TIZENHARMADIK FEJEZET
Búcsú a "Fram"-tólFebruárius 25-én ünnepélyesen átadtam a hajó parancsnokságát Sverdrupnak, s ezt napiparancsban közzétettem az egész legénység előtt. Tüzetesen megmagyaráztam, hogy miután én most Johansen társaságában elhagyom a "Fram"-ot, hogy szánkón igyekezzek megközelíteni az Északi-sarkot, ahonnan a Spitzbergákon keresztül szándékozom visszatérni Norvégiába, a mai naptól az expedíció főparancsnokságát Sverdrup Ottó kapitánynak adom át, a legénység tehát ezentúl éppoly korlátlan engedelmességgel tartozik neki, mint eddig nekem tartozott.
Késő éjfélig még különböző utasításokat írtam Sverdrup számára, s ekkor végre lefeküdtem – utoljára a "Fram" kedves kajütjében, mely annyi szomorúságomnak és örömömnek volt tanúja! Holnap már indulunk, Johansen meg én: de öten elhatározták a barátaim közül, hogy egy darabig elkísérnek, s csak egy napi utazás után búcsúznak el tőlem véglegesen. Sverdrup, Hansen, Blessing, Hendriksen és Mogstad vállalkozott erre a kísérő útra, s el is készítették a négy szánkót, amelyek közül kettőn élelmiszerkészletek és egyéb holmik voltak felrakva, míg ők egy ötödik szánt fogtak be, hogy azon kísérjenek bennünket, amíg lehet; hoztak továbbá magukkal egy sátrat is, arra az eshetőségre, ha véletlenül a jégmezőn kell majd aludniuk.
Már februárius 20-án el kellett volna indulnunk az eredeti terv szerint, de napról-napra halasztottuk az indulás idejét, mert mindig akadt még valami javítani vagy pótolni valónk. Végre februárius 26-án reggel minden a legnagyobb
39
rendben készen volt, és én fölültem az első szánra, amelybe a fiatal és tüzes "Kvik"-et fogtam be... Aztán, éljenzés és ostorpattogás közt, mint a szél, nekivágtam a végtelen jégmezőnek – mire hasonló ovációk között következtek a többi szánok is, egyik a másik után. És a szánkók indulásának sorrendjében a hajóról is egymásután dördült el egyik lövés a másik után: – szóval az indulás nem volt külső dísz és pompa nélkül való. Alig mentünk azonban egy darabig, mikor egyik szánon a keresztfák eltörtek; vissza kellett tehát térnünk, hogy ezeket kijavítsuk és a keresztfák alá deszkát szögezzünk, amivel az ilyen töréseknek egyszer s mindenkorra elejét vehetjük.
Ki se mondhatom, mily büszke reménységgel indultam akkor útnak a legnehezebb föladatra, amelyre ember csak vállalkozhatik. Oly föltétlenül bíztam vállalkozásunk sikerében, hogy képes lettem volna leteremteni azt, aki az eredményben kételkedni merészelt – pedig a szánok összesen 50 kilogrammal nagyobb súlyt vittek, mint amennyit terveztünk. Ám azért nagyon könnyen és gyorsan siklottak előre, s úgy látszott, hogy egyébként is minden rendben van rajtuk. Nem kedvetlenített el még az se – amit talán sok babonás ember baljóslatú előjelnek vett volna –, hogy a szánok keresztfáinak eltörése miatt vissza kellett térnünk a hajóra; vállat vonva, mosolyogva jegyeztem meg erre a kis balesetre, hogy sokkal jobb, hogy most, közvetlen az indulás után történt, mintha egy hét múlva, a jégmező kellős közepén történik.
Végre februárius 28-án, mikor a hajó az északi szélesség 83°47' alatt volt, másodszor is útnak indultunk. Mindjárt az út kezdetén észre vettem, hogy a kutyák nem húzzák olyan jól a szánokat, mint szerettem volna; úgy látszik, túlságosan megterheltük a szánokat, s ez baj volt. Ezzel a sebességgel ugyanis csak nagyon lassan jutnánk előre, s ezért rögtön le is rakattam néhány zsák kutyaeledelt a szánokról, hogy könnyebben haladhassunk. Ezeket a zsákokat egyelőre otthagytuk a jégmezőn; kísérőink, ha majd tőlünk elválva, hazafelé mennek, fölveszik és ismét visszaviszik őket a hajóra.
40
Egyfolytában hajtottunk aztán délután 4 óráig s amikor megállapodtunk, a hodométer (útmérő, vagyis kilométermérő) azt mutatta, hogy 9 km-nyi utat tettünk meg. Nyomban fölütöttük sátrunkat, s az estét nagyon barátságosan töltöttük el, mindenféle tréfával, dalolgatással és vidám lakmározással. Oly gondtalanul röpültek fölöttünk az órák, mintha nem is a jégmező sivatag-magányában, hanem a svéd főváros valamelyik kényelmes ebédlő-termében ülnénk, s éjjeli 11 óra is elmúlt, mire alvózsákjainkba bújtunk. Pompásan aludtunk a hűvös, éji levegőben, s másnap reggel frissen, kitűnő erőben keltünk föl. Öt társunk még másnap is elkísért bennünket egy darabig, s csak aztán búcsúzott el tőlünk.
"Mindenesetre nagyon kedves és kellemes búcsúzás volt – írtam naplómba –, de azért az elválás mégis nehezünkre esett és lehangolt bennünket. Hiába: még a 84° alatt is fáj az elszakadás azoktól, akiket szeretünk s akiknek társaságát az együtt átélt örömök és szenvedések hosszú láncolatában megszoktuk. Láttam, hogy egyik-másik társamnak még könny is csillogott a szemében, noha ezt titkolni igyekezett.
Sverdrupnak, mielőtt végleg elváltunk, az volt az utolsó kérdése: ha hazaérkezem, nem szándékozom-e kirándulni a Déli-sarkra is?... Mert ha igen: akkor mindenesetre várjam meg őt is, míg hazaér; nélküle semmi esetre se induljak el! Elmosolyodtam a furcsa, hűséges kívánságon, s melegen megrázva Sverdrup kezét, megígértem neki, hogy ha valamikor csakugyan elindulok a Déli-sarkra, hát őt is magammal viszem.
Miután társaink az érzékeny búcsúvétel után visszafordultak, egyedül folytattuk utunkat Johansennel, de csakhamar meggyőződtünk arról, hogy a hat szánnal csak nagyon lassan jutunk előre. Tudniillik tömérdek baj volt a kutyákkal, amelyek nem engedelmeskedtek, úgyhogy minduntalan le kellett szállnunk a magunk szánkójáról, hogy a gazdátlan szánokat megigazítsuk és helyes irányba tereljük. Elhatároztuk tehát, hogy még egyszer visszamegyünk a "Fram"-ra és terhünket három szánra osztjuk föl, mert így gyorsabban haladhatunk és kevesebb bajunk lesz a kutyákkal is. Most
41
tehát még egyszer a leggondosabban mérlegeltük azt, hogy mire lehet föltétlen szükségünk és mit nélkülözhetünk, s a végleges megállapodás ez volt: viszünk magunkkal két kajakot, vagyis eszkimó-csónakot, hogy a csatornákon vagy nyílt öblökön átkelhessünk; visszük továbbá ruházatunkat, hálózsákjainkat, sátorunkat, főzőkészülékünket, tüzelőanyagunkat, ami finomított petróleum volt, továbbá hócipőinket, két puskánkat, hozzá 180 golyós és 150 sörétes töltést, aztán tudományos műszereinket, élelmiszereinket, és végül házipatikánkat, hogy esetleges betegségünkben ne legyünk gyógyszer nélkül.
Farkasbőr-ruházatunkat a hajón hagytuk, mert már nagyon meleg volt s izzadtunk benne; mivel pedig ez az izzadság megfagy, ebben a meleg ruhában inkább fáztunk, s ez nagyon kellemetlen volt. Beértük tehát inkább két gyapjú jéger-inggel; ezekre teveszőrkabátot s aztán még egy úgynevezett izlandi kabátot húztunk; lábszárainkon alsóruhaként gyapjúgatyát viseltünk, amelyre bolyhos darócból készült vadásznadrágot és lábszárvédőt húztunk. Hogy pedig a szél és a finoman szitáló hó ellen is védve legyünk, vékony, de szövött bő nadrágot és csuklyás felsőkabátot is hordtunk; így aztán bátran dacolhattunk az időjárás viszontagságaival.
A hosszú harisnyákat mind a hajón hagytuk; a tapasztalás ugyanis megtanított arra, hogy sokkal célszerűbbek a rövid, bő harisnyák és lábszárvédők, mivel ezeket éjjel, mialatt aludtunk, sokkal könnyebb volt megszárítani. Ezekre a harisnyákra húztuk föl a finn-cipőket, melyek a hím rénszarvas hátsó lábainak bőréből készültek; ezeknél melegebb és vízmentesebb lábbelit sehol a világon nem készítenek. Mikor pedig az idő melegebbre fordult, akkor a finn-cipőket lapp-csizmákkal cseréltük föl, amelyek félig cserzett marhabőrből készültek, a talpuk pedig fókabőrből volt. Kezünkre farkasbőr- és gyapjú-kesztyűket húztunk a hideg ellen, míg fejünkön vastag posztósipkát s erre ráhúzva gyapjúsüveget hordtunk; a hó fénye és kisugárzása ellen a sipkának széles ellenzője is volt. Végül pedig alvózsákunk rénszarvasbőrből készült, s oly nagy volt, hogy mindketten elfértünk benne. Meg kell
42
még emlékeznem sátorunkról is, amely vastag és duplán varrott nyersselyemből készült; egyetlen egy szűk nyílást hagytunk rajta, amely csak akkora volt, hogy egy ember éppen bebújhatott rajta.
Élelmiszereink összeválogatására különös gondot fordítottunk, mert főképpen ettől függött egészségünk és erőnk, amire pedig nagy szükségünk volt e veszedelmes és nagy erőfeszítések kel járó vállalkozásban.
