TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Küzdelem életre-halálra
"Sok mindenféle nehézséggel kell megküzdenünk ebben a kockázatos útban – írtam naplómba április 2-án. – A legkellemetlenebbek talán mégis azok az apró, piszmogó bajok, melyek a mindennapi indulást megelőzik. Tegnap például már este hét órakor fölkeltem főzni, s mégis csaknem hajnali két óra lett, amikor végre útra kelhettünk. Johansen szánkójára újra föl kellett rakni, rákötözni a poggyászt; a másik szánon szintén meg kellett erősíteni a köteleket, aztán az egyik zsákra foltot varrtunk, a másikon be kellett varrnunk a repedést, s amikor ezt már felkötöztük a szánkóra, bosszúsan vettük észre, hogy likas a krumplis-zsák is, ezt tehát szintén meg kellett foltoznunk. Végre mikor mindennel elkészültünk, rendbe kellett hoznunk a kutyaistrángokat is, és csak ekkor indulhattunk el. Közben a déli szél nagyon megerősödött és hevesen fújt, s aztán sűrűn havazni is kezdett, aminek megörültünk ugyan, mert az időjárás megenyhülését jelentette, viszont aggódni is kezdtünk, hogy folytathatjuk-e utunkat tovább észak felé, mivel a sűrű hóeséstől alig láthattunk egy-két lépésnyire, a jég pedig egyre járhatatlanabb... Pihenőt tartottunk tehát, mert tegnapi kalandunk a rianással óvatosságra intett.
Igaz, sokat szenvedünk és nélkülözünk, de talán nem lesz hiába. És ha meggondolom, hogy mások, akik szintén oda törekedtek, ahová én is eljutni remélek: még a félútra se értek el, s mindamellett életükkel fizettek vállalkozásukért, bizonyos jóleső elégedettség tölti el szívemet, hogy az én sorsom talán mégsem olyan szomorú és kegyetlen, mint a megpróbáltatások nehéz perceiben vélem. Ott van, például, ugyanaz a Sir George
73
Nares, aki a "Challenger" mélytengeri expedíciójának hajós-parancsnoka volt: – mily nagy szenvedések árán, mily csekély eredményt ért el az "Alert" és "Discovery" gőzösökkel, amelyek már a szerencsétlen Franklin admirálist is hiába keresték a sarkvidék borzalmas temetőjében! Érdemes fölújítani ezeket a rég elmúlt expedíciókat, melyeknek története tele van tanulsággal és ujjmutatással a jövőre: hogy nincsen lehetetlenség, melyen az elszánt akarat ne győzedelmeskednék!
Az expedíció útiránya Grönland nyugati partvidéke mentén vezetett, föl egészen a sarkig, ha ugyan odáig eljuthatnak, végig a Robeson-csatornán, mely Grönlandot a Grinnel-földtől elválasztja. A "Valorous" elkísérte a két gőzöst a Disco-öbölig, mely a grönlandi partvidék fele útján van; itt elbúcsúzott tőlük és hazatért, az öbölben hagyván az expedíciót. Grönlandban éppen ekkor kezdődött a tavasz, s az "Alert" és "Discovery" legénységének mindjárt része is volt a sarki tavasz egyik gyönyörűségében: a grönlandi szúnyogokban, melyek hihetetlen mennyiségben, mint igazi felhők lepték el a két gőzöst, s rémes buzgalommal szívták az odatévedt áldozatok vérét, mintha csak tudták volna, hogy aránylag rövid életük alatt tízszeres igyekezettel kell dolgozniuk, hogy kellőképpen kihasználhassák a kedvező alkalmat.
Volt a két gőzösön ötvenöt eszkimó-kutya is, arra szánva, hogy majd a szánokat húzzák. ha az expedíció kirándulásokat
74
tesz a jégmezőkön át, s ez a kutyafalka is tömérdek bajt és kellemetlenséget okozott. Először is éjjel-nappal csaholt, üvöltözött és morgott azon való dühében – ahogy az eszkimók magyarázták –, hogy valamennyien láncra voltak kötve s nem eshettek egymás torkának. Minden kutyafogatnak ugyanis megvan a maga királya: – a legerősebb, legbátrabb kutya a csapatban, mely maga szerzi meg ezt a rangját hosszabb-rövidebb küzdelem árán, össze-vissza marva pajtásait, míg azok egyenként legyőzetve elismerik a "király" felsőbbséges erejét. Ha aztán több kutyafogat kerül össze, akkor ez a küzdelem mindig elölről kezdődik, még pedig legelőször az egyes királyok között, amelyeknek harcába azonban, kivált, ha az ellenfél erősebbnek látszik, beleavatkoznak az alattvalók is... Mivel pedig az "Alert" és "Discovery" kutyái, láncra lévén kötve, nem dönthették el marakodással a hegemónia kérdését, legalább kedvük szerint kicsaholták magukat, s a folytonos, dühös ugatással adtak kifejezést harcias bátorságuknak.
Augusztus vége felé a két gőzös a Bessel-öbölbe ért, ahová a "Discovery" befutott, azzal a szándékkal, hogy ott fog áttelelni, míg az "Alert" tovább folytatta útját észak felé. De az "Alert" útját is csakhamar elzárta a jég; szeptember 4-én már kénytelen volt megállani a Robeson-csatorna végében, ahol nyomban be is rendezkedtek a telelésre. Mindjárt másnap elkezdett havazni, s pár napig oly sűrűn hullott a hó, hogy látni is alig lehetett miatta, de ennek mindnyájan örültek, mert legalább fölépíthették hópalotájukat, amelynél jobb tanya és védelem nincs a hideg ellen. Nem sokáig várattak magukra a sarki tél kellemetlenségei sem, szeptember 14-én olyan kegyetlenül elfagyott az egyik matróznak a keze-lába, hogy majd belehalt szegény. Majd a kutyákat támadta meg a hideg, s mire észrevették a bajt, egy részük elrágta kínjában a kötőféket és megszökött, másrészük pedig megfagyott, úgyhogy a magukkal hozott harminc kutyából nemsokára mindössze tizenhárom maradt. Novemberben már oly sötét volt délben, hogy nem lehetett olvasni se, s ettől fogva 87 napig nem látták a napot, a hideg pedig olyan dermesztő lett, hogy 13-án már a hőmérő
75
higanya is megfagyott. Általában véve azonban a legénység elég jól telelt át; nem lett közülük beteg senki sem, s a kedélyük is vidám maradt – szóval, nem igen érezték a sarki tél kellemetlenségeit. Mihelyt a tavasz közeledett, nyomban készülődni kezdtek a szánexpedíciókra, melyeknek az volt a céljuk, hogy minél messzebb följussanak északra, ahová hajóval már nem lehet menni. A hajón összesen csak hat tiszt és hat közmatróz maradt, míg a többi ötvenhárom két csapatba osztva indult el: az egyik, hogy fölvegye és térképre fektesse Grant-föld partvonalát, s a másik, hogy előrenyomuljon észak felé, ha lehetséges, föl egészen a sarkig. Ezt az utóbbi csapatot Markham parancsnok vezette, akihez Parr hadnagy is be volt osztva szolgálattételre. Mielőtt a két csapat elindult és különvált, ünnepélyes díszszemle volt, azután a hajó kapitánya istentiszteletet tartott, s mind a két csapat tagjait egyenként megáldotta.
