszában borzalmas messzeségeket rejt.
Nem mindig volt az Északi-sarkvidék olyan hideg és barátságtalan. A Földnek ez a sarkpontja, azelőtt másvalahol lehetett – talán Kelet-Európában. A Föld átcsoportosulása évmilliók előtt következett be, és a Föld-felszín roppant változásait a földkéreg emberileg elképzelhetetlen katasztrófái kísérték. Ezek a katasztrófák teremtették meg Európa szaggatott hegységeit és az észak-német alföld homokos talaját, amely azelőtt tengerfenék volt. Az átváltozások azonban még sem törölhették el a múlt nyomait, sőt bizonyos "kőbe vésett emlékeket" állítottak neki. Grönland és a Spitzbergák gazdag szénmezői, ahol ma csak holmi törpe fácskák – nyomorúságos kúszó fűzfák – tenyésznek, megcáfolhatatlan bizonyítékai, hogy az Arktisznak is megvolt a maga "régi szép ideje", amikor gazdag déli növényzet borította a szárazföldet. A hatalmas faóriások s a dús kúszó növényzet őserdőkké zárultak, és óriási növényevő emlősállatoknak adtak bőséges táplálékot. Innen származik a grönlandi híres kőerdő, egy gleccserektől körülvett hegyszakadékban, a Waigat-szoros mellett. Megkövült törzsek és ágak hevernek itt kaotikus tömegekben és a rozsdabarna vastartalmú kőzetet tölgyfalevelekhez hasonló csipkézett levelek járják keresztül-kasul. Novaja Zemlján és Szibéria északi partjain, e félelmesen sivár lápos vidékeken, ahol ma a rénszarvas alig találja meg szűkös táplálékát, mélyen az iszapba süllyedve, özönvíz előtti állatoknak, mammutoknak és orrszarvúknak óriási csontvázaira bukkantak. Az úgynevezett fosszilis elefántcsont a "tundrák" fátlan sivatagaiban annyira gyakori, hogy egész dombokat tölt meg. Felkutatásuk és a leletekkel való kereskedés a szamojédek és csukcsok legjövedelmezőbb foglalkozása. Ilyen óriási növényevő állatok, melyek reggelire bizonyára lekopasztottak egy derekas fakoronát, sohasem élhettek volna meg jégsivatagban. Szükségük volt dús mocsári növényzetre, amilyent az indiai dzsungelekben találunk. A megsemmisítő világkatasztrófa hirtelen szakadhatott az özönvíz előtti Édenkert lakóira. Ezt bizonyítják a csontvázhalmok, sírjai egész mammutnyájaknak, melyek halálfélelmükben összefutottak és együtt pusztultak el. Sőt a szibériai folyótorkolatok mocsárjegéből olyan állatokat is kiástak, melyeket még bőr és szőr borított. Gyakran halásszák ezeken a partokon az úgynevezett "Noé-fát" is, egy elképzelhetetlenül ősi időkből származó kőkemény fát. Talán az özönvíz, melyről a Biblia beszél és amelyről a legtöbb nép ősmondái meg-
7
emlékeznek a legkülönbözőbb formában – az eszkimók mondái is – földgömbünk elemi erejű katasztrófáinak epilógusa volt. Ha szemügyre vesszük a földgömb mai arculatát, akkor északi végpontja körül tengert találunk, vagy inkább üres foltot, amelyből délfelé körös-körül hatalmas szigettömegek nyomulnak előre. Ezek négy főcsoportra oszlanak: Grönland, a világ legnagyobb szigete – legalább négyszer akkora, mint Németország! – keletre tőle a Spitzbergák és a Ferenc József-föld szétszórt szigetcsoportjai, tovább keletre Novaja Zemlja és a Vrangel-föld – orosz szigetesoportok – és végül az utóbbiaktól nagy távolságra és Grönlandhoz közelebb az észak-amerikai szigettenger. De még [1935-ben] távolról sem fedezték fel a Jeges-tenger összes szigeteit. A tengernek és szárazföldnek csak vázlatosan jelzett határvonala kiegészítésre és javításra vár.
Egészen az újabb időkig elfogadták, hogy az Északi-sark körül kontinens, földtömeg esoportosul. Még nem is távoli évszázadok földi paradicsomot képzeltek oda szelíd éghajlattal és mesés növényzettel, amilyent sehol sem lehet találni a Földön. Áthatolhatatlan jégfalak mögött boldog sziget álmodik, tele nagyszerű fákkal és különös állatokkal. Milyen közel jutott egymáshoz a költő sejtelme és a beláthatatlanul régi múlt valósága! Ma már tudjuk, hogy ott évezredek óta szigorú magányosságban tornyosul a jég. Kékesfehéren, csillogva terülnek szét a végtelenbe a halott mezők. Szerves életnek nyoma nincs, csak a viharok üvöltenek a sötét, hideg, féléves éjszakában. Vastag köd vagy jeges hópelyhek forgataga telíti meg a levegőt. Néha világos éjszakákon felragyog az Észak-fény földöntúli csodája. Zöldesfehéren ragyogó fénykígyók cikáznak fel a zenitig, keletről és nyugatról, és fenséges fénykoronává borulnak össze, amely hosszú szalagjait fantasztikusan lengeti az éjszaka fekete kupoláján. Csak pár óráig tart a színjáték. Lassanként kiapadnak a fényforrások és elvesznek a sötét mindenségben. Azután a csillagok újra megkezdik vándorútjukat a néma éjszakában. A Hold fénylő pályáját írja le, keletről nyugatra és megint keletre, az égboltozaton keringve, anélkül, hogy eltűnnék a látóhatár alatt. Ezüstös fényét kísértetiesen önti a hómezőkre és a jéghegyekre. De ha az ég beborul, ha a köd eloltja a csillagok fényét: a félelmes sötétség roppant boltozat módjára borul a megdermedt világra. Akkor üvöltenek a dühöngő viharok – a repedező jég pattog és dörög – és a sarki utasok törékeny kis hajója recsegve és nyögve vergődik a köréje nyomuló jégtáblák közt. Hogyan sóvárog itt az ember a Napra! És végre megint nappal lesz – mennél távolabb a sarktól, annál hamarább. A Spitzbergákon február elején déltájban bukkan fel a Nap a látóhatár szélén. Nemsokára győzelmesen száll fel, míg egészen el nem űzi az éjszakát, és most fél évig ő uralkodik korlátlanul. Csillog és szikrázik a jégkristályok milliárdjain. Éjfél körül izzó vörös golyója végigszalad a látóhatáron s nem tűnik el. A csillagzat fényét, a jég- és hómezők kékes fehérségét alig képes
8
elviselni az emberi szem, és ismét az éjszaka után sóvárog, mint azelőtt a távoli Nap után.
Zöld folt, ahol megpihenhetne az emberi szem, csak kevés akad az arktikus szigetvilágban. Itt is többnyire hóba és jégbe dermed minden. Néhol meredek, vadul meghasogatott szakadékok és hegykúpok szaggatják fel a földet. Alig akad védett völgy, melynek fenekét zöld moha és dús fű takarja; olykor meg valami szerény virágos növényzet viaskodik egynapos életéért.
Az Arktisz állatvilága azonban nagyon változatos. Mintha a Föld legnagyobb, az özönvíz előtti időből származó állatai ide húzódtak volna meg. A tengerjég hirtelen képződő repedéseiben az óriási cet ágaskodik. A kisebb uszonyos cet bemerészkedik egészen a norvég partokig. A tengermélyben vadászik a hatalmas agyarú narvál. A jégen a csúf rozmár sütkérezik és szuszog a megelégedéstől. Szakállas pofájából két meggörbült sárgás agyar mered lefelé. Többnyire nagy családja körében található. A friss jégen gyűlnek össze a fókák. Kicsinyeik pajkoskodnak a napfényben és oldalukat vakarják esetlen uszonyaikkal. A gyámoltalan porontyokhoz odalopakodik a jegesmedve, az Arktisz királya. Dunnaludak, sirályok és karakatnák vonulnak beláthatatlan rajokban a szigetek magányos szirtjeihez, hogy ott költsenek és a sarki róka a legfrissebb tojásokat viszi el a rövid időre elhagyott fészkekből.
Az arktikus természetnek ez a sajátságos, félelmes szépsége mágikus erővel vonzotta évszázadok óta magához az emberiséget. A természeti erők dacos ellenállása a vakmerő kalandorok és tudásra vágyó kutatók törekvését majdnem a szenvedélyig hevítette. Mennyi emberáldozatot követelt az Északi-sark molochja! Mennyi ellenálló erő és lélekjelenlét, bátorság és nélkülözésre való képesség volt már a középkori kalandorokban, akik az Északi-sarkon át keresték az utat Kína és India aranymezőihez! És ma, a tudomány korában: micsoda vasszorgalom, mennyi éleselméjűség és tudás, milyen makacs önnevelés kell ahhoz, hogy a nagy Fridtjof Nansen mintájára, a puszta kalandot vagy sportteljesítményt kultúrtetté magasztosítsák s a világ megismerését egy fontos lépéssel vigyék előre. A sarkvidék az emberi hősiesség színtere és erről a hősiességről beszéljenek a következő lapok.
Ki volt az első északsarki kutató? Ki próbált először saját szemével meggyőződni a "világ végéről", amiben akkor az emberek hittek? A két kérdés a legszorosabban összefügg egymással. Az ókor kultúrnépei az első felfedezők feszült figyelmével néztek körül a világban, tanulmányozták szomszédaikat, a Földet és a népet, keresték,
9
hogy ki lakhatik mögöttük s ismét amazok mögött, egyre tovább észak felé. Odüsszeusz bolyongásai a XV. században Kr. e., melyek nem merészkedtek túl a Földközi-tengeren, tovább éltek Homérosz halhatatlan énekeiben és iskolát teremtettek. Nemsokára egész sereg kalandvágyó fickó akadt, aki messzire elcsavargott, és még sokkal többfajta ember "városait látták és szokásait ismerték meg". Ahol saját Odüsszeiájuk, személyes élményük véget ért, ott a további kérdésekre mesemondással feleltek. Valóság és költészet elválaszthatatlanul összevegyült.
Görögország első történetírója, a halikarnasszoszi Hérodotosz beszél a legendás hiperboreusokról, akik állítólag a süvöltő Boreasz (a Vihar) birodalmán túl laknak. Homérosz is szól ugyan róluk, de a történetírónak mégis gyanúsnak tűnik ez az igen régi hagyomány. Nem hisz az egyszeműek mondájában sem, akiknek állítólag szintén északon van a hazájuk. "Ha laknak emberek az északi szél birodalmán túl, akkor laknak a déli szél birodalmán túl is", magyarázza Hérodotosz. "Egyenesen nevetséges", teszi hozzá, "hányszor rajzolták már meg a Föld kerületét, és még senki sem ábrázolta a józan ész törvényei szerint. Kifestik az Óceánt, amint körülfolyja a Földet, maga a Föld pedig olyan gömbölyű, mintha körzővel mintázták volna meg". Tehát már ő sem tudott megbarátkozni a régi elképzelésscl, az Ókeanoszon, a tengeren úszó szilárd földkoronggal. De a hiperboreusok, az északon túli emberek mondája túlélte Hérodotosz tagadását és félévezred múlva feltámad a rómaiaknál. Szerintük fönt, északon boldog nép lakik. A Nap évente csak egyszer kel és nyugszik ott, és napok alatt megérik a gyümölcs. Ezekben a régi hagyományokban tehát, melyeknek hírhozóit alig sejthetjük, van valami igazság. Már akkor tudtak Észak hosszú nappalairól és éppen olyan hosszú éjszakáiról.
