ROBERT PEARY ELSŐ ELŐRETÖRÉSE
Nansen alig fél éve volt otthon, mikor Robert E. Peary commander, amerikai mérnök az Északi-sark ellen irányuló új haditervvel lépett elő. Peary 1886-ban a Disco-szigeten esett át a sarkkutatói tűzkeresztségen, és 1892-93-ban dr. Frederic A. Cookkal átkutatta Észak-Grönlandot. Utazásán a vadászatnál és szánkutyái ápolásánál a bennszülöttek nagyon taka-
189
rosan kedvére jártak. Hozzászokott, hogy az eszkimók tanácsait és szívességeit nagyra értékelje. Tapasztalataiból ezt a következtetést vonta le: Mitől pusztult el olyan nyomorultan annyi sarkutazó? A hidegtől és az éhségtől. Az eszkimó állandóan ugyanilyen klimatikus viszonyok közt él, nem fagy meg és nem hal éhen. Az ösztönné vált tapasztalat megtanította rá, hogy a hideg ellen védekezzék, és az Arktisz óriási vadászterületét annyira ismeri, hogy a szükséges élelmiszerekben csak egészen kivételesen szenved hiányt. Ha az európai ember itt egészségesen akar élni, bizonyos tekintetben eszkimóvá kell változnia. Ruházatban és táplálékban a legszorosabban a bennszülöttek életfeltételeihez kell alkalmazkodnia, és a létért való küzdelemben tanúsított fölényüket a magáévá tennie. A civilizáció és a kultúra azokban a régiókban csak zavaró körülmény. Az eszkimók végtelenül értékes segítségét csak az nyeri el, aki le tudja győzni magát, és az eszkimók közt eszkimóvá tud válni.
Ez a matematikai módon világos tantétel egyáltalában nem volt olyan új, ahogyan Peary gondolta, vagy – akarta, hogy gondolják. Saját földije, Charles Francis Hall, már 30 évvel ezelőtt Pearynél is nagyobb következetességgel megvalósította. Már régen polgárjogot nyert az a szabály, hogy az eszkimóknak részt kell venniök a sarki expedíciókban. Igaz, nem olyan mértékig, ahogyan Peary akarta bevonni őket. Az eszkimók támogatásáról csak kevés sarkutazó mondott le egészen, köztük mindenesetre Nansen. Ha a tétel nem volt is olyan elképesztően új, azért helyességéből semmit sem vesztett. Peary vaserélyéről volt ismeretes, és kitűnően értette, hogy hazája becsvágyát a legérzékenyebb ponton ragadja meg. "A csillagos lobogó a föld legészakibb pontján!" A siker nem is maradt el. A "Peary Arctic Club" Morris K. Jesup elnöklete alatt már 1897 tavaszán megalakult. Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy "a szabályosan megismételt expedíciók megszervezését és fenntartását elősegítse és támogassa. Ezek Peary commander parancsnoksága alatt az ő sarki kutatásait mélyítenék el, és földrajzi megállapításait tökéletesítenék. "A társaság további célja ebből következett: "Ilyen expedíciók eltartására pénzt gyűjteni és kezelni és általában Peary törekvéseinek megvalósításához anyagi eszközöket adni, hogy elérhesse a nyugati félgömb legészakibb pontját."
Az Arctic Club működésére jellemző, hogy a társaság nem az északsark-kutatást általában, vagy legalább az egész amerikai kutatás támogatását tűzte zászlójára. Nem egy eszme, hanem egy személy szolgálatába szegődött. Pearyvel az északsarki kutatás területére új elem tolakodik be. Peary kétségkívül nagytehetségű, rettenthetetlen akaraterejű férfi. De csak ő maga akar érvényesülni, kutatási területére bizonyos fajta monopóliumot igényel, minden idegen fáradozást, melynek célja az övéhez hasonló, már eleve tisztességtelen versenynek minősít, kímélet és lelkiismeret nélkül minden versenytárstól meg akar szabadulni, és mint kemény üzletember az egy húron
190
pendülő szenzációhajhászó sajtó segítségével a tudományos vállalkozást lendületes Északsark-iparrá dagasztja.
A típus Amerikában a lélekrokonság révén azonnal a legteljesebb megértésre talált. Peary már 1897 nyarán a Whale-szoroshoz utazhatott, hogy 1892-93-as eszkimó barátaival értekezhessen. Lelkükre köti: húskészletekkel és állatbőrökkel derekasan lássák el magukat, hogy új expedíciójára elkísérhessék. Meg is hálálja szívességüket: a híres "ahnighite"-t, a világ legnagyobb meteoritját, a bennszülötteknek évszázadok óta egyetlen vasforrását magával viszi Amerikába. Decemberben már saját hajója volt, a "Windward." Nansen egy évvel azelőtt ezzel tért haza a Flóra-fokról.
1898 júliusában felkerekedett, valamivel korábban, mint eredetileg tervezte. Fenyegető "konkurencia" siettette. Peary mindjárt "terve és munkaterülete eltulajdonításáról" beszélt. A York-foknál a Melville-öböl mellett megtalálta a hű eszkimókat. Férfiak, nők és gyerekek, kutyáikkal és egész mozgó vagyonukkal együtt a hajóra szállásolják be magukat. Először a Baffin-öböl gazdag cetterületein rendeznek vadászatot. A "Windward" augusztus 13-án a jégrajjal való heves harcok közt a Smith-szoros jégkorlátján át utat tör, a nyugati Kane-medencébe behatol, de csak a Mária Hercegnő-öbölbe jut, és itt befagy. A jégnyomások a hajót olyan fenyegetően veszik harapófogójukba, hogy végzete megpecsételtnek látszik, és minden élelmiszert a legsürgősebben a jégre szállítanak.
Amíg a nap világít, Peary az őszt eszkimóival együtt sikeres vadászkirándulásokra használja fel. A Buchanan-öbölben rozmárokat és a Grinell-földön medvéket és pézsmatulkokat ejtenek el. Közben Peary a Grinell-föld ismeretlen partvidékét tudományos pontossággal térképre veszi. Október 20-án a nap eltűnik. Most az eszkimóknak szánokat kell szerkeszteniök. Minden hónapban holdtölte idején a húskészletek fölöslegét északra szállítják, ott majd raktárakat állítanak föl, és a tavaszi expedíció számára "iglu"-kat, hóházakat építenek. Peary rögtön a nap visszatérése után egyenesen az Északi-Sarkra akar indulni – hatalmas darab út, 11 szélességi fok. Ehhez nemcsak bátorság és erély kell. Szükséges, hegy a szerencse is a vakmerő kalandor mellé szegődjék.
A Kane-medence és a Kennedy-csatorna mentén több útszakaszon raktárakat állítanak fel, és december 4-én 3300 font élelmiszert és egy tömeg kutyaeleséget a Richardson-öböl északi oldalán elterülő Wilkes-fokhoz szállítanak. Rettenetesen fáradságos munka; a szánakat és a rakományt a szétroncsolt jégtáblákon át órák hosszat hátukon kell cipelniök. Az utolsó raktárnak tulajdonképpen a Lawrence-foknál kellett volna felépülnie, de egy eszkimó megszökött. Ha ez megismétlődnék, az egész expedíció veszélyben forogna. Peary tehát üres számmal, 8 kutyával és egy eszkimóval a szökevény után indult, beéri és a hajóra hurcolja. December végén halvány holdfénynél
191
fekete szolgájával, Hensonnal és a legderekabb eszkimókkal Fort Congerbe indul. A Greely-expedíciónak ezt a korábbi otthonát északsarki előretörése támaszpontjául akarja berendezni. Az út rettenetes: 160 kilométer a jégvadonban, fekete sötétségben, éles peremű jégtömbökön át. Az üvöltő hóviharok eltakarják a holdat. A vándorok egyetlen fedezékei a hókupacokban gyorsan megásott gödrök voltak. Lábaikat sebek borítják. Az egyik eszkimó összeroppan. Egy kísérővel és a leggyöngébb kutyákkal hátramarad, és néhány pihenőnap után megint eléri a hajót.
1899. január 9-én, miután órák hosszat kószáltak a legsűrűbb sötétségben, az összeomlott Fort Congert végre megtalálják. 15 éve élő lélek nem fordult meg itt, de a korábbi lakók mindenféle értékes holmit hagytak hátra: még kávét és cukrot is. A szánfőző utolsó szikrájával a tisztiszoba kályhájában tüzet raknak. Lámpafélét nem lehetett felfedezni, de akadt egy adag faolaj. Ezt egy tálba öntötték, kis törülközővéget tettek bele, és készen volt az olajlámpa. A fakó fény a kopasz falakon kísértetiesen suhant el. De a kályhában tűz duruzsolt – végre melegség és nyugalom!
De az öröm nem tartott sokáig. Peary kellemetlen felfedezést tett. Minden lábujja elfagyott! Szárnyaló tervei összetörtek. Az Északi-sarkhoz? Először vissza kellett mennie hajójához, hogy az elfagyott ízületeket amputáltassa. De még odáig is hogyan juthat el? Mint nyomorék, s rettenetes úton, a téli éjszakában! Ez mindnyájuk számára biztos halál. Nem volt más lehetőség: egyelőre Fort Congerban kellett maradniok, hogy a napfényt bevárják. Két hónap kárba vész vele, valószínűleg az egész expedíció meghiúsul! A cél elérhetetlen! Legalábbis majdnem emberfeletti türelempróba.
Peary kiállotta. Rettenetes hetek következtek, tele testi fájdalmakkal és marcangoló türelmetlenséggel. Végre február végén megjelent az első napfény. A hű eszkimók a szánra kötötték, lábát pézsmaökörbőr-rongyokba kötötték, és délre mentek beteg főnökükkel. 10 nap alatt elérték a "Windward"-ot. Március 3-án amputálták Peary lábujjait. Úgy látszott, az észak-sarki expedíció befejeződött.
De már április 19-én 10 emberből, 50 kutyából és 7 szánból álló új csapat indult északra Fort Congerbe. Velük maga Peary is! Sebei csak félig gyógyultak be, és ő maga a hosszú betegágytól annyira gyönge volt és merev, hogy úgy kellett a szánon szállítani. Grönland északnyugati partjának tervezett átkutatását egyelőre feladta. Eszkimóit elküldte, hogy pézsmatulkokra vadásszanak. A "Windward"-ra elég jó állapotban érkezett. Rögtön, amint a jég megnyílt, a fedélzetre ment valamennyi eszkimó, és a hajó az egész expedíciót a grönlandi part mellett fekvő Etahba hozta. Itt fóka és cethalvadászatokkal új téli készletet szereztek be, azután a hajó kijavításra visszament Amerikába. Peary Etahban telelt át. Ami az idén lehetetlenné vált – jövő tavasszal újra megkísértik!
192
Az 1900. év alig kezdődött meg, Peary eszkimóival és kutyáival már Fort Conger felé menetelt. Az út hosszú volt odáig, és az idő sürgetett, mert a nyár feltöri a sarki jeget. Egy szánkirándulás a tengerjégen csak március elejétől legkésőbb május elejéig volt lehetséges. És ebből az időből egy napot sem volt szabad haszontalanul elvesztegetniök. Hóviharok és blizzardok gondoskodtak késlekedésekről; kedvezőtlen időben egy eszkimót sem lehet rábírni, hogy a védő iglut elhagyja. De ha minden számítás meghiúsul, a második északi menet akkor sem lesz hiábavaló. Még mindég megmarad Grönland északi partja. Ott még nem járt ember, teljesen új föld, és a kutatókat már régóta csábítja.
A Fort Congerból való elindulást április 11-én hóviharok késleltették. Az emberek a Robeson-csatornán túl a jégláb körül jégcsákánnyal és baltával nagy nehezen utat törtek. Már itt fenyegetően sok nyílt vizet találtak. A friss jég annyira bizonytalan volt, hogy a tapogatódzó és elcsúszó hótalpak alatt meghajlott, és a szánoknak sok késlekedéssel ösvényt kellett keresni. Minden pillanat halálos veszéllyel fenyegetett, és ezt a véggel egyébként elég közömbösen szembenéző eszkimók idegei sem bírták el. Kettőt közülük élelmiszerrel vissza kellett küldeni Fort Congerbe.
A Bryant-foknál Peary a nélkülözhető poggyásszal valamennyi eszkimót elbocsátotta, csak a néger Hensont, három szánt és 16 kutyát vitt magával. Május 8-án Lockwood gúlája előtt állt. Ezen a ponton eddig még senki sem hatolt túl. Peary a 18 évvel azelőtt elhelyezett tudósítást dobogó szívvel olvasta, és értesítést tett hozzá a maga expedíciójáról. Azután teljesen új földre lépett. Sikerült Grönland szigetjellegét kétségbevonhatatlanul megállapítania. Május 20-án elérte a legészakibb csúcsot; Bridgemann-foknak nevezte el. A part innen az Independence-öböl felé délkeletre vonult. Május 22-én a Bridgemann-foktól délkeletre még egy kis ismeretlen szigetet fedezett fel. Clarence Wickoff-szigetnek keresztelte el. A fokról Grönland legészakibb hegyét észlelte. Már 1895-ös szárazföldi útján láttat, és Mount Wistornak nevezte el. Így grönlandi felfedezéseinek gyűrűje majdnem rés nélkül bezáródott. Útja végpontjától keletre egy Wickoff-szigeti kőgúlában tudósítást helyezett el eredményeiről, és majdnem teljesen élelmiszer nélkül, erőltetett menetelésben tért vissza. De a siker mellett egy kis csalódás is érte. Május 15-én a Bridgemann-foktól még egyszer előretörést kísérelt meg északra, de csak a 84. fokig jutott. A sötét vízég, a nyílt sarki tenger tükre előtte terült el. A már töredékes tengeri jégen azonnal meg kellett fordulnia. Világos, hogy egy északsarki expedícióra Grönland partja nem ad megfelelő alapot.
1900. június 10-én szerencsésen megérkezett Fort Congerbe.