Hetven napra való eleséget vitt magával a sarki expedíció, mikor április 14-én nekivágott a sivatag jégmezőnek, hogy az Északi-sarkot meghódítsa. Csupa erőteljes, izmos, jókedvű és bátor, lelkesedéssel teli matróz volt a csapatban, s mikor két hónap múlva visszatértek, egy közülük örökre elmaradt a jégmezőkön, ahol el is temették, a többiek pedig mind betegek és szinte félholtak voltak a sok szenvedéstől, nélkülözéstől és fáradalomtól. De azért eljutottak az északi szélesség 83° 20' 26'' alá – tehát oly közel a sarkhoz, amilyen közel előttük még senki se járt, s utánuk is csak nekem adatott meg a szerencse, hogy közelebb jussak hozzá.
Külön kell megemlékeznem Parr hadnagy hősies önfeláldozásáról, mellyel az utolsó napokban az egész expedíció életét megmentette. Június 7-én – mikor már eltemették Portert, az expedíció első és egyetlen áldozatát –, mindnyájan úgy ki voltak merülve, hogy csak alig vonszolták fáradt tagjaikat. Valamennyiük között Parr hadnagy volt még a legerősebb, noha őt is kegyetlenül megviselték a szenvedések és nélkülözések – s ez a bátor angol tengerész vállalkozott arra, hogy egymagában nekivág a jégmezőnek, előresiet és fölkeresi az "Alert"-et, hogy a hajón levők rögtön hozzanak
76
segítséget a hópusztában haldokló bajtársaiknak. Istenkísértő, vakmerő, szinte reménytelen vállalkozás volt ez – de meg kellett tenni, mert az expedíciónak egyetlen tagja se volt már oly erőben, hogy a szánokat húzhatta, vagy a sátrakat és egyéb poggyászt a vállára vehette volna. És valamennyien tudtak, hogy bármily vékony is a reménységnek az a fonala, mely Parr hadnagy kísérletének sikere révén még az élethez fűzi őket – ezen a vékony, remény-fonalon kívül nincsen semmijük, amibe kapaszkodhatnának. Hadd menjen tehát Parr hadnagy haza; ha hoz segítséget, akkor mindnyájan meg lesznek mentve; ha pedig nem hoz: akkor úgyse történik velük rosszabb, mint amire már úgy is el vannak készülve. Hiszen ők mozdulni se tudnak – miért ne kísértené meg tehát Parr hadnagy a saját maga s mindnyájuk megmentését, mikor, ha kísérlete meghiúsul is: akkor se történhetik vele egyéb, mint hogy elpusztul. De nem pusztulna-e el akkor is, ha itt marad velünk és szintén lefekszik a hóba, mert már jártányi ereje sincsen? ...
Elindult tehát Parr hadnagy június 7-én, s mialatt bizonytalan, szinte tántorgó léptekkel vágott neki a végtelen hómezőnek, a táborban maradottak ajkain megfagyott az éljenzés: – meddig fogja bírni az utat ez a halálosan kimerült ember, akinek csak hősies bátorsága adhatott erőt a lehetetlen föladat megkezdéséhez? Markham parancsnok zokogva fordult félre, s bizonyára vele együtt senki se volt a kis csapatban, aki szentül ne hitte volna, hogy Parr hadnagy egyenesen a halálba tántorog. Órákig nézett utána egyfolytában a csüggedt expedíció – lesvén, hogy mikor bukkan föl ismét a szemhatáron a hadnagy alakja: mert mindnyájan meg voltak győződve arról, hogy vissza fog fordulni... talán egy, talán két óra múlva, de estig mindenképpen: hiszen lehetetlen az, hogy a lelki erőnek bármekkora mennyisége is pótolni tudja a testi erőnek teljes hiányát!
És Parr hadnagy mégse tért vissza. Múltak a percek, az órák; már este lett, s a bátor, hőslelkű angol tengerésznek sehol semmi nyoma... Összeroskadt-e már a fagyos jégmezőn, vagy pedig egyre tovább tántorog még, hogy meghozza nekik a
77
szabadulást? – Senki se tudta, s még egymástól sem merte kérdezni senki, mintha attól félne, hogy társának aggodalmai megölik azt a csekélyke reményt, mely kialvó fénnyel pislog a szíve fenekén. Aztán a beteg, éhező emberek egyenként bebújtak alvózsákjaikba, gondolni se mervén arra, hogy mit hoz a holnap. A jégmező halotti csöndjét csak a skorbut-betegek keserves nyögése zavarta meg időnként – majd elcsöndesedett ez is, és a sír mélységes nyugalmának némasága terjesztette ki szárnyait az expedíció tanyája fölött.
Elmúlt június 7-e, eltelt a kegyetlen, hideg éjszaka, és új nap virradt föl a magukra hagyott szerencsétlenekre. – "Senki se kelt föl alvózsákjából – írta naplójába Markham parancsnok –; oly némán és mozdulatlanul feküdtek mindnyájan, még a betegek is, mintha már meghaltak volna. Valószínűleg készültek az utolsó, a leghosszabb útra, amelyről nincs visszatérés, és magukba szállt lelkük irtózott attól, hogy az élet keserves kínjaira eszméljen, mivel már úgyis érezték, hogy közeledik a halál, mely mindnyájukat meg fogja menteni a nyomorúságtól..." – Étlen-szomjan töltötték az egész napot, csüggedten, komoran bóbiskolva alvózsákjaikhan, csak a parancsnok ápolta néhányadmagával a betegeket. És aztán megint rájuk esteledett; még egy éjszakát, talán az utolsót töltötték el a szomorú tanyán, s az általános bágyadtság most már oly nagy volt, hogy még a beszéd is nehezére esett mindenkinek. De miről is beszélgethettek volna?... Arról, hogy Parr hadnagy, még a legjobb esetben is, csak két nap alatt érheti el a hajót – a segítség tehát, legjobb esetben is, csak holnapután érkezhetik.
