KILENCEDIK FEJEZET
Második ősz az örökös jég közöttElmúlt tehát a nyár s megkezdődött a második ősz az örök hó és jég birodalmában. Elég gyorsan múlt el a nyár, melynek folyamán mindent elkészítettünk arra az eshetőségre, hogy a jégmezőn át is hazatérhessünk, ha erre kerülne a sor. Építettünk hat kettős kajakot, kijavítottuk a szánokat s gondosan kiszámítottuk, hogy mennyi eleséget, tüzelőanyagot, ruhát, stb. kellene magukkal vinnünk. Titokban azonban megtettem az előkészületeket arra az expedícióra is, amelyet magam terveztem szánokon az északi sarkra, s amelyről mindeddig csak Sverdrup előtt ejtettem el néhány szót.
Mindeddig petróleumkályhán sütöttük-főztük meg az ebédünket és vacsoránkat, de én féltettem a petróleumot, hogy ilymódon hamarább elfogy, mint kellene, s ezért addig törtem a fejemet, míg végre sikerült kitalálnom egy olyan szerkezetet, amellyel lehetséges volt fekete terpentinolajat égetni a tűzhelyben petróleum helyett. Ezzel a szerkezettel négy esztendőre való terpentinünk volt a hajón, úgyhogy most már nem kellett félnünk a petróleum kifogyásától. De alig működött az új szerkezet három napig, egy délután, miközben néhányadmagammal a szalonban beszélgettem, hirtelen tompa dörejt hallottam. Rögtön azt mondtam, hogy valahol robbanás történt. Jóformán ki se mondtam ezt, mikor az ajtó már megnyílt és Pettersen dugta be rajta a fejét. Meg kell itt jegyeznem, hogy Pettersen az utóbbi időkben szakáccsá lépett elő, úgyhogy ő és Juell kéthetenként fölváltva teljesítette a szakács tisztét.
A boldogtalan olyan fekete volt, mint a kéményseprő: egész arca tele volt korommal, s ebben a siralmas állapotban jelentette, hogy a tűzhely fölrobbant és pofonvágta... közben úgy káromkodott, mint a jégeső, mialatt mi úgy kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult. Kisült aztán, hogy ki akarta próbálni a tűzhelyet: jól ég-e – s eközben nyitva felejtette a terpentines olajtartó csapját, melyből a kelleténél több olaj ömlött a tűzhelybe, s az így fejlődött gázok fölrobbanván, szétvetették a tűzhelyet. Természetesen rögtön utána néztem a dolognak; szerencsére nem történt nagyobb baj, a tűzhelyet hamarosan kijavítottuk, s miután megtanítottam vele bánni Pettersent, soha többé nem is okozott kellemetlenséget.
Szeptember 4-én túlhaladtunk az északi szélesség 81. fokán. Ó, ha ezen a télen az áramlás fölvinne bennünket a 84. fokig, mily könnyű és egyszerű volna jövő tavasszal megtenni szánokon a még hátralevő hat fokot az északi sarkig! Ha ez sikerül, akkor még ugyanannak az évnek az őszén otthon is lehetnénk s hazánkban tölthetnők a harmadik telet! ... De ki tudja: sikerül-e vagy rákerül-e a sor egyáltalában erre a veszedelmes expedícióra?
Ezen az estén bejött hozzám Pettersen, aki éppen soros szakács volt, hogy megállapítsuk a holnapi étlapot. Miután ezt elvégeztük, egy darabig még ott maradt és elbeszélte, hogy a múlt éjszaka nagyon furcsa álma volt; szakácsnak ajánlkozott egy új expedícióhoz, de "dr. Nansen nem akarta magával vinni"...
– Na, és miért nem?
– Hát úgy álmodtam, hogy dr. Nansen négy emberrel a jégmezőn át indult a sarkra, s én kértem, hogy vigyen magával. Ön azonban azt felelte, hogy ezen az expedíción nincsen szüksége szakácsra. Én nagyon furcsának találtam ezt, mert hiszen enni csak ezen az expedíción is kell? Homályosan úgy emlékszem az álomra, mintha Ön úgy rendelkezett volna, hogy a hajó egy más helyen ismét találkozzék önnel; de az bizonyos, hogy nem errefelé és nem a hajón akart hazatérni. Sajátságos, hogy mi minden bolondságot össze álmodik néha az ember!170
– Ez talán nem is olyan nagy bolondság, Pettersen. – mondtam én; – sőt nagyon is lehetséges, hogy vállalkozunk egy ilyen expedícióra, s ha ez így lesz: akkor nem is térünk vissza a "Fram"-ra.
– Na, hát ha ez csakugyan megtörténik, akkor igazán nagyon kérem, hogy engemet mindenképpen vigyen magával; mert ez a kirándulás valóban nekem való volna. Nem vagyok ugyan valami elsőrendű bajnok a hócipő-sportban, de azért hiszem, hogy kibírnám.
– Ez mind nagyon szép; csakhogy az ilyen kirándulásokon tömérdek fárasztó, nehéz munka akad; meg kell jól fontolnod, hogy ez nem szórakozás és mulatság ám!
– Hát azt én se képzelem, hogy mulatni megyünk – vigyorgott Pettersen –, de föl se venném a fáradságot és munkát, ha magával vinne.
– De talán még egyéb, sokkal rosszabb dolog is akadhat ott, Pettersen, mint a fáradság és a munka – szóltam most komolyan –, sőt nagyon valószínű, hogy kockán forogna az életed is.
– Ej, hát olyan nagy baj az? Hisz egyszer előbb-utóbb úgyis csak meghalunk!
– De megrövidíteni tán mégse akarod az életedet a veszedelmek szándékos keresésével?
– Hát persze, hogy nem! Hanem hát úgy vagyunk, hogy az életünket otthon, a meleg szobában is éppoly könnyen elveszíthetjük, mint itt a jégmezőn. Akinek azonban mindig azon jár az esze, hogy az életére vigyázzon, annak jobb lett volna nem is születnie.
– Ebben igazad van, – feleltem nevetve. – S az ilyen ember ne is induljon el a sarkvidékre, hanem melegedjék szépen otthon, a kuckóban, a banyakemence mellett.
– Na lássa! – vigyorgott Pettersen diadalmasan: – hát mégis csak nekem van igazam!
– Csakhogy ez a kirándulás a jégmezőn keresztül nem gyerekjáték ám, Pettersen!
– Azt én is nagyon jól tudom, dr. Nansen; de azért ön mellett csöppet se aggasztana a veszedelem. Ha csak nekünk171
magunknak kellene véghezvinnünk a dolgot, hát aligha menne, vagy visszájáról sikerülne. Egészen más az, kérem, ha olyan vezetőnk van, akiről tudjuk, hogy nem mai gyerek és már végigcsinálta a tapasztalás iskoláját.
