MÁSODIK FEJEZET
Az indulás

Így hát indulok észak felé, abba a
sötét országba, ahol sohase süt a nap,
mindig sötét éjszaka van.
Népdal Thelemarkenben

Szent János napja volt, 1893-ban. Szürkén és szomorúan virradt fel a nap, s nekünk búcsúznunk kellett – nem halaszthattuk tovább az indulást. Bezárult mögöttem az ajtó. Egyedül mentem utoljára a házból a kerten keresztül le a tengerpartra, ahol az öbölben részvétlenül várt rám a "Fram" kis motoros csónakja. Mögöttem volt minden, amit az életben szerettem. De mi volt elõttem? S hány esztendõ fog elmúlni, míg ismét viszontláthatom azt, ami mögöttem maradt?...
Mit nem adtam volna ebben a pillanatban, hogy visszafordulhassak! Fent az ablakban ült kisleányom, Liv, és tapsolt a kezével. Boldog gyermek, te még nem tudod, mily csodásan bonyolult és változatos az élet!...
A kis csónak, mint a nyíl siklott keresztül a lysakeri öblön, a nagy és hosszú útra, melyen a tét az élet volt, ha ugyan nem több még ennél is. Végre minden kész. Itt van a pillanat, amelyet évekig tartó megfeszített munka készített elõ. Elérkezett, mint a végzet, de vele együtt jött az a megnyugtató érzés is, hogy minden szükséges dolog megvan, s mindent oly tökéletesen elvégeztünk, hogy elháríthatunk magunkról minden felelõsséget, és a fáradt agyvelõ végre megpihenhet. Nyugtalanul himbálózik a "Fram", gõzt okádva a pipervikeni öbölben, várván a jeladásra, mialatt a motoros
46
csónak berregve surran el a Dyna-világítótorony mellett s hozzásimul a hajóhoz. A födélzet tele van emberekkel, akik az utolsó istenhozzádra jöttek; most azonban távozniuk kell a födélzetrõl. Aztán felhúzza vasmacskáit a "Fram"; nehézkesen mozgásba jön és lassan körüljárja az öblöt. A rakodóparton zsúfolva álltak az emberek, kalapjukat és zsebkendõiket lengetve. A "Fram" pedig némán és lassan fordult orrával a fjord felé, óvatosan, de biztosan haladt el Bygdõ és Dyna mellett, ki a nagy ismeretlenbe, körülrajzva fürge csónakoktól, jachtoktól és gõzösöktõl. Békésen, szinte elbújva a lombsátor mögött, sorakoztak egymás mellett a parton a villák: s bár olyanok voltak, mint rendesen, nekem sohase tetszettek szebbnek, mint éppen most. Mily sokáig fog tartani, míg ismét visszatérhetek ezekre az ismert vizekre!
Még egy utolsó köszöntés a családi háznak, mely ott fekszik a tengerbe nyúló földnyelven. Elöl a csillogó fjord, körös-körül a fenyõerdõ, a mosolygó rét s hátul a hosszan elnyúló, erdõkoszorús hegység... A messzelátón át valami fehér alakot láttam a fenyõfa alatt a padon... Ez a legnehezebb pillanat egész utazásomon. Kint a fjordban kezdett szemezni az esõ, borús hangulat terjeszkedett szét a kedves vidék fölött, mintha el akarta volna mosni minden emlékemet. Csak a következõ napnak (június 25-én) délelõttjén siklott be a "Fram" lassan Raekvik öblébe, ahol bölcsõje, Archer hajógyára fekszik Laurvik mellett, s ahol számos arany-álmot szõttünk dicsõséges pályafutásáról. Itt kellett felvennünk a két nagy csónakot a fedélzetre, továbbá ugyancsak itt vettünk fel még néhány szükséges dolgot, készleteink és felszerelésünk kiegészítésére.
