HETEDIK FEJEZET
Új év, régi életmód
Hétfő, 1894. januárius 1. – Az új esztendő igen kellemesen kezdődött. Juell, a szakács ébresztett föl, s boldog újévet kívánva behozta a kitűnő kávét, amelynél jobbat régen ittam. Az idő gyönyörűen tiszta, csak maró hideg van: 38 Celsius fok a fagypont alatt. Mialatt szobámban írok, olvasgatok, Scott-Hansen és Johansen elvégzi a tudományos műszerek ellenőrzését odakint, ami nem nagyon kellemes mulatság, mert meglehetős szél fújdogál, és szinte metszi az arcot az éles levegő. Most is hallom, hogy igazi négertáncot járnak fejem fölött a födélzeten, s amikor visszajönnek a szalonba, már mindnyájan ott vagyunk s ártatlan arccal kérdezzük tőlük, hogy hideg van-e odafönt.
– Sőt ellenkezőleg, – feleli Hansen: – nagyon enyhe és kellemes idő.
– De a lábad csak megfázott?
– Nem mondhatnám; leginkább az ujjaiban érzi az ember egy kicsit a hideget.
Két ujja ugyanis éppen a napokban fagyott el, de azért mégse akarta fölvenni azt a farkasbőr ruhát, amelyet éppen a tudományos műszerek megfigyelői számára készítettem.
– Ó, még nincs elég hideg, – tiltakozott Hansen: s nem jó, ha az ember elpuhul.
Azt hiszem, hogy egyszer 40 fok hidegben, csak ingben és alsónadrágban rohant ki Hansen a födélzetre, hogy elvégezze az ellenőrzést; azt állította, hogy nem volt ideje fölhúzni a ruháit. Hát persze: ilyen szervezet mellett lehet azt mondani,
137
hogy akkor sincs hideg, amikor a hőmérő 38 Celsius fokot mutat a fagypont alatt.
Szerda, januárius 3. – Borzasztó, hogy egy idő óta milyen szenvedélyesen kártyáznak esténként a szalonban. Késő éjfélig tart ez a "szórakozás", s most már a különben mintaszerű Sverdrupra is átragadt a játékszenvedély. Igaz ugyan, hogy az ingüket még nem játszották el, de egyik-másik a szó szoros értelmében elvesztette a "mindennapi kenyerét"; kettőnek egész hónapon át kétszersültet kellett ennie az ebédnél, mert napi "friss" kenyéradagját elvesztette. Ám azért a kártya mégis kellemes és ártatlan szórakozás, mert agyonüti a hosszú, féléves éjszaka egyhangú unalmát.
Hétfő, januárius 8. – Fiam, a kis Liv, ma lett egy éves: otthon bizonyára megülik ezt a szent napot. Ó, mit nem adnék érte, ha én is ott lehetnék velük! Bizonyosan gagyog már a gyerek, sőt talán járni is tud: – s az apját nem ismeri! ... Szomorú sors, de majd másképpen lesz, ha ismét hazavezérel bennünket a Gondviselés. És szentül hiszem, hogy ez is meglesz. Hiszen egyetlenegy pont kivételével, minden föltevésem és számításom helyesnek bizonyult. Minden baj nélkül megtettük az utat Ázsia partjai mentén fölfelé, pedig hogy rémítgettek bennünket az út veszedelmeivel! Aztán sokkal tovább feljutottunk észak felé, mint legmerészebb álmaimban is reméltem. A jég körülfogott bennünket, ahogy kívántam, a "Fram" nagyszerűen túlesett a jégtorlódáson, a rianások még csak egy karcolást sem ejtettek rajta, bár ebből az okból is biztos pusztulással fenyegettek bennünket otthon.
Szóval: igaz ugyan, hogy az expedíció előkészítése sok drága évet elrabolt életemből, de most már nem sajnálom ezt az időt: hiszen elértem célomat. Az úszó jégmezőn, pompás kastélyhoz hasonló kényelmes hajónkban nem úgy élünk, mint a régi sarkutazók: – nyomorogva, betegen, örökös halálfélelemben: – hanem vígan, bőségben, szórakozva, mintha csak otthon lennénk, sőt nem egy van köztünk, akinek sohasem volt
138
oly jó dolga, mint a "Fram" födélzetén. Csak egy pontban nem váltak be számításaim, és – sajnos – ez a legfontosabb!
