HATODIK FEJEZET
Egyhangú élet a hajónCsütörtök, október 19. – Kora reggel megkíséreltem az első szánutazást a kutyákkal. Miután sikerült hat kutyát befognom egy szamojéd-szánba, ráültem a bakra s elkezdtem berregni a nyelvemmel: – "Pr-r-r-r, pr-r-r-r! – mire nagyon szépen neki is iramodtak a jégnek. De nemsokára valami jégtorlódáshoz értünk, amelyet meg kellett kerülniök. Alig hogy ez megtörtént, villámgyorsan nyargaltak ismét a hajó felé, amelytől nem lehetett őket eltéríteni. Mindig csak a hajó körül nyargalásztak, egyik halomtól a másikig. Hiába korbácsoltam őket, semmit se használt; akárhogy kiabáltam és káromkodtam, mindig csak visszatértek a "Fram"-hoz.
Ekkor leszálltam s lábaimat megfeszítve igyekeztem őket visszatartani; az eredmény az lett, hogy elrántottak, aztán megint hanyatt-homlok rohantak a hajó felé, én pedig henteregtem a földön, jégbuckától jégbuckához verődve, hogy minden csontom ropogott bele. Így folyt ez a játék jó darabig, míg végre a kutyák megunták, s azt gondolták, hogy változatosság kedvéért egyszer talán szót is fogadhatnának nekem. Ekkor aztán nagyszerűen vitték a szánt a sima jégmezőn, – szinte röpültek velem! Félóra múlva megállítottam a szánt, hogy kissé kifújhassák magukat, de amikor megmozdultam, hogy befelé hajtsam őket a jégmezőn, villámgyorsan megfordultak, megint csak arra, ahonnan jöttünk, a hajó felé!
Minden erőmmel húztam őket vissza a gyeplővel, megfeszítettem lábaimat a jégen, hogy megállásra bírjam őket, majd kegyetlenül csépeltem az ostorral, – de mindhiába:
91
a kutyák csak nyargaltak csökönyösen a maguk útján, s minél jobban vertem őket, annál gyorsabban vágtattak a "Fram" felé. A vége pedig az lett, hogy fölfordították a szánt s aztán a gyeplőnél fogva a jégen hurcoltak engem tova megállás nélkül, mialatt én egyik bukfencet a másik után vetettem a jégrögökön. Amint egy pillanatra megálltak, hirtelen elébük ugrottam s kegyetlen ostorcsapásokkal akartam őket rákényszeríteni, hogy visszaforduljanak. Ekkor azonban ahányan voltak, annyifelé ugrottak, és belekeveredtem az istrángokba, úgyhogy ismét elbuktam, mire a kutyák megint sebesen nyargalva iramodtak vissza a hajó felé.
Ez volt első kísérletem a kutyákkal, s az eredményre egyáltalában nem voltam büszke; sőt magamban egyenesen örültem, hogy senki se látta a csúfos kudarcot és nem nevethetett ki.
Szombat, október 21. – Ma egész nap a hajóban maradok, mert valami köszvényes fájdalom bánt, amit már néhány nap óta érzek a jobb oldalamban; az orvos megmasszírozott, de ezzel csak növelte fájdalmaimat. Vajon csakugyan olyan öreg vagyok-e már, vagy ez az egész fájdalom csak képzelődés? – Valósággal béna lettem; csak bicegni és sántikálni tudok, holott pár nappal ezelőtt akár versenyt is futottam volna társaimmal a jégen!
Megmérettem a tenger mélységét. 135 méter volt. Mérés közben megfigyeltük, hogy délnyugat felé haladunk. Nem értem ezt az állandó déli áramlást. Az utolsó időben nemigen volt szél, s bár ma kissé erősebb szél fúj déli irányban, ez még nem magyarázza meg a dolgot. Mi lehet hát az oka ennek az áramlásnak? Tanulmányaim, tapasztalataim és számításaim mind ellene mondanak a déli áramlás lehetőségének: – az áramlásnak észak felé kell tartania. Ha ez nem így lenne, hogyan magyarázhatnók meg azt a nagy, nyílt tengert, amelyet észak felé keresztülszeltünk? És azt az öblöt, amelynek végéig fölhajóztunk?... Ezeket csak az az északi áramlás hozhatta létre, amelynek hatását az én teóriám megállapította. De akárhogy van is, két dolog bizo-
92
nyos; az első az, hogy valahová mégis csak eljutunk, s a második az, hogy semmiképpen se mehetünk vissza azon az úton, amelyen jöttünk, hanem csakis előre mehetünk.
Szerda, október 25. – Tegnap éjjel rettentő jégtorlódást álltunk ki. Fölébredtem rá és éreztem, hogyan emeli föl, rázza meg és dönti oldalt a hajót, sőt hallottam a jég recsegését is, amint a reázuhanó "Fram" bordái alatt összetöredezett. Miután hallgattam egy darabig ezt a pokoli zenét, megint elaludtam azzal a jóleső érzéssel, hogy mégiscsak jó a "Fram" födélzetén lenni, biztonságban minden veszedelemtől. Mert az csak szörnyen kellemetlen lenne, ha minden jégtorlódásra riadtan kellene talpra ugranunk, hogy védjük az életünket, vagy pedig menekülnünk kellene batyuba kötött holminkkal, mint ahogy a "Tegethoff" legénységével történt! ... A "Fram" szilárd hajó, s nincs mit félnie a jégtorlódástól.
Most már nagyon korán alkonyodik. Valahányszor a napot nézzük, mindig alacsonyabban és alacsonyabban áll. Csakhamar végképp le fog tűnni a szemhatárról, s ránk borul a hosszú, téli éjszaka, melynek gyászos sötétségéből csak a tavasz vált meg bennünket ismét. De mit bánnám én az éjszakát, csak már jelentkeznék az áramlás, amely észak felé viszi a "Fram"-ot; a szél most már úgyis délnyugatról fújdogál.
Ma készült el végre az a szélmotor, amely a dinamógépet hajtva, elektromos világítással látja el a hajót. Mily nagyszerű találmány is a villamos világítás! És mily nagy hatása van a világosságnak az emberi kedélyre! Ma láttam ezt, amikor a vacsoránál először gyúltak ki a villanykörték, s ezen való örömünkben ugyancsak éltettük Dickson Oszkár urat, akinek bőkezűségéből az egész elektromos világítás kikerült. Vacsora után még fölmentünk a födélzetre, ahol oly világos volt, mint fényes nappal; csodaszépen sütött a holdvilág, ráadásul még az éjszaki fény is tündéri ragyogással tündöklött. És ebben a nagyszerű fényben, a temető csöndjéhez hasonló néma éjszakában halk suhogással forgott fejünk fölött a szélmotor négy szárnya, gyűjtvén az energiát
93
a villamos világításhoz. Megkapó ellentét: a fékezetlen őstermészet, a jégmezők sivatag birodalma, amelynek örök éjjelét a civilizáció hatalma világítja be! ...
Csütörtök, október 26. – Ma van a "Fram" születésnapja; éppen egy évvel ezelőtt bocsátottuk vízre, s ennek a szép ünnepnek emlékei kelnek életre mindnyájunk szívében.
A fenékmérésnél 100 méter mélynek találtuk a tengert. Most már elég gyorsan haladunk észak felé – "Egyenesen észak felé", ahogy Teder mondja – s valóban úgy látszik, hogy a helyzetünk teljesen jobbra fordult. Ezen való örömünkben kétszeres buzgalommal ültük meg a "Fram" vízrebocsátásának évfordulóját. Célbalövéssel kezdtük; aztán kitűnő, négyfogásos ebédet ettünk, s közben többször viharosan éltettük a "Fram"-ot. Ezen a napon meg volt engedve a dohányzás a szalonban, úgyhogy ebéd után is mind együtt maradhattunk. Ugyanígy történt vacsora után is, amikor mindenki sorsolással kapott valami emléket erre az ünnepre, amelyet a rendes kártyázás, dominózás és sakkozás fejezett be, kinek-kinek hajlandósága szerint.
Amikor egyedül maradtam, gondolataim önkéntelenül is végigsiklottak az elmúlt esztendőn, attól fogva, amikor feleségem mellett álltam az emelvényen s ő a pezsgősüveget a hajó orrához vágva, hangosan kiáltotta:
– Fram legyen a neved!
És szinte most is látni vélem, amint a nagy, hatalmas hajókolosszus lassan kezdett lefelé siklani e szavakra. Kezemben tartottam akkor a feleségem kezét, mindkettőnk szeme megtelt könnyel, s a torkunkat úgy szorongatta valami, hogy szólni se tudtunk... Sohase fogom elfeledni ezeket a szent pillanatokat, amikor egymás kezét fogva álltunk ottan s néztük a nagyszerű jelenetet. És most? ... Mi minden történt azóta! Az örök jégmező választ el bennünket, s esztendők vannak köztünk, mielőtt viszontláthatjuk egymást, ha ugyan Isten megérnem engedi, hogy innen kivergődjünk. S még akkor is: ki tudja, meddig tarthat ez a küszködés?!Ma végre ünnepélyesen elbúcsúztunk a naptól is. Délben
94
mutatta magát utolszor, de csak rövid félórára, a déli szemhatár peremén, mint laposra nyomott, vörösen izzó korong, amely azonban már nem melegített. Ma kezdődött el a téli éjszaka. Vajon mit hoz ez reánk? És hol leszünk, ha majd ismét fölkel a nap?... Ki tudná megmondani?! Szerencse, hogy a hold pótolja némileg az elvesztett napot; éjjel-nappal ott kering az égboltozaton s ragyogó fehér fénye ezüstös színpompával önti le a különben is fehér hómezőket.
Kedd, október 31. – A mai mérésekből kitűnik, hogy 3 perccel jutottunk feljebb észak felé a legutolsó mérések óta. Ez nagyon kevés; bizonyára olyan áramlatba kerültünk, amely lassan forog körben, s csak alig halad észak felé. Valami erős déli szél kellene, amely kihajtaná jégmezőnket ebből a meddő körforgásból, bele a sarki áramlás kellő közepébe; de megjön-e ez a déli szél és mikor? ...
Az emberek ma már evezőre is kaptak, hogy így hajtsuk a hajót északnak, már amennyire lehet. Munkájuk közben hirtelen vakító fény támadt, kékesfehér ragyogás, mintha az egész ég lángba borult volna. Johansen rögtön lerohant a szalonba, s jelentette, hogy sajátságos tűzgolyó szelte át az eget, s még most is láthatók a fehér fénysávok, amelyek futását jelzik. Fölsiettünk a födélzetre, s láttuk is a nagyszerű meteort, amint éppen lefutott a szemhatáron; ez volt a második nagy meteor, amelyet ezen a vidéken láttunk, s még letűnte után is sokáig fényárban izzott tőle a levegő.
Teder még délelőtt egy fehér rókát lőtt, egészen közel a hajóhoz. Egy idő óta gyakran találtunk rókanyomokat a hajó körül, sőt a múlt vasárnap Mogstad már a rókát is látta, amely bizonyára rendszeresen járt a környékre, hogy az elejtett medve belső részeit s ott hagyott hulladékait fölfalja. Nem sokkal aztán, hogy Teder elejtette az első rókát, megjelent egy második is, amely odajött, de megszimatolván holt pajtását, gyorsan elinalt megint.
Ma van Sverdrup születésnapja, s ezt, természetesen, vígan megültük. Ebéd előtt célba lövöldöztünk revolverekkel, s aztán fáradtan, kiéhezve ettük végig a nagyszerű lako-
95
mát. Ebéd után pedig versenyt futottunk a jégmezőn. Kimértük a pályát, két végpontján kitűztük a zászlókat, a szakács megsütötte a díjakat: finom kalácsokat, amelyek nagyság szerint elrendezve álltak közszemlén. Az izgatottság nagy volt, de nem tartott sokáig; a startnál ugyanis kiderült, hogy a legénység az utolsó napokban oly halálosan elfáradt, hogy nem hogy futni, hanem még ügetni se igen tudott. De azért a jutalmakat szétosztottuk, még pedig úgy, hogy Scott-Hansennek bekötöttük a szemét, s ő döntött, hogy kinek ítéli azt a kalácsot, amelyet éppen kezemben tartottam.
Szerda, november 8. – A vihar, amely az utolsó két napon át dühöngött, teljesen lecsöndesedett, s ma már alig van annyi szél, amennyi elég a motorszárnyak hajtására. Múlt éjszaka megkísértettük, hogy a kutyák a szabad ég alatt, a hómezőn aludjanak, s az eredmény az lett, hogy a marakodó bestiák megint darabokra tépték egyik pajtásukat. Ez a nap különben is elég szomorú volt; a mérésekből megállapítottuk, hogy az északi szél 77° 43' alatt vagyunk, – tehát annyira délen, amennyire még nem voltunk, mióta a jég körülfogott bennünket. S ez ellen nem tehetünk semmit, noha eléggé szomorú és kellemetlen dolog.
Ma ismét újhold van, tehát erősebb jégtorlódásra számíthatunk. A jég valóban mozog is, már szombaton kezdett hasadozni, s azóta napról-napra hangosabb, erősebb lett a rianás. A hasadékok meglehetősen szélesek, s a jég mozgása is egyre észrevehetőbb. Hajónk körül tegnap kezdődött a jégnyomás, ma éjjel pedig megrepedt a tábla, úgyhogy a "Fram" majdnem vízen úszik. S amint most itt ülök a csöndes téli éjszakában, fölnézegetve az égen pislogó csillagokra, az örök hó és jég temetői nyugalmában mintha titkos hangokat hallanék:
– Miért is indították el erre az útra? ...