Megható volt ez a vak bizodalom, amellyel Pettersen habozás nélkül csatlakozott volna hozzám. És ilyen volt minden emberem: vakon rohantak volna utánam tűzön-vízen keresztül! Meg vagyok róla győződve, hogy ha most, tél kezdetén állanék föl, hogy neki akarok vágni az északi sarknak, akkor is haladéktalanul, ellenvetés nélkül követnének. És hány expedíciónak okozta vesztét a legénység bizalmatlansága a vezetők iránt, a meglazult fegyelem szülte dacosság, mely a megszokott kényelem önzését szögezte az ideális törekvések ellenébe! ...
A brigg szerencsére ki is kötött a szigetnek egyik széltől és hullámveréstől védett öblében s aztán a kapitány partra szállt néhányadmagával, hogy megkeresse a raktárakat. De csak a három francia matróz sírdombját találták meg; a raktáraknak, melyeknek száz lépésnyire kellett volna lenniük a sírhalmoktól, még nyomuk se volt. Illetőleg mindenütt rom és pusztulás látszott: a raktárakat földúlták, az élelmiszereket, a fűtőanyagot elrabolták. – Hogy kik? Az mellékes volt mostan; bizonyára az eszkimók. De a fontos nem az volt, hogy ki követte el ezt a gyalázatosságot, hanem az, hogy a "Fox"-nak, mely egész bizonyosan számított készleteinek kiegészítésére, utolsó reménye is eltűnt e rémes pusztulás lát-
172
tára. Kőszene fogytán volt, s itt nem talált egy darabkát sem; élelmiszer-készlete megcsappant, s itt már nem volt egy falat kétszersült sem!
Austin kapitány megsemmisülten állt a dombon s kétségbeesetten fonta keresztbe karjait. Erre nem számított; kicsinyhitű legénysége, mely már eddig is folyton zúgolódott, hogy miért nem térnek vissza harmadfélévi bolyongás után, e mostani kudarc, illetőleg csalódás után bizonyára még erőszakkal is megkísérti akarata érvényesítését. És Hodgson, a hadnagy, aki titokban a legénységhez szított, ki tudja, mire szánja el magát, ha maga mögött érzi a tömeget, a kapitány tekintélyével szemben? Már most is, amint ott állt a kapitány mellett, a gúnyos diadal sugara cikázott föl szemében, mikor közömbösséget színlelve ártatlan arccal így szólt:
– Azt hiszem, kapitány, nincs ok a kétségbeesésre. Igaz, hogy nem találtuk meg itt, amit kerestünk, de hiszen szemben vagyunk a Barrow-szorossal, amelyen át visszajuthatunk a Baffin-öbölbe.
– Illetőleg a Wellington-szorossal vagyunk szemben – felelte a kapitány élesen. – A Wellington-szorossal, Hodgson hadnagy, amelyen tovább haladunk észak felé.
– All right! – felelte a hadnagy gúnyosan megrántván a vállát. – És hogyan megyünk tovább észak felé, miután a kőszenünk már csaknem mind elfogyott?
– Vitorlával, – szólt kurtán a kapitány. – Ami kőszenünk még van, azzal főzni fogunk.
– Ha megengedi ...
– Megengedem, hogy kövessen a hajó födélzetére – vágott közbe Austin kapitány erélyesen.Ezzel hátat fordított a hadnagynak s vissza se nézve, szótlanul ment föl hajójára. Tudta, hogy a kocka el van vetve, s most már megkezdődik az élethalálharc közte és a hadnagy, illetőleg a legénység között. De nem habozott; neki csak egy útja volt: előre, észak felé, – s ő haladni akart ezen az úton, ameddig lehetett, ameddig a körülmények és az akadályok engedték. A "Fox" tehát folytatta útját, s július 15-én szerencsésen horgonyt is vetett a Baring-öbölben. Összesen
173
csak négy-öt embere volt már, aki még hozzá húzott, a többiek mind egy követ fújtak Hodgson hadnaggyal, aki folyton a szerencsétlenül járt sarki utazók rémes történeteivel ijesztgette a legénységet, hogy annál hevesebben követelje a haladéktalan visszatérést Európába.
És az első összekoccanás itt történt meg a Baring-öbölben. Miután ugyanis a folyton ellenkező kedvezőtlen szél négy napig beszorította és fogva tartotta a brigget az öbölben, s mivel a hideg is egyre erősbödött, s félő volt, hogy a hajó végleg ott szorul és befagy az öbölben, Austin kapitány elhatározta, hogy ha törik-szakad, de folytatja útját, kivergődik az öbölből s néhány fokkal tovább halad észak felé. Kiadta tehát a parancsot, hogy fűtsék a kazánt, mert gőzzel indulnak el.
A "Fox" födélzetén óriási izgatottság tört ki erre a parancsra. A legénység úgy zúgott-zsibongott, mint a fölzavart méhkas, és az általános elkeseredés csakhamar szavakban is megnyilatkozott.
– Fűtsük a kazánt! De mivel? Hiszen összesen csak két hónapra való szenünk van! És ha ez elfogy, ugyan mivel fűtünk és főzünk majd télen?...
A fűtők és gépészek összefont karokkal, dacosan hátat fordítottak a kapitánynak; egyikük se mozdult: nem akartak lemenni a gépházba. Hodgson hadnagy rosszul palástolt kárörömmel nézett a kapitányra, aki halálsápadtan állt a hajóhídon és szigorúan kiáltott le:
– Hallottátok a parancsot? ... Fűtők és gépészek azonnal a gépházba!Talán a megszokás hatalma tette, talán a kapitány erélyes szava: elég az hozzá, hogy az egyik gépész, akiben több volt a kötelességtudás, mint a társaiban, önkéntelenül is megindult a gépház felé. De még az ajtajáig se ért, már megállították társainak fenyegetései:
– Megállj, Brown! ... Le ne menj, ha kedves az életed!
– Ki mondta ezt? – kérdezte Austin kapitány dörgő hangon, s kirántván revolverét a zsebéből, izgatottan lerohant a födélzetre, a zajongó matrózok közé. – Ki mondta ezt? ...174
A meghökkent legénység pár pillanatig halotti csöndben volt, majd kivált közülük egy hórihorgas, vöröshajú ír óriás, s nagyot ütve öklével a mellére, hogy csak úgy döngött, így felelt:
– Hát én voltam, aki áldója van! S azt mondom most is, hogy már torkig jóllaktunk a jéggel és hóval, hogy nem akarunk egy lépéssel se tovább menni, és nem kell a kazánba befűteni, hacsak nyomban hazafelé nem fordítjuk a brigg orrát.
