NEGYEDIK FEJEZET
A káriai tengeren keresztül

Az augusztus 4-éről 5-ére virradó éjszakán pontban éjfélkor indultunk el. A petróleummotoros bárka járt elöl, s oly sűrű volt a köd, hogy gyakran nem is láttuk a "Fram"-ot, amely közvetlenül mögöttünk jött; Scott-Hansen folyton mérte a vizet, mert félő volt, hogy a zátonyos fenéken fönnakad a hajó. Én magam a bárka hátuljában álltam a kormánynál, s a gépre ügyeltem. Amikor egyszer a gép hirtelen megállt, petróleumot akartam bele önteni, hogy ismét megindítsam s ekkor oly baleset ért, amely könnyen végzetessé válhatott volna rám nézve. Egy hullámcsapás ugyanis hirtelen oldalt billentette a bárkát, a petróleum kiloccsant és rögtön tüzet fogott. Mivel a csónak fenekén már különben is volt kifolyt petróleum, egy szempillantás alatt lángtengerben állt az egész hátsó része, sőt meggyulladtak a ruháim is, amelyek szintén át voltak itatva petróleummal. Előre kellett szaladnom, s a helyzet ekkor nagyon kritikus volt, mert egy nagy olajos hordó, mely színültig tele volt, szintén lángra lobbant. Miután égő ruháimat eloltottam, visszafutottam a bárka hátuljára, s mindenek előtt az olajoshordót fordítottam bele a tengerbe; abban a pillanatban körös-körül vakító lánggal égett a víz, de én is össze-vissza égettem a kezemet. Ezzel azonban nem törődtem, csak lázasan mertem vizet a tengerből, hogy eloltsam a bárkában lobogó tüzet. Ez néhány perc alatt sikerült is, de képzelem, mennyire meg lehettek ijedve a "Fram"-on, amelynek födélzetéről csak az égbe csapkodó lángokat látták! Már készen is voltak a kötelekkel és mentőövekkel, hogy lehajítsák nekünk, ha nem tudnók megfékezni a tüzet.
65
Csakhamar kiértünk a Jugor-szorosból, de aztán tovább nem is mehettünk. A jég oly tömör volt előttünk, hogy nem mertünk nekivágni a Káriai-tengernek. Horgonyon vesztegeltünk még augusztus 7-én is, amikor csónakon két jól megtermett szamojéd látogatott meg bennünket. Étellel-itallal jóltartottuk s még dohánnyal is bőségesen megajándékoztuk őket – ők voltak az utolsó emberek, akikkel találkoztunk. Ezután még csaknem egy hétig vesztegeltünk a Jalmar-félsziget mellett s több ízben ki is mentem a partra, hogy szétnézzek rajta; de nagyon sivár, egyhangú, alig hullámos vidék ez, még csak vad se igen van rajta. Nagy messzeségben láttunk három embert, de ezek rögtön kereket oldottak, mihelyt megpillantottak bennünket. Végre vasárnap, augusztus 13-án, nekivágtunk a Káriai-tengernek, melyet a déli szél úgy megtisztított a jégtől, hogy teljesen tiszta volt a tükre, ameddig csak a szem ellátott. Ez a kényelmes állapot azonban csak két napig tartott, mert mihelyt a szél kelet felől kezdett fújni, rögtön megjelentek az úszó jéghegyek a szemhatáron s az út ekkor már nem volt oly sima és tiszta. Mivel pedig úgyszólván szél ellen is mentünk, a legénységnek is tömérdek baja volt a vitorlák örökös forgatásával. Majd ismét változott az idő s egy hétre indulásunk után, augusztus 20-án, ugyancsak vasárnap gyönyörű szép, verőfényes időben, csaknem teljes szélcsöndben horgonyt vetettük a Kjellmann-szigetek előtt. Ezektől északra találtunk egy nagy szigetet, amelyet később Rénszarvas-szigetnek neveztünk el, s mialatt a "Fram" gőzkazánját vízzel megtöltöttük, néhányan kimentünk a szigetre vadászni. Mialatt készülődtünk, hogy csónakba szálljunk, a kormányos lekiáltott az árbockosárból, hogy rénszarvasok legelnek a parton. Erre mindenki velünk akart jönni, s a kormányos, aki szintén lemászott az árbocról, valósággal lázban égett. Gyorsan kieveztünk a partra, s fölérve az első dombra, meg is pillantottunk több rénszarvast, amint tőlünk délre a völgyben legeltek. Mivel azonban a szél tőlünk fújt az állatok felé, nem közelíthettük meg őket egyenesen, mert megszimatoltak volna, hanem három csapatra osztva igyekeztünk be-
66
keríteni őket. Ez azonban nem volt könnyű dolog, mert a sík és egyenes földön sehol se volt födözet, amely mögött észrevétlenül meg lehetett volna bújni. Hosszú csatárláncra oszolva, hason másztunk az állatok felé lépésről lépésre, s mivel a talaj nedves volt, bőrig átázott rajtam a ruha. De föl se vettem ezt a kellemetlenséget, makacs kitartással kúsztam egyre közelebb a rénszarvasokhoz, s végre mégis lőtávolságra jutottam hozzájuk. Ekkor azonban, amint célzásra emeltem puskámat, már oly sötét volt, hogy nem láttam a legyet a puskacső végén, úgyhogy nem lőhettem.
