TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az 1895-ös új esztendőJanuárius 2. – Amióta élek, nem emlékszem, hogy olyan különös hangulatok szálltak volna meg újév napján. mint aminők most hullámzanak lelkemben. És ez talán természetes is; mert soha életemben nem álltam még oly évnek a küszöbén, mint aminőnek a most kővetkező ígérkezik. Voltak ugyan válságos éveim a múltban is, de éreztem, hogy egyetlen egy se rejtett oly érdekes eseményeket a méhében, mint ez a mostani, mely valószínűleg egyike lesz életem legnevezetesebb éveinek, akár győzelemre visz, vagy vesztemet okozza. És mindenképpen örültem ennek az új évnek, mely változást, fordulópontot jelentett a mostani életben. Untam már az örökös egyhangúságot, a napok és hónapok szürke egyformaságát, mely lassanként elernyeszti a lélek erejét, megőrli az elszánt akaratot és végezetül is búskomorrá és életunttá tesz.
Mert ebben a jégvilágban szinte észrevétlenül, nyom nélkül és jeltelenül jönnek-mennek a napok, hetek és hónapok; és amikor semmiségbe tűnik egyik sivár év a másik után: nem tarthatjuk számon, mert nem tudjuk, hogy mit hozott az elmúlt év az emberiségnek, a civilizációnak, a társadalomnak – mint ahogy arra se tudunk következtetni, hogy mit várhatunk a jövendő esztendőktől. A szigorú fegyházba, négy fal közé zárt rab, vagy a Csöndes-óceán puszta szigetére deportált bűnös nincs úgy elszigetelve a világtól, mint ahogy mi éltünk itt a "Fram"-on; mert ő rabságában mégiscsak érintkezik olyanokkal, akik napjaik egy részét kint töltik a világ lüktető életében, s mindig hoznak magukkal valamit, ami a társadalomra, a kint nyüzsgő emberiségre emlékeztet.
6
Ám ebben a néma világban, az örökös hó, a félesztendős éjszaka sötét birodalmában nem történt soha semmi, és nem is hatolt el idáig semmi, ami csak sejtetni is engedte volna, hogy mi történik azokon a határokon túl, amelyeken innen meghalt minden élet. Birodalmak dőlhettek romba, irtózatos háborúk áraszthatták el vérrel a világot, nemzetek tűnhettek le a történelem színpadáról: – és mi nem tudtunk volna mind erről semmit. Nem hallatszott volna idáig a halált okádó ágyúk földet rázó dörgése, s a hazájuk romjai alá temetkező népek jajgatása nem tudott volna eljutni hozzánk, még ha millió és millió torokból tört volna is elő. És ha lángba borult volna a fél világ: még ennek a borzalmas katasztrófának a rémes világa se tudta volna földeríteni a mi örökös éjszakánkat, melyben csak a csillagok lámpái pislogtak le ránk mérhetetlen távolságokból, vagy az északi fény tündöklött rezgő ragyogással a hideg éjszakában.
És ebben a sötét, vigasztalan, fagyasztó éjszakában, mint valami mesebeli tündér elátkozott kastélya, feketén meredeztek a "Fram" éles körvonalai; hatalmas árbocai, mint óriási fölkiáltójelek, sötéten nyúltak föl a komor levegőben a csillagok felé, amint elveszetten, egymagában hevert a jégtorlódás tetején a halál végtelen birodalmában. Temetői csönd és némaság körös-körül: de az elátkozott vár belsejében, a "Fram" födélzete alatt, kényelmes és meleg tanyában él tizenhárom ember, akit nem tudott visszariasztani az örökös pusztaság réme, a halál birodalmának fagyasztó veszedelme, az örök hó és jég irtózatos telének sötét éjszakája. Odalent vígan pezseg az élet, a jókedv, a minden veszedelemmel dacoló férfias bátorság – míg a hajón kívül a halál angyala teregeti szét sötét palástját, lefojtva minden életet, s félelmetes csöndet teremtve körös-körül, mindent elpusztító, gyilkos hatalmával. Csak néha töri meg a halotti csöndet az óriási jéghegyek rianása, mikor gigászi tömegekben torlódnak egymás fölé – ahogy talán a mesebeli gigászok halmozták egymásra Ossa és Pelion hegyeit, hogy az égbe hágva rajtuk, megtámadják a görög isteneket.