Hogy miért? Hát tehettem-e másként, s megakaszthattam-e életem folyását, amely erre hajlott?.. A terveim mind füstbe mentek. A teóriámra fölépített kártyapalota, amelyet makacs önfejűséggel védelmeztem minden támadás és ellenvetés ellen, az északi szél első fuvallatára összeomlott,96
s a tények szégyenletesen csúffá tették minden reményemet... - De hát oly bizonyos voltam-e a dolgomban? Igen, én jóhiszeműen bíztam: de ez csak önámítás és elvakultság volt. És most?... Lemondjak-e teóriámról, elismerjem-e, hogy hibás? ... Az nem lehet; a szibériai úsztatott fa olyan bizonyosság, amelyet semmiféle álokoskodás meg nem semmisíthet. És, ha mégis hamis nyomon járnék: mi lenne akkor? Semmi más, csak csalódott remények szertefoszlott ködfátyola. Emberi tévedés, egyszerű gyarlóság és hibás számítás, ami napjában százszor is előfordul, habár talán kisebb méretekben is. Hiszen: még ha belepusztulnánk is ebbe a vállalkozásba, – az örökkévalóság körfutásán ez se változtatna; avagy megérzi-e a robogó vonat, ha egy apró bogárka kerül a kerekei alá?...
Vasárnap, november 19. – November 8-a óta teljesen egyformán, egyhangúan folyt az életünk. A szél állandóan délről fújt, csak ma változott meg és csapott át északnyugati irányba. Több ízben volt jégtorlódás, melynek robaját délkelet felől hallottuk. Egyébként azonban a jég, amely vastagon fogja körül hajónkat, meg se moccant; az utolsó rianás óta 3–6 méter vastag jégréteg képződött a "Fram" körül. Megfigyeléseim szerint a jég vastagsága az első napon, illetőleg éjszakán 8 centiméter, s a rákövetkező két éjszakán összesen 11 centiméter, vagyis az átlagos vastagodás annál kisebb, minél vastagabb már a jégtábla. Körülbelül két hét alatt 40 cm vastag jég képződik, mégpedig úgy, hogy az első három napon már 19 cm vastag a jég, míg a többi 21 cm képződésére 11 nap szükséges. Persze, ez az arány a hideg, illetőleg a fagy erősségének megfelelően változik s csakis így magyarázható, hogy később úgy megvastagodott alattunk a jég, hogy még akkor se értük el az alsó szélét, amikor 9 méter mélyre lefúrtunk benne; sőt ennél még sokkal vastagabb jégmezők is vannak.
Scott-Hansen kiszámította mai megfigyeléseinek eredményét, s azzal az örvendetes hírrel lepett meg bennünket, hogy november 8-a óta 44 perccel haladtunk följebb észak-
97
nak, kissé keleti irányban. Eszerint az északi sz. 78° 27' és a keleti hosszúság 139° 23' alatt volnánk; bár adná Isten, hogy ezentúl is ilyen arányban haladnánk! Akkor ugyan egyikünk se törődnék a hideggel, amelyet különben így se nagyon érzünk, mert a "Fram" nagyon barátságos és meleg fészek. Egyelőre még akár 5, akár 30 Celsius-fokot mutat is a hőmérő odakint a fagypont alatt, egyáltalában nem is fűtünk. A szellőztetés kitűnő, kivált mióta fölállítottuk a szélmotort, amely egyenesen a külső hideg levegőt hajtja keresztül a kabinokon. De mi azért nem fázunk s kényelmesen heverészünk a kellemes villamos fény mellett.
Eszemben jár egyre, hogy ki kellene dobatni a kályhát, amely csak helyet foglal és utunkban áll. Az a számításom, hogy a "Fram" külső falai megvédenek bennünket a hidegtől, teljesen bevált. Nem szenvedünk a nedvességtől sem. Egy-két helyen ugyan, kivált a négy személyre szánt alvókabinok zugaiban, meggyűlik és le is csöpög itt-ott a nedvesség, de ez semmi ahhoz képest, ami más hajókon tapasztalható; ha begyújtanánk a kályhába, rögtön vége is lenne. Ezt a csekély nedvességet tehát éppen olyan jól tűrjük, mint a hideget. E tekintetben az embereim bámulatosan edzettek. Bentsen például 30 fokos hidegben is csak ingben és nadrágban jár föl a fedélzetre, hogy megnézze a hőmérőt.
Hétfő, november 27. – A szél túlnyomóan délről fúj s csak kevéssé tér el keletnek. A külső hőmérsék 25–30 Celsius fok a fagypont alatt, a hajó belsejében pedig 11 fok. Több ízben szemembe tűnt már, hogy az északi fény sávjai követik a szél irányát, s ki akarván próbálni e megfigyelésem helyességét, csütörtökön reggel, amikor a szél még északkeletről fújt, azt jósoltam az északi fény csíkjainak állásából, hogy nemsokára délkeletről fog fújni, ami csakugyan meg is történt. Az utóbbi napokban általában sokkal kevesebb északi fényt láttunk, mint utazásunk kezdetén; de azért naponta volt északi fény, ha néha kevés is, ma ellenben ismét teljes pompájában ragyogott.
Az utóbbi időben többször voltak a holdnak gyűrűi,
98
mellékholdjai és egyéb feltűnő jelenségei. Mikor a hold olyan alacsonyan jár, hogy gyűrűje érinti a szemhatárt, ott, ahol a szemhatár a gyűrűt metszi, világos fénymező támad; hasonló fényfoltok keletkeznek ott is, ahol a hold függőleges tengelye metszi a szemhatárt; ezekben a ragyogó fényfoltokban gyakran láthatók a szivárvány színes ívei is. A szemhatárhoz legközelebb rendesen sárga volt a fény; valamivel följebb vörösbe, majd pedig kékbe ment át. Hasonló színeket lehetett megkülönböztetni a mellékholdakon is. Néha láttunk két nagy, közös központú gyűrűt, s azok mellett négy mellékhold ragyogott. Tudvalevő, hogy ezeket a gyűrűket, mellékholdakat, sugárzó tengelyeket stb. a holdaknál is, éppen úgy, mint a napnál, a fény törése idézi elő.
Csütörtök, november 30. – A mérőón 170 méter mélységet mutatott és zsinegjének megfeszülése jelezte, hogy északkelet felé haladunk. Most már csaknem bizonyos, hogy állandóan északnak tartunk, s így mindnyájan tele vagyunk reménységgel. Hangulatom hasonlít az ingához, amely egyik helyzetből a másikba lendül; hiába igyekszem filozofikus nyugalommal felfogni az életet, – egy-egy zaklató aggodalom végigtáncol idegeimen, s akkor bizony fényes nappal is feketének látom sorsomat: hát még ebben az örökös éjszakában!
Ezerszer is elmondom magamban, hogy nem az én hibám, ha az expedíció nem éri el a célját; az a tudat, hogy teljesítettem kötelességemet, csak részben nyugtat meg, de korántsem vigasztal a kudarcért, amely akkor érhet, ha csakugyan elszámítottam magamat s a teóriám csütörtököt mond. Hiába csitítgatom lázongó idegeimet, hogy minden mindegy és hogy nem tehettem másként, mint ahogy cselekedtem; azért mégse tudok szabadulni a fájó szorongástól, valahányszor a szél kedvezőtlen irányba fordul. S ha rágondolok barátaimra, arra a sok naiv lélekre, akik bennem, képességeimben bízva, áldozatokat is hoztak, hogy merész álmaimat, vakmerő terveimet megvalósíthassam: úgy elszomorodom, hogy sírhatnék is bele, valahányszor kedvezőtlen körülmények azt
99
az aggodalmat keltik bennem, hogy ez a sok bizalom és áldozat mind fölösleges és hiábavaló volt. – Nem, nem... tiltakozik ilyenkor minden csepp vérem: nekünk győznünk kell, minden áron!
Kedd, december 5. – Ma van a leghidegebb nap, amelyet eddig értünk: 35,7° Celsius a fagypont alatt, fagyasztóan metsző délkeleti széllel. Megfigyeléseink szerint az északi szélesség 78° 50' alatt vagyunk, tehát 6 perccel északabbra, mint vasárnap voltunk, ami naponta 2 percnek felel meg. Délután pompás északi fényt láttunk, ragyogó fényhidat keletről nyugatnak, amely egész szélességében keresztülboltozta az eget. Estefelé Scott-Hansen, aki őrségen állt, lejött jelenteni, hogy oly nagyszerű északi fény tűnt fel, amelyhez foghatót még sohase láttunk. Mindnyájan felsiettünk a födélzetre, s valóban, szinte szent áhítattal bámultuk a csodás tűzijátékot. Az izzó fénytömeg sugáralakban szakadozott meg, sokszínű, sziporkázó fénykévékre, amelyek az egész égboltozatot elborították a szivárvány százféleképpen ragyogó színeivel. Egyes sugaruk vége sötétpiros volt, a közepe felé tündöklő zöldbe, majd a központban haragoskékbe ment át; más sugarak a sárga és zöld, a rózsaszín és ibolyakék színekben pompáztak, s a kaméleon varázsos gyorsaságával változtatták színüket, úgyhogy belekáprázott a szemünk, s néha pillanatokra elállt a lélegzetünk, mialatt a csodás színváltozásokat bámultuk; mintha gigászok, földöntúli varázslók rendeztek volna tűzijátékot a nagy Természet örökké izzó mágneses kohójában: – a szikrák és kilövellő lángoszlopok vakító fénykévéi egymást érték a sötét éjszakában. S ezt a természetfölötti csodát elnéztem volna órákig, ha a tagjaimon végigszaladó borzongás nem figyelmeztet, hogy harminc fokos hidegben melegebben kell öltözködni ... Dideregve mentem hát le kabinomba s tovább olvastam a "Framsjaa" hetilapot, amelyet a doktor szerkesztett – felelőtlenül s amelynek első száma éppen most jelent meg, tele a legbolondosabb ötletekkel a hajó életéből vett tréfás epizódokkal.
100
Kedd, december 12. – Ma reggel nagy sétát tettem délkelet felé. A jég arra is éppen olyan, mint a hajó körül: összetorlódott, magasba préselt jégtörmelék-halmok, amelyek közt lapos jégtáblák fekszenek.
Estefelé zajosan kezdtek csaholni a kutyák a födélzeten, mialatt mi a szalonban kártyáztunk. Mivel nem volt cipő a lábamon, azt mondtam, menjen föl más valaki s nézze meg, hogy mi történik. Mogstad föl is ment, de a lárma csak nem szűnt meg, sőt erősödött. Majd visszajött Mogstad, jelentette, hogy a kutyák mind fölkapaszkodtak e hajó korlátján s dühösen csaholnak bele az éjszakába észak felé. Bizonyos, hogy valami vadállat bujkál ott, – talán róka, mert ő is hallotta, amint fölszaladt, a sarki róka rekedt ugatását a távolban, bár nem egészen bizonyos a dologról. De igen nagy arcátlan róka lehetett, ha ennyire ki tudta hozni sodrukból a kutyákat!
Mivel a csaholás sehogy sem akart megszűnni, végül magam is fölmentem, Johansen kíséretében. Sokáig nézelődtünk a sötétben mindenfelé, legkivált amerre a kutyák ugattak, de nem láttunk semmit, ami mozgott volna. De azért egészen bizonyos volt, hogy valami mégis van ott, és szentül meg voltam győződve, hogy csakis medve lehet, mert különben nem ugattak volna ily szörnyen. Elbocsátottunk tehát néhány kutyát, azzal a szándékkal, hogy magunkkal visszük őket s elindulunk a medve fölkutatására; de ezek a nyomorult párák félnek a medvétől, nem merik megtámadni, – s mivel segítségük nélkül nem is remélhettük, hogy a koromsötétben megtaláljuk a medvét, hát inkább el se indultunk. Ha csakugyan medve ólálkodott a hajó körül, akkor bizonyos, hogy úgyis visszatér; mert ha olyan éhes, mint ebben az évszakban ezek a fenevadak rendesen, akkor nem fog messzire távozni a hajótól, amelynek födélzetén oly remek pecsenyére lehet kilátása.
Néhányszor összevertem karjaimat a mellemen és hátamon, hogy fölmelegedjem, s aztán lementem aludni, mialatt a kutyák tovább folytatták a dühös csaholást. Nordahl, akin az éjjeli őrzés sora volt többször fölment a födélzetre, de nem
101
tudta földeríteni a dühös csaholás okát. Én azonban, amint még olvasgattam ágyamban, szokatlan zörejt hallottam: mintha ládákat vonszolnának a födélzeten, – s hallottam olyan kaparást is, mint amikor a kutya ki akar menni a szobából és hevesen kaparja az ajtót. Rögtön "Kvik" jutott eszembe, akit a kártyaszobába zártunk be; átkiáltottam hát Nordahlnak a szalonba, hogy menjen csak föl a födélzetre, s nézze meg, mi lehet ez a furcsa zörej. Nordahl föl is ment, de nemsokára visszajött s jelentette, hogy nem lát semmit.