Mielõtt mindennel elkészültünk, már elmúlt ez a nap, sõt a rákövetkezõnek jó része is. Huszonhatodikán délután 3 óra tájban elbúcsúztunk Raekviktõl, kitértünk a laurviki rév felé, s aztán onnan, Fredrikswärn mellett a nyílt tengerre szálltunk. Archernek magának kellett tartania a kormányt, hogy gyermekét, a "Fram"-ot maga vezesse ezen az utolsó darabon, mielõtt végleg nekivág a veszedelmes útnak. Aztán, végsõ búcsúzásra, megráztuk egymás kezét; beszélni nem sokat be-
47
széltünk. Archer, a testvéreim és barátaim leszálltak a csónakba, mialatt a "Fram" lassú mozgással haladt elõre – elszakadt az utolsó kötelék is, amely még hazámhoz fûzött. Sajátságosan nyomasztó érzés volt, látni ezt az utolsó néhány embert, lent a kis csónakban a mérhetetlen kék vizeken, mögöttük egy kuttert fehér vitorlákkal s kissé távolabb a háttérben Laurvikot. Szinte úgy tetszett, hogy könny csillog derék, öreg barátom becsületes szemében, amint egész magasságában kiegyenesedve állt a csónakban s utoljára intett búcsút a "Fram"-nak és nekünk. Ki tudja, nem nõtt-e valóban szívéhez ez a hajó? Hogy szentül bízott benne, azt tudom. És ekkor adtuk az elsõ üdvlövéseket a "Fram" ágyúival Archer tiszteletére, érezvén, hogy ennél nagyobb és méltóbb lövés sohase fog belõlük származni. Aztán – teljes gõzzel elõre! – s a csendes, derült nyári idõben, mialatt a nap verõfénnyel árasztotta el a szárazföldet, a "Fram" nekivágott a kéklõ tengernek, hogy megfürödjék a feléje morajló hullámokban. Amazok pedig még sokáig mozdulatlanul álltak a csónakban és folyton utánunk néztek, amint lassan távolodtunk tõlük.
Szép idõben hajókáztunk felfelé a part mentén, s csakhamar elhagytuk Krisztiánsundot. Másnap, június huszonhetedikén este, már kint voltunk Lindesnaes elõtt. Késõ éjszakáig a hajóhídon ülve beszélgettem Scott-Hansennel; Krisztiániától egészen Trondheimig õ volt a kapitány; itt kellett a hajóra szállnia Sverdrupnak, aki Stenkjaerbe kísérte családját. Mialatt a térképszobában beszélgettünk, a hajó lassanként egyre erõsebben bukdácsolt, s egyszerre csak valami hatalmas hullám végigsöpört a fedélzeten s beszakítván az ajtót, reánk omlott. Rögtön felsiettünk a fedélzetre. A hajó úgy táncolt, mint üres dióhéj a felkavart fürdõkádban; a hullámok mindkét oldalon keresztülcsaptak a korláton, s lassanként az egész legénység feljött a fedélzetre. Leginkább attól féltem, hogy a vékony lécek eltörnek a nagy csónakok alatt, s akkor ezek rázuhannak a fedélzetre, sõt talán a kötélzet egy részét is elszakítják. Mikor aztán huszonöt üres paraffinos hordó is elszabadult, amelyek le voltak kötözve
48
a fedélzeten, igazán kezdett kellemetlen lenni a dolog. A hordók ugyanis lassanként megteltek vízzel, s ekkor pokoli táncot kezdtek járni a födélzeten; még rosszabb lett, amikor végül a gerendák, deszkák s a tartalékárbocok is táncra kerekedtek, úgyhogy minden pillanatban valami katasztrófától lehetett félni. Engem a legnagyobb mértékben elfogott a tengeribetegség, amint a hajóhídon álltam, s irtózatosan el voltam keseredve, mert felváltva hol a tenger isteneinek áldoztam, hol pedig a legnagyobb aggodalom emésztett, részint a csónakok, részint a legénység miatt, amely a hajó elején nagy erõfeszítéssel igyekezett lekötözni és menteni, ami lekötözhetõ és menthetõ volt. Gyakran, amikor egy-egy hatalmasabb hullám keresztülcsapott a hajón, nem láttam egyebet, mint a tajtékzó hullámokat, amelyek majdnem színültig megtöltötték a hajót – a hullámok tetején deszkák, gerendák, üres hordók s jobbra-balra csapdosó kezek-lábak látszottak. Itt földhöz vágott a zöldes hullám egy embert, hogy csakúgy habzott körülötte a víz, amott egy másik fürgén ugrándozott a deszkák és gerendák között, amelyek szinte elvágták a lábait... Annyi bizonyos, hogy valamennyien bõrig áztak.