7
Mint szilaj, rémes fenyegetés, hangzik föl néha a jégmezők rianása. Messze távolban, talán több száz mérföldnyire kezdődik, mint az égzengés. A képzelet riadtan figyel a természetfölötti hangokra, melyek mintha mérhetetlen ágyúkkal egymásra lövöldöző óriások csatájának hangjai lennének. Még a lábaink alatt megrengő jégmező is segíti az érzéki csalódás tévedését: – a tompa dörrenéseket apró lökések követik, mint ahogy a föld is megrendül a közeli ágyúzástól. És aztán ropogva, földet rázó dördülésekkel hömpölyög egyre közelebb a szörnyű rianás, hogy hallatára elszorul a szív és kishitű lesz a legbátrabb ember is: – az elemek egymásra zúdulása, mintha az ég és a föld csatája lenne, amelyben el kell pusztulnia mindennek, ami csak élni mer, vagy élőként betolakodott a halál birodalmába. Démoni erők viharos csatája ez, mely összeroppant mindent, ami körébe jut: a sarkvilág óriásai bújtak elő rejtekeikből, s úgy lehet, hogy nekünk is élethalálharcba kell szállanunk velük...
Tegnap ismét megkezdődött a jégtorlódás, mégpedig egész váratlanul. Lent ültem szobámban és olvasgattam, amikor hirtelen dübörgő hangokat hallottam a fejem fölött: a jégtorlódás lökésétől megingott a hajó és kötélzetéről nagy tömegekben szakadt le a hó; ennek a zuhanását hallottam. Ugyanekkor a "Fram" oly hatalmas lökést kapott, hogy a láda, amelyen ültem, fölborult, s én a földre estem. Mivel a lökések egyre hevesebben ismétlődtek s a dübörgés se szűnt meg, fölmentem a födélzetre. Távolból, mint harcoló hadseregek szakadatlan ágyúdörgése, hallatszott az egymásra torlódó jég zúgó morajlása, és ez a félelmetes dörgés több óra hosszáig hangzott. Mintha csak a jégmezők újévi üdvözlete lett volna! ...
És aztán a következő napokon újra megismétlődött ez a jégtorlódás, mégpedig olyan arányokban, hogy már-már hajónk is komoly veszedelemben forgott. Legjobban aggasztott egy hatalmas jéghegy, mely nem messze volt tőlünk, s a jég torlódása következtében egyre közeledett hozzánk, összezúzással fenyegetvén mindent, ami útjában áll. Annyira aggasztott a veszedelem mindnyájunkat, hogy
8
januárius 3-án délután már a legkomolyabban megtettünk minden előkészületet arra, hogy elhagyjuk hajónkat, ha a jégtorlódás összeroppantja. A szánkókat és kajakokat mind fölhordtuk a "Fram" födélzetére, ahová szépen fölcsomagoltunk mindent, amit elvinni szándékoztunk, ha csakugyan ott kell hagynunk a hajót. Mindenekelőtt több láda kenyeret, vagy 200 liter petróleumot és néhány hordó húst, meg tömérdek konzervet készítettünk el a rögtöni szállításra, 20 láda kutyakenyeret pedig már ki is szállítottunk a hajóból a jégre.