Nagyon nehezen tudtam elaludni s ezért sokáig ide-oda hánykolódtam ágyamban. Amikor Pederre került az őrség sora, meghagytam neki, hogy menjen föl és igazítsa meg a szellőztetőt, mert idebent már rossz volt a levegő. Peder hosszasabban volt a födélzeten, hogy több apró dolgát elvégezze, de ő se tudta okát adni a kutyák nagy nyugtalanságának, noha az ugatás még egyre tartott. Ekkor előre ment a hajó orrába, s észrevette, hogy három kutya hiányzik. Lejött ezt jelenteni, s akkor megnyugodtunk abban, hogy bizonyára ez lesz az oka a kutyák nagy nyugtalanságának. Ámbár különös volt, hogy az egyébként önző és közömbös kutyák éppen most ennyire szívükre veszik három társuknak eltűnését.
Szerda, december 13. – Még félálomban voltam, a fölébredés előtt, amikor ismét hallottam, hogy a kutyák egyre dühösebben ugatnak. És ez a fülsértő hangverseny nem szűnt meg a reggelizés egész ideje alatt se, s ahogy később hallottam, szakadatlanul folyt egész éjjel is. A reggeli után Mogstad és Peder fölment a födélzetre, hogy megetessék s kibocsássák a jégre az átkozott dögöket; de az a bizonyos három ekkor is hiányzott. Peder tehát visszajött és lámpást vitt magával, hogy megnézze, nem lát-e a közelben medvenyomokat; Jacobsen még utána kiáltott, hogy jobb lenne, ha puskát vinne, de Peder félvállról felelt vissza, hogy elég neki a lámpás is. Valamivel később, éppen amikor azt számítgattam, hogy mennyi petróleumunk is fogyott már el, és hogy elég lesz-e a még meglévő készlet, hirtelen lekiáltott valaki a födélzetről:
102
– Hozzatok hamar puskát!
Abban a szempillantásban a szalonban termettem, ahová éppen akkor tántorgott le Peder, lihegve és levegő után kapkodva:
– Puskát!... puskát! ...
A medve össze-vissza marta a szegény fiú oldalát! Hálát adtam Istennek, hogy nagyobb baj nem érte. Hirtelen fölkaptam egy puskát meg egy másikat, s azzal rohantunk föl, nyomunkban pedig a kormányos és a többiek. Nem volt nehéz eldönteni, hogy merre forduljunk, mert a partról zűrzavaros emberi hangokat hallottunk, a kutyák pedig mind azon a részen voltak a hajókorlát mellett és dühösen csaholtak. Gyorsan kihúztam a kócdugót a puskám csövéből elöl, s be akartam dugni a töltést a csőbe hátul, mivel láttam, hogy égetően sürgős a dolog, de ekkor vettem észre, hogy hátul is kóccal van bedugva a puskacső. Téptem, húztam kifelé a kócot, de csak nem jött, – Peder pedig torkaszakadtából kiabált:
- Lőjön már, az Istenért! Az enyém sehogy sem akar elsülni!
És hiába csattogott a kakasa: megint úgy bekente vazelinnal, hogy a ravasz csúszott és nem fogott, s minden lövése csütörtököt mondott, – mialatt a medve egész kényelmesen guggolt a hajó oldala mellett s jóízűen lakmározott egyik kutyánkon! Mellettem állt a kormányos, aki éppen úgy a kócdugóval vesződött, mint én, s végre is, megunván a meddő fáradságot, elhajította a puskát s valami szigonyt keresett a födélzeten, hogy azzal támadja meg a medvét. Mogstad, a negyedik, már kilőtte minden töltését s hangosan ordítozott, hogy valaki már lője agyon a medvét, de rögtön!Négy ember, s köztünk egyetlen egy se, aki lőni tudott volna, bár a medve oly közel volt hozzánk, hogy puskánk csövével is megvakarhattuk volna a hátát! Scott-Hansen volt az ötödik, aki a kártyaszoba ajtaján kotorászott, de kinyitni nem merte, mert odabent volt a gyerekágyas "Kvik" vacka, s féltette a kutyát, hogy meghűl, ha rányitja az ajtót. Végre előkerült Johansen – felköszöntötte a medvét egy golyóval, amelynek
103
mindjárt volt némi eredménye. A fenevad eleresztette a kutyát és dörmögni kezdett. Most egy második lövés villant föl, s a golyó ugyanott találta a medvét, ahol az első, – majd eldördült a harmadik lövés is, mire a fehér kutya, amely eddig a medve talpai alatt vergődött, hirtelen talpra ugrott és szélsebesen elnyargalt, míg az egész kutyafalka dühösen csaholva állta körül a medvét. S mivel a vadállat ismét mozogni látszott, eldördült a negyedik lövés is.
E pillanatban végre kijött a kócdugó az én puskámból is, mire még egy utolsó golyót röpítettem a medve koponyájába, hogy teljesen biztosak legyünk a haláláról. Ameddig a fenevad élt és mozgott, a kutyák csaholva tolongtak körülötte; most, hogy holtan, nyugodtan hevert, félénken húzódtak el tőle. Valószínűleg azt hitték, hogy ez megint valami új csel, amelytől jó lesz óvakodni. És ezt az egész szörnyű kavarodást egy apró, sovány, egyéves medve okozta!
A legénység rögtön megnyúzta a zsákmányt, én pedig elindultam északnyugati irányban, hogy megkeressem a még mindig hiányzó három kutyát. Még nem jutottam messzire, amikor láttam, hogy a velem levő kutyák egy észak felé vezető nyomot szimatolnak s arra akarnak menni. Nem sokkal aztán félni kezdtek, úgyhogy nem tudtam őket rávenni a továbbmenésre, azaz hogy mindannyi a hátam mögé sompolygott s csak úgy mert előre menni.
Én magam négykézláb másztam a rögös jégtorlódások közt; puskámat mindig lövésre készen tartva. Eközben azonban állandóan néztem előre is, noha a sötétben alig láttam tovább az orromnál; még a kutyákat is csak mint fekete foltokat bírtam kivenni, bár alig pár lépésnyire lődörögtek körülöttem. Minden pillanatban vártam, hogy egyszerre csak kibukkanik a jéghalmok közül valami fekete árnyék és rám veti magát, mert a kutyák egyre félénkebbek és óvatosabbak lettek; egyik-másik kezdett elmaradozni, de aztán, mintha szégyellték volna, hogy magamra hagyjanak a veszedelemben, kissé megemberelték magukat s lassan utánam cammogtak.
Mondhatom, nem volt kellemes a kaland; négykézláb mászva várni az orvul leselkedő medve támadását, igazán
104
nem lélekemelő dolog, mert ebben a helyzetben még lőni se igen lehet, de azért csak mentem előre. Nemsokára sima, lapos jégre értünk, s itt már láttam, hogy nagyon közel kell lennünk valamihez. És csakugyan: húsz-harminc lépésnyire megpillantottam a jégen valami sötétlő tömeget, ami könnyen lehetett állat is. Óvatosan odamentem hozzá és fölébe hajoltam: egyik kutyánk volt, a fekete "Johansen barátja", de nagyon szomorú állapotban és csonttá fagyva. S pár lépésnyire tőle hevert a második elveszett kutya, amely még csaknem érintetlen volt, s még nem is volt keményre fagyva, – csak fejét kezdte ki az éhes fenevad. Körös-körül pedig csupa vér volt a jég!
Körülnéztem minden irányban, de nem láttam semmit. A kutyák tisztes távolban álltak meg tőlem s vinnyogva szimatoltak abban az irányban, amerre kiszenvedett társaik hevertek. Nemsokára odaért néhány emberem s elvitte a szegény áldozatokat. Hoztak magukkal lámpást is, hogy követhessük a medvenyomokat, ha a megölt fiatal medve nem járt egyedül, hanem társai is voltak. Egyszerre csak, amint a jégtörmeléken mászkáltam, észrevettem valamit.
– Jer csak ide a lámpással, Bentsen! – kiáltottam hátra: – azt hiszem, itt nyomok vannak.Bentsen gyorsan hozzám szaladt, s a lámpa világánál megvizsgáltuk a hóban látható nyomokat; egész bizonyosan medvetalpnyomok voltak, de annak a kis medvének a nyomai, amelyet már megöltünk.
– Nézzétek csak: ez a dög egy kutyát vonszolt itt magával!
A lámpás világánál követhettük a vérrel befecskendezett nyomokat a jégtörmeléken át. Valamivel odébb megtaláltuk a harmadik megölt kutyát is, de semmi más nyomot nem láttuk azokon az aprókon kívül, amelyek, véleményünk szerint, csakis a már leterített medvétől származhattak."Johansen barátja" nagyon siralmas látvány volt lámpafénynél; a fenevad teljesen fölfalta egész hátsó testét, úgyhogy csak a mellkasa meg a gerince és néhány bordája maradt meg. Igazán kár, hogy ez a pompás kutya így pusztult
105
el. Csak egy hibája volt: szeszélyes természete. Különösen Johansent gyűlölte, s mihelyt meglátta, azonnal dühös ugatásra fakadt, vagy hörögve vicsorgatta rá a fogait; ezért is nevezték el "Johansen barátjának." És a derék Johansen most, hogy holtan látta a jégen "barátját", szomorúan csóválta a fejét és nagyot sóhajtott.
– Nos, Johansen, – kérdeztem tőle félig tréfásan, félig szomorúan: – örülsz-e, hogy meghalt a barátod?
– Nem én, – rázta fejét Johansen félkomolyan: – sőt inkább sajnálom.
– Ugyan ne mondd! És ugyan miért?
– Mert nem békültünk ki, mielőtt meghalt, – felelte Johansen elérzékenyedve.Még jó darabig keresgéltünk újabb medvenyomokat, de sikertelenül; hátunkra vettük tehát a megölt kutyákat s elindultunk hazafelé. Út közben aztán elmondattam Pederrel, hogy mi történt közte és a medve között.
– Hát kérem, – beszélte Peder Hendriksen – amikor odaértem a lámpással, észrevettünk néhány vércsöppet a hajó mellső korlátján; ez azonban még nem jelentett semmit, mert marakodás közben is elhullathatták az ebek. De amikor kint a jégen, a hajó alatt is láttuk a vércsöppeket, elindultunk nyugat felé s velünk jött az egész kutyafalka is, amely messzire elébünk vágott. Alig távoztunk egy kis darabra a hajótól, hirtelen-váratlan szörnyű kép tárult elénk. Hatalmas állat vált ki a sötét homályból s körülcsaholva az egész kutyafalkától egyenesen felénk rohant. Mihelyt láttuk, hogy medve, rögtön sarkon fordultunk s lélekszakadva nyargaltunk vissza, a hajó felé.
– Mogstadnak véletlenül lapp-csizmája volt, tehát jobban tudott futni, mint én; s mivel az utat is jobban ismerte, sokkal előbb ért a hajóra. Én csak lassabban futhattam a nehéz facipőkben, s a nagy zűrzavarban egyenest annak a nagy jégtörmelék-halomnak futottam, amely a hajó farához közel tornyosul. Mivel ott nem mehettem tovább, meg kellett fordulnom, s ekkor hátra világítottam a lámpással, hogy lássam: nem jön-e utánam a medve. Hát nem láttam a bestiát
106
sehol, s megkönnyebbülten futottam tovább, de már a következő pillanatban megcsúsztam a jégen s úgy hanyatt vágódtam, hogy még most is sajog belé a derekam. Persze, nyomban föltápászkodtam és rohantam megint a hajó felé, de amikor már egészen közel voltam hozzá, egyszerre csak látom, hogy jobb felől egyenesen nekem ront valami. Először azt gondoltam, hogy kutya – tetszik tudni, a sötétben nem valami jól lát az ember – de aztán már nem volt időm a találgatásra, hogy kutya-e vagy medve, mert a bestia rám ugrott és belemart a derekamba, közben pedig dühösen morgott.
– És ugyan mit gondoltál ekkor, Peder?
– Hogy mit gondoltam?... Hát azt gondoltam, hogy nekem ugyan befellegzett! És mit csinálhattam volna? Se puskám, se késem nem volt; fogtam hát a lámpást, és akkorát vágtam vele annak a dögnek a fejére, hogy darabokra tört...
– Micsoda?.. A medve feje?
– Ej, dehogy! A lámpás tört darabokra és messzire röpült a jégen.
– No, s aztán?
– Hát aztán, amikor fejbekólintottam, csak leguggolt a földre s úgy bámult reám. Mire pedig észbe kapott és megint föltápászkodott, én már elinaltam; nem tudom, hogy megint rám akart-e rohanni, vagy sem: annyi bizonyos, hogy ebben a pillanatban egy kutya tévedt arra s a medve ezt fogta üldözőbe, mialatt én fölmenekültem a hajóra.
– Hát aztán kiabáltál-e, Peder?
– Hogy kiabáltam-e? ... Bizony kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért!
Ez mindenesetre igaz volt: a szegény fiú úgy berekedt, hogy beszélni is alig tudott.
– És Mogstad hol bujkált egész idő alatt?
– Az még nem lett volna baj, hogy elinalt, – mondta Peder Hendriksen vállat vonva, – csak legalább akkor jött volna meg az esze, amikor a hajóra ért.
– Hogyhogy? – kérdeztem nevetve.107
– Hát úgy, hogy amikor a hajóra ért, ahelyett, hogy lármát csapott volna, csak leszaladt a puskájáért s azt hitte, hogy egymagában is el tudja intézni a dolgot. Persze, a puskája csütörtököt mondott, s a medvének ötször is elég ideje lett volna arra, hogy ott faljon föl engem a Mogstad orra előtt! ...