Ekkor csatlakozott hozzám Sverdrup. Most már ketten voltunk s közös haditervet eszeltünk ki, hogy egyikünk jobbról, másikunk balról nekifutunk a hattagú csordának, s aki hamarább közel ér hozzá, az lő rá. Megvártam, míg Sverdrup kellő távolságra lopózott s aztán hirtelen fölugrottam. Lélekszakadva rohantam az állatok felé, szikláról-sziklára ugorva, s még ma is csodálom, hogy ki nem törtem a nyakamat. De aztán megtörtént a baleset; a lábam megcsúszott, úgyhogy hanyatt-homlok lebuktam a völgybe. Most azonban fölébredt bennem a ragadozó vadászszenvedély; mintha semmi se történt volna, ismét talpra ugrottam s még örültebb gyorsasággal rohantam. Végre elérkezett a kellő pillanat; magas sziklán állva célba vettem a vezető bakot – a lövés eldördült s a szegény állat szétzúzott farral roskadt össze. A többi öt a dörrenéstől és tőlem megriadva lóhalálában elnyargalt; de mikor a vezető bak fekve maradt, mind az öt visszafutott hozzá és szorongva szaglászta körül. Most közéjük durrantott Sverdrup is, mire az egyik nőstény panaszos bőgéssel rogyott le. Mint a szélvész, rohantam a megsebesült bakhoz, hogy megadjam neki a kegyelemlövést. A szegény állat fájdalmas, könyörgő szemekkel nézett rám, mialatt fölemeltem puskámat; de még mielőtt lőhettem volna, hirtelen fölugrott, s mintha semmi baja nem lett volna, szélsebesen elnyargalt.
Annyira biztos voltam a lövésemben, hogy szinte nem is céloztam – s természetesen elhibáztam az állatot. A szegény bak óriási szökésekkel menekült a tenger felé, s már-már azt hittem, hogy a tengerbe zuhan, amikor egy utolsó
67
lövéssel végre szerencsésen megöltem. Ekkor Sverdrup után néztem, aki ezalatt szintén végzett a másik rénszarvassal. A lövések zajára odajött hozzánk Hendriksen és Johansen is: ők nem messze tőlünk egy jegesmedvét lőttek. Elmentünk, hogy megnézzük ezt a zsákmányt is, és nemsokára meg is pillantottunk egy jókora fehér tömeget az egyik halom csúcsán. Hendriksen azt erősítgette, hogy az nem az ő medvéjük, de én nem hittem neki, mert az állat semmi életjelt nem adott. Már csak húsz lépésnyire voltunk tőle s még mindig nem mozdult, – ekkor Hendriksen megállt és rálőtt. A holtnak hitt medve rémült hörgéssel ugrott föl és menekülni igyekezett, – de a következő lövés szíven találta és nyomban megölte.