Estére kelve, éppen mikor a vacsoránál ültünk, ismét hallottuk a jég roppanását, s a félelmetes recsegés-ropogás egyre közelebb jött. Kifordult szánkból a falat kenyér, amint lélegzetünket visszafojtva hallgatóztunk – míg végre közvetlenül alattunk csendült meg a szörnyű zengés, amire mindnyájan szívszorongva rohantunk föl a födélzetre. Szerencsére a torlódó jég utat tört egy szomszédos csatornában, ahol toronymagasra nyomult föl, s letörve saját súlya alatt, földrengéshez hasonló robajjal omlott vissza. Elégedetten tértünk vissza vacsoránkhoz, melynek végeztével pipára gyújtottam és kedélyesen beszélgettem Sverdruppal; de alig ültünk együtt tíz percig, amikor a baljóslatú recsegés-ropogás ismét megújult, sőt egyre hevesebb és gyakoribb lett. Rohanó léptek zaja hallatszott fejünk fölött a födélzeten s nem sokkal aztán leszaladt hozzánk Nordahl, aki őrségen volt, jelentvén, hogy a jégtorlódás már a nyakunkon van, s közvetlenül hajónk jobb oldalán tört ki, s nem lehet tudni, vajon nem nyomja-e be a "Fram" oldalát? Peder és én rögtön fölrohantunk, s a többiek is nyomon követtek bennünket. Alig értünk föl, amikor Peder, aki megelőzött, már torkaszakadtából kiabált, hogy siessünk, mert baj van...
– A kutyákat ki kell eresztenünk istállójukból – ordította Peder – mert a víz már fölbuggyant a jég fölé, s mindjárt elönti szegényeket!
A föltorlódó jég ereje csakugyan fölszorította a vizet a jégmezőre, úgyhogy a kutyaistállót már jóformán el is öntötte. Peder térdig járt a vízben és úgy lökte be az istálló ajtaját, mire a kutyák rögtön csaholva kirohantak. Most már,
9
hogy a derék állatok teljesen biztonságban voltak, egyedül a "Fram"-mal törődtem, s körüljárván a hajót, gondosan megnéztem, nem történt-e valami baja. E vizsgálódásom közben észrevettem, hogy ott is megrepedt a jég, ahol a kutyakenyeres ládákat egymásra raktuk. Nehogy a sós víz megrontsa az állatok eleségét, a ládákat is biztos helyre vittük, s aztán a magunk számára is lehordtunk a jégre több ládát, tele kenyérrel, csokoládéliszttel, vajjal, levestáblákkal és más egyéb élelmiszerrel, úgyhogy körülbelül 200 napra bőven el lettünk volna látva eleséggel. E lázas munka közben gyorsan telt az idő, úgyhogy éjfél már régen elmúlt, mire lefekhettünk.
Egy percig se hittem ugyan komolyan, hogy szükségünk lesz mindezekre az előkészületekre, de mégis kötelességemnek tartottam, hogy mindent megtegyek arra az eshetőségre, ha bekövetkeznék az a végzetes fordulat, mely hajónk elhagyására kényszerítene bennünket. Hogy pedig a többiek nyugodtan alhassanak és pihent erővel foghassanak a mentés munkálataihoz, ha ezekre mégis sor kerülne, külön éjjeli őrséget szerveztem, hogy egymást kétóránként fölváltva ügyeljen minden gyanús eseményre. Meghagytam nekik azt is, hogy vigyázzanak a kutyákra, s különösen tartsák szemmel a ládákat, hogy nem reped-e meg alattuk a jég s nem önti-e el őket a víz. És figyelmeztettem őket arra is, hogy ha bármi történnék, amit gyanúsnak vagy veszedelmesnek találnak, azonnal keltsenek föl mindnyájunkat – s inkább zavarjanak bennünket esetleg ok nélkül, semmint nyugalmunkat kímélve, már csak a baj megtörténte után tegyenek jelentést; mert ez a kímélet mindnyájunkra végzetes lehet.
