A SPITZBERGÁK

WEGENER KURT professzortól.

A Spitzbergák az északi szélesség 76 1/2 és 84 fokai között terülnek el. A pólustól csak 1200 km-nyire, tehát oly távolságra vannak, amelyet repülőgépen 10 óra alatt lehetne megtenni.

Ily magas szélességeken az égitestek pályája más, mint nálunk. Magán a sarkon a Napot március közepén látnánk a horizonton megjelenni, ahonnan mindig szűkebbre szoruló spirálisban június közepéig mind magasabbra emelkednék, hogy aztán szeptember közepéig ugyanezt az utat visszafelé tegye meg. Március közepétől szeptember közepéig szakadatlanul tart a poláris nappal, szeptember közepétől március közepéig pedig megszakítatlanul a poláris éjjel. A 24 óráig tartó polgári nap folyamán az égitest körülbelül ugyanazon horizont feletti magasságban (a nyári napfordulás idején 23 1/2 °-nyi magasságban) körülkeringené a szemlélőt.

Ennek a jelenségnek az a magyarázata, hogy a póluson álló szemlélő horizont párhuzamos az egyenlítővel, és így a Nap mindenkori egyenlítőtől való távolsága, deklinációja azonos a horizont fölötti magasságával. Minthogy pedig a deklináció plusz és mínusz 23 1/2 fok között váltakozik, ezek egyszersmind a magasság szélső értékei is. Március 21-én, amikor a Nap pontosan az egyenlítőben van, tehát deklinációja 0, benne van egyúttal a pólus horizontjában is, vagyis felkel. A következő napokon, hetekben és hóna-

13

pokban a deklináció és vele együtt a magasság is nő, míg június 21-én eléri legnagyobb kitérését, a 23 1/2 fokot. Ez a Nap maximális magassága. Ezután megteszi ugyanezt az utat visszafelé szeptember 23-ig, amikor újra az egyenlítőbe, vagyis a horizontra kerül, tehát lenyugszik. Szeptember 23-a után az éggömb déli felére, az egyenlítőtől délre, tehát a horizont alá bukik. Itt megteszi ugyanazt az utat még egyszer, de a déli félgömbön, ellentétes értelemben. Mivel eközben a horizont alatt tartózkodik, az északi sarkon éjjel van. Megjegyzendő, hogy a Nap évi útjában a + 23 1/2 és –23 1/2° deklinációk közötti összes értékeket felveszi, még pedig fokozatosan, ezért kell azt mondani, hogy pályáját spirális mentén teszi meg. A póluson nem beszélhetünk a Nap delelésének magasságáról, mert ez nem más, mint az égitest magassága abban a pillanatban, amikor a megfigyelőhely hosszúsági körén áll. A póluson azonban az összes meridián átmegy, úgyhogy a Nap minden állásában beszélhetnénk a delelés magasságáról – tehát a jelzőt el is lehet hagyni.

A poláris éjszakában a Holdat az első negyed idején látnánk a horizonton felkelni, ahonnan mindinkább megtelve ugyancsak szűkülő spirálisban felfelé emelkedik, míg holdtöltekor eléri legnagyobb magasságát, amelyből további spirálisokban visszafelé süllyed a horizontra, amelyet utolsó negyedkor ér el. Egy polgári napon (24 h) belül a Hold is körülbelül ugyanabban a magasságban keringené körül a megfigyelőt. A Spitzbergákon a leírt pályák csak (90° – 70° = 11°-kal hajlanak a látóhatár síkjához, ami annyit jelent, hogy a polgári délben a Nap itt 11°-kal magasabban áll, mint a póluson, éjfélkor pedig 11°-kal mélyebben.

A Spitzbergákon október közepén látható az évben utoljára a Nap, de csak rövid időre, éppen hogy meg-

14

jelenik a horizonton, és eltűnik véglegesen négy hónapi időtartamra. Februárius közepén, déltájban először tűnik fel annak, aki a Spitzbergákon áttelelt, s aki már vágyakozva leste megjelenését. De akkor is csak fokozatosan szoktatja hozzá a napsugárhoz, mert kezdetben csak rövid időt tölt a látóhatár fölött. Napról-napra kevéssel magasabbra emelkedik a horizont fölé és naponkint mindinkább meghosszabbodik az az időköz, amelyben déltájban látható marad. Az említett időköz április közepe körül eléri a 24 órát, a Nap cirkumpolárissá válik, vagyis a polgári éjfélkor is látható marad a horizont északi részén. Négy hónapig van a szigetcsoporton szakadatlanul nappal és ugyanannyi ideig éjjel, tehát az évnek csak megmaradó négy hónapjában váltakozik 24 órán belül a nappal és éjszaka.

A Hold pályája ugyanennek a folyamatnak felel meg. A Spitzbergák téli éjszakájában a 28 napig tartó holdperiódus 10 napjában az égitest a horizont fölött van. Ez idő alatt a Hold folytonosan a szemlélő körül keringve, mindinkább növekedik és spirálisban feljebb emelkedik, majd maximális magasságát elérve, lejjebb süllyed, miközben folyton fogy. Ezután négy polgári nap folyamán 24 óránként felkel és lenyugszik, majd teljesen eltűnik a horizont alá, ahonnan csak 10 napig tartó teljes sötétség után tér vissza. Holdvilágos éjszakákon, jó időjárás mellett lehetséges, hogy ember és állat a szabadban vadásszon, üdüljön, esetleg utazzék. Ha ellenben rossz az időjárás, a téli éjszaka szenvedései erősen megnőnek, mert az a sápadt világosság, amely a sarki fény kárpitjaiból és szalagjaiból áramlik szerteszét, világosabb lehet ugyan, mint a Hold fénye, és ennek árnyékát el is tüntetheti, és bár a holdfényes időszakban éppúgy támadhat, mint a holdnélküliben, rendszerint csak órákra és szabálytalanul világít.

15

A német Spitzberga-obszervatóriumban 1912/13 folyamán végzett fotogrammetrikus mérések kimutatták, hogy a Spitzbergákon a sarki éjjel folyamán látható sark-fények majdnem mind Norvégia és a Spitzbergák közti területeken tűnnek föl. A légkör világító tere 70–250 km magasságig terjed. A sarki fény okát két norvég tudós, Birkeland és Stőrmer kísérletileg és matematikailag megállapította. Ezt a fényt katódsugarak hozzák létre, amelyek másfajta sugarakkal együtt a Napból áramlanak ki. A katódsugarak a Föld mágneses terében egyenes pályájukról eltéríttetnek, részecskéiknek sebessége szerint kisebb-nagyobb mértékben az erővonalak felé behajlanak, és az atmoszférára való ütközésükkel ezt fényforrássá teszik. Legnagyobb mértékben ott, ahol a mágneses erővonalak legerősebben összetorlódnak.