Amikor visszatért délre, Pearynek megvolt az az öröme, hogy megölelhette feleségét és kisleányát. A teljesen újra felszerelt "Windward"-dal Amerikából Etahba jöttek. A Payer-kikötőben teleltek át. A következő nyáron
193
a hajó az eszkimóknak segített cetekre vadászni és azután visszatért Amerikába. Peary Etahban maradt, hogy a Sark ellen újabb támadást készítsen elő.
1902. március 6-án megint útnak indult. Új szánt szerkesztett, "a hosszú kígyó"-t. Tíz válogatott kutyát fogott eléje, és útszakaszról útszakaszra, igluról iglura, a már ismert úton Fort Congerig haladt. Innen azonban balra kanyarodott, fel a Grant-föld partjához, a Wrangel-öblön túlig, és április 2-án, heves hóviharok után a Hecla-fokra ért. Itt, a 83. fokon három pézsmatulkot ejtettek el.
Négy nap múlva Peary megkezdte az új támadást az Északi-Sark ellen. Szolgájával, Hensonnal és három eszkimóval átküzdötte magát a partot védő hatalmas jégbástyán, hagy a jégrajt elérje. A kis karaván szaggatott vonalban észak felé cirkált, egy szilárd jégtáblán hókunyhót épített, és a szánokat a régi jégtörmelékre húzta. Egy blizzard – a sarkvidék rettenetes tavaszi vihara – támadta meg őket, a jégsíkot szétszakította, és mindenütt nyílt vízcsatornákat hagyott hátra. Peary embereivel együtt egy jégtorlasz mögött keresett oltalmat. A jégtorlasz hangos dörgéssel repedt szét, és közvetlenül az iglu mellett vízcsatorna szakadt fel. Pearyék a legkeskenyebb helyen még éppen át tudtak kelni. De két nap múlva a jégtömegek mozgása következtében olyan hatalmas jégtorlaszok keletkeztek és tornyosultak elébük, hogy előbbrejutásra nem lehetett gondolniok. "A játéknak vége" – írja 1902. április 21-én naplójába Peary. "Utolsó 10 évem álma szétfoszlott. Éjszaka kiderült, és ma reggel tovább haladtunk. Mély hó. Két kis régi jégtábla. Azután újra egy útszakasz régi görgelékkel és mély hóval. Minden továbbhaladás meghiúsult, tábort üttettem. Addig harcoltam, amíg tudtam, és azt hiszem, bátor küzdelem volt. De a lehetetlent én sem tudom véghezvinni." Peary a 84°17'-ig jutott el – két fokkal Nansen alatt maradt.
Az emberek és a kutyák Fort Congerbe halálra fáradtan érkeztek. Innen továbbmentek Etahba. A "Windward" Peary feleségével és gyermekével megint eljött, és Grönland északi partja felfedezőjét 1902. augusztus 5-én hazavitte. Pearyné volt az első asszony – az eszkimóhölgyeket természetesen nem számítva – aki ilyen magas szélességi fokot elért, sőt ott át is telelt.
Közben Pearynek valóban "konkurenciája" akadt. Az első olasz sarki expedíció 1899. június 12-én Norvégiából szállt tengerre. Egészen más munkaterületet tűzött azonban ki, mint Peary. Kiindulópontnak a Ferencz József-földet választotta. A "Stella Polaris" expedíciós hajó szánjai Payer Fligely-fokától – vagy még inkább a Petermann-földről, vagy az Oszkár Király-
194
földről, ha ugyan ezek egyáltalán léteznek és ha ők eljutnak odáig – próbálják majd elérni az Északi-sarkot. A vezető egy spanyol királyfi, az olasz tengerészet akkori hadnagya, Lajos Amadeusz abruzzói herceg, 26 éves edzett sportember. Az alaszkai Elias-hegyet elsőnek mászta meg, és egy földkörüli utazás lelkes és kalandvágyó kutatóvá avatta. A "Stella Polaris" legénysége az olasz hadsereg és tengerészet tisztjeiből, olasz hegymászókból és norvég jeges-tengeri hajósokból toborzódott. A felszerelés minden eddigi teljesítményt felülmúlt, és 4 évre volt kiszámítva. És a "Stella Polaris"-nak rendkívüli módon kedvezett a szerencse: a Fligely-fokot, a Ferenc József-föld északi csúcsát már július 27-én, nagyobb nehézségek nélkül elérte. Északon a tenger olyan jégmentes volt, hogy a Petermann- és az Oszkár Király-földig is elúszhattak, ha ezek a földek mutatkoztak volna. Csakhogy nem lehetett felfedezni őket, és Payer magas északi partjai légtükrözésekké foszlottak szét. A "Stella Polaris" tehát a Teplitz-öbölben a Fligely-foktól délnyugatra, az Alka- és Oszlop-fok közt vetett horgonyt. De a sziklás part közvetlen közelében vihar támadta meg és harcképtelenné tette. Egy nagy, vízszint alatt lévő lék arra kényszerítette a legénységet, hogy a hajót a legsürgősebben kiürítse. De horgonyokkal és kötelekkel biztosították; itt befagyhatott, tavasszal pedig megpróbálják kijavítani. A legénység két nagy sátorban a parton táborozott. Az expedíció bőségesen el volt látva mindennel, ami az addigi tapasztalatok szerint ez Arktiszban nélkülözhetetlennek és célszerűnek látszott. Friss húsban sem volt hiány. Így a legkisebb betegség nélkül megúszták a telet.
De az 50. fokig leszálló rettenetes hideg ellen ők is csak a hagyományos módon védekezhettek. A hercegi vezető lett az egyik első áldozat. A kutyák betanításánál néhány kísérőjével, köztük Cagni kapitánnyal, eltévedt a jégen, a sűrű ködben órák hosszat kereste hajóját, közben Cagnival együtt egy jégszakadékba esett, és menekülésüket csak egy csillagnak köszönhették. A csillag egy ködszakadékon át néhány pillanatra felragyogott és megmutatta ez utat. A "Stella Polaris", a hajó neve szimbólummá lett. De a parancsnok két ujja elfagyott, és februárban le kellett vágni őket. Az északsarki utazásra tehát Lajos Amadeusz alkalmatlanná vált, mert a sebek az embertelen hidegben nagyon lassan gyógyulnak. A várható fáradalmaknak csak teljesen ép ember teheti ki magát, ha nem akar társainak kerékkötője és végzete lenni. Lajos Amadeusz nehéz szívvel elhatározta, hogy a szánexpedíció vezetését Umberto Cagni kapitánynak adja át, aki a közös kalandból szerencsésebben szabadult. A szánexpedícióra a herceg új módszert fedezett fel, ami elárulta a tapasztalt sportembert. Három szakaszban, lehetőleg sok kutyával és 10-12 emberrel kell a kirándulást végrehajtani. Az első csoport 15 nap múlva, a második 30 nap múlva visszafordul. A harmadik szakasz a tulajdonképpeni sarki osztag. Ez a szakasz a két másik csoport legmagasabb teljesítőképességű embereiből és kutyáiból egészül ki, és még 20 napig halad észak felé. A tíz
195
ember és a 104 kutya élelmiszerét is az előbb leírt időszakaszokhoz képest osztották be. Greely és Nansen tapasztalatai adták a mintát. Pemmikán, húskonzervek, vaj, kávé – és teatáblácskák, húskockák – mindent bőséges adagokra osztottak. Ruházat, hálózsák, selyemsátrak, primuszfőző és így tovább – mintaszerű rendben várták a szánút megkezdését, és a 13 szánból álló karaván már 1900. február 21-én északra indult. De két nap múlva vissza is tértek: rettenetes idő tartóztatta fel őket. Az első éjjeli táborozáskor a hideg olyan mélyre szállt, hogy több ember rosszindulatú fagybántalmakat kapott. Cagni maga egy jégcsatornába zuhant, ruhái a testére fagytak. Még túl korán volt. Három hét múlva, március 11-én az expedíció másodszor is elindult. Lajos Amadeusz herceg két emberrel a jégrajig elkísérte őket, azután a 13 szán lelkes "Evviva!" kiáltások közt 28 fokos hidegben eltűnt a ködben. A visszamaradottak még sokáig néztek utánuk, és komor hangulatban, aggodalmas szívvel tértek a sátorba vissza. A naponként való munka szabályossága az aggodalmas feszültséget elzsongítja. Nem kínozza majd őket a gondolat, hogyan végződik a veszélyes vállalkozás.
A sarki jég a vándoroknak lépten-nyomon súlyos nehézségeket okozott, de derekasan előrejutottak. Cagni március 23-án a kapott utasítások szerint az első csoportot visszaküldte a Teplitz-öbölbe. Az osztagnák három tagja volt: gróf Querini tengerészhadnagy, Henrik Stökken gépész és Ollier turistavezető. Cagni két szánt és gazdag felszerelést adott neki. A Rudolf Trónörökös-föld a Fligely-fokkal még halványan idelátszott a messzeségből. Lajos Amadeusz hókunyhót építtetett ott, s onnan kutatta át naponta távcsövével a tömbjég minden pontját. Szükség esetén a segítő osztag azonnal útrakel – a három embernek hat nap alatt meg kell érkeznie.
A hat nap elmúlt. De hiába lesték óráról-órára az első csoport visszatérését, – az élettelen jégben semmi sem tűnt fel. A jég vonulása talán nyugatra, egy másik szigetre hurcolta őket? Szerencsétlenség érte a három vándort? Vagy az egész expedíciót? Az első csoport élelmiszere legfeljebb április 5-ig elegendő. Ezen a napon pompás derült idő volt, Nansen Hvidten-földjét, a Liv- és az Éva-szigeteket pontosan meg lehetett különböztetni. De észak felől a szemhatáron a legkisebb mozgó pont sem bukkant fel. Már elérkezett az idő, hogy a második csoport visszatérjen. Ehhez tartozott Molinelli ezredorvos: őt nem szívesen nélkülözték. Minden dombon őrszemek álltak, a távcsöveket kézről-kézre adták. De nem történt semmi sem.
Április 18-án éjszaka a tábort hirtelen riadó veri fel. "Cardenti hajósinas megérkezett!" – jelentik. Cardenti? Ő a második csoporthoz tartozott, de Cagni valószínűleg már az elsővel visszaküldte. De nem volt az első csoportban – nem tud róla semmi mást, minthogy idejében elindultak, és már régen itthon kellene lenniök. Ő a második csoporthoz tartozik. Az osztag a jégrajon egy széles vízcsatorna előtt vesztegel és csónakra van szüksége, hogy
196
továbbhaladhasson! Cardenti egy félig elszakadt kajakon szerencsésen átjutott és segítséget akar vinni. Levelet is hozott Cagni kapitánytól. Míg a csónakot a jégre hurcolják, a herceg elolvassa a levelet: látszólag minden rendben – Cagni négy emberrel és hat szánnal még 20 napig vagy talán tovább is előrehalad, és a sikerben nem kételkedik, bár a jég dél felé erősen visszahajtotta. Egészségük kitűnő. De az első csoportról nincs benne szó! A második csoport nemsokára biztonságban lesz. Az elveszettekről semmit sem tudnak. Mindenfelé segélyexpedíciók indulnak, és a déli szigeteket átkutatják, sehol sem találnak a legcsekélyebb nyomra! Emberi számítás szerint a három embert fenyegette a legkisebb veszély, és közvetlenül céljuk előtt mentek tönkre – semmi kétség többé –, a fehér halál elragadta első áldozatait.
Közben Cagni rendületlen kitartással észak felé menetel. A jégvonulás ugyan a sarki osztagnak szinte a lába elől nyeli el a kilométereket. De azért április 20-án eléri Nansen legmagasabb szélességét. A 20 nap letelt, Cagni még ötöt kockáztat, és április 25-én Nansen rekordját, ha kevéssel is, túlszárnyalja: 86°40', az előbbi 86°34''-hez! Kicsiny különbség, de azért mégis diadal! És most vissza, mielőtt a nap és a tavaszi viharok nappal és éjszaka a jeget teljesen járhatatlanná teszik.
Már a jég fenyegető mozgásban zajlik. A szánok órák hosszat csetlenek-botlanak a jégtáblákon – és hirtelen észreveszi Cagni, hogy körben keringett. Újra tegnapi szánnyomai előtt áll! A jégtáblák egymásra tornyosulnak, azután kilométer hosszú tavak képződnek és ezeket meg kell kerülniök – a hegymászók botjukkal és jégcsákányukkal elől haladnak. Az utat méterről-méterre járhatóvá kell tenniük. Cagninak elfagyott egy ujja, és rettenetes fájdalmak gyötrik – orvos, műszerek, fertőtlenítő eszközök nincsenek – maga vágja le a gennyesedő húst és az élettelen csont egy darabját. Az operáció három óráig tart, és a három bajtársat még jobban próbára teszi, mint a beteget. A kínszenvedés minden második nap megismétlődik. A kutyák egy részét már levágták. A petróleum majdnem elfogyott – takarékoskodjanak? Most egyenek nyers pemmikánt, vagy később nyers kutyahúst? Május végén még mindig a jégrajon harcolnak a jég vonulása ellen, nyílt csatornák jéggöröngyein bukdácsolnak, vagy várnak, míg a Jég újra bezárul, és a friss jég elbírja őket. Amellett az áramlat a vándorokat szakadatlanul délre sodorja – a Fligely-fokot már biztosan régen elhagyták. Végül Cagni egészen a jégvonulásra bízza magát. Június 21-én eléri az első szigetet, a Hazley-szigetet. Innen az Omanney-szigethez vergődnek. Most végre szilárd földet látnak és tájékozódhatnak: a Rudolf Trónörökös-földnél jóval mélyebbre jutottak.
Jégiszapon át elérik a Böhm-fokot, és június 23-án megint arra a partra lépnek, ahol fönt nyugaton majd megtalálják téli szállásukat. Az Alka- és Oszlop-fok közt meredeken lezuhanó gleccser még nyaktörő útszakasz. De inkább itt járnak szerencsétlenül, minthogy még egyszer kimerészkedjenek a tenger-
197
jégre. Hiszen már majdnem nyílt vízen haladtak. A gleccser magasságában köd lepi meg őket. Újra a már egészen szétrongyolt sátorba kuporodnak.