Legfőbb és legfontosabb eledelünk a hal és hús volt, amit porrá törve vittünk magunkkal; ha ezt vízben megfőztük, vajjal és liszttel összehabartuk vagy szárított krumplit kevertünk hozzá, igen ízletes és tápláló eledelt kaptunk. Vittünk magunkkal aztán főtt és szárított burgonyát, borsólevest és csokoládét s nagyobb mennyiségű kenyeret, amelynek egy része gondosan szárított búzakenyér, másrésze pedig aleuronat-kenyér volt; ezt az utóbbit búzalisztből süttettem s mintegy 30% aleuronatot (növényi fehérjét) kevertettem bele, úgyhogy kitűnő íze és igen nagy tápereje volt. Vajunk is volt bőven: körülbelül 40 kilogramm, úgyhogy nem is igen kellett vele takarékoskodnunk. Így aztán nemcsak tápláló, hanem változatos étrendet is állíthattunk össze, s nem volt okunk afféle panaszokra, aminőket a legtöbb szánexpedíció tagjai hangoztattak: hogy mindig ugyanazokat a konzerveket kellett enniük, amelyektől végül úgy megcsömörlöttek, hogy csak a legvégső éhség szükségétől hajtva fanyalodtak rá az evésre. Ekképpen kiválogatva és megállapítva a magunkkal viendő terhet, mindent gondosan megmértünk – s a végeredmény az lett, hogy a 28 kutyától vont három szánon összesen 715 kilogramm poggyászt vihettünk magunkkal – ami nem volt ugyan sok, de elégnek mindenesetre elég volt.
Ezek az előkészületek majdnem két hétig tartottak, úgyhogy csak március hó 14-én indulhattunk el. Hangos búcsúlövések, ostorpattogás és szívélyes ovációk közt végre délben harmadszor és végleg elhagytuk a "Fram"-ot. Társaink közül ezúttal csak hárman kísértek el bennünket, s amikor este hat órakor megállapodtunk, nagy megelégedésünkre megállapítottuk, hogy ezen az első félnapon 11 km-nyi utat tettünk
43
meg, ami igazán nem volt kevés; és mivel a napi fogyasztás állandóan csökkenteni fogja poggyászunk súlyát, reméltük, hogy e gyorsaságot még fokozhatjuk is, és teljes bizalommal néztünk vállalkozásunk sikere elé. Ezt az első estét még nagyon vidáman töltöttük el társaink körében s különösen sokat mulattunk Pettersenen, aki egyre azt hajtogatta: mily nagyszerű dolog az, hogy ő a sarki tenger kellős közepén, egy óriási jégmezőn vacsorál a sátor alatt – amit bizony kevés ember cselekedett meg eddig!
Másnap reggel véglegesen elváltunk kísérőinktől is, akik szívélyes búcsúzkodás után visszafordultak a hajóra, s most már csak ketten folytattuk utunkat. Nagy darabokon deszkasimaságú jégmezőkre találtunk, ahol gyorsan haladtunk előre, úgyhogy nagyon meg voltunk elégedve. Egyre jobban távoztunk barátainktól és törtünk fölfelé, az ismeretlen vidékekre, ahol hónapokig kellett bolyonganunk. De ez nem csüggesztett bennünket – sőt minden kilométer, amelyet előre tettünk az örök temető birodalmának központja felé, csak növelte önérzetünket és bizalmunkat, mert minden olyan pontosan és pompásan ment, hogy jobban már kívánni se lehetett. A "Fram" kötélzete és karcsú árbocai már régen letűntek a szemhatár alatt, s valamerre csak néztünk, mindenfelé ugyanaz a sivár, egyhangú, vakító fehérség tündöklött. Gyakran találtunk föltornyosodott jégsáncokra, amelyeket vagy meg kellett kerülnünk, vagy kézi erővel kellett rajtuk átsegítenünk a szánkókat; máskor ismét egyenetlen felületű jégsíkokhoz értünk, ahol a szánokat ismét tolnunk kellett. Megtörtént az is, hogy valamelyik szán földűlt, úgyhogy csak nagy fáradsággal tudtuk ismét talpraállítani; szóval ugyancsak dolgoztunk és izzadtunk, s mikor este hat órakor tanyát ütöttünk az éjjeli szállásra, alaposan ki voltunk merülve. Ez a második napi utunk már nem volt oly kedvező a megtett út hosszúságát tekintve: – a nagy fáradság dacára is összesen csak körülbelül 9 km hosszú utat tudtunk megtenni.
Kissé lehangolt ugyan a kedvezőtlen eredmény, mert hiszen ilyen rövid utakra nem számítottam, de azért nem csüggedtem el; azt reméltem ugyanis, hogy a szánok lassan-
44
lassan könnyebbek lesznek, s aztán meg bizonyára simább jégre is jutunk, ahol gyorsabban haladhatunk: – s ebben az utóbbi föltevésemben, legalább eleinte, nem is csalatkoztam. Egyelőre alaposan megvacsoráztunk, aztán pipára gyújtva kedélyesen elbeszélgettünk, de azért sokkal korábban feküdtünk le, mint tegnap, ami nem is volt csoda, mert mind a ketten halálosan fáradtak voltunk. Másnap reggel aztán újult erővel ébredtünk föl, és rögtön elindultunk az egyenetlen jégmezőn, fáradhatatlanul küszködve, hogy minél gyorsabban juthassunk előre.
Március 17-én ezt írtam naplómba: "Minél tovább haladunk észak felé, annál simább és egyenletesebb lesz a jég, ami egyet jelent haladási sebességünk fokozásával is; tegnap azonban egy csatorna állta el utunkat, amelyet megkerülve, igen nagy vargabetűt kellett csinálnunk. Mindamellett délutáni 1/2 6 óráig körülbelül 9 km-nyi utat tettünk meg, s mivel a hely, ahová értünk, igen jó tanyának kínálkozott, a kutyák pedig alaposan ki voltak fáradva, elhatároztuk, hogy nem is megyünk már tovább. Nyomban fölütöttük sátrunkat, s mialatt Johansen ellátta a kutyákat, én megfőztem a vacsorát, beírtam naplómba megfigyeléseimet, s aztán siettünk belebújni alvózsákunkba. Az éjszaka meglehetősen hideg volt: 42,8 Celsius-fok a fagypont alatt – ami "tavaszi" hőmérsékletnek mindenesetre kissé csípős még a sarkvidéken is."
A következő napokon a jég állandóan javult, egyre simább és egyenletesebb lett, úgyhogy volt nap, amikor 15, sőt több kilométert is megtettünk egyfolytában. A kutyák bámulatosan bírják a fáradságot, s valósággal elemük a futás; reggelenként alig várják, hogy befogjuk őket – s aztán szélsebesen indulnak el a nehéz szánokkal, sokszor veszedelmet is hozva, mert a kiálló jégrögök néha bizony kárt is okoznak. Így például egyszer kihasította egy jégrög az alvózsákunkat, s erre meg kellett állnunk, hogy befoltozzuk, mert éjszakára ezt a fontos dolgot nem hagyhattuk; máskor meg eltört a hodométerünk s ezt kellett kijavítanunk – de aztán elég gyorsan mentünk ismét észak felé. Szóval, nincsen panaszra
45
semmi okunk, s ha minden így marad, mint ahogy most megy, akkor legszebb kilátásunk van a sikerre.
Íme, egy részlet naplómból, március 22-éről: – "Az idő még mindig pompás és egyforma gyorsan haladunk előre. Terjedelmes síkságok vannak mindenfelé, melyeket csak itt-ott szakít meg egy-egy torlódás, de a jégmező még itt is elég könnyen járható. Tegnap déli fél tizenkét órától kezdve esti fél kilenc óráig megszakítás nélkül, úgyszólván egyhuzamban mentünk, de azt hiszem, meg is tettünk vagy 22 km-nyi utat. Nem is volna semmi baj, hacsak valamivel is alábbhagyna ez a rettentő hideg. Nappal jégpáncéllá fagy rajtunk a ruha az izzadságtól, éjjel pedig nem tud kiszáradni, hanem megint csak összefagy, úgyhogy reggelre kelve alig bírjuk magunkra húzni. És az alvózsák is mind nehezebb lesz, mert a belső prémjére valósággal ráfagy a pára. Viszont azonban éjjel-nappal állandóan gyönyörűen derült és tiszta az idő, úgyhogy szinte vágyunk már némi változásra; ha befelhősödnék az ég, bizonyára megenyhülne az időjárás is, főleg, ha utána még hóesés is következnék! A hideg ma éjjel 42,7 Celsius-fok volt a fagypont alatt. Délelőtti megfigyelésem szerint már az északi szélesség 85°9' alatt járunk – tehát jókora utat tettünk meg."
Sajátságos, hogy amióta a Framról elindultunk, egyetlenegy jegesmedvével se találkoztunk. Általában úgy látszik, hogy ez a hatalmas ragadozó nagyon megfogyott a sarkvidéken, de egyébként is sokkal óvatosabb lett, mióta közelebbi ismeretségbe került az emberrel és a puskával. Régi sarkutazók beszélik, hogy amikor az első európaiak megjelentek a jégmezőkön, vastag fókabőr- s egyéb bundákban esetlenül mozogva, a jegesmedvék egyszerűen meg sem ijedtek tőlük, mert közönséges fókáknak nézték őket. A Spitzbergáktól délre, a Medve-szigeten, egyszer egy hollandi matróz leült a jégre pihenni. Észre se vette szegény, hogy egy óriási jegesmedve lassan a háta mögé osont, hirtelen bekapva hatalmas állkapcsai közé a fejét, minden teketória nélkül leharapta; bizonyára sejtelme se volt arról, hogy nem is fókával, hanem sokkal nemesebb fajta vaddal volt dolga. Akkoriban a jegesmedvék általában nem féltek a sark-
46
utazóktól; egész nap bátran jártak-keltek a hajók és kunyhók körül, melyeket a legénység téli szállásnak épített magának a jégmezőkön.
Bámulatos a jegesmedvék ügyessége és fürgesége. Noha mozgásuk látszólag nagyon esetlen és lomha, ami nem is csoda, mert zömök, hatalmas állatok, azért mégis gyorsabban szaladnak, mint a vágtató paripa, úszás közben pedig oly könnyűek, mint a parafa, s eközben erős, széles mancsaikat evezőknek használják. Roppant falánk állatok és kitűnő szimatjuk van: mérföldekről megérzik a dögszagot, s ahol az áramlás partra sodor egy-egy elpusztult cethalat, a jegesmedvék rögtön odacsődülnek a szélrózsa minden irányából és vígan lakmároznak a zsákmányból. A készleteket, melyeket a sarkutazók külön raktárakban szoktak fölhalmozni a jégmezők különböző pontjain, oly alaposan el szokták pusztítani, ha megtalálják, hogy rendesen még az a deszka se marad meg, melyből a raktárt fölépítették.