Összeszedtük zsákmányunkat s nagy fáradsággal cipeltük motoros csónakunkra. Közben heves szél támadt, s az erős hullámverésben csak nagy erőfeszítéssel tudtunk följutni a födélzetre; de ott aztán volt öröm, mikor meglátták a pompás prédát, mi pedig együtt élveztük a dicséretet és az elismerést a forró teával s a jó vacsorával. Másnap reggelig úgy aludtam, mint a tej; de amikor kitekintettem az ablakon, nagyon meglepett az elém táruló kép; egyetlen éjszakán télire fordult az idő s vastag hótakaró borította a partokat. Sietnünk kellett tehát, hogy minél előbb keresztülvergődjünk ezek közt a szigetek és zátonyok közt, mert igazán szomorú lenne, a sorsunk, ha itt rekednénk. Elindultunk tehát augusztus 24-én, s több napig lavíroztunk keresztül-kasul Ázsiának északi partjain, minden nevezetesebb esemény nélkül. Maradtunk a Nordenskjöld-sziget mellett, amelynek partjain és jéghegyein sok fókát láttunk, s mivel édesvíz-készletünket úgyis ki kellett egészítenünk, elhatároztuk, hogy addig kimegyünk a partra fókát vadászni.
Ez a kirándulás azonban balesettel végződött. Amint ugyanis be akartunk emelni a csónakba egy elejtett fókát, a Csónak megbillent, s én, aki hátul álltam, fejtetőre a vízbe buktam. Ez ugyan még nem lett volna nagy baj; sokkal nagyobb baj volt, hogy ugyanekkor vízbe pottyant legjobb puskám is, egy duplacsöves expressz-fegyver. Hendriksen és
68
Bentsen, akik eveztek, odavoltak bánatukban a veszteség miatt; s mivel a víz itt csak tíz méter volt, sehogy sem akartak belenyugodni abba, hogy a drága puskát a tenger fenekén hagyják. Visszaeveztünk tehát a hajóhoz és hoztunk mindenféle szerszámot, kötelet, hogy kihalásszuk a drága puskát. Órák hosszáig kerestük a puskát, de hiába. Mialatt ezzel vesződtünk, folyton zavart bennünket egy ravasz pofájú, öreg szakállas fóka, mely állandóan körülöttünk cirkált, bukdácsolt, s hol itt, hol ott ütötte föl a fejét, egyre közelebb hozzánk, mintha csak azt akarta volna kiszimatolni, hogy mit is csinálunk ily késő éjjel a tengerben. Végre meguntam ezt az arcátlanságot, s mivel különben is dühös voltam az elveszett puska miatt, úgy fejbelőttem a fókát, hogy menten alámerült és föl se bukott többé. Hanem azért a puskát még se találtuk meg.
Másnap és a következő héten lassan haladtunk fölfelé a Tajmir-szorosban, mert az erős jégzajlás minduntalan elzárta az utunkat. Így értük meg szeptember 6-át, a házasságom évfordulóját, s ezen a napon azzal a babonás hittel ébredtem föl, hogy valami szerencsés változás ér bennünket. És csakugyan, az eddig viharos, zajló tenger lecsillapodott, a többé-kevésbé heves szél elállt s délutánra pompás, verőfényes idő lett. Ez nagy szerencse volt, csak az volt a kérdés, hogy tartós lesz-e a napos, meleg idő, mert ettől függött, hogy el tudunk-e jutni a Cseljuszkin-fokig, s hogy szabad, jégmentes lesz-e az a tengerszoros, amely innen északnak vezet?
Amikor szeptember 9-én fölmásztam az árbockosárba. láttam, hogy a tenger észak felé szabad a partvonal mentén, s mint hosszú, keskeny csatorna kanyarog északnak. Abban a reményben, hogy ez a csatorna elvezethet a nyílt tengerre, azonnal parancsot adtam, hogy fűtsék be a gépet. A barométer ugyan nagyon alacsony volt, sőt a szél is egyre hevesebb lökésekben támadt föl, de mégse mulaszthattam el a kedvező alkalmat az előretörés megkísértésére, noha Sverdrup azt tanácsolta, hogy maradjunk, ahol vagyunk, s várjunk jobb időre. Én azonban nem hallgattam rá, hanem kifeszíttettem a vitorlákat s azzal a szilárd elhatározással indultam el, hogy
69
most kell elérnünk a Cseljuszkin-fokot, akármi történik is!
