HARMADIK FEJEZET
Búcsú NorvégiátólSajátságos hangulatban ültem az utolsó éjszakán, s leveleket és sürgönyöket írtam. Már elbúcsúztunk derék révkalauzunktól, Hägensen Jánostól, aki Bergentől idáig kalauzolt bennünket. Most már csak az expedíciónak tizenhárom tagja és titkárom, Christofersen volt a hajón, aki elkísért bennünket idáig, s velünk akart utazni egészen a Jugor-szorosig. Körülöttem csendes volt minden, csak a toll sercegett a papiroson, amint az utolsó istenhozzádot írtam barátaimnak. A legénység mind a fedélköz alatt volt és mélyen aludt. Végre megírtam az utolsó táviratot is. Titkáromat kiküldtem a partra a levelekkel és táviratokkal. Mire visszatért, már reggeli három óra volt, (július 21-én) s ekkor felköltöttem Sverdrupot néhány társával együtt. Felhúztuk a horgonyt s a hajnal csendjében elhagytuk Vardő kikötőjét.
A város még mélyen aludt. Minden oly csendes és szép volt körös-körül. Csak a kikötőben hallatszott a már ébredező munkának zaja s egyes gőzösök kürtjének búgása. Az egyik halászbárka kerek ablakán kidugta fejét egy álmos halász és utánunk bámult; kint a vámőrök kutterjén már ily kora hajnalban is horgászott egy finánc. Éppen ez volt a kedvező hangulat, hogy Norvégiától végkép búcsút vegyünk. Ó, mily elringatóan csendes, szelíd és enyhe volt ez a hajnal! Valósággal felüdítette a lelket s a megnyugvás édes balzsama öntötte el szívemet, hogy nem hallottam a férfiak fülsértő lármáját, az éljenzést s az ágyúlövések dörgését. A kikötőben horgonyzó hajók árbocai, a háztetők és kémények éles körvonalakban rajzolódtak le a világoskék ág hátterére, amely-
57
nek alja keleten már szürkülni kezdett. Majd hirtelen felbukott a nap izzó korongja a tenger párás felszínéről s mosolyogva világította meg a partot, amelynek barna, kopár, vihar-verte sziklái azért mégis szépek voltak, amint meleg fénnyel öntötték el a kelő nap sugarai. Itt-ott apró házacskákat és csónakokat láttunk a távoli szemhatáron – s azokon túl terült el egész Norvégia...
Mialatt a "Fram" lassan siklott kifelé a tengerre, távoli célunk felé, én fent álltam a hajóhídon s néztem, hogyan tűnik el lassan a szárazföld az ég szegélye alatt. Vajon mi minden történik addig, míg ismét meglátom ezeket a partokat felbukkanni a tengerből?
A köd csakhamar ráborult a tengerre és mindent eltakart.
És ettől fogva ködben, mindig csak ködben haladtunk tovább, négy napon át szakadatlanul. Amint azonban július 25-én reggel ismét a fedélzetre léptem: megint kitisztult az idő. Körös-körül ismét kék volt a világ: a nap felhőtlen kék égen ragyogott s csillogó kék tenger ringatta hajónkat. Ismét pompás volt az idő: ismét jó volt embernek lenni s élvezni a véghetetlen tenger csendes nyugalmát.
Még délelőtt megpillantottuk a dunnaludak földjét, Novaja Zemlját, amerre felé tartottunk. Felhoztuk a fedélzetre a puskákat meg a töltéseket, s már előre örültünk a jó libapecsenyének s egyéb vadnak. De mikor már egészen közel voltunk a szigethez, hirtelen sűrű nehéz köd hömpölygött délkelet felől a szemhatárra és mindent eltakart. A világ ismét eltűnt szemünk elől. Ebben a ködben nem volt tanácsos közel iparkodni a szárazföldhöz. Kelet felé fordultunk tehát s egyenesen a Jugor-szoros felé tartottunk; de a szembefújó szél csakhamar arra kényszerített, hogy keresztben lavírozzunk, s ekképpen barangoltunk pár napig a sűrű ködben. A Jeges-tengeri ködök hihetetlenül szívósak és tartósak. Ha egyszer ránk nehezedik ez a szürke, ólmos köpönyeg, mely mindent eltakar és valósággal börtönbe zár testet-lelket: akkor ugyancsak nagy akaraterőre van szükségünk, hogy a hideg és nedves ölelés agyon ne szorítson bennünket. Sűrű
58
köd és mindenfelé sűrű köd, valamerre csak tekintünk; ráfekszik a kötélzetre, onnét meg kövér cseppekben hull a fedélzetre. Lassan áteszi magát a ruhán, úgyhogy a szó szoros értelmében bőrig ázunk; ránehezedik minden érzékünkre s a kedélyünkre is, úgyhogy mindent szürkének, sötétnek látunk magunk körül.