Első utamon órák hosszán át el tudtam nézni a jegesmedve viselkedését a vízben. Ügyesen úszik és bukik, fürgén hengergőzik a hullámokban, halakat és fókákat fogdos, és egész viselkedésén meglátszik, hogy gyönyörűségét találja a vízben, amely éppen olyan kedves eleme, mint a végtelen jégsivatag. Egyik legkedvesebb tréfája az, hogy első lábának mancsaival megfogja hátulsó lábának az ujjait, s aztán hanyatt fekve himbálózik a vízen; ilyenkor olyan, mint valami óriási, fehér sündisznó. A havon csaknem zajtalanul jár, mert a karmai rövidek és mélyen el vannak dugva bundájában; de szüksége is van erre a zajtalan járásra, mert csakis így tudja meglepni és zsákmányul ejteni az óvatos fókát. Lomha járása emlékeztet a mi barnamedvénkre, amelyhez különben is sok tekintetben hasonlít a jegesmedve; csak egyben nem: abban, hogy sohase alszik téli álmot, még a legdermesztőbb hidegben se, sőt még csak azt se próbálja meg, hogy délebbi vidékre meneküljön a hónapokig tartó zordon sarki tél viszontagságai elől.
Nordenskjöld, a híres sarkutazó többször megfigyelte a zsákmányra leső jegesmedvét. Amikor észrevesz valami prédát, például egy embert, akit valószínűleg fókának tart, otrombán
47
ődöngve kezd feléje közeledni, közben nagy vargabetűket csinál, jobbra-balra kitér az útból, mintha csak céltalanul és szeszélyesen kóborolna a jégmezőn. Ezzel a naiv fogással igyekszik tévedésbe ejteni kiszemelt áldozatát, hogy az ne gyanakodjék. Ám eközben mind szűkebbre vonja körülötte a kört, s időnként fölmászik egy-egy jéghegyre is, hogy jobban megfigyelhesse áldozatát, s esetleg elzárja előle a menekülés útját. Végül, amikor már csak pár száz lépésnyire van tőle, egyre közelebb kúszik hozzá a jégmezőn, s eközben mellső mancsaival igyekszik eltakarni nagy, fekete orrát, azt az egyetlen testrészét, mely színével a hó fehérségétől elüt. Ha az ember nyugodtan viselkedik, a fenevad végül felbátorkodik, egészen közel megy áldozatához, s ilyenkor nem nehéz lándzsával agyonszúrni vagy puskával lelőni. Ez a vadászat nem is jár valami nagy életveszedelemmel, noha másfelől az se mondható, hogy egészen ártatlan szórakozás. A hatalmas erejű állat ugyanis könnyen végez az emberrel, ha megragadhatja, noha áldozatát nem öleli át s nem úgy szorítja agyon, mint a barna medve, hanem egyszerre marja és verdesi is, rengeteg nagyságú mancsaival és éles karmaival; viszont a jól irányzott golyó, ha szíven találja, azon nyomban végez vele.
A sarkutazók megható történeteket tudnak a nőstény jegesmedve anyai szeretetéről. Mikor a Carcasse fregatt sarkutazásának első telén befagyott a jégbe, egy nőstény medve közeledett két kicsinyével a hajóhoz, mert odacsalta a pár nappal előbb megölt cethal zsírjának a szaga, amelynek kiolvasztásával a legénység éppen vesződött. A fenevad nagyon éhes lehetett, mert vakmerően a tűzhöz osont s fölkapott egy nagy darab nyers szalonnát, amit a legénység már kiolvasztásra készen földarabolt. A matrózok észrevették a menekülő anyát, s látták, hogy a lopott hússal egyenesen a két bocshoz szalad, s egészen odaadja nekik, anélkül, hogy ő maga csak egy falatot is leharapna belőle. Pajkos jókedvükben a matrózok még utána is dobtak a medvének néhány hulladékot, s a derék anya ezeket is egyenként elvitte bocsainak, melyek valóságos farkasétvággyal falták föl a kitűnő csemegét. Miközben az utolsó darab húst cipelte nekik, a matrózok agyonlőtték a két kis bocsot, s az anyamedvét is megsebesítették; és az öreg, noha szinte már
48
mászni is alig tudott, mégis nagy kínnal odább vonszolta a húst, s mikor kölykeihez ért, ezt is szépen odatette eléjük. Ám csakhamar látta, hogy a bocsok nem mozdulnak és nem esznek. Ekkor átölelte őket mancsaival, egyenként próbálta fölemelni és közben keservesen nyöszörgött, mintha csak szólítgatná kölykeit. Majd fölugrott és elszaladt egy kis dombra, de mikor látta, hogy a bocsok nem követik, megint csak visszament hozzájuk és újra nyöszörögve ölelgette, élesztgette őket. Végre megértette, hogy halottak; ekkor a hajó felé fordította fejét és rettentő ordításba fogott... Oly kínos-keserves volt az ordítása, hogy a matrózok nem tudták hallgatni és sortüzet adtak rá, mire holtan rogyott össze.
Régebben, körülbelül a múlt [XIX.] század utolsó évtizedéig, amikor még javában virágzott a cetvadászat és fókavadászat, a jegesmedvék nyaranta kényelmesen éltek, sőt még télen át is nagyrészt döghúson rágódtak, mert a vadászok zsákmányuk maradékát egyszerűen otthagyták a jégmezőkön, vagy pedig az áramlás kivetette a partra. Sokan azt mondják, hogy a jegesmedve húsa azért is volt ehetetlen, mert ilyen döghússal élt. Újabban azonban, mióta a cetvadászat és fókavadászat nagyon megcsappant, s az elejtett zsákmánynak csaknem minden részét föl tudják használni ipari és mezőgazdasági célokra, már nem élnek ily kényelmesen és mások rovására a jegesmedvék se. Kénytelenek vadászatra menni és friss húst szerezni: – s azóta, ahogy a sarkutazók tapasztalják, már ehető is a jegesmedve húsa.
A "Fram"-ról gyakran láttam, hogyan vadászik fókára a jegesmedve; ha meglepte a jégen, nem falja fel rögtön, hanem órák hosszáig eljátszik vele, mint a macska szokott az egérrel. Általában nagyon falánk, játékos és kíváncsi állat; akárhányszor megtörtént, hogy egy-egy jegesmedve kiúszott a partról hajónkhoz, hogy jobban szemügyre vegye; Kane pedig följegyzi sarki utazási naplójában, hogy egyszer egy egész kis láda kötszert lopott el hajójáról egy jegesmedve s aztán jóízűen megette, mintha a legpompásabb csemege lett volna!
Március 22-én nagyon későn indultunk útnak, mert a délelőtt néhány fontos és szükséges munkával telt el. Legelőször is egy csillagászati megfigyelést végeztem el, hogy kiszámíthas-
49
sam jelenlegi helyzetünket, aztán pedig erősebben rákötöztük a terhet a szánokra és megfoltoztuk a kilyukadt zsákokat, ami igazán nem volt kellemes és könnyű foglalkozás a dermesztő hidegben. Így aztán csak délután három óra tájban sikerült elindulnunk. De aztán esti kilenc óráig egyfolytában mentünk, s ekkor is csak azért álltunk meg, mert a jég felülete nagyon egyenlőtlen volt, s a buckás, göröngyös úton nem akartuk a nyakunkat kockáztatni. Úgy látszik, hogy most már végképp megszakadt a sima jégfelület, és ezentúl nem lesz oly könnyű az utunk.
Mivel azonban a tél nagyon erős volt, a hajó csak nehezen tudott kivergődni a jégből, augusztusban pedig oly hatalmas jégmezők fogták körül minden oldalról, hogy már semerre se tudott mozdulni. Egyúttal megkezdődött a sarki utazók legrettenetesebb réme is – a jégtorlódás –, mely augusztus derekán már oly erős és heves lett, hogy a "Polaris"-t végképp bezárta. És a jégmező, mely a hajót fogva tartotta, lassan úszott lefelé déli irányban, úgyhogy két hónap múlva már a 78° 28' alá vitte le a hajót. Ez még nem lett volna baj; itt azonban oly irtózatos vihar tört ki, amelyhez foghatót talán soha se ért még sarki expedíció. A rettenetes szél ereje törékeny üvegként tépte, zúzta, tördelte a jeget, mely hatalmas darabokban zajlott, viharzott és
50
táncolt a hajó körül, hol egészen közrefogva azt, hol pedig látszólag eltisztulván előtte, úgyhogy szinte szabad lett az útja dél felé. Ez a csalóka remény azonban csak rövid ideig tartott. Alig próbált a "Polaris" menekülni a szabaddá lett tengeren, a vihar ismét útjába verte a szétszórt jéghegyeket, s az egyik oly erővel zuhant rá, hogy mindnyájan azt hitték: – ütött a hajó végórája! ... Kétségtelen – úgy vélték mindnyájan –, hogy ez a lökés léket ütött a hajón, amely okvetlenül el fog merülni pár óra alatt. És még ha nem merülne is el, kétségtelen, hogy a minden oldalról tornyosuló jéghegyek, melyeket újra vad erővel hajtott feléjük a vihar, a legközelebbi összeütközéskor darabokra fogják zúzni a hajót, s az menthetetlenül elsüllyed!
A menekülésnek csak egyetlenegy útja volt most már hátra: átköltözni valami úszó jégmezőre, mégpedig minél előbb – előbb, mint hogy a végzetes összeütközés megtörténnék, mert akkor már későn lenne. Tizenkilenc ember nyomban leszállt arra a jégmezőre, amely még félkörben fogta körül a hajót, s míg a többiek adogatták, dobálták le a födélzetről a takarókat, ruhákat, élelmiszeres ládákat, hordókat stb., addig ők gyorsan kezdtek falat hányni a hóból és jégből, hogy legyen hol meghúzódniuk éjszakára. A vihar irtózatos erővel dühöngött, de azért a legénység a halálra szánt emberek kétségbeesésével dolgozott; a jégmezők recsegtek-ropogtak körülöttük, a hó sűrűn hullott rájuk, s a dühös förgeteg szinte lapátszámra csapta arcukba a havat és jéghideg tengervizet – de ők azért csak dolgoztak emberfölötti erővel, mert nagyon jól tudták, hogy minden hordó sózott hús és minden láda kétszersült napokkal, sőt hetekkel hosszabbíthatja meg az életüket.
A hó egyre sűrűbben hullott, és valósággal fátyolt vont körülöttük; már-már oly sötét volt, hogy a matrózok egymást se látták a jégmezőn, s mivel a vihar ereje még irtózatosabban megnövekedett, a tizenkilenc ember fogvacogva, halálra fagyva és kimerülten bújt meg pár percre pihenni a jégmező egyik buckája mögött, várván, hogy a förgeteg csillapultával tovább dolgozhasson... Ám egyszerre csak elhaló, rémes kiáltást hallottak a hajó irányából, s amint fejüket kidugva rejtekükből,
51
arra néztek – egyszerre csak a halálos iszonyat sikoltása tört elő mindnyájuk torkából. A jéghegy ismét meghasadt, kettévált – s az egyik felén voltak ők, míg másik felét, a hajóval együtt, lefelé sodorta a vihar!