A köd végre felszáll. "A sátrak", – kiáltják valamennyien, szinte egy torokból, és futni és kiabálni kezdenek, a zászlót lengetik – a "Stella Polaris" békésen hever előttük, mint első búcsúzásukkor két hónapja. Megélénkül a part, fekete pontok mozognak és a kimerült emberek elé sietnek – "Evviva!" harsog a távolból – közelednek, megérkeztek! Kézszorítások, ölelések, üdvkiáltások – aztán tompa szünet. "Querini csoportja nem tért vissza", mondja vonakodva és halkan a norvég Hans Dahl. A megérkezettek értetlenül néznek rá – aztán némán lehorgasztják fejüket.
A kijavított "Stella Polaris" augusztus 16-án horgonyát újra felszedi és a Flóra-fok felé hajózik. Mindenfelé nyomoznak, vajon az eltűntek nem jutottak mégis délre és nem menekültek-e valami partra. Élelmiszerraktárakat helyeznek el és híreket hagynak hátra. A jövő évben másik hajó jön az eltűntekért, hogy a talán még mindig élőket hazavigye. A "Stella Polaris" szeptember 6-án Tromsőben szerencsésen kikötött – Querini és kísérői nyomát nem találták meg soha.
AZ ÉSZAKI SARK KÖZVETLEN KÖZELÉBEN
Az olaszok sikere ugyan szerény volt, de Peary becsvágyát újra feltüzelte. Alig ért haza a "Windward", a Peary Arctic Club megbízást adott egy új gőzös építéséhez, Peary tervei szerint. A "Roosevelt", ellentétben a "Fram"-mal, karcsú és keskeny volt, hogy a jégraj elől könnyebben kitérhessen és a vízcsatornákon átkígyózhasson. A hajótestrész a tőkétől felfelé mélyen hátranyúlt, a jégperemre föl kellett tolódnia és azt súlyával összetörnie. 1905 nyarán a "Roosevelt" harcra készen várakozik az ütközetre, szénnel és óriási készletekkel színültig megrakva, és július 28-án északra vitorlázik. A Melville-öbölnél horgonyt vetett, és mint az előbbi vállalkozásnál, Peary eszkimó barátait a fedélzetre vette.
Az "Erik" segélyhajó először vadászkirándulást rendezett, hogy bőséges cethúskészletet gyűjtsön. Miután mindent a főhajóra szállítottak, a "Roosevelt" 20 főnyi legénységgel, 40 eszkimóval és 200 kutyával a Kane-medencén át továbbhajózott. Az új hajó teljesítőképessége bevált. A mindig elzárt Kennedy- és Robeson-csatornán át egészen a Grant-föld északi partjáig simán eljutott. Csak a Sheridan-foknál fagyott be. Az új északsarki expedíció támaszpontja ez alkalommal jóval északabbra tolódott, messze túl a 82. szélességi fokon.
A vadásztársaságok minden irányban útra keltek, az eszkimók sátraikkal és ingóságaikkal a kutyaszánokon, amint azt már régen megszokták. Nyulat és pézsmatulkot tömegestől ejtettek. A bennszülöttek a Grant-föld belsejé-
198
ben lévő Hazen-tóhoz mentek, hogy mázsaszámra zsákmányolják a lazacpisztrángot. Még egy idáig ismeretlen vad is került Peary fegyvere elé: rétiszarvas, hófehér, a hátán sötéten pettyezett bőrrel és gyönyörű aganccsal. Úgy látszik, a ritka sarki állatok egyedüli hazája a Grant-föld. Több, mint ötvenet ejtettek el belőlük.
A téli viharok és jégnyomások a "Roosevelt"-et keményen szorongatták, a part félelmetes jégtábláihoz préselték és végül a partra tolták. Izgalmas, válságos órák, amikor a hajó a zajlásba jutott. Az egész rakományt éjjel-nappal végzett szakadatlan munkával biztonságba helyezték a parton. De a hajó derekasan kitartott, és a hosszú téli éjszakán át a tenger szegélyén fantasztikusan befagyva vesztegelt. A "Szem", a hajókonyha lámpája egyenesen északra nézett. Az idén a jégviszonyok rendkívüliek voltak. Még november 15-én, amikor az éjszaka régen megkezdődött, heves déli szelek feszítették szét a jeget, és a hajót széles vízöv vette körül. A valóban heroikus jégvidék látványa megrendítő volt. Peary a következő képet rajzolja róla:
"A ragyogó holdfény, a feketéskék, néhol ezüstös felhőkkel behintett ég, a hó halott fehérsége, a sötétfekete víz, a szárazföld kísérteties alakulata, a "Rooseve1t" lámpájának keskeny sárga sávja – és hogy a kép megelevenedjen, a szél zúgása, amely még a zajló jégen is meleg szellőt hozott magával, a jégtalpon játszó eszkimógyerekek kiáltásai, a jégcsatorna széleit csapkodó hullámok moraja, a jégraj rekedt ordítása, amely visszatódult, ha a dagály a Robeson-csatorna bejáratába betört" – olyan látvány volt, hogy a karácsonykor hirtelen támadó rettenetes szökőárról [erős dagályról] is elfelejtkeztek. Pedig a "Roosevelt" ugyancsak nagy veszélyben forgott.
1906. február 16-án új támadásra kezdtek a sark ellen. A Hecla-fokot szemelték ki támaszpontnak. Ott menedékházat építettek fel. A menetelésre hét európait, 21 eszkimót és 120 kutyát választottak ki. Öt szakaszt alkottak, és az olasz expedíció mintájára szakaszonként haladtak, mindegyiknek megvolt a maga határozott célja: a második egy darabbal tovább halad majd, mint az első és így tovább, míg végül az utolsó a sarkig tör előre Pearyvel az élén. Az első csoport február 28-án indult el. Jókora napi menet után biztos jégsíkon hókunyhót építettek, csak addig pihentek, míg feltétlenül szükséges volt, napi jelentést hagytak hátra és tovább meneteltek. Másnap a második osztag az első nyomaiban haladt, a hókunyhót megtalálta, másodikat épített, megpihent és tovább haladt poggyászával. Mindegyik osztagnak még egyszer vissza kellett térnie és új élelmiszert hoznia. Az utolsó csapatot Marvinnal és Ryannel maga Peary vezette. "Az Északi Sarkért való harc megkezdődött" – írja Peary március 6-án. "Kint vagyuuk a sarki tenger jegén és egyenesen célunk felé törünk."
De már most a többi szakasz nyomaiban hirtelen nyílt vízcsatornák mutatkoztak. A jég recsegett és nyögött, mintha a nyugtalan tenger a pán-
199
célt teljesen szét akarná robbantani, és egyszer a feltörő jégtáblák a felépített hókunyhókat a jövevények szeme láttára rombolták széjjel. A felhalmozott készleteket a vízcsatorna szélétől még idejében el tudták szállítani, mielőtt az élelmiszer a habokba süllyedt volna. A téli jég bizonytalanságára senki sem számított.
Peary az első szakasszal március 17-én találkozott; a szakasz a Hecla-fokhoz tért vissza, hogy új élelmiszert hozzon. 18-án ez áll Peary naplójában: "Új, nagyszerű de keservesen hideg nap. A pálinka megfagyott, a petróleum fehér és ragadós. Kutyáim nagyon fáradtak és petyhüdtek. Bosszantó, hogy ilyen nagyszerű időben és ilyen pályán nem haladunk gyorsabban előre; kellemetlen, hogy hátul kullogunk, és minden pillanatban az a veszély fenyeget, hogy elvesztjük az összeköttetést. De azzal vigasztalom magam, hogy az előző osztagok jóval előttünk haladnak, vagy legalább is kellene haladniuk. Nemsokára én leszek a menet élén, ott az igazi helyem." Peary növekvő türelmetlenséggel számlálta a napokat. Az igluknál legszívesebben meg sem pihent volna – csak tovább, tovább! "Ma éjjel", írja egyszer, "alig tudok aludni. Csak már a kutyák eléggé kipihenték volna magukat, hogy megint felkerekedhessünk. Mindig arra kell gondolnom, hogy képes leszek-e elviselni, ha valami legyőzhetetlen akadály, nyílt víz, áthatolhatatlan jég, vagy óriási havazás most térít ki pályámból, amikor minden olyan jónak ígérkezik."
Még jó ötnapi menet, azután előtte állott az akadály: széles jégszakadék, ahonnan sötét tengervíz tajtékzott elő. Átjutni lehetetlen! És ha az elülső osztagok túljutottak rajta, mi lesz velük! Nem maradt más hátra, mint hogy egy hókunyhóban berendezkedjenek és teát főzzenek. Egyik eszkimó kutyaugatást hallott. Peary kisietett, és messziről látta, hogy Bartlett kapitány közeledik, a második osztag vezetője. És egyre több sötét alak bukkan fel: a három elülső osztag összetalálkozott a hatalmas csatornánál. A csatorna a sark felé haladó utat nyugatról keletre átvágta, tovább, mint amennyire a szem követni bírta. Mit tegyenek? Peary egy jégdombról látni vélte, hogy a vízi út északi jégpereme lassan nyugat felé mozgott. A csatorna talán bezáródik az éjszaka folyamán! Őrszemeket állítottak fel. Azonnal jelenteniük kellett, ha a jégszélek valahol olyan szorosan összezáródnak, hogy át lehet kelni. A többiek az egyik közeli igluban ütöttek tábort.
Az éjszakai őrszemek némák maradtak. Hét teljes, pótolhatatlan napon át Peary és emberei a "Hudson-River"-nél vesztegeltek. Az ellenséges vízcsatornát akasztófahumorral így keresztelte el. Akkor végre a tátongó jégseb annyira bezárult, hogy megkockáztathatták az átkelést. Csak tovább – amit elvesztettek, be kell hozniok, mielőtt teljesen elkésnek! De az alattomos jég újra mozgásba jött. Éppen egy iglut építettek, amikor hangos pattanással megrepedt a jég. A szakadék másnapra befagyott. A menetelés tovább folyt életre-halálra. Mikor fenyeget a legközelebbi holdtölte? Akkor
200
szökőárral kell számolniuk. És hol marad az utánpótlás? Még nyoma sincs: valószínűleg a "Hudson-River" előtt áll tanácstalanul és nem tud átjutni! A rettenetes sejtelem napról-napra mindinkább bizonyossággá válik.
Peary még nem vesztette el bátorságát. Április 7-én félbeszakadt a hófúvás. Nansen évekkel azelőtt ezen a napon érte el legmagasabb pontját. De a nyugalom csak vihar előtti csend. A szabadba egy lépésnyire sem távozhattak. Megint napok telnek el kínos tétlenségben. Az élelmiszereket kiszámítják, az adagokat csökkentik. Még egyszer előre! Április 21-én derűs az idő. A megfigyelések szerint elérték a 87°6'-et: egy fokkal jutottak északabbra Nansennél, Cagnit 3/4 fokkal szárnyalták túl. Legalább a rekordot megdöntötték.
Peary újra tovább akart indulni, de látja társai sötét arcát. Csak néhány kutya volt még életben. A legtöbbet leölték, és a néhány megmaradt állat is csontvázhoz hasonlított. A szánok már kiürültek. Peary látta maga mögött a zajló jeget, amelyen átkeltek. A "Hudson-River"-re gondolt és arra, hogy a folyó a visszavonulási utat talán már régóta elvágta. Belátta, hogy a húrt nem szabad túlfeszítenie, és parancsot adott a visszavonulásra.
Hamarosan kiderült, hogy éppen így kellett határoznia. Rátaláltak a régi nyomra, de túlontúl könnyűek a szánok, mögöttük a halál leselkedett – tehát erőltetett menetben vissza! Ha megint vesztegelniök kellene – ha egy blizzard visszatartaná őket – ? Két napon át száguldottak a vakító hótakarón. A harmadikon megpihentek – a "Hudson-River"-nél. A hatalmas csatorna közben körülbelül félmérföldnyire szélesedett! Akármennyire is kutattak, keskeny átkelő helyet sehol sem találtak sem le-, sem lefelé. Kompként szolgáló jégtáblát sem fedezhettek lel. A biztos jégrajon hókunyhót építettek és vártak, vártak. Mást nem tehettek. De meddig kell várniuk?
Az élelmiszerek fogyni kezdtek. A kutyákat egymás után ölték le. Ha az utolsóra kerül a sor, vége az eleségnek; mitévők legyenek? A kályhába való petróleumot elhasználták. A szánok tűzifát szolgáltattak, másra úgysem lehetett használni őket. Igaz, hogy a kutyapecsenye elég sovány, de az embertelen hidegben a meleg étel nagyszerű élvezet, és talán utoljára volt részük benne. Komoran meredtek az előttük sötétlő tengerszorosra és aggodalmasan figyelték a jég ropogását és pattogását. A jég néhol, mind nagyobb közelségben, erős lármával tört fel, és a vándorok jégtábláját hányódó szigetté változtatta. Egy reggel – már nem is számolták, hányadik volt – hangos kiáltással két eszkimó sietett feléjük. A tábortól néhány mérföldnyire friss jég képződött a csatornában. Mindenki azonnal talpon termett. A hócipőt szorosabban kötötték fel, mint máskor, mindenki tudta: megérkezett a döntő pillanat, a küzdelem életre-halálra megy, egy bukás vagy rossz lépés és mindennek vége. A legkönnyebb és legtapasztaltabb eszkimó haladt elől, a többiek messze elnyúló láncban követték. Egy szó sem esett, mindegyik maga elé nézett
201
hótalpára és csak a következő pillanatra gondolt. A megállás biztos halál. A hótalpak lassan és egyenletesen, szakadatlanul egymás mellett csúsztak, minden lépésnél hullámmozgás terjedt végig az iszaposan nedves jégkérgen. A fekete tengervizet, a rettenetes mélységet lábuk alatt látták. "Nyíltan bevallom" – jelentette ki utóbb Peary –, "ezeket a perceket másodszor nem szeretném átélni. Egész sarki munkánk alatt ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor megrendült hitem a sikerben. Körülbelül a csatorna közepén, a hótalp hátsó csúcsával kétszer egymás után beszakadtam; átvillant agyamon: most vége. És amikor később egyikünk a sorban elkiáltotta magát, önkéntelenül mormogtam: "Isten legyen hozzá irgalmas! Ki lehet az?" De nem mertem szememet hótalpam állandó, egyenletes siklásáról felemelni. A hótalp csúcsa átlátszó jéghullámot idézett elő és elbűvölt szememet magához szögezte."