Azt hittem ugyanis, hogy a sarki tenger nem lesz mély, mert az eddig ismert, legnagyobb mélység, a "Jeannette" mérései szerint, csak 150 méter volt. Erre támaszkodva, úgy számítottam, hogy a tengeri áramlások nagyon erősek lesznek ebben a sekély vízben, s nagy darabon a sark felé sodorják az én jégmezőmet. És íme, most már olyan mélységre bukkantunk, amelyet meg se tudunk mérni, mert egész alattságunk [kötelünk] csak 1800 méter hosszú; a tengerfenék pedig talán kétszer oly mélyen is fekszik! Ez a tény teljesen fölborította reményeinket és számításainkat; a sarki áramlás nagyon csekély, csak alig érezhető lesz, s most már csak abban reménykedünk, hogy a szél fog bennünket északra hajtani. Kolumbusz egy földrajzi tévedés folytán fedezte föl Amerikát, s ezt a tévedést még csak nem is ő maga követte el; hogy minket hová sodor az én tévedésem: a jó Isten tudja! Csak az az egy bizonyos, hogy a Grönland partjaira vetődött szibériai úszófa nem hazudhat: – s nekünk is ugyanazon az úton kell mennünk, amelyet ez a fa megtett...
Mialatt ezeken a dolgokon tépelődtem kabinomban, Peder dugta be fejét az ajtón, hogy nem akarom-e látni azt a csodaszép csillagot, amely éppen most tűnt föl a szemhatáron s úgy ragyog, mint valami tűzgolyó. Fölsiettem a födélzetre, de a szó szoros értelmében megdöbbentem, amikor a déli szemhatáron, közvetlenül a jégmező pereme fölött, megpillantottam a vörösen izzó tüzet, amely sziporkázva változtatta színét. Egészen olyan volt, mintha lámpással jönne valaki felénk a jégmezőn át... Pedig csak a Venus bolygó volt, amelyet ma láttunk először, mert eddig a szemhatár alatt ragyogott; vöröses fénye csodaszépen tündöklött, s valami babonás belső érzés azt súgta, hogy a kis Liv csillaga ez, és szerencsét hoz nekünk!
Vasárnap, januárius 14. – Megint ünnep; a napok úgy szállnak, tűnnek, mint az álom, s minden nap világosabb lesz. Ma délelőtt mindnyájan izgatottak voltunk; most számítottuk ki a heti megfigyelések eredményeit. Az északi szélesség 79° 19' s a keleti hosszúság 137° 31' alatt vagyunk. Jó nagy darabot
139
haladtunk tehát előre a sark felé, s az eredménnyel mindnyájan meg voltunk elégedve; talán mégis csak helyes volt az én föltevésem? ...
Ebéd után kisétáltam a jégre, s egyszerre csak, egészen váratlanul, hatalmas rianás közepébe kerültem. Irtózatos robajjal kezdődött a jégtorlódás, éppen ott, ahol álltam, s oly hirtelen jött, hogy eszeveszett futásnak eredtem, akárcsak a nyúl, mintha soha életemben se hallottam volna még rianást. De aztán megembereltem magamat, s mikor a torlódás elmúlt, Sverdruppal, Mogstaddal és Pederrel kimentem ismét sétálni. Északkelet felé széles csatorna zárta el utunkat – itt szakadt ketté derékban a jégmező – de rajta túl oly egyenes volt, mint az asztal: a képzelhető legjobb szánút. És, amint végig néztem ezen a beláthatatlan, deszkasima jégmezőn, egyre jobban megerősödött bennem egy régtől fogva vajúdó szándék. Ha itthagyom a hajót, kutyákkal és szánokkal elérhetem az Északi-sarkot, visszafelé pedig a Ferenc József-földön, a Spitzbergákon, vagy Grönland nyugati partjain át juthatok haza. Két elszánt ember egész könnyen s minden veszedelem nélkül megtehetné ezt az expedíciót. Csak egy az, ami visszatart: hogy itthagyjam a legénységet s elváljak tőle. Mit mondana a világ, ha én Szerencsésen hazaérnék s a "Fram" itt pusztulna a többi legénységgel együtt? ... Pedig én azért jöttem ide, hogy átkutassam az ismeretlen sarkvidéket; a norvég nemzet erre adott nekem pénzt: s bizonyára első és legszentebb kötelességem az, hogy mindent megtegyek, ami e célomhoz közelebb vihet!