Költői hajlandóságú megfigyelők szívesen foglalkoznak a sarkfény színpompájával és fényével, bár a valóságban voltaképpen az emberi szem csalódásairól van szó. Ugyanis az általános sötétségben erősen kitáguló szem káprázik, és így lát a szemlélő különböző színekből álló fényjelenséget. A tünemény színképi vizsgálata kiderítette, hogy a világosság főképpen zöld fényből áll némi kékkel keverve.

Amikor a Spitzbergákon a téli éjszaka négyszer tíz napjában, (*) amelyeken a holdvilág elegendő lenne a szabadban való munkálkodáshoz, rossz időjárás uralkodik, akkor emberre, állatra egyaránt gonosz sors vár. Az ilyen holdperiódusok gyakran elhatározó fontosságúak voltak a kényszerből áttelelő hajószemélyzetek jövőjére.

A sarki éjszaka sötétségét nagyban enyhíti az a tünemény, hogy a Nap direkt sugarai az atmoszférán át szét-

(*) A négy hónapig tartó éjszaka minden hónapjában 10 napig cirkumpoláris a Hold.

16

szóródnak és visszaverődnek. A napsugarak a visszaverődés következtében ugyanis a Nap lenyugta után és felkelte előtt is eljutnak a Föld felületére. Ezért a nappal világossága és az éj sötéte közé a szürkületnek nevezett fokozatos átmenet ékelődik be. Ez lehetségessé teszi, hogy napnyugta után még jó darabig kényelmesen olvashassunk, sőt a teljes sötétség beálltát még ezután is jelentősen késlelteti. Polgári szürkületről beszélünk, amíg a Nap 9°-nyira süllyed a horizont alá, és csillagászatiról, amely a Napnak 18°-nyi aláhanyatlásáig tart. A szürkület tartama a földrajzi szélességtől függ. Növekedtével szintén nő, tehát a pólusokon éri el legnagyobb értékét. Említettük, hogy a Nap szeptember 23-tól március 21-ig a déli félgömbön, az északi sark horizontja alatt tartózkodik. Az elmondottak alapján a póluson teljes sötétség csak addig várható, amíg a Nap a 18°-tól, a maximális 23 1/2°-on át újból visszajut

17

a 18°-nyi mélységre. Mivel pedig a Napnak déli félgömbi útjához hat hónapra van szüksége, közelítően könnyen kiszámítható, hogy nagyjában csak 70 napra terjed a teljes, szürkületi jelenségtől fel nem derített éjjel tartama.

A négy hónapra terjedő téli éjszakában a talaj nélkülözi a Nap melegítő sugarait, úgyhogy derült időben háborítatlanul történik az űrbe való kisugárzás, így a föld lehűl 40°C-ra. Délkeleti meleg szél és a kisugárzást akadályozó borult égboltozat mellett még a téli éjszaka közepében 0°-ig emelkedhetik a hőmérséklet, sőt eső is eshetik. hogy ez a keményre fagyott, hóval borított talajon rögtön jéggé fagy.

Nyáron, vagy helyesebben abban az évszakban, amit északi félgömb egyéb klímaterületein nyárnak neveznek, a mindenütt előforduló jég és olvadékvíz erősen mérsékli a hőmérséklet emelkedését. Csak a mélyen bevágódott fjordok belsejében, szélárnyékos helyeken melegíti fel a folytonos napsugárzás a talajt annyira, hogy bizonyos vegetáció fejlődhetik ki. Ily helyeken mohával vagy a havasi legelőéhez hasonló fűvel borított területek keletkeznek. A sziklás lejtők sivár képét a többnyire alpi növények zöldje élénkíti fel. Ezeknek a növényeknek egyike sem emelkedhetik túl magasra a levegőbe, hanem mindannyinak félénken a talajhoz kell simulnia, mert az meleget nyújt számukra és a szél fagyasztó és szárító hatásától megvédi őket. Megtalálható ugyan a törpefűznek egy fajtája is, de ez mohapárnák alá rejti ágait és csak levelei látszanak ki. Ha mégis akad fű vagy virág, amely július és augusztus folyamán a levegőbe emelkedik, áldozatul esik a téli éjszaka zordságának.

Júniusban a tél folyamán lehullott hó erősen olvadni kezd. Az eddig egyetlen hótakaróval borított tájék részben hómentessé válik. Télen csak a szirtek és a sivár meredek

18

lejtőjű hegycsúcsok különböztették meg a jéggel borított tengertől a teljesen hóval borított szárazföldet, most nyáron gyorsan nőnek a hómentes területek. Július elejéig a gleccserterületet kivéve, mindenütt elolvad a hó. Friss hó képződésére a lehetőség állandóan megvan, de gyorsan elolvad. De csak szeptemberig! Ezekben a hónapokban már nem elég a nyár folyamán a talajban felgyülemlett meleg ahhoz, hogy az új havat felolvassza. Fennmarad tehát, és nemsokára beborítja fehér takarójával az egész földet. A következő év februárius–március hónapjáig oly nagy tömegekben gyűlik össze, hogy a felszín összes egyenetlenségeit betakarja és az egész földet megszakítatlan, kemény hóréteggel fedje be. A sízőknek valóságos paradicsoma.

A körülbelül 400 m mélységig megfagyott talaj nyárom csak nagyjában 1 m mélyre enged föl. Ezért a hóolvadás idején a víz nem tud a talajba szivárogni, mint a mi szélességeinken, hogy patakokat és folyókat tápláljon, hanem a legfelső talajréteget áthatolhatatlan mocsárrá változtatja át, a felületen folyik le, földet ragadva magával és tundrákat alkotva.