A jégtorlódásnak január 4-én folytatása volt. Csaknem egész nap fönt voltam a födélzeten és figyeltem a jéghegyet, amely bennünket veszélyeztetve, mind közelebb és közelebb nyomult a "Fram"-hoz. Néha megállt és szünetet tartott, mintha kifáradt volna a közeledésben, s ilyenkor szünetelt a jégtorlódás is; majd ismét recsegni-ropogni kezdett körülöttünk az egész jégmező, mintha a végítélet közelednék – s a fatális jéghegy ismét fenyegetően megindult. Idő kérdése volt csupán, hogy mikor éri el hajónkat, s mivel kétséges volt, hogy
10
a "Fram" kibírja-e a jéghegy irtózatos nyomását vagy éppen rázuhanását, minden előkészületet megtettünk arra az esetre. ha csakugyan ott kellene hagynunk a hajót. És egész nap azzal vesződött a legénység, hogy zsákokba rakta a ruhákat, főzőedényeket s a többi szükséges holmit, hogy minden készen legyen, ha menekülésre kerül a sor.
Ha visszagondolok ezekre a válságos napokra, még ma is csodálkozom, hogy milyen lelki nyugalommal néztük a jövőt, amely pedig végzetes veszedelmekkel volt tele. Egy hajszálon függött az egész expedíció eredménye, sőt úgy szólván mindnyájunk sorsa is, mert ha a fenyegetően közeledő jéghegy rászakad a "Fram"-ra, igazán nem tudom, hogy szánokon elérhettük volna-e mindnyájan a lakott vidéket. Az őrnek, aki kétórai fölváltással állandóan figyelte a jéghegyet, szigorúan megparancsoltam, hogy azonnal keltsen föl, mihelyt a jéghegy ismét megindul és felénk közeledik. Szerencsére a holdvilág fényesen sütött, s így a szerencsétlenség, ha a nyakunkba zúdul is, legalább nem ér bennünket sötétben, ami igazán rettenetes lenne.
Januárius 5-én mindnyájan felöltözve aludtunk, s a legszükségesebb holmik gondosan becsomagolva mindenkinek a keze ügyében voltak, hogy nyomban fölkaphassa és menekülhessen velük, ha a végső veszedelem csakugyan reánkszakad. Sőt néhányan már felkötötték a csomagokat a testükre is, hogy az első kiáltásra nyomban kiugorhassanak a jégre. Ami pedig egyéb elvinni való dolog volt – élelmiszer, ruházat, alvózsákok, stb. – az részben már biztos helyen volt a jégen, részben pedig teljesen készen állt a födélzeten, hogy bármely pillanatban elszállítsuk. Egész nap azzal a lázas készülődéssel és csomagolással telt el, mely a nagy költözködéseket megelőzi; de estére kelve aztán végre teljesen rendben voltunk mindennel, hogy a legrosszabb esetben megkockáztassuk a visszatérést a jégmezőn keresztül... És én, ámbár még mindig bíztam abban, hogy szerencsésen megússzuk ezt a katasztrófát: már annyira el voltam fásulva, hogy szinte a legrosszabb bizonyosságot, a lesújtó katasztrófát is elébe tettem ennek a kétséges és idegölő bizonytalanságnak.
11
Januárius 5-én, hajnali fél hat órakor, a nyugtalanul eltöltött és félig átvirrasztott éjszaka után, Sverdrup azzal a hírrel vert föl álmomból, hogy a jéghegy már egészen elérte a hajót, amelyet erősen nyom, és hogy a föltorlódott jég fölér a hajókorlátig. A jelentést jóformán még félálomban hallgattam végig, de a következő pillanatban ugyancsak kiment szememből az álom, mert odakint úgy zengett, recsegett-ropogott a jég, mintha a végítélet katasztrófája készülne ránkszakadni. Ész nélkül ugrottam föl, s nyomban fölráztuk az egész legénységet, hogy vigyenek gyorsan a födélzetre mindent, amire csak szükségünk lehet, s aztán mindenki legyen a födélzeten, hogy a kellő pillanatban mindent kidobálhassunk a jégre. Ám a nagy nekikészülődésre ezúttal nem volt szükség; a jégtorlódás délig lassanként teljesen megszűnt, és estig aztán nyugtunk is volt tőle.