Kedd, januárius 23. – Mikor ma reggel fölmentem a födélzetre, Kaifás, az egyik kutya, a hajó mellett állva a jégen, dühösen ugatott kelet felé. Mivel sejtettem, hogy a kutya nem ugat hiába, odamentem revolveremmel s velem jött Sverdrup is, akinél szintén volt revolver. Alig értünk közel a kutyához, ez rögtön szaladni kezdett kelet felé; most már nyilvánvaló volt, hogy valami illatot szimatolt meg ebben az irányban, s ez az állat, természetesen, csakis medve lehetett.
A telihold vérvörösen ragyogott, s mivel nagyon ala-
140
csonyan járt a szemhatár fölött, gyönge világa rézsútosan pásztázta az össze-vissza szaggatott jégmezőt. Szétnéztem mindenfelé, de semerre se láttam semmit; ám azért követtük Kaifást, amely állandóan ugatva és füleit hegyezve rohant előre, s minden pillanatban vártuk, hogy fölbukkanik előttünk a medve. A kutya lassanként csöndesebb lett, majd hirtelen megállt és csak halkan kurrogott: most már bizonyosan közel voltunk az állathoz. Fölkapaszkodtam egy jégdomb tetejére, hogy körülnézzek, s a jégtömbök közt meg is pillantottam valami sötét foltot, mely lassan mozogni látszott, mintha felénk közelednék.
– Amott jön egy fekete kutya! – kiáltottam föl.
– Nem kutya az, hanem medve, – felelte Sverdrup, aki oldalt állott s így jobban is láthatott.
Most már én is észrevettem, hogy az állat igen nagy, s az, amit kutyának néztem, csak a feje volt. Mozdulataiban ugyan hasonlított a medvéhez, de úgy láttam, hogy színre sokkal sötétebb. Mivel azonban nem kutya volt, mégis csak medvének kellett lennie, noha fekete volt. Kirántottam revolveremet a zsebemből, s rárohantam, hogy valamennyi golyót a fejébe lövöm, – de amikor már csak néhány lépésnyire voltam tőle és éppen lőni akartam, fölemelte a fejét; ekkor ismertem csak meg, hogy rozmár, – de már későn, mert az állat villámgyorsan belehempergett a vízbe.
Itt álltunk tanácstalanul. Mert revolverrel lövöldözni erre a fickóra éppen annyi lett volna, mint vízzel locsolni a libát. A következő pillanatban ismét megjelent nagy, otromba, fekete feje a holdsugártól megvilágított víz színe fölött. Sokáig bámult bennünket, eltűnt egy kis időre, majd ismét fölbukott, valamivel közelebb hozzánk, aztán prüszkölt, harákolt, megint lebukott, ismét feljött, s valósággal gúnyt űzött belőlünk, amint a bolondját járta előttünk. Ah, ha lett volna szigonyunk, milyen könnyen belehajíthattam volna széles hátába!
Lélekszakadva, ahogy csak a lábaink bírták, visszarohantunk a "Fram"-hoz, puskáért és szigonyért; de a szigonyt meg kellett élesíteni, s mikor ezzel készen voltunk, szaladtunk vissza a rozmárhoz. Ám akárhogy kerestük azt a helyet, ahol az imént az állatot láttuk, sehogy se tudtunk ráakadni. Az a kis nyílás
141
a jégben valószínűleg befagyott s ki tudja, a rozmár hová tűnhetett el! Most szidtunk csak magunkat az ostobaságunkért: hiszen egyikünk ott maradhatott volna, vigyázni a rozmárra, míg a másik hazafutott a szigonyért. De első meglepetésünkben ez eszünkbe se jutott; ki is gondolhatott arra, hogy a befagyott sarki tenger kellős közepén, ahol a mélység 1800 méternél is nagyobb, rozmárra akadunk a tél derekán? Olyan csoda volt ez, amire semmiféle sarkutazó könyvében nem találtam adatot!