"És aztán június 9-én hajnalban, amikor még mindnyájan aludtunk, hangos kiabálás vert föl bennünket álmunkból. Sokan, akik fölriadtunk, lázas álomnak véltük ezt, s újra lehunytuk szemünket, hogy tovább aludjunk... De nem lehetett: durva kezek szeretettel ráztak föl bennünket, fogaink közé beerőszakolták a rumos palack száját, s amikor az égető, de életet adó ital csöppjeit éreztük szánkban: – ó, akkor mindnyájan megértettük, hogy meg vagyunk mentve, hogy az angol haditengerészet hőseinek száma megnövekedett eggyel, mert Parr hadnagy emberfölötti vállalkozása sikerült, s a nagyszerű
78
ember önfeláldozása mindnyájunk életét megmentette. Ez a nap volt életem legszebb és legboldogabb napja – nemcsak azért, mert a biztos haláltól megmenekültem, hanem azért is, mert megmentésemet Parr hadnagynak köszönhettem, akit kezdettől fogva én nevettem a hajóséletre s mindenkor fiamként szerettem."
Hol voltak nekünk ilyen szenvedéseink? Hiszen a mi életünk eddig, a "Fram" födélzetén, úgyszólván a jókedv és vidámság, a bőség és elégedettség zavartalan egyhangúságában telt el, közülünk soha senki beteg nem volt, a rettentő skorbutot csak hírből ismertük, és fáradalmaink is csak azóta voltak, mióta Johansennel elhagytuk a "Fram"-ot, hogy a jégmezőn át kísértsük meg az Északi-sark megközelítését. Igaz, hogy e közben sok viszontagság ért bennünket, de még mindig elég jól tűrtük a bajt, s ha pihenőre kissé kimerültünk is, a jó ebéd és a hosszú alvás mégis mindig visszaadta erőnket, úgyhogy a kidőléstől vagy éppen az elpusztulástól egy csöppet se kellett félnünk. Ez pedig oly megnyugtató volt!
Április 8-án eleinte meglehetősen jó utunk volt, aminek nagyon megörültünk, de csakhamar ismét hatalmas jégrögök és hósáncok álltak el utunkat. Ilyenkor mindig átjárót kellett keresnem, mert a jégrögök hátán vagy a dombtetőn át nagyon nehéz lett volna átcipelni a szánkókat az összes poggyásszal együtt. Ez a keresgélés, lótás-futás nagyon kimerített, úgyhogy amikor egy frissen befagyott csatorna elé értünk, rögtön tanyát ütöttünk az alkalmasnak látszó helyen. Mindenekelőtt ismét megfigyeltem a nap magasságát s kiszámítottam, hogy az északi szélesség 85° 54' alatt vagyunk. Ez az eredmény valósággal levert és kétségbeejtett. Megfeszítettük minden erőnket és valósággal agyonkínoztuk magunkat, s úgyszólván alig haladtunk valamit. És komolyan kezdek azon tűnődni, hogy érdemes-e, szabad-e tovább folytatnunk ezt az utat észak felé? ... Hiszen ha csak ily lassan lehet előre jutni a jégmezőn: mikor és hogyan fogjuk elérni a Ferenc József-földet, ahová a távolság háromszor akkora, mint amennyit eddig megjártunk? És ha a jég arrafelé se jobb, mint itt – pedig erre alig számíthatunk – akkor nem istenkísértés-e elpocsékolni erőnket és élelmiszereinket föl-
79
felé, holott ezekre föltétlenül nagyobb szükségünk lesz, ha majd hazafelé kell tartanunk? Hiszen a Ferenc József-földig három annyi út vár reánk, mint amennyit már megtettünk – s ha odáig még elég lesz is az eleségünk, ki tudja, mi vár reánk azon túl? És mi lesz, ha a szárazföldön se találunk mindjárt vadra, az eleségünk pedig már elfogyott?...
Ki se mondhatom, mennyire bántott, hogy oly lassan haladunk előre, s már több nap óta azon törtem a fejemet, hogy miképpen lehetséges ez – de minél jobban tűnődtem rajta, annál kevésbé tudtam megmagyarázni, hogy miért nem jutottunk messzebb észak felé. Menet közben gyakran és ismételten számítottam a megtett távolságokat, melyeket a hodométer (kilométermérő) pontosan lemért, s levonván ezekből a ki nem kerülhető vargabetűket, akárhogy számoltam is, mindig arra az eredményre jutottam, hogy a megtett út mennyiségéből ítélve már messze túl kellene lennünk az északi szélesség 86. fokán. De kifeledtem számításomból egy fontos és kellemetlen tényezőt, amely természetesen halomra döntött minden eredményt, és illuzóriussá tette eddigi számításaimat. Én ugyanis abban a föltevésben voltam, hogy mozdulatlan jégmezőn járunk. Csakhamar rájöttem azonban, hogy a jégmező nem mozdulatlan, hanem dél felé halad, s ez a mozgása, amely viszont a széltől és a tenger áramlásától függ, jelentékenyen csökkenti a mi erőfeszítéseink eredményét. Úgy látszik, minden összeesküdött ellenünk, hogy minél nehezebbé tegye kitűzött célunk elérhetését.
Április 5-én ezt írtam naplómba: "Tegnap már hajnali három órakor útnak indultunk. Talán még sohase volt ily rossz napunk, mióta útban vagyunk a sark felé. A jégmező fölülete hihetetlenül rögös és göröngyös volt, s ráadásul minduntalan csatornák és jégtorlaszok is állták utunkat, úgyhogy csak nehezen és lassan jutottunk előre. Különösen a csatornák akasztottak meg nagyon, s a széleiken föltorlódott jégtuskók néha valósággal kétségbe ejtettek bennünket. Mert minden ilyen csatorna rengeteg időt rabolt el tőlünk; először is sokáig kell keresnünk az átkelésre legalkalmasabb helyet, s ezt bizony nem mindig találjuk meg, úgyhogy maga az átkelés is roppant idővesz-
80
teséggel és fáradsággal jár, mert gyakran minden poggyászt le kell szedni a szánokról, hogy külön vihessük át; másodszor az is megesik – ahogy például tegnap kétszer is megtörtént –, hogy a változatosság kedvéért a vízbe esem, s ilyenkor a ruhám rendbehozása kerül sok időbe.