Este nyolc órakor azonban ismét elszabadultak láncaikról a démoni hatalmak, s pihent erővel, félelmetesebben kezdtek dühöngeni, mint valaha. Aggódva rohantam föl a födélzetre, ahová nagy tömegekben hullott a hó és a jégtörmelék. Peder, aki szintén velem jött, fölkapott egy ásót és lapátolni kezdte a havat és jeget. Először magam is segítettem neki, a többi legénységgel együtt, de csakhamar átláttam, hogy az elemek borzasztó hatalmával szemben szalmaszálhoz hasonló nevetséges fegyver az ásó és a csákány. Abbahagyattam tehát a meddő munkát, s kiadtam a legénységnek a parancsot, hogy inkább hordjanak ki mindent a jégre, mert itt már úgyis hiábavaló minden reménység. Szavaimat azonban túlharsogta a jégtorlódás mennydörgése, mely fülsiketítő zengéssel indult meg újra.
– Még utóbb ásóstul együtt elvisz az ördög! – tört ki Pederből az elkeseredés, de rögtön aztán, mintha elment volna az esze, oly éktelen kacagásra fakadt, hogy szinte megdöbbentem: nem őrült-e meg? ...
A jégtorlódás már elérte a "Fram"-ot, és ott tombolt a korlátjai előtt. Amint láttam, hogy a hó és jég egyre nagyobb tömegekben omlik a födélzetre, leszaladtam a hajófenékbe, hogy mindenki hozza magával az alvózsákját s egyéb, leg-
12
szükségesebb holmiját. Aztán megint fölsiettem a födélzetre és kiszabadítottam a kutyákat, mert az a veszedelem fenyegette a derék állatokat, hogy agyonnyomja őket a jég. Eközben embereim megkezdték a zsákok fölhordását a födélzetre; nem volt szükség rá, hogy siettessem őket: – gondoskodott erről a jég, mely elemi erővel tombolt körülöttünk, s oly félelmetesen nyomta, szorította a hajó oldalait, hogy azt hittem: most már mindennek vége, és a "Fram" örökre elveszett. S ahogy ez a gondolat úrrá lett rajtam, úgy elfacsarodott a szívem, mintha tulajdon fiam halálos betegségét látnám és nem tudnék segíteni rajta!
A sötétségben iszonyú volt a zűrzavar; a legénység fejetlenül lótott-futott a födélzeten, s a bajt még tetézte az is, hogy a födélzetmester sietségében elfelejtette olajjal megtölteni a lámpákat, és ezek kialudtak. Láttam, hogy itt már minden erőlködés hiábavaló, s legfőbb ideje, hogy a hajóról meneküljünk. Nekem azonban még egyszer le kellett mennem szobámba, hogy csizmát húzzak, mert csak vastag harisnyában szaladtam föl a födélzetre. Lesiettem tehát s gyorsan fölrántottam finn cipőimet, melyek föl voltak akasztva száradni... Ám ezeket a szörnyű perceket sohase felejtem el! A jégtorlódás éppen akkor dühöngött legjobban, mikor a szobámba leértem. Mintha a sarki jég démonjai meg akartak volna büntetni ezért a vakmerőségemért, bőszült erővel feküdt neki a rianás a "Fram" oldalainak, s a hajógerendák úgy recsegtek-ropogtak fejem fölött, mintha minden percben rám akartak volna szakadni.
Amily gyorsan csak lehetett, ismét fölszaladtam a födélzetre, ahol ezalatt lázasan folyt a mentés munkája. Úgyszólván mindent, aminek értéke volt s aminek hasznát vehettük, fölhordtunk már a födélzetre, ahonnan most mindent lehánytunk a jégre. S amikor már semmink se volt a hajón, még egy utolsó, fájdalmas pillantással elbúcsúztunk tőle, s kezdtük a holmikat tovább cipelni a jégen. Ez pedig, mintha titkos erők parancsolnának neki, egyre ingott, reszketett lábaink alatt, mintha minden pillanatban el akarna nyelni, s közben úgy döngött, zengett, ropogott, hogy nemcsak egymás beszéd-
13
jét, hanem még tulajdon szavunkat se hallottuk.