Szerda, januárius 31. – A mai megfigyelések eredménye szerint az északi szélesség 80° 10' s a keleti hosszúság 132° 10' alatt vagyunk. Ez fényes eredmény, s mindnyájan szívből örülünk is neki. Annál szomorúbb esemény az, hogy ma ittuk meg az utolsó üveg sört; ezentúl már csak citromos vízzel és legföljebb rumos teával, meg néha egy-egy pohárka likőrrel kell beérnünk.
Vacsora után Peder néhány érdekes kalandot beszélt el, melyeket a Spitzbergákon ért át Bek András nevű cimborájával.
– Hát kérem, – kezdte Peder a maga parasztos modorával, – valahol az Amsterdam-szigeteken történt, ahol Bek pajtásommal, ma se tudom, hogyan, a sírok közé vetődtünk. Azt gondoltuk, jó volna egyszer megnézni, mi is van hát ezekben a sírokban, és feltörtünk néhány koporsót. Hát ott feküdtek a halottak; néhánynak még volt hús az arcán, sőt egyiknek még a sapkája is a fején volt. Az András cimbora, kérem, Istentől elrugaszkodott gazfickó volt teljes életében; mikor a koporsókat feltörte, kiszedte belőlük a koponyákat és gurigázott velük; néhányat fölállított kuglibabának, s a többivel dobott rájuk.
– Hogy cselekedhetett ilyen istentelenséget? – méltatlankodott Sverdrup.
– Hát iszen azért volt hollandus a bitang! – magyarázta Peder vállat vonva. – De aztán meg is bánta még azon az éjszakán, mert nagyon rossz álma volt. Mind rámentek álmában a halottak, ő pedig lélekszakadva menekült előlük, föl az árbocra, annak is a legtetejébe, persze, álmában, de a halottak oda is utána mentek, s az egyik, akinek koponyáját összetörte a gurigázásban, dühösen követelte tőle, hogy most rakja
142
össze a koponyáját. És András úgy ordított álmában, mint a halálraítélt; én pedig föl nem keltettem volna a világ minden kincséért. Tetszik tudni, egy kabinban aludtunk, s mikor András bőgni kezdett álmában, én fölültem az ágyban s úgy röhögtem rajta, hogy a könnyeim is potyogtak bele. Egyszerre aztán, éppen, mikor a halott hozzá akarta vágni a koponyáját, fölébredt András; azt hittem, hogy a bőréből bújik ki félelmében; egész testét kiverte a hideg verejték, s a fogai úgy vacogtak, mint nagypénteken a kerepelő. Hát úgy kellett neki: miért nem hagyta békén a holtakat?
– De hiszen te is részes voltál ebben az utálatos halottgyalázásban, Peder!
– Ó, tetszik tudni, én hozzájuk se nyúltam. Csak egyetlenegyszer törtem föl egy koporsót, azt is csak azért, hogy legyen fám, amivel kávét főzhetek. De a halott menten szétesett, mihelyt a koporsót összetörtem. Hanem a fa nagyszerű volt; nincs az a száraz fenyőfa, amely jobban égne; azt hiszem, hogy a pokolban csupa ilyen fával tüzelnek az ördögök.
– Azt is mondtad, – szólt most Scott-Hausen, – hogy ez a Bek emberkoponyából itta a kávéját?
– Hát ez úgy történt – magyarázta Peder, – hogy Andrásnak éppen eltörött a kávésfindzsája; mivel hamarjában nem talált mást, hát ráfanyalodott egy ilyen koponyára.
Ekkor Jacobsen tartott hosszabb előadást:
– Nincs abban semmi különös – kezdte, – hogy a koponyát nem becsülik az emberek. Utóvégre is, aki halott, annak már úgyis mindegy, hogy mi történik a csontjaival. Magam is sokszor láttam, hogy egészen tisztességes úriemberek céltáblának használták a koponyákat; az volt a cél, hogy a golyónak a szemen kell keresztül menni, s a díjat az nyerte, aki legtöbb ilyen mesterlövést csinált.
Most én kérdeztem meg Pedert Tobiesen koporsója felől. Ez a legvakmerőbb norvég cetvadászok egyike volt; Tromsőben született 1821-ben, s egy tragikus telelés alatt pusztult el Novaja Zemlja nyugati partvidékein 1873-ban. A fiával együtt veszett oda, s még ma se tudják, hogy természetes halállal pusztultak-e el, vagy pedig a legénység gyilkolta meg őket. Azt kérdeztem
143
hát Pedertől, hogy nem törték-e föl ezeknek a koporsóját is, s nem látták-e hulláikon az erőszakos halál nyomait?