A boldogtalanok szorongva lesték, hogy a szétvált jéghegy két darabja talán ismét közeledik egymáshoz, s ekkor megragadhatják a "Polaris" födélzetéről lehajított köteleket... A hajó födélzetén maradt tizennégy ember éppen ily halálos aggodalommal várta ezt a kedvező pillanatot, mert ők is tudták, hogy a hajó már léket kapott, s ha még sokáig a vízen marad, menthetetlenül elmerül. Az egyik oda is ugrott a kormányhoz, hogy megfordítsa a hajó orrát – de a kormány nem engedelmeskedett, s a szél egyre jobban délnek sodorta a hajót. Még néhány perc – s aztán a "Polaris" végképp eltűnt a sötétségben... Hogy elsüllyedt-e, vagy nem: a jégmezőre szorult tizenkilenc matróz nem tudhatta; ők csak azt tudták, hogy ki vannak vetve erre a törékeny jégmezőre, amely minden pillanatban meghasadhat alattuk, s akkor valamennyien a jéghideg vízbe zuhannak – vagy ha egészben marad is, addig viszi őket a hátán, míg mindnyájan éhenhalnak, vagy csonttá fogynak rajta!
Mind a két lehetőség elég kemény és kegyetlen volt arra, hogy megtörje a legbátrabb ember lelkét is; de ez a tizenkilenc matróz nem közönséges, mindennapi fickó volt, hanem egytől-egyig elszánt és vakmerő legény, aki összeszorított ajakkal és komoran fogadta a sorscsapást, de lelke legmélyén vasakarattal tett elszánt fogadalmat, hogy küzdeni fog az életért, valameddig lesz egy falat húsa és kétszersültje, míg csak marad a jégmezőből egy akkorka darab, amelybe kapaszkodva a víz színén úszhat... És másnap reggel, mihelyt az idő kitisztult, valamennyien fölmásztak a legmagasabb jégdomb tetejére, vizsga szemmel kémlelve a vidéket, hogy nem látják-e valahol a "Polaris"-t, amelytől szabadulásukat remélték. De körös-körül mindenfelé csak jeget és havat láttak, mindenfelé ugyanazt a szürke, ijesztően egyhangú téli temetőt: – a "Polaris"-nak pedig sehol semmi nyoma a vigasztalan szemhatáron!
52
Egyenként szálltak le a matrózok a jégdomb ormáról, s körülülvén a hajóról ledobált élelmiszerek halmát, szótlanul, komoran néztek egymásra. – Minek is beszéltek volna?... Hiszen mindegyik tudta, hogy mit gondol a társa, s ugyanazt gondolta ő is: – hogy menthetetlenül el vannak veszve. A hajó valószínűleg elsüllyedt már, s az a tizenegy matróz, aki a födélzeten volt, bizonyára a tengerfenéken alussza álmait; és mivel ma éjjel még a tenger is beállt, a sírjuk fölött boltozó jégpáncél nem ereszti föl az elsüllyedt hajónak faalkatrészeit se, amelyekből esetleg tutajt építhetnének. Mindent elnyelt, elzárt előlük a jégmező; mindent – kivéve azt a kevés eleséget, amit ledobáltak a hajóról a jégre. Ez most mindenük...
Végre az egyik matróz megtörte a halotti csöndet és megszólalt. Azzal kezdte, hogy senki se áltassa magát hiú reményekkel, s mindenki ismerje meg, lássa át a helyzet kétségbeejtő voltát... A hajónak vége, attól tehát őrültség segedelmet várni; ez a csekély eleség és tulajdon energiája, bátorsága mentheti meg csak a legénységet a biztos haláltól. Fájuk nincs, hogy tutajt építhessenek: de nincs fájuk arra se, hogy tüzet rakhassanak. Itt kell hát maradniuk ezen a jégmezőn; ahol, ha megfagyni nem akarnak, ki kell keresniük a legvastagabb és legerősebb jégdarabot, hogy odahordják készleteiket s hóból és jégből kunyhót építsenek. Mert jön a tél – a csikorgó hideg, örök éjszakával s nincs veszteni való idejük, ha mindnyájan elpusztulni nem akarnak. És itt most nincs szó többé kötelességről, hanem arról van szó, hogy közös létérdeke mindenkinek, hogy tőle telhetőleg segítse a többit, egyformán osztozzon a munkában és a fáradságban, nélkülözésben és szenvedésben, mert egymás nélkül boldogulniuk és menekülniük nem – csak elpusztulniuk lehet!
A matrózok megértették a komoly szavak igazságát, s rögtön fölosztották egymás közt a munkát. Szerencsére már túlestek egy sarki télen; tudták tehát, hogy mi vár reájuk s miként kell védekezniük az elkövetkezendő sanyarúság ellen. Kiválasztottak egy hatalmas jégdombot, amely, úgy látszott, magja volt az egész jégmezőnek, úgyhogy aligha törhette meg bármily heves jégtorlódás, sőt a nyári nap heve sem igen olvaszthatta meg. Ezen ütötték föl tanyájukat, s míg a matrózok
53
egy része elment az eleségért, hogy ide szállítsa, addig a másik rész a frissen hullott havat lapátolta el a jégről s vastag falakat rakott belőle, hogy fölépíthesse a téli szállást.
Miután az eleséget behordták a falakon belülre, egyelőre sátrakat hevenyésztek, s ezek alatt aludtak, várván az időt, míg a saját súlyától megrokkant hó kőkeményre fagy és kockákra vágható; mert csak ekkor lehet belőle tartós és hideg ellen védő kunyhót építeni. Amikor az anyag már megfelelő volt, hozzáfogtak az építéshez; először körberakták az egymás végébe állított kockákat, úgyhogy egyik oldalon nyílást hagytak bejáratnak. Aztán fölrakták rá a második sort, s bőven megöntözték vízzel, hogy az alsó és felső sor összefagyott; majd mikor már másfél méter magas volt ez a körfal, a következő kockasorokat kissé beljebb állították, míg végül fönt lépcsőzetesen összeértek és kupolát alkottak. Ekkor végre kívülről megöntözték vízzel, hogy csontkeményre fagyott az egész kunyhó, míg belülről a meleg pára, megfagyván a jégfalakon, finom és tükörsima kéreggel vonta be a kunyhó belsejét.
Minden ruhát, ágyneműt és fegyvert bevittek a kunyhóba. Csináltak lámpást is egy üres konzervdobozból, megtöltötték zsírral és kötélből font kanócot dugtak bele; ez világította a kunyhó belsejét s egyúttal meleget is adott. A bejáratot kettős pokrócokkal akasztották be, a kunyhó külső és belső oldalán is, az ágyakat pedig az élelmiszeres ládákon és hordókon vetették meg, hogy ne kelljen a puszta földön heverniük. Ily módon a lakásuk egészen tűrhető, sőt némileg kényelmes is volt, és most már csak egy aggodalom bántotta őket: a lámpást minden 24 órában újra meg kellett tölteni, hogy ki ne aludjék, mert a sarki télben örök éjszaka van, s éjjel-nappal égnie kell; de hol vesznek annyi zsírt vagy olajat, mikor a főzésre is kevés, amijük van?
Külön vadászcsapatot alakítottak és rendeltek ki arra a célra, hogy állandóan cserkésszenek a jégmezőn, hátha találnak valahol fókát, rozmárt vagy más olyan állatot, amelynek zsírja van. És itt megint nagy hasznukra voltak azok a tapasztalatok, melyeket a múlt sarki télen szereztek. Tanyájuktól körülbelül egy angol mérföldre meglehetős nagy lék volt a jégmezőben, e körül a kis "tó" körül három fóka heverészett a jégen, nyil-
54
vánvalóan ezek is akkor szorultak ide, mikor körös-körül hirtelen összeállt a zajló jég. A vadászok roppant óvatossággal közeledtek az állatokhoz, melyeknek elejtése oly nagyon sokat jelentett rájuk. Csak kettőnek volt puskája – ezek voltak a legjobb lövők –, a többinek csak nagyon kezdetleges lándzsája volt, amit a sátorpóznákból csináltak, rádrótozott késsel, de ez nagyon is megbízhatatlan fegyver volt. Végre vagy félóra múlva, ami egész századnak tetszett az izgalomban égő embereknek, a két puskás lőtávolra ért, s mindegyikük gondosan célba vett egy-egy fókát. Aztán egyszerre lőttek: – az egyik fóka, melyet halálra talált a golyó, nyomban fölfordult és meg se moccant. A harmadik, amelyre nem is lőttek, gyorsan menekült és bevetette magát a vízbe, míg a második, melyet a golyó nem ölt meg, szintén menekülni iparkodott, noha látszott, hogy súlyosan megsebesült. Még egy pillanat – s ez is beleveti magát a vízbe: de ekkor az egyik matróz, eldobván szigonyát, hirtelen rávetette magát és sikerült is megragadnia a fóka hátsó úszóit, melyeknél fogva visszatartotta. A következő percben aztán már ott voltak a többiek is, pár döféssel megölték a különben is erősen vérző állatot, s elhúzták a lék széléről az értékes zsákmányt.
Már éppen hozzá akartak fogni a két fóka földarabolásához, hogy elszállíthassák a zsákmányt szállásukra, mikor a lék vize bugyborékolni, hullámzani kezdett, s amint a matrózok arra fordultak, hirtelen meglátták a harmadik fókát, mely éppen csak egy szempillantásra bukott föl, s nyomban aztán ismét elmerült. A matrózok azonnal tisztában voltak a helyzettel. Ez a lék volt az egyetlen, több mérföldnyi kerületben s a fóka kénytelen volt itt fölbukni a vízből, hogy lélegzetet vehessen, mivel a túl vastag jeget sehol másutt nem bírta áttörni. A matrózok nyomban elhatározták, hogy ezt a fókát is elejtik; mivel azonban tudták, hogy ha a vízben lőnek rá, a fóka legott elmerül és soha többé nem látják viszont: elhatározták, hogy tőrbe ejtik. A holtan heverő fókákat természetes helyzetben odafektették a lék szélére, ők maguk pedig gyorsan elbújtak a közeli jégrögök mögé, s várták, míg a fóka ismét fölbukkan. A két puskás matróz abban egye-
55
zett meg, hogy csak akkor törnek a fókára, ha ez már kimászott a jégre, mert különben úgysem ejthetik el. Nem kellett sokáig várniuk, mert a fóka pár perc múlva csakugyan ismét fölbukott, és magasra emelvén fejét a vízből, kíváncsian tekintett körül. Nem látván egyebet, mint a jégen heverő két fókát, néhányszor lomhán és gondtalanul körülúszkálta a léket, s aztán kezdett kimászni a partra. A két puskás matróz szinte reszketett az izgalomtól, de türtőztette magát; megvárták, míg a fóka egészen kint volt a jégen és lassan mászott másik két társa felé: – ekkor lőttek csak rá, s a tőrbe csalt állat nyikkanás nélkül, holtan fordult föl.