– Hodgson hadnagy, – szólt a kapitány hidegen –, azonnal veresse láncra ezt a fickót...
– De, kapitány Úr, amit ez az ember...
– Egy szót se többet, mert önt is becsukatom a kabinjába... Ezt a fickót pedig rögtön meg kell kötözni... Parancsolom!A kapitány pár hű embere nyomban rárohant a nyomorultra, hogy megkötözzék; de a vöröshajú hirtelen fölkapott egy hajtórudat, megforgatta a feje fölött, s vad káromkodással fogadkozott, hogy leüti, aki hozzá mer nyúlni. A helyzet kritikus volt s gyors beavatkozást követelt. Austin kapitány a lázadó ír homlokának szögezte revolverét, s metszően éles, de elszánt és nyugodt hangon mondta:
– Ha csak moccanni mersz is, lelőlek, Bob! ...
Ez hatott: a kötelességükhöz hű matrózok egy szempillantás alatt lefegyverezték és megkötözték a lázadó gépészt, s a brigg pár órával később már teljes gőzerővel haladt előre a még friss fagyású jégrétegben. Austin kapitány tehát győzött: de milyen győzelem volt ez? mely már előre is magában hordozta a jövendő összetűzések, sőt a csaknem biztos vereség csíráit! ...Szeptember 15-éig haladt előre a "Fox", eleinte gőzzel, aztán vitorlával, később jéghegyek közé jutva a sarki áramlás segítségével, – s ekkor hirtelen megállt. Elérte az északi szélesség 78° 15'-ét. Ez a pont az úgynevezett fagypólus körébe esett. Ezen a vidéken vannak a legnagyobb hidegek, s az amerikai sarki tengernek ezen a részén iszonyú telek szoktak lenni, rettentő hóviharokkal. Austin kapitány tehát maga-
175
sabbra jutott északon, mint előtte (1855) az összes sarkutazó, de a helyzete is kétségbeejtőbb volt; a szene fogytán, legénysége minden percben lázadásra készen, az irtózatos sarki tél a küszöbön, s körülötte a szomorú jégsivatag, mely a pusztulás, a megfagyás örökös rémképeivel fenyegette. És segítségre sehol semmi kilátás!
Megtették a szokásos előkészületeket a telelésre; megvárták az első jégtorlódást, mely fölemelte a brigget a jégmezővel együtt, úgyhogy szinte magas domb tetején hevert meglehetősen kiegyensúlyozva, s aztán, mikor a jégrianás veszedelme megszűnt, egészen körülrakták a hajót hóval, s még a födélzetre is fél méter vastag hóréteget lapátoltak. A hó ugyanis rossz hővezető, s nekik kétszeresen érdekük volt, hogy minél jobban megfogják a hajófenék belsejének melegét, mert a szenük fogytán volt, tehát takarékoskodniuk kellett a tüzeléssel.
November derekán rettentő hóviharok tomboltak, úgyhogy a legénység szinte az orrát se igen dughatta ki a födélzetre, a külső hőmérsék pedig 31° Celsiusra süllyedt a fagypont alá. A szél oly hevesen, metszően fújt, hogy ember el nem bírhatta, a vaseszköz pedig, ha megfogták, nyomban leégette kezükről a bőrt, mintha meg lett volna tüzesítve. És a szén egyre fogyott, a hideg pedig állandóan fokozódott. December 8-án már a higany is megfagyott a hőmérőben – ez negyvennégy fok hideg volt a fagypont alatt: s ezen a napon dobták a kályhába az utolsó darabka szenet!
Irtózatos, szívet gyilkoló állapot volt ez! Az utolsó darab szén lassan, sercegve égett, mintha sajnálná elhamvadását – majd vörösen izzott a parazsa és a hajófenék hőmérséke csökkenni kezdett. A vitorlamester most fókazsírba mártott kócgombócokat dobált a kályhába, hogy mégis adjon valamelyes meleget, – de ennek meg irtózatosan bűzös, orrfacsaró füstje volt.
– Legalább ide csalja a medvéket, – vélte a kormányosmester: – most már úgyis csak az a reménységünk lehet, hogy elég medvét lőhetünk s a zsírjukkal fűthetünk.176
– Ha csak föl nem égetjük a hajót, – dörmögött félhangosan Bob, a lázadó matróz, aki már kiszabadult fogságából s most ismét bujtogatta társait.
Senki se felelt a vakmerő célzásra, de titokban majdnem mindenki helyeselte az ötletet, bár azzal is tisztában voltak, hogy Austin kapitány sohase fog beleegyezni hajója föltüzelésébe. De ha itt a végső szükség órája, akkor senki se fog tőle engedélyt kérni...
A kormányosmester jól gondolta: – a fókazsír füstjének bűze csakugyan egész csomó jegesmedvét csalt a "Fox" közelébe, de a fenevadak nagyon óvatosak voltak, s egy se került közülük puskavégre. Ellenben lassanként elfogyott a fókazsír is, és december 20-án délután végképpen kialudt a kályha tüze. A döntő pillanat elérkezett, ütött a létért való küzdelem tizenkettedik órája: – a hajófenék hőmérséklete hirtelen 20° Celsiusra süllyedt a fagypont alá. Ha nem fűtenek, akkor karácsony estig mindnyájuknak vége.
Hodgson hadnagy, a lázadó Bob s még néhány főkolompos, elszántan, belül forrva a dühtől, berontott Austin kapitányhoz, aki gondolataiba mélyedve számolgatott.
– Mi az? – kérdezte fölriadva.
– Nincs tüzünk és két nap múlva mindnyájan megfagyunk, mondta a hadnagy.
– Nekem nincs fám, – felelte a kapitány tompán.
– Akkor rajtunk a sor, hogy szerezzünk, – szólt közbe Bob kihívóan.
– És honnan? – kérdezte Austin rekedten, mert már sejtette a szörnyű választ.
– A födélzetről... Ott van elég!
A kapitány fölugrott, s kirántván töltött revolverét, halkan, de elszántan, jelentette ki:
– A hajó én vagyok; aki a hajót bántja, az engem bánt; én pedig nem hagyom magamat, ameddig a revolveremben golyó, a testemben élet van. Takarodjatok!Kívülről, a hajófenékből siralmas jajveszékelés hallatszott be:
– Gyújtsatok tüzet, mert megfagyunk! ...177
A skorbutbetegek voltak, akik már dideregtek az ágyban, a takaró alatt s az egészséges matrózok is fogvacogva, káromkodva dörzsölgették zsibbadt tagjaikat.
– Hallja, kapitány?! – szólt most Hodgson hadnagy.