A 300 méternél magasabban fekvő területen nem találjuk már meg a Spitzbergák sovány nyarát sem. Itt a földet örök jég és hó borítja, és a terület nyári formája csak abban különbözik a télitől, hogy nyáron a gleccsereken mindenfelé tócsák és patakok keletkeznek, a jég hasadékai megnyílnak, továbbá hogy a gleccserek ott, ahol a tengert elérik, gyakrabban omladoznak, vagyis a tengerbe nyúló jégtömegekből a víz felhajtó ereje sűrűbben szakít le kisebb-nagyobb darabokat, amelyek jéghegy alakjában folytatják életüket a tengeren tovább. Igaz, hogy ezek a Spitzbergák fjordjaiban keletkezett jéghegyek a Nyugati-Grönland partjain keletkezettekhez képest kicsinyek.

19

Minthogy a szárazföld kisugározza melegét a hideg világűr felé, aránylag erősebben lehűl, mint a körülötte lévő tengerfelületek. Ennek következtében kihűl a szárazföld fölött lévő levegő is, nehezebbé válik, úgyhogy legtöbbször mint hideg hegyi szél száguld le gleccsereken és fjordokon. Az összes poláris szárazulat és szigetcsoport meteorológiailag nagy nyomású területek. A lefolyó, kényszermozgásban lévő levegő felszabadul, és tehetetlensége következtében a továbbiakban arra törekszik, hogy szabadonmozgó Foucault-inga módjára megtartsa eredeti mozgásirányát a térben, míg a Föld elfordul alóla. Ennek következtében az északi félgömbön jobb kéz felé kitér és körülfolyja azt a szárazulatot vagy szigetcsoportot, amelyről eredetileg lefolyt. Bár ezt a mozgást az atmoszféra egyéb erői eltakarják vagy kiegyenlítik, mégis átlagban meg-

20

figyelhető lesz mindenekelőtt a tenger felszínének áramlásaira gyakorolt hatásában. A levegő ugyanis a súrlódás következtében magával ragadja a felszíni vizet, mégpedig a levegőben megtett 100 m-re, átlag 1 m-rel; ha pedig a víz jéggel van borítva, minden 100 méteres légmozgásra 2 m-rel, mert ebben az esetben a felület és a súrlódás megnagyobbodik. A poláris szigetcsoportokat és szárazulatokat ennek következtében olyan tengeráramlás folyja körül, amely az északi félgömbön az óramutatóval egyező irányban halad, a keleti parton hideg vizet és jeget visz délnek, a nyugati parton pedig vizet szállít északra. Oly években, amikor a jég mennyisége tekintélyes, előfordul, hogy a Horn- és Bell-öblöket majdnem egész nyáron át zár alatt tartja a jég. Alkalmilag megtörténik, hogy a Jég-fjordot is elzárja július, augusztus és szeptember hónapokban a három, jégtől legszabadabb időszakban. Az elzárást úgy kell érteni, hogy az öböl tengerbe torkollása időnkint teletömődik jéggel. Tovább északra, ahol az uszadékjég elolvadt, az áramlás hűtő hatása a ködképződésben figyelhető meg.

A Spitzbergák partjaitól északra találjuk a sarki medence rögös jégmezejét. Ez a nyarat is túléli. Amikor déli szelek uralkodnak, messze eltávolodik a parttól, úgy hogy időnként az Északkeleti-föld Északi-fokáig lehet vitorlázni anélkül, hogy jég mutatkoznék. Északi széllel azonban délnek nyomul, és ilyenkor elzárhatja az öbölben menedéket kereső hajókat, és ezzel szükségtelelésre kényszerítheti őket. A Wood- és Wijde-öblöket többnyire szeptemberben zárja el.

A fjordokban a víz befagyása szeptemberben kezdődik meg. Azok a fjordok azonban, amelyeknek tág torkolatuk van, télen ismételten megszabadulnak a jégtakarótól. Szökőárban (*) ugyanis, tehát újhold vagy holdtölte idején

(*) Holdtöltekor, vagy újholdkor a Hold és Nap árkeltő hatásai összeadódnak, a dagálymagasság tehát legnagyobb.

21

a jég a partok hosszában az erős emelkedés és süllyedés következtében eltörik. Ilyenkor csekély szárazföldi szél is elégséges ahhoz, hogy a fjordokat a jégtől hamarosan megszabadítsa. Az 1912/13-as telelésünkkor ismételten megtörtént velünk az a kellemetlenség, hogy a méter vastag jégtakarón járva, hirtelenül hasadékokra akadtunk, amelyek gyorsan nagyobbodtak. Ilyenkor a fjord jegéről rendszerint csak fáradsággal menekültünk a szárazföldre, és félórával később már egészen jégmentes volt. Bár veszélyes volt, mégis a fjordok jegén kellett járnunk, mert az eljegesedett, meredek hegylejtők teljesen járhatatlanok voltak. Az ismertebb öblök közül a Wijde-öböl október végétől június végéig be van fagyva a Mossel-öböltől délre elterülő részéig. Ugyanígy a Wood-öböl. Az északnyugati öblök állandóan megbízhatatlanok. A Cross-öböl csak a Haakon király-hegységig szilárd a Kings-öböl a Lovén-szigetekig. A Jég-fjord belseje megbízható, szilárd jeget csak decemberben kap. Jégtakarójának belső része csak július végén vagy augusztus elején törik szét, míg torkolata sohasem lehet biztos, hogy a jég el ne tömje. A Bell-sund csak októberben szilárdul meg, és július közepéig nem szabadul fel. A szárazföld és tenger közti határ tehát, amely minden térképi ábrázolás alapja, az év 12 hónapjából 8–10 hónapon át határozatlan. Az öböl jege május végén hócipővel jól járható, ezután kezdődik az olvadás. Minden porszemecske, amelyet a szél a felszínre sodort, a napsugarak melegítő hatására mind mélyebb és szélesebb lyukat olvaszt a jég felületébe és a porszemecskék okozta sebekből végül is áthatolhatatlan, havas iszap keletkezik.

A sarki medence úszó jege a Spitzbergák északi partját fenyegeti, s a Hinlopen-szorosig és az Északkeleti-föld keleti pontjáig hatol. A rögök egymásratolódása következtében több, mint 10 m vastagságot érhet el, míg az öblök jege és a frissen képződő uszadékjég általában nem lesz vastagabb

22

1 1/2 m-nél. Ez a két utóbbi jégfajta sík mezők alakjában jelenik meg, csak széleiken duzzadnak fel kevéssé, más rögökkel való összeütközések következtében. A sarki jég ellenben egymásratolt rögökből és romokból áll, szabadon úszó jégrögökkel és nyílt helyekkel (hígvízzel) váltakozva.