Kr. szül. e. 1000 körül a föníciaiak, az ókor klasszikus tengerészei felhajóztak a titokzatos északi vidékekre. Elég nagy, művésziesen épített, magasorrú evezőshajóikkal, melyeken már volt árboc és vitorla, eljutottak egészen a brit szigetekig. Ott ónt vásároltak – és a föníciaiak fejlett civilizációja bizonyára nem maradt hatástalan az északi barbárokra, a kelta őslakókra. A folyók széles útjain behatoltak a föníciai hajók Anglia belsejébe is. Az első azonban, aki szabályszeru északi felfedező útra vállalkozott, Pütheasz volt Massziliából, a mai Marseille-ből. Nagy Sándor korában élt (IV. sz. Kr. e.) és szilárdan hitt a Föld gömb alakjában, mint többek közt kortársa, Arisztotelesz. Ha az ember a hegyeknek vagy tornyoknak először a csúcsait pillantja meg, távoli alapvonaluknak mélyebben kell nyugodnia, mint a néző helyzete. Pütheasz a Föld felszínének ezt a hajlását saját szemével akarta megfigyelni és megvizsgálni a "sark emelkedését". Pütheasz volt az, aki először állapította meg egy hely "napmagasságát". Mindenesetre ő találta fel az erre szükséges hajózási műszereket is, amelyek nélkül – természetesen vég-
10
telenül tökéletesített alakjukban – a hajós ma a legrövidebb tengeri útra sem vállalkozik. A kék messzeségekbe vagy inkább a fekete ismeretlenbe való utazását megírta "Az Óceánról" szóló könyvében, amely csak töredékekben maradt meg. De kitűnik belőle, hogy a régi görög milyen iskolázott, tisztult tekintettel ragadta meg az Észak világát, mely számára annyira új volt, ködével, havával és jegével. Neki köszönhetjük a germánok első történeti megemlítését. Borostyánt vásárolt tőlük.
Pütheasz először a mai Franciaországot hajózta körül és eljutott a brit ónszigetekhez. A vidéket nedvesnek és jéghidegnek találta, de elég sűrűn lakottnak. Ezután Izlandba és Norvégiába hajózott, "puszta és sötét" vidékeket érintett, az Orkney-szigeteket, és eljutott a Shetland-szigetekre, Foula-és Unst-szigetekre. Ezeket "Thuleföld" néven részletesen leírta. ltt azonban, amikor feltárult előtte a jégtáblákkal borított sötét vízsivatag – azt hitte, hogy minden szárazföld végét, a világ végét érte el. A kelta őslakók, akiket itt fent talált és akikkel tolmács útján érintkezett, azt állították ugyan, hogy Thulétől egy napi távolságra kezdődik a halott tenger, a "Marimarusa" – ezen bizonyára az örök jeget értették. De délvidéki ember számára, aki jeget nem ismert, már az is félelmesen idegenszerű volt, amit itt látott. Ahol a tenger "megvastagodott, megalvadt", ott nem lehet sem szárazföld, sem tenger, sem levegő, hanem csak mindezeknek keveréke, úgyhogy ott minden bizonytalanul lebeg, és sem járni, sem hajózni nem lehet. Pütheasz bizonyára sűrű ködbe, viharba és heves hófúvásba került. Úgy tűnt neki, hogy az elemeknek ez a vad hajszája felold mindent, ami szilárd; itt a világ vége. Visszafelé eljutott az Északi-tengerhez, valószínűleg az Elba torkolatáig, ahol egy új népet ismert meg: a teutonokat, a mai németek elődeit. Ha Pütheasz visszafordult is félútról, vállalkozása mégis az ókor legnagyobb és legcsodálatraméltóbb felfedező útja. Görög vagy római soha sem merészkedett ilyen messzire észak felé.
Csak jóval Kr. után kezdődtek meg újra az északsarki utak. Az írek, a brit szigetek lakói már a III. században megkeresztelkedtek, bár Szent Patrick, ez a gallus, akit a római püspök küldött ki, csak 490-ben fejezte be ott a térítő munkát. Az ország kultúráját az áttérés korán fellendítette. A kolostorok itt is a műveltség székhelyei voltak, és az ír szerzetesek buzgón tanulmányozták a régiek írásait. Az egyik, Dicuil, 825 körül már biztosra veszi, hogy a Föld gömb alakú. Ugyanő értesít az északi szigetekről is, amelyeket kedvező szél esetén 2 nap és 2 éjszaka alatt el lehet érni. Már régóta jámbor remeték laknak ott, juhtenyésztésből és halászatból éinek, de a harcias normannoktól sokat kell szenvedniök. Dicuil valószínűleg a Farőer szigetcsoportra gondol (far = juh, oe = sziget). A szigetek régi helységnevei, mint "Papes" vagy "Papil", szintén bizonyítják a jámbor atyák jelenlétét. Izland szigetén is kimutathatók a régi remetetelepülés nyomai.
11
Dicuil elbeszélésében találkozunk először a normannokkal, Észak vakmerő hajósaival. Magasperemű hajóik félelem nélkül szelték hadi és zsákmányoló útjaikon a tengereket. Iránytűt vagy más efféle műszert nem ismertek, de megfigyelték az időjárást és a csillagokat. Ilyen módon annyi meteorológiai tapasztalatot szereztek, hogy szembe mertek szállni a nyílt tenger minden szeszélyével. Ha földet kerestek, akkor szabadon bocsátottak egy hollót, Odin szent madarát. Ezt mindig magukkal vitték. Azután megfigyelték, merre repül a madár. Arrafelé biztosan szárazföldet találtak, gyakran egészen új, ismeretlen partot, ahol gazdag zsákmány várta őket. A IX. században különösen gyakoriakká váltak a viking utak, és keményen sújtották a környező világot. Téli időben ezek a rablóbandák megültek legelőföldjükön, az északi félszigeten, Svédországon, Norvégiában, mint szabad emberek, megannyi királyok. A kereszttel lehetetlen volt hozzájuk közeledni. A fiata-
12
labb nemzedék féktelen szabadságvágya már azt is elviselhetetlennek találta, hogy közösségükben valami fajta királyság fejlődött ki a nemzetségek vénjeiből, akik a Thing-ben bíráskodtak. A fiatalabbak kivándoroltak szerencsét próbálni az ismeretlen világba. Így jutottak norznann kalandor hordák Normandiába, amely még ma is nevüket viseli, így kerültek a spanyol és az olasz félszigetre. Más csapatok északon maradtak, elűzték a szentéletű atyákat az északi szigetekről és helyükre telepedtek. A normann Ottar egészen a Fehér-tengerig vitorlázott, és meghozta a lappokról az első hírt. Egy tengeri rabló, Floki, Izlandba, a Jégföldre vetődött. Mások, akik nem akartak meghajolni az otthoni kormányzat előtt, elkóboroltak az északamerikai szigetekre és Labradorra, és felfedezték Amerikát néhány századdal Kolumbusz előtt. Az Eddát és az északföldi sagákat át meg átszövik a vikingek hőstetteinek leírásai. Igaz – ezek a vikingek csak vakmerő banditák voltak, de jóval előbbre tolták a "világ végét", mint a görög Pütheasz.
A középkori útleírások mesébe illő történeteket beszélnek Észak földjeiről és tengereiről. Ott a szigeteket erdei manók és szakállas asszonyok lakják. Szibériában, a Fehér-tenger mellett sárkányok fészkelnek, s ezek emberáldozatokat követelnek. Ősrégi "saga" szól az amazonokról; leányaiknak fehér az arcuk és szép az alakjuk, a fiúk azonban kutyafejűek és fejtik a mellükből nőtt ki, beszéd helyett pedig ugatnak. Oroszország piacain árulnak ilyen torzszülötteket. Errefelé élnek az emberevő "wizzik" is, fehérhajú vadak, akik kutyáikat embervadászatra idomítják. A középkor fantáziája nem tud betelni az óriásokkal és a törpékkel, akiknek olyan a szőre, mint az állatoknak.
Ez a vad mesevilág kísért egy elbeszélésben is, amelynek Brémai Ádám, a tudós kanonok és krónikás a forrása. Egyébként nem egy tekintetben helyes ismeretekkel is rendelkezett az északi világról. Elbeszélése azért figyelemreméltó, mert az első sarki utat írja le, amelyre német tengerjárók vállalkoztak 1040 körül, általában az első német felfedező utat. Leközöljük híven a krónikás egyszerű és meghitt szövegét:
"Egy nap elmesélte nekem a boldog emlékezetű Adalbert érsek, hogy még elődje érseksége alatt néhány frízföldi nemes ember északra vitorlázott, hogy a tengert kikutassa. Jobbágyok vélekedése szerint ugyanis a Weser folyó torkolatától egyenes irányban észak felé nincsen szárazföld, hanem csak tenger, melyet Liber-tengernek neveznek. Hogy felderítsék az igazságot, a szövetkezett társak örömujjongva indultak el a fríz partról. Maguk mögött hagyták egyfelől Dániát, másfelől Britanniát, és eljutottak az Orkadi-
13
szigetekhez (valószínűleg az Orkney-szigetek). Innen tovább hajóztak balra, míg Norvégia jobbra maradt el, és hosszú bolyongás után elértek a jeges Izlandra. Mikor már behajózták a tengereket egészen a végső végekig és túljutottak valamennyi fentnevezett szigeten, vakmerő vállalkozásukat, további útjukat a mindenható Istennek és szent Villibaldusnak ajánlották. Egyszerre csak belekerültek a megdermedt Óceán sötét ködébe, amelyen alig hatolhatott keresztül tekintetük. És ekkor a tenger változékony áramlása, amely ott visszafolyik forrásainak titkos kezdeteihez, nagy erővel sodorta egy gomolygó forgatagba a szorongatott és kétségbeesett hajósokat, akik már leszámoltak életükkel. Általában azt hiszik, hogy itt van annak az örvénynek, annak a feneketlen mélységnek forgataga, amely – a monda szerint – az összes tengeráramlatokat elnyeli és újra kiköpi: ezt nevezik dagálynak és apálynak. Miután a hajósok az isteni irgalomhoz könyörögtek, hogy fogadja kegyelmébe lelküket, a visszaáramló tenger ereje néhány hajójukat egészen magával ragadta, a többit azonban hosszú kerülőúton visszahajtotta. Ezek erőltetett evezéssel segítettek magukon, és Isten csodálatos támogatásával éppen az utolsó pillanatban megszabadultak a veszélytől, amely már majdnem utolérte őket. Alig menekültek ki azonban a ködből és a hideg jégvidékből, amikor egész váratlanul megpillantottak egy szigetet, amelyet magas szirtek úgy vettek körül, mint ahogyan a falak körülveszik a várost. Itt partraszálltak, és embereket találtak, akik déltájt földalatti barlangokba bújtak. A barlangok bejárata előtt számtalan edény hevert, aranyból vagy olyan ércből való, aminőt az emberek értékesnek és ritkának tartanak. Az evezősök annyit markoltak fel a kincsből, amennyit csak bírtak, és vidáman visszafordultak hajóikhoz. Egyszerre csak látják, hogy csodálatosan magas emberek jönnek nyomukba, amilyeneket nálunk küklopszoknak hívnak. Az óriások előtt rettenetes kutyák vágtattak. Az egyik evezőst utolérték a kutyák, és társaik szeme láttára tépték szét, a többi azonban a hajóra tudott menekülni, miközben az óriások kiáltozva üldözték őket még akkor is, amikor a frízek már a nyílt tengeren jártak. Ilyen kalandok és viszontagságok után érkeztek Brémába, ahol Allebrand érseknek szép sorjában elmondtak mindent, és ezután Krisztusnak és hitvallójának, Willebaldusnak engesztelő és hálaáldozatokat mutattak be visszatérésükért."
A frízföldi nemes urak, akik az idegen földről egyszerűen elvitték a drágaságokat, amelyek őrizetlenül hevertek az úton, nyilvánvalóan tévedtek. Valószínűleg Grönland partjára kerültek, egy normann gyarmatra, és a normannok magas termete a rémület szemüvegén nézve óriássá nőtt. Valóban találtak Grönlandon bronzmunkákat a régi normann telepek maradványai közt.