– Ha fölégetjük a hajót, – mondta Austin kapitány halkan, kétségbeesve, mintha önmagával tanácskoznék –, akkor hogyan jutunk haza Angliába?...A hadnagy és a lázadó matrózok megdöbbenve néztek össze. – Ez igaz! ... De mégis mit ér, ha megmarad a hajó, s ők megfagynak a dermesztő hidegben?
– Égessétek el a borszeszt, – folytatta a kapitány sóhajtva. – Abból még elég van.A matrózok ujjongva rohantak vissza a hajófenékbe; rögtön csináltak egy nagy lámpaforma tartót a borszesz számára, ebbe vastag kanócot dugtak, s aztán beleállították a vaskályhába. Ekképpen a hőmérsék gyorsan emelkedett, s csakhamar tűrhető is lett. De karácsony napján még soha nem ért hideget mutatott a borszesz-hőmérő: 52 Celsius-fokot a fagypont alatt. A hajófenékben oly sűrű köd képződött, hogy az emberek alig látták egymást, a padlót jégtükör lepte el, a kezek és lábak feje megkékült, a koponyákat mintha vaspánt szorította volna: – őrület környékezte az agyat s a matrózoknak már a nyelvük is szinte fölmondta a szolgálatot.
És ekkor Austin kapitány vasakarata is megtört ekkora nyomor és szenvedés láttára. Ő maga ugyan még most se egyezett bele, de tűrte, hogy a matrózok, akarata ellenére, földarabolják a hajókorlát egy részét. Hiszen karácsony estéje volt, amikor Angliában boldog volt és örült még a legszegényebb család is: – s ezek itt a végső kétségbeesés siralmas óráit élték! ...
Majd, mikor a halálra ítélt hajó darabjai vígan pattogtak a kályhában, s a tea és kávé duruzsolva forrott a kályha tüzén, megváltozott a matrózok kedélyhangulata is. Óh, mert nagy bűvész a remény: – rózsásra festi a poklot is, ha fölcsillan a távolban a szabadulás vezérlő csillaga!
– Emberek! – szólt másnap reggel Austin kapitány az összegyűjtött legénységhez – A Belcher-expedíció történetében olvasom, hogy alig száz angol mérföldnyire ettől a hely-178
től, ahol most vagyunk, kőszén is található. És Belcher pontosan meg is jelöli a helyet, ahol ezt a kőszenet megtalálta és saját szemeivel látta... Emberek! Mi nekünk száz mérföld? Gyerünk és keressük meg ezt a szenet, s akkor meg vagyunk mentve!
A legénység félig reménykedve, félig hitetlenül hallgatta a kapitány szavait; de más választásuk nemigen volt: – megfagyni vagy megkeresni a szenet. Ha tétlenül itt maradnak a hajóban, akkor csak idő kérdése, hogy mikor pusztulnak el; ha ellenben elindulnak s csakugyan megtalálják a kőszenet, akkor vége a nyomorúságnak, s bizonyos, hogy megmenekszenek. Beleegyeztek tehát, hogy Austin kapitány állítsa össze az expedíciót, válogassa ki azokat, akiket magával akar vinni, míg a többiek itthon maradnak s a kapitány visszatértéig hűséget fogadnak annak, akit a kapitány maga helyett föléjük rendel.
Úgy állapodtak meg, hogy mintegy két hétig maradnak távol, s Austin kapitány nyomban hozzálátott a készülődéshez. A szán, melyet kiszemelt az útra, harmincöt hüvelyk széles és negyvenöt láb hosszú volt; keskeny, de erős és ruganyos jószág, mely könnyen siklik tova a jégen és hihetetlen viszontagságokat kibír. A grönlandiak szoktak ilyeneket építeni, s néha ezer kilométeres utakat is tesznek rajtuk. A kapitány hat erős kutyát fogott a szán elé, amelyek soványak voltak ugyan, de föl se vették a dermesztő tél hidegét, s emellett kevéssel beérték. A szán terhét körülbelül egyformára számították; hét kutya (a kapitány elvitte kedvenc orosz agarát is) és négy ember számára eleséget, továbbá takarókat, egy sátrat, összehajtható csónakot és lőszereket raktak rá. Sőt a gondos Johnson hócipőket is készített, minden ember számára kettőt, ha esetleg hómezőkön kell átvonulniuk.
Most már csak arról volt szó, hogy az expedíció embereit jól megválogassa a kapitány. Igaz, hogy a siker érdekében a legmegbízhatóbb emberekre lett volna szüksége, viszont az se volt tanácsos, hogy éppen ezeket mind elvigye, a hajón pedig a gyanúsakat hagyja hátra. Hosszas fontolgatás után végre a hajó orvosát, továbbá Bellt és Simpsont választotta;
179
az orvosra ugyanis a hajón semmi szükség se volt, neki pedig leghűségesebb barátja, s különben is elszánt, sokat bíró ember volt, míg Bell és Simpson – az egyik ács, a másik hajós lévén – szinte nélkülözhetetlenek voltak az expedíción.
Elindulás előtt a kapitány sokáig tanácskozott Johnsonnal, akire távolléte alatt a hajó parancsnokságát bízta. Miután ezt az elhatározását kihirdette a legénység előtt, s az tudomásul is vette, még külön is félre hívta Johnsont s ezt mondta neki:
– Ön az egyetlen tisztem, akiben megbízom; tartsa szemmel a legénységet, hogy távollétem alatt semmi kárt se tegyenek a hajóban. Lehet, hogy a két hétből, amennyi időre utazásunkat tervezzük, öt hét is lesz. de azért ne hagyja föltüzelni az egész hajót, akármilyen rosszra fordul is az időjárás: hiszen ez a hajó a menekülésünk egyetlen eszköze!
– Értem, kapitány.
– És ha megtörténnék, hogy mi nem térünk vissza –, folytatta Austin kapitány fátyolozott hangon –, akkor, ha módjában lesz, törekedjék tovább észak felé, keresve Franklin nyomait, ameddig lehet. Ha ellenben a legénység föllázad, akkor engedjen az erőszaknak és térjen vissza velük Angliába.
– Úgy lesz, – felelte Johnson meghatottan. – Egy életem, egy halálom, hogy mindenben hűségesen teljesíteni fogom parancsait.Januárius elején a hőmérő csaknem állandóan 37 Celsius-fokot mutatott a fagypont alatt; ilyen dermesztő hidegben gondolni se lehetett az indulásra, s Austin kapitány türelmetlenül várta, hogy megenyhüljön az idő. Pár nap múlva lassanként tíz fokkal fölemelkedett a hőmérsék (–27° Celsius volt) s januárius 5-én végre elhatározták, hogy másnap indulni fognak. A komoly és ünnepélyes búcsúzkodás után délkeletnek fordult a kis karaván. A kutyákat Simpson hajtotta, Bell pedig hócipőkön előrement, hogy kikémlelje az utat. A hőmérő higanyának lassú, de állandó emelkedése jelezte, hogy nemsokára havazni fog. És csakugyan, alig pár óra múlva már oly sűrű pelyhekben hullott a hó, hogy szinte nem is igen
180
tájékozódhattak; lassan haladtak tehát s óránként átlag három mérföldet tettek meg.
