HOL A MÁGNESES DÉLI SARK?

A régi Berlinben, a XIX. század 30-as éveiben Alexander von Humboldt "rézházacskája" városszerte ismeretes volt. A nagy Mendelssohn-kertben van a Leipziger Strassén, ott, ahol a "Herrenhaus" még ma is a vilmosi idők társadalmi félszegségeire emlékeztet. A híres tudós és világutazó építtette magának a "rézházacskát" 1827-ben, hogy földmágneses megfigyeléseket végezzen, amelyek egész életén át kedves tanulmányai közé tartoztak. Tiszta vörösrézből kellett épülnie a háznak, mert egy vasszög már eltérítette volna a térben fonálon függő mágnest. A porosz főváros minden jelentékeny matematikusa és fizikusa, Encke, a csillagvizsgáló igazgatója, Dove, Dirichlet és mások is részt vesznek a kutatásokban. Egy bányaaknában, a szászországi Freibergben, 70 méternyire a föld alatt Reich, az ottani híres bányászati akadémia tanára, ahol maga Humboldt is tanult, pontosan megállapított időpontokban ugyanazokat a kísérleteket végzi, mint a berliniek. Egy harmadik helyen, Colombiában, az Egyenlítő mellett Boussignault francia kémikus

31

végez hasonló megfigyeléseket, Humboldt kérésére. Mert egyetlen ilyenfajta kísérlet keveset jelent a mágnestű talányos szeszélyei megismerésére, amelyek az iránytű felfedezése óta a XI. században, egyformán nyugtalanítják és foglalkoztatják a tengerészeket és a tudósokat. A Földnek, mint roppant mágnesnek, megvan a maga kozmikus rendszere, saját Egyenlítője és sarkai, amelyek a hasonló nevű csillagászati és földrajzi fogalmakkal egyáltalában nem esnek egybe. A földmágneses erő felosztása, különböző ereje, hatásának törvényei és az általa okozott jelenségek, a mágnestűnek a földrajzi délkörtől való elhajlása, földáramok és mágneses áramok, északi és déli fények és a Nappal való összefüggésük stb. még ma [1935] is megoldatlan kérdések. Felkutatásuk nem lehetséges, a megfigyelőállomásoknak az egész Földet befonó hálózata nélkül, amelyeknek évtizedeken át kell dolgozniok ugyanazokkal a nagyon bonyolult és érzékeny műszerekkel, hasonló helyi befolyások alatt, egységes célkitűzés szerint. Ez pedig olyan szinte emberfölötti áldozatkész tevékenységet és olyan pompás tudományos megszervezettséget jelent, amitől még a XX. században is távol vagyunk. Alexander von Humboldt volt az, aki ennek a szervezetnek fölépítésére sorompóba állította tudományos tekintélye példátlan hatalmát.

Amikor visszatér kutatói útjáról Oroszország ázsiai részén keresztül (1827- 1829-ig), sikerül rábírnia az orosz kormányt, egy előadás révén, amelyet lármás ünnepélyek forgatagában rögtönöz a pétervári Tudományos Akadémián, hogy az egész cári birodalomban Nikolajevtől Pekingig nagy sor mágneses állomást rendezzenek be. Két fontos esemény jön a vállalkozás segítségére. A híres angol sarkutazó, John Ross felfedezi Amerika északi csúcsát, és ott, a legvégső csücskén, a Boothia-Félix-földön, unokaöccse, James Ross 1831 június elején addig a pontig hatol előre, amelyet – legalábbis akkor, mert ez a pont nem állandó – el lehetett fogadni a földmágneses erő északi középpontjának. A mágneses Északi-sark – helyesebben Déli-sark, mert az azonos sarkok tudvalevőleg taszítják egymást – abban az időben az é. sz. 70°5'l7''-e és a ny. h. 96°046'45''-e alatt fekszik, tehát majd 20 szélességi fokra a földrajzi Északi sarktól. Az egész tudományos világot foglalkoztatja a kérdés: "Hol van a mágneses Déli-sark?" Ugyanekkor kezdi Karl Friedrich Gauss, a göttingai matematikus alapvető földmágneses munkáit, amelyek a korszakalkotó "Allgemeine Theorie des Erdmagnetismus" című munkában érik el tetőpontjukat. Manométerével (1833) olyan műszert talál föl, amely a mérések biztonságában és pontosságában a fizikusok eddigi mérőeszközeit messze felülmúlja, és amelyet mindjárt mindenfelé alkalmaznak. A berlini csillagvizsgáló egy Gauss-rendszerű mágneses obszervatóriumot kap. Humboldt rézházacskája így idejét múlta. 1836-ban Göttingenben megalakul a Magnetischer Verein, amely az ilyen obszervatóriumok felállítását Németország számos városában keresztül viszi. A már működő orosz állomások

32

csatlakoznak hozzájuk, éppen úgy az olasz, dán, svéd, lengyel és angol állomások.

De mindezek az intézmények a lakott földnek csak kis részére szorítkoznak, és a földmágneses jelenségek, amelyeket ki kellene kutatniok, a legerősebben és a legvilágosabban földgömbünk leghozzáférhetetlenebb vidékein lépnek fel. a két sarki övben. Az északi félgömb elég gazdagon el van látva obszervatóriumokkal és a nagyon élénk északsarki kutatás a legmagasabb északon is értékes földerítő munkát végzett. A déli félgömbön azonban még egyáltalán semmi sem történt, és az ottani földmágneses erők középpontja, az Antarktisz egész területe még jóformán teljesen ismeretlen. Itt csak Nagy-Britannia segíthet világot behálózó gyarmataival. Megint Humboldt az, aki 1836 áprilisában Sussex herceghez, a londoni Királyi Társaság elnökéhez mesterien diplomatikus levelet intéz, és ezzel felkelti Anglia becsvágyát, amely, mint Humboldt írja, "a legnagyobb világkereskedelem és a legkiterjedtebb hajózás birtokában mindeddig semmi részt sem vett az 1828-ban megindult nagy tudományos mozgalomban." A levél sikere még őt magát is meglepi. Már júliusban megkapja a hírt, hogy a Királyi Társaság hozzálát mágneses obszervatóriumok felállításához Kanadában, Ceylonban, Szent Ilona szigetén, Tasmániában, Mauritiusban, vagy a Jóreménység fokán, sőt expedíciót küld ki a mágneses jelenségek megvizsgálására a magas déli szélességeken Ausztrália és a Hoorn-fok (Dél-Amerika) délkörei közé.

Ezzel kiadták a jelszót, amely hirtelenül három nemzetet kelt versenyre egymással: felfedező út a magas déli szélességeken, a déli sarkvidék kikutatása a Déli sarkkörön belül, amelyet eddig csak Cook, Bellingshausen, Weddell és legutóbb Biscoe léptek át. Mi rejtőzik a sarkkör mögött? Egyszerre háromfelől fogják megpróbálni, hogy feleletet adjanak erre a kérdésre.

HÁROM EXPEDÍCIÓ EGY CÉLLAL!

Az Észak-Amerikai Egyesült Államok kongresszusa 1836 május 18-án beleegyezik egy földrajzi expedíció felszerelésébe, amely öt vitorláshajóból, köztük két hadihajóból áll és öt évig fog tartani. Ez az első tudományos expedíció, amelyet Amerika küld ki. Az újságok jelentése szerint a kongresszus határozata így szól: "A költségekre való tekintet nélkül." Európa fölfigyel. Mit jelent ez a szó, hogy tudomány? Tudomány és világgazdaság vérrokonok, anya és leánya; a második nem lehetne meg az első nélkül; ami az egyik javára történik, az a másiknak is használ. Földrajzi expedícióknak mindig gazdasági következményeik, tehát gazdasági céljaik is vannak. Amerikának szüksége van a cetvadászat és kereskedelem számára új forrásokra és új fogyasztási területekre. A Csendes-óceán szigetparadicsomának földerítésé-

33

ben és gyarmatosításában versenyezni akar az angolokkal, franciákkal, hollandusokkal stb. Ebből a célból új hajózási utakat, ismeretlen tengereket és partokat kell térképezni. Az amerikai expedíció vezetője ezért Charles Wilkes lesz, aki 1830 óta működik a tengerészeti kormányzat térképosztályán. Az expedíció széleskörű tudományos feladataihoz elsősorban földmágneses megfigyelések tartoznak. Az antarktikus tengerek meglátogatása tehát szintén helyet foglal a műsoron. Közelebbit egyelőre nem árulnak el a nyilvánosságnak. A titkos utasítás azonban meghagyja: Wilkes hadnagy kétszer hatoljon előre az Antarktiszba, először a Hoorn-foktól délkeletre, a ny. h. 30. és 40°-a közt, ahol l823-ban Weddell a 74°15'-ig nyílt vizet talált; menjen előre délre, ameddig csak tud, de ott ne teleljen át, hanem még ugyanazon a sarki nyáron a ny. h. 105. fokáig próbálja elérni Cook legdélibb pontját (70°15'), a következő nyáron pedig kutassa át pontosan a déli sarkterület egész ausztráliai negyedét a k. h. l60°-tól a 45°-ig, tehát a Biscoe-tól észlelt Enderby-földig. Az Antarktisznak ebben a negyedében kell lennie a mágneses Déli-sarknak, Gauss és más fizikusok véleménye szerint.

Ugyanebben az időben tépelődik Dumont d'Urville francia tengerészkapitány Toulonban térképei és útlevelei felett. Már kétszer hajózta körül a Földet, és mint tengerész és bámulatosan sokoldalú tudós, nagy tekintélyre tett szert. Franciaország természetrajzi és néprajzi múzeumai megbecsülhetetlen gyűjteményeket köszönhetnek neki. Még a híres Milói Vénusz sem lakozna a Louvre-ban, ha d'Urville tengerészzászlós egy égei-tengeri útján meg nem látja az éppen akkor kiásott szobrot és nem biztosítja Franciaországnak. Írt is egy értekezést a Melos-szigeti ásatásokról. Az 1830-as júliusi forradalom kitörésekor d'Urville az első tiszt, aki az új minisztérium rendelkezésére bocsátja szolgálatait. Ő vezeti azt a hajót, amely a bukott Bourbont, X. Károlyt Angliába szállítja, és ott keresztülviszi az új nemzeti zászló, a trikolor elismertetését. Pályáját Napóleon alatt kezdte meg. Élére áll azoknak a hazafiaknak, akik Angliától a hős holttestének kiszolgáltatását követelik. Ezáltal eljátssza a tengerészeti miniszter kegyét. Miután befejezi 12 kötetes művét csendes-óceáni második felfedező útjáról (1826-1829), elvezénylik Toulon kikötővárosba. Ott nincsen útban. Gyermekkorában izzó lelkesedéssel olvasta Cook világutazásait. Ezek döntötték el pályaválasztását, és a nagy angol példájára ő is egy harmadik világkörüli úttal szeretné élete művét megkoronázni. 1837 januárban terjeszti a tengerészeti minisztérium elé útitervét. Várakozása ellenére már pár hónap múlva megkapja a beleegyezést. A franciák "Polgárkirálya," akit a júliusi forradalom emelt a trónra, maga is foglalkozott a tervvel. Elolvasta egy Morrell nevű amerikai cetvadász Robinson-történetét, aki 1823-ban a 70. szélességi foktól délre nyílt tengert talált. Ugyanazon a környéken Weddell még abban az évben messzebbre jutott. Úgy látszik, ott van a Déli-sark egyik bejárata. A király

34

tehát azt kívánja, hogy az új expedíció azzal kezdje meg felfedezéseit, hogy törjön előre délre és a Hoorn-foktól kiindulva, Weddell útját odáig kövesse, ameddig a jégviszonyok megengedik, anélkül azonban, hogy a hajókat és a legénységet kockára tegye; a legszebb felfedezés sem éri meg egyetlen ember életét. D'Urville nincs elragadtatva programja kibővítésétől, mert köszvénye van, és a hóviharok, a köd és jég méreg ennek a betegségnek. Azonkívül Morrellt szemtelen csalónak tartja, és Weddell adatait is legalább túlzásoknak vagy téves helymeghatározásoknak, amelyekben, mint a legtöbb cet- és fókavadász meghatározásaiban, nem lehet megbízni. A tengerészeti minisztériumnak más a véleménye. Azt a kérdést mindenesetre tisztázni kell, hogy Weddellnek csak véletlen szerencséje volt-e, vagy pedig azon az úton lefelé állandóan nyílt tenger van-e? Azonfelül, minthogy Foster angol kapitány 1829 márciusában a Bransfield-utat a Déli-Shetland-szigetektől délre nagy távolságban egészen jégmentesnek látta, d'Urville most egyben azt is eldöntheti, vajon a Biscoe-tól megpillantott Graham-föld összefügg-e a Sándor-földdel, melyet Bellingshausen fedezett fel l820-ban. Senki sem sejti, hogy a két útvonal, a Weddellé és a Biscoe-é, az amerikai expedíciónak is első céljai. A király és a miniszter kívánsága természetesen parancs. A vállalkozás nagysága és eredetisége, az ilyen kísérlet kalandos és merész volta hamar elfelejteti D'Urville-lel személyi nehézségeit. Cook volt eddig az egyetlen, aki össze mert kötni egy trópusi utat az antarktikus öv megkerülésével. Ez a hajó felszerelését megnehezíti és a legénység teljesítőképességét és egészségét a legnagyobb mértékben próbára teszi. A tanítvány tehát itt is utol próbálja érni mesterét. Földmágneses mérések nélkül az expedíció elvesztené tudományos jellegét, a sarki övön belül tehát csak az lehet a céljuk, hogy a mágnestű elhajlásából kiszámítsák a mágneses Déli-sark fekvését.

Mialatt Toulonban nagy sietséggel felszerelnek két hajót, d'Urville Angliába utazik, hogy a legújabb szárazföldi és tengeri térképeket megszerezze és megtudjon valamilyen újságot az Antarktiszból, amilyeneket az angol cet- és fókavadászok szoktak magukkal hozni. Az angol tengerészeti hivatalnokok udvariasan, de hűvös tartózkodással fogadják. "Új hír az Antarktiszból? Semmit sem hallottunk." Biscoe útjairól is csak annyit tud meg, amennyit a hivatalos jelentésből már ismer. Az angolok a francia expedíciót nyilvánvalóan saját területükre való betörésnek érzik. Egy este a Raleigh Clubban, amely jóformán csupa világutazóból áll, csak megerősíti ezt a benyomást. Az amerikai Morrellre csak a vállukat vonogatják, éppen úgy, mint d'Urville. De az már nem tetszik nekik, hogy d'Urville Weddell szavahihetőségében kételkedik. "Weddell angol gentleman, hozzá nem férhet gyanú. " Egyáltalában, hogy egy másik nemzet keresztezi Anglia útjait, hogy egy francia, akit az angol gyarmati kormányzat már a Déli-tengerben sem lát szívesen, méghozzá az Antarktiszban megvizsgálja olyan

35

angol felfedezők adatait, mint Weddell és Biscoe, ezt nagyon rossz szemmel nézik. Úgy látszik, d'Urville még semmit sem tud arról, hogy maga Anglia is egy tudományos expedíció leggondosabb előkészítésével foglalkozik. Akit a klubtagok és kollégák közül beavattak ebbe a tervbe, természetesen őrizkedik attól, hogy egy szót is elejtsen.

Az amerikai és francia expedíció híre lázba hozza az angol földrajzi társaságokat. Sürgősen végre akarják hajtani azt, amit Sussex herceg a tudománynak ígért Humboldthoz intézett válaszában 1836 júliusában. De az angol kormányt az idegen verseny nem forgatja ki nyugalmából. Az expedíciónak, amelyet ő tervez, nincs más célja, mint az Antarktisz átkutatása és a mágneses Déli-sark megállapítása. Már ezáltal fölényben van két versenytársával szemben. A modern tudomány minden eszközével kell megostromolnia a Déli-sark-kérdést, és alaposságban mintaszerűnek kell lennie. Három évet szabnak a vállalkozásra, ami csak azokat lepheti meg, akik nem tudják, hogy a megbízható tudományos kutatás legkisebb csatornája is ezer kerülőúton mindig beletorkollik az élet széles folyamába. És az expedíció vezetőjéül az admiralitás az angol tengerészet egyik legkiválóbb emberét választja ki, James Ross kapitányt, akinek kipróbált tengerészeti és tudományos képességei a legnagyobb siker biztos záloga. Ő találta meg a mágneses Északi-sarkot és nyolcszor telelt át a sarkvidéken. Az ő feladata kitűzni az angol lobogót a mágneses Déli-sarkra is. Három éve tart már az expedíció előkészítése. Közben a másik kettő régen elutazott: d'Urville 1837. szeptember 7-én, Wilkes 1838 augusztus 18-án. Amikor Ross 1839. szeptember 25-én fölszedi a horgonyt, az ő feladatai közt is ott szerepel Weddell és Biscoe útjainak követése. Ha ott át kell valamit vizsgálni, majd gondoskodik erről maga Anglia.

A három expedíciónak tehát ugyanaz a célja, ha többi feladataik különbözőek is. Ki éri el elsőnek, ki éri el egyáltalában azt a célt?

AZ ELSŐ BIRKÓZÁS A SARKI JÉGGEL

D'Urville feladata nem irigylésre méltó. Nem törhet egyenesen a Déli-sark felé, amilyen messze csak tud, amerre azt reméli, hogy keresztül juthat. Ilyen kísérletnek egyáltalában nem teheti ki a két hajót, mert még egyéb nagy tudományos és kereskedelempolitikai feladataik vannak, éppen úgy, mint az amerikai expedíciónak. Arago, a híres fizikus 1837. június 5-én hevesen kikelt a francia kamarában minden sarki út ellen, melynek fő célja a Déli-sark elérése, és erre a Tudományos Akadémia vonakodott szakszerű útbaigazításokkal támogatni az új expedíciót. Igazi sarkutazásra a két hajót csak szegényesen és hebehurgyán szerelték fel. Csupán azt kell megállapíta-

36

niok, vajon Weddell négy útvonala a ny. h. 50. és 30. foka közt, kétszer oda, kétszer vissza, most is jégmentes-e, ahogyan 1823-ban kellett lennie, ha az angol cetvadász nem csalt, akárcsak amerikai kollégája és barátja, Morrell. Az egész megbízás mutatja, hogy a sarki jég óriási és kiszámíthatatlan változásairól csak nagyon halvány és távoli fogalmuk van. Az Antarktiszra nem lehet futó kirándulást tenni. Az Antarktisz megkívánja a tudományos expedíciótól, hogy mindenét kockára tegye, ha megbízható eredményeket akar elérni. De d'Urville nem bízik Weddell adataiban sem. Ha az ő útjait most jégtől elzárva találja, akkor bizalmatlansága igazoltnak látszik. De megérdemli ez a tagadó megállapítás a sarki jéggel való harc megpróbáltatásait és veszélyeit? Mert az expedíciónak mindent meg kell tennie, ami csak telik tőle és ki kell merítenie minden lehetőséget, hogy vezetője, mint egykor Cook, nyugodt lelkiismerettel mondhassa a világnak: "Nec plus ultra. – Tovább jutni egyszerűen lehetetlen volt. " Természetesen nagy diadal lenne Franciországnak, ha sikerülne a megjelölt utakon túlszárnyalni Weddell rekordját. D'Urville a legszívesebben nekivágna a Déli-sarknak, és menne a 80. fokig és még tovább, de nem hisz ebben a lehetőségben. Pedig a sikerben és a győzelemben hinni kell, máskülönben béna az ember keze, lába. Indult valaha sarkutazó útnak ilyen lemondó hangulatban?

A két hajó 1838. január 8-án hagyja el a Magellán-utat. A vezérhajón, az "Astrolabe"-on tette meg d'Urville első két világkörüli útját is. Barátja és korábbi utitársa, Jacquinot kapitány vezeti a kísérő hajót, a "Zelée"-t. A legénység a vezetőnek egészen idegen. Régi, kipróbált kísérői közül egyik sem akart d'Urville-lel menni. Az Antarktiszt nem ismeri az egész legénységből senki sem.