Amikor Peder az esetnek ezt a részét mesélte, már egészen ott voltunk a hajónál, és Mogstad is hallotta a megrovási kalandot. Persze nyomban tiltakozott, s kijelentette, hogy éppen abban a pillanatban ért a hajóhoz, amikor Peder "üvölteni" kezdett. Ő éppen fölugrott a korláton, de háromszor visszaesett, mielőtt a födélzetre fölkapaszkodhatott, s ekkor már éppen csak annyi ideje maradt, hogy beszaladhatott a puskájáért.
Mihelyt a medve otthagyta Pedert s a kutyák ellen fordult, csakhamar körülötte tombolt és csaholt az egész falka. A medve dühösen nekikugrott, s mindjárt maga alá rántott egyet közülük, de ekkor a falka dühe nem ismert határt, több kutya ráugrott a medve hátára s úgy tépte, marta, hogy kénytelen volt áldozatát eleresztve megfordulni és védekezni. Amikor leverte magáról támadóit, megint maga alá rántott egy kutyát, de ekkor ismét újra kezdődött a tánc, s a kutyák ismét elmarták zsákmányáról a medvét, közben pedig egyre menekültek előle s közeledtek a hajó felé. Közvetlenül a hajó fara alatt állt egy magányos kutya, alkalomra várva, hogy a födélzetre juthasson; most erre rohant rá a medve, s itt a hajó közvetlen közelében érte utol végzete a cudart.
Az eset mindenképpen nagyon szomorú és kellemetlen volt. Végtére is egyszerre veszítettünk el három kutyát, úgyhogy most már csak összesen 26 maradt. Ez az apró medve roppant veszedelmes, agyafúrt fickó volt: fölmászott a hajó farán, félretolta az útjában álló ládát, torkon ragadta a hozzá legközelebb eső kutyát s elnyargalt vele. És amikor a zsákmánnyal elverte első éhségét, megint visszajött és ismét elrabolt egy kutyát. Ha tűrtük volna, addig folytatja ezt a portyázást, míg az utolsó kutyát is föl nem falta. Akkor aztán valószínűleg bekopogtatott volna Juell mester, a szakács ajta-
108
ján. A szakácsról jut eszembe, hogy amikor lementem kabinomba, Juell mester megszólított:
– Majd meglátja, hogy "Kvik" még ma megellik; mert a mi hajónkon az már úgy van, hogy egyik esemény kergeti a másikat.S valóban, amint este a szalonban kártyáztunk, bejött Mogstad, a "kutyapecér", és jelentette, hogy az első kölyök már megvan; nem sokkal aztán jött a második, harmadik meg a többi. Ez legalább némi balzsam volt fájó sebeinkre, s mindnyájan elmentünk, hogy megnézzük "Kvik"-et, akinek a folyosón csináltunk jó meleg vackot egy magas ládában; a derék kutyának olyan meleg volt, hogy szinte izzadt [?! - a kutyák jellemzően nem izzadnak – NF]: így hát reméljük, hogy a kölykei megélnek, noha odakint harminc fokos csikorgó hideg van.
Ma este mintha egyikünknek se akarózott volna fegyvertelenül kimenni a jégre. Előszedtük tehát hosszú vadászkéseinket, amelyek a gyalogsági szuronyokhoz hasonlítanak, s én is az övembe dugtam egyet. Hogy őszinte legyek: sohase hittem volna, hogy ily északi vidéken még medvét találunk, s annál kevésbé gondoltam arra, hogy kirándulásaim alkalmával medve támadhatna meg. Hát Peder Hendriksen kalandja után megváltozott a véleményem, s azt gondoltam, hogy a lámpás helyett mégis csak jobb fegyver lesz a hosszú vadászkés. De azért Pedert sokáig ugrattuk még a lámpással s különösen azzal bosszantottuk, hogy oly szörnyen ordítozott.
– Hm, – felelgetett Peder csípősen: – nem is a medvére ordítoztam én, hanem a pajtásaimra, akik el akarták rólam zavarni a medvét, s ebbe a munkába úgy belezavarodtak, hogy hanyatt-homlok rohantak a hajó felé, noha éppen az ellenkező irányban voltam.
Csütörtök, december 14. – Nos, Mogstad – kérdeztem a reggelinél: – hány kutyakölykünk van már összesen?
– Mindössze öt van – felelte Mogstad elégedetten.109
De csakhamar visszajött és jelentette, hogy már legalább egy tucat van. Ez már igazán örvendetes kárpótlás volt a veszteségért! Hanem azért majdnem éppen úgy megörültünk annak a hírnek is, amikor Johansen lefutott jelenteni, hogy messze távolban a jégmezőről hallotta üvölteni egyik elveszett kutyánkat. Többen fölsiettek a födélzetre hallgatózni. Mindnyájan nagyon jól hallottuk a vonítást, csak úgy tetszett, mintha a kutya egy helyben ülne s kétségbeesésében üvöltene. Talán valamely rianás előtt állt, amely elzárta az útját s nem tudott keresztül jönni rajta. Blessing, amikor éjszaka őrségen volt, szintén hallotta a kutyát, de úgy vélte, hogy a hang már inkább délnyugatról jön. S amikor Peder reggeli után etetni akarta a kutyákat, hát ott volt a hajófarm alatt, kint a jégen, az elveszett kutya is, lesve az alkalmat, hogy a födélzetre jöhessen. Peder, persze, rögtön fölhozta és megetette; úgy evett, mint a farkas, mert ki volt éhezve, de egyébként semmi baja nem történt.
Estefelé bejött Peder és jelentette, hogy egész bizonyosan látott a hajó körül kóvályogni egy medvét, amely dühösen kapargált a jégen; és nemcsak ő, hanem Petersen is hallotta, amint a medve kaparta a megfagyott havat. Rögtön fölkaptam puskámat s a födélzetre siettem, ahol már együtt volt az egész legénység a hajó farán s szemeit kimeresztve bámult a jégmezőre. Két kutyát azonnal elbocsátottunk s elindultunk abban az irányban, amerre a medvét sejtettük. Ám a koromsötét éjszakában nem láttunk semmit, úgyhogy rövid félóra múlva eredménytelenül tértünk vissza a hajóra.
Péntek, december 15. – Megnéztem a derék "Kvik" kölykeit. Összesen tizenhárom volt; sajátságos játéka a véletlennek: tizenhárom kölyket ellett december tizenharmadikán, s a hajó személyzete is összesen tizenhárom ember volt! Ötöt kénytelenek voltunk elpusztítani a kölykökből, és csak nyolcat hagytunk meg; ennél többet nem tudott volna fölnevelni és szoptatni az anya. De azért mennyire féltette és siratta a kölykeit, amikor elvettük őket tőle! Csaknem ránk rohant, s ha nem csináljuk elég gyorsan a dolgot, bizonyos, hogy meg is mar bennünket.
Reggelizés közben Peder berontott hozzám és kiabálva
110
jelentette, hogy medvét látott a jégmezőn, és "Pan", az egyik kutyánk, rögtön üldözni is kezdte a vadat. Fölszaladtam puskámmal a födélzetre, ahol ugyan láttam néhány embert a holdfényben, de a medvének még a színét se láttuk. Nemsokára visszajött "Pan" is; a harcias állat messzire követte a medve nyomát, amit később, a hajó közvetlen szomszédságában meg is találtunk.
Sverdrup és Lars közösen csináltak egy nagy medvecsapdát, amelyet ma föl is állítottak a jégen. Mivel azonban aggódtam, hogy sokkal több kutya, mint medve fog a csapdába esni, oly magasra állították a voltaképpeni csapógerendát, hogy a kutyák még ugrálva se érték el azt a jókora darab cethájat, amelyet csaléteknek akasztottak rá. A kutyák most fél éjszakán át azzal szórakoznak, hogy dühösen csaholják a hajó faráról ezt a csapdát, amely kísértetiesen meredezik föl a levegőbe és fekete körvonalakkal válik el a világos szemhatártól, ha rásüt a teli hold ezüstös fénye.
Csütörtök, december 21. – Ma van a legrövidebb nap, ámbár itt egyáltalában nincsen nappalunk. A fenékmérésnél 2100 méter hosszú zsineget eresztettünk le, de azért feneket sehol sem értünk. Több zsinegünk nincsen, s így nem is mérhetjük meg a feneket; de ki is hitte volna, hogy ily roppant mélységek fölött járunk? ...
Az elmúlt éjjel ismét lőttünk egy medvét. Jacobsen látta meg először, amikor őrségen volt, s nyomban rá is lőtt, mire az által kereket oldott. Jacobsen lejött az esetet jelenteni, mire Mogstad és Peder fölment vele a födélzetre; majd fölkeltették Sverdrupot is, aki valamivel később szintén utánuk ment. Mihelyt a födélzetre értek, rögtön megpillantották a medvét, amely már ismét közeledett a hajóhoz. De most hirtelen megpillantotta a magas medvecsapdát, s azonnal arrafelé loholt, hogy megnézze, mi az. Alaposan szemügyre vette, aztán óvatosan két lábra állt, s jobb mancsát fölrakta a keresztgerendára, közvetlenül a csapógerenda mellé, majd sóvárogva pislogott az étvágygerjesztő csalétekre, de nem nyúlt hozzá, mintha bizalmatlanná tette volna a sok egymásba rótt nehéz gerenda.
111
Közben Sverdrup is feljött, s megfigyelte a medvét a ragyogó holdvilág fényénél. A szíve hevesen dobogott; minden pillanatban leste, hogy hallja-e már a csapógerenda zuhanását... Ám a medve gyanakodva lóbálta otromba fejét, lassan leereszkedett négy lábra, óvatosan körülszaglászta a vastag drótot, amellyel a csapda le volt erősítve, s követte ezt a drótot a fagyott jégmezőn egészen addig, ahol hozzá volt kötve egy hatalmas jégtömbhöz. Most körüljárta az egész csapdát, mintha gyönyörködni akarna benne, hogy mily ügyesen van elrendezve az egész; aztán lassan követte a drótot visszafelé, megint két lábra ágaskodott, mint az imént, egyik lábát rátette a keresztgerendára, sokáig nézegette, vizsgálta a csapdát, s végül megint meglóbálta esetlen fejét, mintha csak így szólt volna magában:
– Ezek a furfangos fickók nagyon jól kieszelték az én megrontásomra! ...Végül otthagyta a csapdát, s egyenesen a hajó felé tartott. Amikor vagy hatvan lépésnyire ért a hajóhoz, Peder rálőtt; a medve összerogyott, de rögtön aztán ismét fölugrott és menekült. Ekkor Jacobsen, Sverdrup és Mogstad egyszerre lőtt rá, mire a medve végképp összeroskadt néhány jéghalom között. Mindjárt megnyúzták, – de a bőrén csak egy lik volt, tehát egyetlenegy golyó ölte meg. Nagy perpatvar támadt ebből.
– Azt a golyót én lőttem bele! – erősködött Peder.
S ebben volt is valószínűség, mert a medve mindjárt az első lövésre összerogyott. Viszont Jacobsen és Mogstad esküdözött, hogy a medve az első lövésre csak ijedtében esett össze, mert mindjárt aztán vígan baktatott tovább; és mindegyik magának követelte a medveölés dicsőségét. Sverdrup, aki a legtávolabb állt a medvétől, minden igényéről lemondott; Bentsen, aki szemtanúja volt az esetnek, Peder igazát bizonygatta, – a másik kettő azonban nem akart belenyugodni ebbe, s a kérdést az expedíció egész ideje alatt se tudták eldönteni. Délután jeget robbantottunk lőgyapottal. A hatalmas acélfúróval, amelyet e célra hoztunk magunkkal, likat fúrtunk a jégbe, beletettük a töltést, amelynek gyújtóját bekapcsoltuk a villamosvezetékbe, s aztán félrevonultunk. Egy nyomás a112
gombra, – tompa durranás, és víz meg jégtörmelék röpült föl a magasba. Noha a robbantás 60 méternyi távolságban történt, a hajó mégis oly erős lökést kapott, hogy minden megrendült a födélzeten s a dér is lepotyogott a kötélzetről. A robbanás keresztülütötte az 11 méter vastag jeget, de a lik körül csak csekély repedések támadtak.
Vasárnap, december 24. – Karácsony estére 37 Celsius fok hideget kaptunk s a holdvilág fényesen ragyogott a sarki éjszaka végtelen csöndjében. Egyedül sétáltam ki a jégre; ez volt az első karácsony, amelyet e hosszú és veszélyes úton oly távol töltöttem hazámtól! Megfigyeléseink szerint az északi szél. 79° 11' alatt vagyunk, s mivel az áramlás, úgy látszik, megállt, két perccel délebbre vagyunk, mint egy héttel ezelőtt.
A naplómban csak ez a pár sor van erről a napról; de ha visszaemlékezem rá: mily élénken és világosan tárul szemeim elé a múltnak képe! Emelkedett, ünnepi hangulat uralkodott a födélzeten, ami pedig nem volt szokásos köztünk. Titokban mindnyájunk gondolatai odahaza jártak, de mindegyikünk titkolni akarta ezt a többiek előtt, s ezért sokkal többet tréfáltunk és nevettünk, mint máskor, hogy elrejtsük sóvárgó honvágyunkat. Minden villanykörtét és lámpát meggyújtottunk, hogy a hajó valósággal nappali fényben úszott, s kitűnő ebédet, nagyszerű vacsorát kaptunk: – hiszen ebben a jeges, kietlen sivatagban, az örökös éjszaka vigasztalan egyhangúságában, úgyse volt egyéb örömünk és élvezetünk, mint az evés!