Körülbelül 20 évvel ezután Harald Hardradr (a tetterős), északföldi király expedíciót küldött az Északi-sarkhoz. Át kellett volna kutatnia a
14
Thulén túli tengert, meséli ugyancsak Brémai Ádám. De mint Pütheasz, ez az expedíció is csak a világ sötét ködfüggönnyel elzárt végéig jutott el, és csak "nagy üggyel-bajjal szabadult a borzasztó örvényekből."
Rosszabbul jártak a következő évszázadokban hasonló vállalkozások, melyekről nem hatolt hozzánk részletesebb hagyomány.
Tudunk egy walesi herceg utazásáról, a genovai Viviani-testvérek útjairól, az arabok, "a bolyongó testvérek" rablójáratairól. De mindezekről nem énekel sem dal, sem hősköltemény, valamennyien elpusztultak. Csak a XIV. század vége felé indulnak meg nagyobb lendülettel az északi felfedező utak.
Az első, aki megpillantotta Grönlandot, az arktikus szárazföldet, normann volt, a X. század elején vetette oda a vihar. Követője Erik Rauda, a Vörös, Izlandról, a normann gyarmatról; gyilkosság miatt száműzték, és ezért új hazát kellett keresnie. Találomra északra hajózott és 982-ben idegen partra ért, melynek szigetei és előhegységei mögött zöld vidék ragyogott. Itt maradt három évig, azután a honvágy vagy a magányosság borzalma visszaűzte Izlandba. Annyit beszélt társainak az újonnan felfedezett zöld vidékről, hogy felébredt a kivándorlási láz, és már a következő évben 25 hajó indult el oda Rauda vezetése alatt. A hajók fele azonban elpusztult a viharokban; a többiek Erik Raudával szerencsésen célhoz jutottak. Most kezdetét vette a szabályszerű telepítés. Kő és víz hozta fa akadt bőven. Hamarosan kibújtak a "kőházak" a földből, úgyhogy az új gyarmat nemsokára egész tekintélyes külsőt kapott. Leif, Erik fia tanulmányutat tett Norvégiába, az anyaországba, és magával hozta az időközben otthon gyökeret vert kereszténységet. Ő maga keresztelte meg a grönlandi telepeseket. Csak apja, Erik Rauda nem akart tudni az új vallásról, s haláláig há maradt a régi istenekhez, Odinhoz és Thórhoz.
Hogy az izlandi kivándorlók könnyen épített hajóikkal egyáltalában el tudtak jutni a grönlandi partokig, csak úgy tudjuk megmagyarázni, hagy azokban az években a jégviszonyok rendkívül kedvezőek lehettek. Máskülönben a normann vitorláshajők a jégrajjal szemben egészen tehetetlenek lettek volna. Ellenben Izland és Norvégia közt már akkor valamennyire szabályos hajóközlekedés állott fenn. Majdnem minden élelmiszert az anyaországból hoztak be. Erik Rauda hajóin háziállatok is jöttek Grönlandba, és az ottani telepesek vadászatból és marhatenyésztésből éltek. A jégraj útját vágta a megszokott vikingjáratoknak, és Grönland őslakóitól, az eszkimóktól keveset lehetett elrabolni. A nagy, széles vállú normannok az őslakókat "skrrälingjar"-nak, azaz törpéknek nevezték, és kicsinységük és piszkosságuk miatt megvetették őket.
15
Aligha a legderekabb izlandiak voltak azok, akik Erik Rauda hívására Grönlandba mentek, és az új telepítés később is azok közül gyarapodhatott, akiknek okuk volt kibújni a hazai törvény elől. De a keserves harc a gonosztevőből is embert faragott, aki megtanult beilleszkedni a közösségbe. Tulajdonképpen csak Grönland nyugati partja lakható. A rövid nyáron a völgyeket hirtelen serkedő friss gyep és dús bozót vonja be, sőt finom kis virágok is elődugják ragyogó színű fejecskéiket; de a szelíd varázs éppen olyan hamar eloszlik. Nagyobb arányú marhatenyésztés nem fejlődhetik ki a szegényes szénatermés mellett: a tél 10 hónapig tart. A szárazföld belsejét – a legújabb kutatások szerint nem felföld, hanem teknőszerű alföld – belföldi jég borítja, amely 2000 méternél is magasabbra emelkedik, és a keleti parton óriási gleccserekben szakad a tengerbe. Az 1930/31-es német Grönland-expedíció tudott először áttelelni a belföldi jégen: vezetője, Alfred Wegener tanár ott is lelte halálát.
Bár az életfeltételek kimondhatatlanul súlyosak voltak, a normann település nagyon gyorsan fejlődött. Amikor a két velencei testvér, Nicolo és Antonio Zeno 1389-ben Grönlandba ment, két kerületben, a Keleti és a Nyugati Kerületben – mindkettő Grönland nyugati partján fekszik – 280 udvarházat, két városszerű telepet s egy székesegyházat találtak 15 templommal és három kolostorral. Egy püspök székelt Gardarban, akit a norvégek küldtek át. A grönlandi püspökségnek 900-tól pusztulásáig 16 püspöke volt. A község a péterfillért és egyéb szolgáltatásait bőrben, halzsírban és rozmárbőr szíjakban fizette meg, ami azt bizonyítja, hogy a fő jövedelmi forrás a vadászat volt. A velenceiek elmondták, hogy a Szent Tamás-kolostor celláit egy meleg forrás fűtötte, s a szerzetesek főzésre is használták. Az unartoki thermáknál még ma is ott hevernek a kolostor romjai. Észak felé a normannok nagyon messzire előnyomultak a part mentén. Még a 72. szélességi fokon is találtak latin felírású rúnaköveket. Délen a régi telepekből nagyon sok rom maradt. Hans Egede hittérítő még egy bronz templomharang maradványait is megtalálta.
A pestist, a fekete halált, amely a XIV. században egész Európát végigpusztította, behurcolták ezekre az északi vidékekre is: rövid idő alatt kiirtotta a telepet. Aki még életben maradt, lassanként felőrlődött és teljesen kipusztult az ellenséges őslakókkal, a skrälingekkel vívott harcokban. Az eszkimók régi mondái még ma is énekelnek erről a háborúról, melyet őseik harcoltak meg a fehérek, a "kublinakok" ellen. E harci mondák mellett fennmaradt egy másik monda is a fehér eszkimókról, akik egészen északon laknak, és talán a régi normannok utolsó leszármazottai. A legújabb időben Vilhjalmur Stefansson amerikai sarkkutató, úgy látszik, ily halványbőrűekre bukkant. De Grönland földje és az eszkimók a már említett romokon kívül mit sem őriztek meg a régi normann kultúrából.
16
A XIV. században azután teljesen elfelejtették Grönlandot. Norvégia ebben az időben nehéz harcok után dán uralom alá került. Dán királyok hajókat küldtek, hogy hírt hozzanak a régi grönlandi gyarmatról és hogy megadóztassák a lakosokat. Így indult el Grönlandba Magnus Heinsen, a "híres tengeri kakas", II. Frigyes dán király megbízásából. A partot ugyan megpillantotta, – ő legalábbis azt gondolta – de csak nagy távolságból: a jégraj elzárta útját. Visszatérése után azonban azt erősítgette, hegy tenger alatti hatalmak vagy egy "mágneshegy" tartóztatták fel. Így süllyedt vissza a zöld sziget a középkori monda alkonyába.
A kereszteshadjáratok kora (1096 – 1291) nemcsak a Nyugat keresztes seregeit indította meg Keletre, hanem velük együtt nyugtalan szellemek és kalandorok végtelen csapatait. Kelet meseországai, India, Kína, Japán, mint valami csodálatos délibáb ragyogtak fel a látóhatáron, és a napkeleti három király, akik a betlehemi gyermeknek aranyat és drága fűszereket ajándékoztak, Nyugat képzeletét és kapzsiságát egyre Kelet felé csalogatták. De ha a Föld tényleg gömbölyű – nagyságát akkor még nem sejtették – nem lehet-e elérni a nyugat-európai partokról kiindulva, a nagy vízen keresztül a hőn áhított Édenkertet, ahol az arany csak úgy hever az út szélén. Bizonyára sokkal könnyebben, mint a mondhatatlanul keserves szárazföldi úton, amelyen legfeljebb Nagy Sándor hadserege tudott volna keresztülvergődni. Nem tudott-e a monda a vikingek portyázásairől, akiket a vihar ismeretlen partokra vetett, Grönlandtól messze nyugatra? Ezek biztosan csak szigetek voltak, amelyek Ázsia másik oldala előtt terülnek el. Ha sikerül a szigetek oltalmában továbbhatolni, akkor megoldódik a bűvös Kelet talánya. A kínai utat már Giovanni Caboto, egy angol szolgálatban álló olasz az északi szélességeken át kereste. 1497-ben, Kolumbusz előtt egy évvel, partraszállt Amerika szárazföldjén, valószínűleg Labradorban. Fia, Sebastian Cabot, az angol tengerészet megalapítója kísérte el útjára. Kolumbusz 1492-ben három hajójával egyenesen nekivágott az Atlanti-óceánnak, hogy megtalálja Indiát. Csak 1504-ben, két évvel a nagy felfedező halála előtt jutott Amerigo Vespucci geográfus arra a gondolatra, hogy a szárazföld, ahol a harmadik úton (1498) Kolumbusz legénysége partraszállt, egy eddig ismeretlen negyedik világrész. Vasco de Gama 1497-ben felfedezte az indiai tengeri utat Afrika déli csúcsa körül. Magellán pedig 1523-ban az amerikai kontinens körül is megtalálta a déli utat. Délen tehát megnyílt a tenger Nyugatra és Keletre egyaránt. Egyre jobban megerősödött a hit, hogy Északon is kell ilyen átjárásnak lennie, és hogy ez az indiai út az Északi-sarkon át jóval rövidebb. "Ha a ter-
17
mészet a világ megalkotásában bizonyos szimmetria szerint járt el", gondolták a tudósok, "akkor Északon éppen úgy út nyílik a Csendes-óceánba, mint Délen, különösen, ha Isten a teremtés tervében csak egy kicsit is tekintetbe vette az európai kereskedelem szükségleteit!"
Sebastian Cabot
Giovanni Cabot és fia, Sebastian, 1498-ban csak az 58. szélességi fokig jutott el. Itt a jég visszafordulásra kényszerítette őket, és az első telepesek, akiket New Foundlandon, a Tőkehal-szigeten kitettek, valamennyien áldozatul estek a kemény éghajlatnak. Sebastian Cabot későbbi útjain, 1517-ben, nagy hajóraj élén eljutott ugyan a későbbi Hudson-öbölig, de az északnyugati átjárót India felé hasztalan kereste. Azonban egy közelebbi aranybányára talált; megkedveltette ugyanis az angol tengerészekkel a cethalászatot. Ezeknek a tengereknek óriás halgazdagsága más nemzeteket is idecsábított, és a verseny csakhamar minden irányban felderítette Észak-Amerika térképét. A francia Jacques Cartier-t is az északnyugati átjáró gondolata vezette, amikor 1535-ben felfedezte a Szent Lőrinc-folyamot és fel-hatolt egészen a mai Montrealig.
Minthogy Sebastian Cabot északnyugaton nem tudott keresztültörni, északkelet felé próbált szerencsét. Megalakult a "Kalandozók Társasága," és 1553-ban három kis hajó kerekedett fel, hegy Norvégián át elérjék Kínát, és hogy ott és Oroszországban új piacokat nyissanak az angol kereskedelemnek. Ha sikerül a Jeges-tengerből bejutniok az Ob torkolatába, akkor – így tanították az akkori térképek – egész Oroszországon áthajózhatnak, és az Irtis mellékfolyóin elérhetik Kína nyugati határát. A vihar már a norvég partokon szétszórta a kis csapatot, és a három hajóból csak egy tért vissza. A másik kettő befagyott a Varsina-folyó torkolatábam és az egész legénység elpusztult a kemény szibériai télben. Évek múlva megtalálták hajónaplójukat, és akkor kiderült, hogy parancsnokuk látta először Novaja Zemlja partjait. Az első, aki partraszállt a szigeten, Bourrough angol révkapitány volt. Ő fedezte fel a Vaigács-szigetet is. A Kari-tengerbe azonban nem hatolt előre "a jég nagy és félelmes tömege miatt, melyet szemünk előtt láttunk". De a sarkvidék felderítésének igen nagy lendületet adott egy olyan hatalmas sziget felfedezése, mint Novaja Zemlja. Az északkeleti átjárót azonban a későbbi angol kísérletezők sem tudták meghódítani.