Hogy az egymásra tolt rögök torlódott vagy sarki jéggé sűrűsödhessenek, eléggé nyitott tengerre van szükség, hogy a szél nagy tömeg jeget tudjon mozgásba hozni. A Spitzbergák külső partjai mentén mindenütt felléphetnek ilyen torlódások. A Hinlopen-szorosban és a fjordokban okozhatja ezt a tengerjárás is, mert ez a vízállást körülbelül 1 1/2 méterrel emeli és süllyeszti, és így áramlásokat hoz létre.

A sarkvidék a hajósok szemében a köd otthona, de a Spitzbergákon a köd éppen nem gyakori. A legködösebb hónapban, júliustól októberig is csak körülbelül 10 napon lehet ködöt várni. Keletkezését megvizsgálták és ismerik.

23

Akkor jön létre, amikor a levegő hideg felületeken áramlik át. Ezért rendkívül gyakori a jég pereménél és a nyugati parton ott, ahol a hideg, a Spitzbergák déli részét megkerülő parti áram keletkezik.

Gyakoribbak az alacsony zárt felhőtakarók, amelyek a hegyeket beburkolják és a légi közlekedést a hónap néhány napjára redukálják. Persze ezek is helyileg korlátozva vannak, és ott találjuk őket, ahol a szél a tengerpartot éri.

A szélárnyékos oldalon szép napokon a szigetcsoport a légi közlekedés valóságos eldorádója. A szél sebessége ritkán lépi túl a 10 m/sec-ot, és a magassággal csak kevéssé növekszik – másként, mint kontinensünkön – a levegő a magasban ritkán hidegebb, mint a földön, sőt gyakran melegebb és az ember tekintete a pormentes atmoszférában mérhetetlen távolságokra kalandozhatik el.

Ilyenformán közel fekszik ezen a vidéken a légi közlekedés gondolata. Elsőnek a svéd Andrée akarta megvalósítani. Úgy tervezte, hogy az északi sarkot léggömbbel fogja átrepülni. Az expedíció a Spitzbergák északnyugati részén levő Virgo-kikötőbe ment, itt azonban az utazás előkészületei közben arra a meggyőződésre jutott, hogy a széláramlások sohasem fogják a sarkon átvinni. Bár maga Andrée sem hitt vállalkozása sikerében, mégis megkezdte útját. Vállalkozásának első 30 órájáról pontos tudomásunk van, mert erről a postagalambok és a léggömbből kivetett úszó posták hírt hoztak. A léggömb balra forduló hurokkal kelet felé ment, és valószínűleg a Novaja Zemljától nyugatra lévő tengerben találta sírját. Ellentétben Andrée-val, aki vállalkozott a lehetetlenre, mert becsületét többre értékelte életénél, az amerikai Wellmann ugyanerről a helyről motoros léggömbbel, reklám-vállalkozásnak nevezhető expedícióba fogott. Utazása már a kiinduló hely láttávolán belül véget ért. A Spitzbergákról kiinduló kutató utazások

24

következő terve Zeppelin gróftól származik. Az utazást szokott gondosságával készítette elő. Vállalkozását csak a háború akadályozta meg. Mindenekelőtt az egyik nyáron a Spitzbergákra utaztak, és kötött léggömb segítségével megoldották a légi jármű lehorgonyzásának kérdését, továbbá a kikötő és töltőművek problémáját. 1911-ben a gróf, Hergesell társaságában, állandó meteorológiai állomást létesített a Jég-fjordban, és itt sárkányok, szabad és kötött regisztráló léggömbök segélyével a magasabb rétegek meteorológiai viszonyait behatóan tanulmányozták. 1912-ben az állomást a Cross-öbölbe helyezték át. Ott jómagam házat építettem és 1913-ig átteleltem. A háború kitörése után, 1914 őszén az állomást elhagytuk. A munkálatok azonban nem szakadtak meg. A Zeppelin-Hergesell-féle Spitzberga-expedíció megállapodott a norvég meteorológiai intézettel, hogy ez a megfigyeléseket tovább folytatja. Az állomást a fjord szemben fekvő partjára Quade Huk-fokra helyezték át, ahol az obszervatórium maradványait felhasználták a házak építéséhez. Az áthelyezés azért történt Quade Hukba, mert innen keletre széntárna nyílt meg.

Az új norvég obszervatórium a szigetcsoporton való legutóbbi tartózkodásunk idején szomorú Spitzberga-tragédia utolsó felvonásának színhelyévé lett. Az állomás vezetője dr. Stoll volt, aki a háború után Elzászból kiűzetve norvég szolgálatba lépett. Akkoriban már háromszor egymás után telelt át az állomáson. 1921/22 telén kiküldte hét emberét, hogy élelemmel kellően felszerelve csónakon egyik elveszett vadászát keressék meg. A hét ember nem tért vissza. Stoll szikratávíróval jelentést küldött Norvégiába, s onnan rögtön mentőexpedíciókat küldtek ki. Ezek azonban eredménytelenek maradtak. 1923-ban a velünk egy időben, ugyancsak Amundsen fogadására a Spitzbergákra küldött norvég tengerészrepülők az északnyugati Spitzbergákon a

25

Kobbe-öbölben véletlenül rátaláltak a hét ember hullájára. A mellettük talált feljegyzésekből megállapítható, hogy a hét szerencsétlent 1921/22 telén a jég csónakjukkal együtt elragadta. Csak ebben az öbölben értek újra földet, de nem tudták, hogy hol vannak. A parton barlangot találtak, s ez lett a szállásuk, mert nem is sejtették, hogy közelükben vadászház van. Figyelmeztető jel kitűzéséről sem gondoskodtak, nyilván azért, mert lehetetlennek tartották, hogy tél vége előtt mentőexpedíció jöjjön segítségükre. Valóban a hajózás ebben az időszakban felette veszélyes. Így történt azután, hogy a Kobbe-öbölbe befutott segítő hajó, amelynek megfigyelő kosarában maga Stoll aggodalmas gonddal kereste az elveszetteket semmit sem fedezhetett fel, amiből jelenlétükre következtethetett volna. Amikor a hajó már elfordult, és Stoll távcsöveivel a part többi részét kutatta

26

végig, egyike az elveszett szerencsétleneknek észreveszi a távozókat. Fellármázza társát, kilövik puskájukat, ordítanak és integetnek, hiszen élelmük már csak egy hétre elegendő! El kell érniük a hajót, mert egyedül ez mentheti meg őket, s íme most lassan a part mentében halad tovább. De Stoll kérlelhetetlenül megy, ordításuk, lövéseik elhangzanak anélkül, hogy bárki meghallaná, senki nem látja az integetést. Hiába dühöngenek, s lassankint erőt vesz lelkükön a kétségbeesés. A hajó eltűnik, és előttük áll a Spitzberga-halál, az éhség, kimerülés, hideg okozta pusztulás. A mentők pedig Stoll-lal az élükön tovább kutatják a partot, minden követ dobogó szívvel megnéznek, nem is sejtik, mily közel voltak céljukhoz.