Január 12-én eltűnik az "Államok-szigete" a látóhatárról a Hoorn-foktól keletre. Ködben és esőben hajózik d'Urville délkelet felé. Három nap múlva úsznak feléjük az első jéghegyek, először kisebb roncsok, azután 40 méter magas és 60 m hosszú hatalmas jégtömbök, amelyek a kavargó ködben mint óriási szürke vitorlák merülnek fel és félelmesen közel vonulnak el; az ellenség előőrse, amelynek látványához előbb hozzá kell szokta a legénységnek. A legfőbb veszély azonban egyelőre a köd, amely felszáll a tengerből és fehér felhőréteggé sűrűsödik össze fölötte. A kilátókosárból gyakran csak a kísérőhajó árboccsúcsát lehet látni, amint a ködtengerből előbukkan. Ha az is eltűnik, akkor csak ágyúlövések útján lehet értekezni. Ha nem lehet semmit sem látni, akkor félre kell állítani a hajókat, mert a jéghegyek mindig számosabbak és hatalmasabbak lesznek. Az őr, aki elmulasztja jelenteni a legcsekélyebb jégtömböt, még egyszeres büntetőszolgálatot kap, ami a növekvő hidegben nem valami nagy élvezet. Ha szétszakad a köd, fantasztikus kép tárul fel. A magas jégszigetek csúcsát viharmadarak rajai röpködik körül. A meredek lejtőkön furcsa alakok helyezkednek el, komolyan, mint méltóságos kanonokok

37

egy székesegyház kóruspadjain, a köpenyük elöl fehér, hátul fekete, vagy mint katonák, akik mozdulatlanul és hangtalanul állnak erődítményük előtt őrhelyeiken. Ezek pingvinek, magasra emelt fejjel és keményen kitartott szárnyakkal. A közeledő hajókat rekedt kiáltással üdvözlik, mintegy parancsszóra buknak a vízbe és nyílsebesen kergetőznek a hajó orra és fara körül. Sok ilyen sziget több ezer méter hosszú, táblaformájú, vadul barázdált oldallapokkal, amelyek a tűnő napfénynél a szivárvány minden színében ragyognak. Az egyik közülük olyan, mint valami roppant torony omladéka, melynek hullámoktól kivájt belseje azúrkéken sugárzik. A fal egy részét vakító fehér hó takarja, a másik rész piszkosbarna, a madarak hulladékától. Az egyik oldalon azonban pontosan felismerhető egy igazi sziklatömb. Ez biztosan a déli szárazföldről származik. Talán már föld lenne a közelben? Január 23-án beláthatatlan hegyjéglánc északkeleti kitérőre kényszeríti a hajókat. Azután megint délre törnek, és már 21-án elérik a d. sz. 62. fokán azt a délkört, amelyen Weddell második, olyan sikeres útjáról visszahajózott északra. A nap eloszlatta a ködöt, jégnek nyoma sincs és délre mérhetetlen távolságban terül el a talányos sarki tenger. A matrózok ujjonganak, mert d'Urville a magas déli szélesség elérésére fokonként növekvő pénzjutalmakat tűzött ki. A parancsnokot is boldog izgalom fogja el. Weddellnek a végén mégis csak igaza volt? Itt nyitva áll az út a sark felé? Az expedíciónak valóban osztályrészéül jut az a szerencse, hogy eljuthat a 74. fokig, vagy talán még azon is túl? Miért ne? A tenger nyugodt, a szél kedvező, komoly akadálynak még nyoma sem mutatkozik. D'Urville tegnap óta nem mozdult a kormányosfülkéből. 18 órai szolgálat után este büszke reményekkel eltelve nyugszik le. Holnap délben már a hajó legalább a 65. fokon úszik, amelynél Weddell sem jutott tovább első útján. Mikor szárnyalják majd túl Weddell két dióhéját?

A nappalian világos éjszaka közben egyszerre riadó a fedélzeten. D'Urville felébred álmából és a fedélzetre siet. "Szilárd jég a látóhatáron", bömböl feléje az őrszem. Délen alig három kilométer távolságban beláthatatlan jégpartvonal húzódik keresztben az úton, végtelen jégrajmező, amely mindenütt elvágja a látóhatárt, és amelyet valamilyen ellenállhatatlan elemi erő összetorlasztott, felfelé csavart, egymásra tornyosított és egymásba ékelt. A kaotikus tömeg fölé számtalan, magas jéghegy emelkedik, mint fehér márványból rakott formátlan épületek. Ennek a jégtakarónak pereme 4-5 m magas sima fal, csak itt-ott kicsit elmorzsolódva és széttöredezve, alján tajtékzik a hullámverés, amely súlyos jégroncsokat üres konzervdobozok módjára szív magához és hajít megint vissza. A látvány minden leírást felülmúlóan komoly és nagyszerű, egyben megrémítő és lesújtó. Egy csapásra megcsúfolva a tegnapi büszke remények! Itt megkísérelni az átkelést őrültség lenne – az egész expedíció azonnali biztos vége! És itt akart Weddell minden akadály nélkül tovább vitorlázni? D'Urville kételyei nyilvánvalóan nagyon is jogosak

38

voltak! A három másik útnál sem áll majd jobban a dolog! Mindegy, meg kell őket próbálni!

A hajók kelet felé követik a jégperemet. Nemsokára itt is eltorlaszolódik az út. Vissza északra! Egy messzire előreugró jégfélsziget csúcsa körül újra szabad az út dél felé. Ez egy roppant, nyugat felé nyitott öböl, melynek jégpartja tág félkörben újra északra vezeti őket. Az öböl legkeletibb pontján mintha oszladoznék a jégtömeg. Nem messze innen ment végig Weddell első útján dél felé, a 65. fokig. Ha itt át lehetne törni! D'Urville az antarktikus kutatás történetében elsőnek meri felvenni a harcot a jégrajjal. 24-én kis tengerágakba eveznek be a hajók. 10 km-t lassan tapogatóznak előre, aztán a jégdarabok nekipattognak és nekitolulnak a hajó orrának. A csatornák keskenyednek és olyan gyorsan zárulnak be, hogy a kapitányoknak alig van idejük a visszafordulásra. A legénység az utolsó napok manővereitől annyira kimerült, hogy a kapitánynak rá kell szánnia magát néhány órát egy medencében tölteni, amit még el tud érni, három magas jéghegy védelmében, azzal a kockázattal, hogy a jég menthetetlenül körülzárja. De a szerencse kedvez neki. 25-én korán reggel erős keleti szél, amely széjjelhajtja a jeget, megszabadítja a hajókat börtönükből. Napkeltekor mintha valami összeomlott márványváros utcáin hajóznának végig, fehér paloták, templomok, toronycsúcsok, oszlopcsarnokok és hidak közt. Amerre a napsugarak a csillogó falakra hullanak, ezernyi ablakban vérvörösen tükröződnek vissza. Halott, néma város, amelynek ormai fölött jégmadarak vitorláznak tova zajtalanul, hatalmas, fehér szárnyaikkal. Csak egy-egy cethal [!] tompa lihegése szakítja meg néha a túlvilági csendet.

Vissza nyugatra! De most ott is szilárd jégmező mered a hajók elé. Minden oldalról fenyegetve, d'Urville másodszor is megpróbál keresztültörni, ez alkalommal észak felé. Egyórás harc után utat talál két jégmező közt, amelyek néha veszélyesen közelednek egymáshoz, de végül is messze szétnyílnak. 27-én szerencsésen eléri az Orkney-szigeteket. Három napig cirkál az északi part előtt, hogy kikötőt találjon, ahol a legénység megpihenjen. Mérföldnyi jégzátonyok minden bejáratot eltorlaszolnak, és egy heves vihar arra kényszeríti d'Urville-t, hogy a legsürgősebben hajózzon észak felé a nyílt tengerre, A köszvény annyira kínozza, hogy egy napra át kell adnia a kormányt, a legénységből három ember beteg.

Még át kell vizsgálnia Weddell két útszakaszát távolabb keleten. Tiszteknek és legénységnek tanúskodniok kell arról, hogy egyáltalában sehol sem volt lehetséges áttörni dél felé. Február 3-án átvágják a hajók a d. sz. 55°34' és a ny. h. 43°32' alatt a harmadik utat. Ugyanezen a napon erre tért vissza Weddell 15 év előtt a 65. fokról. És megint nyílt tenger nyúlik el a déli látóhatáron. 4-én sincs távolban és közelben semmi jég. A matrózok ujjonganak: most sikerülnie kell. De vezetőjük nem remél semmit sem. "A matrózok attól

39

félnek, hogy én nem akarok előrehatolni", írja naplójába, "Nyugodtak lehetnek, mert ha én visszafordulok, senkinek sem lesz kedve folytatni az utat".

Még 4-én este felhangzik az őrszem kiáltása: "Jégmezők délen!" Ez a már látott jégfal folytatása, amely egyre tovább terjeszkedik keletre. D'Urville feléje hajózik. Nemsokára balra is jégmező tűnik lel. Megint zsákutcába kerül? Legszívesebben visszafordulna, de fél, hogy ez rossz hatást tenne a legénységre, amely meg van arról győződve, hogy itt átjárót találnak. Úgy véli, hogy bizonyos helyzetekben a vezetőnek az általános kívánsággal szemben engednie kell, ha más is a felfogása és ha kockáztatja is, hogy szerencsétlenül járnak. Harmadszor is beeveznek a hajók az örvénylő jégrajba, amelyet hatalmas piócák módjára a jégdarabokon heverésző fókák élénkítenek. Egy darabig jól megy minden, de mindkét hajó ségjéről [!?] leszakadnak a jégfűrészek. A sűrű hózápor lehetetlenné tesz minden mozdulatot; D'Urville a hajókat egy jéghegyhez erősítteti, nyaktörő kísérlet, amire eddig itt lent egy tengerész sem vállalkozott. A hallatlan vakmerőség fellelkesíti a tiszteket és a legénységet, de a parancsnoknak nincs jó kedve. Éjszaka arra ébred, hogy verik és taszigálják a hajófalakat, recseg-ropog, mintha a hajódeszkák szét akarnának törni! D'Urville a fedélzetre rohan: a szél megfordult, az "Astrolabe" lefelé sodródik, az egész jég mozgásban, a "Zelée" is védtelenül a jég hatalmában. Köröskörül jég, csak északon pislog a széles jégöv mögött egy kékesfekete csík: nyílt tenger. Egyedül ott a menekülés! Most kezdődik a harc életre-halálra. Mint a faltörő kos rohan az "Astrolabe" északra, egy pár hajóhosszúságnyira utat tör magának, azután nem mozdul. A matrózok lemásznak a jégre, egy darabra a hajó orra előtt nehéz jégtömbökhöz igen erős hajóköteleket kötnek és úgy vontatják a hajót lassan előre, kimondhatatlan fáradsággal. A "Zelée" éppen így próbálkozik. Nyüzsög itt a fóka, és hiába az életveszély, a vadászláz majd megbolondítja a legénységet. D'Urville leparancsol egy kis vadászosztagot, hogy ezekből az állatokból legalább egy párat zsákmányoljon gyűjteménye számára. Minthogy ez a csapat eltávolodott a hajótól parancsa ellenére, úgyhogy csónakkal kellett visszahozni, senki sem hagyhatja el többé a fedélzetet. A "Zelée"-n ugyanez történik. Itt is vissza kell vontatni a hajóhoz egy csónakot néhány fókavadásszal. Félholtan, vérző kézzel kerülnek a fedélzetre. Amint a két hajó már száz méterre a nyílt tengerre küzdi ki magát, egy hirtelen északi vihar visszakergeti őket a jég közé.

Ide-oda forgolódnak, kapkodnak – nincs kiút. A következő napon megismétlik a kísérletet, hogy áttörjenek észak felé. Tíz óra alatt nem tesznek meg 2 km-t sem. Egy ember 3 km-re kémszemlére indul a jégen. Híradása lesújtó: a nyílt víz ma sokkal távolabb van, mint tegnap, és a jégmező szélén olyan a hullámverés, hogy a hajóknak lehetetlen áttörniök ezen a káoszon. Mentőszél nélkül az expedíció pusztulásra van ítélve, mert áttelelésre nem szerelték fel. Február 6-án este d'Urville-t felverik első álmából: a déli szél meglazította a

40

jeget, és a hajókat lassan észak felé hajtja! A parancsnok rögtön indulni akar, de az emberek félnek az éjszakai úttól, és ő enged a rábeszélésnek, hogy várjanak hajnalig. Szerencsétlen elhatározás! Három órakor ébresztő. "Mi van a jéggel", ez d'Urville első kérdése, az őrt álló tiszthez. – "Ahogyan tegnap este! " A kormányos megerősíti a hírt. A szél iránya éjfél körül megfordult, a jég szilárdabbul összeékelődött, mint tegnap! Most megértik a matrózok is, hogy éjszakai álmuk kedvéért talán életüket játszották el. Az egyetlen, amit megtehetnek, hogy a hajókat és mindenekelőtt a kormányrudakat megvédjék a jégdarabok csapódásától. Így múlik el február 7-e és 8-a. 9-én reggel könnyű szél támad délkeletről. A hajók azonnal útra készen állnak. Harmadszor kezdődik a kötélbeakasztás és vontatás veszélyes munkája. A szél támogatja őket. Délután alig 600 méternyire a nyílt tengertől! A jég lazulni kezd, a déli szél élénkül. "Köteleket bevonni! Mindenki a fedélzetre! " Az "Astrolabe" újra megmozdul, a szél dagasztja a vitorlákat. A parancsnok fellélegzik. Hirtelen ordítás a fedélzeten, kint kétségbeesett kiáltás. Egy ember még visszamaradt a jégen! Rohan és átugrál a jégdarabokon, a vízcsatornákon, kerülőket kell tennie, elbukik, megint felugrik – senki sem tud segíteni rajta! Ha neki magának nem sikerül, elveszett – hiába akarják visszatartani a hajót, a szél csak előre hajtja – és ha egyszer a hajó a szabad vízbe ér, nem térhet vissza többé; a kapitány nem teheti kockára még egyszer valamennyi bajtársa életét! A "Zelée" messze van, és a visszamaradotton éppoly kevéssé segíthet. Rettenetes pillanatok! A halálfélelem erős hajtóerő. A szerencsétlen végre olyan közel jut, hogy kötelet tudnak neki vetni és felhúzzák. Inkább halott, mint eleven, és egész éven át beteg. Pár órával később a hajók kijutottak a jégből, újra uraik mozdulataiknak. Rézpáncéljuk egy részét leszakította a jégraj. Egyébként teljesen tengerre képesek, de parancsnokuk még egyszer nem vezeti őket harcba a jégrajjal.

SKORBUT A FEDÉLZETEN!

A francia expedíció még nem oldotta meg feladatát. Át kell kutatnia a negyedik utat tovább kelet felé, amelyen Weddell a 74°-ig hajózott le. A legénység vakmerő lelkesedése nagyon lelohad. A "Zelée"-nek egy betege van, az "Astrolabe"-nek azonban tíz, köztük a három orvos. Az emberek összedugják fejüket, az orvosok hallgatásba burkolóznak. A hajók tovább vitorláznak kelet felé, tiszteletteljes távolságban a jégfaltól, amely nem akar véget érni. Borzasztó hótömegek felhőznek le. Óránként a tengerbe kell lapátolni a havat. A legénység rettenetesen fázik. Még szerencse, hogy ez a farkasordító hideg nem két nappal korábban tört ki, akkor nem menekültek volna ki a jégből. Február 14-én végre elérik a 33. hosszúsági fokot. Itt sem lehet átjutni

41

sem délre, sem keletre, mert a jégfal megint hatalmas öblöt alkot és azután északra tart, ameddig csak a szem ellát. És itt talált Weddell nyílt tengert? Lehetetlen! Az mindenesetre biztos, hogy az 1837-38-as sarki nyárban ezt a tengerrészt dél felé mérhetetlen jégtömegek teljesen lezárják. Ezt bebizonyították és többet nem tehetnek.

Jacquinot kapitány az "Astrolabe" fedélzetére jön. Teljesen a vezér véleményén van. Minden további kísérlet esztelenség, és a legénységből senki sem vágyódik a jégrajjal való újabb harcra. A megígért jutalmakból ugyan nem lett semmi sem, az emberek már tréfálkoznak ezen. A legtöbben, még a tisztek is, teljesen kimerültek. A "Zelée" betege alighanem meghal. A sózott és a konzervált hústól régóta undorodnak, már utálatos szaga miatt is. Fókát eddig csak a legveszélyesebb napokon találtak a jég közepén. A fókahús értékét a legénység egészsége számára, úgy látszik, nem ismerik sem az orvosok, sem a vezetők.

Vissza tehát északnyugatra! Ez az út is nehéz harc lesz ellenszéllel, hóviharokkal, jégesővel és köddel. Még az Orkney-szigetek déli környékén sem lehet áthatolni, annyira jeges a tenger. D'Urville másodszor hajózik végig az északi part hosszában, és megfigyelésének két napot szentel. Azután áthajózik északnyugatra a Déli-Shetland-szigetekhez, hogy innen megbízatása szerint még egyszer délre hatoljon és ha lehetséges, a Bransfield-úton át elérje Biscoe Graham-földjét. Február 27-én a 62°57'-én nagy földtömegeket lát délen balra és jobbra, amelyeket a köd még elfátyoloz. Mennél tovább hatol, annál határozottabban lép elő jobbról egy összefüggő, egyenletes, alacsony, hótól borított part, amely előtt számos kis sziget sorakozik fel fekete szirtjeivel. A közös jégkéreg alatt a határokat nem lehet pontosan megkülönböztetni. Tovább délre három magas hegy emelkedik. Az első az a csúcs lehet, amelyet Bransfield már 1820-ban látott. D'Urville ezért erről az angol tengerészről nevezi el. A másik kettőt Jacquinot- és d'Urville-hegynek kereszteli. A csúcsok közt óriási jégárak csúsznak le. Még tovább délkeleten hatalmas hegyvidék tűnik fel a láthatáron. Régi térképek már partokat jeleznek itt.

Bransfielden kívül azelőtt is láthatta őket néhány fóka- és cetvadász, de először a francia expedíció kutatja át és határozza meg a vidéket pontosan – és ez van olyan érdem, mint egy felfedezés. A mérések megmutatják, hogy az első benyomás téves volt, és hogy a csúcsok közül egyik sem magasabb 900 m-nél. A hegyes partnak d'Urville a Lajos Fülöp-föld nevet adja, a laposat Joinville-földnek nevezi el, Lajos Fülöp király harmadik fia, Joinville herceg tiszteletére, aki 1834 óta a francia tengerészetben szolgál. A két földet egy egészen befagyott tengerszoros választja el egymástól. A part sehol sem közelíthető meg, ezelőtt sem fordult meg ott senki sem. A gleccserek merőleges jégfalakban végződnek a tenger felé, csak kevés

42

meredek, fekete és hótól mentes előhegység szakítja meg őket. A nyár vége felé jár, itt csak most áll be igazán az olvadás. Mindenünnen vízpatakok zúdulnak le és a part jégpereme borjadzik. A letörő jéghegyek ropogása és a jéglavinák tompa zúgása úgy zajlik szakadatlanul, mint az ágyú- és puskaszó csata közben. Felelőtlen könnyelműség lenne ehhez a halálrégióhoz közeledni. A jobbra elterülő földet magas hó borítja. Ez a Trinity-föld, amelyet először Palmer, azután Bransfield észlelt, de d'Urville állapítja meg róla, hogy sziget, amelyet egy csatorna választ el balra a szárazföldtől. Ezt a tengerszorost Orleans-csatornának nevezi el. Sajnos, még annyira eltömi a jég, hogy nem lehet megállapítani, vajon a Hughes-öbölbe torkollik-e, amint azt d'Urville helyesen gyanítja.

Ezzel d'Urville befejezi a sarki utazást, amellyel megbízták. A Weddell-tenger átkutatásával annyi időt vesztegetett el, hogy nem merészeli mélyebben délre felkeresni a Lajos Fülöp-föld folytatását, Biscoe Graham-földjét. Nem jutott ugyan sehol sem túl a 64. szélességi fokon, tehát nem ért el semmiféle "rekordot," mégis az utolsó napok eredményével meg lehet elégedve. Becsvágyát ugyan nem elégítik ki földrajzi észlelései, és szilárdan eltökélte, hogy rövidesen másodszor is kirándul az Antarktiszba, ha nem kap is megbízást. Meg akarja kísérelni a mágneses Déli-sark megtalálását, amely biztosan a Déli-sarkvidék ausztráliai negyedében fekszik, és ott meg akarja határozni a jégmező határát. De egyelőre senkinek sem szabad tudnia terveiről, máskülönben attól lehet tartani, hegy Dél-Amerika legelső kikötőjében a tengerészek egy része megszökik, és az egész világutazás lehetetlenné válik. A legénység állapota sok gondot okoz neki. Senki sem nevezi nevén a betegséget, amely a legénységet megtámadta, de nincs többé kétség: skorbut pusztít a hajón, a félelmetes járvány, amely már annyi hajót megtizedelt, és eddig fittyet hányt minden orvosi művészetnek. Most csak egy a jelszó: a lehető leggyorsabban vissza északra, hogy a betegek Talcahuano chilei kikötőben La Conception mellett a forró éghajlaton meggyógyuljanak.

Csak március 16-án, amikor az expedíció a Hoorn-fokhoz közeledik, szakadatlanul makacs nyugati szelekkel küzdve, jelenti az orvos először hivatalosan a parancsnoknak: három skorbut – a diagnózis, sajnos, kétségtelen. D'Urville megparancsolja neki, hogy a betegség nevét semmi körülmények között se árulja el, és erősítőül beteg és egészséges külön adag puncsot kap. Hogy a "Zelée"-nek, amely napok óta feltűnően visszamarad, átadhassák ezt a parancsot, d'Urville felállíttatja a tengeri távírót a parancsnoki hídon. A "Zelée" rögtön felel, hogy megértette, folytatja azonban az üzenetváltást és jelenti: "29 beteg a fedélzeten, 14 ágyban fekszik"! – Rosszat sejtve, tovább kérdezi a parancsnok: "Micsoda betegség? " – "Skorbut! " hangzik a felelet.

A hír teljesen lesújtja d'Urville-t. Látja, hogy az egész expedíciónak vége. Mielőtt elérik a hajók a kikötőt, a betegség úgy elharapódzhat, hogy a legény-

43

ségből legfeljebb annyi marad meg, amivel a kísérőhajót vissza lehet küldeni Franciaországba. És mennyi ember marad aztán egészséges az "Astrolabe"-on? Aki a dél-amerikai kikötőkben pótlásra ajánlkozik, az legtöbbnyire az emberiség söpredéke: gonosztevők és katonaszökevények. Ilyenekkel nem lehet útnak indulni a Déli-Jeges-tengerbe. Csak legalább kifeszített vitorlákkal hajózhatna előre, hogy a legénységet minél hamarabb biztonságba helyezze! Az "Astrolabe"-on egyelőre pontosan ellátják a szolgálatot, de Jacquinot-nak nyilvánvalóan nincs többé embere, aki a vitorlákat kezelje. Magára hagyni nem lehet, ezért nem vállalhatja a felelősséget; végső segítségre lehet szüksége. Az út mindkét hajó számára csak elhúzódik ezzel. A betegeknek az utazás már önmagában gyötrelem. Eső és vihar csak növeli a betegek számát. Az állandó nedvesség a fedélzeten és a hajóban alig viselhető el. Ha az egész expedíció semmi más eredményt nem tud felmutatni, mint a szerencsétlen és rosszul sikerült sarki utat, akkor kevés megbecsülésben lesz otthon része, még kevesebb a világban, amely nem törődik az utasításokkal, hanem csak azt akarja tudni, milyen rekordot ért el a vállalkozás. Az angolok meg éppen gúnyosan mosolyognak majd, és azt a tanácsot adják neki és a francia tengerészetnek, hogy csak maradjanak szépen otthon, és ne törődjenek azzal, amihez nincs elég erejük. Ő maga alig mutatkozhat többé nemzetközi kikötőben!