A XVI. században a hollandusok makacs eréllyel folytatták ezeket a vállalkozásokat. Az Egyenlítő szörnyű hőségétől, az Indiai-óceán félelmetes viharaitól és a 9-10 hónapos utazástól ők is borzadtak, akárcsak az angolok. Azonfelül a csak rövid idő óta egyesült "Szövetséges Államok" rohamosan fellendülő kereskedelmének a többi nemzet kíméletlen ellenállásával kellett megküzdenie. A spanyolok és portugálok, akik akkor álltak hatalmuk tetőpontján, tengeri rabló módjára bántak az új versenytárssal. A hollandus hajókat elsüllyesztették és legénységüket kiszolgáltatták az inkvizíció törvény-
18
székének. A hollandusok azt remélték, hogy észak felé már két hónap alatt elérhetik céljukat, Indiát. Ott fent, Északon nem kellett attól tartaniok, hogy az ellenséges túlerő mohón áhított zsákmányai lesznek, és ha megtalálták az északkeleti utat Kína felé, akkor a hollandus kereskedelem előtt addig nem is sejtett lehetőségek tárulnak fel. 1594-ben, 1595-ben és 1596-ban egymás után három expedíció Indult el az északkeleti átjárás felkutatására. Vezetőjük Willem Barents amszterdami tengerész volt, kinek neve méltó módon nyitja meg a sarkkutatás hőseinek sorát.
1594 június 6-án szállt tengerre az első hollandus sarki expedíció. A négy hajó parancsnoka Cornelis Naij tengernagy volt, a vállalkozás igazi lelke azonban Barents kormányos. A hajórajnak északról kellett megkerülnie Novaja Zemlját. Június 15-én haladtak el a Lappföld orosz partjai előtt. Innen Barents két vitorláshajóval észak felé hatolt. és a 73. szélességi fokon elérte Novaja Zemlját, és átkutatta majdnem az északi csúcsig. Térképünk még ma is viseli azokat a neveket, amelyekkel felfedezéseit megjelölte: az Oraniai-szigetek, Nassau-fok stb. Mindjárt partraszállásuk alkalmával olyan kalandot élnek át, amilyenek mindennapos eseményekké válnak a későbbi sarki útleírásokban, anélkül, hogy veszélyességükből és izgalmukból veszítettek volna. Egy óriási jegesmedve a soha nem látott jövevényeket nyilván elkorcsosult fókáknak, megszokott jó falatnak tartotta, és felemelt mancsokkal közeledett a hollandusokhoz. A matrózok tüzeltek, és amikor a megsebzett állat a tengerbe vetette magát, üldözésére indultak, hogy elevenen fogják el, s ha lehet, magukkal vigyék hazájukba. A csónakból hurkot vetettek a nyakára, és zsákmányukkal a hajó felé eveztek. A vadállat bömbölt, minden erejével ellenszegült a furcsa szállításnak, és olyan hatalmasan felkavarta a tengert, "hogy alig lehet leírni", amint egy szemtanú állítja. "Fogjátok tágabbra a kötelet; akkor elfárad", ajánlotta az egyik matróz. A tanácsot megfogadták és tovább eveztek, a lihegő állat utánuk úszott a hajó sodrában. Barents a kormánynál állt és a medvét távoltartotta a csónakperemtől. Egyszerre csak a medve kiágaskodott a vízből és a csónakba kapaszkodott. "Hagyjátok, csak ki akarja magát pihenni! " – tréfált Barents – de a medve már hatalmas erőfeszítéssel felszökött, és az emberek rémülten hátráltak a csónak másik végébe. A medve követni akarta őket, de szerencsére a hurok keményen fogta, a kötél erős volt és rövid. Egy bátor ember odaugrott és fejszéjével leütötte a medvét. A korabeli lőfegyverekben nemigen lehetett megbízni. Még a jégrajon sütkérező óriási rozmárnyájakban sem tehettek velük kárt.
Barents szívesen hatolt volna tovább északra, de a jég fenyegetően megindult, és emberei zúgolódva követelték, hogy térjenek vissza a másik
19
két hajóhoz. A Dalgey-szigetnél szerencsésen meg is találták a bajtársakat, akik időközben nem kevésbé kalandos utat tettek meg. Cornelis Naij a Vaigács-szigetnél kötött ki két hajójával. Ott embernyomokat talált medvekoponyákból és rénszarvasagancsokból művésziesen föltornyosított, áldozati dombokat; a dombtetőkön rudak emelkedtek, csúcsuk durván kifaragott emberi arc, szem és száj, vérrel bemázolva: félelmes ismertetőjel. De az áldozati tüzek hamujában csak rénszarvas- és medvecsontokat találtak. Az idegenek nemsokára szamojédekre bukkantak, akiknek itt a hazájuk. Ezek először fenyegetően fogadták őket, harcra készen, íjakkal, nyilaikkal. De harcra nem került a sor, hanem békét és barátságot kötöttek; a szamojédek meglátogatták a hollandus hajókat, és tőlük tudta meg Naij, hogy a Kari- vagy a Vaigács-szoros hajózható. Naij valóban eljutott a Kari-tengerbe, amelyet Új-Északi-tengernek nevezett el. A jégraj ugyan csakhamar feltartóztatta, mégis meggyőződhetett róla, hogy itt kedvező évszakban át lehet hatolni Kelet felé, az expedíció tehát megoldotta feladatát. A Kari-tengerben Naij kis szigetet fedezett fel, amelyet Államok-szigetének nevezett el. Hegyes-völgyes, teljesen lakatlan sziget. A partot azonban aranyosan és ezüstösen csillogó kőzet szórta be, amelyet a hollandusok felbecsülhetetlen drágaságnak tartottak és mintákat vittek magukkal belőle. Otthon nagy ujjongással fogadták őket.
Mindjárt a következő évben második expedíciót küldött ki a hollandus kormány, hogy a Kari-tengeren át tovább keresse az indiai tengeri utat. Az üzletre termett mijnheer-ek mindjárt 16 hajót raktak meg drága szövettel és selyemmel, hogy legyen mit becserélni India kincseiért. Augusztus 29-én kötött ki a flotta a Vaigács-sziget egyik öblében. A szamojéd barátok tájékoztatták őket az évi jégviszonyokról, és az expedíció nekivágott a Kari-tengernek. Az Államok-szigeténél horgonyt vetettek, hogy mindenekelőtt derekas rakományt vegyenek fel az értékes kőzetből, melynek fajtáját és értékét a hazai kémikusok még nem tudták megállapítani. Itt Barentsnek és társainak rettenetes élményben volt része. A kalandot egy régi krónikás a szemtanúk tudósításai nyomán így írja le:
"1595. szeptember 6-án néhány matróz az Államok-szigetére tért vissza, hogy a már gyűjtött kristálykövekből még egy halommal hozzanak. Míg a többiek keresgéltek, kettő elaludt a földön. Ekkor odaosont egy sovány jegesmedve és az egyiket tarkón ragadta. A matróz semmit sem gyanított, elkiáltotta magát: "Ki az?" Bajtársa megfordult, megpillantotta az állatot, felugrott és futás közben kiabálta: "Medve! Medve!" A vadállat szétmorzsolta áldozata fejét és vérét mohón felnyalta. A többi matróz, körülbelül húsz, lándzsákkal és puskákkal odaszaladt. Amikor a medve, amely buzgón fogyasztotta lakomáját, megpillantotta őket, hihetetlen dühvel rohant rájuk, az egyiket megragadta és szempillantás alatt darabokra tépte.
20
A többit rémület fogta el és félelmükben és borzalmukban ordítva szaladtak szét."
"Amint a fedélzeten meghallották a kiabálást, azonnal csónakokat bocsátottak le, hogy a menekülőket felvegyék és segítségükre siessenek. A hajó matrózai, akik most szálltak partra, bátorították a többieket, hogy egyesült erővel rohanják meg a vadállatot. De csak nagyon kevesen vállalkoztak erre. "Bajtársainkat úgyis széttépte már a medve", érvelt a többség, "mi már nem menthetjük meg őket". Végre három ember mégis előmerészkedett. A medve nyugodtan elköltötte zsákmányát, és egyáltalában nem törődött a három emberrel, akik tőle nem messze álltak. Két matróz rálőtt az állatra, de elhibázta. Ekkor a harmadik, a hajóírnok lépett előre, és a medvét szeme fölött találta. A vadállat még halálosan megsebezve sem bocsátotta el áldozatát, tarkón kapta a halott testét és a magasba emelte. Ekkor azonban megingott. Most két matróz karddal rohant rá és összevagdalta, de nem tudták elragadni zsákmányát. Végül egy puskatus szájon találta. Erre oldalára bukott. A hajóírnok a hasára lépett és elmetszette torkát. A két félig felfalt matrózt a szigeten temették el, a medve bőrét pedig később átadták az amszterdami Kereskedelmi Társulatnak."
Jegesmedvék úszó jégtáblákon
Az esemény nagyon lesújtotta az expedíció résztvevőit, és minthogy a tél előjelei már mutatkoztak, a jég keleten házmagasságnyira torlódott, Barents úgy vélte, hogy a 16 hajó értékes rakományát nem szabad kockára tenniök. Úgyis annyit raktak hajóra az aranyosan csillámló kőzetből, melynek összehordása két ember életébe került, hogy nem tér üres kézzel vissza hazájába. Tehát visszafordultak. A drága arany- és ezüstkövek azonban később értéktelen hegyikristályoknak bizonyultak.
A hollandus kormány a kudarc után elvesztette bizalmát a vállalkozásban. Megelégedett azzal, hogy nagy jutalmat tűzött ki az északkeleti átjárás felfedezésére, és egy harmadik expedíció felszerelését az amszterdami kereskedőkre bízta. Ezek két járművet szereltek fel az új próbálkozáshoz. Az egyiknek Barents és Jakob van Heemskerk, a másiknak Jan Cornelis Rijp volt a parancsnoka. A legénységet csupa fiatal nőtlen emberből válogatták össze, akik nem vágyódnak haza idő előtt, feleség és gyermek után, és 1596. május 20-án, tehát ez alkalommal korábban, felkerekedett a harmadik expedíció.
Július 9-én horgonyt vetettek az Északi-fokon felül egy kis öbölben. "Két nappal később", tudósít a krónikás, "néhány önkéntes szállott partra és sok sirálytojást találtak. Megmászták egy nagyon meredek hegy csúcsát, de csak a legnagyobb életveszéllyel tudtak leszállani. Az alattuk magasan felmeredő sziklacsúcsok a legkisebb megcsuszamlásnál biztos halállal fenyegettek. Hasra kellett tehát feküdniök és úgy csúszniok le a legmeredekebb helyeken. Barents hajójáról figyelte a matrózokat és már elveszettnek tar-
21
totta őket. Amikor a matrózok visszatértek, a legkeserűbb szavakban vetette szemükre nem helyénvaló vakmerőségüket. De a matrózok nem vesztették el kedvüket, hanem kétórás harc után elejtettek egy jegesmedvét, melynek lehúzott bőre 12 láb hosszú volt. Innen kapta a föld a "Medve-sziget" nevet. A név rajta maradt a szigeten.