Amikor 1923 nyarán a hullákat megtalálták és a naplófeljegyzésekből a tragédia egyes részei kiviláglottak, Stoll idegei felmondták a szolgálatot. A háromszori áttelelés és három évi magány különben is túlfeszítette idegeit. Indokolatlan szemrehányásokat tett magának, pedig nem érdemelte meg. Pusztán lelkének ingerlékenysége és a magány váltotta ki belőle. A távoli föld, második hazája, magába fogadta földi maradványait.

Ha a geológia eredményeit összhangzásba akarjuk hozni azokkal, amelyeket a földmérés és a földrengéstan ért el, fel kell tennünk, hogy a kontinentális tömegek úgy úsznak a Föld nagyobb sűrűségű belső anyagán, mint a jégmezők a tengeren. A földrengés-hullámok természete ugyanis azt mutatja, hogy a Föld belsejének anyaga különböző rétegekből áll, és hogy a sűrűség az egyes rétegek határa mentén, befelé haladva, ugrásszerűen nő. A Föld felszínén a legsűrűbb vagy legnehezebb kőzetek csak 2–3-szor súlyosabbak, mint ugyanakkora térfogatú víz, de a Föld belsejében 1500–3000 km mélységben 8,8-ra emelkedő, konstans sűrűséget találunk. Vagyis az anyag itt oly sűrű, mint

27

az acél, és ugyanolyan rugalmas is. További sajátságairól azonban többet nem mondhatunk.

A Spitzbergák szigete az eurázsiai kontinentális tömeghez tartozik, csak sekély tenger választja el a Ferenc József-földtől. Norvégiától és az orosz táblától.

A szigetcsoporton nagyszámú neves geológus kutatott. Munkásságuknak nem vált előnyére, hogy a Spitzbergák legnagyobb részét örök hó és jég takarja. A geológusok a Föld különböző rétegeinek egymásra következésében a talált kövületek és a kőzetek általános állapota alapján bizonyos időbeli egymásutánt állapítottak meg. Ha ezt elfogadjuk, akkor kövület nélküli őskőzetekből áll a legkülsőbb északnyugat, a Liefde- és Cross-öblökig. (*) Ettől délre a hegységeket különös képződmény, az úgynevezett hekla-huk formáció építi fel. Ez ugyanolyan elmállást, pusztulást mutat, mint a fiatalabb kőzetek azonban kövületek nélkül. Ezzel szemben az egész keleti és déli részt, ameddig csak elértek a kutatások, fiatalabb kőzetek építik fel a devon, karbon, jura, kréta és harmadkori képződmények, koruk szerint, észrevehetően horizontális településben.

A Spitzberga-szigetcsoport nagy általánosságban táblás vidéknek vehető, kifejezetten szintesen fekvő kőzetrétegekkel. A táblát fjordok szaggatják szét és az ily módon keletkezett kisebb táblákat a rajta könnyű lefolyást találó víz és jég tovább pusztította, erodálta. Ezek a fjordok (ejtsd: fjór), a tenger, a folyó és a tó fogalmainak egyes ismertető jegyeit egyesítik magukban. Kétségtelen, hogy a tengernek alkotórészei, öblei, hiszen összeköttetésben állanak az óceánnal, vizük sós tengervíz. Alakjuk azonban, a szélességüket erősen felülmúló hosszanti kiterjedéssel, erősen emlékeztet a folyóra. Ezt az illúziót még inkább növeli az a tény, hogy

(*) A Hoel professza [!] vezette újabb expedíciók megállapították, hogy ez a kőzet az ún. Hekla-Huk formációhoz tartozik, gránittal átjárva.

28

a legtöbb fjordba egy-egy folyó vagy jégár torkollik bele. Ha pedig akármelyik ilyen öbölnek mélységviszonyait kutatjuk, látjuk, hogy a tengerparttól a fjordon lefelé haladva a mélység állandóan növekszik. Közvetlenül az öböl kijárata előtt éri el maximumát, és ezután elég hirtelenül, mindinkább csökken, és legsekélyebb azon a részen, ahol a nyílt tenger megkezdődik. Könnyen el lehet képzelni, hogy az ilyen természetű mélyedésen át készített keresztmetszet medence alakot, mutat, tehát a tenger szintjének csak kismértékű süllyedése kellene ahhoz, hogy a fjord tóvá alakuljon át. A fjordok közül néhányat, főképpen a laposabbakat valószínűleg gleccserek vájták ki. A főfjordokra nézve azonban ezt a feltevést el kell ejtenünk. Így lehetetlen ezt feltennünk a Mijen-öbölre nézve, mert a fjord torkolatát elzáró Axel-sziget szálban álló kőzetből van, s fel-

29

meredő rétegei az öböl két partján tovább folytatódnak. Ugyanígy vagyunk a Jég-fjorddal. Ennek szűk és lapos bejáratát feltétlenül kivájta volna a jég, ha valaha is gleccsertömegekkel lett volna kitöltve. A spitzbergai és ugyanúgy a norvégiai és grönlandi fjordok létrejöttét talán inkább a területeket valaha elborító firntömeg eltűnésével és a szárazföld felemelkedésével lehet összeköttetésbe hozni. Ha kalapáccsal egy darab gyantára vagy pecsétviaszra ráütünk, szétreped. Ha azonban az asztal szélére helyezzük, saját kis súlyával a darabka szabad vége lefelé hajlik. A rideg anyag ugyanis hosszú ideig tartó erőkkel szemben plasztikusan viselkedik. Így a Föld szilárd kérge is. A kőzetrétegek ráncolódásai hosszantartó, a vetődések és törések pedig rövid és erős horizontális nyomások bizonyítékai.