Így jutott át mind a nyolc, az is, aki felkiáltott. Ő is éppen úgy, mint Peary, beszakadt hótalpa csúcsával. Amikor hótalpaikat leoldozták és hátranéztek, útjuk nyoma már elmosódott, a jég mozgásba jött – valamivel később egy lépést sem tehettek volna.
A csatornán innen voltak tehát. De korábbi nyomukból semmit sem tudtak felfedezni. Rettenetes jégmező szélén találták magukat, a tömbök vad összevisszaságban, "kis kövezetkockáktól a washingtoni Fehér Ház kupolájának nagyságáig", ahogyan Peary mondja. Ezen a jégvadonon át kellett utat törniök. Lábuk alig vitte őket, botladoztak és bukdácsoltak, megint felkeltek és nem törődtek a fájdalmakkal. Az éhség űzte a kimerülteket. És a második nap végén mintha álomkép tűnt volna fel előttük: csak a távoli látóhatár felhői voltak? Nem. Finom, még párában elmosódó hegyvonalak, csúcsok árnyvonalai – Grönland! Az eszkimók rémült szemeket meresztettek. Peary el volt rá készülve. A jégvonulat a nyugati félgömbön kelet felé mozog, ellentétben azzal a vonulással, amire Nansen bízta rá magát. De csak a "Hudson-River"-től északra elterülő jégsík tolódott el, az innenső parti jég egy helyben maradt. Ezért nem találtak rá a régi nyomukra. Az messze nyugaton maradt, míg ők Grönland felé haladtak. Ott a menekülés partja. Ott találnak vadat. Az eszkimók éles szimatában feltétlenul megbízhattak. Csak még egy utolsó erőfeszítés! De a földet mintha elvarázsolták volna: minden éjszakán messzebbnek látszott. Vajon a jég vonulása okozta ezt? Peary nem tudta megállapítani. De végül a vonalak a látóhatáron mégis élesebbek lettek, már kivehették a partot, a jégtalp előtt állottak. Még egyszer minden erejüket összeszedték, azután Peary szilárd földön állt hűséges csapatával. Alig egy óra múlva négy nyulat ejtettek el. Nagyszerűen ízlettek, a "só és tűz fényűzése nélkül is."
De az imént a partraszálláskor valami talányosat észleltek: egy szánnyomot szeltek át, kétségkívül friss nyomot! Mit jelenthetett ez? És a nyom-
202
ból ki lehetett olvasni: egy könnyű kutyaszán errefelé vette útját, emberek lépései követték, szabálytalanul, négy ember! Nyilvánvalóan férfiak: úgy látszik, minden készlet nélkül tévelyegtek a vadonban, és már csak úgy támolyogtak előre. Utánuk! De először megpihennek, hogy maguk is némileg erőhöz jussanak. Azután néhány ember a nyomok után indult. Másnap visszajöttek és velük négy ingadozó, tántorgó alak: a "Roosevelt" négy embere, a sarki expedíció harmadik osztaga! Visszatéréskor a hajóhoz vezető úton eltévedtek, és azt hitték, hogy mindig keletre kell menniük. Három napja tartalék prémcsizmájából élt a négy ember, és az élettel már leszámolt! A csodálatos találkozás megmentette őket. Nem kérdezték, mi az a nyers hús, amit odaadtak nekik. Farkasétvággyal megették. Este az eszkimók egyszerre hat nyulat hoztak – csodálatosan gazdag zsákmány a kimerült vadászoknak. Igaz, most tizenketten voltak hozzá, meg egy tucat éhségtől vonító kutya – bizony nem sok jutott egy gyomorba.
De legalább biztonságban voltak. Az út a hajóig az eddig kiállott nélkülözésekhez képest gyermekjáték volt. Ha nem roppannak össze, akkor kényelmesen megteszik. A May-foknál, pár napi járóföldre tőlük, Peary tudott egy völgyet, ahol biztosan pézsmatulkok legeltek. Ha csak egy kis nyájra akadnak, akkor végleg megmenekült a 12 ember.
Tehát előre Nyugat felé! Előrejutottak, de olyan lassan, hogy a teljes kimerülés veszélye egyre növekedett. A hó rettenetesen mély volt. Egy szegény kutya nem bírta ki, és leölték: nyomorúságos lakoma volt. Ekkor hirtelen kiáltás hallatszott: "Vomingmuksue" – bömbölte egy eszkimó – "pézsmaökrök!" Peary éppen levetette kabátját, hogy teát főzzön. Úgy, ahogyan volt, flanellingben kirohant, kesztyűt, puskát és töltényeket ragadott, és vágtató hótalpakon a hét fekete pont felé száguldott. A pontok a fehér síkságon mozogtak. Egy szán a legerősebb kutyákkal Peary után ment. Az út hosszú volt, de oda kellett érniük. Valamennyiük élete ettől függött. Egy mérfölddel a nyugodtan legelő állatok előtt szabadon engedték a kutyákat. Vajon a lesoványodott állatokat egyáltalában rá lehet-e bírni, hogy a vadra menjenek? De már látta Peary, amint az egyik kutya megtámad egy pézsmatulkot, a tulok szarvaira kapja és a levegőbe hajítja. Peary lihegve előre rohan, lövéstávolságba, térdére veti magát, hogy csak a célzáshoz szükséges nyugalma meglegyen, és felemeli fegyverét. "Ne túl közel, Peary!" kiáltja az egyik eszkimó. De mi egy megvadult tulok a bátor csapat által legyőzött "Hudson-River"-hez képest? Lövés lövés után dördült el, és mind a hét állat a hóban hevert. A segítség éppen jókor érkezett! Most már volt ennivalójuk a hajóig. De jelentkezett a visszahatás. Peary verejtékében fürdött és flanellingben állt a rettenetes hidegben. Görcsösen reszketett. A gyorsan lenyúzott, még gőzölgő tulokbőr sem tudta felmelegíteni. A többiek közben odajöttek, tábort ütöttek és a friss húst szétdarabolták. Fehér, eszkimó és kutya, – mind-
203
egyik mohón falta a véres húsdarabokat, és Peary örült, hogy a sátorba bújhat, és ha lehetséges, kialhatja a hideglázat.
Másnap aztán tele volt a gyomruk. De a nagy tömeg nyers hústól olyan gyomorgörcsöket kaptak, hogy majdnem visszakívánták a tegnapi éhséget. Amikor végre meglátták hajót, két embert hátra kellett hagyniuk: a megerőltetéstől nem bírták tovább. A "Roosevelt" hamarosan segítséget küldött. Megint hajón! És most le a büdös bundákkal és be a fürdőbe! És azután ebéd, egy valóságos ebéd, amilyent civilizált emberek szoktak enni. És végre az ágyba, valódi meleg ágyba – és aludni, aludni, anélkül, hogy a holnapra, a sarkra, a "Hudson-River"-re gondolnának. Az utolsó osztag 1906. április 21-én az Északi-sarkhoz mégis közelebb jutott, mint előtte bármely halandó.
AZ ELSŐ, AKI ELÉRTE A CÉLT: FREDERICK A. COOK
A gazdag amerikai sportember, John R. Bradley 1907. július 19-én elhagyta a gloucesteri kikötőt (Massachusetts), hogy északi útra induljon. Tulajdonosa az Arktisz nagy vadaira, medvére és rozmárra akart vadászni. Mindennapos esemény: sem hatóság, sem földrajzi társaság, sem újságíró nem vett róla tudomást. Csak a legközelebbi barátok tudták, hogy a "Bradley" fedélzetén két ember tartózkodik, akiknek a vadászat csak eszköz egy nagyobb cél elérésére. Az egyik Dr. Frederick A. Cook, német származású amerikai, – az apa családját azelőtt Kock-nak hívták – orvos és híres sarkkutató. 1891-92-ben Pearyt grönlandi expedíciójára kísérte el, részt vett egy belga délsarki expedícióban és elsőnek mászta meg az alaszkai Mount Mac Kinley-t, ami kiváló sportteljesítmény. [Ld. a jegyzetet]
Ezután még egyszer Grönlandba utazott, ez alkalommal saját szakállára és a maga szegényes anyagi eszközeivel, hogy a föld és lakosai természetét alaposan megismerje. Egyben hasonlított Pearyhez, akit akkor már szenvedélyesen gyűlölt: őt is fűtötte és égette a nagyravágyás, hogy az Észak rejtélyét megoldja és a sarkot elsőnek érje el. Ahogy Peary – noha sohasem ismerte be – más kutatók lábnyomaiban haladt, úgy Cook viszont tőle vette át a tanítást, hogy a végső cél csak az eszkimók segítségével érhető el. Szerény fellépésével, becsületességével és őszinteségével Északon már számos megbízható barátot szerzett. Az Arktisz ismeretében, bátorságban, ügyességben és szívósságban Pearyvel mérkőzhetett. Peary csak egy pontban állott felette mérhetetlenül – kíméletlenségben és üzleti élelmességben. Cook nem értette meg, hogy a nagydob kellő megszólaltatása a mesterséghez tartozik. Reklámokról és önmaga által előlegezett babérokról tudni sem akart. Nem talált tehát Arctic Clubot, hogy hajót építsen és a költségeket előlegezze. Sajtója sem akadt, mely a sark legyőzőjének ünnepelte volna, mielőtt elhajózott hazulról. Csak egy barátja volt: Grönlandig
203
ez vitte magával a sarkkutatót. Úgynevezett felszerelése Pearyt és barátait gúnyos mosolygásra késztette volna: 1000 font pemmikán, a legszükségesebb műszerek, fegyverek és lőszer, szerszámok és nagy tömeg igen kemény diófa (hickory-fa). A saját szűkös anyagi eszközeiből beszerzett felszerelésnek felelt meg a kíséret is. A kíséret ugyanis egy emberből állt, egy Rudolf Francke nevezetű fiatal németből.
A "Bradley" a különböző észak-grönlandi eszkimótelepekhez hajózott. A bennszülöttek a gazdag amerikai vadásztrófeáit készségesen gyarapították, és barátjuknak, Cooknak is szívesen kezére jártak, hogy az Észak felé szükséges friss húskészletet beszerezze. Az év rendkívül kedvező, a jég a hajót a Smith-szorosig alig akadályozta. A "Bradley" a legészakibb eszkimó telepítvényt, Annoatokot akadálytalanul elérte. Cook sarki expedíciója támaszpontjának ezt a telepet választotta. A "Bradley" kiürítette húsélelmiszer-rakományát, Etah egész lakosságát áthozta, és szeptember 3-án visszatért Amerikába. Cook és Francke egyedül maradt eszkimókísérőivel.
Most lázas tevékenység kezdődött Annoatokban. A pemmikánládákból téli házat építettek, fazsindelyekkel és gyeppel befedték és mohával tömítették. A férfiak egy része Cook utasításai szerint szánokat ácsolt, az asszonyok bőröket cserzettek és téliruhákat öltögettek. Teázás közben a szűk ládaházikót nevető és fecsegő, mindenekelőtt azonban falatozó eszkimók töltötték meg. A középen elhelyezett kályhán rozmárhús főtt, és a bennszülött társaság alaposan nekilátott. A többi férfi Cookkal, vagy Franckével vadászaton volt, mert a 250 eszkimó és az 500 kutya rettenetes mennyiségű húst és szalonnát emésztett fel, a lámpákhoz való szalonnaolajról nem is beszélve. De az Arktisz vadgazdagsága ügyes vadászok számára kimeríthetetlen. Hét óriási agyaras cetet zsákmányoltak, ez 40000 font húst és szalonnát jelentett. Még november közepén rozmárokat szigonyoztak és rénszarvasokat és fókákat ejtettek el tömegestül. A rénszarvasbőrből hálózsákok, a fókabőrből csizmák készültek. A nyulak és a rókák puha alsóruhát és harisnyát szolgáltattak. Ilyen foglalatosságok közben a 4 hónapi sarki éjszaka gyorsan tovaszállt. Cook az első élelmiszerraktárt a Smith-szoroson túl elterülő Sabine-foknál már januárban felállíttatta. Egy második szakasz eszkimót a Fogler-öbölhöz küldött, hogy pézsmatulkokra vadásszanak és hogy várjanak rá. Ő maga 1908. február 19-én indult el a Sabine-fokra. Franckének az értékes nyersbőr-, cetagyar- stb. készletek gondozására Annoatokban kellett maradnia.
Sarki vándorútja kiindulópontjának Cook a Sverdrup kapitánytól 7 évvel azelőtt átkutatott Axel Heiberg-földet választotta. Először is, hogy a féltékenységéről jól ismert Peary vadászterületére ne tévedjen, mindenekelőtt azonban azért, mert a környék dús vadkészletei az expedíciót majd élelmiszerrel látják el. Számítása be is vált. Nagyszámú kísérete és 100 kutyája volt. Mégis a Svartevoeg-fokig, a sarkhoz vezető út legutolsó földjeléig nem kellett
204
a magával hozott élelmiszerhez nyúlnia. Sőt a visszatérés idejére még nagy készletraktárt is hátrahagyhatott. A "Fekete sziklá"-ról az Axel Heiberg-föld északi csúcsáról az eszkimók kettő kivételével hazatértek. Cook ezt a két fiatal, nőtlen vadászt, E-tuk-i-shook-ot és Ah-weh-lah-ot választotta ki: ők ígérték a legnagyobb teljesítőképességet. A kis osztag 1908. március 18-án két szánnal és 26 kutyával az Északi-sarkra indult.