Innen a két hajó egyenesen északnak vette útját. Rijp, az egyik hajó parancsnoka, makacsul ragaszkodott az északi irányhoz. Barents keletre akart fordulni, hogy elérjék Novaja Zemlját, de leszavazták. Négy nap múlva földet fedeztek fel, teljesen ismeretlen szigetcsoportot, amelyet Grönland keleti csücskének tartottak. A meredek parti sziklák és éles hegycsúcsok lejtőiről és völgyeiről friss zöld nevetett feléjük, fű és dús cserjék, sóska és kanálfű, amely nagyon jó orvosságnak bizonyult a már-már elharapódzó skorbut ellen. A sziklarepedésekben fészkelő számtalan madár hatalmas lármát csapott. A hollandusok felismerték köztük a vörös ludat, amely déli repülésekor Hollandiába is betér. Meglelték tehát ennek a madárnak költő helyét. "A földnek a "Spitzbergák" nevet adtuk, a sok és magas hegycsúcs miatt", mondta jegyzőkönyvbe visszatérése után Rijp a delfti magisztrátus előtt.
A Spitzbergákat azonban nem lehetett megkerülni. Mindkét hajó visszatért a Medve-szigetre, és itt a két parancsnok közt szakításra került a sor. Az önfejú Rijp még mindig észak felé akart menni. Elváltak tehát, és Barents keletre hajózott Novaja Zemlja felé. De nem tért vissza többé: a jég elzárta útját és ő lett az első sarkutazó, aki áttelelt az Arktiszon.
AZ ELSŐ TELELÉS A SARKI JÉG KÖZT
Minden cetvadász tudta már, hogy az észak-szibériai szamojédek a rövid nyár végén vissza szoktak térni jóval délebbre elterülő otthonukba. Tehát az Észak bennszülöttei is elmenekülnek a sarki tél rémsége elől. Vajon el tudja-e viselni ember a rettenetes hideget, az óriási, nyári olvadással dacoló jéghegyek alkotóját? Ki tudja-e állni a hosszú téli éjszakát anélkül, hogy eszét vesztené? Európai ember még nem próbálta ki ezt. Barents és társai az elsők, akik megállták a vizsgát.
1596 augusztus végén megkerülték Novaja Zemlja északi csúcsát, de a nyár már túlságosan előrehaladt, a jégfal keleten napról-napra változott, de mindig áthatolhatatlan maradt. Az expedíció ezúttal nem oldhatta meg feladatát. Vissza? Már ezzel is elkéstek. A jégdarabok a magasba csavarták a hajót, a kormány összetört, és a 16 főnyi legénység még örülhetett, hogy a keleti parton egy védett öbölben (a 76. szélességi fokon) menedéket talált. A hajón maradni lehetetlen volt; több helyen megrepedt, darabokra
22
törhetett a jég minden megmozdulására. Szárazföldön kellett tehát hajlékot találniok, mindenekelőtt tetőt építeniök fejük fölé. De honnan vegyenek tűzi- és épületfát a teljesen fátlan parton?
A gondterhes kérdésre meglepő felelet érkezett. A tengeráramlat tömegesen dobott a partra uszadékfát, sőt egész fatörzseket. Rénszarvasnyomok mutatkoztak, befelé édesvizű folyót is találtak. Úgy látszik, puszta életük biztosítva volt. Valamennyi kéz hozzálátott, hogy a legsürgősebben téli kunyhót építsenek. A napok már félelmesen rövidültek, és annyira nőtt a hideg, hogy ha a munkások szájukba vettek egy szöget, ajkukhoz tapadt. Október 2-án tető alá jutott a sarki jég első téli kunyhója. Tíz méter hosszú, hat méter széles, három ajtóval, ablaka nincs, az istállószerű helyiség közepén a tűzhely, fölötte a tetőben széles kémény a füst elvezetésére. Az egyik fal mellett hosszában helyezték el a fekhelyeket. Egy nagy boroshordónak gőzfürdővé kellett változnia. A hajóorvos előírta a heti gőzfürdőzést. A berendezési tárgyakat gyorsan épített szánok hozták át a hajóról; a hajófülkék falait lebontották és a kunyhó felépítésére fordították. A repedéseket a parton gyűjtött tengerifűvel tömítették. Közvetlen közelben tüzelőfát halmoztak fel, az élelmiszereket facsűrökben hordták össze. A naszádot a partra vonták: ha a hajó elpusztul, amitől tartani lehetett, akkor a naszád marad meg jövő nyárra utolsó menekülési eszköznek. Jelzőnek hóoszlopot emeltek a kunyhónál, hogy senki se tévedjen el, ha elindult a folyó vagy a hajó felé. Gyakran olyan hirtelen tört ki a hóvihar, hogy a matrózoknak mindent a jégen kellett hagyniok és hanyatt-homlok menekülniök fedél alá. A talaj annyira átfagyott a kunyhó körül, hogy még a tűz sem tudta megpuhítani. Pedig a földsánc nélkülözhetetlen volt, már csak azért is, hogy védelmet nyújtson a mind tolakodóbb medvék ellen. Ezek majdnem naponta ostromállapotba kényszerítették a hajót és kunyhót. Eleinte a kiabálás elriasztotta őket. De rövidesen már nem hagyták magukat megtéveszteni. Ha a matrózok karját a hajókészlet behordása vette igénybe, és ha az égő kanóc nem volt éppen kéznél a tökéletlen puskák számára, lándzsákkal és fejszékkel kellett védekezniök az éhes ragadozók ellen. Egyszer magának Barentsnek élete is hajszálon függött. Valamennyi ember a hajó körül foglalatoskodott, amikor egyszerre csak három medve bukkant elő. Az emberek hanyatt-homlok menekültek a hajóra. Csak két lándzsa volt a fegyverük. Barents ragadta meg az egyiket, Le Veer a másikat. Az egyik matróz menekülés közben egy jégrepedésbe bukott. Az állatok azonban elrohantak mellette és a hajó megmászásához fogtak. A megriadt emberek a vadállatok fejéhez vágtak mindent, amit felmarkolhattak. De a medvék nem ijedtek meg, hanem szilaj dühvel vetették magukat minden hasáb fára. Barents megparancsolta, hogy gyújtsanak meg egy marék puskaport. A zavarban azonban nem tudták végrehajtani a parancsot. Ekkor Barents egyetlen
23
fegyverét, dárdáját az előrontó legnagyobb medvére hajította, és olyan szerencsésen találta el az érzékeny orrhegyet, hogy az állat felordított és mind a három medve kereket oldott. Szinte csodálatos, hogy valamennyi ilyen medvecsata szerencsésen végződött. Az elejtett medvék zsírját olajnak használták a kunyhólámpához. Az állatok húsával szemben azonban valamennyien legyőzhetetlen undort éreztek.
Október 20-án az egész legénység otthonosan berendezkedett a kunyhóban. November 3-án utoljára kukkantott át a nap a láthatáron, azután eltűnt. A derült égen hetekig fénylett a Hold anélkül, hogy lenyugodott volna. Ha rosszra fordult az idő, úgy besötétedett, hogy a nappalt és az éjszakát nem lehetett egymástól megkülönböztetni.
Barents téli háza
De volt a sötétségnek jó oldala is: a medvék eltűntek. Helyettük nagy tömeg róka bukkant elő. Csapdával fogták őket az éléskamra megbecsülhetetlen nyereségére. A rendelkezésre álló készletek nem futhatták egész télre. Füstölt hal és füstölt hús, szalonna és dara még lett volna. Kétszersültből azonban az eddigi napi adagot egy hétre kellett beosztaniok. Olvasztott hólét ittak, ami egy csomó betegséget okozott. Az édesvizű folyóhoz nem tudtak odatalálni a sötétben. Ruhával el voltak látva, de az ingeket és lepedőket egyszer mégis csak ki kellett mosniok. Amint azonban a fehérnemű kikerült a forró vízből, azonnal olyan keményre fagyott, mint a deszka, és csak a legnagyobb fáradsággal, szorosan a tűz mellett lehetett felolvasztani és megszárítani. Napokon át nem mehettek ki a szabadba, mert óriási hótömegek lavinaszerűen betakarták a kunyhót. A kémény újra és újra eltömődött. Az ajtóktól aknákat kellett ásni a havon át. December 6-án olyan rettenetesen fagyott, hogy a matrózok többsége feladta a jégveremből elevenen való megszabadulás reményét. Másnap kőszenet hoztak a hajóról. Ez erősebb tüzet adott, mint a fa. Éjszaka azonban a legénység majdnem megfulladt a széngáztól. A legtöbben már nehéz kábulatban hevertek, csak néhánynak volt annyi ereje, hogy az ajtóhoz támolyogjon és a többit is megmentse. A cipők bőre kőkeményen a lábukhoz fagyott, a sarki tél hidege ellen hasznavehetetlenek voltak. A cipők helyett az emberek a magukkal hozott birkabőrökből és a frissen zsákmányolt rókaprémekből vízhatlan csizmaféléket készítettek a három-négy pár harisnya fölé. A tűz szinte minden melegét elvesztette. A pára és a kigőzölgés dér alakjában fedte be a falakat és jégcsapokban lógott le a tetőgerendákról. A ruhákat is mint valami jégpáncélt vonta be. Aki egy darabig a szabadban tartózkodott, arcán, ajkán és fülén gennyes daganatokat kapott, melyek azonnal megfagytak. De Barents értett hozzá, hogy mindenféle szenvedés közepette is csírájában fojtsa el a csüggedést vagy éppen a kétségbeesést. Ha elvégezték a munkát és a hó és a vihar kunyhójukhoz bilincselte őket, akkor a hosszú órákat társalgással és játékkal űzték el. Vízkeresztet különös ünne-
24
pélyességgel ülték meg az új év elején. Annyira felderült a kedvük, hogy a novaja-zemljai jégállamnak királyi alkotmányt adtak. Sorsot húztak, ki legyen a sivatag fejedelme és a tűzmestert koronázták meg, mint szerencsés nyerőt, Novaja Zemlja királyává.
1597. január 13-a különösen emlékezetes nap maradt. Az idő nyugodt és tiszta, az újhold azonban még nem jött fel, és néhány ember a szabadban kószált. Egyszerre dörgő ujjongás harsant fel. Véletlenül golyót ejtettek a kőkemény földre és lehetett látni, amint gurul. Két és fél hónapja nem volt részük a fény gyönyörűségében. Most megjelent a nap első csillogása. Amikor 24-én két ember a tengerpart mentén járkált, a láthatáron egészen váratlanul feltűnt egy pillanatra a napkorong egy keskeny darabja. Barents ugyan kinevette őket: számításai szerint a nap csak két hét múlva várható. Heves vita támadt. Fogadásokat kötöttek – és Barents veszített. Mert amint két sötét ködös nap után az idő kiderült, a nap egész nagyságában ott ragyogott az égen. A hidegben megállt az óra, a szakadatlan éjszaka megakadályozta az idő pontos mérését, és így annyira belezavarodtak az időszámításba, hogy két hét szőrén-szálán eltűnt. A hollandusok fogsága ezáltal csodálatosan megrövidült, és mindenki azt hitte, hogy a Nap visszatértével a legrosszabbon túljutottak.
Az élelmiszerkérdés azonban egyre fenyegetőbbé vált. A friss rókapecsenye ideje a Nap felkeltével együtt elszállt, a rókák helyett feltűntek a medvék. Február 13-án Barents és emberei elég kellemetlenül győződtek meg jelenlétükről. A matrózok éppen a rókacsapdákat tisztították, amikor egy óriási medve bukkant elő, és egyenesen a kunyhónak tartott, mintha ott lenne a lakása. Egy szerencsés lövés leterítette. Az állat több, mint száz font zsírt adott. Hosszú szünet után végre megint kigyulladt a halzsírlámpa a közös ebédlő- és hálószobában.