Az expedíció tagjai mind jól föl voltak öltözködve, akárcsak a grönlandiak: éppen csak a szemük, szájuk meg az orruk nem volt befödve, hogy láthassanak és szabadon vehessenek lélegzetet. Beszélgetni azért mégse beszélgettek, mert ajkuk szélén, mihelyt fölnyitották, nyomban jégkristályok támadtak. Austin kapitány közvetlenül a szán előtt ballagott, kezében a delejtű, mellyel az út irányát ellenőrizte. Ámbár medve és róka sok lehetett azon a vidéken, utazásuk első napján egyetlenegyet se láttak, s különben is kár lett volna puskaport vesztegetni rájuk. Délben pihenőt tartottak egy jéghegy lábánál. Pemmikánt ettek s rá forró teát ittak; ez az ital jóleső meleget árasztott tagjaikba.
Egy órai pihenő után fölkerekedtek s mintegy húsz mérföldnyi utat tettek meg aznap. Ki voltak ugyan merülve, de azért mégis gyorsan házat raktak hóból, hogy legyen hol aludniuk és meg ne fagyjanak a hideg éjszakában. Csak afféle kalyiba volt, amelybe hason csúszva mászhattak be, de elég meleget tartott. Ott bent megvacsoráztak, mindenki bebújt a zsákjába s aztán jóízűen aludtak másnap reggelig.
Így folyt az utazás januárius 15-éig, minden epizód nélkül. Ezen a napon, úgy déltájban, egyszerre csak teljesen megfagyott köd szállott föl a földből; olyan volt, mint valami sűrű csipkefátyol, mely jégtűkkel borította el arcukat, kezeiket, ruhájukat, úgy hogy egymást se láthatták tőle. Egymás nevét kiabálva, előrenyújtott karokkal, tapogatózva haladtak. de a sűrű ködben még egymás szavát se hallották, úgyhogy teljesen elveszítették a tájékozódást. Az orvosnak most az az ötlete támadt, hogy elsüti a puskáját, s ekkor a többiek is mind lőttek, – amire olyan ropogás, durrogás következett a visszhang folytán, hogy most már még kevésbé találták meg egymást.
– Te vagy az, Austin? – kiáltotta az orvos torkaszakadtából, amint botorkálás közben szemközt találta magát egy morgó, homályos körvonalú tömeggel.
– Hol vannak a többiek?181
Tompa morgás volt a felelet, miközben az alaktalan tömeg egyre közeledett. Most már jobban kivált a ködből, s az orvos meghökkenve látta, hogy óriási nagy jegesmedve közeledik feléje. Ez is úgy járt, mint Austin és társai: – eltévedt a cimboráitól, s mialatt kereste őket, ide keveredett az expedíció közé. Az orvos nem habozott; nyomban lekapta válláról a puskát és szinte célzás nélkül lőtt rá a medvére. A szörnyeteg elbődült, pár pillanatig vadul kapálódzott első lábaival, aztán hanyatt vágódott, s oly nyomtalanul eltűnt, mintha a föld nyelte volna el; a golyó valószínűleg halálra sebezte, s a fenevad lebukott arról a jéghegyről, amelyre éppen fölkapaszkodott.
E pillanatban hirtelen kiderült a vidék, s az orvos megpillantotta társait, akik fölfelé jöttek a jéghegy tetejére. A köd úgy eltűnt, mintha elfújták volna.
– Hol a szánkó? – kiabált a kapitány lelkendezve.
– Alattunk van a völgyben, – mondta Simpson.
– Nem történt semmi baja?
– Hála Istennek, nem!
– És hol a medve? – kérdezte az orvos.
– Miféle medve? – csodálkoztak a többiek.
– Az, amelyik engem megtámadott, – kezdte magyarázni az orvos.E pillanatban a kapitány orosz agara dühösen csaholni kezdett lent a völgyben, s mindjárt aztán hallani lehetett az eszkimó kutyák vonítását és zavaros ugatását is, mintha valami ellenséggel viaskodnának. Austin kapitány lélekszakadva rohant arrafelé, s alig ért föl az első jégbuckára, máris ijedten látta, hogy a szánt és a kutyákat vagy harminc állat gyűrűje fogja körül.
– Medvék! – kiáltotta izgatottan.
– És rókák! – tette hozzá az orvos, aki barátja sarkában futott.
Csakugyan: egész falka medve és róka esett neki az élelmiszereknek, melyek a szánon voltak, s mit se törődve a kutyák csaholásával, valósággal tépte, szaggatta a zsákokat és takarókat. Austin kapitány fogcsikorgatva kapta föl puská-182
ját és lőtt, – a többiek utánozták: de a harmadik sortüzet már nem várták meg a fenevadak, hanem kereket oldottak. De még így is rengeteg kárt okoztak; a szán takaróját széttépték, a pemmikános hordó tetejét betörték, tartalmát megdézsmálták, a kétszersültes zsákot kinyitották és félig kiürítették, a borszeszes hordót összetörték, úgyhogy a borszesz mind egy csöppig kifolyt.
E fosztogatás láttára a kapitány és az orvos komolyan tanácskozott, hogy tovább folytassák-e az utat vagy visszatérjenek. A fenevadak kétszáz font pemmikánt s vagy százötven font kétszersültet faltak föl, úgyhogy az, ami megmaradt, csak úgy lett volna elegendő, ha megszorítják az adagokat. Viszont mi lesz, ha üres kézzel térnek vissza? ... Meg kell fagyniuk a hajón, vagy pedig föl kell égetniük menekülésük egyetlen eszközét; mert ha ők most kudarccal térnek haza, nem lesz többé senki, aki vállalkozni merne még egy ilyen expedícióra.
Folytatniuk kell tehát útjukat, bármi történjék is; legalább a kapitány és az orvos, sőt Bell is emellett volt, – egyedül csak Simpson szeretett volna visszatérni, mert a sok fáradság és nélkülözés kimerítette, s az egészsége se volt valami kitűnő. Hanem azért ő sem ellenkezett; engedelmesen vállalta az ebek hajtását továbbra is, és a karaván folytatta útját dél felé. Az utazás lassabban ment ugyan, mert az emberek és kutyák egyaránt kifáradtak már, de azért semmi különösebb baleset nem történt az első pár nap alatt. De amikor januárius 20-a felé a hideg meghaladta a 40 Celsius-fokot fagypont alatt, Simpson tüdőgyulladást kapott, s oldalszúrásai oly fájdalmasak voltak, hagy többször elájult.