A hosszú sarki nappal ifjú napja vakítóan tűzött a tengeri jégre, és a vándorok árnyékai, mint sötét sürgő-forgó, északra mutató útjelzők táncoltak az emberek előtt. És az eszkimók örültek a napnak, ha a vöröses aranyszínű felhőgomolyagokból kibukkant, és örültek otromba árnyékaiknak, ha kékesfehéren a hóra hulltak. Mert hitük szerint a lélek a pompás árnyékban a testtől elvált életet él, és ezt az életet a nap hozza vissza. Tehát árnyékukkal versenyt táncoltak és ugráltak, és a vidám árnyékfogócska közben a nehéz szánteherből és a kegyetlen, arcukat felhasogató hidegből nem éreztek semmit. Az árnyékképen való gyerekes öröm még Cookot is magával ragadta. De neki az árnyék élő helymeghatározó volt. Minél inkább csökkentek az árnyékhosszúság különbségei, annál közelebb jutott a sarkhoz.
Az első napokban a jégpálya kitűnő volt. A kutyakörmök kaparták a talajt és a szánok csak úgy süvítettek tova. Ma 26, másnap 21 mérföldet tettek meg. Összesen 500 mérföld a "Nagy Köröm"-ig: az eszkimók így képzelték a sarkot. Már elérték a 83. fokot, és nagy megnyugvásukra még mindig földet láttak maguk mögött, a Grant-föld szirtjeit és Svartevoeg fekete szikláját. Amikor ezek is eltűntek, Cook új partokat mutatott nekik. Ködfoszlányokat földnek jelzett, mert amíg az eszkimó földet lát háta mögött, bátor és jókedvű, és Cook, amíg csak lehetséges, meg akarta őrizni emberei jó kedélyét. A derűs napok csakhamar tovatűntek. Köd és hófúvás burkolta be őket, és vízcsatornák keresztezték útjukat, vagy váratlanul nyíltak meg lábuk előtt. A hatodik hókunyhóban Cook hirtelen nehéz álomból riadt fel, és érezte, amint jeges acélpáncélba préselve tehetetlenül süllyed. A következő pillanatban vállon ragadták és a jégre ráncigálták. Megnyílt alatta a talaj és a nyílt tenger tajtékzott fel. Március 27-én már a 85. fok közelében, a vihar benyomta a hókunyhót, és a két eszkimót majdnem megfullasztotta. A három ember 29 óra hosszat hevert a szabad ég alatt a hóviharban. Világos időben nyugatra, Cook legnagyobb meglepetésére, valóban föld tűnt fel, új föld. Partja 50 mérföldnyire pontosan rajzolódott ki. Bradley-földnek nevezte el. A nyugati szárazföld néhány napra szilárd jeget ígért. A 87. fokot április 8-án érték el, és ettől fogva a jégfelszín vonulását nem érezték. De azután borzalmas lett az út, és április 13-án már a 88. fokon túl, mind a hárman kimerültek és kétségbeestek. Úgy látszott, a vállalkozás teljes összeroppanással végződik. A mindent földre teperő viharban a nehéz szánokat nem tudták a jégtorlaszokon átcipelni. Ah-weh-lah szánjára vetette magát
206
és könyörgött: "Hadd maradjunk itt, nem tudunk tovább menni!" Szeméből nagy könnycseppek gördültek le és tüstént jéggé dermedtek. "Igen, jobb meghalni", vágott közbe bajtársa. Cook számára rettenetes pillanat! A hosszú pihenés veszélyessé válhatott – az élelmiszer napról-napra fogyott – fenyegetően suhant utánuk az éhség kísértete. Még csak 100 mérföld a sarkig. Közvetlenül a cél előtt szenvedjenek vereséget! Mindez a kimondhatatlan fáradság hiábavaló legyen! Ennek nem szabad megtörténnie! Leküzdötte saját csüggedését és elővigyázatosan és bensőségesen a kétségbeesettek lelkére beszélt. "Még csak 5 nap a "Nagy Köröm"-ig! Akkor visszatérünk a többiekhez, kedveseitekhez, és minden bajnak vége lesz! Akkor ehettek, amennyit csak akartok! Ig-luc too! (Csak bátorság!) Csak 5 napig bátorság – 5 napig?" De Ah-we-lah azt felelte: "A föld eltűnt, kedveseink elvesztek! Minden élet odavan!" És E-tuk-i-shook tovább folytatta: "És a Nap, a Napot sem érteni többé!" Mert legrettenetesebb gondjuk ez volt: már napok óta aggodalmasan figyelték, hogy árnyékuk mindig kevésbé változik meg, este alig valamivel lett hosszabb, és hogy a nap az égen majdnem mindig egyforma magasan állott! Cook megpróbálta a tüneményt megmagyarázni – értelmük nem fogta fel. Mindez borzasztó rejtelmekkel rémítette őket: ez a sivatag, ahol semmi fóka, semmi medve – és most még a Nap is! De Cook a Napról és a hamaros hazatérésről beszélt, amint csak a "Nagy Körmöt" elérik. Szavaira mindinkább megjött a saját bátorsága, és egyre meggyőzőbben és biztatóbban hatott a beszéde. Végül Ah-we-lah felugrott a szánról, megragadta a korbácsot és elkiáltotta magát: "Ka, aga!" (Gyere tovább!) Új bátorsággal, fogukat összeharapva fájdalmukban, előre siettek, és bizalmuk a kutyákra is ráragadt. A körmök, mint az első napokban, gyorsan kapartak a jégen, és a vad sarki hajsza feltartóztathatatlanul tovább folyt.
És minden lépéssel közelebb jutottak a célhoz. Az eszkimók képzelete különös izgalomba jött. A nappárában csalogató képződményeket láttak, hol földet, hol medvéket és fókákat, és Cook őrizkedett attól, hogy megmagyarázza nekik: a kékes árnyékok a vörösen izzó ködnapban csak a fény játékai. Ő maga nem tudott aludni, annyira kínozta az izgalom és a türelmetlenség.
Április 19-én délben a szextáns 89°31'-et mutatott. Már csak 29 mérföld a sarkig! Az eszkimók ordítottak örömükben. Egy óra pihenés – aztán a vontató szíjakba fogták magukat. A kutyákat külön pemmikán-lakomával villanyozták fel, és most az állatok farkukat kinyújtva tovasüvítettek, hogy a lihegő emberek alig követhették őket. Bíborszínben lángoló jégdombokon – színesen ragyogó havon. És végre, végre céthoz értek, a világ csúcsára! A gyorsan felépített igluról a sark jeges szelében először lobogott a csillagos zászló. A földgömb hosszúsága és szélessége ezen a ponton egybeolvadt. Itt megszűnik az időszámítás. A greenwichi vagy a New York-i idő, a pekingi és a San Francisco-i egymásba ütközik, és mégis 24 órával kell külön-
206
bözniük. Egy lépéssel egy napot haladtak át. Az év ezen a ponton egyetlen nap, 6 hónapig süt a nap, egyetlen sötét éjszaka a másik 6 hónap, mikor a hold és a csillagok szakadatlanul körben keringenek.
Ez tehát a "Nagy Köröm"! Az eszkimók ujjongtak és kacagtak, hogy egyszer mégis csak elcsípték – de egyúttal kissé ki is ábrándultak. Sehol semmi ismertető jel, sehol sincs a feje a nagy Tigishunak, a "Nagy Köröm"-nek. Hogy tudhatta akkor a kablunak, hogy itt a hely! De Cook az árnyékra mutatott, s lassanként megértették a csodát. Ha 6 óránként megmérték, mindig egyforma hosszúnak, 27 és fél lábnak bizonyult: a nap mindig ugyanabban a magasságban fénylett; Cook a szánmérő rúddal nagy számlapot rajzolt a hóban és ezen az árnyék mindig egyforma hosszúságban keringett, mint valami tévedhetetlen fekete óramutató! És ez a színjáték a legpontosabb bizonyíték, hogy Cook 1908 április 21-én a föld legészakibb pontján állott – előtte senki sem figyelhette meg.
A három ember két napig maradt a világ csúcsán, ahonnan minden út délre vezet. Cook egy jégtorlaszban sárgaréztokot és tudósítást helyezett el, végrehajtotta valamennyi mérést, mely jelenlétét hitelesítette, gondos táblázatokban feljegyezte őket – és azután valóban dél felé indultak.
De most jött a visszahatás: a lelkesedés mámora eloszlott és csúf kijózanodásnak adott helyet. Mégy egyszer 500 mérföldet a jégen, ahol a nap a havat mérföldnyi széles iszappocsolyákká változtatja! Nyakukban az éhség korbácsa! A pemmikán 2/3 részét elhasználták. Egy csomó kutyát leöltek. A május még metszőbb hideget, jégesőt és hófúvást hozott, és erejük napról-napra fogyott. Már elhagyták a 83. fokot – szárazföldnek nyoma sincs! És napról-napra szürke, nyálkás, falszerűen záró ködön át siettek – elvesztették a napot, elhagytak minden életet, egyedül voltak, mint magán a sarkon – lábuk alatt csak jégszirtek, az éhhalál egyre közelebb, szívükben kétségbeesés – árnyék nélkül, lélek nélkül!
20 napos reszkető halálfélelem után végre a köd koporsófödele felemelkedett, és föld ragyogott délen. Az első, csak most lehetségessé váló számítás megmagyarázta a félelmes talányt: túl messze kerültek nyugatra, a Gusztáv Trónörökös-tengerbe, és már két szélességi fokkal mélyebben voltak, mint a Svartevoeg-foki élelmiszerraktár! Még 200 mérföldet északkeletre – lehetetlen! 500 mérföldnyi távolságban terültek el a Ringnes-föld ikerszigetei – egyedül ott találhattak menekülést.
Cook holtfáradtan hevert sátrában – ekkor kint valami hang ezüstös tisztán csendült meg – újra meg újra! Kiugrott: a kék égboltozaton jégsármány lebegett a napfényben, és ujjongott – az első élőlény, az első tavaszhírnök. A vándorok sebhelyes, lesoványodott arcán örömkönnyek peregtek le, és megacélozott bátorsággal siettek tovább. Amint a szárazföldre értek, kezüket és lábukat a szivárgó homokba ásták, és boldogok voltak, mint a játszó gyerekek. Megmenekültek! Az utolsó szelence pemmikánt ugyan el-
207
fogyasztották, de az első medve nem váratott magára. Ember és kutya farkasmohósággal vetette rá magát első zsákmányuk még meleg, véres húsára.
De a legközelebbi jövő nem kecsegtetett ragyogó kilátásokkal. A Smith-szorosig és tovább Annoatokig – félelmesen nagy a távolság. Élelmiszerük elfogyott, csak vadászszerencséjükre voltak utalva. Cook a hazautazásra alkalmas időből legalább 2 hetet elvesztett. A Lancaster-szoros nem volt sokkal közelebb, de ott talán még elfognak egy elkésett fókavadászt. Tehát tovább délre, és olyan gyorsan, ahogyan csak lehet! A szétszaggatott szigetvilág körös-körül teljes nyári szépségében ragyogott. A havon vörös és lila anemónák virágoztak, a fa és a moha zöld foltokat alkotott, nyulak játszottak a napon, rókák kószáltak, dunnaludak és ezüstsirályok visító kiáltásai töltötték be a levegőt. De a három vándor füle és szeme érzéketlenné vált – csak tovább, csak tovább, míg a hosszú éjszaka a jégen való menekülésnek végét nem szakítja!
A "Bradley" visszatért Amerikába. Hogy Cook az északi sarkhoz indult, nem volt titok többé. Peary közben új expedíció előkészítésén dolgozott, és a hír hallatára keserű dühbe gurult. Már ms8t mindent megmozgatott, hogy vetélytársát kitúrja. Hiszen Cook arra merészelt vállalkozni, hogy a még csak később kiharcolt győzelem pálmáját kicsavarja kezéből. Új "Sarki Erkölcstant" szerkesztett. Ennek lényege: a sarki út, legalább is a Smith-szoroson át vezető, mindenki számára tilos. Az ottani eszkimók kizárólag az én szolgáim, és ami csak ott csúszik és mászik, az én kizárólagos tulajdonom! Peary az eszközökben éppen nem volt válogatós. De a puszta tollal a harcot nem lehetett megvívni, csak az egyértékű tettel. Még semmi sem dőlt el. Cook sikeréről nem érkezett hír – talán sohasem jön meg. 1908-ban Peary "Roosevelt"-jén elindult a Srnith-szoros felé.
A York-foknál eszkimói megint hozzá csatlakoztak: 22 ember, 17 asszony és 10 gyerek. Téli készletnek 50 rozmárt fogtak, és a "Roosevelt" az "Eric" szállítóhajóval a Smith-szoroson fölfelé Etahba vitorlázott. Az "Eric" kiüríti szénrakományát és aztán hazatér. Etahban Peary azokkal az eszkimókkal találkozott, akik Cookot az Axel Heiberg-föld jégrajáig kísérték. Barátjukért és a kísérőkért erősen aggódtak. Nem tértek vissza, és az egyik fiatal eszkimó atyja már elsiratta fiát. Cook raktárkezelője, Francke azonban súlyos betegen feküdt Etahban. Utasítása szerint Annoatokot június-ban elhagyta, hogy délre menjen; ott talán alkalom kínálkozik a hazatérésre. De rosszul lett, és az eszkimók közt való tartózkodás kínszenvedés volt a betegnek. Életével már leszámolt. Amikor Peary megérkezéséről értesült,
209
utolsó erejével Peary hajójára vánszorgott és siránkozva kenyérért és kávéért könyörgött. Peary a lerongyolódott európait elutasíttatta a fedélzetről. De amikor megtudta, hogy Francke Annoatokban értékes állatbőr- és narválagyarraktárt hagyott hátra – Cook 45000 dollárra becsülte! – elhozatta őt, és megengedte, hogy az "Eric"-en hazautazzék. Csak éppen azt kötötte ki, hogy Francke az egész raktárt átadja neki. Francke alig volt eszméleténél, és mindent aláírt, amit csak Peary követelt. A szerződéssel kezében Peary Cook tulajdonát azonnal zár alá vétette, és egy kezelő-cerberust állított oda, szigorú utasítással, hogy senkit se engedjen még csak közel se. Cook narválagyarai közül a legértékesebbet az "Eric"-kel Roosevelt elnöknek ajándékba küldette, és Francke még azonfelül 100 dollárt fizetett a visszautazásért.