Juell, a szakács a "Grand Hotel"-ben aludt; így hívtuk az egyik nagy csónakot. A boldogtalan arra ébredt fel, hogy úgy morajlik alatta a tenger, mint a Niagara-zuhatag. Ijedten ugrott ki és szaladt kajütje ajtaja felé, dühösen kiabálva: "Itt már nem biztos az ember élete; jobb, ha megmentjük ezt a néhány rongyot!" – s mindjárt hóna alá is kapta kis batyuját. Azzal elõresietett, hogy biztos helyre vigye matrózládáját, mely vígan úszkált a sós vízben a hajó elején; a szakács húzta-vonszolta magával a ládát hátrafelé, mialatt egyik hullám a másik után paskolta. Egyszer a "Fram"-nak egész eleje a víz alá bukott, úgyhogy a hullám egész hosszában végigsöpörte. Ijedten láttam, hogy a hátulsó horgony láncában megkapaszkodik egy ember s a lesikló hullám már-már magával viszi; ez ismét Juell volt, de szerencsére nem történt semmi baja.
Csak nagy üggyel-bajjal tudtuk holminkat biztos helyre vinni. A szép paraffinos hordókat mind be kellett hánynunk
49
a tengerbe; egyik pompás gerendánk a másik után tûnt el ugyan ezen az úton, s én elszoruló szívvel néztem, amint elvesznek a távolban. A födélzetre rakott többi holmit, ami még megmenthetõ volt, nagy erõfeszítéssel cipeltük le a fedélközre, ahol egymás tetejére hánytuk. Azt hiszem, az egész expedíció részvényei nagyon alacsonyan álltak ebben a pillanatban. És egyszerre, amikor éppen legkritikusabbak voltak a pillanatok, csónakot pillantottunk meg a ködön keresztül. Ki volt feszítve minden vitorlája, s oly nyugodtan, biztosan és könnyedén ringott a vízen, mintha semmi se történt volna. Szinte bosszantó volt nézni, s önkéntelenül is a bolygó hollandi s egyéb ördöngös históriák jutottak eszembe.
A konyhában roppant szerencsétlenség történt. Mogstad bement s látta, hogy az egész falat vérvörös foltok piszkolják be. Rögtön Nordahlhoz szaladt azzal a hírrel, hogy Juell alighanem fejbelõtte magát, mert bizonyára kétségbeejtette a roppant hõség, amely miatt mindjárt az elsõ pillanattól fogva panaszkodott. Véres revolver-dráma a "Fram" fedélzetén! ... A közelebbi vizsgálatnál azonban kiderült, hogy a "vér" az egyik csokoládés dobozból származik, amely feldûlt a szekrényben. Mivel az idõ ködös volt, nem mertünk közel menni a parthoz; kifelé kormányoztunk a nyílt tengerre, míg végre reggel felé szertefoszlott a köd, s a révkalauz Farssund és Hummerduss közelében megpillantotta a szárazföldet. Egyenesen a Lister-fjord felé kormányoztunk, hogy onnan majd jobban tájékozódhatunk a ködben; de mivel közben megjavult az idõ, tovább mentünk. Csak délután, erõsen párás, esõre hajló idõben és csípõs szélben fordultunk be Ekerssundba s vetettünk horgonyt a Hovland-öbölben, ahol révkalauzunk, Hovland lakott.