– Nem, – rázta a fejét Peder: – ezeknek a sírját nem ástuk föl.
– Én a múlt évben hajóztam arra, – szólt most közbe Jacobsen; – nem szálltam ugyan ki a parton, de mintha úgy hallottam volna, hogy Tobiesen és fia koporsóit exhumálták.
– Mesebeszéd, – felelte Peder vállat vonva: – egész bizonyosan tudom, hogy hozzá se nyúltak.
– Pedig nekem úgy rémlik, – szóltam közbe most magam, – mintha én is hallottam volna ilyesvalamit, s ha nem csalódom, éppen itt a hajón hallottam a dolgot, és pedig, ezt már egész bizonyosan tudom: te magad beszélted el, Peder.
– Nem, nem! – tiltakozott Peder élénken: – ezt én sohase mondtam. Csak annyit mondtam, hogy egyszer egy matróz beleütötte rozmárszigonyát a koporsóba, amely még ma is ott van.
– No, és miért cselekedte ezt?
– Hát csak azt akarta tudni, hogy van-e valami a koporsóban és hogy nem üres-e. Hanem azért nem törte föl, s a koporsó ma is úgy van ott, ahogyan a sírásói hagyták.
Péntek, februárius 2. – Az égboltozat színe sötét ultramarinkék; ez nagy hideg jele. Általában: minél nagyobb a hideg, annál sötétebben kék az égboltozat, s visszatükrözése ilyenkor valósággal ibolyaszínűre festi a jéghegyeket is. A mai nap átlagos hőmérséke 47–48 Celsius fok a fagypont alatt, ami 70° hőmérsék-különbözetet jelent, ha kimegyünk szabadba a 22 Celsius fok meleg szalonból. De azért mégse fázunk, bár sipka nélkül s egész könnyen öltözve szaladgálunk föl a födélzetre, ha a műszereket kell megvizsgálnunk, vagy egyéb dolgunk van odafönt.
Ám, ha nem érezzük is, annál jobban "látjuk" a szörnyű hideget. A lélegzet, mikor kijön a szánkból, olyan, mint a puskaporfüst; maga a "Fram" állandóan ködfelhőben úszik: a kipárolgás és kigőzölgés ködében, melyet a szél hajt el róla;
144
az embert vagy kutyát már messziről meglátjuk a jéghegyek között, mert fölfelé szálló sűrű párafelhő jelzi a közeledését.
Ma már második napja, hogy az ebédnél citromos vizet iszunk cukorral sör helyett; úgy látszik, az ital mindnyájunknak ízlik. Ráfogtuk, hogy bor, s abban mindnyájan megegyeztünk, hogy az émelygős almabornál sokkal kellemesebb; emellett megvan az az előnye is, hogy félig-meddig ellenszere a skorbutnak, amely pedig a sarkvidék legveszedelmesebb nyavalyája. Ámbár a betegség egyáltalában ismeretlen valami a hajón. Sőt határozottan hízunk valamennyien; éppen ma este, a vacsora után mértük meg magunkat, s meglepetve tapasztaltuk, hogy néhányan két kilogrammot is híztak az utolsó hónapban. Ezek közt van Sverdrup, Blessing és Juell, a szakács; a szakács nyom legtöbbet mindnyájunk között: 86 kilogrammot, s azért úgy ingerkedünk vele, hogy ő a legfontosabb személyiség az egész hajón. De erősen bízik Blessing is, aki maga mondja, hogy még soha életében nem volt ily kövér, s félő, hogy csakhamar utoléri, sőt el is hagyja a szakácsot.