Tegnap ismét megmértem a delelő nap magasságát s a mai egész délelőttöt számítással töltöttem az alvózsákban. Most már végre már túl vagyunk a 86. fokon, és számításaim szerint tegnap délben a 86° 28' alatt voltunk. Ez az eredmény nagyon lehangolt, de igazán nem segíthetek rajta, mert hiszen nem az én hibám, hogy a jégmező oly rossz és szinte járhatatlan. Keserves csalódás ez, mert füstbe megy minden reményem, hogy kitűzött célunkat elérhessük. Egyre jobban meggyőződöm arról, hogy még a 87. fokig is alig juthatunk el, hacsak a jégmező nagyon meg nem javul. Mikor a hajóról elindultunk, az volt a szándékom, hogy harminc napig egyfolytában és megállás nélkül megyünk észak felé; kutyakenyeret is csak ennyi időre valót hoztunk magunkkal, mert úgy számítottuk, hogy harminc nap múlva, amikor visszafelé fordulunk, a lassanként fölösleges kutyákat egyenként leöljük a még szükségesek táplálására. Ám a járhatatlan jégmező akadályai komolyan gondolkodóba ejtenek; a Peterman-földig, ahová visszatértünkben el kell jutnunk, már innen is, ahol most vagyunk, lehet vagy 410 kilométer. Mármost ha a jégmező arrafelé is ilyen rossz – ami nagyon valószínű –, akkor bizonyára úgy az időből, mint az eleségből teljesen kifogyunk, mire odaérünk; ez pedig mindkettőnk elpusztulását jelentené... Most még csak egy kérdés van: ne kísértsük-e meg az előrenyomulást legalább a 87. fokig? – Ha a jégmező megjavul, mindenképp megtesszük; de ha nem, akkor visszafordulunk, mert erőnkön fölül semmit se cselekedhetünk!"
Április 6-áról a következő följegyzés van naplómban: "Hajnali két órakor 24,2 Celsius-fok volt a hőmérséklet a fagypont alatt; nekünk ez már kellemes, tavaszi levegő, amelyben fürgén és elégedetten mozgunk. Annál kellemetlenebb az, hogy a jégmező fölszíne egyre rosszabb. Már tegnap is csaknem kétségbe ejtett, úgyhogy egész nap a visszatérés gondolata motosz-
81
kált fejemben, sőt amikor ma reggel megállapodtunk, már-már el voltam tökélve, hogy visszafordulunk. De még egy utolsó próbát teszek; ma még előre megyünk észak felé, hogy meggyőződjünk róla: valóban olyan rossz és járhatatlan-e a jégmező tovább is, mint aminőnek az előttünk emelkedő, mintegy tíz méter magas jégbuckáról látszik?... Mert ha igen, akkor nincs mit kockáztatnunk tovább azért a pár kilométerért, amivel még megtoldhatnánk eddigi rekordunkat; hiszen tegnap is alig tettünk meg egy pár kilométernyi utat. Csatornák, jégtorlaszok, rögös dombok és hepehupás, beszakadó jég volt mindenfelé, és a szánok folytonos hurcolása, tolása, emelése még az óriásokat is kifárasztotta volna."
Április 8-án csüggedten győződtünk meg mindketten, hogy itt már hiábavaló minden küzdelem. A jégmező egyre rosszabb és járhatatlanabb lesz, úgyhogy sehogy sem tudunk előre jutni: egyik jégtorlasz a másikat követi, és utunk csupa jégtuskón visz keresztül. Már hajnali két órakor útra keltünk és hősies elszántsággal folytattuk is az utat, ameddig csak bírtuk, de közben csaknem folytonosan cipelnünk kellett a szánokat. Ki se mondhatom, mennyire kifárasztott mindkettőnket ez a rettenetes munka, de azért csak mentünk előre, reménykedve, hogy hátha mégis megjavul a helyzet; végül azonban oly rosszra fordult a dolog, hogy meg kellett állanunk. Miután tanácsot tartottam Johansennel, elhatároztuk, hogy én még egy darabon előre megyek hócipővel, hogy megnézzem a jégmezőt, vajon nem javul-e meg; előre is mentem jó darabon, de sehol se láttam olyan felületet, amelyen előrehaladhattunk volna; hiába másztam föl a legmagasabb jégdombokra is – bármerre néztem, mindenfelé csak ugyanazt az egyenetlen, rögös fölületet láttam. Nincsen hát semmi értelme, hogy még tovább folytassuk a gigászi küzdelmet ezzel a háládatlan jégmezővel; csak a drága időt pocsékoljuk és önmagunkat fárasztjuk vele, de pozitív eredményt, amiért küzdeni érdemes, nem érhetünk el.
Elhatároztam tehát, hogy visszatérünk, és egyenesen a Fligely-foknak tartunk.
Johansennel azonnal közöltem elhatározásomat, s ő is mindenben helyeselte. És most, hogy megszabadultunk eddigi kínos
82
csüggedésünktől, nagy lakomát csaptunk utolsó táborhelyünkön, amely eddigi utunknak egyszersmind a legészakibb pontja is volt. Sorra szedtük minden élelmi-kincsünket, s a következő, sokfogásos ebéddel ajándékoztuk meg magunkat: volt hús és melléje vajban pirított kenyér, aztán száraz csokoládé, áfonyabefőtt, és végül a már megszokott, forró vízzel föleresztett savópor. Igazi lukulluszi lakoma volt, amelyet bekebelezve, elégedetten bújtunk bele alvózsákunkba, és minden gondtól mentesen oly hatalmasat aludtunk, hogy utána legalább is tíz évvel megfiatalodva keltünk föl. Előbb azonban még megmértem a delelő nap magasságát, s kiszámítottam, hogy az északi szélesség 86° 13' 36'' alá jutottunk, amilyen közel a sarkhoz még sohase járt előttünk európai ember!