Április közepén kicsit enyhült a hideg. Az első kirándulás a hajónak szólt. Milyen izgalommal másztak az emberek a tengerjégre, amely mint valami fehér város tárult fel előttük házak és bástyák, tornyok és sáncok tömkelegével! Nem zúzta össze a hajót a jégnyomás? Egyáltalában maradt még belőle valami? – Valóban ott feküdt még, mint a biztos szabadulás záloga, látszólag a régi állapotban, de kívül és belül vastag jégréteggel bevonva és feneketlenül mély jégtömegek közé befagyva. Másnap már nyílt víz csillogott a távolban. Az emberek ereje megcsappant, a napi élelmiszeradagok egyre apadtak, de erre a csodálatos látványra nem lehetett többet bírni a matrózokkal. Kockára merték tenni életüket, hogy a veszélyes jégerődítményen át a nyílt vízhez jussanak – a zúgó hullám jelentette a megváltást, a szabadságot, az új életet! Másnap a heves délnyugati szél hatalmas jégtömegeket hajtott maga előtt. Csak fújjon tovább és szabadítsa meg a hajót a jégpáncélból!
25
De úgy látszott, mintha a jég nem engedné ki az értékes zsákmányt. A jégtömegek hatalmas erővel roppannak szét, és alig 70 lépésnyire a nyílt tenger! Éjszaka azonban megszilárdul a zajló jég, és megint 500 lépés a távolság. A hófúvások naphosszat a kunyhóba rekesztik a legénységet, a vihar tombol – talán az egész jégtakarót a hajóval együtt kihajtotta a tengerbe! A hajó azonban mozdulatlanul hevert, mintha az örökkévalóság számára horgonyozták volna le – mindenfelé berepedt a jégtakaró, a hegyek és zátonyok mozgásba jöttek – csak úgy látszik, a hajó körül összegyűlt tömeg merevedett egyetlen feloldhatatlan kristállyá. És ki tudja, hogy a jármű, ha megszabadul a jégtől, nem süllyed-e el azonnal a nyílt vízen? Még egyszer elmulasztani a rövid nyarat? Ez valamennyiük biztos halálos ítélete!
A legénységen gyötrő nyugtalanság lett úrrá. El innen, amilyen gyorsan csak lehetséges, bármi áron! Ha nem lehet a hajóval, akkor a nyílt naszádon! Barentsnek nagy fáradságába került, amíg megfékezte az emberek türelmetlenségét, hogy ez alkalommal a "túl korán" ne idézzen fel új veszélyt. Időt próbált nyerni; azt kívánta, hogy a naszád mellett egy csónakot is hozzanak indulásra kész állapotba. A csónak megfagyott hókupacok alatt feküdt, és kiszabadítása a kiéhezett legénység elpetyhüdt izmainak nehéz munkájába került. Az emberek zúgolódtak – vágjunk neki az útnak a naszáddal, inkább ma, mint holnap! "Ha nem akarjátok", kiáltott rájuk Hemskerk, "akkor csak maradjatok novaja-zemljai szabad polgárok, lássatok azonban hozzá, hogy legalább idejében megássátok sírotokat. Egyedül a naszáddal nem lehet megkockáztatni az utat. Szükségünk van a csónakra, ha ugyan egyáltalában sikerül hazajutni. – Az emberek belátták ezt, és fejszét és ásót ragadtak. A munka közben egyszerre megjelent egy medve. Mindenki a kunyhó felé rohant, a legjobb lövők megosztozkodtak a három bejáraton, egy negyedik lövész a tetőn helyezkedett el. Az állat azonban olyan szorosan a nyomukban volt, hogy a lövésznek, akire a medve rátámadt, alig jutott ideje és helye felemelni fegyverét. Ha a lövés nem sikerül, akkor az ember elveszett, a medve behatol a kunyhóba és a kalandot nem ússzák meg egy áldozattal. De a golyó jó helyre talált, az állat megtántorodott és összeesett. Néhány nap múlva elejtettek egy másik medvét, és ez alkalommal az éhség legyőzte a jegesmedvehússal szemben táplált előítéletet. Megsütötték az állat máját: az ételnek egészen jó íze volt. Szerencsétlenségükre ez alkalommal nyilvánvalóan beteg medve került eléjük. A lakoma annyira megártott a legénységnek, hogy azt hitték, meg vannak mérgezve. De valamennyien kigyógyultak, csupán bőrük hámlott le, tetőtől talpig.
Június 7-én mindkét jármű indulásra készen állott. Heves délnyugati vihar, hó és jégeső késleltette az indulást. A naszád kijavítására leszedték a kunyhó falburkolatát, úgyhogy alig tudtak védekezni a beszivárgó nedvesség ellen. Tizenkettedikén végre megint kimerészkedhettek. Két nehéz munka-
26
napba került, míg a két nyitott csónakot élelmiszerrel, kötélzettel megrakták. De a lapát és csákány mellől a fegyver sem hiányozhatott. A medvék mintha fejükbe vették volna, hogy a szökevényeket véradó nélkül nem bocsátják el karmaik közül. Barents, aki egy idő óta betegeskedett, arra használta fel az utolsó napokat, hogy utazásáról és a Novaja Zemlján eltöltött télről részletes tudósítást írjon. Az iratot egy puskaporos palackba zárták és a tűzhelynél felakasztották, hogy a sarkutazók, akiket valami véletlen évtizedek, vagy évszázadok múlva idevet, megtudják, hogy mit jelentenek a vigasztalan sivatagban a ház romjai. Két hasonló tudósítást írt Hemskerk is, valamennyi matrózzal aláíratta és aztán a jármüvekbe helyezte. Ha a naszád és a csónak elszakad egymástól, és ha az előttük álló útról csak az egyik kerül haza, a fennmaradók legalább valami hiteles okmányt tudjanak felmutatni; ne tartsák őket szájhősöknek.
Június 14-én kezdődött az út életre-halálra. Barentsnek a halált hozta meg. Délre nem volt kiút, tehát meg kellett kerülniök Novaja Zemlja északi csúcsát. Amit a hollandusok kiálltak a télen át, gyerekjátéknak bizonyult ahhoz képest, amit minden nap és minden éjszaka le kellett győznie gyönge erejüknek. A zajló jég mindig újból bezáródott, és a két nevetségesen törékeny járművet összemorzsolással fenyegette. A legénység a csónakokkal jégtáblákra menekült. A táblák összetörtek. A poggyász- és élelmiszerkötegek a vízen úsztak. Halálmegvetéssel halásztak ki őket. A közeli parton menedéket találtak. Ivóvíz és tűz nélkül, a medvéktől üldözve kétségbeestek a gondolatra, hogy hetekig kell itt vesztegelniök. Hirtelen jégmentes lett egy darabon a tenger, és ők elindulhattak. De akkor egy éjszaka ködben és viharban elvesztették egymást szem elől és csak kimondhatatlan szenvedések után találkoztak össze. Egyik legkeservesebb napon, mikor biztosra vették pusztulásukat, hirtelen meghalt Barents és az egyik matróz. Két hét múlva egy másik követte őket. A többi 12 férfi azonban kiállta a halálos út emberfeletti fáradalmait, és átküzdötte magát Oroszország partjáig, ahol szamojédok és cetvadászok részesítették őket segítségben. Végre a Kola-félszigeten biztonságba jutottak. Itt egészen különös meglepetés várt rájuk: találkoztak Cornelius Rijp kapitánnyal, aki a múlt évben elvált tőlük és visszatért Hollandiába. Most újra útnak indult, hogy talán hírt hozhat az elkallódott bajtársakról. Azt hitte, régen elpusztultak az éjszakában és a jégben, és most ott álltak előtte szőröstül-bőröstül, tizenketten a bátor csapatból. Diadalmenetben vitte őket haza. Ott úgy bámulták őket, mint valami tengeri csodát, és úgy ünnepelték, mint a hősöket. Valóban azok voltak. Futótűzként terjedt el az egész világon szerencsés hazatérésük híre, miután elsőknek teleltek át a jégbirodalomban. Megörökítették csodálatos utazásukat versben és prózában,
27
hogyan hajóztak két dióhéjban a Jeges-tengeren a 77. szélességi foktól a 68. fokig. A zizegő rokka mellett a hős Barentsnek és társainak kalandjairól énekeltek a lányok, és a piaci énekes az ő hőstetteiket is előadta a legfrissebb újdonságok közt.
Majdnem 300 évvel később egy norvég hajóskapitány, Elling Carlsen eljutott Novaja Zemljának amaz öblébe; a Barents-ház ugyan teljesen befagyott, de a jégláva alatt csodálatosan épségben maradt. A kapitány nagy csomó szerszámot hozott onnan magával művészi értékű korsókat, gyertyatartókat, edényeket stb. ... és a puskaporos palackot is Barents tudósításával. Most ezek az amszterdami birodalmi múzeumban láthatók. A kunyhó pedig még ma is áll, ha a vihar nem rombolta le azóta.
"Sok előkelő és hírneves személyiség vállalkozott már régi idők óta arra, hogy megtalálja és felfedezze a világnak azokat a földjeit és részeit, melyek elődeink előtt rejtélyesek és ismeretlenek maradtak. Ezenképpen nagy megbecsülést és örök hírnevet szereztek maguknak. Joggal számítják közéjük Martin Forbisher kapitányt, mert ő sem ért el kevesebb dicsőséget, mint a többiek. Ez a kapitány, születésére nézve angol, nemes gondolkozású, vakmerő es csüggedetlen volt, hogy hírt és nevet szerezzen a haza szolgálatában, 1577-ben elhatározta, hogy északra hajózik, amilyen messzire csak tud és elhatol olyan országokba, ahol előtte még nem járt senki sem..."
"Amint tehát eltökélte magát, hogy szerencsét próbál és végrehajtja azt, amit feltett magában, a királynő elé terjesztette tervét. Elősorolta, hogy Őfelsége alattvalói mit akarnak elérni a távoli országokban, milyen eszközökkel és milyen úton történhetik ez meg, és hogy minő nagy haszon származhatik mindebből. Hogy tervét minél biztosabban megvalósíthassa, Őfelsége parancsára a kapitánynak egy 150 tonnás hajót és két bárkát adtak, és ellátták ezeket a járműveket fél évre elegendő lőszerrel és élelmiszerrel. A királynő 140 katonát és matrózt rendelt melléje, köztük nemes úrfiakat is, és megparancsolta, hogy ismételje meg első útját és hatoljon messzebbre, mint az első alkalommal. A parancs szerint 1577. május 26-án hajóra szálltunk Blakewalban, Londontől két mérföldnyire."
Sir Martin Frobisher
Ez egy régi történet kezdete, mely a nemes Frobisher úrról, – ez a helyes neve – hajóhadnagyról és kalandvágyó fickóról szól, aki a két Cabot írásait és térképeit buzgón tanulmányozta, és elhatározta, hogy nyomdokaikba lép. 1576 nyarán indult először útnak északnyugatra két kis bárkával, a "Michael"-lel és a "Gabriel"-lel, meg egy naszáddal, hogy szerencsét próbáljon. Július 11-én hótakarta földhöz ért, Grönland déli csúcsához. Itt a naszád a vad
28
viharban mindenestül elsüllyedt. A "Michael" legénysége erre annyira megrémült, hogy a legsürgősebben visszatért Angliába. Frobishert azonban nem lehetett visszariasztani. A vihartól súlyosan megrongálódott "Gabriel"-en tovább hajózott északnyugatra és a 63. szélességi fokig hatolt, magasabbra, mint a Cabotok. Nyugaton sziklás partot fedezett fel, melyet egy tengerszoros szakított meg. Kezdetben jég tömte el az utat, később szétváltak a jégtáblákm és Frobisher több napon át vitorlázhatott nyugat felé. Az áramlat mintha nyugatról jött volna, Frobisher úgy hitte, hogy egyenesen a Csendes-óceánból. Megtalálta tehát az északnyugati átjárót Kína és India felé. Ezzel az elhamarkodott megállapítással megelégedett és visszafordult. A jégkorlát miatt a hajót nem lehetett a part közelébe kormányozni. Tehát csónakot küldött oda néhány emberrel, hogy az új földet Anglia számára birtokba vegyék, és ennek jeléül valami élőlényt vagy holt tárgyat hozzanak magukkal. A matrózok a sziklás, teljesen sivár parton csak apró virágokat és füveket találtak és néhány sárgán erezett követ. Amint azonban Frobisher a jégszegély mentén végigevezett, hogy térképet rajzoljon, "élő lények" jöttek a partra. Az angol először fókáknak tartotta őket, míg észre nem vette, hogy állatbőrbe öltözött emberek állnak előtte. Frobisher tehát elsőnek látta meg az északi "vadakat", az eszkimókat: a normannok skrälingjeit ugyanis a századok folyamán teljesen elfelejtették. Rénszavasokat is most látott első ízben európai ember. Jelbeszéd segítségével holmi cserekereskedés jött létre köztük. De hamarosan veszekedésre került a sor; az angol "tengeri kakasok", úgy látszik, nem sokat teketóriáztak a beunszülöttekkel. Egy napon nyomtalanul eltűnt a csónak az öt főnyi legénységgel együtt. Frobisher a "vadak" bosszúját gyanította, cserébe elrabolt egy eszkimót és magával vitte Angliába.