Igaz, hogy az expedíció fárasztó, viszont a konyhánk olyan kitűnő, hogy bőven pótolja az elhasznált energiát. Az is igaz, hogy sokat pihenünk és szórakozunk; de ha sor kerül rá, nem is kíméljük magunkat. Ma, például délelőtt, nagyot szánkóztunk a kutyákkal, s a kirándulás fényesen sikerült; a derék állatok most már teljesen beleszoktak új hivatásukba, s igazi ambícióval, bravúrosan húzzák a szánokat, engedelmesen szót fogadnak, úgyhogy igazi öröm repülni velük a sík jégmezőn. És nekem nagy megnyugvásom ez a kedvező eredmény, mert napról-napra jobban megérlelődik bennem az a szándék, hogy az Északi-sarkot legkönnyebben és legbiztosabban csak úgy érhetem el, ha külön expedíciót vezetek oda a "Fram"-ról szánokon. Ugyancsak ebből a célból, hogy minden eshetőség készen találjon bennünket, ha rászánjuk magunkat erre az expedícióra, szorgalmasan gyakoroljuk a sísportot is, és ma délután hosszabb kirándulást tettünk északnyugat felé, mégpedig a legszebb eredménnyel. Belefáradtunk, az igaz: de majdnem a tehervonat sebességével száguldoztunk
145
a simára fagyott és csaknem deszkasimaságú jégmezőn. amelynél jobb síutat nem is kívánhatnánk.
Szerda, februárius 21. – A szél állandóan délről fúj. Ma húztuk föl a vízből azt a Murray-féle hálót, amelyet tegnapelőtt eresztettünk le. A háló 90 méter mélységben volt, és leginkább vízibolhákat meg néhány apróbbfajta héjas állatot találtunk benne, amelyek oly erősen villództak, hogy amikor a konyhában kiürítettük a zsákmányt, valósággal izzó parázsnak látszott. Ez a villódzás vagy fénykisugárzás általános tulajdonságuk a mélytengeri állatoknak; odalent ugyanis sötét van, s az állatok maguk csinálnak világosságot a testükből kiáradó foszforeszkáló fénnyel, vagy azért, hogy az útjukat megvilágítsák, vagy azért, hogy közel csalják magukhoz a zsákmányt.
Lassanként kezd kitavaszodni az idő, és most, hogy túl vagyunk a tél mérgén, igazán csodálkozva kérdem magamtól: – hol vannak azok a szörnyű borzalmak, a sarki éjszakának azok a rettenetes veszedelmei, amelyekkel rémítgettek bennünket, mikor az expedícióra készülődtünk? Nevetjük a skorbutot: hiszen nincs az a szanatórium, ahol jobban dühöngne a jólét és egészség, mint a "Fram" födélzetén! Nevetjük a jégtorlódás hatalmát: hiszen a mi hajónk oly erős, bevehetetlen vár, mely játszva táncol föl a legrémesebb rianástól föltorlasztott jégrögök hátára is! Nevetjük a hideget is: hiszen födetlen fejjel, alsó ruhában lótunk-futunk még 40 Celsius-fok hidegben is! ... Egyedül a szelet nem nevetjük: ez az egyetlen hatalom, amelytől félünk, mert úgy vágja az arcot, mint a borotva s keresztül süvölt a legvastagabb prémes ruhán is. De máskülönben: – a sarki tél a legkellemesebb szórakozás, kivált ha a mindennapi ebéd alatt bizonyos és jó társaságban vagyunk!
Vasárnap, március 11. – Sajátságos, mily könnyen alkalmazkodik az emberi szervezet az éghajlat szeszélyeihez és változásaihoz. Otthon kellemetlen volt, ha 20 Celsius-fok hidegben kimentem a szabadba; még akkor is éreztem a hideget, ha egyébként teljes szélcsend uralkodott. Itt ellenben
146
már az 50 Celsius fok hideget se igen veszem föl, még akkor se, ha kissé fúj is a szél. A sarki tél veszedelmeit, a nagy hideggel járó szenvedéseket csak a meleg kályha mellett hevülő fantázia színezi ki; mi valamennyien nagyon egészségesek vagyunk, kitűnően érezzük magunkat, s egy csöppet se szenvedünk a hideg miatt. Megszoktuk már, sőt örültünk is neki, mert ez a nagy hideg éppen kapóra jön; ma délelőtt például, mikor sétálni voltam, a félhomályban nem vettem észre egy kis csatornát, mely a legutolsó jégrianás óta még nem fagyott be. A fél lábammal belecsúsztam a vízbe térden fölül, s az első pillanatban bosszúsan káromkodtam, mert azt hittem, hogy bőrig ázom; de erről szó se volt; mert mikor hirtelen kirántottam lábamat a vízből, ez rögtön csonttá fagyott rajtam, s nem volt annyi ideje se, hogy átitassa a ruhámat. Sőt aztán, mint jégpáncél, még valósággal meleget is tartott. Ha nincs ily nagy hideg, bizonyos, hogy bőrig ázom s vagy meghűlök, vagy lefagy a lábam, vagy pedig, s ez a legkedvezőbb eset, olyan csúzt kapok hogy megemlegetem!