Mindamellett nem történt semmi nagyobb baj, mert valamennyien hidegvérrel dolgoztunk – hiszen az életünkről volt szó! – úgyhogy rövid idő alatt minden holmink, és magunk is, teljes biztonságban voltunk. És csodálatos: – jóformán még ki se fújtuk magunkat az óriási erőfeszítés után, úgyszólván még annyi időnk se volt, hogy letöröljük homlokunkról a verejtéket, mikor a jég torlódása már megszűnt, s körös-körül oly csöndes lett ismét a jégmező, mint a sír! ...
Az egész eset, a jégtorlódás veszedelme, hihetetlenül izgató volt, s mindnyájunkat lelkünk mélyéig megrendített, némelyikünk valósággal elvesztette lélekjelenlétét, s megzavart öntudatában szinte őrült módjára viselkedett. Kormányosunk például, aki már a lámpákat is elfelejtette megtölteni olajjal a nagy izgalomban, először egy nagy ruhazsákot cipelt, s alig bírta vonszolni nehéz terhét a födélzeten; majd, mintha váratlanul ihlet szállta volna meg, lóhalálában rohant le a legénység szobájába, ahonnan csakhamar ismét feljött, s vagy féltucat söröspoharat hozott kezében; és aztán zsinegre fűzvén ezeket a söröspoharakat, néhány késsel s más egyéb holmival a derekára kötötte, úgyhogy amint ide s tova lótott-futott a födélzeten, már messziről hallottuk a csörgést, mintha csak valami dél-amerikai öszvérkaraván vezérbarma lett volna! ... És, amikor vége lett a veszedelemnek: mégis ő volt a legnagyobb hős, aki egy pillanatra se vesztette el a fejét, s még – a söröskancsók megmentéséről is gondoskodott!
A legénység pompásan mulatott ezen az epizódon, s ahogy ugratták a kormányost, önkénytelenül elcsodálkoztam szerencsés kedélyükön, melynek gondtalan rugalmassága megkapott. Íme, alig néhány órával ezelőtt mindnyájan halálos veszedelemben forogtunk: s ezek a derék fiúk, mintha semmi se történt volna: éppoly vidáman vacsoráztak, szívták pipájukat és élvezték az életet, mintha valamelyik svéd kikötő csapszékében tartanának áldomást egy hosszú tengeri út fáradalmai után – pedig hát puszta jégmezőn tanyáztunk, a szabad ég alatt, csikorgó hidegben, több száz mérföldnyire a lakott partvidéktől, s a rettentő ellenség még hajónkról,
14
utolsó menedékünkből is kiűzött bennünket! Még ma se tudnám eldönteni, hogy ez a gondtalan vidámság a semmitől nem rettegő bátor lélek nyugalma volt-e, vagy pedig a sok nélkülözésbe beletörődött s mindenre elszánt kedély lemondó fásultsága, mely a jövővel már törődni se mer, s nem is akar, és csak a jelent óhajtja minél nyugodtabban és gondtalanabbul élvezni?...
Szerencsére a megpróbáltatásoknak legalább egy időre vége szakadt, s úgy látszott, hogy a "Fram" sorsa miatt nem kell többet aggódnunk. Másnap ugyanis a jég lassan fölemelte a hajót, úgyhogy a közvetlen veszély, Istennek hála, megint elmúlt. Most már, legalább a valószínűség szerint, a jövőben sem igen kellett a jégtorlódás megsemmisítő hatalmától tartanunk, mert a "Fram"-ot a jégtörmelék valósággal kiemelte a jégmező fölé, mint ahogy a régi várkastélyok is mindig valami magaslaton álltak a sík lapály fölött. És amikor azt mondom, hogy "jégtörmelék": – ezt a szót kolosszális arányban gondolom, mint olyan "törmelék"-et, amely több száz méter magas jéghegyekből töredezett le a roppant tömegek egymásra zúdulásának rohamában, s e törmelékek mindegyike sokkal nagyobb volt egymagában is, mint a "Fram", úgyhogy hajónk nyugodtan pihent azon a kis platón, melyet több ilyen törmeléknek egymáshoz támasztódása alkotott.