A kis csapat víg dalolás közt érkezett haza a három fókával, s ez az öröm csak otthon lett általános, mikor a többiek is megtudták a szerencsés fogást. Mert nemcsak arról volt szó, hogy a fókazsír most már elég lesz egész télre a lámpába, hanem arról is, hogy a nagyszerű zsákmány jó időre ellátja őket friss hússal, a három fókabőr pedig kitűnő takaró lesz a dermesztő hidegben. De még egyéb szerencsét is hozott nekik ez a préda, amit azonban akkor még nem tudtak. Az történt ugyanis, hogy két nappal később egyik matrózt a jegesmedvének tompa, ugató ordítása ébresztette föl. A matróz gyorsan fölkeltette társait, s mindnyájan ki akartak rohanni a kunyhóból, mindenki olyan fegyverrel, aminőt éppen a kezébe kaphatott.
Ám a legelső, aki az ajtóhoz ért, mihelyt kikukkantott rajta, azonnal visszakapta fejét és csöndre intette társait; aztán a többiek is kikandikáltak s legott megértettek mindent. A két nappal előbb elejtett fókák húsát magasan fölakasztották az udvarban, hogy a rókák és jegesmedvék hozzá ne férhessenek éjjeli kóborlásaik alatt. És most, az éjszaka homályos derengésében, két óriási jegesmedve ácsorgott a fókahús alatt, és szimatolva, dörmögve ágaskodott érte, hogy leránthassa. Ahogy másnap kiderült, azokon a nyomokon jöttek, melyeket a fókák szántottak a havon, mikor a matrózok hazavonszolták a prédát. A matrózok rögtön haditanácsot tartottak; eredménye az lett, hogy a két puskás, az egyik féltérden, a másik állva, ennek a háta mögül, egyszerre veszi célba és lő rá a na-
56
gyobbik fenevadra... Ez úgy is történt – s a hatalmas jegesmedve holtan rogyott össze a lövés után. A társa rögtön az ajtó felé fordult, s fogcsikorgatva, dühösen rohant láthatatlan ellenségeire – de egy golyó, melyet alig öt lépésnyiről kapott a fejébe, noha nem is hatolt be kemény koponyájába, úgy megriasztotta, hogy nyomban megfordult s őrült vágtatással menekülni igyekezett.
Most aztán izgalmas hajtóvadászat kezdődött. A matrózok sehogy sem akarták elszalasztani a drága zsákmányt, és hanyatt-homlok rohantak a menekülő medve után. A puskák durrogtak, egyik lövés a másik után villant föl a sötét éjszakában, mert a matrózok szinte célzás nélkül lőttek, amily gyorsan csak tölteni tudtak, izgalmukban egyre attól félve, hogy a gyorsan ügető medve eltűnik szemük elől a félhomályban, s akkor nem üldözhetik tovább. A szerencse itt is kedvezett a matrózoknak: – a medve, miután több golyó érte, egyszerre csak fölbukfencezett – s mielőtt ismét talpra állhatott volna, már a nyakán voltak a szigonyosok, és addig szurkálták a földön, míg csak mozdulatlanul el nem nyúlt.
Ez a két szerencsés vadászkaland, mely igen rövid időközben követte egymást, nemcsak a tél elejének egyhangúságát tette élénkké és változatossá, hanem nagyban fokozta a legénység önbizalmát és jókedvét is. Magában az is nagy nyereség volt, hogy igen sok friss húst szereztek – de még ennél is többet ért az, hogy egész télen át volt miről beszélgetniük, s a visszaemlékezés a kettős diadalra állandóan jó hangulatban tartotta az embereket. Ettől kezdve aztán nem is láttak többé se fókát, se jegesmedvét a környéken, noha egy-egy matróz, akit rendes időközökben fölváltottak, állandóan őrt áll és kémlelte a vidéket.
Aztán rájuk borult a sarki tél hosszú éjszakája, és nyolcvanhárom napig nem látták a napot. A hideg rettenetes volt, s nekik nem volt egyéb melegítőjük, mint az a lámpa, s még ennek a melegével is takarékoskodniuk kellett, mert zsírkészletük nem volt kimeríthetetlen, azt pedig senki se tudta, hogy lesz-e még alkalmuk a készletet pótolni. A dermesztő hidegben összebújtak az emberek, a közös takarók és prémbőrök
57
alatt, és csüggedten, szorongva várták a tavaszt. Tudták, hogy a jégmező úszik velük, mert állandóan recsegett-ropogott, de arról sejtelmük se volt, hogy merre viszi őket az áramlás... Észak vagy dél felé mennek-e – senki se tudta: pedig sorsuk, szabadulásuk és egész életük ettől függött!
Talán még az őskor tűzimádói se várták oly kétségbeesett szorongással a napot, mint ezek a szerencsétlen, mindenkitől elhagyott és elfelejtett emberek. De a tavasz ébredése és a nap világossága, éltető melege mégse volt rájuk áldás, és nem volt teljes az örömük, mikor a szörnyű hideg alábbhagyott. A melegebb hőmérséklet ugyanis megolvasztotta, széttördelte a jégmezőt, s amint az a darab, amelynek foglyai voltak, egyre fogyott: – abban a mértékben nőttek az új aggodalmak is, hogy a jégmező végképpen szétesik, s őket elnyeli a tenger. És aztán, amint a napok teltek, egyre fogyott az élelmiszerkészletük is, míg végül az éhhalál réme vigyorgott rájuk az üres ládákból, s úgyszólván minden reményük elveszett. Eljött az április és vele a nélkülözések, szenvedések sorozata, megtetézve azzal a fásult csüggedéssel, melyet a gyámoltalan, szinte reménytelen tétlenség okoz. A hónap utolsó napján elfogyott az utolsó falat kétszersült is – most már csakugyan nem volt más hátra, mint a halál... És ekkor, a kicsiny domb tetejéről, ahová egyik társuk fölmászott, hogy szétnézzen a tengeren, nem lát-e hajót valahol: – hangos kiabálás hallatszott, majd lerohant az őrt álló matróz, és dalolva, kacagva, táncolva, sírva ordítozott: – "Hajó! hajó! hajó!"
A többiek azt hitték, hogy a szerencsétlen matrózt az izgalmak, a kétségbeesés és a szenvedések megőrjítették, pedig valóban hajót látott: – a "Tigress" nevű vitorlás volt ez Labradorból. Rögtön észrevette az úszó jéghegyről adott jeleket, felelt is rájuk, s pár óra múlva már födélzetére vette a "Polaris" hajótöröttjeit. És ekkor kiderült az a különös dolog, amelyre expedícióm sikerét én is építettem, hogy az a jégmező, amelyre menekültek, 196 nap alatt összesen 1500 mérföld távolságra úszott attól a helytől, ahol a "Polaris"-tól elvált október 12-én. Aztán nem sokára kiderült még valami, aminek
58
ugyancsak megörültek a matrózok: – éspedig az, hogy nemcsak ők menekültek meg a halál torkából, hanem megmenekült a "Polaris" többi legénysége is, de sokkal kevesebb szenvedés és nélkülözés árán, mint ők. Ez a szerencsés menekülés pedig így történt:
Mikor a "Polaris" elszakadt a jégmezőtől, nem süllyedt el, hanem gyorsan úszott délnek a nyílt és jégmentes csatornában, mert a vihar elemi erővel hajtotta előre. Buddington kapitány, aki Hall kapitány halála után a parancsnokságot átvette, és az a tizenhét ember, aki vele együtt a hajón maradt, minden erejét megfeszítve dolgozott azon, hogy a hajó elsüllyedését megakadályozza. Fölváltva szivattyúztak éjjel-nappal, állandóan a szárazföld felé igyekezve, amelyet pár nap múlva meg is pillantottak; ekkor azonban körülfogta őket a jég, s bár így az elsüllyedés veszedelme megszűnt, a hajón még se maradhattak tovább, mert a torlódás oly veszedelmes erővel lépett föl minden oldalról, hogy a hajó nem állhatott neki ellent. Kimentek tehát a matrózok a partra, s alkalmas helyet választván a telelésre, a "Polaris" deszkáiból és gerendáiból kényelmes téli szállást ácsoltak össze, amelybe mindenféle élelmiszert s egyéb szükséges holmit is behordtak. Mikor ezzel elkészültek, kihordták mindazt a fát is a partra, ami még a hajóból használható volt, s a hosszú télen át két csónakot építettek; a munka azonban nehezen ment a dermesztő hidegben, úgyhogy a két csónak csak május közepére készült el.
Május vége felé, mihelyt a jégzajlás kissé csillapodott, vízrebocsátották és megrakták eleséggel a két csónakot, s június 3-án elindultak dél felé. Az idő nagyon kedvező volt, a szél éppen a hátukba fújt, úgyhogy vitorlákat is feszíthettek, s már három hét múlva találkoztak a "Ravenscraig" nevű cetvadászhajóval, mely fölvette őket, s pár hónap múlva – tehát jóval később, mint a jégmezőről megmenekült matrózok –, a "Polaris" legénysége is épen és egészségben szállt partra New Yorkban. Azt hitték, hogy ők a "Polaris" egyetlen menekültjei – de mily nagy volt örömük, mikor meghallották, hogy társaik, akiket a "Tigress" már jóval előbb hazaszállított, szintén baj nélkül élték át a szörnyű katasztrófát! ...
59
Mondom, pár nap óta a "Polaris"-nak ez a sajátságos története jár a fejemben, mert a "Fram" sorsa is sokban hasonlít hozzá. Kétfelé szakadtunk mi is – bár nem az elemek ereje választott el bennünket, hanem magunk akartuk így; s míg Sverdrup a többiekkel együtt hajón igyekszik hazafelé, addig Johansen meg én nagy vargabetűt csinálunk előbb, s hacsak lehet, eljutunk az Északi-sarkig. Onnan aztán, emberek által soha nem járt utakon, hazafelé tartunk majd mi is, ha Istennek úgy fog tetszeni, hogy vigyáz lépteinkre és megóv bennünket minden veszedelemtől... Hogy ki ér előbb haza: mi-e, vagy pedig a "Fram"? – ki tudná mostan megmondani! Hiszen még az se bizonyos, hogy mind a két csapat hazaérkezik!
