HOGYAN UTAZOTT MISTER PHIPPS AZ ÉSZAKI-SARKRA?

A XVIII. század második felében a londoni admiralitásnak sok fejtörést okozott, hogy megtalálja a legrövidebb tengeri utat Japánba, Kínába és Indiába. Anglia időközben jelentékeny tengeri hatalom lett, bár még nem uralkodott korlátlanul az óceánok felett. De ez időben vetette meg lábát Indiában, és ezért rendkívül fontos lett az a kérdés, hogyan lehetne gyorsabb összeköttetést létesíteni az új gyarmatok és az anyaország között. Egy bengáliai út Dél-Amerika körül a Csendes-óceánon át kerek egy évig tartott és alaposan meg kellett érte fizetni: a legénységnek körülbelül a fele elpusztult. Az emberek skorbutot kaptak a füstölthústól és a kétszersülttől. Mindenképpen átjárót akartak tehát felfedezni északnyugatra, vagy északkeletre. Még a

40

sarki út is egészségesebbnek és mindenesetre veszélytelenebbnek látszott, mint egy vihar a Csendes-óceánon, vagy egy éppen olyan gyilkos szélcsönd az Egyenlítő izzó katlanában. Hogy milyen a természet a Sarkvidéken, arról tudósok és tudatlanok kitartóan, nagy buzgalommal vitatkoztak. Az egyik fönt, északon roppant szárazföldet gyanított, mások mnágneshegyről ábrándoztak, jégmentes tenger közepén, amelyet azonban hatalmas jégfal vesz körül. Csak meg kell várni a kedvező időpontot, mikor a holdtölte szökőárja a jeget mozgásba hozza. Mások azt állították, hogy feneketlen mélységekből hatalmas örvénylések hatolnak fel és húzódnak le az Északi-sarkról. Ezek okozzák az árapályokat, a tengereknek e hatalmas, titokzatos mozgásait.

Egy derék svájci kisbirtokosnak, Engelnek is megvolt a maga elmélete. Ő ugyan nem járt fenn sohasem, de egész életén át viaskodott az Északi-sark rejtélyével, és azt hitte, hogy jó nyomon van. Nagy határozottsággal jelentette ki a felfigyelő angol admiralitásnak, hogy egyáltalában nincs áthatolhatatlan jégkorlát az Északi-sark körül. Ellenkezőleg, ott nem fagy be a tengervíz. Minden jég pusztán az arktikus földek belsejéből származik, a folyókból és gleccserekből, amelyek az Északi-sark felé ürítik ki jégtartalmukat. Éppen ezért olyan nagy a hideg a sarki szélességeken. A ravasz róka összetévesztette az okot az okozattal. Elképesztő elméletei mindenesetre gondolkodóba ejtették a londoni tengernagyokat. Mély benyomást keltettek Barrington angol természettudós fejtegetései is, aki ismételten a korábbi sarkutazások eredményeire mutatott rá. Ha a cetvadászok állításai igazak, akik másfél évszázad alatt lassanként felderítették Grönland és a Spitzbergák partjait, akkor ezen a környéken egy sikeres áttörési kísérlet nem lenne lehetetlen. Az egyik cetvadász azt állította, hogy szép kényelmesen felhajózott a 82. fokig. Egy másik meg éppen erősködött, hogy az ismeretlen tengerek keresése közben, ahová a cetek nyáron párosodásra elrejtőznek, vitorlásával elérte a 88. fokot. A grönlandi utazók krónikája mindenesetre súlyos hajókatasztrófákról is beszélt. Ijesztő szabályszerűséggel évenként 10-20 jármű tűnt el nyomtalanul az örök jégben. Ha a legénységnek szerencséje volt, akkor kalandos jégút, rettenetes fáradalmak után valamilyen hajóra tudott menekülni és nagynehezen hazakerült. Fent északon is sok áldozat hullott el. De már Hudson megfigyelte, hogy a Spitzbergákon időnként a Golf-áramlat hatására elviselhető éghajlat uralkodik, ellentétben Kelet-Grönlanddal. Számos hajós egybehangzó állítása kétségtelenné tette, hogy amaz irányban a tenger hatalmas szakasza hajózható. Csak el kellett jönnie az igazi embernek, hogy a Kolumbusz tojását csúcsára állítsa – és ez a valaki minden emberi számítás szerint csak angol lehetett. l773-ban az angol admiralitás elhatározta, hogy végre erélyesen kezébe veszi a dolgot, és kiküldte Mister C. I. Phipps sorhajókapitányt két vitorlással. Phipps azt a parancsot kapta, hogy

41

a jégviszonyokat odafent a leggondosabban vegye szemügyre, és ha csak lehet, találja meg az Északi-sarkon átvezető kínai utat. Az angol hajóhad két legszebb háromárbocos hajóját, a "Racehorse"-t és a "Carcasse"-t a leggondosabban felszerelték, és ahogy egy angol hadihajóhoz illik, ágyúkkal is derekasan ellátták. Lutwidge kapitány ugyan nem tudta belátni, mire jók az ágyúk a jég elleni küzdelemben. A nyolc ágyúból hatot rögtön kirakatott, és a haszontalan ballaszt helyett legénysége számára téli felszerelést szállíttatott a hajóra. A legénység 90 emberből állott, akiket különös gonddal válogattak össze, csupa vérbeli matróz, hajósinast nem vittek, de tiszt több volt a hajókon, mint máskor, ahogyan Mr. Phipps nyomatékosan feljegyzi naplójában.