– Nem segíthetek rajta, – nyögte az orvos elfulladó hangon, a kapitány kérdésére.
Arról azonban, hogy megálljanak, szó se lehetett. Szabadulásuk a halálból csak az lehetett, ha folytatják útjukat – akár előre, akár hátra. Ha csak egy napra is megállanak, mindnyájan veszve vannak, mert elfogy az eleség, s a pihenés okozta bágyadtság különben eltompítja érzékeiket is, úgyhogy esetleg könnyen megfagyhatnának. Menniük kellett tehát;183
hiszen alig volt már két hétre való eleségük! És mentek is, a boldogtalanok; föltették a szánra a beteg Simpsont, gondosan betakargatták, mialatt a szerencsétlen fájdalmasan nyögött:
– Én itt maradok örökre... érzem! Óh, bár minél előbb meghalnék!Most már Bell és az orvos húzta a szánkót, hogy a szintén elcsigázott kutyák pihenhessenek egy kicsit, s így haladtak előre, lassan bukdácsolva a hóbuckák és a jégrögök között. Simpson állapota azonban mind rosszabbra fordult; most már a skorbut is megtámadta, a lábai megdagadtak, testén pedig kiütöttek a jellegzetes fehér foltok. Napok kérdése volt már csak, hogy meddig húzza; s ami még rosszabb: Bell és az orvos veszedelmes szemgyulladást kapott a vakítóan fehér hómező csillogásától, úgyhogy fölváltva kellett bekötve tartaniuk a szemüket. S ily körülmények közt érte utol őket a hóvihar januárius 25-én. Hamarosan kunyhót vájtak a hóba s a hevenyészett kalyiba alatt húzódtak meg; ettek egy kis pemmikánt s forró teát ittak rá.
Hajnali három órakor fölkelt az orvos, hogy fölváltsa az örökké virrasztó Bellt. Amint Simpson mellé térdelve ápolta a szegény embert, érezte, hogy a kalyiba boltozata érinti a vállát; és amint föl akart kelni, egyszerre csak ránehezedett az egész tető ...
– Irgalmas Isten! – kiáltott föl rémülten: – ránk szakad a jég!
Austin és Bell rögtön talpra ugrott, fölkapták Simpsont és kirohantak vele a szabadba. Alig értek ki, a nyomorúságos kalyiba rögtön összeomlott; ha csak még pár percig bent maradnak, mindnyájukat eltemeti a hó. A nagy szélben gondolni se lehetett arra, hogy sátort üssenek. Odafeküdtek tehát a beomlott kunyhó oldala mellé, s egymáshoz szorulva, jól beburkolóztak. Aztán a zivatar behordta őket hóval, jó vastagon és a meleg takaró megvédte őket a megfagyástól.De Simpson már nem bírta tovább. Teste olyan hideg volt, mint a jég, lélegzete már csak tompa hörgés volt: végét járta a boldogtalan. A kétségbeesés, a halálfélelem ijesztő
184
fénye lobogott mélyen beesett szemeiben, melyek izzó gyűlölettel meredtek a kapitányra, mintha a haldokló őt okolta volna mindenért. És Austin kapitány menekült e szemek elől, – ki a hózivatarba, mely úgy tombolt körülöttük, mintha ujjongana azon, hogy egy ember nemsokára megválik az életétől.
– Hogy van a beteg? – kérdezte Austin kapitány, aki minduntalan visszatért társaihoz, és aggódva leste a boldogtalan minden mozdulatát.Simpson meghallotta a kapitány szavát. Hörögve fölsóhajtott, majd összeszedve végső erejét, fölült fektéből, ökölbe szorított kézzel megfenyegette Austint, s rémes sikoltással, holtan roskadt vissza a hóba... Ez volt az első áldozat; s mialatt a vihar tombolt őrjöngő dühében, a vaslelkű férfiak szeméből kicsordult a könny, mely menten jéggé fagyott sovány orcájukon.
Ez a katasztrófa végképp megtörte Austin kapitányt. Amint másnap hajnalban lecsillapult a hózivatar, odament csüggedő két bajtársához és szomorúan így szólt:
– A kőszéntelep még messze van s ki tudja, hogy megtaláljuk-e. Ha csak magamról volna szó, talán még megkockáztatnám az előrehaladást, de a ti sorsotokért nem merem vállalni a felelősséget Isten előtt. Élelmiszerünk fogytán, Simpson meghalt: vissza kell tehát térnünk hajónkhoz, hacsak éhenhalni vagy megfagyni nem akarunk a hósivatagban...Bell és az orvos csüggedten bólintott. Még a hazatérés reménye is csak alig rázta fel őket fásultságukból, ami nem is volt csoda – hiszen alig pár órája csak, hogy karjaik közt halt meg hű bajtársuk, szenvedéseiknek és küzdelmeiknek osztályosa! ... De lassanként magukhoz tértek; jó mély gödröt ástak a hóba, belefektették a szerencsétlen Simpsont, fölébe hengerítettek egy nagy jégdarabot, s négy darab lécből fejfát is szögeztek a sír dombja fölé. Aztán, két napi pihenő után, kissé összeszedve magukat, ismét nekiindultak a sivár jégmezőnek, – vissza, a hajó felé!
185
A szenvedések és nélkülözések hosszú, végnélküli sora csak most következett el rájuk igazán. Most már csak hárman voltak, kutyáik a nagy hózivatarban részint elszökdöstek, részint elpusztultak, úgyhogy maguknak kellett húzniuk a szánt is, melyen csekély eleségüket, takaróikat, a még megmaradt puskaport és golyót cipelték. De azért mentek előre törhetetlenül; konok elszántsággal folytatták útjukat, hogy ha négykézláb kell is mászniuk – meg nem állnak, míg el nem érik a hajót, mert tudták, hogy különben örökre elvesznek.
És az eleség napról-napra fogyott, a hóviharok pedig napról-napra megismétlődtek, mintha a láncaikról leszabadult elemek tudták volna, hogy a minden nap megújuló dühös ostrom lassanként végképp letöri, tönkreteszi ezeket a szerencsétleneket, akik fölött az enyészet már-már mintha meg libbentette volna sötét szárnyait... Aztán egy napon észrevették, hogy a puskaporos és golyós zacskó eltűnt; valahogy leeshetett a szánról és elmaradt az úton. Vissza akartak fordulni, hogy megkeressék; de hogyan és hol találják meg – hiszen azt se tudták, mikor vesztették el!... Ott álltak tehát, úgyszólván semmire leapadt eleséggel és lőszer nélkül; csak még a puskákban volt egy-egy töltés, meg a kapitány puskaporos szarujában volt vagy fél font puskapor.