*
Úgy látszik, a körülmények nagyon is mostohák, s mintha valami ujjmutatás lenne: a vállalkozás nehézségei kezdik előrevetni árnyékukat. Március 24-én ezt írtam naplómba:
"A jég nem olyan jó; nagyon rögös és egyenetlen. Tegnap nagyon rossz napunk volt, de sok küszködéssel mégis elég szép utat tettünk meg; becsülöm vagy 15 kilométerre, de több semmi esetre se lehetett. Sokat kellett emelgetnünk a nehéz szánokat, mikor az útnak egy-egy rögös szakaszán nem bírtunk átvergődni; a nagy fáradság és szinte emberfölötti munka nagyon kimerített és lehangolt bennünket, de vigasztaljuk magunkat, hogy talán még jönnek jobb idők is. Kellemetlen a hideg is, amely egyáltalában nem akar csökkenni, s tegnap még a szokottnál is jobban elgyötört bennünket, mert kegyetlen északkeleti szél fújt. A napok most már állandóan hosszabbak lesznek, s nemsokára itt lesz az éjféli nap, amikor folyton világos lesz; tegnap este fél kilenckor feküdtünk le, s még oly világos volt, amint fényes délben. Mindketten borús hangulatban tértünk pihenőre, mert délután nagy keserűség ért bennünket. Az egyik kutyánk nagyon elgyöngült, s ezért elhatároztuk, hogy megöljük. Szomorú dolog volt, de meg kellett tennünk; és aztán megnyúztuk, ami nagyon nehéz, fárasztó és undorító dolog volt a rettentő hidegben. Aztán földaraboltuk a szegény állatot, s a húsát szétosztottuk a többiek között; némelyik nyomban mohó vágy-
60
gyal fogott hozzá a falatozáshoz, de többen a kutyák közül inkább egész éjszaka éheztek, semhogy társuk húsából ettek volna. Ez nagyon meglepett és aggasztott bennünket, mert az volt a számításunk, hogy amily mértékben csökken a szánok terhe s a kutyák fölöslegessé válnak, egymás után leöljük a gyöngébbeket s húsukkal etetjük a többieket. Mi lesz most, ha a kutyák egyáltalában nem akarják megenni társaik húsát?... Szerencsére ez az aggodalmunk alaptalan volt, mert hajnal felé, mikor az éhség már erősen kínozta őket, a koplalók is ráfanyalodtak a kutyapecsenyére. És később, mikor már megszokták, sőt kezdték meg is becsülni a kutyahúst, már nem is voltunk oly előzékenyek; egyszerűen csak megöltük a kiszemelt áldozatot és meg se nyúztuk, csak úgy szőröstül-bőröstül dobtuk oda a többieknek.
A következő napok nem sok változást hoztak egyhangú, fáradt munkánkba. A jég ugyan itt-ott időnként megjavult és egyenletesebb lett, de azért általában nehéz volt rajta járni, mi pedig egyre jobban kimerültünk. Nem is volt csoda, mért az utazás szakadatlanul ismétlődő fáradalmakkal járt: minduntalan segítenünk kellett a kutyáknak, hol úgy, hogy a fölfordult szánokat nagy erőlködéssel talpraállítottuk, hol úgy, hogy húztuk, sőt egyes dombokon és rögökön át cipeltük is, s ez a folytonos munka rettentően elcsigázott. Este felé néha annyira odavoltunk, hogy szemünk lecsukódott az álomtól, és menet közben is elbóbiskoltunk. Többször megtörtént velem, hogy a fejem lekonyult s egy-két pillanatig aludtam – de aztán megrogyó lábam megbotlott valami jégrögben, s ijedten fölébredtem. Mihelyt valami domb vagy nagyobb jégrög mögött széltől védett, alkalmas helyre találtunk, ahol tanyát lehetett ütni, rendesen megpihentünk. Ilyenkor úgy osztottuk meg a munkát, hogy Johansen ellátta, megetette a kutyákat, én pedig azalatt fölállítottam a sátort, megtöltöttem a főzőkészüléket jéggel, mert főzés közben olvasztottuk meg az innivaló édesvizet is, aztán meggyújtottam az égőt, s a lehető leggyorsabban elkészítettem a vacsorát. Ez ugyan nem volt nagyon változatos, de annál jobban ízlett, mert az éhség és a fáradtság a legjobb fűszer. Egyik nap rendesen pemmikánt ettünk, me-
61
lyet csak forró vízben főztem meg, másik nap halreszelék volt a vacsora, ami úgy készült, hogy a porrá tört halat búzaliszttel keverve vajon megpirítottam; a harmadik nap aztán borsó- bab- vagy lencselevest főztem kenyérrel. S utána pemmikánt ettünk.
Mihelyt Johansen végzett a kutyákkal, rögtön behordtuk a sátorba azokat a különböző zsákokat, amelyekben a reggelihez és vacsorához szükséges élelmiszerek voltak, s behordtunk egyúttal minden egyebet is, amire csak szükségünk lehetett. Aztán megvacsoráltunk, leterítettük a földre az alvózsákot, a sátornyílást gondosan elzártuk – s most következett az esteli pihenőnek legkellemetlenebb, szinte fájdalmas programpontja. A testi izzadság ugyanis, mely átszűrődött ruházatunkon, napközben úgy megfagyott a ruha külső részén, hogy valóságos páncélként borította. Oly csontkeményre fagyott ruhánkon ez a pára, hogy ha levethettük volna a ruhát, bizonyos, hogy ez magában is egyenesen megállt volna a földön. Valahányszor csak megmozdultunk is, valósággal ropogott a ruhánk, amint a ráfagyott izzadság összetöredezett; hogy mily kemény volt a ruha, mutatja az, hogy a kabát ujja mély sebet vágott a karom csuklójába a folytonos behajlítástól – s a jobb karomon még meg is fagyott ez a seb. Ki se mondhatom, hogy mennyit szenvedtem miatta, mert a seb egyre mélyebb lett, s végre már csaknem csontig ette magát. Hiába kötöztem, kenegettem: – csak nem akart begyógyulni! Már régen otthon voltam, családom körében, mikor a veszedelmes seb késő nyáron végre begyógyult; de a mély sebhelyet, azt hiszem, viselni fogom éltem végéig, mint sarki szenvedéseim örök emlékjelét!
Visszatérve az "izzadság-olvasztáshoz" – hát ez bizony nagyon kínos-kellemetlen dolog volt. Szorosan egymáshoz simulva belebújtunk az alvózsákba, mire a ruhánkra fagyott jégpáncél lassan olvadni kezdett, miközben azonban testünk melegéből jó sokat veszítettünk. Még jobban összeszorultunk ekkor, de bizony ez semmit se használt: vacogó fogakkal feküdtünk egymás mellett vagy másfél óráig, amikor ismét fölmelegedett bennünk a vér, és kezdtünk már kevésbé fázni. Lassanként fölengedett a ruhánk és hajlékonnyá vált, de ekkor
62
már csuromvízben úsztunk, s így aludtunk reggelig, amikor – alighogy kibújtunk a zsákból – pár pillanat alatt ismét csontkeményre fagyott rajtunk a ruha. És arról, hogy ruháink útközben, míg ez a nagy hideg tartott, megszáradjanak, szó se lehetett, mivel napközben, sőt éjszaka is, egyre több és több izzadság gyűlt meg bennük. Néha megtörtént az is, hogy mindjárt tanyaütéskor kiolvasztottuk ruhánkból az izzadságot, mert nagyon bántott a kemény ruha, és szabadabban akartunk mozogni a sátorban. Ilyenkor föltettem a vacsorát a tűzhelyre s nyomban belebújtunk az alvózsákba. Még most is vacog a fogam, ha rágondolok, hogy mennyire fáztunk, mikor a hidegtől dideregve a zsákban feküdtünk és vártuk, hogy a vacsoránk elkészüljön! Mivel én voltam a szakács, nekem még arra is kellett ügyelnem, hogy a vacsora jól sikerüljön, s ezért egészen kezem ügyébe állítottam a tűzhelyt, hogy vigyázhassak rá. Johansennek sokkal jobb dolga volt, mert ő ezalatt aludt, sőt néha oly élvezettel hortyogott is, hogy valósággal megirigyeltem. Végre mikor készen volt a vacsora, fölráztam Johansent, s aztán az alvózsákban fölülve osztottuk el magunk közt az eledelt. Ezek voltak legszebb, legboldogabb pillanataink: – örültünk is neki előre, már egész napon át! De néha annyira ki voltunk fáradva, hogy a szemünk lecsukódott és elaludtunk, mialatt kezünkkel a szánkhoz vittük a kanalat... A fáradt kar aléltan hanyatlott le, s a kanálba merített étel a zsákra potyogott.
Evés után rendesen pompás nyalánksággal jutalmaztuk magunkat: – nagyon forró vízbe porrá tört savót kevertünk, s ezt ittuk bor helyett, mint üdítő italt. Az íze csaknem olyan volt, mint a tejé, s valósággal új életet öntött belénk. A forró ital kellemes melege átjárta egész testünket, fejtől bokáig, úgyhogy abban a szempillantásban megszűntünk dideregni, mikor az ital torkunkon lement. Ekkor még rendszerint elszívtunk egy pipa dohányt, s aztán mélyen bebújtunk alvózsákunkba, fejünk fölött gondosan becsatoltuk a zárószíjat, szorosan egymáshoz simultunk, s néhány pillanat múlva elszállt minden gondunk – vígan aludtak az igazak álmát. De a nappal izgalmai annyira uralkodtak már rajtunk, hogy még álmunkban
63
se hagytak nyugton: – álmunkban is folyton mentünk észak felé, egyre kínlódtunk a szánokkal, és hajtottuk, ostoroztuk a kutyákat. Sokszor fölriadtam, amint Johansen álmában nagyokat kiáltott: – "Indulsz-e már, te tolvaj? ... Szassz! szassz! Aki áldód van! ... Prr, prr, ti bitangok! Vigyen el az ördög, gaz bestiák!" – Aztán nyomban elaludtam megint, mosolyogván magamban, hogy bizonyára én is így kiabálok álmomban; csakhogy Johansen szerencsésebb volt mint én, mert ő mélyebben aludt, s az én kiabálásomat nem hallotta – legalább sohase panaszkodott, hogy fölébresztettem.