Valószínűségi okokból fel kell tennünk, hogy a rétegek szétszakítását okozó, horizontális, húzó erők éppoly gyakran léptek fel, mint azok a nyomások, amelyek az összes földrajzi kutatók egybehangzó feltevése szerint a kőzetrétegek felgyűrődését hozták létre. Így el lehet képzelni, hogy a jégkorszakbeli gleccsertakaró eltűnése után beállt emelkedés következtében a tengerfenék szintjében kiterjeszkedett a plasztikus alap, szétszakadozás állhatott be a felszínen vagy közvetlenül alatta, és így felszíni kéregrészek besüllyedhettek. Ha a már előbb említett jelentősebb törésvonalaktól eltekintünk, akkor a képeken világosan láthatjuk, hogy a Spitzbergák legutolsó alakulásuk folyamán nagy általánosságban nem nyomó erők hatása alá kerültek, hanem az egész terület húzó erőktől hatalmas résekkel szétszaggatott és az eróziónak kiszolgáltatott táblás vidék. (*)

(*) A szerzővel nem érthetünk egyet. A Jég-fjordhoz hasonló nagyságú fjordok a jégtakaróból kiinduló gleccserek vájó munkájával kidolgozott tektonikus vagy eróziós völgyek, de túlmélyítésüket mindenképpen a jég okozta. Cholnoky.

30

Az említett terület határán nagyobb mértékben horizontális összenyomások és vetődések keletkeztek. Ezzel magyarázható, hogy a különben szintesen fekvő fiatalabb rétegek felmerednek. Hogy oldalról működő nyomó erők tényleg működtek, annak további bizonyítékai a Wood- és Wijde-öblök fiatal vulkános területei, mert ott a különben minden kontinentális rögben fellelhető lávafészkek az említett erők hatására folyékony anyagukat a Föld felszínére tolták ki. Hoel a Wood-öbölben kialudt vulkánt talált, ennek közelében már régebben melegforrások voltak ismeretesek. Magam is bejártam a Graa-Huktól délre és a Westfjordon felül a Wijde-öböl nyugati partját 1913-ban, mert ott a Schröder Stranz expedíció romjainak megmentésére szánutat tettem. –30° hidegben az eljegesedett talajon végigfolyó patakokat találtam, hatalmas gőzoszlopokkal. Hoel szerint a Spitzbergák északi részének hosszúság-meghatározása szintén kelet felé tolódást mutat Európa és a Spitzbergák többi részéhez képest. Hogy a kontinenseknek egymástól való eltolódása és a sarkingadozások a Spitzbergák geológiai alakulásában mily hatalmas klímaváltozásokat okoztak, azt a fiatalabb rétegekben fellelhető növényi lenyomatok mutatják. (*)

Egyszer az egyik vadásznak ilyen lenyomatokat mutattam és megmagyaráztam neki, hogy valaha régen a Spitzbergákon nagy erdőségek voltak hatalmas fákkal. Hamarosan letromfolt azzal az állítással, hogy "persze, valaha a bálnák is sétára indultak a hegyeken."

A Spitzbergákon nincsenek őslakók.

Mint sok más felfedezést, a Spitzbergák felfedezését is hamis földrajzi képzeteknek köszönhetjük. Azt remélték, hogy a Jóreménység-foka körül vezető, hosszú kelet-indiai

(*) Wegener sajátságos elméletét a kontinensek úszásáról a legkomolyabb tudományos körök nem találták indokoltnak. Cholnoky. [Ez a megjegyzés egy azóta letűnt vita terméke. Kurt Wegener kontinensvándorlási elméletét azóta széles körben elfogadta a tudomány.]

31

utat meg lehet rövidíteni azzal, hogy a sarkvidékeken megkeresik az északkeleti átjárót. Csak 1878-ban sikerült Nordenskjöldnek, hogy az Európából Kelet-Ázsiába vezető utat, Ázsia északi partjai mentén tegye meg, persze kényszerteleléssel a Koljucsin-öbölben. Minden más expedíció – közülük némelyik már kereskedelmi cikkeket is vitt Kelet-Ázsiába – áthatolhatatlan sűrű jégre talált. Felfedezéseiket a Spitzbergákon és Novaja Zemlján csak később méltányolták eléggé.

Ezek a vállalkozások a Spitzbergák vizeiben is megtalálták a legnagyobb élő emlősállat, a bálna hazáját. Röviddel 1600 után megkezdődtek a bálnavadászatok. Kezdetben biscayai halászok foglalkoztak vele, nemsokára azonban angolok és hollandusok vették a kezükbe. A vadászat 1740-ben érte el maximumát, de aztán a bálna ki-

32

irtásával újra gyorsan aláhanyatlott. Sok éven át a hajók százai vitorláztak a Spitzbergák felé. A két nemzet hajói között elkerülhetetlen jogi viták keletkeztek, s ezek körülményes és eredménytelen diplomáciai tárgyalásokra vezettek. Végül is, mint legcsattanósabb érv, megszólalt az ágyúk torka. A vadászhajók flottává alakulva vitorláztak oda és vissza, kíséretükben hadihajókkal. Bár a bálnavadászok a kikötők és öblök használatában egymás között látszólag megegyeztek, mégis elkerülhetetlen volt a hajók kölcsönös kirablása, persze véres harcok közben. És minthogy az admirálisoknak dicsőségre volt szükségük, a hazaküldött hivatalos jelentések az eseteket még inkább felnagyították. Különben is a bálnavadászhajókat hamarosan ágyúkkal és munícióval szerelték fel.

A Spitzbergákon található sírok azonban nem annyira az említett harcok emlékeit őrzik, hanem inkább azokat a veszélyeket jelzik, amelyekkel a vadászat és hajózás ezeken a vizeken szorosan össze van kötve. A hajókon igen elterjedt a skorbut, a túlságosan egyoldalú táplálkozás alattomos betegsége. Főképpen az önkéntes és kényszertelelésben résztvevők közül szedte áldozatait, és ijesztő méreteit voltaképpen csak a modern konzervgazdálkodással vesztette el. A bálnavadászok vakmerősége csodálatos volt. Rosszul vitorlázó, teljesen a szál kényére bízott hajókon eljutottak a Hinlopen-szorosig és az Északkeleti-föld északi partjáig; flottáik gyakran feküdtek a jégtől állandóan veszélyeztetett Mossel- és Treurenberg-öbölben. Ebben az öbölben a francia-hollandus háborúban, francia és hollandus vadászhajók között harcra került a sor, s a németalföldi bálnaflotta hát hajóját elvesztette. Ugyancsak itt jutott szomorú sorsra 1912-ben a Schröder–Stranz expedícióhoz tartozó modern, motorral felszerelt vadászhajó, mert a jégbe bezárva elpusztult. A vállalkozás 15 résztvevőjéből 8 meghalt.