– Még legalább egy heti út áll előttünk, – szólt egy este az orvos lefekvés előtt –; a jó Isten tudja, hogy kibírjuk-e odáig!
– És aztán kérdés, hogy megtalálják-e a hajót! – aggódott Bell csüggedten.
– Mennyi eleségünk van még? – kérdezte a kapitány.
– Szűkösen három napra való.
– Akkor három, legföljebb négy nap alatt kell odaérkeznünk.
– Csak legalább valami medve kerülne az utunkba – fohászkodott az orvos. – Hat lövésünk van összesen: untig elég, sőt sok, még a legerősebb medvének is.
– Ha ugyan nem reszket az ember keze, – fejezte be a beszélgetést a kapitány.186
Röviddel aztán mély álomba merültek az ideiglenesen összetákolt hókunyhóban, s másnap reggel gyönyörű, tiszta és derült napra virradtak. Igaz, hogy csikorgó hideg volt, de legalább nem fújt a szél. Az orvos ébredt fel legelőbb; lassan tápászkodott föl, hogy másik két társa álmát ne zavarja, s vállára vetvén puskáját, kiment a szabadba, hogy hátha szerencséje lesz s találkozik valami medvével. A szerencse meg is jött, – már ti. a találkozás a medvével, – de itt aztán vége is lett a szerencsének. Mert az orvos, akit izgatottá tett ez a véletlen, bármily gondosan célzott is, elhibázta az állatot a sugártörés miatt, noha kétszer lőtt reá egymás után.
Vasárnap este szomorú szívvel ették meg utolsó szelet pemmikánjukat. Ha Isten nem segít rajtuk, akkor menthetetlenül elvesznek. Most már csak két lövésük volt: a kapitány puskájában; mert Bell már előbb kilőtte a maga töltényeit. Ha holnap ezzel a két lövéssel nem sikerül friss húst szerezniük, akkor már csak csoda mentheti meg őket az éhenhalástól.
Csüggedten ültek egymás mellett és egyikük se szólt egy szót se; az orvos komoran maga elé nézett, mintha sötét gondolatain tépelődnék; mellette Bell gubbasztott fásultan, mert már gondolkozni se tudott. Egyedül Austin kapitány bízott még – a csodában-e, vagy az isteni Gondviselésben? – maga se tudta. Aztán rájuk borult a hosszú, téli éjszaka csöndje, és mélyen elaludtak. Legelsőnek Bell ébredt fel és nesztelenül kimászott a kunyhóból. Amint szétnézett a síkon, megdobbant a szíve: nem messze a kunyhótól egy jegesmedvét pillantott meg, mely kedélyesen cammogva szimatolt zsákmány után.
Bell nem szólt senkinek, csak visszamászott a kunyhóba, elvette a kapitány puskáját, és izgatottan, négykézláb kúszott a medve felé. Mivel a szél a medve felől fújt, szerencséje volt, hogy az állat nem szimatolhatta meg, s így elég közel férkőzhetett hozzá. Most föltérdelt és célba vette a medvét; de érezte, hogy reszket a keze ... Hirtelen ledobta hát a kesztyűjét, hogy biztosabban lőhessen, s így kapta föl újra a puskát. De rögtön aztán fájdalmas sikoltással ejtette el... A nagy hideg miatt odasült keze a puska csövéhez, s mivel fáj-
187
dalmában a ravaszt is elrántotta, a két utolsó golyó céltalanul fúródott a hóba!
A puskaropogásra Austin kapitány és az orvos fölriadt álmából, s kirohant a kunyhóból. Még mindent láttak... A medve gyors ügetéssel menekült, a szegény Bell pedig egészen oda volt kétségbeesésében. A medvével most nem törődtek; mindketten odafutottak Bellhez, aki még mindig a medvét siratta s gyorsan dörzsölni kezdték hóval a kezét, hogy le ne fagyjon; mert már egészen fehér volt mind a két keze, mint a jég – s félórába is belekerült, míg szakadatlan dörzsöléssel annyira bírták vinni, hogy ismét megindult benne a vérkeringés.
– Nem érdemlem meg, hogy fáradnak velem – nyögte Bell elkeseredve –, könnyelmű gazember vagyok... Hiába fecséreltem el az utolsó két golyót.
... A két derék ember azonban nem törődött Bell siránkozásával. Bár maguk is el voltak csigázva, nem nyugodtak addig, míg csak meg nem mentették Bell két kezét a lefagyástól. Aztán visszamásztak a kunyhóba, hogy összeszedjék az útra, ami holmijuk még volt. De aznap reggel nem ettek pemmikánt, kétszersültet és besózott halat... nem volt már semmijük, és üres gyomorral vágtak neki a nehéz útnak. Három-négy mérföldet haladhattak mindössze, s ez az erőfeszítés is csaknem halálra csigázta őket. Estére kelve, emberfölötti erőlködéssel ástak maguknak kunyhót a hóban, – mintha csak tulajdon sírjukat ásták volna meg...És másnap reggel már föl se keltek. – Minek?... Hiszen huszonnégy órája nem ettek semmit, s ha elindulnának is: félmérföldnyi út után bizonyára holtan roskadnának össze. Nem jobb-e hát, ha itt halnak éhen, a meleg hókunyhó belsejében?... Az éhség iszonyúan kínozta őket, és Bellnek rémlátomásai voltak. Folyton félrebeszélt, mintha óriási jegesmedvék üldöznék. Austin kapitány kábultan riadt föl Bell sikoltozására, s megkérdezte tőle, hogy miféle medvéről beszél.
– Arról, amelyik üldöz bennünket, – nyögte Bell, szinte reszketve lázas félelmében.
– Üldöz?188
– Már másodnapja, kapitány.
– Láttad azt a medvét?... Hol van?
– Itt bolyong a kunyhónk körül, a húsunkra éhezik... Ah, és nincsen golyónk, hogy megöljük! – rikoltozott Bell, kétségbeesetten tördelve kezeit. – Eresszenek!... Most jön... már itt van... belém akarja vájni szörnyű körmeit!
Föl akart ugrani, hogy kiszalad a kunyhóból, de a kapitány lefogta. Látta, hogy Bellt az őrület környékezi; meg akarta hát nyugtatni és így szólt:
– Nyugalom, Bell; holnap lelövöm azt a medvét.
– Holnap? ... De hiszen nincs golyója?...