Július 27-én, amikor a köd még mindig körülfogott bennünket, váratlanul jéggel találkoztunk estefelé, persze, csak egész kis darabon, amelyen könnyen keresztülvágtunk: ez azonban mégsem jelentett jót. Az éjszaka folyamán már több jéggel találkoztunk; széles sávban terült el előttünk, de ezen is könnyen átvergődtünk. Másnap reggel azonban azzal a kellemetlen hírrel ébresztettek fel, hogy nehéz, régi jég van előttünk; ez megfontolandó, azazhogy súlyos körülmény volt; mert ha a nehézségek a jéggel már most megkezdődnek, akkor valóban szomorúak a jövendő kilátásai. Ezek azonban mind oly meglepetések, aminőkkel a Jeges-tenger gyakran kedveskedik. Egy szempillantás alatt felöltöztem s aztán szaladtam fel a magas árbockosárba.
A köd kissé megritkult, de valameddig a szem ellátott, mindenütt jég zajlott körülöttünk. Vastag, meglehetősen tömör úszó jég volt, de nem állt össze, hanem az egyes jégtáblák között mindenütt voltak nyílt utak és csatornák; nem maradt más hátra, mint hogy jelszavunk szerint "előre!" (Fram) menjünk. Jó darabig volt is nyílt utunk; lassanként azonban egyre sűrűbb lett a jég s imitt-amott nehéz jégdarabok zárták el az utat. Sűrűbb lett a köd is, úgyhogy már semmiféle utat sem láthattunk.
Nehéz jégben és sűrű ködben nem okos dolog utazni. Sohasem tudhatjuk, hogy merre megyünk, hová jutunk és könnyen megeshetik, hogy a hajó rászalad valami jégtáblára. Meg kellett tehát állnunk és várnunk; a köd és a jég azonban egyre sűrűbb lett. Közben hol éledt, hol csökkent a reményünk; legtöbbször azonban nagyon is alacsonyan állt.
Az a körülmény, hogy már ezeken a vizeken, ahol ebben az évszakban rend szerint teljesen jégmentes a tenger, ily sok jeget találtunk, semmi jóval se biztatott. Már Tromsőben és
59
Vardőben is rossz híreket kaptunk. Beszélték, hogy a Fehér-tenger csak röviddel előbb nyílt meg; egy vitorlásnak, amely megkísértette, hogy elérje a Jugor-szorost, vissza kellett fordulnia a jég miatt.
Szorongva gondoltunk a Káriai-tengerre: hát ott ugyan mi vár reánk? Az "Urániának", amely kőszenet vitt számunkra, szintén meggyűlhetett a baja ezzel a jéggel; bizonyos, hogy nem tudott keresztülvergődni rajta, hacsak messzebb délre, az orosz partok mentén nem talált jégmentes vizet.
Éppen, amikor kilátásaink a legrosszabbak voltak, s már-már azon voltunk, hogy visszavonuljunk az egyre sűrűbb és tömöttebb jég elől, – jött Sverdrup azzal az örömhírrel, hogy a köd ritkul, s előttünk kelet felé, a jég túlsó oldalán már látszik a szabad tenger. Miután még néhány óráig küszködtünk a nehéz és hatalmas jégtáblák között, végre csakugyan átvergődtünk rajtuk és ismét sík vízre értünk.
Már itt, első összecsapásunknál a jéggel, világos volt előttünk, mily kitűnő jégjáró hajó a "Fram". Királyi élvezet volt a sűrű jégben való kormányzása. Valósággal oly könnyen fordult, mintha olajos kerekeken járna; nem volt oly keskeny csatorna, nem volt oly tekervényes út a jégrögök között, amelybe be ne tudott volna furakodni. Igaz, hogy a kormányosnak roppant terhes ez a mulatság. Folyton forgatnia kell a kereket hol jobbra, hol balra, akárcsak a rokka kerekét. A "Fram" azonban megérzi a kerék legcsekélyebb fordulását s valósággal hajlékony kígyóként kanyarog a jégtáblák között; meg sem érinti őket, ha elég széles köztük a csatorna, hogy elférhet benne. Ahol pedig a csatorna megszűkül vagy vége szakad, ott egyenesen nekimegy orrával a jégnek, s vagy maga alá buktatja, vagy pedig széttöri. És milyen erős! Ha teljes gőzzel törtet is előre a jégben, alig venni észre, hogy erőlködik: szinte meg se remeg a hatalmas lökésektől.