Érdekes megfigyelni a kutyákat is, hogy miképpen viselkednek a hideggel szemben. Ma este bizonyára izzadnak az óljaikban [a kutyák nem izzadnak], mert a legtöbb kint heverész a szabadban s esze ágában sincs, hogy födél alá menjen. Ha 50 Celsius fok körül jár a hideg, akkor szépen behúzódnak a vackukba és összebújnak, hogy kölcsönösen meleget tartsanak egymásnak; ilyenkor nem szívesen mozdulnak ki a meleg ólból és nehéz őket rávenni sétára vagy kirándulásra. De 40 Celsius fok hidegben már vidáman csaholnak, nyargalásznak a keményre fagyott havon, s nagyon örülnek, ha valamelyikünk kirándulásra hívja őket.
Szánkóműhely a jégen
Sverdrup az utóbbi időkben vitorlákat szab és varr a csónakok számára. Ma gyönge délnyugati szél fújdogált, s az egyik vitorlát kipróbáltuk két, összekötözött szánkón. Nagyon meglepett a nem várt, pompás eredmény; a szánok oly könnyedén siklottak tova a sima jégmezőn, hogy szinte repülni látszottak. A legcsekélyebb fuvallatra is megindultak és nagyon gyorsan szaladtak; ez nagyszerű segédeszköz lesz, ha esetleg a jégmezőn át kell majd hazatérnünk.
147
Nagycsütörtök, március 22. – Délelőtt heves görcsökbe esett az egyik fiatal kutya; a szája habzott és dühösen harapdált maga körül. Mivel a roham merevgörccsel végződött, kivittük a kutyát és lefektettük a jégre; úgy ugrált összevissza, mint a béka, merev lábszárakkal, fölfelé görbült fejjel és nyakkal, míg a háta nyereg módjára púposodott ki. Attól féltem, hogy megveszett vagy valami más nyavalyája lehet; agyonlőttem tehát, nehogy esetleg a többieket is megfertőzze, noha sehogy se értem, miképpen, hogyan és mitől kaphatott volna ragadós betegséget a szegény állat. Pedig már a minap is megijesztett egy másik fiatal kutya, mely a kártyaszobában járt őrült keringőt az asztal körül, majd pedig bebújt a szekrény és a fal közé, ahonnan sehogy se tudtuk előcsalni; mikor aztán végre kijött, megint nem volt semmi baja, s attól fogva éppoly vidám és egészséges maradt, mint a többiek.
Még mindig nem tudtam eldönteni, miképpen törekedjem kitűzött nagy célom elérésére. Az áramlás most még, lassan bár, de állandóan észak felé sodor bennünket; várok tehát még, mert ez megnyugtató. De ha az áramlás hirtelen megáll, vagy esetleg megfordul és visszafelé sodor bennünket, akkor nem fogok tovább habozni, hanem fölégetem magam mögött a hidat, s mindent fölteszek egy kártyára: – nekivágok az Északi-sarknak a jégmezőn keresztül. Mert akkor valóban itt lesz a cselekvés ideje, s nekem nem lesz más választásom. Tudom, hogy veszedelmes utazás lesz: élet és halál kérdése, de nem tehetek másként. Nem férfihez méltó vállalni bármely föladatot, s aztán megugrani a nehézségek elől, amikor a döntő pillanat elérkezik. Nekem csak egy utam van; az, amelyiknek jelképe a "Fram", – vagyis: "Előre!"
Vasárnap, április 8. – Tegnap reggel ébren heverésztem ágyamban, s éppen azon töprenkedtem, hogy fölkeljek-e már, amikor hirtelen lépéseket hallottam a fejem fölött, mintha valaki szaladna a födélzeten s egy másik kergetné. Volt valami e lépések zajában, ami önkéntelenül is a medve járását juttatta eszembe, s valami titkos sejtelem arra ösztön-
148
zött, hogy kiugorjak ágyamból, – de azért csak fekve maradtam, s csöndesen hallgatóztam, hogy mikor dördül el az a bizonyos lövés. De a lövés nem dördült el s én csakhamar ismét elmerültem gondolataimba.