Most már, hogy a jégtorlódás teljesen elcsöndesedett, illetőleg továbbhúzódott északnyugat felé, nem volt rá semmi okunk, hogy továbbra is a jégmezőn tanyázzunk; a legközelebbi napok teendője tehát elsősorban az volt, hogy holminkat visszahordjuk a jégről a hajóra, és hogy a födélzetről eltakarítsuk a rája hullott havat és jeget. E munkánk közben természetesen ki nem fogytunk a "Fram" dicséretéből, s ezt a magasztalást valóban meg is érdemelte a derék hajó. Egészen bizonyos, hogy semmi más, rendes konstrukciójú hajó nem bírta volna ki a jégtorlódás irtózatos szorítását, még ha százszor acélból építették volna is minden bordáját; egyedül a "Fram" volt képes – nem: kiállani ezt a szorítást, hanem kibújni, kisiklani a rázúduló jégtömegek halálos öleléséből: erre pedig egyenesen és kizárólag az a sajátos konstrukciója
15
képesítette, amelyet, mikor bemutattam, laikusok és szakértők egyaránt bizalmatlan fejcsóválással fogadtak. Ám a gyakorlat fényesen igazolta föltevéseimet és számításaimat; de én nem vagyok erre büszke, csak annak örülök, hogy előrelátásom és elméletem tömérdek szenvedéstől mentett meg mindnyájunkat.
Ámbár most, utólag, büszkeséggel vegyes diadalt érzek, ha visszagondolok az elmúlt hétre, mely alatt a "Fram" gigászi küzdelmét megvívta; olyan volt ez a küzdelem, mint egy mesebeli álom: mint mikor a törpék egy óriással kelnek harcra, s ebben a harcban a törpék cselhez folyamodnak, s így szabadulnak ki az óriás karmaiból. És ebben a mesében annyi az igazság!... A "Fram" volt az a hajó, melyet a törpék, előszedvén minden furfangjukat és ravaszságukat, fölépítettek, hogy megostromolják és meghódítsák vele az óriás birodalmát. Ezen a dióhéjon vágtak neki a törpék az óriás végtelen birodalmának, s éjjel-nappal lankadatlanul küzdve törtek előre, mialatt az óriás csak nagynéha fordult egyet, lomhán megfenyegetve a vakmerőket. De minden ilyen nyújtózkodása, tiltakozó szavának fölemelése oly végzetes és félelmetes, hogy a dióhéj mindannyiszor a szétzúzatás, a megsemmisülés veszedelmében forog. Ám a törpék oly ügyesen építették hajójukat, hogy a dióhéj mindannyiszor elkerüli az óriás sújtó karját, kicsúszik a halálos szorításból és felkúszik a jéghegyek tetejére; a küzdelem aztán tovább folyik: de a törpék ideiglenes győzelme ellenére is még mindig kétséges, hogy végeredményben kié lesz a győzelem.
Valahányszor láttam és megfigyeltem a körülöttem mozgó hatalmas jéghegyeket, mindig eszembe jutottak a gigászok harcairól szóló mesék és legendák; így halmozhatott hegyet hegyre a százkarú Briareus, így rakhatták Ossát a Pélionra az Olympus ellen föllázadt titánok, mikor Jupitert megostromolták: – ilyen lehetett az a természetfölötti harc, melyben a hegyek mennydörögve dőlnek össze, s darabjaik, omladékaik mint hatalmas sziklatömbök szóródnak szerteszét... És ha ilyenkor rátévedt tekintetem azokra a kis, hangyaként mozgó, sürgő-forgó alakokra, akik csákánnyal és
16
ásóval estek neki a roppant jéghegyeknek, hogy egy-egy kis darabját lefaragják – akkor az embereim még a törpéknél, sőt még a hangyáknál is kisebbeknek látszottak. A hasonlat pedig találó minden részletében; mert ahogy a hangyák, mindegyik csak egy-egy homokszemmel járulván a közös munkához, fölépítik a maguk arányaihoz mérten gigászi hangyabolyt: – éppen úgy hódítottuk meg mi is lépésről lépésre annak a nagy halálbirodalomnak a területét, mely eddig zárva volt az emberiség előtt.