Vasárnap, július 29-én, ismét kelet felé fordultunk a Jugor-szoros felé s oly gyorsan haladtunk, ahogy csak lehetett gőz és vitorla segítségével. Előttünk feküdt a nyílt tenger; gyönyörű szép idő volt, kedvező széllel. Másnap eljutot-
60
tunk a Dolgoi- vagy Langöja-sziget déli oldalára, ahonnan kezdve északnak kellett kormányoznunk. A sziget északi oldalán aztán ismét keletnek fordultunk. Itt, amikor felmentem az árbockosárba, több kisebb-nagyobb szigetet láttam, amelyek nincsenek megjelölve a térképen; valamennyi kissé keletre fekszik Langöjától.
Most már körülbelül bizonyosak voltunk abban, hogy az "Uránia" nem tudott keresztülvergődni a jégen. Amint délután a szalonban ültünk s éppen erről beszélgettünk, valaki lekiáltott a fedélzetről, hogy a jacht feltűnt a szemhatáron. Ennek nagyon megörültünk: de az örömünk nem sokáig tartott. Mert a következő pillanatban megláttuk, hogy a hajó árbocának tetején hordó van; ez tehát halászjacht volt. S alig hogy megpillantott bennünket, hirtelen elkanyarodott dél felé, – meglehet: attól való féltében, hogy orosz hadihajó, vagy talán még ennél is rosszabbak vagyunk. Mivel egyáltalában nem érdekelt bennünket, nyugodtan elhagytuk menni az útján. Késő délután közeledtünk a Jugor-szoroshoz. Egyre vizsgáltuk a szemhatárt, hogy nem látunk-e szárazföldet, de szárazföldnek nyoma sem volt. Egyik óra múlt a másik után s a "Fram" meglehetős gyorsan haladt, de szárazföldet még mindig nem láttunk. Tudtuk ugyan, hogy a partok laposak s nem látszanak el messzire: de mégis különös volt, hogy semmi nyomuk se látszott.
Egyszerre csak mégis, mint a víz fölött halványan lebegő elmosódott árnyékot, megpillantjuk Waigáll-szigetet. És, ahogy közeledünk feléje, egyre jobban kiemelkednek az alacsony, sziklás partok, melyek közt nemsokára kanyarogva siklik tova a hajónk. És most keresni kezdtük Habarovát. A tengerszoros északi részén valami jelet pillantottunk meg, vörös lobogót hosszú zászlónyélen; bizonyos, hogy Habarova e mögött fekszik. Arrafelé tartottunk tehát s csakhamar meg is pillantottunk egy nagy raktárházat, amelyet Szibirjakov épített ide. A víz azonban oly sekély volt, hogy nem vethettünk előtte horgonyt, hanem óvatosan továbbhaladtunk.
Most csónak indult el a partról s lassan közeledett felénk. Amikor hajónkhoz ért, magas, erőteljes, világossárga szakállas
61
férfi kúszott föl belőle a födélzetre s barátságosan mosolyogva köszönt. Trontheim Ivanovics Sándor volt, akit egész csomó sajátságos alak követett: hatalmas, tagbaszakadt férfiak, bozontos bajjal, bajusszal és szakállal, talpig érő, rénszarvasbőrből készült köpönyegben; ugyancsak rénszarvasbőrből való prémes süveget viseltek, mely alól barátságosan vigyorgott széles, jóindulatú ábrázatuk. Igazi ős-viking típusok voltak, abból a mesés korszakból, mikor Norvégia vakmerő kalandorai valóságos lélekvesztőkön rótták az Atlanti-óceán úttalan sivatagját, s e kóborlásaik közben, Kolumbusz előtt több száz évvel még Amerikát is fölfedezték. Ezek az orosz kereskedők látták el a bennszülött szamojédeket pálinkával, amelyért cserébe fókabőrt, medvebőrt s más egyéb efféle értéket kaptak.
Trontheim elmondta, hogy a Jugor-szoros most jégmentes, és ő már régóta vár bennünket; a szamojédek azt mondják, hogy a Káriai-tengerben sincs jég, ez a híradás azonban nem megbízható. Az Urániának mindeddig színét se látták, ellenben a kutyafalka teljesen rendben van. Trontheim összesen negyvenet vásárolt, ezekből azonban hat elpusztult, de a többi 34 kitűnő egészségben volt, s idehallottuk ugatásukat a partról. Este aztán, vacsora után, kimentünk sétálni s csakhamar egész Habarova lakossága minket bámult. A szegényes kis telepen nem sok látnivaló volt; két templom, az egyik a régi, a másik az új vallás számára, s egy elhagyatott kolostor, melynek hat szerzetes lakója, a szamojédek állítása szerint, skorbutban halt meg. Aztán megnéztük a kutyákat; ezek gyönyörű állatok voltak, s irtózatos ugatással, vonítással fogadtak bennünket. Voltak köztük tiszta fehér, hosszúszőrű szibériai farkas-agarak, mások ismét vörösek voltak s rövid szőrükkel rókához hasonlítottak. Éppen etették őket, s jól mulattunk azon, hogy mily mohón falták és kapdosták el egymás elől az eleven halakat.