Vacsora után mind együtt maradtunk a szalonban, mert a dohányzás is meg volt engedve, s az ünnepély akkor érte el tetőfokát, amikor kiosztásra kerültek azok az ajándékok, amelyeket Scott-Hansen anyja és menyasszonya még induláskor adott át két ládában. Megható volt az a gyerekes öröm, amellyel mindenki átvette a neki szánt ajándékot, – még ha csak egy pipa, vagy kés vagy más egyéb apróság volt is; mindenki érezte, hogy ez üzenet a hazából. Aztán ékes felköszöntők, virágos beszédek következtek, melyek után megjelent a "Framsjaa" folyóirat legújabb száma, illusztrált melléklettel. Ennek néhány rajzát ide mellékelem [hiányzik!], azzal a megjegyzéssel, hogy a rajzoló-
113
művész érthető szerénységből álnévvel jegyezte alá képeit, amelyeknek közreadásáért azonban az orvos, mint a lap szerkesztője volt a felelős. Miután ezt az újságot is fölolvastuk az első betűtől az utolsóig, még muzsikáltunk és énekeltünk is, úgyhogy hajnal felé járt az idő, amikor ágyba kerültünk.
Hétfő, december 25. – Karácsony ünnepén még egy fokkal hidegebb volt, mint tegnap. Kimentem sétálni a gyönyörű holdvilágra, de egyik lábammal térden fölül beleestem a vízbe egy frissen támadt rianásban. Ez azonban nem nagy baj, mert a víz csaknem rögtön jéggé fagy a ruhán, úgyhogy átfázásról vagy meghűlésről szó se lehet. Otthon most bizonyára sokat gondolnak ránk s valószínűleg sajnálnak is a nélkülözések miatt, amelyeket hitük szerint tűrnünk kell a sivár és vigasztalan jégsivatagban. Attól tartok azonban, hogy ez a részvét és szánalom rögtön szertefoszlana, ha látnák, hogy milyen jó kedvünk van s mennyire nem nélkülözünk semmit. Én legalább nemigen emlékszem, hogy valaha ilyen kényelmes és gondtalan életem lett volna. Ötfogásos ebéd, amelyből annyit ettünk, hogy a vacsorához már egyikünknek se volt étvágya, és beértük kávéval, édességekkel, meg aszalt gyümölccsel! Aztán a kitűnő sör, a jó szivarok, a nagyszerű lakás, a kártya, zene, ének és egyéb szórakozás: – ugyan nem volna-e szerénytelenség, ha többet kívánnánk ennél még az otthoni, polgári életben is?...
Ha összevetem saját sorsunkat azzal a nyomorúsággal és szenvedéssel, amelyen a sarkutazók ebben az évszakban ugyanitt keresztülmentek, csak áldhatom Istenemet. Olvasom a szerencsétlen Ross kapitány naplóját, aki éppen karácsony estéjén szánta rá magát, hogy befagyott hajójáról, amelyet a rianás különben is tönkretett, szánokon folytatja útját észak felé. Már kint laktak a parton, a maguk építette jégkunyhóban s fogytán volt mindenük: – erejük és egészségük, tüzelőszerük és eleségük is. Aztán, amikor ötödmagával mégis elment, a jégkunyhóban lakó legénység két pártra szakadt, mert Lytton hadnagy nem volt elég erélyes, nem tudott kellő fegyelmet tartani. A garázda és elégedetlen matrózok mind Fawkes kormányos körül tömörültek, akivel szemben a hadnagy úgyszólván
114
csak Branton vitorlamesterre számíthatott. És ez a meghasonlott legénység, amelyet a skorbut és a szörnyű hideg is tizedelt, valósággal egymást ölte, mintha nem egymástól, közös összetartásuktól függött volna mindnyájuk szabadulása!
Már egy teljes hónap óta volt távol Ross kapitány, s a jégkunyhóban lakó matrózok száma ezalatt lefogyott hétre. És ez a hét is csaknem a végét járta, de azért, mintha csak a gyűlölet tartaná még bennük az életet: veszett dühvel fenekedtek egymás ellen. Még az önfenntartás ösztöne, a halálos veszedelem érzése se tudta kiölni szívükből az ádáz bosszúvágyat, amely állandó vetélkedésre, civódásra ingerelte őket. De amikor a kapitány már egy hónap óta távol volt s látták, hogy a kunyhóban nyomorultan el kell pusztulniuk, ha meg nem találják Ross kapitányt, aki tekintélyével megszüntethette köztük a civódást s mindnyájuk erejét egyesítve visszavezethette őket a lakott vidékre, – akkor végre elhatározták, hogy elindulnak Ross kapitány után, aki bizonyára már hazafelé tart, s mihelyt egyesültek vele, azonnal megteszik az előkészületeket a hazautazásra. És most hadd beszéljen maga Ross kapitány.
Az indulás előestéjén Branton, a vitorlamester tüzet akart rakni a tűzhelyen, hogy megfőzze a szegényes vacsorát, de alig hogy rátette a pislogó zsarátnokra a fölhasogatott aprófát, a kunyhó belseje rögtön megtelt fojtó füsttel. Egyidejűleg pedig úgy megingott az egész épület, mintha erős földrengés rázta volna meg a jégfalakat. Valamennyien rémülten kiáltottak föl, Branton pedig rögtön kirohant az ajtón.
Odakint koromsötét volt és irtózatos hóvihar dühöngött. Oly sűrű hófelhőket vert föl a szél, hogy egy lépést se tehetett előre, s a hideg oly rettenetes volt, hogy a kezei majdnem rögtön lefagytak. Branton tehát nyomban visszaszaladt a kunyhóba, de előbb jól megdörzsölte a kezeit hóval, hogy le ne fagyjanak.
– Elért bennünket a vihar, – mondta, amikor belépett.115
– Adja Isten, hogy össze ne döntse a házunkat, mert akkor végünk van!
Kint valóságos ítéletidő volt; a szél szilaj zúgása, üvöltése úgy hangzott, mintha egész csorda elszabadult fenevad bömbölne; roppant jégtömbök töredeztek le a jéghegyekről, s az erősen rakott hóház is úgy megrendült néha, mintha össze akarna omlani.
– Hagyjuk itt a házat! – tanácsolta Fawkes kormányos.
– Lehetetlen! – rázta a fejét Branton; – odakint rögtön megfagynánk, a kunyhóban pedig talán túléljük ezt a förgeteget.
– Hol a hőmérő? – kérdezte Lytton hadnagy.
Branton odaadta neki. A szobában tíz fok volt a fagypont alatt, bár a kályhában égett a tűz. Lytton kidugta a hőmérőt a ponyva alatt a szabadba, de ő maga nem mert kimenni, mert hallani lehetett, amint a vihar ide-oda szórja és csapkodja a nagy jégtömbökről letört jégdarabokat.
– Pedig mégis menekülnünk kell innen! – szólt a hadnagy aggódva.
– Miért? – kérdezte a vitorlamester.
– Mert ha kunyhónkat nem is dönti romba ez a vihar, félek, hogy elszabadítja a jégmezőt, amelyen telelünk, s akkor összetöri és víz alá meríti.
– Hiszen ebben a csikorgó hidegben csonttá fagy a tenger is! – felelte a kormányos: – attól hát ne féljünk, hogy víz alá merülünk.
– Hány fok a hideg, hadnagy? – kérdezte a vitorlamester.
A hadnagy behúzta a hőmérőt s miután a lámpa világosságánál megnézte, fölkiáltott:
– Harminckét fok a fagypont alatt!
– Ez a legnagyobb hideg, amit eddig értünk, – mondta Branton, a vitorlamester. – Még tíz fok, s a higany is megfagy.Halálos csönd lett erre a megjegyzésre. A kis csapat némán bújt össze s félálomban, félig virrasztva, minden szélrohamra föl-fölriadva töltötte az éjszakát. Reggel nyolc
116
óra tájban a vitorlamester még egyszer megkísértette a kimenést, hogy lássa, milyen az idő. S különben is ki kellett bocsátani a füstöt, melyet a vihar egész éjjel visszavert a jég-házba.
De amikor félrehúzta a ponyvát, látta, hogy a kijárást egészen betömte, befújta, eltemette a hó. Elővette vasaltvégű botját s teljes erejéből beledöfte a hótömegbe; de minden csepp vére megfagyott s a hátán hideg borzongás futott végig: a hosszú bot nem fúrta keresztül a hóréteget, hanem megállt benne!
Semmi kétség: elevenen kriptába kerültek; a rengeteg hótömeg, amelyet kunyhójuk fölé hordott a vihar, eltemette őket.
– Baj van! – súgta halkan Branton a hadnagynak, aki odament hozzá.
– Micsoda?
– Az, hogy a hó elevenen eltemetett bennünket, kunyhóstól, mindenestől, – felelte Branton.
A hadnagy szótlanul állt pár percig a megdöbbenéstől: majd bátortalanul, bizonytalan hangon, mint aki maga se hisz saját szavaiban, megszólalt:
– Próbáljuk eltolni ezt a havat... Hátha ketten rést tudnánk törni rajta?!Nekifeküdtek, de meg se bírták mozdítani. Testük nyomásának ugyan engedett kissé a laza hótömeg, mert összébb nyomódott, tömörebb lett, de nem dőlt be, és nem mutatta semmi jel, hogy a külső része közel van, illetőleg hogy a hóréteg vékony. Talán több méternél is vastagabb volt, s bizonyára összefagyott a kunyhóval, amelyet fönt és körös-körül is teljesen elborított.
A hadnagy fogcsikorgatva, halkan káromkodott. Erre a zajra, valamint a két ember erőlködésének neszére a többiek is fölocsúdtak félálmukból s bágyadtan dörzsölték szemüket. E pillanatban sűrű füstfelhő töltötte meg a kunyhó belsejét, mert a tűzhely kéményén már nem tudott kitódulni; úgy látszott, hogy azt is betömte a hó.
117
– Átkozott idő! – szitkozódott Fawkes bosszúsan. – Úgy látszik, már a kürtöt is ledöntötte a vihar, s most úgy megfüstölődünk idebent, mint a heringek. A vitorlamester rögtön leütötte botjával a kürtöt, a tüzet pedig reá dobált jégdarabokkal oltotta el, amitől még sűrűbb füst támadt, úgyhogy mindnyájan fulladoztak tőle. Aztán fölfelé szurkált botjával a mennyezeten, hogy hátha rést tudna ütni a füst számára: – de ott mindenütt tömör jeget talált, amely nem engedett. Itt volt hát a legiszonyúbb halál: a megfúlás veszedelme a füsttől és levegő hiányában... vagy, ami még rosszabb: a megfagyás, mert most már tüzet se rakhattak többé, hiszen nem volt nyílás, melyen át a füst kiszállhatott volna a kunyhóból! A vitorlamester, hogy a csüggedés és kétségbeesés végképp le ne törje a megdöbbent matrózokat, színlelte, mintha könnyedén venné az egész esetet. Előszedte a borszesz-forralót, alágyújtott, megtömte hóval a szamovárt, s mialatt a kávéfőzéshez szükséges víz fölforrott benne, előkereste a kétszersültet és a pemmikánt is a reggelihez.
– Oda se neki, fiúk! – vetette oda félvállról. – Cudar eset ez, annyi szent; de értünk mi már együtt nehezebb időket is. Első a jókedv, második a bátorság, harmadik a tele gyomor. Kezdjük hát a végén s legelőször is lakjunk jól; a kávé mindjárt kész lesz: lássunk hozzá addig is a kétszersülthöz és a pemmikánhoz. Aztán majd kigondolunk valami okosat. Maga járt elöl a jó példával: mindjárt nekiesett a részének és mohón fölfalta. Ezen fölbátorodtak a többiek is, s a forró kávé, mely közben csakugyan elkészült, némileg visszaadta önbizalmukat és bátorságukat. Legelsőnek Fawkes, a kormányos szólalt meg:
– Ha a vihar még tart odakint, ami valószínű, akkor elég veszedelmes a helyzetünk.
– Miért? – kérdezte szorongva az egyik matróz.
– Azért, öcsém, – felelte Fawkes vállat vonva, – mert nem halljuk a vihar tombolását. Ez pedig azt jelenti, hogy118
legalább három méteres hótömeg temetett el bennünket s ezen a vastag szemfedőn keresztül nem hatol át még az orkán bömbölése sem!
Branton szó nélkül fölvette botját s vasalt végét odatartotta a borszeszlámpás lángja fölé, míg áttüzesedett. Aztán beledöfte a hótömegbe. A tüzes vas sisteregve olvasztotta meg a jeget s a bot egész végig belefúródott a megfagyott tömegbe, – de nem ért keresztül rajta. Pedig a bot majdnem másfél méter hosszú volt.
A matrózok elsápadtak és tanácstalanul néztek össze. Behunyt szemükkel szinte már látták önmagukat, amint csontig-bőrig lefogyva gubbasztanak egymás mellett a félhalál dermedt bágyadtságában, míg csak végképp ki nem oltja belőlük az életet a rettentő hideg, amely már a hőmérő higanyát is acélkeményre fagyasztja.