A "Fram" még sohase tett ilyen utat; a sebessége nyolc tengeri mérföld volt óránként. Mintha maga a hajó is tudta volna, hogy miről van szó, szinte röpült a csöndes vízen. Nemsokára teljesen keresztülvágta magát a zajló jégen, s ekkor egészen szabad tengerbe jutottunk, amely mindvégig szegélyezte a partot, valameddig a szem látott. Egyik földnyelv mellett a másik után haladtunk el, új fjordok és új szigetek váltották föl egymást utunkban, s a messzelátón át csakhamar föltünedezett néhány magasabb hegységnek a körvonala; ezek közül valamelyik lesz a Cseljuszkin-fok, amelyet meg kell kerülnünk. De csak másnap reggel, amikor a nap fölbukott a keleti szemhatáron, érkeztünk oda ahhoz a hegyfokhoz, amelyet a legészakibb földnyelvnek tartottunk. Egészen közel vitorláztunk a parthoz, fölhúztuk a nemzeti lobogókat s három ágyúlövéssel köszöntöttük az óvilág legészakibb pontját.
A legénység mind a szalonban gyülekezett, s ott jó szivarokkal traktáltam meg. Gyümölcsnedvvel éltettük Cseljuszkint, majd megszólalt a harmónium, mialatt én ismét fölmásztam az árbockosárba, hogy még egy utolsó pillantást vessek a tengerre. Örömmel állapítottam meg, hogy ameddig csak elláttam észak felé, mindenütt nyílt volt az út, sőt a szigetek mögött is nyílt víznek kellett lennie, mert nagyon sötétkék volt az ég; holott, ha jég borítja a tengert, akkor a fölötte boltozó ég színe ólomszürke lett volna.
Most hát elégedetten folytattuk utunkat s a legjobbat reméltük. Szeptember 12-én hat óra tájban Hendriksen azzal a hírrel vert föl álmomból, hogy nem messze tőlünk több rozmár heverész egy jégmezőn. Rögtön talpra ugrottam. Gyönyörű hajnal volt, s a csöndes időben nagyon jól lehetett hallani a rozmárok prüszkölését. A part felőli oldalon heverésztek sűrűn egymás mellett egy jégmezőn s mögöttük kékesen tornyosultak a hegyek. Miután a szigonyokat megélesítettük s vállra vetettük a puskát is, Hendriksen, Juell meg én vonultunk ki a vadászatra. Gyönge szél fújdogált dél felől, ezért mi északnak eveztünk, hogy szél ellen kerüljünk közel
70
az állatokhoz. Az őrségen álló rozmár időnként fölemelte otromba fejét, aztán lomhán visszaejtette, amint körülnézett a vidéken. Minket azonban nem vett észre s így csakhamar oly közel értünk a prédához, hogy nagyon nesztelenül és óvatosan kellett eveznünk. Voltaképpen csak Juell evezett, míg Hendriksen jobb kezében dobásra készen tartotta a szigonyt, én pedig fölhúzott puskával álltam mögötte.
Mihelyt az őrtálló rozmár fölemelte fejét, hogy széttekintsen, Juell, a szakács, azonnal abbahagyta az evezést, és csak aztán folytatta ismét, amikor az őr megint lebocsátotta fejét. A rozmárok sűrűn hevertek egymás mellett, apraja-nagyja összevissza. Egyik-másik nőstény időnként legyezgette magát az úszójával, s aztán megint csöndesen, mozdulatlanul hevert a hátán vagy az oldalán. Mi pedig egyre óvatosabban közeledtünk hozzájuk, s amint a csónak orra gyöngén beleütődött a jégmezőbe, Hendriksen elhajította a szigonyt. A gyilkos acél süvöltve szelte a levegőt, de Hendriksen magasra célzott, a szigony visszapattant a rozmár kemény bőréről s táncolva siklott tova az állatok hátán.