Március 20-án újra átsürgönyöz a "Zelée"-nek: "Hány beteg?" – "31!" – jelenti Jacquinot. Az "Astrolabe"-on 7 beteg van, március 24-én azonban már 11, 6 nap múlva 20, ketten közülük ágyban feküsznek. Több tiszt már skorbutgyanús, és d'Urville saját magán is észleli a betegség előjeleit. Nem meri többé megkérdezni, hogy mi van a kísérőhajóval. Segíteni úgysem tud. A szél és az eső is szinte összeesküdtek, hogy a mentőkikötőbe érkezést késleltessék.

Amint a hajók 1838. április 6-án este végre kikötnek Talcahuanóban, a "Zelée"-ről 40 beteget szállítanak egy rögtönzött kórházba. Az egyik meghal, 6 másik ember nem bírta volna tovább az utazást. Az "Astrolabe" legénysége nincs ilyen rossz állapotban.

Az első hajó, amely a franciák megérkezésével törődik, egy angol fregatt. D'Urville nem tud kitérni az angol kollégák elől. Még át is engednek neki a legnagyobb áldozatkészséggel 150 rézlapot, amelyekkel rendbehozza hajóit, és amelyeket sehol máshol nem szerezhet be. Elviszik postáját Valparaisóba, első tudósításait az utazás eddigi eredményeiről. Mert még eltart 4 hétig, amíg legénysége összeszedi magát, és ő is Valparaisóba indulhat.

Megérkezésének híre már előtte jár, és az ott időző francia hajókon nagy megdöbbenést keltett. A tisztek Franciaország kudarcának érzik a vállalkozást, és tüzes hazaszeretetük igazságtalanná teszi őket saját honfitársukkal szemben. Egyik közülük azt írja egy, az "Astrolabe"-on levő barátjának,

44

hogy a szerencsétlen expedíció parancsnoka csak lője magát főbe. Amikor d'Urville végre megjelenik Valparaisóban, újra tengerre kész legénységgel és sértetlen hajókkal, alig képes megcáfolni a túlzott és hazug híreket az egész expedíció szánalmas kudarcáról. Bizalmatlan honfitársait jobb belátásra bírni majdnem lehetetlen. Nagyon kíváncsi azonban, mi lett az amerikai expedícióval. De erről senki sem tud; úgy látszik, még el sem indult.

AZ ADELIE-FÖLD FELFEDEZÉSE

Amikor a francia expedíció, miután igen eredményesen végigkutatta egész Óceániát, 1839. december 12-én befut a hobarti kikötőbe, még rosszabb állapotban van, mint másfél évvel azelőtt. Jáva mocsarain a vérhas és a hideglelés annyira megfertőzte mindkét hajót, hogy alig akad a fedélzeten egészséges ember. Tizenhatan, köztük három tiszt, haltak meg a két hónapig tartó tasmaniai úton. A kikötővárosban ismét kórházat kell felállítani, és a betegségek még itt is szedik áldozataikat. Ha a második Antarktisz-út nem kezdődhetik el január 1-jén, akkor túl késő lesz ahhoz, hogy olyan sikereket arassanak, amelyek igazolhatnák d'Urville önhatalmú elhatározását. Hazulról érkező levelek tudósítják, hogy első útja nem tett kedvező benyomást. Arra gondolni sem lehet, hogy három hét alatt minden beteg rendbe jöjjön. Ki tudja, marad-e elég embere csak egy hajó számára is. De szándékának, hogy egyedül tör előre másodszor az Antarktiszba, barátja, Jacquinot és a tisztek szenvedélyesen ellenszegülnek: "Csak nem válunk el akkor, amikor a legnagyobb szükség van arra, hogy egymás mellett maradjunk! " A parancsnoknak engednie kell. A legénység hézagait üggyel-bajjal kitöltik önkéntesek toborzásával. Ezek legtöbbnyire cetvadász-szökevények, franciák, sőt angolok. Még az elindulás előtt meghal Goupil, a fiatal művész, az expedíció rajzolója. De még akiket az orvos egészségeseknek nyilvánított, azoknak a külseje sem biztat azzal, hogy ki tudják állani a fenyegető viszontagságokat. A parancsnok felelőssége kétszeresen súlyos.

D'Urville mindenütt kérdezősködött, mi lett az amerikai expedícióval. Híre-nyoma sincs. Tasmania angol kormányzója, Sir John Franklin, a híres sarkutazó, biztosítja, hogy még beszélni sem hallott róla. Csak december 24-én tudja meg, hogy Wilkes flottájával Sidneyben vetett horgonyt, alig pár napi távolságra Hobarttól, és második jégútjára készülődik. Eddigi felfedezéseiről senki sem tud semmit. Az amerikai expedíció minden tagját a legszigorúbb titoktartásra utasították. Másnap d'Urville-t váratlanul meglátogatja maga a Graham- és Enderby-föld felfedezője, Biscoe kapitány. Éppen Sidneyből jön Enderby-hajóján, beszélt Wilkes-szel, de élményeiről semmit sem tudott kivenni belőle. Biscoe röviddel ezelőtt újra megpróbált

45

délfelé törni és pedig Új-Zéland délkörén, de csak a 63. szélességi fokig jutott el. Több kollégája egyébként biztosította róla, hogy a Macquarie-sziget déli oldalán földnek kell lennie, de ez ideig még senki sem vitorlázott le oda. Biscoe nyilván hallott valamit harangozni, anélkül, hogy tudná, merről szólnak a harangok, és d'Urville még kevésbé sejti, hogy újabban, míg ő Óceániát hajózta be, mi történt. Egy Enderby-hajós, John Balleny kapitány, két kis járművel, az "Elisa Scott"-tal (154 t.) és a "Sabrina" egyárbocúval (54 t.), Új-Zéland délkörén a Campbell-szigetektől délfelé hajózott fókavadászatra, eljutott a 69. szélességi fokig, és 1839. február 9-én a Macquarie-szigettől délre, a 66. szélességi fokon túl tényleg felfedezett több szigetet működő vulkánokkal, melyeknek kitörését megfigyelte. A szigetek létezése tehát nem kétséges. Balleny azután a 65. szélességi fokon elsőnek vitorlázott nyugatra, míg valamennyi elődje a nyugati széltől keletre sodortatta magát. Azt hiszi, hogy február 26-tól március 3-ig a 131. és a 118. hosszúsági fokok közt több partot észlelt. Annak a földsávnak, amelyet március 3-án elég határozottan felismert, a "Sabrina-föld" nevet adta. Balleny minden esetre nem mer megesküdni rá, hogy tényleg földet látott, mert pontosabb kutatásra nem volt ideje. Ahol nincs fóka, ott nem maradhat. Lehet, hogy csak óriási jéghegy volt, és a mögötte tűnő föld csupán felhő. A Balleny-szigetekben azonban nem lehet kételkedni, és a Sabrina-föld is megmarad azóta az Antarktisz térképein, anélkül, hegy tényleges létezése máig be lenne bizonyítva. Visszafelé a "Sabrina" mindenestül elsüllyedt, de Balleny tudósítása mindenkinél, aki csak olvasta, a legnagyobb figyelmet keltette. Az Antarktisz ausztráliai negyedében, úgy látszik, többet is lehet találni, nemcsak a mágneses Déli-sarkot.

Balleny sikereiről akkor csak egyvalaki hallott, annak az angol délsarki expedíciónak vezetője, amelyet Hobartba várnak, Ross kapitány. Elutazása előtt egy pár nappal, 1839 szeptember végén kapja meg a fontos hírt. D'Urville még mit sem tud róla, de Biscoe célzásaira természetesen hegyezi a fülét, Ha az angol kapitány az amerikai expedíció parancsnokát is a Macquarie-szigettől délre lévő vidékre utasította, akkor a francia expedíció (amely ott lent a keleti hosszúság 160 és 120°-a közt akart dolgozni, ahova eddig csak Cook hatolt) és az amerikai között kellemetlen versenyre kerülhet sor. Mi egyébért időzik Wilkes éppen Sidneyben? D'Urville annál inkább siettetni akarja az indulást.

A francia kapitány először megpróbál a mágnestű legcsekélyebb eltérősének vonalán egyenesen nekiindulni a mágneses Déli-sarknak. Hamar észreveszi azonban, hogy műszerei nem működnek elég pontosan az ilyen kötéltáncos kísérlethez. A szél és az áramlás is ellene dolgozik. Az elindulás után alig 4 napra az "Astrolabe" orvosa négy beteget jelent, a "Zelée"-nek már hét betege van, és a legjobb matrózok egyike meghalt. A halál oka: vérhas! A járvány újra kitör. Január 16-án jelzi az őrszem az első jeget. Mindez nem

46

jósol semmi jót. Két évvel ezelőtt az első jéghegyek az 59°-on mutatkoztak és az expedíció nem jutott el a 65°-ig. Ez alkalommal a 60°-on tűnnek fel és az úszó jég már olyan vastag és olyan friss, olyan kevéssé szétesett, hogy röviddel azelőtt kellett letörnie arról a szárazföldről, ahol nőtt. D'Urville már 16-án attól fél, hogy nemsokára éppen olyan jégfal fogja feltartóztatni, mint a Weddell-tongerben. Emellett szól az egyszerre csak feltűnően nyugodt tenger. Ez alkalommal a jéggát szilárd támasztója bizonyára a mögötte levő földdarab. Minden várakozás ellenére a hajók január 18-án a 64. szélességi fokig nyomulnak előre, jóval délebbre, mint Cook, aki ezen az egész részleten a 60. szélességi fokon felül tartózkodott, és a jéggel sehol sem vette fel a küzdelmet. De 18-án este minden remény szétfoszlik, hogy továbbjuthatnak délre. Rengeteg táblajéghegyek zárják el az utat, amilyeneket d'Urville csak a Dél-Orkney szigeteknél, tehát szárazföld közelében látott. Ezek megerősítik meggyőződését, hogy a jéghegyek hátában itt is földmagnak kell lennie, ahonnan ideúsznak. 19-én mind jobban szaporodnak, egyik majdnem 2 km hosszú, és olyan friss, mintha előtte való nap tört volna le jéggleccserekről. Az őrszem földet jelző kiáltása már többször izgalomba ejtette a legénységet, de a föld mindig csak a látóhatár sötét felhőinek bizonyult. 19-én azonban Dumoulin tengeri mérnök az árbockosárból fekete-szürke foltokat észlel, amelyek határozottan kirajzolódnak, és hosszabb megfigyelés mellett is változatlanok maradnak. Ő maga alig mer hinni felfedezésében, és csak a többiek ujjongása és saját éles szeme győzi meg a látottak valóságáról. A hajók a 66. szélességi fokon vannak, és a legénység, melynek egészségi állapota nagyon megjavult, már a sarkkör átlépésének ünnepére készül, amely csak fél foknyi távolságra van. De nem juthat el odáig az expedíció. 20-án reggel d'Urville 72 jéghegyet számlál meg köröskörül, ámbár a szélcsend miatt a hajók az éjszaka alig mozdultak el helyükről. A jégtömegek furcsán szétesettek. Patakok csörgedeznek és zúdulnak a kivájt falakról a tengerbe, mint a vízesések. De délen még mindig látható a tegnap megpillantott föld, a tiszta reggeli napfény ragyogásában. Keletről nyugatra terül el, egészen hó fedi és szelíden lejt a tenger felé. Sehol sem látni csúcsot, még sötét pontot sem, ahol sziklák lennének, de a föld létezésében azért senki sem kételkedik. Azonfelül Jacquinot kapitány is jelenti most, hogy a "Zelée"-n már tegnap óta földet figyelnek meg. Most ünnepelhetnek a matrózok! Nem ugyan a sarkkör elérését, hanem ismeretlen földsáv fölfedezését az Antarktiszon. Csak már a szélcsöndnek vége lenne! 21-én végre egy könnyű szél közel hozza a hajókat a parthoz. Másodszor eveznek szűk csatornákon át, amelyek olyanok, mint valami óriás város utcái, amelyek márványfalairól a vezényszavak sajátságos tompa kongással verődnek vissza. Hirtelen megint nyílt vízen találják magukat. Ez a víz az úszó jéghegyek sora, amelyen szerencsésen átkígyóztak, és a part közt, mint egy széles csatorna vezet nyugat felé. A szárazföld most teljes világos-

47

sággal bontakozik ki előttük; egyenletes, 1200 m-ig emelkedő lapály, hegyhátak és csúcsok nélkül. Itt-ott olyasvalami tűnik fel, mint a dűnék a tengerparton. Az olvadó jégvíztől kivájt hasadékok. A partot azonban magas, meredek jégfal alkotja, amely lehetetlenné tesz minden partraszállást. Azonfelül a partot egy csomó kisebb-nagyobb jéghegy torlaszolja el, mint valami fenyegető bástyasor, amelyeknek látszólag még szilárd a talaj a lábuk alatt, és csak arra várnak, hogy az ár és a szél északra hajtsa őket.

Ezen az úton keresztül d'Urville most nyugatra hajózik, előhegységek körül, öblökbe ki és be, jobbra mindig az úszó jéghegyek veszélyes sánca, balra a part jégpereme. Dumoulin és munkatársai a műszerekkel felszerelve türelmetlenül keresnek egy szilárd pontot, ahol nem zavarva a himbáló hajómozgástól, megbízhatóbb helymeghatározásokat és mágneses méréseket végezhetnek. Végre az egyik parti jéghegy lábánál kis platót látnak, ahol dolgozhatnak. Azonnal csónakba ugranak és áteveznek. Ezalatt a hajók a széllel párhuzamosan állított vitorlákkal némileg nyugodtan állanak. Most az árbockosárban figyelő ember is nyugodtan körülnézhet látcsövével, és nyugaton körülbelül 12 km távolságra több fekete és barna foltot fedez fel, amelyek a körös-körül levő hó fehérségétől határozottan elütnek! Bizonyosan sziklák: egy, nem, több kis sziget, mert az első szirtfok mögött még mások tűnnek fel. Rögtön lebocsátanak egy másik csónakot. Elindul egy csónak a "Zelée"-től is, ahol szintén felfigyelnek erre a jelenségre. Megerőltető, 2 1/2 órai evezés után mindkét csónak majdnem ugyanabban a percben száll partra egy valóságos sziklaszigeten. A tengerészek a veszélyes hullámverésen át partra ugranak, fejszékkel és kalapácsokkal felfegyverkezve felmásznak a lejtőkön, egyszerűen félretaszítják a pingvineket, amelyek minden talpalatnyi sík földet megszállva tartanak, és az erőszakos látogatáson nagyon felháborodnak – kitűzik a csúcsra a francia lobogót, jeléül annak, hogy birtokukba veszik a szigeteket és a szomszédos szárazföldet. Egy palack vörösbor is kéznél van az emlékezetes cselekmény megünneplésére. Aztán hamarosan egy tömeg kőzetmintát gyűjtenek az antarktiszi új francia gyarmat földjéről, és a pompás teherrel megint csónakba szállnak. Éjfél körül valamennyien a fedélzeten vannak, és most nagy az ujjongás. Amit d'Urville alig mert remélni, az sikerült. A sarki tengernek ezen az eddig teljesen felderítetlen darabján, a d. sz. 66. fok 30. perce és a k. h. 140. fok 12. percén egy első, vitathatatlanul szilárd pontot nyertek a földrajzi kutatás számára! A kőzetminták lelőhelyét, amely a megcáfolhatatlan bizonyítékokat szolgáltatta, Geológia-csúcsnak keresztelik el, a mögötte levő part az "Adélie-föld" és már január 19-én észlelt előhegysége a k. h. 140. fok 40. percén a Felfedezés foka. A második déli utat, amelyre a kapitányt semmiféle utasítás sem hatalmazta fel, érdemes volt megtenni. Ez majd jóváteszi az első csekély eredményét.

Dumont d'Urville birtokba veszi az Adélie-földet 1840. január 21-én

48

Az újonnan talált partot d'Urville még két napon át követi nyugat felé. Akkor áthatolhatatlan jég áll útjába, amely beláthatatlan gátat alkot északra. D'Urville egy jégvölgybe jutott, s attól kell félnie, hogy a keleti szél fogva tartja. A nap eltűnt, a hó olyan sűrűn hull, hogy alig lehet látni száz méternyire. Az iránytű és a többi műszer a mágneses Déli-sark közelsége folytán teljesen megzavarodott. A szél viharrá nő, a "Zelée" eltűnt, és a két hajó két napig elkeseredett harcot vív, hogy a szél ne vágja őket neki a nyugaton fenyegető jégsorompónak. Az "Astrolabe" fővitorlája rongyokra szakad. Az ide-oda lavírozásnál a hajó gyakran olyan mélyen hajlik oldalra, hogy az üteg szél mentében majdnem egészen víz alatt áll. A matrózok alig tudnak megállni a befagyott fedélzeten. D'Urville látja az egész expedíció pusztulását, és leszámol életével. A siker igazolta volna második sarki útját, a szerencsétlenség gonosztevővé teszi.

25-én végre csillapul a vihar, kiderül, és a "Zelée" is megkerül erősen megrongálódott vitorlázattal. Az orkán még a jégmezőt is vísszaszorította pár mérfölddel nyugat felé. Hogy a két hajó kiállta a vihart, valóságos csoda, és új bátorságot önt a legénységbe. D'Urville tehát visszatér keletre, és két napon át megkísérli, hogy újra a parthoz férkőzzék. 26-án a hajók ugyanazok közt a jéghegyek közt vannak, amelyeken 20-án áthatoltak. 27-én újabb keleti vihar arra kényszeríti, hogy letérjen északra. Azután megint nyugatra fordul, fel kell mennie majdnem a 64°-ig, hogy az eltolódó jégmezőt körülhajózza, újból délre evez, és január 30-án délben a déli szélesség 64°30'-én és a keleti hosszúság 134°-án új, roppant jégfalat észlel, amely egészen hasonlít az Adélie-föld jégerődjéhez, úgyhogy emögött is földet gyanít. Clarie-partnak nevezi el a jégfalat, és a keleti hosszúság 131°-áig követi, ahol, úgy látszik, délre hajlik el. D'Urville arra a meggyőződésre jutott, hogy az Antarktisz főrészét a sarkkörön belül nagy szárazföld tölti be, és ámbár lehetségesnek látszik, hogy még tovább hatolhat nyugatra, feladatát megoldottnak látja. Nem vállalhatja a felelősséget, hogy a hajókat és a legénységet még tovább is kockára tegye. Amit átéltek január 23-a és 25-e közt, a legborzasztóbb vihar, amelyet az expedíció valaha kiállott, jó lecke volt. A déli szélesség 65°20'-én és a keleti hosszúság l31°-án véglegesen északra fordul, nagy ívben hajózik vissza Hobart felé, elviszi onnan a betegeket, még meglátogatja az Auckland-szigeteket és Új-Guineát. A Torres-úton át Ausztrália északi csúcsánál behajózik a Csendes-óceánba, megkerüli a Jóreménység fokát, és Szent Ilonán át megy vissza Franciaországba. 1840. november 6-án este az expedíció partra száll a touloni kikötőben.

Január 29-én, egy nappal a Clarie-part felfedezése előtt. d'Urville-nek még egy élménye van, amely előjátéka lesz sarki útja utójátékának. Amint délután 4 órakor felszakad a köd, amely reggel óta uralkodott, az őr váratlanul idegen hajót jelez, amely kifeszített vitorlákkal a franciák mögött

49

halad, és már nemsokára hangtávolságnyira közelíti meg őket. Mindenki a fedélzetre rohan: ki lehet ez? Egy hadihajó – és árboccsúcsán lobog a csillagos zászló! Tehát az amerikai expedíció egyik hajója! D'Urville azonnal felvonatja a francia lobogót, és megparancsolja, hogy a váratlan látogatót, amint a közelbe érkezik, ágyúlövéssel üdvözöljék. Minthogy azonban az amerikai gyorsabban vitorlázik, mint az "Astrolabe," d'Urville rögtön kifeszítteti az összes vitorlákat, hogy egy ideig lépést tudjon tartani az idegen hajóval, és hogy részletes megbeszélést folytathassanak. Nagyon fontos neki, hogy a vetélytárssal, aki itt lent tényleg útjába került, pontosan közölhesse felfedezéseit, hogy elkerülhessenek egy későbbi elsőbbségi vitát, amilyen egy cél kitűzése mellett könnyen támadhat. Úgy látszik azonban, az amerikaiaknak kínos a találkozás. A hajó élesen letér délnek, és a leggyorsabban elvitorlázik. Mit jelenthet ez az udvariatlanság? Polgárosult nemzetek közt, amelyek nem állnak egymással hadban, az ilyesmi teljesen szokatlan.