Az alvózsákban elég jól éreztük magunkat mind a ketten, kivált mikor már eléggé fölmelegedtünk, ez azonban nem mindig következett be addigra, míg elaludtunk, úgyhogy egyszer, amikor fölébredtem, mindkét kezemen el voltak fagyva az ujjaim. Reggel megint nekem kellett fölkelnem először, mert én voltam a szakács, s az én tisztem volt a reggeli elkészítése, ami ismét rendesen egy óráig tartott. A reggeli már kevésbé volt változatos, mint a vacsora; egyszer csokoládét ettünk vajas kenyérrel és pemmikánnal, máskor meg rántott levest főztem vajjal és kenyérrel, amit még pemmikánnal is megtoldottunk: ezután következett a rendes nyalánkság: a savóporból készült forró ital, mely egyszerre fölüdített bennünket. Mihelyt a reggeli készen volt, azonnal fölkeltettem Johansent, s erre mindketten fölültünk az alvózsákban, az egyik gyapjútakarót ráterítettük abrosznak, s aztán nagy étvággyal hozzáfogtunk az evéshez. Miután kényelmesen megreggeliztünk, előszedtük naplónkat, s mindegyikünk följegyezte, ami fontos vagy érdekes dolog megragadta a figyelmét. Ekkor sóhajtva néztünk össze: – itt az indulás ideje, pedig milyen fáradtak vagyunk még mind a ketten!... Sokszor beszélgettünk erről Johansennel: – mit nem adtunk volna érte, ha megint visszabújhatunk alvózsákunkba, s tovább alhatunk – teljes 24 óráig! Szentül meg voltunk győződve mind a ketten, hogy ennél nagyobb boldogság és gyönyörűség nincs a kerek világon... De nekünk más volt a föladatunk és kötelességünk: – mint a legendabeli bolygó zsidónak, nekünk is föl kellett kerekednünk és men-
64
nünk, mennünk, egyre mennünk – följebb és mindig följebb, észak felé!
Miután ruhánkat rendbe hoztuk és megreggeliztünk, ismét ki kellett mennünk a szabadba, a csikorgó hidegbe, hogy indulás előtt rendbe hozzuk a szánokat is. Mondhatom, minden reggel húzódoztunk ettől a kellemetlen perctől; egyikünknek se akarózott kimenni a sátorból, ahol tűrhető meleg volt – de végre is rá kellett szánnunk magunkat a cselekvésre. Hirtelen elhatározással rántottuk félre a sátor ponyváját, s egyszerre arcunkba csapott a maró, hideg levegő. Most aztán serényen hozzáfogtunk a szánok rendbehozásához, megnéztünk minden darab poggyászt, hogy erősen föl van-e szíjazva, megvizsgáltuk a szerszámokat és hámokat is, aztán pedig befogtuk a kutyákat. Mindezt lázas sietséggel végeztük el, egyrészt hogy minél előbb útra kelhessünk, másrészt hogy a munkában kissé kimelegedjünk. Hányszor sirattuk ebben a farkasordító hidegben meleg farkasbőr bundánkat, melyet ott hagytunk a "Fram"-on! De nem hozhattuk magunkkal, mert túlságosan megterhelte volna már különben is nehéz poggyászunkat. Végre mégis elindultunk. Én mentem mindig előre, hogy megvizsgáljam a jeget s kényelmes utat keressek a jégtorlaszok között: mindjárt utánam jött az én szánkóm, amelyen a kajakom is volt. A kutyák hamar megtanulták, hogy nyomon kövessenek, de azért még mindig elég sok baj volt velük, mert minden fordulónál, dombnál, akadálynál megállottak. Ilyenkor vissza kellett mennem hozzájuk, szóval és ostorral kellett biztatnom őket, hogy mindnyájan egyszerre húzzanak és áthúzzák a szánkót az akadályon; ha pedig ez nemigen ment, mert a domb nagyon meredek volt, akkor magamnak is segítenem kellett, ami bizony elég megerőltetéssel járt. Mindjárt az én szánkóm mögött haladt Johansen a másik két szánnal, és neki is ugyancsak nehéz dolga volt. Estére kelve majdnem mindig rekedt volt a nagy kiabálástól, mellyel a kutyákat ösztönözte, biztatta, hogy egyformán húzzanak, s ha ez nem segített, nem kímélte az ostort se, sőt ő maga is gyakran segített nekik a szánokat húzni, hogy könnyebben átjussanak a magas jéghátak vagy jégdombok tetején.
65
Ha visszagondolok arra, hogy néha mily embertelenül bántunk a szegény kutyákkal, még most is elfacsarodik a szívem. Szégyellem, hogy oly kegyetlenek voltunk hozzájuk – de igazán nem cselekedhettünk másként. Akárhányszor botokkal vertük a nyomorult párákat, amikor már, mozogni is alig bírván, lefeküdtek végkimerültségükben, s nem akarták tovább húzni a szánokat. Igaz, sajnáltak szegényeket, s nem egyszer könnyes szemmel néztünk egymásra – de aztán ismét csak fölülkerekedett bennünk az életösztön, az elérni kívánt cél felé hajtó kötelesség érzete, s akkor megkérgesedett a szívünk. Szükséges volt, hogy irgalmatlanok, kegyetlenek legyünk, mert előre kellett mennünk mindenáron s e nagy céllal szemben el kellett hallgatnia minden irgalomnak... S ugyan miért is sajnáltuk volna jobban a szegény kutyákat, mint önmagunkat? Avagy nem éppen oly kegyetlenül sanyargatjuk-e önmagunkat is, mint ezeket a boldogtalan állatokat: – holott pedig minket nem földi hatalom, nem a puszta, nyers erőszak kényszerít arra, hogy végigjárjuk a sarki szenvedéseknek ezt a Golgotáját?!
Ez a szomorú, szinte visszataszító oldala mindenféle expedíciónak megvan. A kitűzött cél elérésének szilaj vágya, a siker beteges hiúsága lassanként minden nemesebb érzést kiöl a szívből, s végül nem marad benne semmi egyéb, mint a dicsvágynak rögeszmévé fejlődött önérzése. Ez történt velünk is – de akkor nem éreztük ezt, annyira hatalmába kerítette lelkünket a sark elérésének lázas vágya. Akkor csak ez az egyetlen, nagy cél lebegett folyton szemünk előtt, elhomályosítván látásunkat, megtompítván minden érzésünket, ami nem ezt a nagy célt szolgálta – most azonban, túl lévén az expedíció izgalmain, keserűen érzem, hogy mennyit vétettünk hűséges kutyáink ellen. Ha visszagondolok a pompás állatokra, amelyek mindenkor készségesen dolgoztak értünk, míg csak egyetlen izmukat is mozgatni bírták – ha elgondolom, hogy ezért a hűséges odaadásért soha hálában nem részesültek, sőt még csak jó szót is nagy ritkán kaptak – ha eszembe jut, hogy kérges szívvel hajszoltuk, ostoroztuk naphosszat őket, míg csak ki nem dőltek a gyilkos munkában, melynek soha semmiféle jutal-
66
mát nem látták – ha elgondolom, hogy puszta kín volt számukra az élet, s csak akkor pihentek végre, mikor a halál megváltotta szegényeket szenvedéseiktől – ha elgondolom mindezt, s ráadásul azt a szívtelen közömbösséget, mellyel ezeket a hű és önfeláldozó állatokat könyörtelenül leöltük, hogy társaikat tápláljuk velük – még ma is elszorul a szívem, még ma is könnyek fátyola borul szememre és keserű szemrehányásokat teszek magamnak...
Magunkra visszatérve, bizony a mi dolgunk se volt rózsás és kellemes. Nem volt elég az utazás napi fáradalma, mert a munkánk még aztán se szünetelt. Erre a sátor fölütése, a kutyák ellátása, a főzés, stb. – reggel pedig az útra készülődés rengeteg sok időnket lefoglalta, úgyhogy a napokat mindig rövidnek találtuk ahhoz, hogy elég hosszú utat tudjunk megtenni, s ezentúl még alvásra is maradjon elég időnk. Sohase voltunk megelégedve a napi rekorddal; ennek oka azonban nemcsak az volt, hogy a többi munka rengeteg időnket fölemésztette, hanem az is, hogy az út maga rettentően nehéz, fárasztó volt a rögöktől és egyéb akadályoktól megszaggatott jégmezőn. Szerencsénkre, mivel közben lassanként az éjszakák is világosabbak lettek, nem kellett a nappali órákhoz alkalmazkodnunk, hanem utazhattunk éjjel-nappal egyaránt, amikor csak lehetett, vagy kedvünk tartotta, s így aztán célszerűbben és gazdaságosabban oszthattuk be az időnket is. Például csak olyankor pihentünk és aludtunk, mikor a kutyák már nem bírtak tovább menni, vagy amikor minket magunkat kényszerített megállásra valami körülmény. Amennyire lehetett, igyekeztünk 9–10 órát menni egyfolytában, s rendesen a déli órákban pihentünk meg, ilyenkor ettünk is valamit, többnyire vajaskenyeret, kevés pemmikánnal vagy májpástétommal, de ezek a pihenők egyáltalán nem voltak kellemesek. Igaz, hogy mindig iparkodtunk meghúzódni valami jégdomb mögött, ahol kevésbé ért bennünket a szél, de azért mégis nagyon keserves "pihenők" voltak ezek. Akárhogy betakaróztunk is gyapjútakaróinkkal, a metsző szél keresztülfújt ezeken is, úgyhogy mindannyiszor csontig fagytunk, mialatt szerény ebédünket elfogyasztottuk. Néha leterítettük a jégre az alvózsákot, s ke-
67
zünkbe fogva az eledelt, belebújtunk, de ez se sokat segített; oly hideg volt ugyanis, hogy még így se tudtuk fölolvasztani ruhánkon a jeget. Az is megtörtént akárhányszor, hogy evés közben föl és alá sétáltunk, mert különben nem bírtuk volna el a szörnyű hideget; így legalább a mozgás kissé fölmelegített. Ha aztán az ebéddel elkészültünk, megint nagyon kellemetlen munka várt reánk: – rendbe kellett hoznunk a kutyák szerszámát. Ha már ezt is elvégeztük, valósággal örültünk, hogy ismét útra kelhetünk; a mozgás mégis csak fölengesztette a hidegtől megdermedt tagjainkat.
A legtöbb sarki utazó, aki szánokon is járt a jégmezőkön, rendesen panaszkodik a nagy szomjúságról, amit az ilyen expedíciók legnagyobb veszedelmének tart; sokan megtoldják még ezt a panaszt azzal is, hogy a "hóevés" nemcsak hogy nem oltja, hanem még inkább növeli a szomjúságot, amely könnyen végzetessé válhatik a hópusztákon való utazásban. Grönlandi utazásomban engem is nagyon elgyötört ez a szomjúság, úgyhogy mostani utunkra már teljesen fölkészültem ellene. Két gumipalackot vittünk magunkkal, s ezeket minden reggel megtöltöttük a főzőkészülékben fölolvasztott hólével, s aztán ruhánk alatt, a keblünkön viseltük, hogy a nagy hidegben meg ne fagyjon. Ám annál furcsábban lepett meg, hogy ezen az utamon éppen nem bántott a szomjúság; néha napok is elteltek anélkül, hogy csak egy kortyot is ittunk volna a gumipalackokból. És annyira nem volt szükségünk vízre az egész utazás alatt, hogy végül már a palackokat is használaton kívül helyeztük, s ha későbben néha-néha elfogott a szomjúság, egy-egy darabka édesvízi jég mindig bőven elegendő volt arra, hogy eloltsuk vele a szomjúságunkat.