Most hirtelen megelevenedett a lomha társaság. Tíz-tizenkét utálatos rozmár-pofa meredt ránk néhány pillanatig, aztán az óriási hústömegek hihetetlen gyorsasággal hömpölyögni kezdtek a jéghegy széle felé, ahol mi voltunk, s közben hangosan ugattak. Határozottan impozáns jelenet volt. Rögtön arcomhoz emeltem a puskát és szinte célzás nélkül lőttem bele a legelöl járó rozmár utálatos pofájába; a hatalmas állat megtorpant s erejének végső megfeszítésével fejtetőre ugrott bele a vízbe. Most egy másodikat lőttem főbe; ez szintén összerogyott, de már csak nagynehezen tudott belegurulni a tengerbe, mely körös-körül forrott, tajtékzott, mint a csuporban alágyújtott víz. Ekkor már az egész társaság a vízbe vetette magát, – s mindez pár rövid másodperc alatt történt.
De csakhamar ismét fölbukkantak a vízből s körülfogták csónakunkat, – egyik pofa utálatosabb, mint a másik s egész csomó fiatal is a vének között. Egyenesen álltak a vízben, ugattak és vonítottak, hogy csak úgy harsogott bele a levegő; megfordultak a tengelyük körül, szuszogva, prüsz-
71
kölve lebuktak a víz alá, majd ismét nagy robajjal törtek föl, s minden pillanatban félhettünk, hogy valamelyik húskolosszus fölborítja csónakunkat, vagy pedig belekapaszkodik hatalmas agyaraival s úgy fordítja föl. Én tehát ismét kiválasztottam áldozatomat, egyik lövés a másik után dördült el, a tenger tajtékzó vizét vörösre festette a vér s egyik rozmár a másik után bukott víz alá. Hendriksen pedig készen állt a szigonnyal, s amint a halálosan megsebesült zsákmány vergődve kezdett elmerülni, rögtön belevágta szigonyát, s ennek kötelével partra vonszolta az agyonlőtt állatot. Miután ily módon négy rozmárt biztosítottunk, abba hagytuk a vadászatot, mert több húsra egyelőre nem is volt szükségünk. Közben odaérkezett a "Fram" is, s fölhúzta födélzetére az elejtett rozmárokat.
Lassanként közeledett a döntő pillanat, amikor el kellett válnia, hogy helyes-e az én teóriám, amelyen az egész expedíció sorsa és sikere nyugodott: hogy valamivel északra innen találunk-e észak felé tartó tengeri áramlatot? Szeptember 6-a óta állandóan kedvezett nekünk a szerencse, s 19-én már bizonyos volt, hogy a föltevésem helyes. Teljes két hétig vitorláztunk jégmentes tengeren, oly enyhe, kellemes időben, hogy még Svédországban is hidegebb van, pedig már az északi szélesség 78. foka körül jártunk! Sverdrup egész komolyan állítja, hogy ha így tart az idő, akkor még tél előtt elérhetjük a 80., sőt a 85. fokot is, az pedig teljesen bizonyos, hogy a sarkon jégmentes tengerre bukkanunk.
Sajnos, ez a föltevése és reménye nem vált be. Szeptember 20-án ugyanis heves lökésre ébredtem föl, amely majd kivetett ágyamból. Fölszaladtam a födélzetre – s a ködös hajnalban ott láttam hajónk orra előtt a végtelen jégmezőt, amely elzárta utunkat. Máról holnapra történt ez a kellemetlen változás, amely egyszerre keresztülhúzta minden számításunkat. Most már rabok voltunk, és bele kellett törődnünk, hogy itt töltjük a telet. Szeptember 22-én megkötöttük a hajót egy nagy jéghegyhez, és készültünk a telelésre. Szenet hordtunk föl a hajófenékből, előszedtük a téli ruhát, kitakarí-
72
tottuk a hajót, hogy amennyire lehet, tisztán maradjon egész télen át, mert a nagy hidegben nemigen tisztogathatunk majd. Szeptember 25-én már 7° Celsius volt a hideg, s a tenger egyre jobban befagyott körös-körül. A hajnali ködben egy jegesmedve látogatta meg a hajónkat, de aztán gyorsan elloholt, még mielőtt rálőhettünk volna.