Mindjárt kis is próbáltuk a derék állatokat. Trontheim kiválasztott tizet s befogta őket egy szamojéd-szánba. Még jóformán föl se ültem a szánra, amikor egy idegen kutya tévedt a közelünkbe. A mi fogatunknak csak ez kellett! Vad ugatással és rémes üvöltéssel rohantak rá a tolakodóra s pár pillanat múlva szinte patakokban folyt a vér. A szerencsétlen áldozat
62
keservesen vonított, oroszok és szamojédok őrült kiabálással siettek a segítségére, mialatt Trontheim bottal verte le róla a mi kutyáinkat, de még így is csak nehezen tudták kiszabadítani szegény kutyát a halál torkából. Végre, mikor a csetepaténak vége lett, a tíz kutya megindult, mihelyt Trontheim hangosan rájuk szólt: – "Prr, prr!"... És most magam is tapasztalhattam, hogy nem mese az, amit ezeknek a derék állatoknak az erejéről és kitartásáról beszélnek. Mint a szélvész, ragadták magukkal a könnyű szánt, és sehogy se akartak megállni még akkor se, mikor Trontheim és én torkunk szakadtából kiabáltunk rájuk: – "Szassz, szassz!"... Kis híja volt, hogy bele nem nyargaltak velünk a tengerbe, de én mégis nagyon meg voltam elégedve a kísérlet eredményével s most már bíztam a téli expedíció sikerében is.
Augusztus elsején nagy ünnep volt Habarovában, Szent Illés napja. Közelről-távolról összesereglettek a szamojédok rénszarvas fogataikon, hogy megüljék ezt az ünnepet, illetőleg hogy templomba menjenek, s aztán a sárgaföldig leigyák magukat. Én már kora reggel kint voltam a városban, mert vizet akartam a hajóra hordatni, s már ekkor láttam, hogy a nők nagy pompában és tarkán kiöltözve, sokráncú szoknyában, a hajukban szalagokkal ott sürögnek-forognak a templom előtt. Majd egy öreg szamojéd meg egy csinos, fiatal leány lesoványodott, girhes rénszarvast vezetett elő: ez volt a templomnak szánt áldozat. Aztán a pap, teljes egyházi ornátusban, két rubelért elvégezte az istentiszteletet, amelyet azonban én nem vártam végig, mert fojtogató bűz töltötte be a templomot. Délután pedig megkezdődött az ivás és a mulatság, melynek az volt a fénypontja, hogy az ittas szamojédok örült nyargalást vittek véghez rénszarvas-fogataikkal, s ha kibuktak is a szánból, föl se vették, hanem úgy hurcoltatták magukat tovább a földön, árkon-bokron keresztül!
Estére kelve az egész falu holtrészeg volt és aludni tért. Másnap oly csöndes volt a vidék, mint nyári éjszakán a temető. És ekkor, mivel az Urániának sehol nyoma se volt, elhatároztam, hogy nem várok tovább. Kőszenünk volt elég, a szél pedig már néhány nap óta dél felől fújt, s a jégtörmeléket bizonyára
63
fölfelé hajtotta a Káriai-tengerben; meg kellett hát ragadnunk a kedvező alkalmat, hogy jégmentes vízben juthassunk el, hacsak lehet, az új-szibériai partokig. Elhatároztam tehát, hogy útra kelünk, de előbb még el kellett intéznem valamit. Este, vacsora után ünnepélyesen föltűztem Oszkár király arany érdemkeresztjét a derék Trontheim széles mellére; és a viharedzett férfi bozontos arcát a hála és a boldogság könnyei szántották végig erre a kitüntetésre. Aztán mindenki lázasan fogott hozzá a levélíráshoz, és az utolsó leveleket Trontheim vitte el a "Fram" födélzetéről, mikor elbúcsúzott tőlünk.
Trontheim távozásával elszakadt az utolsó vékony fonál is, amely még hazánkhoz és családunkhoz fűzött bennünket. Most már teljesen egyedül voltunk a ködtengerben. Mától fogva, egészen addig, míg csak vissza nem térünk, aligha adhatunk hírt magunkról, hogy szerencsével jártunk-e, vagy belepusztultunk a nagy vállalkozásba. S mennyit kell addig aggódniuk az otthon levőknek, akik minden reggel új aggodalmakkal kelnek s minden este a régi bánattal térnek nyugalomra!...