Délután két órakor aztán csakugyan megindultunk hazafelé, s mindjárt egyhuzamban tizenegy óráig utaztunk, úgyhogy csak másnap reggel hajnali egy órakor pihentünk meg. Meglepetésünkre, mintha csak gúnyolni akarna bennünket a sors, meglehetősen jó utat találtunk, úgyhogy elég gyorsan haladtunk; ha ilyen lett volna a jégmező fölfelé is, bezzeg följebb juthattunk volna előre észak felé, s bizonyára még most se fordultunk volna vissza! ... Ámde ezen keseregni hiábavaló dolog lenne ma már; ami elmúlt, azt visszahozni úgy se lehet – mi tehát örültünk annak, ami megvolt: a jó útnak, mely meggyorsította haladásunkat hazafelé. És az út még azután is jó maradt néhány napig, csakis a csatornákkal gyűlt meg itt-ott a bajunk; de még ezeknek nagy része is párhuzamosan vonult a mi útirányunkkal, úgyhogy nemigen akadályozott, mert nem kellett keresztülmennünk rajta. Így aztán napjában átlag 20–24 kilométernyi utat tehettünk, tehát kétszer annyit, mint észak felé.
Április 14-én volt húsvét vasárnapja, s ezen a napon a következőket írtam naplómba: "Tegnap már nagyobb bajt okoztak a csatornák, sőt föl is tartottak utunkban. Néhány keskenyebb csatornán szerencsésen átvergődtünk, de aztán nagyon is széles hasadáshoz értünk, s az megállított. Sokáig hasztalan kerestem rajta átjárót, s mivel egyébként is eléggé fáradtak voltunk, elhatároztuk, hogy a csatorna partján ütünk tanyát, és
83
sátorunkban üljük meg a Föltámadás szent ünnepét – nagyszombatot. Szükségesnek tartottam egyúttal meghatározni a szélességi fokot, amely alatt jártunk, s ezért, mihelyt sátrunkat fölállítottuk, éri magam nyomban belebújtam az alvózsákba, Johansen pedig megetette a kutyákat. Mondhatom, hogy ez a munka egyáltalán nem volt kellemes; igaz ugyan, hogy a hőmérő csak 30 Celsius-fokot mutatott fagypont alatt, amit már úgy megszoktunk, hogy hidegnek se találtuk, de azért mégis kellemetlen volt a megfagyott zsákban a megfagyott ruhákról és csizmákról a jeget leolvasztani, s ugyanakkor kiszámítani a szélességi fokot is a delelő nap magasságából, amihez még logaritmus-könyv is kellett, melynek lapjait a hidegtől megdermedt ujjakkal kellett forgatni. Ez bizony nagyon lassú, körülményes és piszmogó munka, s ráadásul még pontosnak is kell lennie. Éppen ezért határoztam el, hogy húsvét vasárnapját is számításokkal töltöm, úgyhogy az est beállta előtt aligha indultatunk majd tovább."
A széles csatornán, mely nagyszombaton megállított utunkban, elég fáradsággal ugyan, de mégis szerencsésen átvergődtünk, s aztán nagyobb akadályok nélkül folytathattuk utunkat. A leghosszabb utat április 17-én tettük meg. Reggeli fél nyolc órakor indultunk el, s miután délben vagy másfél órát eltöltöttünk az ebéddel és déli pihenővel, megint egyfolytában utaztunk esteli kilenc óráig, amikor fölütöttük éjjeli tanyánkat. Itt már kissé megromlott a jég, s a mező tele volt rögökkel és tuskókkal meg torlaszokkal, de mivel ezek az akadályok mind alacsonyak vagy könnyen megkerülhetők voltak, a kutyák minden segítség nélkül csak egymagukban húzták a szánokat. Egészen pontosan ugyan nem mértem meg, de hozzávetőleg mégis azt hiszem, hogy mostanáig legkevesebb 126 kilométernyi utat tettünk meg.
Április 19-éről a következő följegyzést találom naplómban: "Már csak két-három napra való kutyakenyerünk van; ezzel hát takarékoskodnunk kell. Mindenekelőtt úgy segítünk magunkon, hogy lassanként hozzáfogunk a fölösleges kutyák megöléséhez, s ezeknek a húsával etetjük a többieket – így aztán valamivel tovább beérjük a még meglevő kutya-
84
kenyérrel. Tegnap megöltük a "Perpetuum"-ot. Ez a gyilkolás igazán borzasztó és utálatos – de mit tegyünk? Mindeddig késsel végeztük a dolgot, de ettől mind a ketten iszonyodtunk; azért tegnap abban állapodtunk meg, hogy kötéllel fogjuk megfojtani a szegény párát. Ahogy ezt máskor is szoktuk, elvezettük a kutyát egy jégtuskó mögé, hogy a többiek ne lássák, mi történik vele, s ott aztán nyakára szorítottuk a hurkot, a kötél két végét minden erőnkből húztuk – de hiába! Így sem tudtuk megölni a szegény állatot; keservesen vonított és kétségbeesetten védekezett. Mit tehettünk róla, hogy a hidegben minden érzés, erő kihalt elgémberedett ujjainkból, úgyhogy még a kötelet se bírtuk eléggé meghúzni? Nem marad más hátra, mint hogy megint a késhez nyúljunk, s így öltük le ezt a szegény állatot is. Bizonyos, hogy az agyonlövés sokkal kényelmesebb és irgalmasabb lett volna; ámde nem mertük az értékes puskaport a kutyákra vesztegetni, mert hátha jön még idő, amikor egy lövés a magunk életét is megmentheti – s ugyan melyikünk merné vállalni a felelősséget, hogy ezt a lövést, csupán a saját kényelme szempontjából, hiába fecsérelte el? ...
A tegnapi magasságmérések és számítások eredménye az, hogy eljutottunk az északi szélesség 85° 57' 48'' alá. Ez nagyon szép haladás, meg is vagyunk vele elégedve. Az időjárás is még mindig egyformán szép, s a hideg 20–30 Celsius-fok között váltakozik, ami csak kellemesnek mondható. A mi szempontunkból még különös szerencse is, hogy a hőmérsék még mindig ily alacsonyan áll a fagypont alatt, mert ha nem így volna, akkor a csatornák nehezen fagynának be, és sokkal tovább maradnának nyitva; így azonban a rianás után aránylag gyorsan befagynak, és nem hátráltatnak bennünket nagyon az utunkban. Tekintettel éppen erre a körülményre, legforróbb vágyam most az, hogy minél előbb elérjük a szárazföldet, még mielőtt a csatornák nagyon is megnehezítenék az utunkat.