Sokáig ültek így némán, mozdulatlanul, a földre szegzett szemekkel, mert egyik se mert a másikra nézni, mintha mindegyik attól félt volna, hogy tulajdon aggodalmait fogja leolvasni társainak halálsápadt arcáról.
Ekkor Lytton hadnagy elhatározta, hogy utat vág a hótömegben. A gondolat, a menekülés reménye hirtelen visszaadta a matrózok erejét és bátorságát. Hogy is nem gondoltak erre mindjárt? ... Hát persze, hogy keresztülvágják magukat a hórétegen; a szekerce itt van: fölváltva fognak dolgozni mindannyian.
Félóráig dolgozott mindegyik s a nyílást egy méter szélesre s ugyanolyan magasra tervezték. Tehát másfél méteres keretben kezdték, mert számítaniok kellett arra, hogy kifelé haladván, a nyílás méretei egyre szűkülni fognak. Nagy hévvel fogtak neki a nehéz munkának, de a dolog nagyon lassan ment, mert a jég oly kemény volt, hogy a szekerce alig fogta. Négyórai verejtékes munka után a nyílás alig volt fél méter mély, – a levegő pedig egyre fogyott a kunyhó belsejében, úgyhogy a megfúlás veszedelme a szó szoros értelmében fenyegette őket.
Más, gyorsabban ható, erdeményesebb eszközt kellett hát kitalálniuk, ha szabadulni akartak a haláltól, s ekkor a
119
vitorlamesternek az jutott eszébe, hogy égő borszesszel olvasztja keresztül a jégburkolatot. Ez ugyan veszedelmes kockázat volt; mert, ha elfogy a borszesz, akkor nem lesz mivel kávét főzni: de habozni mégsem lehetett. A nagyobb veszedelem mégis csak az volt, hogy megfulladnak és megfagynak ebben a kriptában; először ki kellett szabadulniuk: aztán majd elválik, hogyan élnek meg borszesz nélkül is. A fő, hogy megéljenek; a borszesz az már mellékes, mert mit érnek vele, ha a borszesz birtokában pusztulnak el? ... Ezeket a gondolatokat, amelyek mindnyájuk agyában megfordultak, jól meghányták-vetették, mielőtt Branton az olvasztás munkájához fogott. De végre is mindnyájan egyetértettek abban, hogy az élet mégis csak előbb való, mint a kávé meg a tea, – mire a vitorlamester meggyújtotta a forralót és bebújt a szűk üregbe. A borszesz elég rohamosan olvasztotta is a jeget, de egy ember nem igen sokáig dolgozhatott vele, mert az olvadó hólé átáztatta a ruháját s rögtön megfagyott rajta. Negyedóra múlva a vitorlamester csuromvíz volt, s kénytelen volt átadni az égő forralót Fawkesnek, aki tovább folytatta az olvasztás munkáját. Két órai munka után a szűk folyosó már másfél méter hosszú volt, de a vasalt végű bot még mindig nem ért ki a szabadba, ha beledöfték a folyosó hátsó falába – Lehetetlen, hogy ennyi hó esett volna! – rázta fejét Lytton hadnagy. – Bizonyosan a szél hordta össze éppen ezen a helyen... Másutt kell tehát megpróbálnunk a kitörést.
– Az nem lehet, hadnagy, – szólt halkan a vitorlamester. Ha a többiek meglátják, hogy másfelé próbálunk kitörni, legott elvesztik bátorságukat. Folytatnunk kell a munkát abban az irányban s azon a helyen, ahol megkezdtük.
– S ha elfogy a borszesz? ...
– Talán nem fogy el... De én nem is a borszesz miatt aggódom, – sóhajtott Branton.
– Hanem? ...
– Hanem amiatt, hogy elalszik a lámpásunk, mert kifogy belőle az olaj, és még amiatt is hogy megfulladunk, mert elfogy a levegőnk.120
Branton után ismét Fawkes folytatta az olvasztás munkáját, majd sorra kerültek a matrózok mind, fölváltva egymást a szűk folyosóban. Végre a vitorlamester még vagy 20 centiméterrel tovább olvasztotta a jeget a folyosóban, s ekkor ő maga is fáradtan dőlt le társai mellé.
Mikor másnap reggel fölébredtek, koromsötétség volt a kunyhóban, mert a lámpás kiégett és elaludt. A vitorlamester kelt föl elsőnek, hogy meggyújtsa a gyorsforralót, de mikor fölállt, megütötte fejét a menyezetben. A vén Branton nagyon megijedt: hiszen tegnap még egyenesen állhatott a kunyhóban... Mi történhetett hát, hogy ma reggelre beroskadt a teteje?
Meggyújtván a gyorsforralót, látta, hogy a kunyhó mennyezete majdnem fél métert süllyedt. Micsoda rettentő nyomással nehezedett rá a föltornyosuló hótömeg – ki tudja, meddig állhat ellent a kunyhó ennek a szörnyű nyomásnak?! A vitorlamester féktelen haraggal kapta föl vasalt végű botját és szilajon beledöfte a tegnap vájt folyosó végébe. . . és íme: a bot már nem talált nagy ellenállásra, hanem könnyedén behatolt a hórétegbe.
A lökés ereje, minthogy a hóréteg engedett neki, magával rántotta Brantont, kinek a hirtelen öröm minden vérét az agyába kergette. Hiszen ez a szabadulás volt! ...
– Ide, cimborák! – kiáltott föl ujjongva, s az izgatottságtól reszkető hangra valamennyi matróz rögtön talpra ugrott.
– Nyílik már a börtön ajtaja! – kiabált a vén vitorlamester lelkendezve.Mindenki kézzel-lábbal nekiesett a hótömegnek, amely lassanként engedni kezdett, s nemsokára egy kis nyílás is tátongott rajta. De ezen a kis nyíláson, a halvány csillagfénnyel együtt oly irtózatos hideg tódult be, hogy abban a szempillantásban minden folyadék megfagyott a kunyhóban. De mit bánta ezt Branton?... Vadul csapkodott a szekercével, míg emberfej nagyságúra nem tágította a nyílást, s amikor a fagyasztó levegő éltető áramlata süvöltve tört be a kunyhóba, térdre borulva adott hálát Istennek ezért a nagy kegyelemért.
121
Félóra múlva már akkora lett a nyílás, hogy egy ember is kifért rajta. Egymás után bújtak ki mindnyájan a szabadba, de nem sokáig bírták el a roppant hideget, s vissza kellett menekülniük a kunyhóba. A vitorlamester azonban még szétnézett előbb, hogy nem látja-e valahol a szánkót, amelyben az élelmiszerek voltak: – de a szánkónak nyoma se volt. Csakhamar hozzácsatlakozott Fawkes, a kormányosmester is, akinek Branton elkeseredve mondta meg, hogy a szánkó eltűnt, az összes élelmiszerekkel együtt.
– Akkor elvesztünk! – kiáltott föl Fawkes kétségbeesetten.Rögtön a kunyhó mögé szaladt, ahol a szánkó volt, de ő is megdöbbenve állt meg. Az a jégtömb, melyhez a kunyhót hozzáépítették, kettévált, s a másik fele nem volt ott! ... Amikor a vihar kettétörte a jégmezőt, éppen e jégtömb közepén át roppantotta szét, s a másik felét a hozzákötött szánkóval együtt ki tudja, hová sodorta el!
A két tengerész kétségbeesve mászott föl a kunyhó tetejére hogy onnan szétnézzen. De a magasból se láttak semmit. És a vitorlamester már csüggedten fordult meg, hogy lemegy, amikor véletlenül Fawkes arcára tekintett. Megdöbbenve látta, hogy a kormányos, nyakát előre nyújtva, merően észak felé néz, majd hirtelen összerezzen és elsápad.
– Mi az, testvér? – kérdezte Branton izgatottan.
– Semmi, semmi! – felelte Fawkes hevesen. – Másszunk le hamar és mondjuk meg a többieknek is, hogy azonnal indulnunk kell, hacsak itt nem akarunk elpusztulni.De most már Branton maga is nagyon kíváncsi lett, és élesen nézett abba az irányba, amerre Fawkes bámult az imént... És aztán ő is összerezzent, de nem sápadt el, hanem ellenkezőleg: ujjongva kiáltott fel.
– Áldott legyen az Úr neve! ...Az északkeleti szemhatáron vékony füstoszlop száll föl az égbe ... ott tehát emberek vannak. És ezek az emberek nem lehetnek mások, mint Ross kapitány és társai, akikkel a sark felé indult.
Branton kiáltozására mind kiszaladtak a kunyhóból, s
122
megtudván, hogy miről van szó, azonnal elhatározták, hogy oda indulnak, ahonnan a füstöt felszállani látták. Legelöl ment Branton, húsz lépéssel mögötte Fawkes, majd ugyanily távolságban Lytton hadnagy s vele a többiek. Félórai gyors gyaloglás után Branton hirtelen megállt.
– Nem hallottatok semmit? – kérdezte izgatottan.
– Semmit, – felelték a többiek.
– Pedig nekem úgy tetszett, mintha gyönge kiáltást hallottam volna...
Mindnyájan visszafojtották lélegzetüket, s úgy hallgatóztak, míg egyszerre csak Lytton hadnagy rekedten fölkiáltott:
– Én is hallom!
És most mindnyájan hallottak valami nyögő, panaszos hangot, amely mintha segítségért kiáltott volna. De olyan halk és elmosódott volt ez a szózat, mintha csak az álomvilágból jött volna, s aztán megint elcsöndesült minden.Néhány pillanatnyi eredménytelen hallgatózás után Branton teljes erejéből futni kezdett a hallott hang irányában, s a többiek nyomon követték. Körülbelül másfél angol mérföldnyi utat futhatott meg így, amikor hirtelen egy útjában álló jégtömböt megkerülve, embert látott feküdni a havon ... Odaugrott hozzá, letérdelt melléje, s aztán kétségbeesve tárta ki két karját az ég felé.
Ekkor ért oda Fawkes, aki mindenütt nyomában járt, s megdöbbenve kiáltott föl:
– Ez a mi emberünk... Halló, Tom Beecher?!
– Már nem él, – nyögte a vitorlamester kétségbeesetten: megfagyott a boldogtalan!Most ért oda Lytton hadnagy is a többiekkel. A halott láttára mindnyájuk szívéből kihalt a remény: hiszen azt a megfagyott matrózt jól ismerték mindnyájan; a hajó egyik kormányosa volt.
– Előre! – kiáltott föl hirtelen Branton. – Ezen már úgy sem segíthetünk; nézzük a többieket.
Félórai gyaloglás után a talaj hirtelen emelkedni kezdett; ez csak szárazföld lehetett: – a Shannon-sziget. Még egy123
angol mérfölddel odább már nem csak a füstöt látták, hanem a kunyhót is, melyből a füst fölszállt, s kiáltozásukra három férfi támolygott ki a kunyhóból. Branton megismerte az egyiket:
– Johnny! – kiáltott rá hevesen: – Johnny, az Istenért, te vagy?
De a matróz hülyén bámult rá, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Branton csak ezzel az egy matrózzal törődött, mialatt Fawkes nyugtalanul vizsgálta a feléjük támolygó másik két alakot is; de látván, hogy Ross kapitány nincs közöttük, pokoli káröröm szállta meg a szívét. Branton, természetesen, mit se vett észre; odaugrott az első matrózhoz, hevesen megrázta s reszkető hangon kiáltotta a fülébe:
– Én vagyok, Johnny!... Mi vagyunk, a barátaid!
A matróz még mindig pislogva, tétován bámult a derék vitorlamester szorongó arcába, majd hirtelen, mintha visszatért volna az öntudata, zokogva roskadt öreg cimborája karjaiba.
– És a kapitány?! – kiáltott föl a hadnagy baljóslatú aggodalmaktól gyötörve.Mintha csak válasz lett volna a szorongó kérdésre, e pillanatban még egy férfi vánszorgott elő a kunyhóból s majdnem félholtan rogyott le a jégre.
Ross kapitány volt!
A hadnagy örömujjongva rohant oda, Branton segítségével fölkapta és bevitte a kunyhóba, ahol addig ápolták, míg eszméletre nem tért. Fawkes komoran összeráncolta szemöldökét és ajkába harapott; ez a váratlan találkozás keresztülhúzta minden számítását, és bosszúsága határtalan volt. Szerencsére mindenki a menekültek körül sürgölődött, úgyhogy senki se vette észre Fawkes sötét arcát és fekete szemét, amelyben néha veszedelmes fény villant föl. A kályhában nemsokára vidáman ropogott a tűz, a menekültek körülülték s aztán kölcsönösen elmondták kalandjaikat és szenvedéseiket.
Ross kapitány története nagyon egyszerű volt. Amikor ötödmagával megszorult a jéghegyek között és nem mehetett tovább, fölépítették ezt a kunyhót s várták a tavaszt, hogy
124
visszatérjenek hajójukhoz. Rengeteg sokat szenvedtek s a tömérdek nélkülözésen kívül Ross kapitánynak tömérdek baja volt már két norvég matrózával is, akik valósággal féktelen és szilaj természetű fenevadak voltak. Ross kapitány külön is lelkére kötötte ezt a két szilaj fickót Brantonnak, aki viszont bizalmasan elmondta a kapitánynak, hogy a hajón meg, Lytton hadnagy jóságos gyöngesége miatt, Fawkes a szó szoros értelmében terrorizálta az egész legénységet.