AZ ANTARKTIKUS KONTINENS

Az amerikai expedíció parancsnokának, Wilkes hadnagynak minden oka megvan rá, hogy elégedett legyen utasításával, amely megtiltja neki, hogy a nyilvánossággal bármit is közöljön útja eredményéről. Első útján, ámbár 5 hajója volt, még kevesebb sikert ért el, mint francia vetélytársa, d'Urville. Flottája 1828. november 22-én vet horgonyt Rio de Janeiróban, és csak februárban érkezik a Nassau-öbölbe, az Orange-kikötőbe, a Hoste-sziget keleti partján. Itt, a Tűzföldön marad a tudományos törzskar a "Relief" hajóval fizikai, természetrajzi, földrajzi és néprajzi kutatásokra. A másik hajó két csoportban délre vitorlázik. Az évszak már túlságosan előrehaladt, hogy a két délre való előretörést végrehajtsák, amely ott szerepel a nagyszabású expedíció "műsorán" az első sarki nyárra. Wilkes tehát utasításának csak a második pontjához lát hozzá. Nyár végén talán már inkább oszlanak a jégtömegek a Graham- és Palmer-föld partjain, mint ahogyan Cook találta őket 1774 januárjában. Ezért a "Peacock"-ot (Páva) és a "Flying Fish"-t (Repülő Hal) Hudson kapitány alatt Cook és Bellingshausen nyomaiba küldi délnyugatra, míg ő maga ugyanazon a napon 1839. február 25-én a "Porpoise"-zal (Delfin) és a "Seagull"-lal (Sirály) a Déli-Shetland-szigetekhez indul.

A két első hajó utasai még bizonyos tekintetben szerencsésnek mondhatják magukat. Ők legalább tekintélyes szélességig nyomulnak előre, a "Peacock" a 69°-ig, a "Flying Fish" Walker hadnagy vezetésével meg éppen a 70°-ig a nyugati hosszúság 100°-án, tehát majdnem Cook legdélibb

50

pontjáig. Ott Walker föld jeleit véli észrevenni. Roppant jégtömegek szorongatják mindkét hajót, és arra kényszerítik őket, hogy a legsürgősebben megforduljanak. Sokat bajlódnak a hóval és a köddel. Nem több ez az előretörés, mint rövid tanulmányút a lenti jégviszonyok megállapítására. A kísérőhajó visszatér az Orange-kikötőbe, mialatt Hudson kapitány a "Peacock"-kal mindjárt Valparaisóba hajózik, a megbeszélt találkozópontba, ahol a flottának újra gyülekeznie kell.

Wilkes és legénysége kezdők a sarki hajózás terén és amikor március 1-jén a Déli-Shetland szigetektől északra az első jégszigetekkel találkoznak, néhánynak közülük inába száll a bátorsága. Wilkes nem képzelte ezeket a tengerlakókat ilyen óriásoknak. A mellett ezek csak az előhírnökök, a megrokkant aggastyánok. Már a végüket járják, és néhány nap alatt egészen vízzé válnak. Mit szólnak majd a matrózok az úszóhegyekhez, amelyek frissen kerülnek ki a jéggyárból, onnan alulról! A George-szigetnél, amely a Déli-Shetland-szigetek közt a középső, már megcsodálhatnak belőlük néhányat. Wilkes át szeretné kutatni a kis Bridgeman-szigetet, a Shetland-szigetektől délnyugatra, amely csak romhalmaz, de egyúttal működő vulkán is. A köd és fullasztó kéngőzök, amelyek mögé a vulkán rejtőzik, a partraszállást lehetetlenné teszik. Tehát előre délre! Március 3-án a Lajos Fülöp-föld előtt cirkál, amelyet d'Urville már egy éve térképre vett; erről az amerikai nem tudhat semmi közelebbit. A partra éppen olyan kevéssé jut el, mint elődje. Jéghegyek kószálnak a hajók körül, mint zsákmányra leső ragadozók. Hogy megtalálja a még egészen talányos Palmer-föld keleti partját, délnyugatra fordul, elhaladva a Trinity-föld mellett. De a szél ellene szegül, a köd és a havazás minden kutatást megzavar, a legénység borzasztóan szenved a nedvességtől és a hidegtől. Ilyen próbára a hajók még nem rendezkedtek be. Nincs elég szálláshely, nincs célszerű ruházat, nincs semmi sem. Wilkes már március 5-én lemond a továbbhajózásról. Johnson hadnagynak a "Seagull"-lal, amely a legtöbbet szenvedett, vissza kell térnie egyenesen az Orange-kikötőbe, egyelőre azonban csak a kis Deception-szigetig jut el, – a legdélibb a Déli-Shetland-szigetek közül – ahol a hadnagy a kedvezőtlen idő miatt egy hetet tölt, és az ugyancsak vulkanikus sziget átkutatásával hasznos munkát végez. Felfedez egy 500 m átmérőjű hatalmas krátert és több kisebbet, amelyekből forró gőzük szállnak föl. A nagy kráter keleti szélén még egy hőforrás is buzog. Itteni tartózkodásáról egy zászlórúdra tűzött palackban jelentést hagy hátra, amelyet elsőnek három év múlva honfitársa, egy amerikai cethalász, Smiley kapitány nyit föl, olvas el és folytat tovább, ahogyan az ilyen vendégkönyveknél szokásos a sarkvidéken vagy a világtengerek ritkán látogatott szigetein és partjain. Három év alatt egyébként a Deception-sziget nagy változásokon ment keresztül. Smiley 1842-ben nem kevesebb, mint 13 működő vulkánt számlál

51

meg, és állítja, hegy a sziget egész déli oldala szinte lángban állott. Nagyon viharos utazás után, teljesen kimerült legénységgel, a "Seagull" végre március 22-én beevez az Orange- kikötőbe. Hét nappal később Wilkes is megérkezik a "Porpoise"-zal. Hiába keresett néhány szigetet, amelyeket a cethalászok észleltek a Lajos Fülöp-földtől keletre, de amelyek újra eltűntek, és bizonyára csupán hatalmas jéghegyek voltak. Az áramlás magával ragadta a hajót messze keletre. A Dél-Orkney-szigeteknél majdnem elsüllyedt, és a legénység közt a skorbut gonoszul pusztított. Olyan expedíció számára, amely 5 hajóval, 83 tiszttel, 12 szaktudóssal és 345 főnyi egyéb legénységgel indult útnak, ugyancsak szerény eredmények. Ha a második portyázás nem hoz jelentékenyen nagyobb zsákmányt, akkor a parancsnok merőben kárbaveszettnek tekintheti expedíciójának antarktikus részét. Ezt nem tűri becsvágya – hírneve és Amerika tekintélye forog kockán. A második kísérletnek elvitathatatlan sikerre kell vezetnie.

A további úton, a chilei parton fölfelé a "Seagull" egész legénységével együtt elsüllyed. Pótlásul a tengerészeti kormányzat a "Vincennes"-t küldi. A "Relief"-et a parancsnok, mint hasznavehetetlen vitorlást, hazaküldte. Nagyon eredményes óceániai utazás után, nagyrészben a francia expedíció nyomain, amely itt is bosszantóan megelőzte őket, a négy hajó 1839 november végén megérkezik a Sydney mellett lévő Port Jacksonba, hogy felkészüljenek az Antarktiszba való második látogatásra. Új-Dél-Wales gyarmatosai már annyit hallottak és olvastak a küszöbön álló angol expedíció gondos felszereléséről, hogy az amerikai hajó mindennapos látványán nem tudnak eleget csodálkozni. A "Flying Fish" kicsisége feltűnést kelt. És a hajókon nincs rendes fűtőberendezés? Hol vannak a jégfűrészek? Nincsenek skorbutellenes szerek a fedélzeten? A kapitány kénytelen maga elismerni a kényelmetlen kérdezősködőkkel szemben, hogy a tengerészeti kormányzat kevés körültekintést tanúsított, és hogy az expedíció felszerelése elég hebehurgyán történt, pedig korlátlan hitel állt rendelkezésre. A Csendes-óceánon még megjárja; de egy sarki út számára, ahol a sikert minden körülmények között ki kell kényszeríteni, ki kell küzdeni? 12 hónapra való eleséghez egyik hajón sincs elegendő hely. Tüzelőanyagnak legföljebb 7 hónapra! Ha az egyik hajónak a jégben kell áttelelnie, akkor sorsa meg van pecsételve. A "Peacock" felsőteste ráadásul annyira elkorhadt, hogy alig lehet tengerbírónak tartani. De arra nincs idejük, hogy jó karba hozzák. Hátrahagyni? Ez az egész vállalkozásra túlságosan rossz fényt vetne. A négy hajó december 26-án menetrendszerűen útnak indult, öt nap múlva mennek el a franciák Hobartból. Ki lesz az első, aki eléri közülük a közös célt?

Az első öt napon az amerikaiaknak kedvez az időjárás. De már 1840. január 2-án a "Vincennes" zászlóshajó a ködben elveszti szem elől a "Flying-Fish"-t, harmadikán a "Peacock"-ot is. A "Vincennes" és a "Porpoise" január 6-án

52

a keleti hosszúság 157° 35'-én és a déli szélesség 53° 30'-én úszik. A Macquarie-szigeteknél kell a hajóknak újra egyesülniök. Wilkesnek azonban nincs kedve a várakozással időt vesztegetni, és rögtön továbbindul nyugatra, a második találkozóhoz, az Emerald-szigeteknél. A hajókat azonban nem találja ott, és a "Porpoise" kíséretében rögtön délre hajózik. Január 10-én találkoznak az első jégheggyel, amelyet egész csapatok követnek és a déli szélesség 64°11'-én egy szilárd jégmező minden délre való továbbhaladást lehetetlenné tesz. A "Porpoise" eltűnik a ködben, és a legtovább jut el keletre, úgy látszik, a 160°30'-ig. Január 13-án a hajó vezetője, Ringgold hadnagy, délnyugaton földet vél látni, kétségkívül a Balleny-szigeteket. Arról persze semmit sem tud, hogy ezeket már 1839 februárjában felfedezték. Innen nyugatra megy, ahová a zászlóshajó már előretört, és 15-én a jégkorlát előtt megtalálja a "Peacock"-ot, amely a Macquarie-szigetekről jött. Január 16-án megjelenik a "Vincennes" is. Most együtt eveznek délre, mert mindhárom hajón azt hiszik, hogy földet láttak. Másnap reggel azonban olyan szorosan körülzárják őket a jéghegyek, hogy mindegyik hajó utasainak a saját szakállukra kell megpróbálniuk, hogy jutnak ki a veszélyes szorosokból. Két napig vitorláznak tovább nyugat felé és 19-én bejutnak egy mély jégöbölbe, ahol tiszta időben messzi látóhatár nyílik "egy roppant tömegre," amint Wilkes mondja, és amelyet a fedélzeten mindenki földnek tart. Szürke és sötét, délkeleten és délnyugaton 600 m-re is felemelkedik, és határozottan több hótól borított láncra oszlik. A táblajéghegyek áthatolhatatlan sora minden megközelítést lehetetlenné tesz, ámbár a kétségtelen föld felfedezése a legénységet hősies erőfeszítésekre ösztönzi. Ez alkalommal a "Peacock" olyan csúnyán összeakaszkodik a jéggel, hogy 25-én harcképtelen. Összetört kormánnyal és jóformán összemorzsolódott orrtőkével még szerencsésen eléri a nyílt vizet, de kiválik a versenyből, és Hudson kapitány rögtön visszahozza Sydneybe.

Az amerikai expedíció partaszállása Wilkes parancsnoksága alatt
egy jégszigeten, a mai Knox-föld előtt 1840. február 14-én

A hajók legénysége ezekben a napokban különös színjátékot szemlélhet. Látnak egy cethalat, amely szokatlanul hevesen mozog, farkával habbá korbácsolja szét a vizet, és nyilvánvalóan görcsös erőfeszítéseket tesz, hogy megszabaduljon valamitől, ami kínozza. Amint közelebb jönnek, látják, hogy egy kb. 12 m hosszú hal, [!] egy kardszárnyú cet, vagy ahogy nevezik, gyilkos, félelmetes torkával alsó állkapcson ragadta a sokkal nagyobb, de tehetetlen állatot, és nyilvánvalóan nem engedi előbb el, míg a cet el nem vérzik, és zsákmányul nem esik halálos ellenségének. A harc vége eltűnik a nézők szeme elől.

A "Vincennes" és a "Porpoise" most tovább folytatja útját nyugatra, mindegyik a maga számlájára, és a part mentén cserkésznek, amelyet a franciák már felfedeztek. Január 27-én a "Vincennes" 800 méterre hajózik az Adélie-föld partjától. "Keletre és nyugatra," mondja Wilkes, "110 km-nyire egészen pontosan tudtuk követni helyünkről (a keleti hosszúság 140°2'30'' és a déli szélesség 66° 45') a földet. Minthogy így nem lehetett többé kételkednem

53

egy nagy kiterjedésű föld létezésében, azért az antarktikus kontinens nevet adtam neki." Nem kételkedik benne, hogy a kontinens partja az Enderby-földig húzódik, az 50. szélességi fokon, és követni akarja a partot, ameddig csak hajójával át tud jutni. Az orvosok ellenvetéseket tesznek az emberek egészségi állapota miatt. Wilkesnek február 1-jén 20 betege van. Egy vihar 2-án 30-ra növeli a számot. A parancsnok visszatérésről hallani sem akar. Csak előre! Elfogta a felfedező szenvedélye. Elhajózik a franciák Clarie-partja mellett, és majdnem naponként új földet észlel, – hacsak nem jég-hegyek ezek! Így száguld tovább, hogy mindenesetre bebizonyíthassa, hogy az Enderby-föld összefügg az ő antarktikus kontinensével. De nem sikerül semmilyen szilárd pontot sem nyerni. Nem tud kikötni a part jégfalánál, sőt még az egyik kis sziklaszigeten sem. Az antarktikus kontinens makacsul elzárkózik előle és február 17-én a keleti hosszúság 97°37'-én mérhetetlen jégmezők, amelyek észak felé húzódnak, véglegesen elvágják útját. Az utolsó darab partot, amelyet látni vélt, elnevezi Termination-földnek. Mindenesetre 2700 km-t végighajózott a partból és annyiszor észlelt földet, hogy az egyes pontok összefüggése, amelyek közül ugyan egyik sincs szilárdan bebizonyítva, nagy valószínűséget nyer, és szinte szükségszerűen egy hatalmas kontinens képzetévé sűrűsödik. A kontinens felfedezése eszerint az amerikai expedíció érdeme. Ez majd elég feltűnést kelt a világban. Ezzel nem tudnak versenyezni sem a franciák, sem az angolok, és Wilkes ebben a kellemes tudatban tér vissza Sydneybe. Ringgold hadnagy a "Porpoise"-zal majdnem ugyanezt az utat tette meg, és szintén annyi "földjelet" figyelt meg, hogy egy összefüggő kontinens feltevése teljesen bebizonyítottnak látszik. A "Porpoise" találkozott január 29-én a francia expedícióval. Ringgold hadnagy félreértette d'Urville manőverét. Amint látta, hogy az "Astrolabe" még vitorlát szerel fel, azt hitte, hogy a francia kereket akar oldani, és a maga részéről ő is kitért a beszélgetés elől. Az elkallódott "Flying Fish" nem csinált semmit sem. Léket kapott, és minthogy a nedvesség következtében a legénység fele megbetegedett, február 5-én visszafordult. A négy hajó újra gyülekezik az Auckland-szigeteknél, ahová betoppant a tudományos törzskar is, amelyet Wilkes csodálatos módon Sydneyben hagyott és a sarki útról kizárt! Innen újra tengerre szállnak világkörüli útjuk folytatására, honnan csak 1843-ban térnek haza.

Sydneyben azonban kínos meglepetés vár Wilkesre. A francia versenytárs, különös tekintettel a "Porpoise"-zal való furcsa találkozásra Január 29-én, sietett közzétenni útja eredményeit. D'Urville nem dicsekszik ugyan egy hatalmas antarktikus kontinens felfedezésével, amely egyáltalán nem olyan új gondolat, ahogyan azt az amerikai hiszi és egyelőre nem egyéb, csak kézenfekvő hipotézis, vagy feltevések szintézise. Az okos francia megelégszik azzal, amit nem lehet elvitatni, a szilárd ponttal, ahová Dumoulin, legderekabb munkatársa rátette lábát, ha ez csak egy kis sziget is. Az Adélie-föld

54

és a Clarie-part elkeresztelésével és birtokbavételével az amerikai expedíció elől két pompás gyöngyöt rabol el az antarktikus kontinens csillogó gyűrűjéből! Ezt Wilkes sehogyan sem tűrheti el! Rögtön kiad egy nyilatkozatot, amelyben az egész partvonal felfedezésének elsőbbségét, a 160. hosszúsági foktól a 100. hosszúsági fokig a maga számára foglalja le, és pontos dátumokkal igazolja, hogy ők előbb fedezték fel az antarktikus kontinens első partrészét is, mint a franciák. Ha a dátumok helyesek, akkor baj van d'Urville felfedezői dicsőségével. Csak napokkal és órákkal ugyan, de mégis későn érkezett! Igen – ha!

DÉLSARKKUTATÁS A TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT

Az amerikai Wilkes antarktikus kontinense minden valószínűség szerint helytálló találgatás. A kontinens partjából azonban Wilkes egyetlen pontot sem fedezett fel. Hogy nincs mindenütt föld, ahol az amerikai expedíció hajói partokat véltek észlelni, azt már egy év múlva bebizonyítja az angol expedíció vezetője, aki túlhajózik a földön, melyet a "Porpoise" már 1840 január közepén megfigyelt. Az angol expedíció azonban már előbb valóban felfedezte az antarktikus kontinens egész keleti partját, és bebizonyította, hogy az antarktikus kontinens északkeleti partja túlságosan visszahúzódik ahhoz, hogy a 66. vagy 67. szélességi foktól – mélyebbre Wilkes sohasem jutott le – még a legtisztább időben is bármikor látható legyen. Csak a keleti hosszúság 149°-án nyomul a kontinens partja előre annyira, hogy Wilkes abból az útján darabokat láthasson. De még ebben is adós marad a bizonyítékkal, és hogy egyáltalában hogyan áll a dolog adatai megbízhatóságával, azt megmutatja egy pör, ahol egészen szokatlan tények kerülnek napvilágra.

A 2700 km-es vakmerő felderítő út a gyanított kontinens partja mentén olyan tett, amivel Wilkes joggal büszkélkedhet. Hogy Balleny már előtte megtalálta a róla elnevezett szigeteket, és hogy a Ballenytől észlelt Sabrina-föld létezése éppen azáltal nyer nagy valószínűséget, hogy szerinte a kontinens a 100. hosszúsági fokig terjed, ez Wilkesnek nagyon kínos. De az angol mindkét felfedezésére csak a vállát vonogatja. Az Adélie-föld felfedezését nem vitathatja el komolyan a franciától. Az elsőbbséget azonban itt is magának követeli, minthogy hajói ennek a partnak egy másik részletét mindenesetre előbb észlelték, hacsak pár órával is. D'Urville nem felelhet többé ezekre az állításokra, minthogy 1842. május 8-án egy vasúti szerencsétlenségben Versailles és Párizs közt feleségével és egyik fiával együtt életét vesztette. A térképen, amelyet Ross kapitány az angol expedíció nagy sikere után kiad, a Balleny-szigeteket és az Adélie-földet, sőt a Clarie-partot és a Sabrina-fölldet is megbízható felfedezéseknek jelzi. Az amerikai földészleléseknek a térképen nyomuk sincs,

55

noha Wilkes mindjárt Sydneybe való visszatérése után egy levélben pontosan beszámol felfedezéseiről Ausztráliába induló új vetélytársának, hogy vele szemben is biztosítsa elsőbbségét. Antarktikus kontinenséből a legkisebb csücsköt sem engedi át sem a franciáknak, sem az angoloknak. De még saját, legközelebbi munkatársainak sem juttat az érdemből semmit sem. Minden megfigyelést és felfedezést kizárólag magának igényel, és ez a durva önzés lesz éppen a végzete. Elővigyázatból nem vitte magával tudományos törzskarát a sarki utakra. A pontos észlelők ellenőrzése kényelmetlen volt neki. De tisztjei nem kevésbé élesen néznek körmére, és hivatalos jelentéseiben olyan adatokat találnak, amelyek az igaz tényállást feje tetejére állítják. Becsületérzésük fellázad, és még a közös utazás alatt, 1842 őszén, haditörvényszék elé kényszerítik, amely egy amerikai hajón, a "North Caroline"-on ül össze. A vád 41 pontot foglal magában: hatalmával való visszaélés alárendeltjeivel szemben, a kapitányi cím jogtalan használata stb. A fővád azonban: naplói meghamisítása azért, hogy felfedezéseinek dátumai a francia dátumokat megelőzzék, és hogy minden felfedezésnek, még alárendeltjei és munkatársai felfedezésének dicsőségét is egyedül ő maga arassa le! A pör kimenetele nem ismeretes, és minthogy Wilkes hadnagy megmarad az amerikai tengerészet szolgálatában, – igaz, hogy csak 1855-ben, 57 éves korában léptetik elő kapitánynak – valószínűleg úgy-ahogy ép bőrrel szabadult. De tisztjei vallomásait nem vonták el a nyilvánosságtól, és egy részletük elégséges ahhoz, hogy menthetetlenül megrendítse a bizalmat az expedíció fejének szavahihetőségében.

A döntő nap a franciákkal szemben 1840. január 19-e, amelyen a franciák a Felfedezés fokát észlelik. Másnap partra szállnak az Adélie-föld előtt elterülő szigeten a keleti hosszúság 140°12'-én. Wilkes-nek tehát 19-ig kellett teljes biztonsággal földet észlelnie, ha a franciákkal szemben való elsőbbségről egyáltalán szó lehet. És ezt állítja Wilkes egy nyilatkozatban, amelyet 1840. március 13-án tesz közzé és egy március 11-ről keltezett hivatalos jelentésben, amint éppen d'Urville felfedezéséről hallott. Mit szólnak ehhez a tisztek?