Másnap reggel megerõsítettük a csónakokat s a többi, fedélzetén lévõ tárgyakat is, hogy a hullámverés ne tehessen kárt bennük. A "Fram" azonban sokkal inkább túl volt terhelve, semhogy jól tarthatta volna magát a tengeren: de ezen sajnos most már nem segíthettünk. Mindenre, amit a hajó vitt, feltétlenül szükségünk volt; ha az összes terhet, ami a hajó üregében és fedélzetén van, sikerül jól rendbe hoznunk
50
és megkötnünk, akkor a hullámok nem sokat árthatnak nekünk, akármilyen viharosra fordul is az idõ. Mert azt tudtuk, hogy maga a hajó és a kötélzet megdacol a legvadabb viharral is.
Június utolsó napján késõ este volt már, amikor Kvarven mellett megfordultunk s a sötéten ránk boruló éjszakában Bergen felé kormányoztunk. Másnap reggel (július 1-jén) pompás napsütéses verõfényben feküdt elõttem a kikötõ, amikor a fedélzetre értem. Igazi nyári ünnep volt: Ulriken, Flöjen és Lövstaken hegységei valósággal csillogtak és ragyogtak a reájuk esõ napsugarakban. Régi emlékek ébredtek fel bennem e gyönyörû kép láttára: valóban csodálatos, áldott hely ez a régi kikötõváros. Este felolvasást kellett tartanom, amelyrõl azonban fél órával elkéstem. Amikor ugyanis öltözködni kezdtem, hogy indulhassak, egész csomó számlát hoztak: s ha nem akartam úgy távozni innen, mint fizetésképtelen ember, akkor nyomban át kellett vizsgálnom a számadásokat, hogy fizethessek, – a közönségnek pedig várakoznia kellett. Sokkal rosszabb volt ennél, hogy a szalon tele volt az örökös utazó-csõcselékkel Mialatt öltözködtem, hallottam, hogy kabinom ajtaja elõtt egész csomó angol táborozott, akik mind "shake hands with the doctor", – kezet akartak fogni a doktorral. Az egyik angol miss, – ahogy ezt késõbb titkáromtól hallottam, aki megfigyelte õket, – még a szelelõlikon át is belesett kabinomba. De alighanem megijedt attól, amit látott, mert a titkárom beszélte, hogy nagyon hamar visszarántotta a fejét és elfintorította az orrát. Általában, bárhol jelentünk is meg, mindenütt olyanok voltunk, mint a fenevadak a cirkuszban. A kíváncsiak úgy jártak körülöttünk, úgy nézegettek be kabinjainkba, mint ahogy a medvéket és oroszlánokat nézegetik a ketrecekben, s eközben oly hangosan diskuráltak, hogy hallanunk kellett, akár akartuk, akár nem s igen gyakran fülünk hallatára kritizálták még hozzánk tartozóink arcképeit is, amelyek a falakon függtek.
Amint felöltöztem, óvatosan kinyitottam kabinom ajtaját, s néhány hatalmas ugrással felrohantam a fedélzetre a szájtátók mellett, akik izgatottan kiabálták egymásnak:
51
"There is he, there is he!" – Itt van, itt van! – s az egész társaság egymást lökdösve dobogott utánam. Csakhogy én egy szempillantás alatt kint voltam a hajóból, s mire õk felértek a fedélzetre, a kocsim már befordult az utcasarkon. Este nyolc órakor, a felolvasás után, nagy vacsora volt; sokat és szépen beszéltek, jó ételek és italok voltak, nagyon csinosak voltak a hölgyek, és így mulattunk kivilágos kivirradtig zene és tánc mellett.