A következő napokon meglehetősen sima és egyenletes volt a jégmező felülete, úgyhogy aránylag gyorsan haladhattunk. Április 26-án, nagy megelégedésünkre állatnyomokat vettünk észre a havon. Annyira hihetetlennek tetszett a dolog,
85
hogy eleinte kételkedni kezdtünk megfigyelésünk helyességében, de a nyomok oly világosak voltak, hogy nem csalódhattunk. Egész határozottan megállapítottuk, hogy a nyomokat valami sarki róka hagyhatta itt, amely nem is olyan régen keresztezhette a mi útvonalunkat. Eltűnődtünk Johansennel, hogy ugyan mi az Isten csodáját kereshetett ez az állat itt, ebben a kietlen pusztaságban, ahol hónál és jégnél nincsen egyéb? ... Talán csak nincs a közelben valami szárazföld, amelyről a sarki utazók még nem tudnak? ... – Önkéntelenül is keresni kezdtük a szárazföld körvonalait, s gondosan vizsgáltuk a vidéket messzelátóinkkal is, de eredménytelenül; az idő egész napon át ködös volt, és sehol se láttunk semmit, ami arra engedett volna következtetni, hogy a közelben szárazföld van. Ámde kevéssel utóbb megint akadtunk egy másik rókanyomra, s ez még jobban megzavart bennünket. Sehogy se bírtuk megérteni, hogy hogyan és miből élhetnek meg ezek az állatok a kietlen jégmezőn, ahol az életnek legcsekélyebb nyoma sincsen ... hacsak nem abból, hogy a rianáskor megnyíló csatornákból szedik ki az apró rákféléket, ami ugyan igen szűk eleség, de ha más nincs: arra talán mégis elég, hogy a rókák éhen ne haljanak. De még ez a magyarázat se fejti meg azt a rejtélyt, hogy miért hagyták ott a szárazföldet, a partot ezek a rókák, mikor ott sokkal könnyebben és kényelmesebben megélhetnek?... Hacsak nem kényszerűségből, oly módon, hogy amikor a partról a jégmezőre jöttek, valami hatalmas rianás hirtelen oly széles és hosszú árkot hasított köztük és a szárazföld között, hogy már nem tudtak átvergődni rajta, és itt rekedtek, a jégmezőt pedig lassanként távol sodorták a parttól a sarki tenger áramlásai. Elég az hozzá, hogy a rókák itt voltak, s most már élénk érdeklődéssel kezdtem kutatni a hóban, hogy nem találok-e medvenyomokat is; mert ha véletlenül medvenyomokra is bukkannánk, ebből az következnék, hogy a szárazföld mégse lehet már nagyon messze, s utunk most már lakható vidékek közelébe visz. Ez már azért is valószínű, mert kiszámítottam, hogy ha Petermann földje valóban ott van, ahol Payer mondja, akkor már nem lehetünk tőle 223 kilométernél messzebb.
86
Április utolsó napjaiban egyre gyakrabban mutatkoztak kisebb-nagyobb csatornák, amelyeken azonban nagyobb nehézségek nélkül átvergődhettünk; de a hónap utolsó napján egészen nyílt tóra bukkantunk, mely a szó szoros értelmében, keresztezte utunkat. Hosszabb ideig együtt kerestünk rajta átjárót, aztán magam egyedül mintegy négy kilométernyire szaladtam végig hócipőkön a partjai mentén, de mindenütt oly széles volt, hogy meg se kísérthettük rajta az átkelést. Kénytelenek voltunk tehát tanyát ütni, s az éjszakát a széles csatorna partján eltölteni. Éjszaka már azon gondolkoztam, hogy holnap kijavítjuk kajakjainkat, s ezekkel kelünk át a csatornán, –– de szerencsére az éjszakai csikorgós hideg megkímélt bennünket ettől a munkától; reggelre kelve ugyanis csaknem egészen befagyott a széles csatorna, úgyhogy egész kényelmesen átmehettünk rajta. Május első napjaiban az időjárás megenyhült, de egyúttal nagy ködök is voltak, meg a hó is gyakran esett, úgyhogy emiatt nemigen láthattunk messzire. Most azonban már komolyan meggyűlt a bajunk a nyílt csatornákkal, melyek egyre szaporodtak, és nem is fagytak be oly könnyen; minduntalan keresztezték az utunkat, úgyhogy csak nagy kerülőkkel s még nagyobb időveszteséggel juthattunk át rajtuk. Mind a ketten nagyon el voltunk keseredve, mert az életünk igazán gyalázatos kínlódás volt. Sohase tudhattuk reggel, mikor elindultunk, hogy mekkora utat teszünk még majd estig, amikor ismét megpihentünk, mert minden számításunkat keresztülhúzták a minduntalan fölbukkanó akadályok. Mit nem adtunk volna, ha már most rábukkanunk a szárazföldre, ahol biztos az utunk, ahol csaknem pontosan ki lehet számítani a napi meneteket, mert a végtelen sok csatorna nem állná utunkat lépten-nyomon, s nem keserítene bennünket az aggodalom, hogy talán a következő félórában ismét meg kell állanunk valami új akadály előtt!... S ki tudja, mennyi fáradsággal, mennyi kellemetlenséggel kell még megküzdenünk, mielőtt szárazra érünk – mikor pedig kutyáink száma egyre fogy! Ők is teljesen ki vannak már merülve, és sem a pihenők, sem az eleség nem segítenek többé, mert az elfogyott erőt csak hosszú pihenés és változa-
87
tos, bőséges eleség adhatná vissza nekik. Éppen úgy, mint nekünk is; mert Johansennel együtt már magam is oly fáradt vagyok, hogy alig bírok egyenesen megállani hócipőmön – s amikor elesem, szinte azt kívánom, hogy bár ne lenne erőm a fölkelésre... mikor ez a fölkelés oly nehéz, és utána ismét a fárasztó kínlódás következik!
Valahányszor ennyire elfog a csüggedés, mindig azzal vigasztalom és bíztatom magamat, hogy mások még sokkal többet szenvedtek, s mindamellett sokkal kevesebb eredményt értek el, mint én. Mert hiszen voltaképpen a mi eddigi szenvedéseinknek nem volt komoly, végzetes következményük, s nem számítván a testi fáradtságot, az egészségünkben nem esett semmi kár, sőt még csak nem is éheztünk. Arról meg egyáltalában szó se lehetett, hogy – mint például a tragikus végű Greely-expedícióval történt –, bárki is éhenhalt, vagy megfagyott volna közülünk. És mik voltak a mi szenvedéseink azokhoz képest, amelyeket a Greely-expedíció tagjai oly emberfölötti hősiességgel tűrtek!...