Alden hadnagy a "Vincennes"-ről, a Wilkes által vezetett zászlóshajóról ezt vallja: "Január 19-ei fölfedezéséről csak Sydneyben hallottam beszélni, amikor rögtön megérkezésünk után megtudtuk, hogy a franciák ennek a napnak délutánján fedezték fel a földet. Wilkes hadnagy ekkor szárazon volt. Amikor a fedélzetre visszatért, a létránál azzal a megjegyzéssel fogadtam: "Tehát franciák tehát megelőztek minket!" – "Ó, nem"! – felelte nekem. "Nem emlékszik rá, hogy ön 19-én reggel szárazföld jeleit jelentette nekem?" Nem tudtam mindjárt visszaemlékezni, és azt feleltem, hegy majd megnézem az útinaplóban. Az útinapló vizsgálata mindenekelőtt arról győzött meg, hogy ennek a napnak reggelén én őrködtem, és ez a tény más körülményekkel kapcsolat-

56

ban arra emlékeztetett, hogy tényleg figyelmeztettem valamire, ami olyan volt, mintha föld lett volna. Ez így történt: az idő egész reggel ködös volt. Valamivel nyolc óra után hallottam a tenger zúgását, amint a víz egy közeli jéghegyen megtört. Értesítettem erről Wilkest, és ő feljött a parancsnoki hídra. A köd lassanként felszállott, úgy hogy kivehettük a jéghegyet. Nem sokkal ezután eléggé megvilágosodott. Én figyeltem a déli látóhatárt és éppen, amikor Wilkes újra le akart menni, mondtam neki: "Itt van valami, ami szárazföldre emlékeztet. A jelentést, úgy láttam, közönyösen fogadta, nem felelt semmit sem és lement."
"Hiszi ön, hogy az föld volt?", kérdi a bíró.
"Aszerint, amit most tudok, nem volt föld."
"Azt hitte-e akkor, amikor szólt neki?"
"Nem, nem hittem, máskülönben följegyeztem volna ezt az eseményt az útinaplóba."
"Többször megtévesztették önt ilyen földjelek?"
"Nem többször, mint más tengerészt. Január 25-ig nagyon kétségesnek tartottam, hogy ezen a vidéken földet lelünk. Ezen a napon azonban Underwood hadnagy, aki fölszállt az árbockosárba, azt mondta nekem, hogy délen és nyugaton egészen biztosan föld van. Ezen a napon a k. h. 147. fok 42. perce alatt voltunk."
"25-én tiszta idő volt?"
"25-e csodálatosan világos nap volt. Láttam a földet, éppen amint egy fogást kötöttek be a kerékvitorlába, és megmutattam azt Wilkes hadnagynak. Ő is nézte egy ideig, és azt mondta: "Valóban, ez föld. " Mielőtt elkészültünk volna a fogás bekötésével, a hajót szélrohamok és a hóvihar elsodorta. Az útinaplóban ezek az adataim: "9 óra 45 perckor földet fedezünk fel délkeleten, vagy valamit, ami határozottan olyan, mint magas hótól takart föld". "Megpróbáltak 19-én mélységet mérni, vagy közeledni a földhöz?"
"Ellenkezőleg: azt a parancsot kaptam, hogy tartsam a hajót a nyílt tengeren, és amennyire tudom, nem végeztek fenékmérést. Este láttuk a "Peacock"-ot délnyugat felé hajózni."

A tanú egy másik kijelentéséből kitűnik, hogy a "Vincennes"-en egészen biztosan csak január 28-án láttak földet a 140°2l'-en. Ez az Adélie-föld partrészlete volt. A 25-ei megfigyelés még nem tűnt kifogástalannak. És ha 19-én valóban földet láttak volna, Wilkesnek rögtön meg kellett volna kísérelnie, hogy megközelítse. Ehelyett azt a parancsot adta, hogy tartsák a hajót a nyílt tengeren – és melyik expedícióvezető nem figyelmezteti ilyen döntő felfedezésre a kísérő hajó parancsnokait, ha közülük egyikkel kapcsolatot tud találni? Január 26-án Wilkes megbeszélést folytat Ringgold hadnaggyal, a "Porpoise" parancsnokával. Ő már 13-án szigeteket vélt látni, amelyeket később róla neveztek el. Mindenképpen tiszteletreméltó felfedezés,

57

amelyet azonban a parancsnok egyáltalában nem akar elismerni, mert nem ő maga volt a felfedező. Wilkes a találkozásnál őt is tudósítja a 25-ei örvendetes eseményről, de 19-éről nem esik szó, és Ringgold csak akkor hall róla, amikor Új-Zélandba érkezik. Hudson kapitány a "Peacock"-on szintén azt hiszi január 19-én, hegy szárazföldet lát. Meggyőződik azonban tévedéséről, és annyira biztos a dolgában, hogy az útinaplóban a "föld" szót "jéghegy"-gyel" pótoltatja, hogy ne térjen el az igazságtól. A január 19-ei jelentés tehát, ahogyan azt az előbbi fejezetben az expedícióvezető saját kijelentései szerint elmondtuk, tudatos hamisításnak, az igazság "kiigazításának" bizonyul. Wilkes saját nevének akart dicsőséget szerezni, és azt a férfit kisebbíteni, aki az antarktikus kontinens ausztráliai negyedének igazi felfedezője. Ez a francia d'Urville, aki elég önzetlen volt ahhoz, hogy a főérdemet azonnal munkatársának, Dumoulinnak engedje át.

ROSS KAPITÁNY ÚTNAK INDUL

Úgy látszik, Ausztrália angol gyarmatai az ugródeszka szerepét töltik be a Déli sark felé. Hobartból, Tasmania fővárosából indul el a francia expedíció második sarki útjára, az észak-amerikai expedíció pedig Sydneyből, Új-Dél-Wales fővárosából. 1840 augusztus közepén a rég várt angol expedíció is behajózik a Derwentbe James Ross kapitány vezetése alatt. Az expedíció két hajóból áll, melyeknek neve egyenesen kihívja a végzetet: "Erebus" és "Terror" – Alvilág és Rémület. Korábban, mint bombavetők az angol haditengerészethez tartoztak, és nevüknek becsületére váltak. Az "Erebus" 370, a "Terror" 340 tonnás.

Mindkettő szilárdan épültek, és a jéggel való harcra meg vannak erősítve, rézpáncéllal ellátva és rajtuk minden kis zug nagyon gondosan berendezve és felszerelve. A "Terror" vezetője F. E. N. Crozier. A tudományos munkatársak közt velük tart egy fiatal botanikus, név szerint Joseph Dalton Hooker, aki alorvosnak szegődött az "Erebus"-hoz, hogy elmehessen az útra és hogy megírhassa híres könyvét, a "Flora antarctica"-t. Ő az egyetlen e kutató nemzedékből, akinek osztályrészül jutott, hogy átélje az Antarktisz felfedezésének történetét egészen Shackleton délsarki útjáig. 1910-ben halt meg 93 éves korában.

Az expedíció már Margate-ból való elutazása, 1839. szeptember 30-a óta nagy tudományos munkát végzett. Ez a munka kiterjed az óceanográfiára, geológiára, meteorológiára, természetrajzra stb. Az első naptól fogva mintaszerű alapossággal és pontossággal dolgoznak. Kutatásaik középpontjában azonban a földmágneses jelenségek tanulmányozása áll, melybe Ross valóságos szenvedéllyel mélyed el. Óráról-órára számbaveszik a mágnestű

58

irányát. Különös feszültséggel néz Ross az Egyenlítőn, a földrajzi és mindenekelőtt a mágneses Egyenlítőn át való út elé. Nagy előny, hogy a két hajón mindig egyszerre végezhetik el a szükséges megfigyeléseket; pontosan délután 1 órakor jelekkel közlik egymással a napi észleléseket. "Hogy a mágneses Egyenlítőt derékszögben metsszük", mondja Ross, "egyenesen dél felé eveztünk annyira, amennyire csak a szél engedte, és miközben megfigyeltük az inklináció lassú csökkenését (a szög, amelyet függőlegesen felállított iránytű tűje a vízszintes síkkal alkot), olyan gyors változást észleltünk, amit nagy pontossággal meg tudtunk határozni. Olyan pontosan, hogy ugyanabban a pillanatban mutatták mind a két hajón a mágneses Egyenlítőre való megérkezésünk jelét, amikor a tűk egyensúlyban az északi és déli mágneses rendszerhez, tökéletesen vízszintes helyzetet vettek fel. Semmi sem lehetett kielégítőbb, mint megfigyeléseink tökéletes megegyezése ilyen fontos dologban. El lehetett képzelni, milyen közelről érintett engem, hogy a tűt ebben a helyzetben pillantottam meg. Hiszen pár évvel ezelőtt az Északi mágneses saroknál a tűt tökéletesen függőleges helyzetben láttam, és bizonyára meg lehetett bocsátani nekünk a reményt, amikor a tű déli sarkát láttuk a horizont alá hajolni, hogy nem telik bele nagyon sok idő, és a Föld mágneses Déli sarkánál hasonlóan függőleges helyzetben fogjuk megpillantani."

A mágneses Egyenlítő keresése a két hajót december 17-én Trinidad-szigetéhez hozza közel, nem nagyon messze Dél-Amerika északi partjától. Innen áthajóznak Szent Ilonába, szemben a passzátszéllel, amit eddig alig próbált meg valaha vitorlás hajó. 1840 január 3l-én végre horgonyt vetnek a Szent Ilona-i kikötőben. Itt állítják fel az angol gyarmatok első állandó obszervatóriumát. A szükséges felszerelést, műszereket, stb. Ross hozta magával. A fő nehézség abban áll, hogy megfelelő helyet találjanak és hogy a műszereket az esetleges helyi mágneses befolyásoknak megfelelően állítsák be. Egy ház közelében, amelyet egykor Napóleon császárnak építettek, azonban ő sohasem lakta, alkalmas telket találnak, és az angol kormányhatóságok segítségével a bérleti és építési szerződést pár nap alatt megkötik. Egy hadnagy és három segéderő visszamarad a műszerek kezelésére. A parancsnok utasítása szerint, amilyen hamar csak lehet, meg kell kezdeniök a munkát, hogy már az expedíció továbbutazása alatt összehasonlító és ellenőrző észleléseket gyűjtsenek. A második obszervatóriumot a Simons-öbölben, a Jóreménység-foknál állítják fel. Hess innen körülhajózza a fokot kelet felé, és április 21-én észleli az Edward herceg-szigetek déli csúcsát, míg Crozier kapitány a "Terror"-ral az északi partok hosszában evez végig. A Crozet-szigeteknél akar találkozni a két hajó. Itt kell Rossnak horgonyt vetnie, hogy egy fókavadász-társaságnak télre való készleteket adjon át. Egy fokvárosi kereskedő kérte meg, hogy vigye a készleteket magával. Hogy a tár-

59

saság a Possession-szigeten, vagy a Kelet-szigeten tartózkodik-e, azt gazdájuk nem tudja és minthogy vihar, eső és köd a kormányos munkáját rendkívül megnehezíti, több napig tart, amíg sikerül az egészen ismeretlen hajózható úton a szirtek és zátonyok közt a sziklás szigetek partjaihoz közeledni és a fókavadászokat ágyúlövések és egyéb jelek által Possession-szigeti búvóhelyükön megtalálni. A félig elvadult tengerészekkel való találkozás még Rossra is, aki évekig élt az északi sarkvidék eszkimói közt, olyan rendkívüli benyomást tesz, hogy útinaplójában nála nagyon is szokatlan részletességgel írja le: "Miután másnap reggel újra közeledtünk a földhöz és az Amerika-öblöt megpillantottuk, látjuk, hogy az emberek tengerre bocsátották csónakjukat. Mr. Hickley, a vezetőjük, a fedélzetre jött. Ő és legénysége inkább hasonlított eszkimókhoz, mint civilizált emberekhez, de sokkal piszkosabbak voltak, mint ahogyan valaha láttam. Ruháik a szó szoros értelmében halzsírban úsztak és undorító szaguk volt. Pingvinbőr csizmát hordtak. Azt mondták, hogy az idő olyan viharos volt, hogy öt hete tegnap először tudtak csónakba szállni. Ezért eddig nagyon kevés elefántfókát fogtak, és haragudtak, hogy télre nem mehetnek át a Disznó-szigetre. Annyi disznó van ezen a szigeten, hogy alig tud az ember tőlük partra szállni. Mióta Distance kapitány 1834-ben kitette ott az első sertéseket, nem egészen hat év alatt rendkívül elszaporodtak, ámbár a fókavadászok minden évben leölnek egy csordára valót. A Possessions-szigeten pár évvel azelőtt egy amerikai hajó néhány kecskét hagyott, amelyek az ottani magas, durva fűtől jól fejlődnek, és a fókavadászok oltalma alatt még nem vadultak el. A társaság 11 emberből állott, akik közül egyik három éve volt a szigeten. Úgy látszott, hogy egyáltalában nem kívánnak visszatérni a fokra, és teljesen elégedettek voltak sorsukkal, minthogy élelmiszerük volt bőségesen. Megeszik az elefántfóka nyelvét, pikkelyeit és egyéb testrészeit. Amellett nagy mennyiségben fognak egy igen vastagfejű szirti halat, valószínűleg a Nototheniák fajtájából. A zsákmányt azután megszárítják a szirteken. A tengeri madarak tojásait a költési időben csónak számra szedik össze. Különösen az albatrosztojás ízét mondják kitűnőnek. Ezek többnyire nehezebbek egy fontnál. Az albatroszfiókák, amint a tojásokból kikelnek, valóságos csemegék, állítják a fókavadászok. De az eszkimók szokásaival együtt valószínűleg ízlésüket is átvették. A szigetek talaja nagyon termékeny, de a vadászoknak sohasem jutott eszébe burgonyát, vagy más főzelékfélét ültetni, pedig biztosan jól fejlődne. mert a hőmérséklet sohasem túl alacsony. Egy tó a vörös szirt tetején úgy hemzseg a vadkacsáktól, hogy betanított kutyák annyit fognak, amennyit csak akarnak. A szigetet a vadászok nem térképezték (s csak nagyon bizonytalan és ki nem elégítő adatokat tudtak fekvéséről adni. Állítólag 20 mérföld hosszú és 10 mérföld széles. A keleti oldalon három öböl van, ahol a hajók horgonyt vethetnek, de a nyugati part a nehéz hullámverés miatt, amely állandóan a part felé hömpölyög,

60

egyáltalán nem közelíthető meg. A múltkor egy csónakjuk tönkre is ment legénységével együtt, elefántfóka-vadászat közben.

Ross nem várja be a "Terror"-t, hanem április 30-án tovább hajózik a Kerguelen-szigetek felé, ahová heves viharoktól űzve május 12-én érkezik meg. Egy nappal később megjön a kísérőhajó is. Itt 2 1/2 hónapig marad az expedíció. A lapos parton, a Karácsony-kikötő mögött, legénységnek és tiszteknek két kunyhót építenek, és egy obszervatóriumot állítanak fel. Míg a fizikusokat műszereik foglalják el, a természetbúvárok a szigetek most olyan szegényes növényzetét kutatják át. Azelőtt dús erdő borította őket, de egy tűzhányó kitörése teljesen elpusztította. Már Cook l770-es látogatása óta híresek a kergueleni kövületek. Több mint 2 m vastag, megkövesedett fákat találtak itt. "Néhány darab," mondja Ross, "még olyan frissnek látszott, hogy csak érintéssel és a legpontosabb megtekintéssel lehetett meggyőződni róla, hogy megkövesedtek. Voltak ott a megkövesedés minden állapotában, kezdve a kőszéntől, amely egészen jól égett, a kavics keménységéig, amely üveget karcol. Egy több láb vastag palaréteg, amely néhány ilyen megkövesedett fát eltakart, akadályozta meg valószínűleg megszenesedésüket, amikor a folyékony láva áthömpölygött rajtuk.

Július 20-án megy tovább az út. A Kerguelen-földi obszervatóriumot Ross lebontatja. Augusztus 12-én megpillantják Ausztrália. (Új-Hollandia) partjait, és három napos orkán után, amely újra elszakítja egymástól a két hajót, az "Erebus" befut Hobart, vagy ahogy akkor Tasmania fővárosát nevezik, Hobarttown kikötőjébe. A "Terror" már előbb odaérkezett. Hála az angol kormány és John Franklin kormányzó gondoskodásának, az előkészületek egy harmadik állandó obszervatórium megépítésére annyira előrehaladtak, hogy a ház 200 fegyenc segítségével kilenc nap alatt készen áll.

Hobartban azonban kellemetlen meglepetés várt az expedíció vezetőjére. Útja tulajdonképpeni célja a mágneses Déli-sark, amelyet Gauss számítása szerint Sydney délkörén, a k. h. 150°-án és a, d. sz. 73°-án kell keresni. Ross most megtudja, hogy egy félév előtt d'Urville francia és Wilkes amerikai expedíciója a Déli-sark ausztráliai negyedében felderítő utakat végzett, és hogy ott eddig ismeretlen partokat talált, amelyek közül legalább is d'Urville Adélie-földje el nem vitatható felfedezés. Úgy érzi, mintha angol területre törtek volna be. Hiszen két vetélytársa előtt nem lehetett ismeretlen, hogy az ő expedíciójának hasonló célja van. Már nemzeti büszkeségük tiltakozhatott volna ellene, hogy éppen azt az utat válasszák, amelyre megbízása őt utalta. Anglia büszkesége természetesen nem tűri, hogy más nemzet nyomaiba lépjen. Hiszen Anglia élen járt eddig az északi és déli felfedezésekben. Minthogy az angol admiralitás utasításai előre nem látott esetben az expedíció vezetőjének szabad kezet engednek, rögtön elhatározza, hogy egyelőre teljesen elkerüli azokat a területeket, amelyeket a francia és az amerikai bejárt. Egy

61

jóval keletibb délkörön hatol majd előre dél felé, és ha lehetséges, a mágneses Déli-sarkot onnan éri el. Új-Zélandnak ezen a meridiánján is megelőzte ugyan Balleny, de ez angol. Sikereiről röviddel elutazása előtt szerencsére még hallott. A 170. hosszúsági fok már azért is ajánlatos, mert itt Balleny az 1839-es sarki nyárban a d. sz. 69°-áig nyílt tengert talált. Hogy milyen szerencsés az elhatározás, azt bizonyítja az előre nem látott siker. Az angol expedíció túlnyomóan tudományos célkitűzései korszakalkotó felfedező úttá szélesednek ki. Minthogy Ross most egészen az Antarktisz keleti oldala felé fordul, arra a színtérre lép, amelyet a sussexi herceg eredetileg kijelölt az akkor elhatározott expedíció számára abban a levélben, amelyet Humboldthoz 1836 júliusában intézett.

A VILÁG LEGDÉLIBB FÖLDJE

Ross 1840. november l2-én elhajózik Hobartból a Új-Zélandtól délre elterülő Auckland-szigetek felé. Az Enderby-szigetek egyik kikötőjében 17-én vet horgonyt. Egy obszervatórium felállítása és mágneses megfigyelések december l2-ig itt tartják az expedíciót. Még egy rövid látogatás a Campbell-szigeteken – és azután 17-én elkezdődik a tulajdonképpeni délsarki út. Crozier kapitány csak előtte való este tudja meg, hogy merre mennek és örül a nem remélt kalandnak. A tisztek lelkesednek, a legénységben megbízhatik a parancsnok, ezt bőségesen megmutatta az a 15 hónap, amit együtt töltöttek. Az élelmiszerek három évre elégségesek, a hajók el tudnak viselni egy kis összeütközést. December 21-én megkezdődik a sarki nyár. Tehát előre délre, és csak oda, amerre a világ még eddig teljesen ismeretlen!

A nyárból ugyan keveset észlelnek. A hőmérő csak ritkán száll a fagypont fölé. Viharok és szélcsendek váltakoznak. Hóban és esőben is megállapodnak a hajók, hogy homályos időben ne ütközzenek jégbe, vagy ne menjenek el ismeretlen partok mellett, anélkül, hogy megláthatták volna őket. December 27-én tart feléjük az első jéghegy. Félóra múlva már tizenötöt számlálnak. Északsarki, fantasztikus alakú testvéreikhez nem igen hasonlítanak. Ezek itt lent jóval nagyobbak, és mintha egyetlen roppant tömegből vágták volna ki őket. Táblajéghegyek, amelyek 40-60 méterre emelkednek a víz fölé, tehát víz alatti részük legalább 200-300 m. Tanácsos kitérni az útjukból, mert majdnem függőlegesen leszakadó oldalaikról állandóan hatalmas darabok válnak le. Nagy tömeg cethal kergetőzik körülöttük, s olyan kevéssé félnek, hogy közelre bevárják a hajókat. És a jéghegyek közt igen magasra ágaskodik a tenger. A harsogó hullámverés a jéghegyek meredek partjaira zúdul. A hang jó figyelmeztetés az éjszakai órákban (amelyek most szerencsére egyre rövidülnek). 31-én délben az idő hirtelenül kiderül, és a déli

62

égen tiszta fény tűnik fel: a jégcsillogás, a napsugaraknak nagy jégmezőkről való visszatükröződése. Már este észlelik a jégraj szegélyét, és amikor a hajók 1841. január 1-jén de. 10 órakor áthaladnak a sarkkörön, fenyegetően tornyosul útjukba a jégraj. Ilyen korán, a déli szélesség 66°-án nem várta Ross az akadályt. Valóban olyan félelmes, ahogyan minden tengerész leírja, aki csak erre járt, mint legutóbb a francia és az amerikai expedíció? Az elülső szegély olyan, mint valami bevehetetlen várfal, a legsúlyosabb, sűrűn egymáshoz szoruló jégtömbökből áll. Mögötte azonban, ameddig csak a szem ellát, nagy vízárkok és csatornák mutatkoznak, amelyeken egy erős hajó nyugodt tengerben átfurakodhatnék. Egyelőre a köd, a légsúlymérő süllyedése, a háborgó tenger és a szélcsend az áttörési kísérletet lehetetlenné teszi. Január 2-án a hajók egy jéghegy közelébe jutottak, amely olyan, mint valami úszó sziget. Az iszap és a kövek teljesen elbontják, és egy hatalmas sziklatömb koronázza, amelyet valamilyen szárazföldről ragadott magával. Mr. Smith, az expedíció geológusa átmerészkedik egy csónakon. A kőzetminták, melyeket magával hoz, azt mutatják, hogy a szikla vulkánikus eredetű. Melyik ismeretlen partról jöhet az Antarktisznak ez a hírnöke? Üdvözlet vagy figyelmeztetés?