Másnap délelõtt (július 2-án) tizenegy órakor – éppen vasárnap volt – számos barátunkkal együtt, akik velünk akartak jönni egy darabig, elindultunk a fjordon keresztül észak felé. Gyönyörûszép, felejthetetlen nyári nap volt. A Herlö-fjordban, ahol a szûk torkolat kiszélesedik a nyílt tenger felé, búcsúztak el tõlünk barátaink és szálltak csónakjaikba. Kalapjukat és zsebkendõjüket lengetve távoztak tõlünk és sokáig láttuk még õket, a kikötõ vontatógõzösével együtt, mely sûrû füstfelhõket okádott a tükörként ragyogó tenger színén. Elõttünk hullámzott a verõfényben úszó tenger s a messze távolban látszott a lapos Mangerland, amelyre búsan emlékeztem vissza, mert hosszú évekkel ezelõtt sokáig gyarapítottam rajta természetrajzi ismereteimet. Itt élt Norvégiának egyik legnagyobb természetbúvára, Sars Mihály, mint egyszerû lelkipásztor, s a világ zajától távol csinálta nagyszerû felfedezéseit; s ugyancsak itt tettem én is az elsõ tapogatózó lépéseket a természettudományok keskeny és rögös ösvényén.
Az este csodaszép volt. Észak felé a leáldozó nap vöröses verõfénye, mögöttünk a holdnak fényes, kerek tányérja a hegyek fölött. Elõttünk Alden és Kinn, mint valami tündérország, emelkedett ki a tengerbõl. Bármily fáradt voltam is, mégsem tudtam rászánni magamat, hogy lemenjek aludni: minden érzékemmel élveztem ezt a csodaszép esti képet, mely egészen lenyûgözött és fogva tartott a fedélzeten. Olyan volt ez a csendes nyugalom, mint a balzsam a nap fáradalmai s az emberekkel való bosszankodás izgalmai után. Így mentünk elõre, többnyire szép idõben, ritkábban ködben és esõben, szigetek és tengerszorosok között a norvég
52
partok mentén észak felé. Micsoda pompás vidék! Szeretném tudni, van-e az egész világon még egy oly gyönyörû tájék, oly csodaszép tenger, mint ez. Felejthetetlenek a hûvös reggeli órák, amikor a természet felébred szendergésébõl, amikor ezüstösen ragyogó ködfátyol övezi a hegyek derekát, melyeknek csúcsai, mint tengerbõl a szigetek, nyúlnak fel belõle a magasba. Aztán következett a verõfényes nap, szerteûzte a ködöt s ragyogó csillogással árasztotta el a magas hegyek hóval borított gerinceit. S amikor este leszállt a nap s az alkonyat halványpirosságába belészövõdött a hold ezüstös fénye: a hegységek és a szigetek úgy libegtek a tenger színe fölött, káprázatos párázatban, mint valami tündérálom, amelybõl oly keserves a felébredés. Itt-ott pirostetejû, fehér házikók látszanak ki a zöld lombozatból, amely csaknem teljesen eltakarja õket. És ezek a békés, csábító otthonok a zöldellõ szigetek ölén ismét felkeltik lelkemben a múlt emlékeit, a magam boldogságának eltemetett vágyait. Lehetnek, akik vállukat vonogatják, ha a természet szépségeirõl hallanak: pedig mégis nagyszerû, kincset érõ dolog, ha valamely népnek szép a hazája, még ha egyébként szegény is. És sohasem éreztem ezt tisztábban és világosabban, mint abban a pillanatban, mikor el kellett hagynom.