Kirakták tehát a gőzösből az összes élelmiszert, ruhákat, tudományos műszereket, szerszámokat, stb., és rögtön hozzáfogtak a téli "palota" fölépítéséhez, mialatt néhányan, a legkitűnőbb lövők állandóan vadásztak a környéken, hogy gyarapítsák
88
élelmiszerkészletüket. Ennek meg is volt az eredménye, mert rövid két hét alatt több, mint 26 pézsmaökröt, számos fókát, hófajdot s egyéb madarat lőttek, úgyhogy körülbelül 6000 font elsőrendű hússal gyarapították saját készletüket, s körülbelül ugyanennyivel a kutyák eleségét is. Mert kutyákat is vittek magukkal, két derék eszkimóval – Jens és Frederick volt a nevük –, akik a kutyákra gondot viseltek, de egyébként is sokban hasznára voltak az expedíciónak.
Szeptember derekán már teljesen készen volt a "téli palota", melyet öles vastagságban raktak körül hóval, míg csak a fal a ház tetejéig nem ért; ilyformán, mikor ez a hótakaró keményre fagyott, a meleg nem illanhatott el a kunyhó belsejéből – noha ez a "meleg" ugyancsak relatív értékű volt. Mert ámbár egész télen át fűtöttek és égették a lámpát a kunyhóban, tél derekán mégis oly hideg volt benne, hogy a véletlenül kicsöppent víz, mire a földre ért, már megfagyott, s ugyancsak megfagyott a tinta is, ha nem állt közvetlenül az égő lámpás mellett. Kint a szabadban pedig csonttá fagyott minden, kivéve az alkoholt; kőkemény volt a hőmérő higanya, sőt még a rum is úgy megsűrűsödött, mint az olaj. A legénység mindamellett jókedvű volt, és elégedetten, reménykedve várta a tavaszt. Addig azonban még igen súlyos megpróbáltatáson kellett átesnie.
Januárius elején a légsúlymérő hirtelen esni kezdett, jelezvén, hogy heves vihar van kitörőben. Egyszerre csak a ház fölött heves szélroham süvöltött el, mely lökésszerűen többször és gyorsan ismétlődött, s a szél sebességét (erejét) jelző készülék óránként 18 mérföldet mutatott. Mivel a barométer még egyre esett, ami a vihar erejének növekedését jelentette, Greely hadnagy kiküldött egy embert, hogy nézzen szét s figyelje meg a műszereket – de a vihar ekkor már oly heves volt, hogy egy ember nem volt képes szembeszállni vele, s kettőnek kellett összefognia. A szél nagy tömegekben kapta föl és hordta a havat; sebessége ekkor már óránként ötven mérföld volt. Most már hat embernek kellett egymásba kapaszkodnia, hogy meg tudjanak állni az orkán erejével szemben, mely szilaj féktelenséggel dühöngött. Oly sűrűn hordta a havat, hogy látni se lehetett, s mikor a szél ereje elérte a 65 mérföldet óránként,
89
mindnyájan remegni kezdtek a ház biztonságáért. A "palota" szinte állandóan reszketett, ingadozott, mintha a földrengés rázná, s a szél sebességét jelző készülék már 90 mérföldet mutatott óránként! ... Minden pillanatban bekövetkezhetett a rémes katasztrófa, s az expedíció tagjai halálos rettegéssel, szívszorongva lesték az orkán szélrohamait, melyeknek mindegyike alapjaiban rázta meg a házat. Hiszen, ha csak a tetejét hordja is el – menthetetlenül elvesztek mindannyian, mert rövid pár óra alatt csonttá fagynak a dermesztő hidegben! Szerencsére elég erősen megépítették a palotát, melyet még a köréje rakott támfal is védett, úgyhogy kiállta a tűzpróbát; s ami fő: ezzel az orkánnal utolsó mérgét is kiadta a tél.
A nyár aránylag jól és kellemesen telt el; több ízben kirándultak szánokon, részint gyalog is, és nagy területet mértek föl a Grinnel-föld szárazföldjén, sőt megülték még az amerikai nemzeti ünnepet is, mely az expedíciónak egyik csapatát a Polaris-öbölben érte. Ezen a nemzeti ünnepen az a szokás az Egyesült Államokban, hogy minden hősnek a sírját föllobogózzák és megkoszorúzzák; s mivel a Polaris-öbölben volt eltemetve a "Discovery" két matróza – a tudományos kutatásnak két hősies vértanúja –, a kis csapat is kibontotta az Unió csillagos lobogóját s föltűzte őket a nagy sziklákkal jelölt két sírhalomra, noha a keményre fagyott földben pihenő hősök angolok voltak. Angolok – de mégis "testvérek", az óceánon túlról, abból az őshazából, ahonnan a hatalmas Egyesült Államok mai nemzedékének az ősei származtak ...
Aztán ráborult Fort Congerre a második sarki tél éjszakája is, amely már nagyon egyhangú, sőt komor is volt, noha az első tél tapasztalatain okulva most már még jobban megerősítették és kényelmesebbé tették a palotát. Ám volt valami, ami kellemetlen előérzetként nehezedett az expedíció lelkére. Az otthoni megállapodás szerint még a tél beállta előtt meg kellett volna érkeznie egy gőzösnek friss élelmiszerekkel és egyéb szükséges holmival – de a gőzös nem mutatkozott! Eleségük ugyan még bőven volt, s e tekintetben nem kellett aggódniuk –, de a segítség elmaradása mégis nyomasztó hatással volt rájuk, tudván, hogy előttük áll a hosszú tél sötét éjszakája... Ám
90
azért elmúlt ez a második tél is, és mihelyt a tavasz beköszöntött, azonnal folytatták a Grinnel-föld felmérését, de mivel a tél elején elmaradt gőzös tavasszal se jelentkezett, elhatározták, hogy a maguk erejéből indulnak haza, mert a harmadik telet már nem bírták volna ott kihúzni. Volt az expedíciónak egy 27 láb hosszú gőzcsónakja, két cetvadász- és egy jégtörőcsónakja – s az volt a szándékuk, hogy ha július végéig nem jön meg a gőzös, akkor ezzel a négy csónakkal indulnak útnak hazafelé.