Január 4-én este Ross rohamot parancsol a jégraj ellen. A légsúlymérő magasan áll, és éles északnyugati szél dagasztja a vitorlákat. Ennél a szélnél nincs többé vissza, csak előre. Az "Erebus" halad elöl, a "Terror" a nyomában. Hamarosan találnak a jégszegélyben egy töréses helyet, a zászlóshajó egyenesen nekimegy. Az első összeütközés heves. A jégtömbök dübörögnek a hajó orrán, csikorogva és ropogva ágaskodnak föl. De itt nem alkotnak szilárdan összeálló falat, megroppannak a vízen és engednek a nyomásnak. A hajók tért nyernek, a hajóorr és a jégdarabok egyórai izgalmas közelharca után nyílt tócsában úsznak, ahová Ross céltudatosan igyekezett. A jégtömegek szakadatlanul rohamozó seregének még az sem sikerült, hogy a támadók lökését eltérítse kiszámított irányából. Csatornák vezetnek tovább tágasabb nyílt helyekhez, és ahol a jégraj elállja az utat, ott a két kis fatank, amelyeknek az északi szél a későbbi idők jégtörőinek súlyát előlegezi, kíméletlenül keresztülgázol rajta. Ragyogó nap világítja meg diadalútjukat, és a fedélzeten kitörő lelkesedés uralkodik. Micsoda diadal a világ előtt, ezzel a két dióhéjjal, melyeknek csak a neve félelmetes, itt sétálgatni! Amellett ez a mesés új környezet. A nap sziporkázó színjátéka a jégtöréseken, fehér viharmadarak nyílsebes szárnyalása, a jégtömbök közt kergetőző fókák és a pingvinek groteszk izgalma, amint a matrózok kiáltására felelnek, sebbel-lobbal a hajók után másznak a jégen, és nyafognak, mint a kisgyerekek, ha a hajók nem tartanak velük, de amint a hajók egy darab nyílt vizet találnak, mintegy parancsszóra merülnek alá, és egy perc múlva szorosan a hajóorr, vagy a kormány mellett buknak elő. Itt-ott egy cethal eregeti magas szökőkútját a levegőbe. Mint valami

63

fekete, hosszúkás bazaltoszlop hengeredik elő háta a jégdarabok közül. És az ott délen már nem szárazföld? Csúcsok, hóval borított hegyek rajzolódnak ki a déli látóhatáron, mozdulatlanul, órák hosszat! A sarkvidék újoncai – a fedélzeten ők a nagy többség – nem akarják elhinni, hogy ez légtükrözés, amíg el nem vitorláznak a hely fölött, ahonnan a ködhegyeknek ki kellett volna emelkedniök a tengerből. "Ha nem folytathattuk volna utunkat", mondja Ross ironikus célzással arra a sok, az Antarktiszban már felfedezett partvonalra, amelyek később feloldódtak vízben és levegőben, "akkor ők Angliába való visszatérésükkor kétségtelenül azt állítják, hogy itt földet észleltek".

6-án reggel azonban egyszerre vége a sétahajózásnak. Egyre kevesebb a nyílt hely, és a nap folyamán a jég olyan sűrűen és erősen torlódik össze, hogy minden kiutat elvág dél felé. Ross bevonatja a vitorlákat. Este Crozier kapitány jön a zászlóshajó fedélzetére. A legénység hangulata továbbra is ragyogó. Egy ember sincs a beteglistán. Az egyik matróz beleesett a tengerbe, és ámbár egyáltalában nem tudott úszni, addig a felszínen maradt, amíg egy csónak el nem érte és meg nem mentette. Délkeleten sötét az ég, ott nyílt tengernek kell lennie. Január 7-én a hajók a déli szélesség 68°17' és a keleti hosszúság 175°21'-én vannak. Egy áramlat az utolsó két nap 40 km-t vitte őket délkeletre, új bizonyíték, hogy ott nyílt tenger várja őket. Este megoldódik kicsit a jég, és ők egy darabon továbbjutnak. Akkor köd száll le. 8-án reggel újra előrehaladnak egy pár km-t, aztán teljes szélcsend támad. Ross fölhasználja a szüneteket, hogy a jégen mágneses megfigyeléseket végezzen. A legénység fókára vadászik és pingvineket fog, valami új, nagyobb fajtából, amilyenek nem fordulnak elő a Kerguelen-földön vagy az Auckland-szigeteken.

A szélcsend most igen kedvező, a jég magától lazul meg. Köd és hó akadályozza ugyan a megfigyelést, de amint újra északi szél támad, a hajók dagadó vitorlákkal törnek délkeletre, a vizet sejtető égtükör felé. A jégdarabok ugyan dörömbölnek és sisteregnek a hajóorron, de nem tehetnek kárt benne. Az egyre erősbödő északi szél szakadatlanul dagasztja a vitorlákat, és január 9-én korán reggel a jégrajt áttörték, az "Erebus" és a "Terror" a nyílt tengeren úszik! A szél viharrá fokozódott. A hófúvás és a vastag köd teljesen beburkolja őket. Amint másnap reggel csillapul a vihar és elvonul a köd, a fedélzet ujjongástól hangos. Körös-körül a látóhatárig nyoma sincs jégnek. A 70. szélességi fokot már elérték. Az új-zélandi délkörön hajó még nem hatolt ilyen délre sohasem.

Ross most egyenesen a mágneses Déli-sark felé hajózik. Ő maga a végsőkig izgatott. Vajon eléri-e útja tulajdonképpeni célját? Vajon megoldja-e azt a feladatot, amellyel az angol admiralitás megbízta? Reménye nem teljesedik be, helyette azonban nem kevésbé értékes meglepetés vár rá.

64

Erős "földcsillogás" tűnik fel a látóhatáron, és éjjel két órakor jelenti az őrködő tiszt, Wood hadnagy: "föld pontos láttávolban!" Délnyugaton hatalmas hegycsúcsok lánca emelkedik, egészen örök hóval takarva. A legmagasabb csúcsot Ross ifjúkori barátjáról, Sabine alezredesről, a nagy angol matematikusról és fizikusról nevezi el, aki döntő érdemeket szerzett a földmágnesség tanulmányozása és a Ross-féle expedíció létrejötte körül, és akinek igen nagy szerepe volt abban, hogy a Humboldt által kezdeményezett mágneses obszervatóriumokat az angol gyarmaton felállították.

Mindig szélesebben nyílik ki a hegyvidék minden oldalra. A Mount Sabine, amely eleinte olyan közelnek látszott, elérhetetlen távolból néz le a jégpáncélos előhegyekre, melyeknek ormairól roppant gleccserek csúsznak le, a völgyeket majdnem peremükig megtöltve. Kilométer hosszú gleccsernyelveket taszítanak előre a tengerbe, vagy magas, függőleges jégszirteket zúdítanak le a partra. A földmag, amely ezeket a jéghegyóriásokat hordozza, csak kevés helyen nyújtja ki egy-egy sziklafogát a fehér takaróból. Egyedül a legészakibb hegyfok hómentes, és az égbe furakodó fekete éke a szárazföld jellegzetes ismérve. Az Marc-fok nevet kapja. Fenékpróbák, amelyeket a mélységmérő ón felhoz, azt sejtetik, hogy az egész fok és talán az egész újonnan felfedezett föld vulkáni eredetű. A hegyláncok közül, amelyeket közeledéskor távcsővel meg lehet különböztetni, Ross az északnyugatit Admiralitás-hegységnek nevezi el. Az egyes csúcsok az admiralitás egyes tagjairól kapják nevüket; az admiralitás az a testület, amely őt felfedező útjára kiküldte.

Megkísérelni, hogy ezen az elgleccseresedett hegyvilágon át érjék el a mágneses Déli-sarkot, lehetetlen vállalkozás. A sark, amint Ross számítja, körülbelül 8-900 kilométernyire fekszik délnyugatra a d. sz. 76° és a k. h. 145°20'-n. A hajók az Marc-fok körül követhetnék a partot, és tovább nyugatra egy másik tengeri utat kereshetnének. De a hatalmas hegyvidék még sok mérföldre terjeszkedik nyugat felé, és akkor az angol expedíció belekerül azoknak a francia és amerikai vetélytársaknak munkaterületére, akik el akarják vitatni Angliától a dicsőséget, hogy a föld legdélibb szárazföldjét felfedezte. Ezt a dicsőséget Ross most majd biztosíthatja hazájának, mert az általa behajózott nyílt tenger, amely felfedezője nevét kapja, jelentékenyen tovább nyúlik délre, mint ameddig d'Urville és Wilkes eljuthatott. És ha a Ross-tenger felől ezek a hegyláncok áttörhetetlen gátat alkotnak, miért ne lehetne tovább délen valami tengerszorost, vagy mélyen bevágó öblöt találni, amely kényelmesebben elvisz a Déli-sarkhoz?

De az újonnan felfedezett szárazföldön még csak partraszállni sem lehetséges, olyan erős a hullámverés a föld teljesen parttalan jégszegélye körül. A csónakot, amelyben a két kapitány egy pár tiszttel a part közelébe merészkedik, egy ellenállhatatlan áramlat délre ragadja, és csak nagy üggyel-bajjal

65

sikerül partraszállniok a szárazföld előtt felsorakozó szigetek egyikének meredek partján. A partot annyira megszállják a pingvinnyájak, hogy alig tudnak zárt soraikon átfurakodni. Az állatok nagyokat kiáltozva, éles csőrükkel támadnak a látogatókra. A parton, amely szinte elviselhetetlenül bűzlik a vastag guanórétegtől, nagy sietséggel végzik el a birtokbavétel szertartását. A szigetet ezért Possessions-szigetnek nevezik el, az újonnan felfedezett szárazföldet azonban a fiatal Viktória királyné nevére keresztelik. Azután a hódítók rögtön csónakba ugranak, mert az "Erebus" feltűzte a visszatérésre felszólító lobogót, az ég pedig sötéten beborult. A matrózok eveznek a szél ellenében, ahogy csak karjuk bírja, és majdnem abban a pillanatban érkeznek a hajókhoz, amikor a növekvő északi viharral együtt vastag köd száll le. Ez Rosst és társait néhány perccel előbb arra kényszerítette volna, hogy visszatérjenek a szigetre, hogy a pingvinek közt guanóhalmokon üssék fel táborukat, és hogy elég kétségbeesett helyzetben várják megmentésüket. Ugyanis a vihar, amely elől most a két hajó a nyílt tengerre menekül, még több mint egy heti munkát ad az expedíciónak.

Császárpingvinek a Crozier-foknál

Rablósirály pingvintojásokat lop

LÁNGOK A HÓ FÖLÖTT

Az "Erebus" és a "Terror" több mint egy hétig védtelen zsákmánya a viharoknak, amelyek minden égtáj felől a hajókra törnek. Eső, hó és köd állandó kísérőik. Hogy ne csapódjanak az imént felfedezett föld veszélyes partjához, ki kell térniök keletre, amennyire csak lehet, anélkül, hogy a hajózható utat ott ismernék. Csak akkor érzik magukat biztonságban, mikor, alig használva a vitorlákat, a magas hullámokon himbálózhatnak. Akkor nem kell félni a zátonyoktól, jégrajtól, vagy közeli földtől. Ilyen állandóan rossz időjárást itt nem várt Ross, és ez a makacs küzdelem minden kilométernyi előretörésért hosszadalmas és fárasztó. A sarki nyár rövid, minden egyes nap értékes, de úgy látszik, a Possessions-sziget szélességén nem juthatnak túl. Amit egyik nap nyernek, azt egy délről jövő vihar miatt pár óra alatt elvesztik. Január l6-án még mindig a 72°12' alatt cirkálnak, és újra vissza kell menniök északra. Csak ritkán szakad szét a hó és köd függönye, akkor a nap vakító fényében olyan környezet tárul fel, ami nagyszerűségben mindent felülmúl, amit Ross és kísérői valaha láttak, vagy álmodtak. A délnyugati látóhatáron új, meg új jéghegységek tűnnek fel. Egy csöndes estén, viharos nap után a fehéren ragyogó ormok úgy merednek a sötétkék égbe, mintha mérhetetlen magasságban emelkednének a szürke felhőréteg fölé, amely beburkolja a hegységek tövét. Másszor földdel és kövekkel borított szigetet látnak ott, ahol az imént még jéghegy úszott. A jéghegy kétségtelenül felbillent, és most azt az oldalát mutatja, ami előbb a szárazfölddel kötötte össze. Pontos megfigye-

66

lésnél még észrevehető a rejtélyes tömeg könnyű ingása. Máskülönben a sajátságos természeti színjátékot nem lehetne megmagyarázni. Szélcsöndnél, amely éppen olyan kellemetlen és éppen olyan hirtelenül lép fel, mint egy déli vihar, szorgalmasan végzik a mélytengeri kutatásokat és a háló nagy tömeg puhatestű és gerinctelen állatot hoz felszínre: cethalak tápláléka, amelyek itt nagy mennyiségben fordulnak elő. A tengervíz állatvilága tehát itt lent a mélységben éppen olyan változatos, mint másfelé. A legkülönösebb lelet több szép példány élő korall, amelyeket 500 m mélységből hoztak fel. Eddig a természetvizsgálók és a geológusok meg voltak róla győződve, hegy a korallállatkák csak néhány méternyire élhetnek a víz felszíne alatt. És a gerinctelenek közt, amelyeket a háló felhalász a mélységből, több fajta, mint az északsarki régió lakosa, jól ismeretes. Ennek a megállapításnak rendkívül nagy a tudományos jelentősége. Ugyanis a puhányok csak néhány foknyi hőmérsékletkülönbséget bírnak el, és ha elfogadjuk, hogy az északsarki tengerből vándoroltak át a délsarki tengerbe, akkor 4000 m mélységben kellett utazniok a forró övön át. Addig azonban a természettudomány tagadta, hogy ilyen törékeny és érzékeny teremtések ekkora mélységben élhetnek.

Január 19-én végre mérsékelt északi szél duzzasztja a vitorlákat. A Coulman-sziget (Ross kereszteli el így apósa után) magasságában süveges hegyet észlelnek, amely meglepően hasonlít az Etnához. Az angol miniszterelnök tiszteletére a Mount Melbourne nevet kapja és január 22-én Ross elkönyvelheti a jól megérdemelt diadalt, hogy megdöntötte honfitársa, Weddell rekordját, aki 1823. február 20-án az ellenkező oldalról a. 74°15'-ig hatolt előre. Ross elérte a 74°20'-et, amit este méltóan megünnepelnek: a legénység külön adag grogot kap. De minden kísérlet, hegy megközelítsék a Viktória-föld partját, hiábavalónak bizonyult. Sehol sem tűnik fel öböl, amely mélyen bevágódnék a hegyvidékbe és az áttelelésre biztos védelmet nyújtana. Azonfelül egy kilométer széles jégraj vonul a parton észak felé, amely a hajókat magával ragadná. Január 26-án azt mutatják a mérések, hogy a mágneses Déli-sark még csak körülbelül 300 km távolságra lehet. Talán egy vagy két hét alatt elvonul a jégraj, és akkor könnyebben megközelíthetik a partot. Egyelőre csak tovább dél felé!

27-én a hajók egy szigetnek tartanak, amelyet Sir John Franklinról, Tasmania kormányzójáról neveznek el. A hullámverés igen nagy, de azért sikerül Rossnak egy cetvadászbárkával partraszállnia. Egy tiszt azonban, aki Ross után megy, a sziklapart és a bárka közt majdnem szétmorzsolódik. Egy pár kőzetmintát felragadnak, ezt a földet ünnepélyesen birtokba veszik, aztán valamennyien a legsürgősebben csónakba ugranak és bőrig ázva és félig megfagyva érnek a hajókhoz. Növényzetnek nyoma sincs a szigeten, mint ahogyan a Possessions-szigeten sem volt. Ebből Ross azt következteti, hogy az Antarktisznak nincs növényvilága. A következő nap eseményei az angol felfedező út

67

csúcspontját alkotják. A kép, amelyet maga Ross ad róluk, a felfedezések történetének elsőrangú dokumentuma, és valóban megérdemli, hogy szó szerint közöljük. "Jó széllel és tiszta időben délre eveztünk egy föld felé, amely tegnap dél óta láttávolunkban volt és amelynek a "Magas-sziget" nevet adtuk. A sziget azonban egy 4000 m magas hegynek bizonyult, amely füstöt és tüzet okádott. Először olyan volt a füst, mint egy hófelhő, amint azonban közelebb hajóztunk, csakhamar kitűnt igazi jellege. Egy működő vulkán felfedezésének ilyen déli szélesség alatt biztosan rendkívüli geológiai jelentősége van, és egész bolygónk fizikai alkatára némi fényt vethet. Erebusnak neveztem el a hegyet. Egy 3300 m magas kialudt vulkán az Erebustól délre a Terror nevet kapta. A keleti fokot a Terror lábainál barátom és kollégám után Crozier-foknak neveztem el, és a nyugati előhegységet, az Erebus nyúlványát első hadnagyomról Bird-foknak. Ez a két előhegység alkotja a part egyetlen feltűnő csúcsát, minthogy a köztük levő öböl jelentéktelen mélységű. Egy előtte fekvő alacsony sziget, amely már reggel láttávolban volt, a Beaufort-sziget nevet kapta."

"Délután négy órakor az Erebus rendkívül sok füstöt és tüzet okádott és nagyszerű látványt nyújtott. Minden kitörésnél a vulkánból sűrű füstfelhő tört elő nagy erővel, és a füst mint valami 5-600 m magas oszlop, szállt a kráter fölött a magasba, ahol felül először megsűrűsödött, és mint köd és hó esett le. Lassanként eltűnt, hogy fél óra múlva másik füstfelhő foglalja el helyét. De a kitörések időközei szabálytalanok voltak. A füstoszlop átmérője becslésünk szerint 70-90 m. Ahányszor a füst elvonult, tisztán látszott a vörös parázs, amely a kráter torkolatát megtöltötte. Néhány tiszt lávapatakokat vélt látni, amelyek a hegy lejtőjén lefolytak, amíg el nem vesztek a kráter alatt körülbelül 70 méternyire végződő hóréteg alatt. A Terror-vulkán sokkal mentesebb a hótól, különösen keleti oldalán, ahol sok kicsiny, kúp formájú, kráterhez hasonló domb tűnik fel, amelyek azelőtt bizonyára működő vulkánok voltak. Két nagyon szembeötlő ilyenfajta csúcsot vettünk észre a Crozier-fok közelében. A Crozier- és Bird-fok közt levő föld, amelyen az Erebus és a Terror, a két vulkán emelkedik, megfigyelőhelyünkről szigetnek látszott. De a szilárd jég, amely nem engedte meg, hogy a Bird-foktól nyugatra előrehatoljunk, egyelőre megakadályozott abban, hogy ezt biztosan megállapíthassuk."

"Ezen a délutánon a 4. sz. 76°6' és a k. h. 168°11' alatt voltunk. Amint a mágneses tű inklinációja mutatta, a mágneses sarktól már nagyon messze délre jutottunk, anélkül, hogy lehetőség kínálkoznék közeledni hozzá, mert a földjég nem messze tőlünk nyugaton egyesült az állítólagos "Magas-sziget" nyugati csúcsával, amely később a szárazföld egy részének bizonyult. (Mint későbbi kutatások megmutatták, a két vulkán tényleg egy szigeten van – a Ross-szigeten.) Ross első benyomása tehát megerősítést nyert. Amint

68

most közeledtünk a földhöz, egy alacsony, fehér vonalat vettünk észre, amely a föld legszélső keleti csúcsától vonult kelet felé, ameddig csak a szem ellátott. A vonal furcsa hatást tett, fokozatosan emelkedett, és amint közelebb értünk, függőleges, 5O-60 m. magas jégfalnak bizonyult. Fent tökéletesen sík volt. A tengerpart felől szakadékok és kiszögellések szakították meg. A mögöttes vidékre még csak nem is következtethettünk, tekintve, hogy ez a fal sokkal magasabb volt, mint árboccsúcsunk, csak egy magas hegylánc ormait láthattuk, amely a 79. szélességi fokig húzódott dél felé. Ezt a hegységet, a legdélibb földet, amit mostanáig felfedeztem, Sir William Edward Parry kapitányról neveztem el, hálás megemlékezésül azért a megtiszteltetésért, hogy a legészakibb ismert földnek az én nevemet adta, és még inkább elismeréséül annak a bátorításnak, segítőkészségnek és barátságnak, amivel megajándékozott a sok év alatt, amíg alatta tettem szolgálatot. Vajon a Parry-hegység újra keletre fordul és azt a magot alkotja-e, amely ezt a különös jégtömeget hordozza, ennek eldöntését át kell engednem később idehatoló tengerészeknek. Ha még tovább délre föld terül el, akkor nagyon távol kell lennie, vagy sokkal csekélyebb a magassága, mint a part többi részének. Máskülönben a fal felett meg kellett volna látnunk.

"Nagyon kínos csalódás volt számunkra, hogy ilyen akadályra találtunk, mert lélekben már a 80°-ot messze magunk mögött hagytuk, sőt azt is megbeszéltük, hogy ott találkozik majd a két hajó, ha véletlenül elszakadna egymástól. Az akadály természete mellett azonban nem maradt számunkra választás, hogy milyen utat kövessünk tovább, mert a, siker ugyanannyi kilátásával kísérelhette volna meg valaki, hogy átvitorlázzon a doveri sziklazátonyokon, mint ezen a jégfalon. Amikor 7-9 km távol voltunk tőle, keletre fordultunk, hogy kiterjedését meghatározhassuk. Még nem adtunk fel minden reményt, hogy valamivel tovább hatolhatunk dél felé."