Hellyel-közzel elhallatszott hozzánk az éljenzés a partról: hol egy csomó gyermek, hol egy csomó meglett ember köszöntött bennünket; de többnyire csak bámuló parasztok voltak, akik sokáig néztek a sajátságos hajó után és eltûnõdtek rejtélyes céljain. És a jachtokban meg a regatta-csónakokban nõk és férfiak ülnek, vörös ingben, mely szinte lobogva ég a rátûzõ nap fényében; abbahagyják az evezést, hogy annál többet láthassanak és jobban bámulhassanak. A városokból, amelyek mellett elhaladunk, gõzösök jönnek, tele emberekkel és zenével, énekkel, sõt ágyúlövésekkel is köszöntenek bennünket. A nagy turistagõzösök zászlókkal és díszlövésekkel üdvözölnek, éppen úgy, mint a jachtok. Nyomasztó érzés, hogy ily tisztelettel és hódolattal adóznak már most is, még mielõtt bármit is tettem volna. Egy régi közmondás azt tartja:
53
Nyugtával dicsérd a napot; az asszonyt, ha már porrá lett:
A kardot, ha kipróbáltad; a jeget, hogyha elbír;
A sört, ha megittad; a lányt, ha férjhez ment.
A legmeghatóbb volt az az érdeklõdés és tisztelet, amellyel a szegény halászok és parasztok fogadtak bennünket. Ezen magam is gyakran elcsodálkoztam: megéreztem, hogy szinte lázas feszültséggel követnek bennünket. Emlékszem, hogy egy napon, kissé északra Helgelandtól egy éltesebb nõ állt valami puszta szikla-kiugráson és integetett.
– Szeretném tudni, hogy nekünk integet-e? – kérdeztem a révkalauztól, aki mellettem állt; – úgy látszik, hogy egészen felénk fordul.
– Hát persze, hogy nekünk integet – felelte a révkalauz.
De honnan tudhatta meg, hogy kik vagyunk, – kételkedtem én: – s egyáltalában hogyan tudhat rólunk valamit?
– Ó, itt már mindenki ismeri a "Fram"-ot, s még a legkisebb kunyhóban is tudják, hogy hová indul, – felelte a révkalauz. – Teljesen nyugodt lehet, hogy várni is fogják, és pedig szorongva várják, valameddig csak vissza nem tér.
S ez a gondolat még jobban kidomborította lelkemben azt, hogy mily nagy felelõsséggel járó vállalkozásra szántam el magamat, ha már az egész nép velünk érez... Csak aztán ne kudarc és csalódás legyen vége a nagy erõfeszítésnek, amelyre mindnyájan el voltunk készülve. Mert ez rettentõ lenne, nemcsak reánk, hanem a nemzetre nézve is!
Mivel az idõ drága volt, nem mentem Trondheimig, mint ahogy eredetileg terveztük, hanem csak Bejanig, ahol Sverdruppal kellett találkoznunk. Itt szállt hajónkra Brögger professzor is, aki Tromsõig akart elkísérni bennünket. Ugyanitt kapott orvosunk három "roppant nagy ládát" is mindenféle orvossággal. Innen aztán észak felé mentünk tovább, mindenütt a pompás partvidék mentén. Néhol ki is kötöttünk útközben és szárított halat vettünk fel a kutyák számára. Elhaladtunk Torghatten, Hesztmandõ, Lovunden és Threnen
54
mellett, míg kint, a messze tengeren a Lofoti-szigeteket láttuk. Egyik partrészlet szebb és vadregényesebb volt, mint a másik. Igazi tündérvilág ez, ahol a szirteknek óriási méretei mintha mesebeli gigászokra emlékeztetnének, akik hajdan itt laktak. És szinte sajnáltuk, hogy oly gyorsan siklik tova hajónk a partok mentén, mert nem gyönyörködhettünk bennük eléggé. Július 12-én érkeztünk Tromsõbe, ahol szenet vettünk föl s emellett számos szükséges holmit szereztünk, ami még hiányzott felszerelésünkhöz: prémes lapp-bundákat, rénszarvasbõrbõl készült cipõket, bélelt botosokat, mustárt, szárított rénszarvashúst, stb.; minderrõl Mack ügyvéd, expedíciónk fáradhatatlan barátja gondoskodott.