Visszahurcolkodtunk tehát a hajóra, ahol most már nem kellett semmi veszedelemtől tartanunk; mintha a múlt éjszakai rettenetes jégtorlódásban kitombolta volna magát a sarkvidék démona; ezután már, ha volt is néha egy-egy rianás, katasztrófától egyáltalában nem kellett többé tartanunk. Sőt amikor ismét véglegesen berendezkedve a hajón, Sverdruppal kimentem a jégre sétálni, az újabb torlódásnak sehol se láttam a nyomait – sőt a jégmező egész fölülete éppoly sima és egyenletes volt, mint azelőtt. Most már azt is tisztán megállapíthattuk, hogy a rettenetes torlódás keletről nyugat felé vonult és csak egy keskeny szalagra szorítkozott: de "Fram" éppen ennek a szalagnak a kellős közepén állott, s ezért fenyegette a végpusztulás. De a tűzpróbát fényesen megállta: – még csak egyetlen bordája se roppant meg!
Januárius 8-án néha-néha őrölt még a jég, s minduntalan meg-megroppant a "Fram" körül; azt hiszem, hogy az egyensúly miatt süllyedt, s ez a megereszkedés rázkódtatta meg. Mialatt Mogstaddal a kutyaszánkókon dolgoztunk, egyszerre csak hallottuk, hogy a hajó alatt és fölött recsegni kezd a jég. Már többször megfigyeltem ezeket a furcsa, recsegő hangokat, melyek nagyon hasonlítottak az egymáshoz súrlódó malomkövek tompa recsegéséhez, s ezért is mondjuk "őrlés"-nek: de soha másutt, mint alattunk, vagy a közeli jéghalmokban nem recsegett-ropogott a jég. Ebből következtettem, hogy a túlságos vehemenciával magasra föltorlódott jégmező a saját egyensúlyának helyreállítására törekedve süllyed s eközben ropog. De azért az se lehetetlen, hegy a jégmezőnek ez az állandó vajúdása komoly intelem volt, hogy ne le-
17
gyünk túlságosan elbizakodottak, mert a veszedelem nem múlt el, csak pihen, s Damokles kardjaként állandóan a fejünk fölött lebeg.
Annyi bizonyos hogy a helyzetünk nem volt túlságosan rózsás, és nagyon hasonlított ahhoz, mintha égő vulkán tetején laknánk. A kitörés, mely örökre leszámolna velünk, minden pillanatban bekövetkezhetett, s nekünk semmi védelmünk nem volt ellene, mert még hely se volt, ahová menekülhettünk volna. És most egyelőre minden attól függött, hogy meglesz-e ez a kitörés vagy sem. Mert, ha a "Fram" elpusztul, akkor a legjobb esetben is be kellett volna érnünk az eddigi eredménnyel, s legföljebb még azzal, hogy hazatértünkben átkutatjuk a Ferenc József-Föld egy részét. Ez pedig nem sok, annyi áldozat, fáradság és nélkülözés fejében. S ha elgondolom, hogy végig kellett volna néznem a "Fram" pusztulását, sőt esetleg elsüllyedését is: – elszorul a szívem, mintha csak testemnek valamelyik eleven tagját veszteném el. Viszont, ha a jégtorlódás megkíméli a hajót s a legénység szerencsésen hazatérhet rajta, akkor sikerült a nagyszerű vállalkozás, és talán végleg megoldhatjuk azt a titokzatos rejtélyt – az Északi-sark problémáját –, mely eddig oly makacsul dacolt az emberi erőfeszítéssel.