Ezekkel a dísztelen és mégis annyira kifejező szavakkal vázolta James Ross, a nagy felfedező elsőnek azt a színteret, amely az Antarktisz felkutatása és a Déli sark meghódítása szempontjából klasszikus jelentőségűvé vált.

A NAGY JÉGIBARRIER ELŐTT

Tűzokádó vulkán ebben az emberszemtől sohasem látott jég-ősvilágban fantasztikusan nagyszerű, lenyűgöző látvány, de egy tervbe vett téli szállás számára nem éppen kívánatos szomszédság. Mellette a furcsa jégfal, amely a Terror lábától nyílegyenesen, mint valami fehér vonal vonul a keleti látóhatárig, először majdnem ártatlanul hat. A valóságban sokkal veszélyesebb. Ez az üreges erődítményfal nem okád ugyan tüzet, de lábánál félelmes a hul-

69

lámverés, amely hatalmas jégtömbökkel labdázik. A hajóút kelet felé ugyan messze láttávolig jégmentes, és friss nyugati széllel a fal hossza mentén végighajózni ugyancsak csábító lenne. De szél és áramlás itt ismeretlen törvények szerint átkozottul gyorsan változik! Egy hirtelen északi vihar mérhetetlen csapat jégtömböt és jéghegyet tud támadásba vinni, és akkor a hajók menthetetlenül kelepcébe kerülnek. Szélcsendben egy kiszámíthatatlan áramlat a hullámveréshez sodorhatja őket, és még déli vihar esetén is a meredek fal védelme biztos romlásuk lehet. A fal a víz felett 30-70 m magas, háromszorosan emelkedik tehát túl az árbocokon, és a vitorlák elől minden mentőszelet elfog. A hajók teljesen elveszítenék mozgási szabadságukat, és látszólag akármilyen sziklaszilárdan áll is itt ez a gigászi fal, legalább pillanatnyilag törések és rések nélkül, – csodálatos jelenség, amilyen nincs még egy a világon – végül mégiscsak olyan anyag alkotja, amely, mint azt minden sarkutazó tudja, hőmérsékletváltozásnál, szökőárnál és hasonló behatásoknál nagyon hirtelen katasztrofális változásoknak van alávetve, amelyek a jégtömegek soha nem látott méretei mellett bizonyára meghaladnak minden emberi elképzelést. Egy bizonyos: a sajátságos, egyenletesen magas táblajéghegyek, amelyek már a sarkkörön a hajó elé úsztak és a Ross-tenger bejáratáig óráról-órára fenyegették Őket, magasságban és felépítésben félreismerhetetlen hasonlóságot és rokonságot mutatnak a jégfallal. És ahogyan ezekről az úszó erődítményekről, amelyeket valami titokzatos erő több ezer kilométerre ragad magával észak felé, gyakran hatalmas roncsok törtek le és mennydörgésszerű robajjal zuhannak a tengerbe, úgy váltak le ők maguk is, erről a jégfalról, amely nyilvánvalóan valamennyiük édesanyja. A fal tehát állandóan változékony része egy rengeteg, 360-400 m vastag jégtáblának, amely részben a vízen úszik, de valahol bizonyára le van horgonyozva szilárd talajon. Ám még sok kilométernyire kell húzódnia dél felé, amint ebben az irányban a jeget tükröző ég tiszta kéksége elárulja.

1841. január 29-én kedvező délnyugati szélnél Ross keletre hajózik. 300 kilométert tesznek meg a hajók ezen a napon, de a jégfal nem ér véget. Még mindig tovább vonul kelet-délkeleti irányban a látóhatárig. Szélcsend támad: a hajók körülbelül 20km távolságra vannak a jégfaltól. A mérőón 750 m mélységben feneket ér és félméteres, puha zöld iszapba fúródik. Úgy látszik tehát, a jégbarriernek legalábbis a külső széle nem sziklazátonyon nyugszik. A köd, a hó és az ellenkező szél arra kényszeríti őket, hogy másnap északkeletre térjenek ki. Ross egyelőre át akarja kutatni a soha be nem járt tengerrészletet, és csak derült időben akar megint odamerészkedni a jégbarrierhez. Este laza jégbe és már ismeretes formájú jéghegyek közé kerül. A barrier darabjai tehát közvetlen közelben vannak. De veszélytelenek, mozdulatlanul hevernek, nyilvánvalóan beleakadtak valahová. A mérőón megerősíti, hogy itt alig 450 m mélységben iszapzátony van, ahol a jéghegyek víz alatt levő lába nyugszik.

70

31-én a ny. h. 168°-án súlyos jégraj rongálta meg a hajók ércfenekét, és a további északkeletre való előrehaladásnak végét veti. Tehát vissza, ugyanezen az úton. Szélcsendek és hóködök tartják fel őket. A kapitányok ágyúlövésekkel érintkeznek egymással. Február 2-án hirtelen kiderül, könnyű északi szél fúj. Most duzzadó vitorlákkal dél felé! A hajók ezen a napon elérik a d. sz. 78°4'-ét, azonban nem közeledhetnek a jégbarrierhez; áthághatatlan jégrajöv torlódott a barrier elé. Ross most a jégfal fekvését a d. sz. 78°15'-ben és magasságát 50 méterben állapítja meg. Úgy látszik, hogy itt, 450 km-nyire a Crozier-foktól, valamivel alacsonyabb, keletre azonban megszakítás nélkül folytatódik tovább. A hajók megkerülik a jégrajt s még egyszer előrehatolnak kelet felé. A 167°8'-en, valamivel tovább, mint január 31-én, a jég lazább és a tenger nyugodtabb. Újra dél felé eveznek, nemsokára azonban megakadnak a jégben, és kénytelenek egy nyílt tócsában ide-oda lavírozni, hogy ne fagyjanak be. A jégraj meglazulása 6-án este kiszabadítja őket. 7-én lassan elkerülnek a jégrajtól, és noha mindenütt már friss jég képződik, Ross még egyszer kísérletet tesz, hogy közvetlenül a jégbarrierhez hatoljon, bár a jégraj megint félelmesen közeledik a falhoz. Ross a jégszegélyben egy első öbölszerű bevágást észlelt, feléje tart és február 9-én reggel a hajók alig 500 méternyire úsznak egy jégfélszigettől, amelynek csúcsa 55 m magas fokot alkot. A keskeny nyelv, amely a fokot a jégfallal összeköti, pár méterrel alacsonyabb. Ezáltal most először lehet áttekinteni a figyelőkosárból a barrier felszínét, amely dél felé emelkedik. Egészen sima, jelenti Ross és "egy mérhetetlen ezüstsíkságra" emlékeztet. A függőleges jégfal minden előreugró pontjáról óriási jégcsapok lógnak le, bizonyságául, hegy néha itt is felenged. Mikor lehet ez? Ez ideig a nyári hőmérséklet még sohasem emelkedett -10 fok fölé.

Ross azonnal megfordíttatja a hajókat, amint 500 méternyire megközelítették a falat. De már olyan közel sodródott a jégraj, hogy pár óráig abban is kételkedik, vajon ki tud-e siklani ebből a csapdából, amelybe kutatási heve csalogatta. Az árbockosárból nyílt tengert egyáltalában nem lehet látni. Le a csónakokat! A matrózoknak fel kell hasogatniok a jeget az "Erebus" orra előtt, és így méterenként utat törni, amelyen a "Terror" követheti. Kedvező szél segít nekik. Abban a pillanatban, amikor végre szabad az útjuk, a szél megfordul. Ha ez félórával előbb történik, akkor a hajók menthetetlenül befagynak a jégbarrier és a jégraj közé, és az expedíció rettenetes véget ér. Ámbár Ross egészen tisztában van ezzel a veszéllyel, meg akarja kerülni a jégrajt, hogy még egyszer keletre hatoljon. De több napi nehéz harc után az egyre szilárdabbá váló jégtömegek ellenében fel kell adnia a kísérletet, és még örülhet, hogy sikerül a két hajót sűrű hóviharnál és háborgó tengernél az úszó jégtömbök és óriási jéghegyek rettenetes káoszából ép bőrrel kivezetni.

71

Újra visszahajózik nyugatra. Akarva, nem akarva, a jégfal további átkutatását jövő nyárra kell halasztania. Még mindig ragaszkodik tervéhez, hogy áttelel a parton, és utat keres a mágneses Déli sarkra. Február 16-án délben a hajók újra elvitorláznak a két vulkán előtt. Az Erebus lökésszerűen gőzölög, mint a lokomotív. Láng és füst száll fel a magasba. A látvány még nagyszerűbb, mint első alkalommal. Lávatömegeket nem látnak a kráter szélén. Ross átkutat egy öblöt, amely az Erebus lába mögött balra nyílik. A "Terror" legidősebb hadnagyáról McMurdo-öbölnek nevezi el. Egy alacsony földnyelv, amely előtt a nyugati parton egy kis sziget terül el, alkalmasnak látszik téli kikötőre. Ez a Gauss-fok nevet kapja, "a nagy német matematikusról", aki, amint Ross kiemeli, "a földmágnesség tudományát nagyobb léptekkel vitte előre minden más fizikusnál.". De itt is lehetetlennek bizonyul a part elérése. 20 km széles jégfal fekszik előtte és az év már előrehaladottabb ahhoz, hogy sem a jégfal felolvadására várni lehetne. "Csak kevesen fogják megérteni azt a mély fájdalmat", vallja be a büszke angol, aki máskülönben keményen uralkodik felindulásán, "amikor láttam, hogy fel kell adnom a régóta táplált és talán túlságosan becsvágyó reményt, hogy hazánk lobogóját földünk mindkét mágneses sarkára én tűzhetem ki." De megvigasztalódik abban a tudatban, hogy félezer kilométerrel közelebb jutott a sarkhoz, mint elődei, és hogy sok gondos megfigyelés által a sark fekvését "majdnem olyan pontosan meghatároztam, mintha én magam is ott lettem volna".

A visszatérésnél még egy utolsó kísérletet tesz, hogy téli kikötőt találjon a Viktória-föld északi partján, amelyet az Észak-fokig átkutat. De az északi part még sokkal kevésbé hozzáférhető, mint a nyugati, és szilárd jég minden nyugatra való továbbhajózást lehetetlenné tesz. Egyenesen északra tart tehát, eléri a honfitársától, Ballenytól felfedezett szigeteket, amelyek közül hármat átkutat és pontosan meghatároz. Végül megvan az a diadala is, hogy a szigetektől északnyugatra elhajózhat annak a földnek középpontja mellett, amelyről az amerikai expedíció egyik hajója, a "Porpoise", légtükrözésektől, felhőktől vagy jéghegyektől megtévesztve, azt hitte, hogy már a d. sz. 64°51' és a k. h. 164°45'-én látta. Az amerikai két év előtt azt hitte, hogy ezzel az antarktikus kontinens egy részét fedezte fel. A diadalt mindenesetre hallatlan erőfeszítéssel vásárolják meg. Ross maga több alkalommal az expedíció pusztulását látja szeme előtt, de mindig újból sikerül a kapitányok ügyességének és a legénység hősies önfeláldozásának, a csúnyán kikészített, teljesen befagyott hajókat a romlástól megmenteni. És az expedíció feladata ezekben a szélességekben még mindig nincs befejezve. Szakadatlan harcban a jégrajjal és a szüntelen hóviharokkal, jéghegyektől üldözve a 60. szélességi fokon túlig Ross még egy hatalmas kört ír le nyugat felé, fontos mágneses megfigyelések eszközlésére, amelyeket utasítása írt számára elő. Március 28-án végre befejezte a munkát és kiadja a parancsot a Tasmaniába való visszatérésre. Április

72

7-én a hajók újra beeveznek a hobarti kikötőbe, hogy ott a második déli előretörésre alaposan kijavítsák őket. A legénységnek pihenésre van szüksége. Ross maga nem enged magának pihenést. Napról-napra az obszervatóriumban dolgozik. Még sétákra, vagy kisebb kirándulásokra is csak akkor tudják rávenni, ha mágneses megfigyeléseket köthet velük össze. Július 7-én már megint úton van. Először Sydneybe, onnan augusztus 5-én a Új-Zéland keleti partján lévő öbölbe hajózik, ahol obszervatóriumot állíttat fel, és három hónapig fáradhatatlanul dolgozik. November 23-án a két hajó elindul második sarki útjára, felszerelve és három évre elegendő élelmiszerrel ellátva.

AZ "EREBUS" ÉS A "TERROR" HARCA A JÉGRAJJAL

Második útján Ross kapitány nagy ívben keletre kanyarodik. Most a ny. h. 145°-án akar délfelé törni, hagy az általa felfedezett nagy jégbarriert lehetőleg keleti végén érje el, és egészen addig a pontig kövesse, ahol 1841. február 9-én el kellett hagynia. Reméli, hogy ezen a délkörön új földet talál. Elődei, Cook és Bellingshausen feltűnően korán találtak itt jeget. Ő sem jár jobban. Már december 17-én a 61. szélességi fokon túl mérhetetlen jégrajmező állja el keresztben az utat. A hajók felveszik a harcot, azonban már másnap meg kell kísérelniök a kitérést nyugat felé, mert ezek a jégtömegek jóval veszélyesebbek, mint azok, amelyeket a Ross-tenger északi részében találtak. Víztócsákon és keskeny csatornákon át lassan tapogatóznak előre. Az ellenszél és a köd sok gondot okoz. December 25-én eljutottak a 66. szélességi fokig. Ekkor azonban öt napig mozdulni sem tudnak. Amint megint északi szél támad, Ross a hajókat egy nagy jégtömb két oldalához horgonyoztatja, hogy viharban ne ütközzenek össze. A jégtömb-vontatón elviselhetetlenül lassan másznak délfelé. Mint az első alkalommal, most is január 1-jén haladnak át a sarkkörön és a legénység megünnepli az 1842-es újévet: álarcosbált és játékokat rendeznek a jégtömbön. Ahol csak a legkisebb vízcsatorna mutatkozik, a matrózok megkísérlik csónakkal vontatni a hajókat és hajózható utat törni. Hiábavaló fáradság! Mindig újra jégtömbökhöz kell horgonyozni a hajókat és állandó mozgással védekezni a befagyás ellen. A hirtelen hóviharoktól eltekintve, az idő majdnem szép – túl szép! Csak egy északi vihar űzné már szét a jeget! 19-én itt van végre, de nem a szabadulást hozza, hanem a rémület napjait, amelyek mindent felülmúlnak, amit az expedíció eddig kiállott. A hullámokon hintázó jégtömegek kemények, mint a gránit, és olyan erővel csapódnak a hajókhoz, hogy a bordák recsegnek és ropognak. Az árbocok megremegnek, mintha a legközelebbi lökésnél rá akarnának szakadni a fedélzetre. Rövid harc után az "Erebus" kormánya használhatatlanná válik. Nem

73

sokkal később jelzi a "Terror", hogy az övé teljesen összezúzódott, és hogy majdnem egészen leszakadt a hajófartőkéről. A dühöngő tenger dörömbölve csapja egymáshoz a jégtömegeket, egymásra tornyosítja, azután újra fehér tajtéksírba temeti őket. Gyakran olyan közel sodródnak egymáshoz a hajók, hogy a "Terror" az egyik hullám csúcsán lebeg, az "Erebus" a mögötte levőn – köztük örvény hömpölygő jégtömegekkel. Ha azután alámerülnek a völgybe, az egyik fedélzetéről még a másiknak derékvitorlája is alig látható. Hozzá még sűrű hófúvás és végül sötét éjszaka. 28 óra hosszat tartanak ki a kapitányok a parancsnoki hídon az elemek tombolásában. 28 óráig végzi a legénység hidegvérrel, összeharapott fogakkal, mintaszerű engedelmességgel szolgálatát.

Mindenki felkészült arra, hogy a következő pillanatban itt a vég. Az éjszaka a kormány nélküli hajók egy jéghegyláncon vetődnek keresztül, anélkül, hogy észrevennék, és ez lesz a szabadulásuk. A jégrajtömegek szétmorzsoló rohamának itt nincs sem tere, sem ereje. Reggel (január 21-én) végre lecsillapul az orkán. Ross csónakon átmerészkedik a "Terror" fedélzetére. A testvérhajó állapota igen aggasztja, de az a tönkrement kormányon kívül más kárt nem szenvedett. Az "Erebus" hasáról csak néhány rézlap szakadt le. Csoda, hogy még úsznak. A nehéz, rézpáncélos falak sértetlenek. A zsúfoltan tárolt rakomány bizonyos fokig megszilárdította a hátukat. De többé nem alkalmasak a szabad mozgásra. Ezért belefúródnak, amilyen mélyen csak lehet, a legsűrűbb jégrajba, ahol a még mindig magas tengerjárásnak nincs akkora ereje, és megint kikötnek egy jégtömbnél. Tisztek és legénység a hálórekeszekbe kuporodnak. Csak az "Erebus" ácsainak és kovácsainak kell hozzákezdeniök a beteg kormány kijavításához, holott alig állnak a lábukon. A "Terror"-on összetákolják a tartalékkormányt, és azután rögtön újat készítenek. Amikor 23-án este a jég valamennyire meglazul, beakasztják a "Terror" új kormányát. A nyugodt időjárás lehetővé teszi, hogy megújítsák a rézlemezeket is, amelyeket a jég leszakított az "Erebus" széltől védett részéről és fenekéről. Most a hajók újra harcra készen állanak.

Ezalatt a jégraj jelentékenyen visszahúzódott északnyugat felé. Itt kilátástalan megpróbálni az áttörést. 27-én ugyan Ross elnyerte az elégtételt, hogy a 158. délkörön egy fél fokkal délebbre jutott, mint Cook, de másnap már annál északabbra vetődött. Még mindig beláthatatlan jégmezők vonulnak fölfelé délről és ha egy északi szél megengedi, hogy szembehajózzanak velük és ha a jégdarabok kitérnek, akkor az a látszata, mintha a hajók szépen haladnának előre. Ez azonban csak a szem csalódása. Csak a jég vonul el mellettük olyan gyorsan, ők maguk körülbelül ugyanazon a helyen maradnak. Január 30-án, amikor a csónakok segítségével előrevontatják a hajókat, az "Erebus" egy jégtömeghez ütődik, előárboca összetörik, kötélzete erősen megrongálódik. A helyzet egyre válságosabb lesz, amellett az év leghasználhatóbb időszaka elvész a jégrajjal vívott felőrlő küzdelemben.

74

De egyszer csak véget kell érnie ennek a jégövnek is, amelynek szélességét Ross 1800 km-re becsüli! Február l-én délnyugaton sötét ködfelhők tűnnek fel. Az ég vizet jelez! És valóban, este már nyílt tengert észlelnek. De a közeledő jégrajszegély látványa borzalmat keltő: a szegély nagy, alámosott jégtömegekből áll, körülötte dühöngő hullámverés tajtékzik. Éles északi szél dagasztja a vitorlákat. Még a leszálló sötétségben is azonnal meg kell próbálni az áttörést. Ha a szól lecsillapodik vagy megfordul, ha ez a nehéz jégszegély hirtelen vihar vagy szélcsend esetén felfogja a hajókat, akkor vége minden reménynek. A legcsekélyebb habozás biztos pusztulás. A szél már viharrá kezd erősödni. A derék- és fővitorlán kívül minden vitorlát le kell vonni. Röviddel éjfél után Ross parancsot ad a támadásra. Az egész legénység a fedélzeten van, mindenki a számára kijelölt helyen. Sötét éjszaka, csak a hullámverés fakó fénye jelzi a célt. Az "Erebus" halad elől, a "Terror" szorosan utána. A parancsnok szeme hasztalanul keres valami rést a bömbölő jégtömbök és tajtékzuhatag sáncán. Nincs más választás, mint előre! Nemsokára az első jégroncsok döngetik a hajófalakat, a hullámok a fedélzetre szakadnak, hatalmas jégdarabok feszülnek és ágaskodnak a hajóorr elé, a hajóorrtőke összetörik – vissza már nem lehet! A szél dagasztja a gyér vitorlázatot, hogy az árbocok meghajlanak. Kemény ökle a sziklaszilárd hajóval felszántja a hömpölygő jégtömegeket. Két óra hosszat tart a kétségbeesett harc. Végül a nyaktörő vállalkozás sikerül. Elérték a nyílt tengert. Kiállták a 46 napos jégfogságot. Az égen felragyognak az első csillagok, rossz előjel: hamarosan vége van a nyárnak.

De még nem szűnt meg a veszély. Mindenfelé felbukkannak a jégraj sereghajtói. Vihar, köd, szélcsönd – minden összeesküdött Ross ellen. Nem jut keresztül dél felé, mindig újból ki kell térnie nyugatra. Amikor végre február 13-án duzzadó vitorlákkal délfelé hajózhat, csak 10°-nyi távolságban hajózik előző útjától, szorosan a nyugati és keleti hosszúság 180°-nál. Amennyire csak lehet, délkeletre tart. Február 20-án körülbelül 50 km-nyire vitorlázik el attól a helytől, ahol tavaly menekülnie kellett a jégraj és a már képződő friss jég elől. Most a tenger, kevés jégroncstól eltekintve, teljesen nyílt. Metszően éles szél fúj a jégbarrierről. A felfecskendezett víz megfagy, amint a fedélzetre, vagy a kötélzetre hull. Egy hal, amelyet a víz felhajított magával, abban a pillanatban odafagy. A matrózoknak szakadatlanul dolgozniok kell, hogy a hajók jégterhét levagdalják. Február 22-én megjelennek az első táblajéghegyek. Délben a d. sz. 76°42' és a ny. h. 165°50'-én megszállják a hajókat minden oldalról, de helyükről nem mozdulnak el. 350 m mélységben megfeneklettek egy iszapzátonyon. Röviddel éjfél előtt az árboccsúcsról meglátják a nagy jégbarriert. Ross egyenesen feléje tart és 10 km-nyire megközelíti. Azután keletre fordul, még mindig abban a reményben, hogy a barrier keleti végét megkerülve, egy darabon tovább hajózhatik délre.