Tromsõben nagyon hideg volt a fogadtatás: heves északnyugati vihar támadt esõvel és hóval, úgyhogy másnap reggel a hegyek, szántóföldek és háztetõk mind hóval voltak borítva. Ezeknél kellemetlenebb és zordabb júliusi napokat soha életemben nem értem. Tromsõ lakosai azt állították, hogy õk maguk sem emlékeznek ilyen rideg júliusra. Ezt azonban talán inkább csak azért mondták, mert féltek, hogy a város rossz hírbe jut; mert az olyan városban, ahol Szent János napján síversenyeket rendeznek, mindenre el lehet készülve az ember. Ugyancsak Tromsõben még egy új tagot is fogadtam az expedícióba. Bernt Bendsen volt ez, hatalmas, tagbaszakadt fickó, akit egyelõre csak a Jugor-szorosig fogadtam fel, de aztán megtartottam az egész utazásra, s ezt nem is bántam meg; mert nagyon derék, használható legény volt, s örökké vidám kedélyével, tréfás ötleteivel nagyon sok jó órát szerzett az expedíciónak.
Kétnapi tartózkodás után ismét tovább indultunk. A Nord-foktól vagy Magerõtõl keletre július 16-án éjjel oly viharosan hullámzott a tenger, s annyi víz csapott fel a fedélzetre, hogy bemenekültünk a Kjölle-fjordba, hogy a "Fram" rakományát még egyszer rendbe hozzuk és egyensúlyozzuk, ami úgy történt, hogy a szenet egészen hátrahordtuk a hajó farába. Két teljes napig tartott ez a munka s ekkor már nagyobb bizalommal indultunk el Novaja Zemlja felé. Eleinte az járt az eszemben, hogy Vardõben még veszek fel szénrako-
55
mányt; mivel azonban a "Fram" már különben is nagyon meg volt terhelve, s az "Uránia" jacht a Jugor-szorosban várt reánk a kõszénrakománnyal, legokosabbnak tartottuk, ha beérjük azzal, ami már a hajón van, mert számítanunk kellett arra, hogy a Fehér-tengerben s a Barents-tengerben rossz idõt kapunk.
Este tíz órakor húztuk fel a horgonyt, s másnap este érkeztünk Vardõbe, ahol nagyszerû fogadtatásban volt részünk. Teljes zenekar a rakodóparton, a fjord tele csónakokkal, az összes hajók zászlódíszben és mindenfelõl díszlövések. Ahogy mondták, már tegnap este óta vártak bennünket, sõt még Vadsõbõl is jöttek emberek, hogy meglássanak. Ez alkalommal gyûjtést is rendeztek, hogy az "Északi sark" nevû városi bandának nagydobot vehessenek. Mielõtt Norvégiától végleg elbúcsúztunk, nagyszerû lakomát rendeztek tiszteletünkre, melyen a beszédnek és pezsgõnek valóságos özöne folyt. A legutolsó munka, amit még el kellett végeznünk a "Fram"-on, az volt, hogy megtisztítottuk a kagylóktól és vízinövényektõl, hogy lehetõleg gyorsan járjon. Ezt a munkát búvárok végezték, akiket az ottani révhivatal kapitánya legnagyobb készséggel bocsátott rendelkezésünkre. De magunk is rászorultunk egy utolsó "civilizált" tisztogatásra, mielõtt jövendõ "vad" életünk elkezdõdik. A városi fürdõ igazi kis erõsség volt. Maga a fürdõhelyiség alacsony és körös-körül padok vannak benne. Mialatt az ember ezeken hever, a forró gõz valósággal megfõzi, mert középen egyre tódul be a gõz, amelyet úgy csinálnak, hogy a pokolhoz hasonló fürdõkemencében izzó köveket állandóan vízzel öntözik. Bent a fürdõben pedig fiatal leányok nyírfakefével dörzsölik a fürdõzõket, aztán alaposan megmasszírozzák, megmossák és megtörülik. Az egész fürdõ éppen olyan kellemes, mint aminõ egészséges: s nem lehet tudni, hogy az öreg Mohamed atya nem efféle berendezésre gondolt-e a paradicsomában?