33

A hollandusok, velük együtt a közösen dolgozó német hajók is a Smeerenburg-öblöt (Zsír-öblöt) tették meg főkikötőjüknek. Egy kis erődítményt építettek ide és ebben raktározták el azokat a vadászcsónakokat, amelyek a halzsírral telt hajókon már nem fértek el. Az a kísérlet, hogy téli őrséget hagyjanak hátra, az egész ottmaradó legénység (7 ember) életébe került. Elpusztította őket a skorbut. A Spitzbergákon lévő utolsó norvég bálnaállomást (Green-kikötő) 1912-ben, csekély rentabilitása miatt elhagyták.

Amikor aztán századunk elején sportemberek és kéjutazók keresték fel a Spitzbergákat, és csupa kegyeletből kezdték a sírokból széthordani a koponyákat és csontokat, a németalföldi kormány hadihajót küldött a szigetcsoportra, hogy a még fellelhető maradványokat tömegsírban gyűjtse össze. Ez volt a spitzbergai bálnavadászatok utolsó jelenete, mert ezzel lezárult a hajósélet egyik bátor, félelmet nem ismerő korszaka.

A bálnavadászat megszűntével kezdődött a rozmárvadászat, mégpedig norvégok kezdték el. Ez is kihalófélben van, mert a rozmárállományt is a kiirtás veszedelme fenyegeti. Bár a vadászhajók mindinkább kisebbednek, gyakran még a felszerelés költségeit sem hozzák be. Azonban a rozmárvadászat is olyan tengerész-nemzedéket nevelt, amelynek fényére az egész nemzet joggal büszke lehet.

Közben, 1800 táján a településnek bizonyos fajtái jöttek létre azzal, hogy norvég és orosz vadászok néhány emberből álló csoportokban összeálltak. Ezek saját szakállukra vagy vállalkozók zsoldjában a Spitzbergákon telelnek át, hogy kék és sarki rókára, rozmárra vagy vad rénszarvasra és jegesmedvére vadásszanak. Ez a népség nyáron vadászhajókon jött a szigetcsoportra és a következő nyárra már visszatért hazájába, gyakran csak azért,

34

hogy minél gyorsabban elmulassa a nyereséget, és két hónap múlva újra visszatérjen a vadászterületre. Téli lakásul nyomorult, deszkából összerótt kalyibák szolgáltak. Téli ellátásukban főképpen a vadászatra számítanak és így elegendő valami nem várt véletlenség, hogy katasztrófa legyen belőle. A Spitzbergák számos öble közül nincs egy sem, amelyben ilyen vadásztragédia le nem játszódott volna.

Ha betegség vagy rosszul sikerült vadászat elragadja az első áldozatot, néha sikerül a túlélők valamelyikének a legközelebbi lakóhelyre menekülni, hogy hírt adjon a szerencsétlenségről. Így történt, hogy az egyik, társát vesztett vadász a Wijde-öböl torkolatából dél felé ismeretlen hegységen át az Advent-öböl egyik településére menekült el. Egy másik társaság, amelyet a kedvezőtlen jégviszonyok miatt nem tudtak felváltani, az északi partról kis

35

csónakjával végigevezett az északi és nyugati part hosszában a Jég-fjordig, hogy újból otthonába érjen. Megtörténik az is, hogy a leváltásra jövő hajó a vadászok kunyhóját behavazva találja, benne egyik-másik vadász hullájával. A jövevényeknek meg kell elégedniök azzal, hogy találgatásokkal próbálják megállapítani a tragédia lefolyását. A szomorú eseményt a halál némasága meg a hó halotti leple borítja be.

És mégis, amint visszatérnek a vadászok hazájukba, a villamos világítás, a mozgószínházak, mulatóhelyek, az adófizetés, a rendőrség, a polgári rend és egyéb kultúra területén úgy érzik, hogy idegenbe jutottak. Rövid tartózkodás után valami ellenállhatatlan vágy vonzza őket a hósivatag magányába és veszélyei közé, ki a viharok, sötétség és nyomorúság honába, mert mindennél többre becsülik a legértékesebb kincset, amit a sivatag nyújt: a szabadságot. Ezek az emberek elvesztették azokat a gyökereket, amelyek valaha a hazai földhöz kötötték őket, és akármelyik jólrendezett, polgári kényszer-szabadállamba jussanak is vissza, nem tudnak egyikben sem hozzátörődni többé, bármekkora vágyódással gondoljanak is a téli éjszakában a hazára.

Ha a vállalkozó a jég felengedése után nem mint első jelenik meg a telepen, bizony megtörténhetik vele, hogy vadászaitól nem kap többet néhány prémnél, amelyet a rossz vadászatról szóló panaszok kíséretében adnak át.

A Spitzbergák "No man's land," senki földje volt. (*) Gyilkosság és rablás, törvény és bíróság egyformán ismeretlen rajta. Természetes, hogy határtalan rendetlenség uralkodik, akárcsak Grönland északi vagy keleti részén. Néhány skandináviai újságíró politikus felháborodással értesült erről, és hevesen vitatkoztak, vajon ezek a puszta szige-

(*) 1924 óta a Spitzbergák Norvégia fennhatósága alá tartoznak.

36

tek svéd vagy dán gyarmatokká legyenek-e. Ha erről a témáról írnak, hamarosan felforr a tintájuk, és egymásnak szemére hányják, hogy nemzeteik nem értenek a gyarmatosításhoz.

Más éghajlat alatt a letelepedés rendszerint három, határozottan elkülöníthető stádiumban történik. Kezdetben az ember vadászatból él. Amikor már az állatállomány erősen megcsappant vagy a népesség nagyon sűrűvé lett, az éhség földmívelésre szorítja őket. Ez is felmondja nemsokára a szolgálatot, nem azért, mintha nem teremne elég, hanem azért, mert a földbirtok állandóan ugyanazon kezekben lévén összpontosítva, a tulajdonos az élelmiszerekért ellenszolgáltatásokat kíván. Ekkor áll be a harmadik periódus. A földmívelés számára felesleges népesség a föld kincsei után vágyik, és ércek meg szén után kutat.