A mérhetetlenül száraz naplóból, legalábbis az elején, pontosan ki lehet olvasni a sorok közt, hogy a királyi angol tengerészet két vitorláshajójának gyerekjáték lesz gyors rajtaütéssel bevenni az Északi-sarkot. Az utazás szerencsésen kezdődött. A Spitzbergák előtt a tenger jégmentesnek mutatkozott. Gyorsan elhajóztak a Magdaléna-szoros mellett a Madárének-parthoz és a Cloven Cliffhez. Ez különös fekete szirt óriási ökörfoghoz hasonlít, úgy látszik, hogy a nyílt tengerből emelkedik ki és csak egészen keskeny, alig látható földnyelv köti össze a parttal. De már július elején mindkét hajót körülfogta a jég, és most fárasztó közelharc kezdődött a jégtáblákkal és a jégrajjal. Az angol hajókat meg nem érdemelt balszerencse üldözte. Ha a jég rövid időre szétvált és a legszebb víziutak csillantak fel észak felé, akkor teljes szélcsend állott be, úgyhogy a legjobb alkalmakat elszalasztották. Ha végre szél támadt, az Északi-sark felől fújt, és nekik a part oltalma alá kellett menekülniök, hogy ne sodródjanak vissza. A hazatérő Grönland-járók hírei sem hangzottak valami biztatóan: a jég legutóbb három hajót zúzott szét. A kis angol osztag még elhaladt a Kereszt-szoros, a mai King-öböl mellett, és szerencsésen megkerülte a Moffen-szigetek veszélyes szirtjeit. De amint elérték a Hét szigetnél a 80. szélességi fokot, a jégkorlát teljesen megközelíthetetlennek bizonyult. A legénység a sík jégen sportolt. A tisztek szorgalmasan mérték a mélységet, és a jégrajt nyolc méter vastagnak találták, kirándultak a szárazföldre, szögméréseket végeztek és értékes tudományos munkát fejtettek ki. Az észak felé való előrehatolás reménye azonban semmivé foszlott. Sehol sem lehetett rést felfedezni a tömör jégtömegben. A jégnyomás úgy szorongatta a két hajót, hogy a bátor angolok idegeskedni kezdtek, és elhatározták, hogy cserbenhagyják büszke vitorlásaikat az ágyúkkal együtt. A csónakokat lebocsátották. Mindenki kapott egy kis zsákot 20 font kenyerrel. Csak a legszükségesebbet rakták a csónakokba, minden egyebet a legénység prédájára bocsátottak. A matrózok a tisztek gazdag ruhakészletéből a legcsábítóbb darabokat válogatták ki és fantasztikus egyenruhákban mászkáltak. A csónakokat szántalpakra állították és rettenetes fáradtsággal délre von-

42

tatták a jégen. Kétségbeejtő lassan haladtak előre, úgyhogy a legénység még mindig kényelmesen visszatérhetott a hajókhoz enni és aludni. De a hajók megmentéséről még nem mondtak le egészen. És most az angoloknak szerencséjük volt. Három nap múlva kedvező szél széthajtotta a jeget és olyan erősen kapott a vitorlákba, hogy a lebocsátott csónakokat csak nagy üggyel-bajjal tudták idejében bevonni. Augusztus 12-én már elmúlt minden jégveszély. Mr. Phipps még horgonyt vetett a Hacklyt-foknál, az Amsterdam-szigetnél, a régi Smeerenbergben, és megvizsgálta a régi hollandus halzsírfőző telepek romjait. Azután sértetlenül hazatért anélkül, hogy egy ágyút elvesztett volna. Igaz, az északsarki utat nem találta meg, sőt nem is jutott magasabbra, mint a legközönségesebb cetvadász.

Mr. Phippsnek, a későbbi Lord Mulgrave-nek ez az expedíciója nincs minden komikum híján. De azt sem hallgathatjuk el, hogy tudományos eredményeinek nagy a jelentőségük, sőt azt mondhatjuk, hogy ez volt az első tudományos sarki expedíció. A lord naplója rendkívül gazdag földrajzi, meteorológiai, földtani megállapításokban, állat- és növénytani megfigyelésekben. Megpróbálta meghatározni a Jeges-tenger mélységét és megállapítani hőmérsékletét, ami akkor még csak kevés embernek jutott eszébe. Végül Phipps expedíciója azért is emlékezetes, mert Nelson tengernagy, a nagy angol tengeri hős mint 15 éves önkéntes részt vett benne.