A "Roosevelt" azonban a Kane-medencén át a Kennedy- és a Robeson-csatorna felé hajózott, hogy amennyire csak lehetséges, előretörjön észak felé. És ez alkalommal Peary olyan harcba keveredett, amilyent még nem élt át. Az apály és dagály ritmusában és a gyakran teljesen ellentétes áramlatok váltakozásában a jég a hajó körül boszorkánytáncot lejtett. A nehéz törzs reszketett a szakadatlan lökésektől. Előre, hátra, csipkés vonalban minden kínálkozó csatornába behatolt. Az akadályokat legázolták, vagy dinamittal szétrepesztették. A dagály elől a part sziklái vagy jéghegyek mögött kerestek menedéket. Tizenhárom napon át a legénység az összeroskadásig a kazánhoz és a vitorlához volt láncolva. Ruhájából senki sem bújt ki, a kapitány az árbockosárban éppen olyan kevéssé, mint a kötélzetben lógó és a kapitányt támogató Peary. Minden ember kezében tartotta batyuját, hogy szükség esetében rögtön a jégre vagy a partra meneküljön. A 13. napon végre feltünedeztek a Sheridan-fok szirtjei. A "Roosevelt" még négy kilométert haladt északra. Azután a partjég védelmében kikötött. Ha jön a szökőár, a hajó a jégnyomástól biztonságban lesz, nem úgy, mint az első alkalommal. Az expedíció támaszpontja tehát most jóval északabbra volt, mint 1906-ban.
Szenet, cethúst és mindenféle készletet a fedélzetről a jégre szállítottak. Peary az élelmiszerládákat lakóházakká rakatta össze, arra az esetre, ha a hajóval valami szerencsétlenség történnék. Az eszkimók ebben a falucskában szállásolták be magukat, míg a hajót meg nem tisztították. Azután a hajókonyha mögött fekvő melegebb helyiségeikbe tértek vissza. Még a gépet és a vitorlázatot a téli pihenőre el sem készítették, már vadászosztagok járták be a szárazföldet. Ugyanis Peary, éppen úgy, mint Cook, pemmikánon éa ceteken kívül más húst nem vitt magával. Az eszkimó asszonyok a Hazen-tóról megint lazacpisztrángokat hoztak, bőröket cserzettek és prémruhákat öltögettek. "Bízd csak rám", mondta az egyik eszkimó szépség a kövér Bartlett kapitánynak, amikor az angol tengerész az asszony kézügyességében némileg kételkedett, és nem akarta, hogy prémmellénye túl szűk legyen. "Ha az Északi-sarkra akarsz menni, nadrágszíj kell a hasadra, nem ereszték."
210
Peary a vadászkirándulásokat a csapat fiatalabb tagjainak engedte át. Csak a Clemens Markham-fjordot tartotta fenn magának. A kis tavat tíznapos kiránduláson alaposan átkutatta. Ezen a portyázáson ő és két kísérője 36 kg vadat gyűjtött össze. A húst védett helyeken későbbi időkre otthagyták. A szánokon csak a drága prémeket hozták magukkal.
A sarki menet kiindulópontjául Peary a Columbia-fokot választotta. Ez a Hecla-foktól körülbelül 70 kilométernyire terül el nyugatra. A Hecla-fok nem vált be ugródeszkának. A Columbia-fokról a nagy vízcsatornát megkerülhetik, vagy korábban találkoznak vele és akkor elegendő emberük siethet segítségükre. Cook még nyugatabbra ment. A résztvevők száma ez alkalommal nagyobb lesz, hogy az utolsó osztag töretlen erővel, teljesen kipihent kutyákkal és bőséges élelemmel kezdhesse meg az utolsó rohamot. Peary most 53 éves. Túl fiatal ahhoz, hogy már lemondjon, túl öreg, hogy a jövőre nagy terveket építsen. Ami most nem sikerül, sohasem fog sikerülni! Vagy-vagy!
A téli éjszaka október 12-én kezdődött. Az élelmiszert és a felszerelést holdvilágos éjszakákon a 160 kilométernyire fekvő Columbia-fokra szállították – jókora munka. Az eszkimók Peary mintája szerint új, 3 1/2 méter hosszú szánokat építettek, hegy kisebb vízcsatornákat könnyebben megkerülhessenek.
1909. február 28-án minden útra készen állott: 22 ember, 133 kutya és 19 szán. Még egy általános szemle, azután Peary kiadta a parancsot a támadásra. Március 1-jén, egy héttel korábban, mint 19O6-ban, elindult az első osztag a fehér sivatagba. A többiek utánuk mentek, Peary volt megint az utolsó. Az osztagok a lehetőség szerint előzőjük nyomaiban haladtak, de a jég állandó mozgása, a vízcsatornák feltörése és hóviharok nagyon megnehezítették a nyom követését. Peary felkészült a hátráltató balesetekre. Ha egy eszkimó megbetegedett, vagy egy szán összetört, elég pótlék állt rendelkezésre. Itt sem számította el magát; a nagy vízcsatorna a mostani úton nem mutatkozott előbbi rettenetes szélességében. Keskenyebb ágakra szakadt, de ezek annál szaporábban botlottak útjukba. A veszélyek és akadályok azért nem hiányoztak. 760 kilométer a sarkig! A legnagyobb napi teljesítmény 40 kilométer, gyakran azonban nem több 27-nél.
Minden csapat ötnapi járófölddel haladt túl az előbbiek célján és azután visszatért. A legerősebb kutyákat és az élelmiszerfölösleget az utána következő csapatnak adta át. Peary két kísérője elfagyott sarokkal tért vissza. Marvin tanár, Peary tudományos munkatársa március 26-án kezdte meg a visszavonulást. Ő a 87. fokig jutott. Ezen a napon a jégen sűrű köd terpeszkedett. Nyílt vizet jelzett! A legrosszabb előjelek! Bartlett szakasza, az utolsó, amelyik még Pearyvel menetelt, hirtelen egy letörött jégtáblán találta magát, és tovaúszott egy mind szélesebbé váló csatornában. Peary
211
már átjutott. A veszélyes tutaj lassan megfordult és végül a csatorna északi oldalán partraszállt. A hosszú szánok segítségével a legénységet szerencsésen áthozták. A 87°46'-en, ötnapi menet után, Bartlett kapitány is elbúcsúzott. A newfoundlandi angol Bartlett vezette az utolsó segélyosztagot. Peary erre a megtiszteltetésre három okból választotta ki: először, mert a "Roosevelt"-et csodálatraméltóan vezette; másodszor, mert az expedíció elindulásától kezdve a mai napig minden elképzelhető bosszúságot távoltartott tőle; harmadszor azonban Angliának a sarki kutatásoknál tanúsított előkelő magatartása megérdemelte azt a kitüntetést, hogy egy amerikai után egy angol alattvaló mondhassa el magáról: a sarkhoz legközelebb én voltam. A sark elérésének dicsőségét azonban Peary sem európaival, som honfitársával és barátjával nem akarta megfelezni.
Most Peary maradt itt fönt az egyedüli fehér. Csak fekete szolgája és négy eszkimó kísérte. Öt szánja és 40 kutyája volt, ennyit válogatott ki a 133-ból, amennyivel a Columbia-fokról elindult. Ehhez bőséges élelmiszer 40 napra. Ha előre nem látott szerencsétlenség nem történik, a célt el kellett érnie. Még 240 kilométer – ötnapi menetnél tovább az út nem tarthat.
1909. április 2-án indult el a sark felé az utolsó menet. Áttetsző napköd vonta dicsfénybe a messzeséget, és a sarkról éles levegő fújt. Minden óra értékes volt. Ha a telihold korongja szökőárakat hoz és csatornák egész hálózata hasad fel, akkor az út talán az utolsó pillanatban járhatatlanná válik. Tehát előre és lehetőleg hosszabb pihenők nélkül! Aludni majd utána is lehet. Minden tíz órában felforralták a teafőzőt, elfogyasztottak egy adag pemmikánt, a kutyákat gyorsan megetették, rövid pihenés – és azután tovább! Mit számított, ha a jégtorlaszok közt egészen a csípőjükig belemerültek a vízlyukakba! A prémnadrág, az eszkimó asszonyok remekműve egy cseppet sem engedett keresztül. A rárakódó jégkérget késsel levakarták. A hideg az arcokat sebesre és véresre marta. De csak előre! Ha a kutyákat etetniök kellett, Peary a türelmetlenségtől lázasan a legközelebbi jégtorlaszra mászott, és szeme megpróbált keresztültörni a fehér végtelenségen. Csak még pár napig tartsanak ki – akkor kivívták a győzelmet.
Az utolsó napok ecsetelése történeti okmány. Eredeti fogalmazásában hadd álljon itt úgy, ahogyan Peary maga leírta:
"Április 5-én már éjfélkor javában meneteltünk. Az idő borult, a fény szürke és árnyéktalan, mint azon a napon, amikor Marvin visszafordult. Az ég színtelen boltja egyre sötétebb lesz és a látóhatáron feketébe megy át. A jég anyagtalan mésszerű fehérség, akárcsak Grönland jégsüvege. A színek egészen olyanok, amilyeneket egy élénk képzeletű festő választana egy sarki tájképhez. Milyen más, mint a ragyogó jégmező, ahol az utolsó négy napon meneteltünk, s amelyet a nap és hold kék színnel és fénnyel koronázott meg! Még gyorsabban haladtunk, mint azelőtt. A régi jégmezők kemény kristály-
212
síkján csak egészen kevés hó mutatkozott, a zafírkék tavak nagyobbak voltak, mint valaha. A hőmérséklet 26 fokra emelkedett. A szánok súrlódása a lehető legcsekélyebb volt, és a kutyák úgy süvítettek előre, mintha lelkesedésünk rájuk ragadt volna. Néhányan még fejüket is felvetették és ugattak és csaholtak."
"Huszonhét kilométer után megállapodtunk, teát főztünk, reggeliztünk, megetettük és pihentettük a kutyákat. Azután tovább, megint 27 kilométert."
"Április 6-án délelőtt tíz órakor végződött az utolsó menet észak felé. Az ötnapi járóföldet megtettük Bartlett visszatérési pontjától, számításom szerint minden vágyam céljához közvetlen közel kellett lennünk. Táborütéshez láttunk; dél felé Columbia délkörén levő sarki pihenőhelyünkön végeztem az első megfigyelést: 89°57'-et mértem."
"A sark tehát a látóhatáron volt, de gyenge voltam ahhoz, hogy az utolsó pár lépést megtegyem. Mindezeknek a napoknak és éjszakáknak felgyülemlett fáradtsága, a szakadatlan veszély és aggodalom közt végrehajtott álmatlan jégmenetek, úgy látszott, egy csapásra rám támadnak. Túlságosan kimerült voltam; ebben a pillanatban nem is értettem meg, hogy életem célja beteljesedett."
Étkezés után a hókunyhóba bújt. De belső nyugtalansága nem engedte megpihenni. Elővette naplóját és ezt jegyezte be: "Végre a sark. Három évszázad jutalma. Álmom és célom 20 év óta. Végre enyém! Még nem tudom felfogni. Minden olyan egyszerűnek és magától értetődőnek látszik." Aztán a legkönnyebb szán elé két kutyát fogott, maga mellé két eszkimót vett és 18 kilométert tovább menetelt. Az ég felderült, Peary felállította műszereit: a megfigyelés azt eredményezte, hogy már túljutott a sarkon!
"Szinte mindaz, ami körülvett bennünket, túl különösnek látszott ahhoz, hogy egészen felfoghattam volna. A legcsodálatosabb az a tény volt, hegy pár órai menetelés a nyugati félgömbről a keletire hozott, hogy a világ csúcsát valóban elértem. Egyenesen észveszejtő: rövid utunk első kilométereinél észak felé, az utolsó kilométereknél dél felé haladtunk. És mégis nyílegyenes irányban! És ha most a táborba visszatérünk, először pár kilométert északra teszünk meg, és azután dél felé megyünk, és az egyenes vonaltól mégsem térünk le! Kelet, nyugat és észak számunkra többé nem létezett, csak egyetlen irány maradt: a dél. Minden szembefúvó szélnek déli szélnek kellett lennie, bárhonnan jött is. Itt, ahol álltunk, az év egyetlenegy nap és egyetlen egy éjszaka, 100 ilyen nap és éjszaka egy évszázad. Ha a hathónapos arktikus téli éjszakát itt töltöttük volna, akkor látjuk, hogy az északi félgömb valamennyi csillaga állandóan ugyanabban a távolságban kering a látóhatáron, a sarkcsillag pedig pontosan a zeniten áll."
Miután minden megfigyelést végrehajtottak, fényképeket csináltak, a sarkon még több ízben keresztülhaladtak, Peary megkezdte a visszavonu-
213
lást. Fáradtak és lankadtak voltak valamennyien, emellett "laposhasúak", amint azt az eszkimó asszony megjósolta. De a büszkeség, hogy elérték céljukat, megnövelte erejüket és lépéseiknek szárnyakat adott. Hosszabb tartózkodásra csak egyszer szánták rá magukat; a sarktól nem messze az első nyílt csatornánál mélységmérést végeztek és 2742 méter tengermélységet állapítottak meg – a sark eszerint óriási jégtengeri medencének bizonyult.