A Spitzbergákon természetszerűen hiányzik a föld hasznosításának második szakasza, viszont azonban a vadászat mellett máris megtaláljuk a föld bányászati kihasználását. Az embert mindenekelőtt a szén vonzza. A Kings-öböl déli partjától a Bell-sundig harmadkori, kréta- és karbonkori szénrétegek, majdnem vízszintes településben feküsznek, némi csekély vetődésekkel. Századunk elején több kisebb kísérlet után amerikai vállalkozók az Advent-öbölben (Jég-fjord) megkezdték nagyobb arányban a kitermelést. Ez a tárna a háború alatt norvég tulajdonba ment át. Tárnákat találunk még a Szén-öböltől (Jég-fjord) keletre a Green-kikötő bejáratánál, a Braganza-öbölben és Kings-öböl délnyugati partján. Minthogy az első amerikai vállalkozók és a munkások között tekintélyes nehézségek keletkeztek, a norvég kormány a saját nemzetbeli munkások védelmére a Green-öbölben szikratávíró-állomást létesített. Ez az állomás rendszeresen érintkezik az észak-norvégiai Ingő állomással, és így a körülbelül 1000 főnyi, áttelelő munkásság sorsáról, esetleg rendkívüli szükség-

37

táról bármikor hírt adhat. Az újabb szerződések értelmében a jogi vitákat norvég jog szerint kell elintézni. A green-öbölbeli tárna hollandus, a Braganza-öbölben levő svéd vállalkozóké. A többiek norvég kezekben vannak.

A vállalkozók a spitzbergai tárnák számos olyan előnyét dicsérik, amellyel más szénbányák nem rendelkeznek. A körülbelül 400 m mélységig terjedő fagy a bányákban annyira félelmes tűz és víz veszedelmét kizárja. A bányászt nem lankasztja az ismert fojtó hőség, sőt élénken kell dolgoznia, hogy nagyon ne fázzék. A bányákba beépített faanyag úgyszólván örök időkre szól, mert a korhadást okozó baktériumok itt nem tenyésznek. Az ember ugyanis azért keresi fel ezt a barátságtalan országot, mert

38

dolgoznia kell, ha élni akar. A baktériumok azonban kultúra nélkül élnek, és így nincs erre szükségük. Közülük azok, amelyek talán régi ragaszkodásból az embert ebbe az országba is elkísérik, –40° hidegben barátság és halál közül mégis az utóbbit választják, és fajtájuk fenntartását délebbi kollégáikra bízzák. Hasonló nehéz helyzetben vannak a betegség baktériumai is.

A munkásnak a hosszú téli éjszakában nem kell szomorú búcsút vennie a napvilágtól, mielőtt a tárnába leszáll, mert kinn éppen olyan sötét van, mint benn. És azok a munkások, akik tagadják a kultúrának azt a fönséges tanítását, hogy az embernek az élethez kenyérre és munkára van szüksége, s azon a pogány állásponton vannak, hogy csupán kenyérrel megelégszenek, szabadon szolgálhatják kedvtelésüket. Amint ugyanis az utolsó hajó eltávozik, tartós sztrájkba léphetnek. A bányavállalat köteles eltartani és táplálni őket.

A kitermelt szenet eddig a rakodóparton halmozták fel, de ott úgy összefagyott, hogy a hajó megérkezésekor vagy fel kellett olvasztani vagy éppen szét kellett robbantani. Újabban azzal próbálkoznak, hogy a felszínre hozott szenet a hajó megérkezéséig tető alatt tartsák vagy földalatti helyiségekben halmozzák fel.

A főnehézség azonban a szén elszállításában van, mert a jég évenkint csak néhány hétre engedi meg a hajózást. A hajókat okvetlenül jégvédő fapáncéllal kell körülvenni, hogy meg ne sérüljenek az úszó jégmezők közt. A rövid hajózó-időben csakis így tarthatnak fenn rendszeres forgalmat. Ez a felszerelés az év további 10 hónapjában a hajó használatát nem valami gazdaságossá teszi.

Az északon fekvő tárnák közönséges szénszállító gőzösöket használnak, de ezek kénytelenek az uszadékjeget kikerülni és így menetidejük néha rendszertelen. (*)

(*) Most már az összes tárna közönséges széngőzösöket használ.

39

A világgazdaságban jelenleg mutatkozó zűrzavar Spitzbergák szénbánya vállalatainak csak használ. Az európai szénbányák ugyanis Németország feldarabolása és széntermelésének annexiója után kizárólag az angol-francia államok szövetségének vagy vazallusainak kezében vannak. A gazdaságilag független államoknak tehát, ha függetlenségüket meg akarják tartani, más források után kell nézniök. A norvég nemzet mindazokat az előnyöket, amelyeket a háború alatt az angol szomszédnak adott gazdasági támogatásért nyert, most újból elvesztette, főképpen a háború után bevezetett angol szénkiviteli adó miatt. Kétségtelenül helyes, ha ezt az adót inkább a spitzbergai, tehát most már hazai bányáknak adott szubvenció alakjában fizetik meg. Most így is tesznek. Mert mikorra bol-

40

dogabb idők fognak beköszönteni, akkorra viszont az európai szénbányák kimerülésére lehet számítani.

Ércek nyerésével a Spitzbergákon még nem foglalkoztak. Ellenben a Kings-öbölben próbáltak márványt bányászni. Ez azonban nem sikerült, mert a márványban lévő erek mentén a kőzet szétválik, amint más klímára kerül.

A spitzbergai bányászat sokkal könnyebben válik rossz üzletté, mint más vidéken, mivel a klíma és a hajózás nehézségei az üzemet drágítják és megnehezítik. Ezért ásványi termékeinek aránylag felületes kitermelése után a szigetcsoport viszonylag rövid idő alatt jeges magányába süllyed vissza és elnéptelenedik. Legfeljebb néhány, kevéssel megelégedő vadász marad rajta, hogy a kultúrától és az emberi kapzsiságtól messze, az államnélküliség utolsó menedékét találja meg benne. (Norvég szakértők ezt a felfogást helytelennek tartják. Ellenkezőleg: azt hiszik, hogy a szén kitermelése fel fog lendülni. W. Mittelholzer megjegyzése.)