Március 29-én ezt írtam naplómba: "Tovább kínlódunk, de nagy erőfeszítéssel is csak lassan jutunk előre. A jég megint rosszabb lett, s nem tudom, hogy érünk célhoz, ha ez így marad. Mind gyakrabban állják utunkat magasra tornyosuló, szeszélyes jéghátak, amelyeken csak nagy időveszteséggel tudunk átkelni. Ilyenkor mindig előre kell mennem, hogy megkeressem a legalkalmasabb átjárót, s ez sok időnket elrabolja, meg aztán tömérdek fáradsággal is jár. Az is nagyon aggaszt,
68
hogy a kutyák nagyon elernyednek ebben a magasra való húzásban, s oly lassan mennek, mint a csigák; nem is csoda, mert néha bizony meredek hágókra kell fölkaptatniuk a nehéz szánokkal. Tetézi a bajt és kellemetlenséget az is, hogy a kutyaszerszámok ilyenkor mindig összegabalyodnak s a kibonyolításuk roppant vesződséges. A nyugtalan vérű, szilaj kutyák ugyanis csaknem folyton marakodnak, s egy pillanatig se tudnak nyugodtan maradni. Olyan szeszélyesen ugrálnak jobbra-balra, hogy a már kibogozott szerszámokat egy szempillantás alatt megint összekeverik. Szóval próbára tennék még az angyalok türelmét is, és se jó szó, se fenyegetés, sőt még az ostor se használ ellenük"...
Most egyszerre csak megakad az egyik szán valamelyik meredekebb jégtömb előtt. A szánba fogott kutyák türelmetlenül ugatnak és üvöltenek, mert sietni akarnak társaik után, melyek már fölértek a jégdomb tetejére, sőt már le is siklottak a túlsó oldalon. Ez azonban nem megy olyan gyorsan; s az egyik, amelyik féktelenebb, mint társai, hirtelen elrágja kötőfékjét és csaholva ered neki a jégmezőnek, amerre lát. Ezt hát meg kell fogni, a szerszámját újra rendbe hozni: – de mire kész, megint egy másik tör ki hámból s ismét elölről kezdődik a komédia. És így megy ez, csaknem szakadatlanul a rögös, hepehupás jégmezőn; legalább minden másfél órában meg kell állnunk egyszer, hogy rendbe hozzuk a kutyák összekuszált szerszámait, s ez mindig elrabolja vagy félóránkat. Szerencsére még bírjuk a munkát, a vesződséget és fáradalmakat; tegnap például reggeli félkilenckor indultunk útnak, és csak délután öt óra felé tértünk pihenőre... De meddig győzzük még ezt az emberfölötti erőfeszítést?
Ebéd után nagyon megerősödött az északkeleti szél, amely állandóan fújt, mióta a "Fram"-ról elindultunk, s nem sokkal aztán beborult az ég. Nagyon megörültünk ennek a változásnak, mert azt hisszük, hogy most már megváltozik az időjárás, és ha a szél megfordul, enyhébb lesz a levegő hőmérséklete is. Ez a reményünk már az éjjel valóra vált félig-meddig, mert a hőmérő csak 34 Celsius-fokot mutatott a fagypont alatt, úgyhogy ez volt az első kellemes éjszakánk a zsákban...
69
Talán kissé furcsán hangzik, hogy 34 Celsius-fok hidegben kellemesen aludtunk; de aki elképzeli, hogy mit jelenthetnek a 40 Celsius foknál nagyobb hidegek, aminőkkel eddig küszködtünk, bizonyára megérti, hogy ez a "hőemelkedés" valóságos megváltás volt számunkra oly sok didergés és fogvacogás után!
Mivel azonban nincsen öröm üröm nélkül: – a sors gondoskodott arról még ugyanez napon, hogy alaposan megrontsa ébredő jókedvünket. Délben ugyanis megmértem a nap délköri magasságát, hogy pontosan kiszámíthassam a helyet, ahol éppen járunk, s az eredmény nagyon kellemetlenül lepett meg. Az eddig megtett útból ugyanis hozzávetőleg azt következtettem, hogy már túlmentünk az északi szélesség 86. fokán, míg mai méréseimből az derül ki, hogy még fél fokkal innen vagyunk rajta, és csak 85° 30' alatt járunk. Szinte megfoghatatlan ez, és nem is akarom elhinni, hogy igaz; bizonyára nem volt valami rendben a mérésnél, talán rosszul állítottam be a szextánst, vagy nem a delelés pillanatában fixíroztam a napot, vagy nem jól olvastam le az eredményt; a számításban ugyanis nem lehet hiba, mert azt négyszer is újra átnéztem. Akárhogy van is: ez a csalódás kissé elkedvetlenített és Johansent is bosszússá tette.
Március 30-áról ez a följegyzés van naplómban: –"Tegnap szerencsétlen napunk volt. Mindjárt aztán, hogy elindultunk, olyan sok jégrögre és összetorlódott törmelékre akadtunk, hogy nagy kerülőt kellett tennünk, s ez messzire eltérített eredeti útirányunktól. Hosszas keresés és nagy fáradozás után találtunk ugyan simább és járhatóbb jeget, de ez nem tartott sokáig, s aztán megint olyan meredek, össze-vissza szaggatott jégdombhoz értünk, amely ismét nagy vargabetűre kényszerített. Aztán a jégdomboknak valóságos láncolata következett, amelyen átvergődni igazi kínszenvedés volt. Valamennyi közt legrosszabb volt a legutolsó, ahol kellemetlen baleset is ért. Itt ugyanis, a domb alján, elég széles csatorna képződött a régi jégben; valószínűleg hatalmas rianás roppantotta ketté a jégmezőt, s az ekkor támadt árkot nem töltötte be újabb jégképződés. Akárhogy vigyáztunk is, hogy bele ne forduljunk – már az első szánkónak valamennyi kutyája bele-
70
zuhant az árokba, mert a szélső hirtelen megugrott, s megcsúszván a jégen, magával rántotta a többit is. Miközben a kutyákat egyenként kihúzgáltuk az árokból, az egyik elrágta hámját és megszökött. Szerencsére a szánt még idejében visszaránthattuk az árok szélén, úgyhogy nem zuhant bele.
Annál rosszabbul jártunk a második szánkóval, mely egészen belefordult az árokba. Azt hittük, hogy darabokra törik, de nem történt semmi baja, s ennek ugyancsak megörültünk. Ám azért elég bajunk volt vele, míg kihúzhattuk; először is le kellett róla szednünk mindent, s mikor kihúztuk az árokból, megint gondosan föl kellett rá kötöznünk a poggyászt, ami nem kevés időbe került. A harmadik szánnal már jobban jártunk; azt szerencsésen át bírtuk vontatni az árok keskeny szélén, s mire túlértünk a dombon, megkerült a szökevény kutya is. Annyira el voltunk csigázva, hogy már nem sokat haladtunk aznapon, mihelyt alkalmas tanyahelyre értünk, azonnal fölütöttük sátrunkat, mégpedig csikorgó hidegben, mert a hőmérő ismét lesüllyedt 43 Celsius-fokra a fagypont alá. Most ki kellett bogoznunk a kutyák összecsomózott szerszámjait. Irtózatos, kegyetlen munka volt ez, puszta kézzel, amelyen már bőr is alig volt a fagysebek miatt! – úgyhogy a fogunkat csikorgattuk kínunkban. De végre ezzel is elkészültünk, s már gondolhattunk önmagukkal is... Jutalmul borlevest főztem, ami hajnali öt órára lett készen; ezt jóízűen megettük, nyomban belebújtunk alvózsákunkba s aludtunk egészen délután három óráig. Ez a tízórás alvás kissé lábra állított mindkettőnket, úgyhogy sokkal jobb kedvünk lett – talán azért is, mert az idő kissé megenyhült."
Március 31-én végre elkezdődött az oly régen és forrón óhajtott melegebb időjárás, melyet a hirtelen támadt déli szél hozott. Igaz, hogy ez az "enyhébb" időjárás európai fogalmak szerint még mindig a legcsikorgóbb téli hidegnek lett volna mondható – a hőmérő 30 Celsius fokot mutatott a fagypont alatt, de mi már igazi nyári időnek vettük ezt is, és könnyű szívvel keltünk útra. Az örömünk azonban nem tartott sokáig, sőt egy tragikus eset folytán csaknem kétségbeeséssé változott, úgyhogy ma is borzogat a hideg, ha rágondolok. Amint ugyanis
71
meglehetős vígan haladtunk előre az eléggé sima jégmezőn, egyszerre csak nagyot roppant alattunk a jég, s a rianással keskeny csatorna támadt az első szán előtt. Nagy üggyel-bajjal átcipeltük az első szánt a hasadáson, de mikor visszamentünk a másik kettőért, Johansen alatt letörött egy nagy darab jég, úgyhogy mindkét lába térdig a vízbe süllyedt és csak hirtelen lélekjelenléttel tudott kiugrani a jégmezőre a vízből. A legborzasztóbb pedig az volt, hogy amikor ez a baleset történt, Johansen a csatorna túlsó felén állt, én pedig az innenső parton szaladgáltam föl és alá, keresve valami átjárót, ahol a csatorna két partja még egybefügg, s a szánok áthozhatók rajta. Ám akármerre mentem, kerestem és futottam: a csatorna mindenütt megvolt, sőt egyre szélesedett s a két part egyre jobban távolodott egymástól.
Itt álltunk tehát, szemben egymással: – az egyik parton egy szán és egy ember, a másik parton két szán és egy ember, közöttünk pedig a rianás árka, mely egyre szélesedett! A kajakokat nem használhattuk, mert a szánkók gyakori fölborulása közben a jégrögök több helyütt belikasztották a feneküket, úgyhogy elmerültek volna. A kilátás mindenesetre biztató volt az éjszakára: – a csatorna egyik oldalán én a sátorral és a főzőkészülékkel, Johansen pedig, térden alul valószínűleg csontkeményre fagyva, hajlék és eleség nélkül! Végre hosszas lótás-futás után találtunk egy átjárót, úgyhogy a két szánt is áthozhattuk az innenső partra, de a továbbmenetelről természetesen szó se lehetett, mert Johansen lábain jégtömeggé fagyott a ruha meg a cipő, és felső nadrágja is egészen elrongyolódott. Ezt hát ki kellett foltozni, s aztán, mihelyt megvacsoráztunk, rögtön bebújtunk az alvózsákba, mert már alig álltunk a lábunkon.