Ross kapitány tudomásul vette a kellemetlen híreket, s megkérte Brantont, hogy csak őrködjék ezentúl is és minden fontosnak látszó körülményt jelentsen be neki. Aztán elhatározták, hogy addig maradnak a kunyhóban, míg a roppant hideg tart, de már ezalatt két szánkót ácsoltak, s arra fölrakták az összes élelmiszereket s általában minden egyebet, aminek hasznát vehették. A roppant hideg eltartott egész újholdig, s a kis karaván csak február 17-én indulhatott útnak; előbb azonban sírt ástak a megfagyott matróznak, sőt még fejfát is állította neki.
Mivel a kutyák mind elpusztultak, a szánkót a matrózok fölváltva húzták, de azért jó kedvvel: hiszen hazafelé tartottak! Az úton aránylag nem sokat szenvedtek; csak Ross kapitány és Branton aggódott, mert Fawkes kormányos, a két norvég matróz és még két másik tengerész nemigen elegyedtek össze a többiekkel, hanem folyton egymás közt súgtak-búgtak. Végre húsz napi keserves utazás után, március 10-én szerencsésen megérkeztek a brigghez, ahol a négy hátramaradt matróz nagy örömmel fogadta őket.
A hajón magán minden rendben volt, bár a nagy hózivatar alaposan megtépázta a kötélzetét; sokkal nagyobb baj volt ennél, hogy azt a nagy raktárt, amelyet a szárazföldön építettek, egészen elpusztította a vihar, s az oda rejtett élelmiszerek nagy része is elpusztult vagy megromlott. E szomorú hírre Ross kapitány lement Branton vitorlamesterrel a hajófenékbe, és pontosan összeszámította, hogy mennyi élelmiszerük van még. Mivel most összesen tizenketten voltak, a tél pedig még legalább tíz hétig tartott, azt határozták, hogy ezentúl mindenki csak féladagot kap... Féladagot, mert több
125
nem futotta, ha csak éhen nem akartak halni még a tavasz kezdete előtt!
Fawkes kormányosmester szoros barátságot kötött a két norvég matrózzal, s Ned Brown, a kanadai szigonyos, meg John Fitzroy, a skót hajóács is csatlakozott a bandához. Ez az öt ember nem igen volt hajlandó fegyelmet tartani, de Ross kapitány, aki Lytton hadnagytól átvette a hajó parancsnokságát, nem tűrt ellentmondást, és szigorúan bánt velük. A két norvég pár nap múlva mégis ellopott egy kis hordó sózott húst. Ross kapitány fölháborodva követelte, hogy azonnal adják vissza a lopott holmit, de a norvégek vonakodtak. A kanadai meg a skót szintén a norvégek pártjára állt, Fawkes pedig hangosan káromkodott, hogy ez a féladagos emberkínzás nem tarthat tovább.
Branton nem sokáig okoskodott, hanem mivel mindig a közvetlen akció embere volt, teketória nélkül rárohant a két norvégra, hogy rövid úton leszámoljon velük. A két óriás azonban nem hagyta magát; mindegyik kirántotta hosszú matrózkését, – s ki tudja, mi történik, ha Lytton és Ross kapitány hirtelen le nem fegyverzi hátulról a két szilaj embert. Így hát a lopott hús megkerült, mert Fawkes és a skót meg a kanadai, látván a túlerőt, nem merte törésre vinni a dolgot; hiszen ők csak öten voltak, míg Ross kapitány hetedmagával állt velük szemben.
– Az elsőt, aki fegyveresen ellenszegül, lelövöm, mint a veszett kutyát! – jelentette ki Ross kapitány dörgő hangon, mialatt Branton visszahengerítette a hordó húst a hajófenékbe. A megfékezett lázadók sunyi szemekkel, lopva pislogtak össze, de nem feleltek, csak titokban csikorgatták a fogukat. Egyedül Fawkesből tört ki a bosszúálló természet.
– Majd meglátjuk, ki meddig bírja, – dörmögte fenyegetően a bajusza alatt. – Az erőszakra mi is erőszakkal felelünk: s azé lesz az igazság, aki végül erősebb marad!A legénység e hadüzenet dacára is közösen étkezett és közösen járt vadászni, mikor az idő engedte. Ám a hideg legtöbbnyire beszorította őket a hajóba, mert a hőmérő rendesen 30–35 Celsius-fokot mutatott a fagypont alatt, s ilyen-
126
kor életveszélyes volt kimenni. Rendesen ott gubbasztottak hát a vaskályha körül, de ennek melege mellett is dideregtek, fájt a fülük, az orruk és minden végtagjuk, a fejük pedig szédült és a lélegzetük is minduntalan el-elszorult. Legjobban Lytton hadnagyot viselte meg a tél, aki lassanként annyira elgyöngült, hogy fölkelni is alig tudott. A rettenetes skorbut fenyegette és lábain már fehér kiütések támadtak.
Április első hetében rémes vihar dühöngött kint a hómezőn, bent pedig hárman voltak ágyban fekvő betegek: Lytton hadnagy és még két matróz, akik Ross kapitány hű emberei közé tartoztak. Sajátságos csapása volt a véletlennek, hogy a betegség éppen a derék, kötelességtudó embereket támadta meg, míg Fawkes kormányoson és cinkosain: a két norvégen, meg a skóton és a kanadain egyáltalában nem fogott a szörnyű éghajlat. És a lázadó szövetségesek kárörvendve számítgatták az esélyeket, amelyek napról-napra kedvezőbben alakultak az ő javukra, mert a skorbut állandóan gyöngítette ellenfelüket. Már most is öten voltak négy ellen – hiszen az ágyban fekvő három beteg igazán nem számíthatott a véres leszámolás esetén!
A szerencsétlen betegek egyetlen orvossága a citromlé volt, s Ross kapitány minden nap adott is nekik bőven, mert tudta, hogy enélkül okvetlenül elpusztulnának. De amikor április 7-én lement a hajófenékbe citromért, rémülten látta, hogy a citromos ládák mind eltűntek! ... Most már tudta, hogy miért oly erősek és egészségesek az ellenségei: a gazemberek mind ellopták a citromot s titokban fogyasztgatták vagy elrejtették. Élet és halál kérdése volt ez: – ő pedig és hű emberei már sokkal gyöngébbek voltak, semhogy erőszakkal szerezhették volna vissza az ellopott citromokat, amelyek nélkül el kellett pusztulniuk!
Április 15-én a betegek már föl se tudtak kelni, s a kapitány többi embere is odáig volt. Ross kapitány mindamellett tüzet rakott a kályhában, s mialatt Branton meg-főzte a reggelit, a legénység odavánszorgott a kályhához és körülülte.
– Kapitány! – nyögte ágyában a hadnagy: – meg-127
halok, kapitány... Ó, mit szenvedek! ... Miért nem segítsz hát rajtam?
Ross kapitány most elszánta magát a végsőkre. Odalépett Fawkes elé s elfojtván kitörő haragját, nyugodtan megkérdezte tőle:
– Tudod, hol van a citrom, Fawkes?
– Azt hiszem, a hajófenékben, ahol a többi élelmiszer – felelte a kormányos arcátlanul.
– Jól tudod, gazember, hogy nincs ott, mert te loptad el! – tört ki a kapitány hevesen.
– Erre a sértésre nincs mit felelnem – mondta Fawkes vállat vonva, és hátat fordított.
– Nyomorult! – kiáltott föl Branton, s kirántva kését, rárohant a kormányosra.
– Ide hozzám! – kiáltotta Fawkes, és fenyegetően szembefordult a támadójával.A kanadai meg a skót és a két norvég matróz rögtön ott termett Fawkes mellett, míg a másik oldalon Ross kapitány, Branton s a többi matróz sorakozott; még a két skorbutos legény is fölugrott ágyából, csak Lytton hadnagy maradt fekve és tördelte a kezeit tehetetlen fájdalmában.
– Még sokan vagytok, – szólt most a kormányos gúnyosan. – Ti hatan vagytok és mi csak öten. Minek kockáztassuk a biztos sikert, mikor mi várhatunk is, míg mind elpusztultok!
– Ha Lytton hadnagy meghal, akkor te ölted meg, Fawkes, – szólt Ross kapitány a haragtól reszketve: – és ha meghal, esküszöm, hogy tulajdon kezeimmel öllek meg!A kormányos nem is felelt, s a szoba túlsó sarkába húzódott cinkosaival, Ross kapitány és Branton pedig fölment fáért a födélzetre, mert nagyon hideg volt. De nem sokáig maradhattak a szabadban, mert majd megfagytak, s amikor fával megrakodva elmentek a külső hőmérő mellett, megdöbbenve látták, hogy a higany megfagyott! Tehát 42 foknál is nagyobb a hideg.
Három nappal később Lytton hadnagy már a végét járta, s Branton hallotta, amint Fawkes kárörvendve biztatta
128
cinkosait, hogy azt a gazember hadnagyot maholnap kinyújtóztatják, s a többiek is csakhamar utánamennek. Ez a hitványság vérig fölháborította Ross kapitányt és a derék vitorlamestert. Hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy nem várják be, míg az erejük végképpen cserbenhagyja őket, hanem a legközelebbi éjszakán végeznek a nyomorultakkal, még mielőtt ők maguk áldozatul esnének nekik.
Mivel az eleséggel takarékoskodni kellett, Ross kapitány gyakran kijárt vadászni, s ezen a napon is elindult a hajóról puskájával. De a szerencse nem kedvezett neki, s hosszas cserkészés után belezuhant egy mély szakadókba, ahonnan csak nehezen tudott kimászni, mert erősen megütötte magát s a nagy hideg is megbénította. Sötét gondolatokkal tépelődve indult hazafelé, s ekkor a pörkölt szalonna csípősen sós füstje ütötte meg az orrát. Nagyon megijedt, mert tudta, hogy ez a messzire érezhető, ínycsiklandozó illat könnyen a hajóhoz csalhatja az örökké éhes jegesmedvéket, amelyek úgyis állandóan a közelben csatangoltak. Futva igyekezett hát a hajó felé, azon bosszankodván, hogy ugyan kinek juthatott eszébe ilyenkor szalonnát pörkölni, – s amikor már csak egy mérföldnyire volt a hajótól, iszonyodva látta, hogy a félhomályban óriási alakok mozognak a szemhatáron s egyenesen a hajó felé tartanak.
Egyszerű optikai csalódás volt, hogy óriásoknak látta a medvéket, de azt mégis jól kivehette, hogyan kapaszkodik föl három roppant fenevad a hajó oldalán. A bestiák nagyon ügyesen másztak a hajó bordáin fölfelé; csakhamar elérték a födélzetet, s összehasogatván a föléje kifeszített ponyvát, lomhán beugrottak a hajóba.
Ross kapitány dermedten állt meg egy pillanatra, s nem tudta, mit tegyen. – Hogyan figyelmeztesse társait, akik bizonyára nem is sejtik ezt a szörnyű látogatást?... Ha kilövi puskáját, lehet, hogy fegyvertelenül szaladnak ki, s akkor a medvék könnyen elbánnak velük; ha pedig nem figyelmezteti őket, akkor a fenevadak készületlenül, talán álmukban lepik meg társait: s ez még irtózatosabb! ... Futott tehát lélek-
129
szakadva, remélve, hogy még idejében érkezik s elháríthatja a rémes katasztrófát, amely társait fenyegeti.
Lent a hajóban ezalatt elkezdődött a szörnyű dráma utolsó fölvonása. Alighogy Ross kapitány elment, Branton jól megrakta a tüzet, s azzal a szándékkal, hogy megfőzi az ebédet, lement a hajófenékbe eleségért. Mire feljött, Fawkes már elfoglalta helyét a kályha mellett, s kényelmesen szalonnát pirított a tűzön.
– Ez az én helyem, – szólt Branton bosszúsan; szeretném tudni, miért ültél a helyemre?
– Mert úgy tetszett – felelte Fawkes kurtán, meg se fordulva. – Ha nem tetszik: tégy róla!
Branton elfehéredett dühében, s kiütötte Fawkes kezéből a szalonnát, mely a tűzbe pottyant és sisteregve égni kezdett; ennek a füstjét érezte meg Ross kapitány odakint.
– Ide hozzám, Sved! ... Rajta, norvégek! – kiáltott föl Fawkes, kirántva matrózkését.A gazemberek csak erre vártak; villogó késekkel rohantak rá a többiekre, mialatt Branton birokra kelt Fawkesszal. A küzdelem nagyon egyenlőtlen volt: – az ágyban fekvő Lytton hadnagy nem számított, Ross kapitány nem volt jelen: – öt ember állt hát szemben öt emberrel, de a gazembereknek megvolt az az előnyük, hogy mind egészségesek voltak, míg ellenfeleik közül kettőt ágyba kényszerített a skorbut. Legelőször ezzel a kettővel bántak el, ami nem volt nehéz; aztán, mialatt Branton és Fawkes még mindig fogcsikorgatva birkózott, a kanadai és a skót meg a két norvég gúzsba kötözte a másik két, egészséges matrózt.