Amennyire lehetett, régi nyomukat követték és az előrehaladtukban épített hókunyhóikban pihentek meg, ha nem nyelte el mar valamilyen vízcsatorna. A jó idő tartós maradt. A 87. fokon az élet első nyomát: egy rókacsapást fedeztek fel. 13-án már azon a ponton álltak, ahonnan Marvin tanár visszatért és két nappal később az Abruzzói-táborig, az olasz Cagni 1900-ban elért legmagasabb szélességéig jutottak. A következő nap a Nansen-táborhoz, a 86. fokhoz vezette őket. Itt kiadós pihenőt kellett tartaniok: az eszkimók és a kutyák nem bírták tovább. De a rémület megint felverte őket. Közvetlenül kunyhójuk mellett hatalmas csatorna hasadt fel. De egy jégtábla-kompon sikerült átkelniök. Majd vihar tört ki és azzal fenyegetett, hogy mozgásba hozza az egész jeget, mint 1906-ban. A nyom gyakran egészen elveszett, és az új jégtorlaszok mondhatatlan nehézségeket okoztak. A visszafelé való menetelés mégis sokkal gyorsabban folyt le, mint az előrehaladás. Mielőtt a jégperemet elérték, egy csatornán kellett átkelniük; ez volt az utolsó kemény küzdelem. Azután megint a Grant-föld partjára tehették lábukat. Ez alkalommal a zajló jég forgókorongja nem Grönlandban tette le őket. A továbbra is nyugatra választott út szilárd maradt, úgyhogy Peary szerencsés körülmények találkozásáról beszélhetett. Ezt az eszkimók is érezték. Amint az utolsó szán a gleccserperemen állott, kiabáltak és táncoltak pajkos örömükben, amíg csak a kimerültségtől össze nem estek. Filozófusuk, Utäh, egyre csak azt hajtogatta: a gonosz szellem (Tornärsök) biztosan aludt vagy feleségével veszekedett; máskülönben ilyen kényelmesen sohasem tértünk volna vissza! Április 23-án reggel hat órakor a hat ember elérte a Columbia-foki téli kunyhót, itt kétszer 24 órát aludtak és két nap múlva a "Roosevelt"-en voltak; már nagy aggodalommal várták őket. Annál hangosabb volt az ujjongás, amivel 53 napos sarki vándorútjukról való visszatérésüket üdvözölték. De a menet egy emberáldozatot mégis követelt, amint azt Peary most megtudta: Marvin tanár hazafelé egy csatornába esett és megfulladt.
A "Roosevelt" július 18-án délre hajózott. Amikor a hajó augusztus 17-én Etahban kikötött, hogy szenet vegyen fel, a hazatérő diadalmas hadvezért borzasztó meglepetés fogadta: versenytársa, az eltűnt Cook áprilisban visszatért Etahba. Ő már tavaly elérte a sarkot, és most hazafelé tartott. Ki volt hát az Északi-sark tulajdonképpeni legyőzője, Cook vagy Peary?
214
Hol maradt Cook olyan sokáig a sarktól való visszatérése után? Két eszkimójával 1908-ban érte el az Axel Heiberg-földtől délnyugatra fekvő Ringnes-földet. Megpróbálta, hogy onnan délre a Lancaster-szoroshoz hatol; remélte, hogy itt cetvadászt fog találni. A jégvonulás a szigetek közt és a Penny-szoroson át egészen a Wellington-csatornáig, Észak-Devon nyugati partjáig sodorta el. De itt a jég olyan rettenetesen feltorlódott, hogy tovább jutni nem lehetett. Cooknak már csak egy félig összetört szánja volt, és ámbár a vadászat az éhségtől megóvta őket, a három ember annyira kimerült, hogy a végtelen jégszirteken való átmászás erőfeszítéseit nem bírták volna elviselni.
Fel kellett adniok a reményt, hogy még jókor a Lancaster-szoroshoz érkeznek, s hogy ott cetvadászt találnak. Cook tehát keletre tért, Észak-Davon-földön haladt át, és megkísérelte, hogy a Jones-szoros részben nyílt vizén át tovább jusson. Erre az esetre egy vitorlavászonból való összehajtható csónakot magával hordott az egész úton! Az utolsó kutyákat kitették a partra és sorsukra bízták. Azután a szűk dióhéj tengerre szállt. De a szerencse nem kedvezett. A jég megint összezárult, Cooknak megint jégtáblákon kellett meghúzódnia. Végül is a szeszélyes áramlat egy kis jéghegyen visszasodorta. A két hét alatt nyert távolság 24 óra alatt elveszett. A küzdelemben eltelt a drága idő, és az egyre rövidebb napok figyelmeztették őket, hogy a közeledő tél elől oltalmat keressenek. Pedig rettenetes volt a gondolat! Hiszen minden felszerelés nélkül, fegyver nélkül az Északi-Devon északi partján az arktikus éjszaka minden rémségének ki vannak szolgáltatva. A három sarki vándor az utolsó két hónapban főleg dunnaludakból élt. Nagyvadat nem találtak, és Cook minden munícióját ellőtte. Csak a négy utolsó golyót őrizte meg a legvégső szükség esetére. És az eszkimók fegyverei, különösen szigonyai a Svartevoeg-foknál maradtak, minthogy a sarki úton csak terhükre lettek volna. Néhány kés, néhány tábori üst, három alumíniumtányér és kanál, valami szerszám és egy sátor maradéka volt Cook minden vagyona. A ruha és cipő is annyira lerongyolódott, hogy még az őszi viharok ellen sem nyújtottak semmi oltalmat, nem is szólva a téli éjszaka hidegéről.
Első gondjuk volt, hogy valamilyen búvóhelyet találjanak, valamiféle tető védelmét. A Spargo-fok közelében az őskőzetnek, a tengerbe messzire előreugró két sziklamaradványa, két "nunatak" közt egy darabka part terült el. A kis föld zöld nyári díszében pompás oázisnak látszott, amikor Cook bajtársaival együtt kikötött. Nagyszerű legelőhely pézsmatulkoknak és rénszarvasoknak. A sekély partot a partjégen rajokban ugráló rozmárok ‚és fókák számára szinte játszótérnek teremtették. De Cook és kísérői nem az elsők voltak, akiknek feltűnt a hely kedvező fekvése. Amikor a dombos
215
partot végigkutatták, hogy hókunyhó számára helyet válasszanak, legnagyobb meglepetésükre egy régi eszkimó-telepítvény romjait fedezték fel, és egyszerre egy pinceszerű gödör előtt álltak. Rozmárbordákból épített, kövekkel megterhelt teteje beomlott. Mind a hárman azonnal hozzáláttak, hogy a lyukat megint lakható állapotba hozzák, mielőtt a hideg az ásást lehetetlenné tenné. Puszta kézzel kikaparták a gyepet, és a homokot és csontokra bukkantak – embercsontokra! Egy koponya vigyorgott rájuk. Itt sok-sok évvel ezelőtt egy eszkimó halt meg, és saját kunyhójában temették el, ahogy az a bennszülötteknél szokásos. A küszöbét senki sem lépi át, és a szegényes alkotmány összeomlik. Kőkörök, egyéb eszkimó lakások alépítményei, a parton lefelé egészen a vízig húzódtak. Bizonyíték arra, hogy az évtizedek folyamán a szárazföld lesüllyedt és a hullámok az egész telepet lakhatatlanná tették és szétrombolták. De köröskörül még elég rozmárcsont hevert. Belőlük új tetőt építettek és fűvel és mohával megtömítették, míg a hó meleg takaróját terítette rá. Az odú olyan mély volt, hogy legalább egy helyen egy ember egyenesen állhatott benne. Köröskörül padszerű emelkedés húzódott pihenőhelynek. Kívülről még védőfalat építettek kőből. A fal egyúttal raktárhelyiséget is zárt be és a vár készen állott. De a készletek annál siralmasabban festettek. Vagy helyesebben, még csak most kellett összegyűjteni őket. Igaz, dúslakodhattak vadban. De hogyan kerítsék hatalmukba? Hófajdokat, ludakat, sőt nyulakat is kövekkel ejtettek el az eszkimók. Bámulatosan biztosan dobtak. Vagy csapdában fogták meg őket, ha volt kéznél csalétek. De ilyen eszközökkel nagy vadat nem ejthettek el. Pedig elégséges téli hűskészletet egyedül ez tudott volna szolgáltatni. A nélkülözés itt is lángeszű feltalálónak bizonyult. A rozmárcsontokból szigonyhegyeket készítettek. Egy fókabőr szigonykötéllé és hajítóhurokká változott át. Az ügyes eszkimók a szán kemény fájából íveket és nyilakat faragtak. Zsebkéspengéket és vas szántalpakat lándzsahegyekké dolgoztak fel. A főzőláda szolgáltatta a szögeket, amikkel a hegyeket a nyílhoz erősítették. És úgyszólván az ősember kezdetleges fegyvereivel meg mertek támadni egy rozmárnyájat; a rozmárok álmosan sütkéreztek egy jégtáblán. A haditervet a legapróbb részletig megbeszélték, és úgy látszott, hogy sikerül is. Egy eszkimó már kivonta a szigonyt, hogy az állatokra hajítsa – ekkor felharsant a vészkiáltás: "Nannook!" (Medve). A leggyorsabban vissza kellett vonulniok. Még végignézték, amint az Arktisz királya alvó édesanyja mellől elvitt egy fiatal rozmárt és egy jégtáblán kényelmesen lakmározott. A legközelebbi alkalommal egy körülbelül 100 rozmárból álló nyájhoz cserkésztek, és törpecsónakjukból megszigonyoztak egy ilyen kolosszust. Az egész nyáj a vízbe hömpölygött és a levegőt dühös ordítással töltötte meg. De a szigony talált, és a támadók villámgyorsan felugrottak, az elhagyott jégtáblán biztonságba helyezték a csónakot és a szigonyt a jégre erősítették.
216
És most vad hajsza kezdődött. Az eltalált állat gőzhajó gyorsaságával röpítette a jégtutajt a zúgó tengeren. De a kötél szilárdan kitartott, és amint egy pillanatra meglazult, megrövidítették, hogy az állat ne jusson lélegzethez. A rozmár elerőtlenedett, és végre el tudták ejteni a lándzsákkal. Teljes 15 óráig tartott a kétségbeesett harc az éhes emberek és a vadállat közt, míg a szörnyeteget partra húzhatták és megnyúzhatták – táborhelyüktől három mérföldnyire. Amennyi húst el bírtak vonszolni, magukkal vitték, a többit eldugták. De amikor a második terhet el akarták szállítani, farkas- és medvecsapások mutatták az utat: a fészek üres volt, és a tolvajokon még bosszút sem tudtak állni.
Még sokkal veszélyesebb a pézsmatulok-vadászat. A hepehupás sziklás terep segítségükre jött, megvédte őket a dühöngő bikák támadásától. Először sikerült egyet a nyájtól elválasztani és kődobások jégesőjével egy előugró sziklára szorítani. Végül az állat egy óvatlan lépéssel lezuhant, és kitört elülső lábával fekve maradt. Egy lándzsadöfés végzett vele. De a zsákmány oroszlánrészét, sőt a téli szállásuk számára nélkülözhetetlen meleg bőrt a medvéknek és farkasoknak kellett átengedniök. Akkor azt gondolták ki, hogy a pézsmatulkokat megfogják. A szarvakra hurkot vetettek, az állatok a kötelekbe gabalyodtak és nem tudtak mozdulni. Végül lándzsával támadtak rájuk. Cook és két eszkimója ebben a vadászatban akkora gyakorlatot szerzett, hogy nemsokára minden élelmezési gondtól megszabadultak. Bőségesen volt húsuk és zsírjuk. A prémeket ágyaknak és terítőknek használták, vagy ruháknak, harisnyáknak és cipőknek dolgozták fel. A csontokból új szigony- és nyílcsúcsokat készítettek, rókacsapdákat építettek és a szánt kijavították. A Spargo-foki három remete hét hónapon át főleg tulokpecsenyéből élt.
De leggonoszabb ellenségeik a medvék voltak. Muníció nélkül egészen védtelenül álltak velük szemben. Nem tehettek mást, mint bemenekültek a biztos barlangba, és tehetetlenül nézték, hogyan pusztítják a vadállatok a fölhalmozott készleteket. Gyakran a kunyhót naphosszat ostromolták, úgyhogy a három ember egy lépést sem tehetett a szabadba. A medvevésztől csak a téli éjszaka mentette meg őket. Ellenben szívesen látott vendégül öt holló látogatta meg a Robinsonokat. A két eszkimó órák hosszat beszélgetett velük. Talán barátságos hírnökök voltak a bennszülöttek hazájából, és ha rekedt károgással tovarepültek, a két grönlandi üdvözleteket küldött velük kedveseikhez. Ez a színjáték napról-napra megismétlődött. Aztán csak három jött, a másik kettő bizonyára a Smith-szoroson át Annoatokba repült. És végül egyik sem jelentkezett többé, míg az új sarki nappal alkonyata be nem köszöntött – ekkor hárman megint bekopogtattak, hogy régóta nélkülözött eleségüket elvigyék. A másik kettőt Cook később egy sziklahasadékban megfagyva találta, de barátai előtt elhallgatta, hogy vidám bizalmukat ne keserítse el. És két másik vendég a tél folyamán magában
217
a kunyhóban ütött tanyát: egy patkánypár közvetlenül Cook fekhelye felett építette meg fészkét. És a három férfi a barátságos állatok ápolásában versengett egymással. Viharban és sötétségben gyökereket, mohát és fűzfaágakat szedtek nekik, és ezt a szórakozást fájdalmasan nélkülözték, amikor a kis pár a meleg fészekben téli álomra tért. A napok rettenetes lassan vánszorogtak, és e szakadatlan egyhangúság a piszkos, sötét zárkában, különösen a kultúrembernek a legrettenetesebb kínszenvedés. Aludtak, amennyit csak tudtak; minden hat órában felváltották az őrszemet. Az őrszem mindenekelőtt a két lámpára vigyázott. Ezeknek nem volt szabad kialudniok, mert gyufa kevés volt. Tulokfaggyú és moha kanócnak mindig kéznél volt. A napi munka többi része jégolvasztásban és kétszer naponként az eledel megfőzéséből állott. Hús zsírral, nyersen vagy főve, minden más nélkül, sőt só nélkül – ez volt az egyetlen táplálék. A kőkorszak embere nem élhetett szegényesebben! Hogy legalább szellemileg ne tompuljon el, Cooknak volt annyi akaratereje, hegy a két kormozó lámpa pislákoló fényénél apró betűkkel két noteszében és naplója utolsó lapjain eddigi élményei vázlatát kidolgozza. Amikor a papírból kifogyott, a leírást a már teleírt oldalak sorai közt gyorsírással folytatta. Nagyon szűkszavúnak kellett lennie, mert négy ceruza volt minden íróeszköze, azonkívül egy radír; ezzel mindent, ami nem volt feltétlenül szükséges, ki keltett törölnie, hogy a papíron helyet csináljon.