75

Az ellenszél 23-án visszafordulásra kényszeríti. A jégbarrierhez hajózik olyan szorosan, amennyire csak megengedi a jégtömböknek a sánc lábánál elterülő öve. A mérőón 520 m mélységben fenékre talál. A fenék zöld iszap kis vulkanikus kövekkel. Minthogy a jégfal itt csak 35 m magas, külső szegélye nem nyugodhatik tengerfenéken. Körvonalai most sokkal szabálytalanabbak, mint tavaly. Ott, ahol a hajók vannak – a d. sz. 77°49' és a ny. h. 162°36' – még egy 15 km mélységű öböl is nyílik, de az öblöt annyira megtelítik a jégroncsok, hogy behajózásra gondolni sem lehet. A nagy változások, amelyek az első látogatás óta a jégbarrier szegélyén végbementek, megközelítésének veszélyét csak növeli. Nyilvánvalóan erősen "borjadzott." Azért a hajók 2 1/2 km-nyire közelébe merészkednek és 78°9'30"-cel elérik legmagasabb déli szélességüket a ny. h. 16l°27'-én. A mérésekből kitűnik, hogy a jégsánc ettől a ponttól kezdve északkeleti irányban elhajlik. Így minden remény eloszlik, hogy rövid idő alatt körülhajózhassák. Ross még követi egy pár km-t keletre, mert arra még alacsonyabb, alig 25 m magas. Az árboccsúcsról távoli és igen csodálatos látkép tárul fel: a talányos jégsíkság lassan emelkedik dél felé, és magas, hótól borított hegyek közt vész el. Ezek az emelkedések nem lehetnek gleccserek. Itt földnek kell lennie, ha ugyan az egész nem délibábos káprázat! Mert a legcsekélyebb szikladarab sem töri át az egyforma fehér síkot. Ross és kísérői jól sejtettek: a mai Antarktisz-térkép alig valamivel rajzolja keletebbre a VII. Edward-földet! És a jégbarrier-öböl képződése a ny. h. 162-164. délkörén az Antarktisz későbbi felfedezése történetében nagy szerepet játszik. Nyilvánvalóan ez a jégfal legsebezhetőbb pontja.

Február 24-én reggel a jégraj északról megint szorosan a hajóhoz torlódik és Rossnak rá kell magát szánnia a visszavonulásra. Hozzá még a hideg olyan erős, hogy a nyílt tengeren jéglapok képződnek. Friss délkeleti szél jön a hajók segítségére már veszélyessé vált helyzetükben. Áthatolnak 45 km-nyi friss jégen, és amint újra szabad vízben úsznak, Ross jelt ad a "Terror"-nak: "vissza északra!" A második utazás eredményével nincs annyira megelégedve. Csak 11 km-rel jutott délebbre, mint az első alkalommal. A jégsorompót 11 hosszúsági fokkal követte tovább keletre. A sorompó mögött talán új földet fedezett fel, és átkutatott egy hatalmas, ismeretlen tengerrészletet. A hosszú fogság a jégraj börtönében megbénította előrehatolását. A legszebb időt elrabolta tőle. De annál magasabbra kell értékelnünk a tisztek és a legénység teljesítményét: egy 1800 km széles jégrajöv átvágása két kis vitorlás hajóval olyan hőstett, amelynek az Antarktisz történetében azóta sem akadt párja.

76

ROSS KAPITÁNY A WEDDELL-TENGERBEN

Az "Erebus" és a "Terror" 1842. április 6-án utolsó viharos útján erősen mcgrongálódva, megérkezik a Falkland-szigetekre, Port Louisba. Ott teljes kirakodás után alaposan kijavítják őket. Ross arra használja fel tartózkodását, hogy három obszervatóriumban itt is mágneses megfigyeléseket végezzen, és amikor a két hajó megint útra készen áll, szeptember 8-án utasításai szerint tudományos munkája színhelyét átteszi a Martin-öbölbe, a Hoorn-foknál. Két hónap múlva újra Port Louisba tér vissza, és december 17-én elindul harmadik sarki útjára. A Déli-Viktória-föld és a nagy jégbarrier felfedezése a 78. szélességi fokon, ameddig kétszer is előretört, olyan óriási siker, hogy most már Anglia tekintélyének veszélyeztetése nélkül követheti eredeti megbízatását. Felkeresheti angol elődei, Biscoe és Weddell területét, annál is inkább, mert a két vetélytárs, Franciaország és Amerika, nem ért el valami túlságosan sokat. D'Urville a Graham-föld nyugati partján jó munkát végzett, és az amerikai hajók közül kettő tovább hatolt előre délnyugatra a jégvilágba a 70. szélességi fokig, anélkül, hogy új földet láttak volna. A Weddell-tengerbe az amerikaiak egyáltalában nem merészkedtek be, és d'Urville a jégrajtól feltartóztatva csak éppen hogy túljutott a 62. szélességi fokon. Ross ott is be fogja bizonyítani nekik fölényét, ahol meg merészelték Angliát előzni. Természetesen nem is gondol arra, hogy vetélytársait kövesse; új utat keres magának. A Falkland-szigetektől az 55. hosszúsági fokon egyenesen délre fog hajózni, hogy a Graham-földet keletről közelítse meg, és hogy azután balra fordulva honfitársának, Wedellnek útját folytassa tovább, hacsak lehetséges.

A két angol hajó december 21-én találkozik az első jégheggyel a 61°-on és karácsony napján, a d. sz. 62°30'-én és a ny. h. 52°-án roppant jégrajmezőkre bukkan. Ross a szélükön több napig óvatosan ide-oda cirkál, mert nem akarja, hogy leszorítsák keletre. Áttörési helyet keres nyugat felé, ahol reméli, hogy nemsokára eléri a Lajos Fülöp-föld északi részét, amelynek d'Urville külön a Joinville-föld nevet adta. A tenger jéghegyektől nyüzsög itt, amelyek hangos dörgéssel és ropogással töredeznek szét és omlanak össze; rendkívüli színjáték, mert eddig Ross sohasem figyelhette meg ezeknek a déli hírnököknek ilyen tömeges és gyors elolvadását és széthullását.

December 28-án tűnik fel az első föld. Először egy furcsa fok mély, északi bevágással, amely jó kikötőnek látszik, azután tovább nyugaton egy másik előhegység, nyilvánvalóan a Joinville-föld legészakibb foka, ameddig d'Urville nyugaton előrehatolt, a "Point des Francçais," első délre néző kiszögellése egy hegynek, amelynek egyforma hótakarójából két különös kopasz és fekete szikla emelkedik ki. A lekerekített csúcsot hó és köd takarja. Crozier kapi-

77

tány és tisztjei még füstöt is vélnek látni, amely mintha vulkánból szállna fel. Egy nagy, körülbelül öt kilométer széles gleccser hömpölyög a tenger felé 500 m magasságból és a parton 30 m magas, meredek falat alkot, – a Ross-tengertől délre levő nagy jégbarrier miniatűr kiadása. Ross még sohasem látott ekkora tömeg jéghegyet. A jéghegyek a gleccserből váltak le, és a hajóutat kétszeresen veszélyessé teszik, mert egy erős áramlat a hajókat gyorsan viszi délre egy tömeg alacsony, szirtszerű sziget közé, amelyeket csak közvetlen közelből lehet felismerni. Ross a "Veszély-szigeteinek" nevezi őket. A legdélibbet, egy magas sziklahátat Darwinról, a híres természetbúvárról kereszteli el.

Sűrű köd akadályozza az utat. Amikor Ross december 29-én délután zivataros időben, duzzadó vitorlákkal nagy jégtömbökön keresztül a szárazföldpart felé hajózik, cethalcsapatok tűnnek fel. Annyira nem ismerik még az embereket, hogy megvárják, amíg a hajók félretaszítják őket, és annyian vannak, hegy a cetvadászok százai rövid idő alatt megszerezhetnék a maguk dús halzsírrakományát. Olyan megállapítás ez, amely az angol kereskedelem számára nagyon fontos. Ugyanis a legközelebbi angol telepítvény a Falkland-szigeteken csak tíz napra van az imént felfedezett, rendkívül bőséges cethalállomástól.

Ross követi a Joinville-föld keleti partját, amelyet eddig még senki sem látott, egy előtte fekvő kis, kúp alakú szigetig. Ezt Paulet-szigetnek nevezi el. Innen szabad látóhatár nyílik egy eddig ismeretlen, egészen hóval fedett földre, amely délnyugatra húzódik, egy tágas öblön túl, amelynek Erebus- és Terror-öböl lesz a neve. Északon a Joinville-föld fölé a Percy-hegy emelkedik, melynek ormai két furcsa alakzatú csúcsban végződnek és kb. 1200 m magasak. Ross azt gyanítja, hegy az öböl nyugati végén a Bransfield-út felé átjáró van; ez volt már d'Urville-nek is a véleménye. Ez az átjárás, az Antarktisz-szoros, éppen úgy, mint a Paulet-sziget, a kutatások későbbi történetében nagy szerepet játszik. A Joinville-föld egészen a Percy-hegyig lapos. A hótól borított síkság közepéből furcsa, toronyszerű, tekintélyes magasságú szikla emelkedik ki. Ennek a sziklának Ross a "d'Urville emléke" nevet adja, mert már tudja, hogy "ez a vállalkozó tengerész, akinek elvesztését nemcsak Franciaországnak, hanem minden polgárosult nemzetnek meg kell gyászolnia, ez év május 2-an egy vasúti szerencsétlenségnél életét vesztette.

December 31-én Ross a majdnem teljesen hóval fedett Erebus- és Terror-öbölbe hajózik és a két hajó másnap, többször megállítva és körülzárva a jégtől, egy csodálatos heggyel szemben pihen, mely a délnyugatról erre húzódó föld legmagasabb pontja. A hegy a tengertől három vízszintes, vulkanikus teraszban több mint 2000 m magasra emelkedik. Fekete falak törik át az örök hótakarót. És a hegy előtt egy toronyszerűen felépített, körülbelül 800 m magas barna sziget áll őrt, amelynek sötét, vulkanikus, egészen hómentes

78

kőzete a mögötte felmeredő, hótól borított Haddington-hegy (az angol admiralitás első lordja adja a nevet) fehér tömegétől rendkívül hatásosan üt el.

A hajók néhány napig a keleti jégraj és a nyugati szárazföldpart közt cirkálnak, rossz időjárásban, állandó harcban a jéghegyekkel, amelyek közül az egyik kb. 50 m magas és hét kilométer átmérőjű; egy egész napot ugyancsak veszélyes szomszédságban töltenek el. Január 6-án sikerül partra szállni a barna Cockburn-szigeten, amelyet Ross rögtön forma szerint Anglia birtokába vesz. A sziget vulkanikus kőzetében növényzet számos nyoma van, 19 fajta moha, zuzmó és moszat, amelyek közt az expedíció természetbúvára, dr. Hooker, hét teljesen újat fedez fel. Egyik ilyen zuzmó, amely más szubantarktikus szigeteken is található, akkora tömegekben nő, hogy a Cockburn-szigetnek okkerbarna színt ad. A föld, amelyen burjánzik, teljesen terméketlen és majdnem állandóan átfagyott. A növény a pingvinek guanójából táplálkozik. A pingvineknek, éppen úgy, mint a bundásfókáknak, úgy látszik, kedves lakóhelyük van itt. Mindezek a zuzmók és rokonaik szabályos jégnövények. Nem vágyódnak nyár és nap után, ellenkezőleg, a meleg gyakran véget vet nyomorúságos életüknek, mert a kemény, likacsos, hólyagos, fekete kőzet akkor gyorsan kiadja nedvességét, és a növénykék úgy elszáradnak, hogy szétmorzsolódnak, ha a szikláról el akarják őket választani. A sziget meredek szirtjein kormoránok fészkelnek, sőt a fehér viharmadár, melynek költőhelyeit eddig még sohasem találták meg.

Délsarki szigetek az Antarktisz körül.
Cockburn-sziget a Seymour-szigetről nézve.

A Pingvin-öböl a Seymour-szigeten.
A jégmentes szirteken a "Pingvinfalu."

Az ár északról egy csatornába hajtja be a két hajót, amely a Cockburn-szigetet elválasztja a Haddington-földtől, azonban délen egy gleccser zárja el a csatornát. Ross joggal gyanítja, hogy itt más jégviszonyok mellett átjárónak kell képződnie a Csendes-óceánba. Az apály kisodorja a szorosból, amelyet Admiralitás-öbölnek nevez. Térképén a közvetlen közelben különböző előhegységeket jelöl meg, amelyeket később gyakran emlegetnek majd: Seymour-, Gordon- és Snow-hill. Minthogy a jégraj az utat szabadon hagyja, Ross tovább halad a 64°34'-ig, ahol a Haddington-föld a Lockyer- és a Foster-foknál élesen nyugatra hajlik, és dél felé tágas öblöt tár fel, melynek vége beláthatatlan. Számos, rendkívül magas és nagy jéghegy szegélyezi. A hajók helyzete nagyon kellemetlenné válik. Szélcsendben és ködben a dagály mind közelebb hajtja őket a jéghegyekhez, és Rossnak csónakokat kell a hajók elé fogatnia, hegy az evezősök keletre vontassák a hajókat, ahol azt reméli, hagy kiutat fog találni. Amikor valóban eléri a nyílt vizet, roppant jégrajtömegek úsznak útjába, és a hajókat megállítják egy jéglapnál, amelyet Ross szárazföldi jégnek tart. A jég keletre nyúlik, amennyire az árboccsúcsról látni lehet. Csak január 11-én szabadítja meg őket innen egy keleti szél. A Haddington-föld további kikutatásáról le kell mondania, mert a hideg 23 fokig emelkedik, a jégdarabok és jéghegyek közt friss jég képződik és ha nem jut ki hamarosan ebből a boszorkányüstből, akkor befagy. Azonban már

79

valamennyi csatorna befagyott. Két napig vitorláznak ide-oda egy kis víztócsában, hogy nyitva tartsák, állandó veszélyben, hogy a jégdarabok bezárják, vagy hogy a szökőár a jéghegyekhez csapja őket. Kötelekkel és szigonyokkal kísérlik meg a hajók tovább vontatását. A jég már annyira szorongatja a hajókat, hegy egészen oldalra dűlnek, és minden eresztékükben recsegnek s ropognak. 17-én déli szél jön segítségükre, megnyitja a jeget, és szökni engedi őket a nyílt víz felé. A legénység öt nap óta nem vetette le ruháját. Ross még mindig megpróbál délre áttörni, azonban ha sikerül is egy darabot előre vitorlázni, a jégraj sokkal gyorsabban újra északra űzi őket. Itt lehetetlen átjutni, és ezért február 4-én feladja a haszontalan küzdelmet, hogy a jégraj szegélyén keletre hajózzék a 40. szélességi fokig, ahol Weddell 20 évvel ezelőtt jobb utat talált dél felé. Mindenesetre az 54. hosszúsági fokon előrehatolt a 64°44'-ig, és megállapította, hogy d'Urville Lajos Fülöp-földje nem túlságosan széles félsziget, amely észak felé nyúlik.

Február 14-én már átszeli Weddell útvonalát a 65°13' alatt, azonban míg Weddellt friss északi szél nyílsebesen röpítette a nyílt tengeren, Rosst áthatolhatatlan jégtömegek veszik körül, és még örülhet, hogy újra átvergődhet észak felé. Igaz, majdnem egy teljes szélességi fokkal jutott délebbre, mint d'Urville. De hogy itt, az Orkney-szigetek alatt a sark felé lehajózhassanak, rendkívül kedvező jégévre van szükség, amilyent Weddell talált véletlenül. Emberi erővel nem lehet elérni semmit sem.

Azonban az olyan ember, mint Ross, nem nyugszik egykönnyen bele a vereségbe. Tovább követi keletre a jégraj szegélyét. Gyakran ki kell térnie északra. Még mindig azt reméli, hogy utat fog találni délre. Weddell útvonalait már elhagyta. Ekkor február 27-én a jégraj hirtelen délre fordul. Most talán mégis véget ér a jégraj? A hetedik hosszúsági fokon Ross február 28-án áthatol a 66. szélességi fokon. A szél délkeletre fordul. Most Bellingshausen útvonalához közeledik, aki valamivel tovább keletre, a 69°45'-ig hatolt be, azonban nem talált földet. Nem érdemes nyomát tovább követni. Ezért Ross délnyugatra hajózik, és minthogy csak kevés jéghegy és zajló jég látható, ámbár köd van, minden vitorlát kifeszíttet, hogy a jó időszak még hátralévő pár napját a tenger kikutatására fordítsa. Március 3-án azt az elégtételt nyerte, hogy átmetszi a sarkkört. A víz pompás kék színe könnyű olajbarnára változik. Az éjszaka csodálatosan szép, a csillagok a legtisztább fényben ragyogtak, olyan látvány, amelyet a hajó legénysége már régóta nélkülözött, és reggel ragyogva száll fel a látóhatáron a nap, amely hat hete rejtőzködött hófelhők és köd mögött. Ilyen idő kedvezhetett Weddellnek, akinek útvonalához Ross lassanként újra közeledik. Azonban március 2-án délután már messze túl a 68. szélességi fokon felhők mutatkoznak, és szabálytalan szelek késleltetik az utazást. Most, amikor minden óra drága. Vihar fenyeget, de szerencsére elmarad. A mérőón a d. sz. 68°34' és a ny. h. 12°49'-én 7000 m mélységben nem talál

80

feneket (ez, amint később kimutatták, csak a készülék elromlásából vagy a mérést végző tiszt tévedéséből származhatott). Szárazföld tehát nem állja útjukat. Talán mégis csak sikerül Weddellt túlszárnyalni! 4-én este a két hajó dagadó vitorlákkal átröpül a 70. szélességi fokon. Azonban a levegő hóval telített, jéghegyek kószálnak, feltűnik a fehér viharmadár, a jégraj biztos előhírnöke. Március 5-én tényleg előttük a jégraj. Ross egyenesen délre hajózik, azután délkeletre és akadálytalanul eljut a d. sz. 71°10'-ig, a ny. h. 15°47'-én. Még fel is veszi a harcot a jégrajjal, pedig az évszak már előrehaladott és egészen a 71°31'-ig hatol. De ekkor nincs tovább, és minthogy semmi esetre sem akar itt áttelelni, azonnal visszafordul. A jégraj nehezen ereszti, és amint kimenekült, az "Erebus" árbocára azonnal felszöknek a jelzések; parancs a "Terror" kapitányának: vissza, északra! Balról még mindig jégraj állja el az utat, és egy északkeleti vihar azzal fenyeget, hogy nekiűzi őket. Hogy a legsürgősebben nyílt tengert nyerjenek, egész éjszakán át kifeszített vitorlákkal hajóznak, ámbár számos jéghegy leskelődik rájuk. A háborgó tengeren kénytelenek vihar ellen keletre cirkálni, hogy a balra előretoluló jégrajt kikerüljék. A vitorlák remegnek, ha a hajó a hullámvölgybe zuhan, amely a hajón törik meg. A fedélzetet és a kötélzetet jégkéreg vonja be s a vitorlakötelek kezelését nagyon megnehezíti. Ha a hajók egy jéghegynek rohannak, amely itt-ott hirtelenül kifehérlik az éjszaka sötétjéből, egyetlen embert sem lehet megmenteni. Az egész következő nap dühöng a, vihar és a legénység már felkészül egy második, éppen ilyen rettenetes éjszakára – ekkor a vihar hirtelenül lecsillapul, és hat órán át egy szellő sem mozdul. De éppen olyan hirtelenül, ugyanazzal a dühvel újra feltámad. Azonban a jégraj birodalmából már szerencsésen kijutottak a hajók. A vihar két napig tartóztatja még fel őket. Március 10-én végre lelohad. Este különös fénysáv ragyog az égen a sötét felhők közt. Ross egy déli fény szilárdan álló sugarának tartja. Minthogy azonban a következő éjszakákon sem mozdul el az égről, bizonyára egy üstökös farka lesz. Rossnak igaza van; csak március 17-én látják ezt a roppant nagy üstököst Európában.

Amikor visszafelé hajózik a Jóreménység foka felé, Ross még megkísérli a Bouvet-szigetet Afrikától délnyugatra megtalálni. De csak annyit tud megállapítani, hogy a sziget nincs ott, ahol az angol admirális térképe megadja, és rendkívül viharos hajóút után, még a 48. szélességi fokon felül jéghegyektől üldözve, április 4-én kiköt a Simons-öbölben, Capetownban harmadszor, anélkül, hogy egyetlen emberének neve szerepelne a beteglistán. A 152 főnyi legénységből csak kettő járt szerencsétlenül a hosszú úton. 1843. szeptember 3-án Ross Újra Angliában van.

Négy évet és öt hónapot töltött úton. A két hajó azonban még olyan sértetlen és munkaképes, mint elutazásukkor, és 15 hónappal későbben John Franklin parancsnoksága alatt elindulnak arra a szerencsétlen északsarki útra, amelyről 133 főnyi legénységükkel és parancsnokukkal együtt többé

81

sohasem térnek vissza. Ross maga 1848-ban az "Entreprise"-zal és az "Investigator"-ral elmegy utánuk, megkeresni őket, a következő évben azonban dolgavégzetlenül tér vissza, mint mindazok az expedíciók, amelyek Franklin és társai megmentésére északra indultak. 1862-ben, mint ellentengernagy hal meg, nem egészen 62 éves korában.

James Ross