Egyszerre aztán hirtelen lerohant Johansen a szalonba, kiabálva, hogy két medve félig vagy egészen holtan hever a jégtáblákon a hajó fara mögött. Ő és Mogstad lőtte le a medvéket, de most már nincs több töltényük. Néhányan puskát ragadtak s visszafutottak Johansennel a födélzetre; én is magamra kaptam a ruháimat s rögtön utánuk siettem, s odafönt megtudtam, hogy a medvék elillantak, de néhány emberünk üldözi őket a jégen. Mialatt fölhúztam hócipőimet, az üldözők visszatértek, és jelentették, hogy a medvék már végkép elpárologtak. Én mindamellett utánuk siettem, amily gyorsan csak tudtam, s nemsokára meg is találtam a medvék nyomait, amelyek kezdetben véresek voltak.
Nőstény medve volt a kölykeivel, éspedig alighanem súlyosan megsebesült, mert, ahogy mondták, Johansen első lövése után többször fölbukfencezett. Biztattam magamat, hogy nem lesz nehéz e súlyosan megsebesült medvét utolérni, s mivel a kutyák vígan csaholva szaladtak előttem, annyira belemelegedtem az üldözésbe, hogy valósággal izzadtam, s egyre jobban eltávolodtam a hajótól. Nagyon bosszantott, hogy a kutyák folytonos ugatásukkal egyre távolabb riasztották az anyamedvét, arra azonban már nem voltak alkalmasak, hogy körülfogják és megállásra bírják az üldözött vadat. De azért mégis folytattam a hajszát, egészen addig, míg hirtelen oly sűrű köd nem ereszkedett alá, hogy húsz lépésnyire se láttam. Ekkor már céltalan volt a további erőlködés, és vissza kellett fordulnom; s ha eddig bosszankodtam a derék kutyákra, most egyszerre nagyon kezdtem szeretni őket. Mert az ő pompás szimatjuk nélkül talán sohase találtam volna meg a hajót, mely a nagy ködben végképp eltűnt a szemeim elől.
Csak délután félhat felé érkeztem vissza a "Fram"-ra, halálos fáradtan és kiéhezve, meglehetősen elkeseredett hangulatban. Miután jól megebédeltem, kissé könnyebben tűr-
149
tem már a kudarcot, talán azért is, mert közben hallottam, hogy Johansen és Blessing éppen úgy megjárta, mint én. Ők ugyanis szintén elindultak a sebesült medve üldözésére, de valamivel később, mint én, s hozzám akartak csatlakozni. Amint azonban lélekszakadva siettek utánam, egyszerre csak egészen friss medvecsapást fedeztek föl, s a nyomokból látták, hogy a medve nemrég járhatott arra, s nem is lehet nagyon messzire. Persze, a két szenvedélyes vadász rögtön az új nyomokon indult el; de ők is úgy jártak, mint én: a kutyák elriasztották a medvéket, úgyhogy a két vadász még csak puskavégre se kaphatta őket.
Hétfő, április 30. – Ahhoz képest, hogy egész télen át 45–50 Celsius fok hideg volt, a nap mostanában már a szó szoros értelmében éget; a Hold már nem világít oly fényesen s nem ragyog le oly tüzesen éjjel-nappal, mint eddig, úgyhogy most már a Nap sugarai adják az éltető meleget és világosságot. Érezzük, hogy itt a tavasz, bár a hőmérő ellene mond ennek, mert még mindig nagyobb hideget mutat a fagypont alatt, mint amekkorát nálunk otthon a leghidegebb télben is érünk. Megkezdjük tehát a tavaszi nagytakarítást; letisztogatjuk a "Fram" oldalairól a ráfagyott jégtáblákat és jégcsapokat, s a hajó födélzetéről is kilapátoljuk a havat; legalább, hu majd olvadni kezd, nem lesz locspocs a födélzeten. Aztán megtisztítjuk a hajó kötélzetét is, és végezetül Peder fölmászik az árbocok csúcsára s kifényesíti hegyükön a két ércgolyót, melyeknek fényes felületén száz ágra törnek a sarki nap sugarai...