– Holnapig lesz, – mondta a kapitány, akinek hirtelen nagyszerű ötlete támadt.Elővette a hőmérőt, mely a kunyhóban 7 Celsius-fokot mutatott a fagypont fölött, kivitte a kunyhóból s letette egy jégdarabra; aztán várt. Néhány pillanat múlva rohamosan süllyedt a hőmérő higanya, mert odakint 47 Celsius-fok volt a fagypont alatt. A higany súlyos és kemény golyóvá fagyott gömbjében, fényes és nehéz volt, úgyhogy parancsra se lehetett volna pompásabb puskagolyót önteni.
– Holnap lelövöm a medvét, – ismételte a kapitány, visszatérve a kunyhóba.Másnap reggel letörte az üvegburkolatot a higanygolyóról, és megmutatta az orvosnak, aki egészen oda volt a csodálkozástól e nagyszerű ötlet láttára.
– Nem az enyém az érdem, – tiltakozott a kapitány szerényen. – Ross kapitány sarki utazásából vettem a gondolatot. Ott olvastam, hogy ilyen higanyból készült golyóval több centiméter vastag deszkát is keresztüllőttek. Most ez a golyó esetleg megmenthet bennünket az éhhalástól... De nézzük meg azt a bizonyos medvét: valóban itt ólálkodik-e, vagy pedig csak Bell beteges fantáziájában él?Csodálatosképpen a medve csakugyan ott volt vagy másfél kilométernyire a kunyhótól. Talán ugyanaz, amelyet Bell elhibázott, talán egy másik: de bizonyos, hogy ott gubbaszkodott a jégmezőn, két hátsó lábán ülve s lomhán ingatva jobbra-
189
balra esetlen fejét. És akkor se mozdult, mikor a két férfi megpillantotta; csak figyelő testtartásán és nyugtalan mozdulatain látszott, hogy gyanakszik és aggódva lesi, mi következik.
Arról szó se lehetett, hogy egyenesen nekirontsanak, mert bizonyos, hogy a medve elmenekül; üldözni pedig akkor se üldözhették volna, ha nincsenek így kimerülve, mert tudvalévő, hogy a jegesmedve a leggyorsabb lónál is sebesebben üget. Austin kapitány tehát vakmerő cselhez folyamodott. Tudta, hogy a jegesmedve nagyon szereti a fókahúst, hogy néha órákig is leselkedik rája, S éppen ezért arra alapította tervét, hogy belebújik egy régi fókabőrbe, melyet takarónak használtak s így férkőzik a medve közelébe. Az orvos segítségével magára is húzta a fókabőrt, gondosan megtöltötte a puskát, beletette s lefojtotta a higanygolyót, mely kemény volt, mint az acél s nehezebb, mint az ólom, – s aztán elindult az életveszélyes vállakozásra.
A jegesmedve még mindig ott himbálódzott a farán, de már kezdett nyugtalankodni, mintha sejtette volna, hogy valami veszedelem fenyegeti. Nem telt bele azonban tíz perc se, amikor oldalt, a hóbuckák és jégrögök közül kezdett előmászni a "fóka." Esetlenül, óvatosan törekedett előre, a jegesmedve felé, amely, mihelyt észrevette a pompás zsákmányt, rögtön meglapult egy jégtábla mögött, s onnan leste vélt áldozatát. A fóka pedig egyre előbbre kúszott, óvatosan kémlelődve, mintha léket keresne a jégen, ahol a tenger vizét elérheti.
Most a medve is, bujkálva a jégrögök között, óvatosan közeledett a fóka felé. Vérszomjasan lángoló szeme, kilógó vörös nyelve elárulta, mily mohón lesi a drága zsákmányt! Ki tudja, mióta koplalt már, s mily rettentő éhes lehet!... Már csak tíz lépésnyire volt tőle a fóka, ekkor vad ugrással, dühösen morogva tört reá, de három lépésnyire tőle riadtan állt meg, mert Austin kapitány hirtelen ledobta magáról a fókabőrt, féltérdre ereszkedett és éppen a fenevad szívének szögezte puskáját.
A lövés eldördült, s a jegesmedve vért okádva bukott az orrára. De rögtön aztán ismét talpra ugrott és bőszült ordítás-
190
sal rohant rá ellenfelére. Ám ekkor már Austin kapitány is talpon állt, s amint a szörnyeteg át akarta ölelni halálos szorítással, markolatig szívébe döfte hosszú kését... Ekkor már Bell és az orvos is odaért; a fenevad még egyet-kettőt rúgott lábával a havon, s aztán vége volt. Akkora volt, mint egy hatalmas bika, s 700–800 kilogrammot nyomhatott, aminek a fele elsőrendű színhús volt, úgyhogy a három vakmerő utasnak semmi oka se volt többé az éhhalál miatt aggódni.
Meg voltak mentve s öt nap múlva visszaérkeztek hajójukhoz, amelynek – sajnos – egész felső korlátját fölégették azalatt az otthon maradottak. Arról már szó se lehetett, hogy ezen a hajón térjenek vissza Európába; de amikor kitavaszodott, nagy bárkát építettek a hajó megmaradt anyagából, és sok viszontagság után, számban és egészségben megfogyva, mégis hazavergődtek Európába, noha kitűzött céljukat nem érték el...
*
Igazán sajátságos az emberi természet, és örökös rejtély marad érzelem- és gondolatvilágunk, melyeknek titka kifürkészhetetlen. Íme, én mind tudom és ismerem azokat a borzalmakat, melyeken a sarki utazók legtöbbje keresztülment. Míg írásaikat olvastam, szinte ízenként éreztem át velük együtt a lassú sorvadást, az emésztő csüggedést, a hosszú halálra-készülődést, mely oly sokat közülük mártírrá avatott, s a legtöbbnek évtizedekkel megrövidítette az életét. Hosszú sorban vonulnak el lelki szemeim előtt a véres tragédiák: a Barents-expedíción kezdve látom a skorbut, az éhezés, a fagy áldozatait; Kane, Ross és Franklin, Parry, Mac Clure és a "Tegethoff" szörnyű szenvedései mind fölsorakoznak előttem: – s én mégis alig várom, hogy végigpróbáljam ugyanazokat a gyötrelmeket. Valahányszor végigsiklik tekintetem a végtelen hómezőkön, úgy érzem, mintha megremegne minden idegem a forró vágytól: – bár én is végre elindulhatnék a szánokon... mily élvezet és gyönyörűség lenne még a szenvedés is! Talán őrültségnek látszik, hogy elszántam magamat erre a vakmerő lépésre: de érzem, hogy leírhatatlan erővel vonz és csalogat
191
a cél, mely oly sok évszázad óta csábítja és kíséri a becsvágyó embereket. El kell érnem az északi sarkot, bármi történjék is: s ha én ezt most meg nem kísérlem és el nem érem, ki tudja, hány század fog elmúlni ismét, míg valaki újra megkísértheti a vakmerő vállalkozást?!...