Két héttel napkelte előtt a kunyhó körül megint megélénkült az élet. A rókák ugattak, a hollók élelem után károgtak, a patkányok kiugrottak fészkükből és megrázták kékesen csillogó téli bundájukat. A medvék is beállítottak, és egyikük szabályos vendég lett a még bőséges készleteknél. Cook még élelmet is készíttetett neki; az állat ugyanis így okozta a legkisebb kárt és matematikai pontossággal jelent meg: minden ötödik nap délelőtt 11-kor.
Február 11-én az 1909. év korai verőfényében először ragyogtak fel az észak-devoni hómezők. Cook és két hűséges társa már február 18-án befejezte az útra készülést. A szánra 30 napra való készletet tettek, és így indultak keletnek. De 35 nehéz nap telt el, míg a Faraday-fokot elérték. Az utolsó napokon fókabőrszíjakat rágtak, hogy éhségüket csillapítsák. Március 20-án végre egy vad, egy medve nyoma mutatkozott.
Most érkezett el a pillanat, amikorra Cook utolsó golyóit tartogatta. Az állatot csalétekkel odacsalogatták. De a felállított csapdába nem ment bele. Ekkor Cook a megtöltött fegyvert az elbámuló Ah-we-lah-nak adta. A zsákmány a Sabine-fokig elég volt, és ott az eszkimók egy fókát találtak. Az állatot az egyik eszkimó apja fia számára ásta el. A hús ugyan olyan büdös volt, mint a limburgi sajt, de mellette egy tarisznya sót is találtak, és ez a fókapecsenyét nagyszerű lakomává avatta.
217
De az élethalálharc még mindig nem fejeződött be. A Smith-szorosban nyílt víz hullámzott; nem juthattak át. Két hétig északra kellett vándorolniok, míg megkockáztathatták, hogy a jégre bízzák magukat. Már látták Grönland közeli partját, már majdnem átkiálthattak Annoatokba, amikor az éhségtől és a túlerőltetéstől összeroppantak. Utolsó erejükkel négykézláb egy jéghegyre másztak fel, és szerencséjük volt, vadászó bennszülöttek meglátták őket. Végre megjött a segítség. A kis csoportot már elveszettnek tartották, és most harsogó ujjongással hozták a telepre.
Cook azt remélte, hogy annoatoki megérkezésével a megpróbáltatás ideje bevégződött. De nem számolt versenytársával és versenytársa fölényes hadvezetésével. Az eszkimócsapattal volt egy amerikai sportember is, név szerint Harry Whitney. Ő Peary engedélyével Cook ládaházában élt, és a hazatérő kutatóról készségesen gondoskodott. Tőle tudta meg most Cook, hogy közben mi történt. Itt volt háza, tulajdona, értékes raktára. Azt remélte, hogy értékes készlete segítheti egyedül hozzá a gyors hazatéréshez és emberhez méltó állapothoz. De egy idegen raktáros lépett elébe, és közölte, hogy nincs joga saját vagyonával rendelkezni. Cook eszkimóknál koldulhatott, vagy éhenhalhatott volna, ha nincs ott Whitney. De a barát is csak annyit tehetett, hogy a teljesen kimerült embert gondozta és az első napokon átsegítette. Még új ruhákat sem adtak neki – Cook lerongyoltan, úgy, ahogy a sarki élethalálharcból kikerült, előbb Etahba vándorolt és egy dán expedíció ottani raktárában rongyai helyett végre tisztességes ruhát kapott. Peary szigorúan megtiltotta az eszkimóknak, hogy vetélytársát a legcsekélyebb mértékben is támogassák. Cook megbeszélte az eszkimókkal, hogy a visszavonulási út mentén élelmiszereket helyeznek el. Peary ezt is meg tudta akadályozni. Cook itt nem remélhetett hajót, amely belátható időn belül visszavitte volna Amerikába. Teljes pénztelenségében nem tehetett egyebet, mint hogy gyalog indult a 700 mérföldnyi útnak, Upernavikig, ahol hajót találhat. Május 20-án érkezett ide, de egy teljes hónapig kellett várakoznia, míg egy cetvadász délre vitte. Minthogy érthető módon a legsürgősebben érintkezésbe kellett lépnie a művelt világgal, először nem Amerikába ment, hanem Dániába. A Shetland-szigeteken, Lerwichben érte el az első távíróállomást, és innen kétezer szavas tudósítást küldött Bennett "New York Herald"-jához. De pénze nem volt, ezért a sürgöny addig a dán konzulnál maradt, míg Bennett a sürgönyjelentésre a 3000 dollár illetéket be nem küldte. Akkor Koppenhágába utazott Cook. Közben már az Északi-sark elérésének híre az egész
218
világot felrázta, és ezért a kutatót a megillető tisztelettel fogadták. Másfél évig csak eszkimók közt élt, mint valami vadember, az Arktisz egyik állata. Csak legkezdetlegesebb életszükségletei kielégítésére gondolhatott. És most egyszerre a lelkesedés, harsogó ünneplések mámora vette körül. Alig tért magához és legkevésbé gondolt arra, hogy Pearyvel szemben való előnyét kihasználja. Peary biztosan nem mulasztotta volna el ezt!
Az ünnepi hangulatba tört be Peary első sürgönye. Ő sarki vándorútjáról közben visszatért Annoatokba és "Roosevelt"-jén rögtön Amerikába hajózott. A sürgöny tartalma ez volt: "A csillagos lobogót kitűztem a sarkra." A Cookkal érintkező dán tudósok hajlandóknak mutatkoztak arra, hegy az egész hírt az újságírói képzelet szüleményének tartsák. Hiszen a "Standard Union", egy brooklyni újság már 1909. április 14-én hírül adta a bámuló világnak, hogy Peary április 15-én, tehát másnap elérte a sarkot. Közben Peary még a sarkról való visszavonulási útján küszködött. tehát a világgal semmiképp nem állhatott összeköttetésben. Cook maga komolyabban fogta fel a hírt, és versenytársát védelmezte a kételkedőkkel szemben. "Ha elemezni akarnánk azt az érzésemet, ami elfogott a hír hallására, nem éreztem sem irigységet, sem bosszúságot", írja Cook, "Peary hosszú éveken át kiállott kemény erőfeszítéseire gondoltam és örültem. Nem gondoltam a legcsekélyebb északsark-versenyre som. Nem gondoltam arra. hogy az Északi-sark elérése céltalan volt. Hiszen Peary utazásának talán tudományos szempontból nagy a fontossága. Valószínűleg új földet fedezett fel és új jégtengereket vett térképre. Elég dicsőség akad ott két embernek is", így nyilatkoztam az újságíróknak". Cookban fel sem ötlött, hogy Peary megpróbálja majd versenytársa sikerét elvitatni. Egy második sürgöny hamarosan felnyitotta a szemét. Peary röviden kijelentette: Cook állítása csalás. Cook kísérői, a két eszkimó azt vallotta, hogy sarki vándorútjukon a szárazföldet nagy távolságra sohasem hagyták el! És amint Peary az újságíróvilág gőzkörébe érkezett, az Északi-sarkért elkeseredett harc támadt, elsőbbségi küzdelem, amilyen utálatosat a világ még sohasem látott. Készséges sajtótermékek és újságíró-üzletemberek Peary versenytársára a piszok olyan áradatát zúdították, hogy Cook kevésbé nyers természete összeroppant, és rövid védekezés után önként elhagyta a csatateret. Védekezése azonfelül kevéssé volt ügyes. A másik oldalon pedig minden sebezhető pontot kikémleltek és kíméletlenül felhasználtak, hogy az ellenfelet teljesen megsemmisítsék. "Bizonyítékokat! Bizonyítékokat!" – kiáltották a szobageográfusok. Amit Pearynek vakon elhittek, arról a másiknak kétségbevonhatatlan bizonyítékokat kellett előmutatnia. Peary maga gondoskodott rója, hogy a Cooktól követelt bizonyítékok hiányozzanak! Amikor Cook Etahból Upernavikba felkerekedett, műszereit a hozzá tartozó papírokkal, a megfigyelési táblákat és így tovább, barát-
220
jának, Whitneynek adta át. Cook a fontos okmányokat a jégen át való hosszú parti vándorlás veszélyeinek nem akarta kitenni. Whitney a papírokat vigye magával hajón Amerikába. Most, amikor az elkeseredett küzdelem tetőpontján állt, megjött a lesújtó hír: Whitney visszajött, Peary "Roosevelt"-jén utazott, de a hajó tulajdonosa, maga Peary, Whitneyt csak azzal a feltétellel engedte hajójára, ha Cook papírjaiból semmit sem hoz a fedélzetre! Whitneynek ugyan volt rá gondja, hogy Cook műszereit becsempéssze. A papírokat azonban Etahban elásatta, hogy az okmányokat minden eshetőségre biztosítsa. Most az ellenpárt diadala nem ismert határt. Peary állítása szerint a fontos papírok hátrahagyása, melyeknek a tudományos világ illetékesei előtt megcáfolhatatlanul kellett volna igazolni Cook sarki elsőségét, csak agyafúrt s amellett otromba kibúvó. Mindaz, amit Cook ezellen felhozhatott, elveszett az állítólagos győztesek diadalüvöltésében. Ugyan ki hitte el, hogy Cook becsapta az eszkimókat? Ki hitte el, hogy az eszkimókat a továbbhaladásra akarta rábírni, és ezért mondta a látóhatár ködfelhőit közeli föld partjainak. Magukat a tudomány férfiait is megtévesztette a példátlan hajsza, és Cook úgy állt a világ előtt, mint valami leleplezett nyomorult csaló.
De az izgalom lecsillapodott, és amikor Cook annyira magához tért, hogy utazásáról kimerítő tudósítást tehetett közzé, – Peary ebben is két évvel megelőzte – akkor a közvetlen jelen szenvedélyes felháborodása a nyugodt vizsgálódásnak és megfontolásnak adott helyet. Most kitűnt, hogy Cook adatai a bírálatot sokkal kevésbé hívták ki, mint Peary apodiktikus állításai. Peary mérföldszámításai talányosak voltak. Kiderült, hogy teljes biztonsággal talán egyik sem állíthatja, hogy pontosan a Sark matematikai pontján állott volna. A szerényebb Cook ezt a lehetőséget eleve megengedte, míg Peary mérései és megfigyelései feltétlen pontosságát dühös makacssággal védte. Nansen a tudományos megbízhatóság mintaképe volt, de ilyen önteltségre és önfejűségre sohasem lett volna képes. Cook Pearyvel, a kutatóval és az emberrel kíméletlenül leszámolt könyvében, és ez sem maradt hatás nélkül. A Pearynek kijáró elismerést senki sem akarja kétségbevonni. De ma csak nagyon kevés olyan szakember akad, aki a tekintélyes amerikai sarkkutató, Baldwin kapitány alaposan megokolt ítéletét ne írná alá: "Az Északi-sarkot dr. Cook 350 nappal korábban érte el, mint bárki más, aki igényt tart rá, hogy ott megfordult."
***
Ehhez a beszámolóhoz némi hozzáfűznivalója van az utókornak. Már az amerikai kortársak is többre tartották a tudományosabb, önzetlenebb, alacsony sorból származó Cookot, mint Peary-t, a hírvágyó, lecsúszott arisztokratát. A kettejük közt kirobbant ádáz vita mind a mai napig lankadatlanul dúl követőik között. A földrajztudósok a XX. század folyamán általában Peary beszámolóját fogadták el. 1990-ben pl. az amerikai National Geographic Society (Nemzeti Földrajzi Társaság) mélységmérések és helyszíni fotók alapján nyilatkozatot tett közzé, amely szerint az ő elsőbbsége immár vitathatatlan.
Cook szavahihetősége ellen szólt (már a maga idejében is) az a körülmény, hogy a Mount McKinley megmászásáról közreadott naplója és a csúcs állítólagos fényképe a későbbi mászók szerint semmiképpen nem készülhetett hatezer méter magasban, hanem bizonyosan kétezer méter alatt. A fénykép körbevágatlan eredetije a közelmúltban került elő, és valóban azt tanúsítja, hogy Cook az első megmászó dicsfényéért meghamisította a naplót és a fényképet, sőt hamis bejegyzést íratott útitársával, Edward Barrill-lel Ezt amaz még az ő életében eskü alatt visszavonta.
Ami pedig a Sark meghódítását illeti: az utóbbi évek egy jelentős dokumentumbúvárlata mindkét vetélytárs állítását tudatos csalásnak mutatja. Robert M. Bryce könyvtáros 1997-ben kiadott, alapos és terjedelmes művében (Cook és Peary – a Sarkért való vetélkedés eldőlt) rámutat mindkét fél következetlenségeire, és arra a meglepő tényre, ami ebből következik: az első ember, aki lábát az Északi-sarkra tette, Joseph Fletcher pilóta volt, aki 1952-ben leszállt ott egy C-47-es géppel. Előtte pedig az 1926-os Norge-expedíció (Amundsen és Nobile léghajója) lehetett az első áthaladó, minthogy manapság még Byrd 1926 májusi repülésének eredményességét is kétségbevonják.
Csak emberi és állati erőre hagyatkozva először 1986-ban (!) ért el az Északi-sarkra Will Steger. Kutyák nélkül pedig 1995-ben hatolt el oda Richard Weber és Mihail Malahov. Az ő útjuk 35 nappal hosszabb ideig tartott, mint Cooké, és 70-nel tovább, mint Peary-é. Bryce következtetése szerint Peary a Sarkot 100, míg Cook 400 mérföldnyire közelítette meg. A vita azonban nyilvánvalóan folytatódni fog – a dokumentumok pozitív állásfoglalást alig tesznek lehetővé. [NF]