A csata sorsa ezzel már el is dőlt volna, ha Branton nem szerencsésebb társainál; ügyes fondorlattal sikerült földhöz vágnia Fawkest, rögtön a mellére térdelt, s már éppen torkába akarta döfni a kést, amikor a két norvég, észrevévén a bajt, hátulról rohanta meg a bátor vitorlamestert. Ez, látván a veszedelmet, hirtelen fölugrott, sőt ellenfelét is eleresztette, s az egyik norvéget úgy fölrúgta, hogy három lépésre bukott föl tőle. A következő percben pedig, összeszedvén minden
130
erejét, a már szintén talpra állott Fawkest ismét megragadta, s nekivágta az ajtónak.
Az ajtó nagy roppanással tört ki, s Fawkes háttal bukott ki rajta. Ugyanebben a pillanatban rémes morgás hallatszott a födélzetről: – egy óriási jegesmedve kapaszkodott fölfelé a hajó oldalán. Majd hirtelen lövés dördült el, s a medve, talán mert megsebesült, vagy megijedt, menekülni igyekezett. Branton ezalatt becsapta és bezárta az ajtót, s lihegve körülnézett. Társai gúzsba kötve hevertek a sarokban, s amikor segítségükre akart sietni, a két norvég, meg a kanadai és a skót egyesült erővel rohant rá. A derék vitorlamester már veszve látta magát; négy emberrel nem küzdhetett meg: – a gazemberek leteperték s őt is megkötözték volna, mint többi társát.
E pillanatban azonban Fawkes kétségbeesett ordítása hallatszott le a födélzetről, s a két norvég, azt vélvén, hogy Ross kapitány érkezett haza, rögtön kirohant a szobából, hogy együttesen végezzenek vele odafönt. A kanadai és a skót pedig fogcsikorgatva rohant rá a vitorlamesterre, hogy őt is legyűrjék és ártalmatlanná tegyék. Branton előrefeszítette két öklét s úgy várta a támadást. Elsőnek a kanadai ugrott rá, de oly hatalmas döfést kapott a gyomrába, hogy fájdalmas ordítással bukott hanyatt, miközben Branton torkon ragadta a skótot és megkezdte vele a halálos birkózást mindnyájuk életéért. Az egész hajó rengett, dübörgött a dulakodók rémes dobogásától, s úgy látszott, hogy az óriás erejű hajóács már-már letöri a derék Brantont, akit a hosszas küzdelem s a csak imént kifejtett nagy erőfeszítés lassanként végképp kimerített.
Ekkor azonban különös dolog történt. Lytton hadnagy, akivel senki se törődött, mert hiszen félholtan, ájultan hevert ágyban, hirtelen összeszedte minden erejét és lázas erőlködéssel lemászott fekhelyéről. Négykézláb kúszott be Ross kapitány kabinjába s leakasztotta a falról a kapitány dupla-pisztolyát. Aztán, négykézláb, ahogy jött, visszamászott a hajószobába, ahol a kanadai éppen ekkor tápászkodott föl, hogy segítségére siessen a skótnak s ennek javára döntse el a különben is egyenlőtlen küzdelmet... A szobát rémes durranás rázta meg és
131
sűrű, fojtó puskaporfüst töltötte be. A hadnagy igazán az utolsó percben szólt bele a halálos dulakodásba: a skót szétloccsant agyvelővel, holtan bukott a földre.
Ez volt Branton szerencséje és menekülése a biztos haláltól. Mert a kanadai, aki már hátulról megragadta a vitorlamestert, a durranáson meghökkenve fordult meg s egy pillanatra eleresztette áldozatát. Brantonnak éppen elég volt ez a pillanat: villámgyorsan fölkapta a kést a földről s markolatig a bámészkodó kanadai lapockái közé döfte. Az óriás termetű hajóács vadul szétcsapott két karjával a levegőben, s nyikkanás nélkül, holtan vágódott végig egész hosszában a földön. A hajófenék tehát megtisztult a gazemberektől. Odakint ezalatt éppoly izgató és drámai jelenetek játszódtak le. Amint Fawkes kiröpült az ajtón, melyet Branton becsukott és bezárt mögötte, rögtön rárohant egy óriási jegesmedve, amely lassan-lassan a hajókorláthoz szorította, és éppen át akarta ölelni, hogy agyonszorítsa, amikor hirtelen lövés dördült el. Ross kapitány érkezett meg és szíven lőtte a medvét, mely rémes vonaglások közt terült el a födélzeten. De a másik két medve szintén nem hevert tétlenül; az egyik, miután Herminget, a kisebbik norvéget leütötte és megölte, most Jacobsent, a másik norvéget szorongatta, aki szekercéjével védekezett. A harmadik medve pedig, mely már kikezdte a leütött norvég hulláját, a lövés durranására otthagyta zsákmányát, és lomhán ügetett a hajó orra felé, ahol Ross kapitány és Fawkes szemben állott.
A két halálos ellenség néma gyűlölettel szemlélte egymást, s csak akkor vették észre közös ellenségüket, a feléjük ügető jegesmedvét, amikor ez már rájuk rohant. A közös veszedelem érzete feledtette velük egymás iránti halálos gyűlöletüket, s mialatt Ross kapitány irtózatos csapást mért puskája tusával a medve fejére, Fawkes markolatig a fenevad szügyébe döfte hosszú matrózkését, éppen abban a pillanatban, amikor a medve már két lábra állt, hogy halálos ölelésével agyonszorítsa. Hörögve és vérében fetrengve roskadt össze a félelmetes állat, s a két halálos ellenség ismét szemtől szemben állott. Most már nem láttak semmit, nem törődtek semmivel; nem hallották azt
132
sem, hogy Jacobsen halk jajsikoltással roskadt össze, amint a harmadik medve, talpának egyetlen csapásával, beszakította a koponyáját.
A harmadik medve, mintha a vérszag csak még jobban fokozta volna dühét, haragos morgással vetette rá magát Ross kapitányra. A támadás oly váratlanul jött, hogy Ross kapitány kénytelen volt menekülni, mert ily közvetlen közelről nem használhatta puskáját. Gyorsan fölszaladt a középső árboc kötélzetén, s lovas módjára ült rá a kereszt-vitorlarúdra, ahol gondosan megtöltötte puskáját. A medve pedig lomhán mászott fölfelé a középső árbocon, a menekülő áldozat után. Ross kapitány, miután megtöltötte puskáját, föltérdelt a vitorlarúdon és célba vette a medvét. Ugyanekkor azonban Fawkes meg őt vette célba puskájával, hogy: ha a medve lezuhan, akkor ő lövi le Ross kapitányt... Irtózatos volt a helyzet: kétfelől is a biztos halál fenyegette Ross kapitányt, de ő azért nem vesztette el bátorságát és hidegvérét. Nyugodtan célzott és lőtt... Ám a medve zavartalanul mászott tovább fölfelé: a golyó tehát nem találta el, s erre Fawkes is leeresztette a puskáját. Közben a jegesmedve fölért a vitorlarúdra, s le akarta ütni áldozatát, de Ross kapitány ebben a pillanatban hirtelen elkapta a szélső vitorlakötelet, nagyot lódított magán, s a kezein egyfolytában lesiklott a földre... Útjában golyó süvöltött el a füle mellett: Fawkes rálőtt, de elhibázta. És most itt volt a végső leszámolás tragikus pillanata.
Ismét szemben állt a két vetélytárs, a két halálos ellenség. Fogcsikorgatva rohantak egymásra, s mindegyik jól tudta, hogy olyan élethalálharc ez, amelyből egyikük csak holtan kerülhet ki. Amelyik elbukik, annak vége, s ezért mindegyik azon volt, hogy gáncsot vessen ellenfelének. Ross kapitány irtózatos fogással emelte föl Fawkest a földről, s bizonyára le is gyűrte volna, de ekkor két izmos kar ölelte át mindkettőjüket s halálos szorítással nyomta oda a hajó korlátjához.
A jegesmedve volt, amelyről mindketten megfeledkeztek vérszomjas dühükben, s amely most, lekúszván az árbocról, megtámadta őket. Fawkes volt háttal fordulva a fenevadnak, amely egészen átfogta, de egyúttal belevájta karmait Ross kapi-
133
tány testébe is. Két rémes halálsikoltás süvöltött át a sarki tél örök éjszakájának csöndjén: – két olyan sikoltás, amelyre holta napjáig borzongva emlékszik vissza, aki hallotta... Aztán csönd lett. A szörnyeteg dühös morgása elnyomta az életükért viaskodók hörgő lihegését.
Majd rohanó léptek zaja hallatszott. A vitorlamester szaladt föl a hajószobából, két hatalmas ugrással ott termett a küzdök mellett, pisztolyát a fenevad füléhez nyomta – és lőtt. A medve elbődült, egy pillanatra szétcsapott két első lábával a levegőben – éppen, hogy Ross kapitány kibújhatott a halálos ölelésből – s aztán összerogyott, magával rántva, maga alá temetve a szerencsétlen Fawkest, akit összemarcangolt halálkínjában. És Ross kapitány, alig egy lépésnyire tőlük, lihegve, térden állva adott hálát Istennek a csodás megmenekülésért.
A zendülők tehát mind elpusztultak: a medvék mentették meg tőlük Ross kapitányt. De meghalt Lytton hadnagy is, akit azonban azzal becsültek meg, hogy külön sírt ástak neki, még pedig jó messzire a gazemberektől, akik halálát okozták. E szörnyű megpróbáltatás után Ross kapitány és életben maradt matrózai már csak az időjárás viszontagságaitól szenvedtek. Miután az ellopott citromokat megtalálták, a skorbutbetegek is csakhamar meggyógyultak, s mivel most már hattal kevesebben is voltak, az élelmiszerekkel se kellett már takarékoskodniuk. Megenyhült közben az időjárás is, és április végén a jég oly rohamosan kezdett olvadni, hogy szinte észre se vették, mikor a brigg egyszerre csak szabadon ringott a vízen. Aztán körös-körül megindultak a jéghegyek s az áramlat lassan vitte őket az Atlanti-óceán felé ...
*
A mi életünk valósággal paradicsomi nyugalom és boldogság volt ezekhez a szenvedésekhez képest. Hatalmas, erős hajónk a rianásokat, jégtorlódásokat nem is érzi, úgyhogy eszünkbe se jut menekülni róla. Egyetlen rossz napunk se volt, amióta itt vagyunk, s egy csöppet se élünk kevesebb jólétben, kényelemben, mint otthon: sőt vannak köztünk többen, akik a gondtalan jómódnak ezt a mostani állapotát soha
134
sem ismerték, amióta csak élnek. Hiszen egyik-másikunk már hízásnak kezd indulni, ami nem is csoda, sőt természetes következménye az örökös jókedvnek, a kitűnő élelemnek s a fáradság és megerőltetés teljes hiányának.
A skorbutnak vagy más efféle veszedelmes betegségnek nyoma sincs köztünk; egyetlen egy hajunk szála se őszült meg a sarki éjszakában, sőt mindnyájan úgy érezzük, hogy valósággal fiatalodunk. Társaim mind kitűnő színben vannak, az étvágyunk pompás, és alig hiszem, hogy van kaszinó a föld kerekségén, ahol jobb kedv uralkodnék, mint esténként a mi szalonunkban, mikor fölváltva kártyázunk, sakkozunk és dominózunk, vagy pedig a könyvtárunkban lévő érdekes és értékes köteteket olvasgatjuk. Ilyen élet és kényelem mellett hogyan is férkőzhetnék hozzánk a betegség vagy az unalom?...
Vasárnap, december 31. – Ránk virradt hát az év utolsó napja is. Hosszú esztendő volt, és jót is, rosszat is hozott egyaránt. Jóval kezdődött, mert meghozta kis Liv fiamat, akivel soha nem álmodott boldogság költözött szerény hajlékomba. De rosszul folytatódott, mert el kellett szakadnom ettől a nagy boldogságtól, s az életem azóta állandó vágyódás, szorongó kívánkozás a családom körébe. Ám azért még se volt rossz ez az esztendő; hiszen beváltotta minden reményünket, s vajon nem oda igyekszünk-e most is, nem viszi-e az áramlat hajónkat a sark felé, ahová oly szenvedélyesen kívánkoztunk? ... És szép volt az esztendő utolsó napja is. Csodásabb szilveszter-éjszakát kívánni se lehetne: gyönyörű éjszaki fény ragyogta be az egész égboltozatot, melynek éjszaki felén leírhatatlanul gyönyörű tűzijáték sziporkázott.
A pompás vacsora után együtt maradtunk a szalonban, hogy megvárjuk az újév születését. Amint az óra éjfélt kongatott, fölálltam, s néhány szóval elbúcsúztattam a letűnt esztendőt. Elmondtam, hogy voltak szomorú napjai, de voltak pirosbetűs ünnepnapjai is, melyek a legszebb reményekre jogosítanak. És megköszöntem bajtársaimnak az odaadó buzgóságot, a baráti kötelességtudást, amellyel hozzám és egymáshoz is voltak. Aztán daloltunk, koccintgattunk, szivaroztunk s végezetül elégedetten tértünk pihenőre. Csaknem hajnali négy óráig
135
voltunk együtt; és csodálatos, hogy ámbár nálunk már négy órás volt az új év, otthon, Norvégiában, még mindig a régi esztendőt nyűtték, s csak négy óra múlva fogják üdvözölni az új esztendőt. Nyolc óra időbeli különbség választ el bennünket a szülőföldünktől, ami annyit jelent, hogy 480 tengeri mérfölddel vagyunk keletre, s ennek megfelelően fejünk fölött a nap nyolc órával kelne föl korábban, – ha ugyan egyáltalában fölkelhetne.