A "Gabriel" kedvező széliel visszatért Londonba, ahol már régen elveszettnek hitték. Annál nagyobb feltűnést keltett Frobisher tudósítása, a kínai tengeri útról és az újonnan felfedezett földekről. Megbámulták az északi vadembert, a legmélyebb benyomást azonban a sárgán erezett kő gyakorolta. Az alkimisták, akik Erzsébet királynő udvarában éppen úgy sürögtek-forogtak, mint a korabeli Európa minden államában, titokzatosan összesúgtak-búgtak, és a kavicsokban aranyat akartak felfedezni. A kételkedőket leintették: amit az aranyéhség megkíván, azt szívesen el is hiszi. Erzsébet és udvara most már csak az aranyföldről álmodozott, mely ott fönt van, Észak jegében. Hogy a földet a titok fátyolával vegyék körül, elnevezték "Meta incognitá"-nak, ismeretlen határföldnek. A királynő Frobishert főtengernagyi rangra emelte valamennyi tenger és szárazföld felett, amit majd felfedez, és írásba foglalta, hogy leszármazóinak minden ott talált kincsből százalékot ad. Erzsébet hatalmas védnöksége alatt Frobisher a következő évben megint tengerre tudott szállni két könnyű vitorlással és egy nagyobb hajóval, az "Ayde"-del.
29
Ez alkalommal legénysége 140 emberből állott, köztük bányászok és éremszakértők.
A krónikás keresetlen egyszerűséggel mondja el, mennyire meglepődtek az emberek, hogy a széna és forróság havában virágillat és madárdal helyett csak jeget és havat találtak. "Három egész napig forgolódott a kapitány hajócskáivah, mert Meta incognitát hatalmas jégfal vette körül. A két kis vitorlással végre Frobisher utat tört, míg az "Ayde"-nek a nyílt tengeren heves viharokkal kellett megküzdenie. A csupasz hegyeket még hó takarta, a lejtőkön és a parton mintha vad földrengés dobálta volna egymásra a sziklákat, és a jégzátonyok sok dolgot adtak a kormányosoknak. Végre pár eszkimó került az emberek elé: "csodálatos ugrálásba, táncba, kiabálásba kezdtek előttünk, amin mi nagyon csodálkoztunk. Parancsnokunk mindent megtett, hogy magához csalogassa őket, olyan barátságosan viselkedett, amennyire csak tőle telt, és egy pár kést és gyerekjátékot is adott nekik. De olyan bizalmatlanok, agyafúrtak és ravaszok, hogy semmit sem akartak tőlünk elfogadni. Jelekkel értésünkre adták, hogy tegyük ki a partra, amit oda akarunk adni nekik. Ezt meg is tettük. Ők hamarosan elvitték a holmit és a magukéból tettek valamit helyébe. Nem bíztak bennünk. Végre ketten félretették fegyverüket és a parancsnokhoz közeledtek, aki szintén letette fegyvereit, és határozottan megparancsolta, hogy senki se mozduljon. Ezután a parancsnok egyesen feléjük ment és nagyon kedvesen bánt velük, abban a reményben, hogy elfoghat közülök egyet. De az eszkimók bizalmatlanokká váltak, elfutottak, újra felragadták íjukat és az ezredesre lőttek. Néhányan az ezredes segítségére siettünk, de az eszkimók nem ijedtek meg. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy kettőjüket el ne fogjuk. Az egyik hamarosan elszökött. A másik foglyunk maradt. Az összeütközésben sokan megsebesültek."
Az idegen hódítók "barátsága" tehát nem lehetett túlságosan meggyőző. A bennszülöttek tudták jól, miért nem merészkednek a jövevényekhez.
Eszkimók a nyári kunyhó előtt
Július 20-án végre sikerült a nagy hajót is lehorgonyozni a part közelében, miután felhatolt egy darabon a Frobisher-szoroson. A legénység annyi aranykőzetet hordott össze, amennyit csak a hajók elbírtak. Frobisher mindent elkövetett, hogy a tavaly eltűnt öt ember hollétéről megtudjon valamit. De az eszkimók elszaladtak, amint csak messziről meglátták az angolokat. Ez bosszantotta Frobishert. Ő ebben a vadak megátalkodását látta az európai kultúra békeköveteivel szemben. Talán lelkiismeretük is rossz volt az öt eltűnt matróz miatt. Ezért megkísérelte, hogy céljait erőszakkal érje el.
"Ezen a napon tanácsot tartottunk, és elhatároztuk, hogy minden eszközzel kivesszük az eszkimókból, mi történt a tavaly elveszett öt emberrel. El voltunk szánva, hogyha a szép szó nem használ, akkor egypárat elfogunk. Odamentünk tehát, ahol azelőtt a kunyhókat láttuk. Csakhamar észrevettük azonban, hogy a kunyhók eltűntek, és az eszkimók új telepet építettek egy
30
földnyelven, amely elég messzire benyúlt a tengerbe. Így hamar hajóra szállhattak, ha meg akartuk közelíteni őket. Erre csapatunk kétfelé vált, körülvettük azt a hegyet, ahol tábort ütöttek, és rögtön meg akartuk őket támadni. Amint azonban észrevettek, hajóikhoz futottak, és nagy sietségükben majdnem minden evezőjüket hátrahagyták. De vitorlásunkba ütköztek, úgyhogy kénytelenek voltak a szárazföldre menekülni. Ha velük lett volna minden evezőjük, ez aligha történik meg. Akkor üldözésükkel csak az időt vesztegettük volna el, olyan gyorsak. Mivel tehát a szárazra szorultak, nyilaikkal szembeszálltak velünk, de mi lőfegyvereinkkel sokat megsebesítettünk közülük. Amikor a sebesültek látták, hogy a fogságot nem kerülhetik el, a magasból a tengerbe vetették magukat és megfulladtak... A többiek eltűntek a hegyekben. Velük volt két asszony is, akik nem tudtak olyan gyorsan futni. Az egyik öregasszony volt, a másik magával cipelte gyermekét és ezért nem tudta követni hozzátartozóit. Az öreg asszony olyan torz és csúnya volt, hogy megijedtünk tőle, a matrózok pedig vén boszorkánynak tartották, ezért elengedtük. A fiatalt azonban gyermekével együtt megtartottuk. A helyet Blondiponitnak, azaz Vércsúcsnak neveztük el."
A rablókaland után természetesen szó sem lehetett barátságról. Erzsébet királynő úgy kívánta, hogy a 140 főnyi legénységből néhányan telepedjenek le az újonnan meghódított aranyföldön, Frobisher pedig hajózzék egyenesen Kínába. Meta incognita főtengernagya azonban 200 tonna ércet halmozott fel hajóin, megkaparintott egy egész eszkimócsaládot minden cókmókjával együtt, azt gondolta tehát, hogy most már elég a jóból, és szépen hazahajózott. Valóban nagy diadallal fogadták. A királynő maga üdvözölte a roskadásig megrakott hajókat. Az elfogott eszkimók "sok tréfát és nevetést" váltottak ki különösen állatbőr-ruhájukkal, amely hátul, asszonyoknál és férfiaknál egyaránt, széles farkban végződött. A későbbi leírások semmit sem tudnak erről a viseletről. Úgy látszik, a divat fent, északon is változik. A sátrak, a fegyverek, különösen pedig a keskeny bőrcsónakok, a kajakok az angol sportemberek közt nagy csodálatot keltettek. Egyébként az eszkimókat emberevőknek tartották, mert nyers húst ettek és megitták a leölt állatok vérét. A foglyok rövid idő múlva elpusztultak; az enyhe éghajlat megölte őket.
Az aranykincset a királyi pénzverőintézetbe szállították, de egyre többet kívántak belőle. Frobishert tehát a következő évben elküldték újabb zsákmányoló útra. Ez alkalommal 17 hajóból álló hajóhad ment Meta incognitába. De visszafelé rettenetes vihar teljesen szétszórta az értékes teherrel megrakott hajókat. Hosszú bolyongás után az egyik itt, a másik amott ért partot. Ennélfogva a királyi kincstár hivatalnokain kívül mások is szemügyre vehették a titokzatos aranyérceket, és egyszerre kiderült, hogy nem rejlik bennük szemernyi arany sem. Mindaz a hajórakomány, amit olyan nagy áldozatokkal
31
és nem csekély veszedelmek között Angliába cipeltek, értéktelen sziklakőzeteknek bizonyult. Tudjuk, hogy néhány évvel később Barents és hollandusai ugyanennek a téveszmének estek áldozatul.
Frobisher északi utazásai ezzel végetértek.
Frobisher tehát eljutott Meta incognitába, a mai Baffin-föld déli csúcsára. Bár az utazások az eredménytelen aranyvadászat miatt tragikomikusan végződtek, a felfedezések történetének nagyon fontos állomásai. Frobisher az első angol, aki elérte Grönland déli csücskét. Felfedezései a vakmerő tengerjárók egész sorának mutattak utat északnyugat felé. Első két útja a róla elnevezett Frobisher-szorosba vezette. A harmadikon délre vetődött, majd egy darabig nyugatra hajózott a széles tengerszorosban, ahová már Sebastian Cabot is behatolt, – hogy milyen messze, nem tudjuk. – De a szoros nem Cabotról és nem is Frobisherről kapta nevét, hanem Henry Hudson angol kapitányról. Hudson tiszteletére hívják az észak-amerikai beltengert Hudson-öbölnek. Az ő nevét örökíti meg a térképnek egy harmadik pontja is: a Hudson River, az "amerikai Rajna-folyam", melynek torkolatát Hudson a Hollandus-Keletindiai Társaság szolgálatában kutatta át 1609-ben. Az okos mijnheer-ek a torkolatban elterülő Manhattan-szigetet rögtön megvásárolták az indiánusoktól 90 aranyforintért és egy palack pálinkáért, és egy várost alapítottak itt, melynek ma New York a neve.
Egy amerikai mese a jólelkű naplopóról, Rip van Winkle-ről beszél, aki ezektől a vállalkozó szellemű hollandusoktól származott. Rip 1777-ben elkószált a Hudson-folyó mentén a Catskill-hegyek közé, és egy előtte egészen ismeretlen hegyzugban öreg urak társaságába tévedt. Olyan volt a viseletük és külsejük, mintha nagyon régi hollandus képekből vágták volna ki őket, és némán, furcsa merev arccal tekejátékkal szórakoztak. Rip borovicska-pálinkát iszik köztük, és a nagyon erős italtól elkábultan elalszik. Amint fölébred és meg akarja keresni kunyhóját, feleségét és gyermekeit, látja, hogy a világ egészen megváltozott körülötte. Húsz évet átaludt, világtörténelmi éveket, melyek alatt Anglia 13 amerikai gyarmata tíz évi véres harc után elszakadt az auyaországtól. Ripet elfelejtették. Csalónak vagy bolondnak tartják. Végre akad egy vén cimbora, aki felismeri és megerősíti elbeszélését. Az ő nagyapja is mondogatta, hogy a Catskill-hegyek közt csodálatos dolgok történnek, hogy a nagy Hendrik Hudson, – a névváltoztatással a hollandusok honfitársukká fogadták az angolt – hollandus hajólegénységével olykor egy hegyzugban tekézik. Apja is látta Hudsont, és csöndes nyári napokon idáig el lehet hallani a nehéz golyók zúgását.
32
Így él Hudson tovább a mondában – és valóban ez az egész ember a mondába kívánkozik. Titokzatos a feltűnése, félelmes és megrázó a pusztulása. Születési éve ismeretlen; nem tudják, hol született; kép nem maradt róla. Semmit sem tudunk fejlődéséről, csak élete négy utolsó évét ismerjük. Egyszerre csak itt van és rövid idő múlva eltűnik, mint valami hullócsillag. De ez a négy év gazdagabb, mint más emberek egész élete. Ez a négy év mintegy számadás a sarki kutatás eddig elért összes eredményeiről, összes elődeinek százados próbálkozásait megismétli, mondhatnánk: ellenőrzi négy rövid év alatt. Hajónaplói ránk maradtak: ezek egyedüli forrásaink róla. Belőlük kitűnik, hogy olyan természet volt, mint Kolumbusz vagy Nansen. Amit kora földrajzi tudománya a sarki világról összehordott, azt ő tökéletesen ismerte és átfogta. Idegen útleírások tanulmányozásából, akármilyen ellentmondók és mesések voltak is adataik, összefüggő világképet teremtett. Ennek a világképnek igazságáról akart bizonyosságot szerezni és bizonyosságot nyújtani.
1607-ben tűnik fel a felfedezések történetében, mint "Master" vagy kapitány az angol Moszkovita Kereskedelmi Társulat szolgálatában. Nyolcvan tonnás dióhéjban 12 főnyi legénységgel április 27-én hagyja el Londont. Célja: egyenesen északra hatolni a Sarkon át Japánba és Indiába. Június 13-án eléri Grönland keleti partját, és 9 napon át vitorlázik a part mentén felfelé a 73. szélességi fokig. Azután a jéghatárt követve letér északkeletre, elsőnek száll partra a Spitzbergák északnyugati partjain, és előrehatol északra a 82. szélességi fokig, ameddig előtte nem ért el sarkutazó. Itt a jég eltorlaszolja útját. Észak felé nincs átjáró, így fel kell adnia tervét, hogy körülhajózza Grönland északi partját, és hogy a nyugati part mentén délre hatoljon. Öt hónap múlva kiköt Londonban. Ő hozza az első pontos tudósítást Kelet-Grönlandról és a Spitzbergákról. Visszafelé jövet felfedez egy szigetet, melyet később Jan Mayennek neveztek el.
A következő évben északkeleten próbál áttörni. Megint kis hajóval, 14 főnyi legénységgel – köztük fia, John – indul el Londonból, április 22-én. Június 3-án körülhajózza az Északi-fokot. Heves harcot vív zajló jéggel, viharral, és felcirkál a 73. fokig. Tovább nem hatol északra, hanem valamivel délebbre, a novaja-zemljai Ludak-szigetnél vet horgonyt. A hegyeket itt hó borítja, a lejtők azonban zöldek és rénszarvasnyájak népesítik be őket. Cetek, rozmárok, fókák nyüzsögnek a part közelében. Északkeletről nagy folyó szakad a tengerbe. A legénység egy része csónakon felfelé hajózik, hogy megállapítsa, vajon a vízi út továbbvezet-e keletre. De nem találnak átjárót a Kari-tengerbe. Délre, a Vaigács-szoroson át a jégfal nem engedi a Kari-tenger és az Ob-folyótorkolat megközelítését. Hudson ezen az útján teszi az első megfigyeléseket a mágneses tű elhajlásáról. Üzletileg azonban utazása még csúfosabb kudarc, mint az első, és a londoni kereskedők lemondanak a további kísérletekről.
33
Hudson Hollandiába megy, és 1609. március 25-én újra útnak indul, ez alkalommal a Hollandus Társulat szolgálatában. Még egyszer keletre hajózik, hogy valahol Novaja Zemlja körül keresztültörjön. De legénysége csupa újoncból áll, akik csak a Csendes-óceánon cirkáltak, és a hideget és a jeget nem ismerik. Lázonganak, és május 19-én Hudsonnak vissza kell fordulnia. Most nyugatra veszi útját. Ha az északkeleti átjárást nem tudta kierőszakolni, talán az északnyugatit majd sikerül. De a legénység arra kényszeríti, hogy délre hajózzon. Le kell térnie a 44. szélességi fokig. Amerika partjai mellett cirkál, és ekkor hajózza be először a folyamot is, melynek torkolatánál 1613-ban megalapítják Új-Amszterdamot, a mai New Yorkot. A bennszülöttektől állatbőröket vásárol, úgyhogy az expedíció most kereskedői haszonra is szert tehetne. De az élelmiszer fogytán, a legénység haza akar menni. A "Félhold" – így hívják a hajót – még felmegy Meta incognitáig, akkor a matrózok hazatérésre kényszerítik vezetőjüket. December 7-én partra szállnak Dartmouth kikötőjében.
Hudsont ez a balsiker sem csüggeszti el. Talál három angol kereskedőt, akik hajót bíznak rá az északnyugati átjáró felkutatására, de csak egy feltétellel: egy másik kipróbált tengerésznek, név szerint Coleburne-nak el kell őt kísérnie. De Hudsonnak nincs szüksége ellenőrre. Április 17-én száll tengerre. Még a Temzéről visszaküldi Coleburne-t Londonba a megbízóihoz szóló levél kíséretében, és elhajózik. A legénység lázong, de azután mindenki beleegyezik a vakmerő vállalkozásba. Izlandból Grönland déli csúcsához hajóznak, és azután Frobisher nyomain Meta incognitába, melynek déli partjain széles tengerszoros nyílik meg nyugat felé. Hudson a szoros déli partja mellett halad északnyugati irányban. Július 28-án eléri a Charles-szigetet. Augusztus 3-án nyílt tengert lát maga előtt, amely beláthatatlanul terül el délre és délnyugatra. Úgy látszik, elérte célját, kitartása elnyerte jutalmát. Körülhajózta Amerikát: a Déli-tenger hullámai verődnek a hajóhoz. Megtalálta az Ázsia felé vezető nyugati átjárást. Ezzel az augusztus harmadikával, a Hudson-öböl felfedezésével zárul a kapitány naplója. Ami utána történt, azt csak a matrózok törvényszéki vallomásaiból tudjuk. Hudson vasakaratú és kíméletlenül szigorú parancsnok volt. A felfedező szenvedélye egészen betöltötte. Nem törődött sem a maga, sem emberei életével. Ha most nem fordul vissza, akkor ebben sz évben már nem lehet szó hazatérésről. A Hudson-szoros csak rövid ideig jégmentes és hajózható. Az átteleléshez nem futotta élelmiszerkészletük. Hudson az öböl keleti partja mentén délre hajózott, szeptemberben elérte a James-öblöt és november elején a jég börtönében ült egy szigeti kikötőben. A hajót a partra vonatta és felállíttatta a téli tábort. Már szeptemberben kénytelen volt elmozdítani egy ellenszegülő tisztet. A legénység csak húzódozva engedelmeskedett parancsának. Az ács vonakodott felépíteni a téli kunyhót: ő hajóács, nem
34
épületács. Most Hudson még meg tudta fékezni a lázongást, és ámbár kevés élelmiszerük volt, a telet különös nélkülözések nélkül kiállották. A vándormadár-vadászat egyszerűnek és nagyon kiadósnak bizonyult. Tavasszal azonban ritka lett a zsákmány, az élelmiszeradagokat annyira csökkentették, amennyire csak lehetett, és a kapitány kérlelhetetlen szigorúsággal felügyelt az élelmiszer szétosztására. A düh egyre nőtt, és végül félelmetes vadsággal robbant ki. A lázadók vezetője egy Green nevű altiszt volt, akit Hudson mint elhagyott árvát emelt ki a nyomorúságból, házába fogadott és szinte dédelgetett. Amint július végén az öböl ismét jégmentes lett és a hajó elindulásra feszítette ki vitorláit, a lázadók Greennel az élükön fegyverrel szálltak szembe a kapitánnyal. Csak kevés hű ember állott Hudson mellé: hat matróz és Woodhouse, a hajó matematikusa. Hudsont és gyermek-fiát a hűséges hét matrózzal együtt kitették egy csónakba és majdnem élelmiszer nélkül, csak egy puskával sorsukra bízták őket. Sohasem találtak nyomukra. Teljes sötétség lebeg Hudson és társai borzasztó vége fölött. A hajó visszajutott Angliába, de az emberek egy része a rettenetes úton elpusztult. Néhányan, köztük Green, a főkolompos, rabló eszkimők vagy indiánok fegyvereitől vesztek el, mások éhenhaltak. A többiek halakkal, tengeri madarakkal és bőrmoszatokkal tengették életüket. Végül csak borecetben felhígított csontokon rágódtak. Törvényszék elé állították és súlyosan megbüntették őket. Egy mentőexpedíció Sir Thomas Button vezetésével eredménytelenül tért vissza. Nem találták meg sem a kilenc eltűntet, sem pedig a kijáratot a Hudson-öbölből. Ez beltengernek bizonyult, egy északi csatornaszerű elágazással, a Fox-csatornával, amit későbbi átkutatója, Luke Fox kapitány tiszteletére neveztek el. (1631.) De minden kísérlet hiábavaló volt, hogy átküzdjék magukat a szigettömkelegen, amelyben Amerika északi széle szétmorzsolódik. Fel kellett adniok a reményt hogy itt északnyugati átjárót találjanak.
Azoknak a férfiaknak egyike, akik elsőnek követték Hudson nyomait, William Baffin volt. Az ő Hudson-öböli expedíciója 1615-ben bebizonyította a további előrehatolás lehetőségét. Ha egyáltalában létezik északnyugati átjáró, akkor csak Grönland nyugati partja mentén felfelé lehet azt megtalálni. John Davis három útján (1585-1587) már alaposan átkutatta a 340 km széles tengerszorost Grönland és az amerikai sarki szigetek közt egészen a 73. fokig. Útjai a sarki világ ismeretét jelentékenyen gazdagították. A felderítő munkát senki sem folytatta eredményesebben Baffinnál, aki 1616-ban a Davis-szoroson át bejárta a hatalmas öblöt, amely felfedezőjétől nyerte nevét, éppen úgy, mint a Föld nyugaton. Baffin elsőnek érte el a Melville-öblöt, a Smith-szorost és a Lancaster-szorost – olyan nevek ezek, melyeket sokat emlegetnek majd a későbbi sarkkutatásban. Baffin a helyes úton haladt. Mégis lemondott róla, hagy délnyugat felé átjárót találjon, mert
35
minél tovább jutott, annál jobban alászállott a dagály. Baffin ezért azt hitte, hogy a dagálymagasságot az Atlanti-óceán határozza meg. Ezenfelül emberei skorbutban szenvedtek, a partokat pedig az előttük elterülő jégzátonyok miatt nem lehetett megközelíteni. Visszatért tehát, és nem titkolta meggyőződését, hogy az északnyugati tengeri útról végleg le kell mondani. Ezzel ez a kérdés két évszázadra eltűnik a felfedezések történetéből. Baffin azonban kijelentésével nagyon sokat ártott saját hírnevének. Ellenfelei odáig mentek, hogy valamennyi tudósítását megbízhatatlannak nyilvánították; a legnyomatékosabban egy honfitársa, Barrow, az angol admiralitás titkára, – de szerencsétlenségére éppen abban az évben, 1818-ban James Ross angol expedíciója Baffin valamennyi felfedezését a leghatározottabban megerősítette és a nagy kutató hírnevét helyreállította.