Elmúlt július, de a gőzös nem jelentkezett; augusztus 9-én tehát fölkerekedett az expedíció és elindult a négy csónakon dél felé. Utazásuk célja a Sabine-fok volt, ahol tudták, hogy a Nares-expedíció 1876-ban nagyobb mennyiségű élelmiszert raktározott el, hogy az esetleg arra tévedő utazóknak legyen miből élniük. De közben körülfogta őket a jég, úgy, hogy sehol se tudtak kitörni a nyílt tengerre. Így úsztak hát lefelé, beszorulva a jégmezőbe, s egyetlen reményük most már csak az volt, hogy talán még a tél beállta előtt elérhetik a Sabine-fokot, melynek élelmikészletein eltengődhetnek jövő tavaszig. De azért egyikük se volt csüggedt vagy éppen kétségbeesett; sőt Rice hadnagy ezt írta a naplójába: "Nem is képzelhetek olyan katasztrófát, mely meg tudná törni embereink lelkét. A helyzetünk kétségbeejtő, de föl se vesszük: a jég minden pillanatban beszakadhat lábaink alatt, s az egész expedíciót elnyelheti a tenger. És mégis, mikor ma reggel a rendes gyakorlatokat végeztük, a fiúk táncoltak és torkuk szakadtából daloltak, mintha csak otthon lettek volna! Nem fog rajtuk a veszedelem, pedig talán már közel jövőben az éhhalál leselkedik reánk...!"
Augusztus végén még mindig vitte őket lefelé a jégmező, és most már csak ötven napra való eleségük volt. A vélemények itt már megoszlottak a teendőkre nézve – hogy ott maradjanak-e a jégmezőn, s várják meg, míg ez elég közel sodorja őket a Sabine-fokhoz, hogy a kiszállást megkísérthessék – vagy pedig üljenek szánokra, s otthagyván a csónakokat, már most igyekezzenek partra jutni? ... A Fort Congertől összesen 330 mérföldet úsztak idáig, s mindössze 20 mérföld választotta el őket a Sabine-foktól, ahol bőven számíthattak eleségre. Greely hadnagy semmi áron se
91
akarta elhagyni a csónakokat, s így aztán az expedíció ott maradt a jégmezőn – míg végre szeptember 10-én, már nyilvánvaló volt, hogy okvetlenül a szánokra kell fanyalodniuk, ha a tél beköszönte előtt partra akarnak jutni, hogy még a téli éjszaka előtt megépíthessék tanyájukat.
Szerencsétlenségükre mikor elhatározták, hogy szánon indulnak el, az időjárás hirtelen megváltozott, s a hideg északi szél, mely nagy tömegekben hordta a havat, még inkább megnehezítette küzdelmes viszontagságaikat. Kezdetben az volt a szándékuk, hogy magukkal visznek két csónakot, de az egyiket csakhamar kénytelenek voltak otthagyni az úton, s az expedíció nagy üggyel-bajjal vonult csak tovább. Alvózsákjaik összefagytak és megteltek hóval, úgyhogy ha megpihentek és aludtak is, éppen úgy fáztak, mint menet közben. Így kínlódtak szeptember 28-ig a járhatatlan jégmezőn, s ekkor – a siker közvetlen küszöbén – még nagyobb megpróbáltatás várt rájuk. Már közel voltak a parthoz, mikor a dagály ereje, párosulva a széltől hajtott jég torlódásával, derékban kettérepesztette az egész jégmezőt, s az recsegve-ropogva szakadt darabokra a lábuk alatt, úgyhogy csak gigászi erőfeszítéssel tudtak kimenekülni a partra, nagy nehezen kihurcolva készleteiket is – s még mindig nem érték el a Sabine-fokot, ahová igyekeztek.
A végzet akarata azonban erősebb volt ezúttal, mint az expedíció szándéka és energiája. Több, mint 500 mérföldnyi utat tettek meg már, mióta Fort Congert elhagyták, s az út viszontagságai nemcsak az embereket csigázták el teljesen, hanem a tél is gyorsan közeledett, s a heves hóviharok egymást érték. Elhatározták tehát, hogy nem mennek tovább, hanem itt ütnek tanyát, s mindjárt hozzá is fogtak a kunyhó megépítéséhez. Ez bizony nagyon szegényes és gyatra kalyiba volt; először alacsony körsáncot raktak kövekből, ezt körüllapátolták hóval, és csak egyetlen egy szűk nyílást hagytak rajta dél felé. Mivel nem találtak elég követ, a fal csak fél öl magas lett, s ezt az alépítményt leborították a magukkal hozott csónakkal, úgy hogy az öble lett a kunyhó boltozata. Ez a nyomorúságos kalyiba csak a széltől s a legkegyetlenebb
92
hidegtől védte meg őket, de azon túl semmit sem ért; csak négykézláb lehetett ki- s bemászni, odabent pedig senki se állhatott föl benne, sőt a magasabb termetű férfiak ülni is csak a közepén ülhettek fölegyenesedve.
Az alvózsákokat úgy rakták körbe a falak mentén, hogy a lábuk mind a kalyiba közepe felé nyúlt, s aztán félig ülve, háttal a falnak támaszkodva töltötték el a hosszú téli éjszakát, mely a legborzasztóbb rabságnál is borzalmasabb és idegölőbb volt. Fölváltva kettesével végezték a szakács dolgát, ami a legkellemetlenebb föladat volt. A főzést ugyanis a kunyhóban kellett végezni, a közepén, ahol a két szakács térden guggolva dolgozott, s ezalatt, szűk lévén a hely, a többiek még a lábukat se nyújthatták ki. Mivel pedig a füstnek is ki kellett mennie valahol, a főzés ideje alatt kissé nyitva hagyták a bejáró nyílást, s a füsttel együtt még az a kevés meleg is kitódult, ami benn szorult esetleg a kalyibában. Viszont a kályha melege megolvasztotta a padló jegét s a felső ponyvára nehezedő havat is, úgyhogy a két szakács bőrig ázott, mire az ebédet elkészítették.
Alighogy a kunyhó elkészült, egy csapat azonnal útra kelt a Sabine-fok felé, hogy elhozza onnan a Sir George Nares által fölhalmozott élelmiszerkészletet. A kis csapat szerencsésen vissza is tért október 9-én, de azzal a lesújtó hírrel, hogy a raktárban üzenetet találtak, mely szerint a "Proteus"-t július 24-én összeroppantották a jéghegyek, éppen a Sabine-fok előtt, úgyhogy nyomban elmerült; a legénység azonban megmenekült s azonnal elindult dél felé, hogy értesítse a másik segédhajót, a "Yantic" gőzöst, vagy pedig egy svéd gőzöst, melyről tudták, hogy a közelben tartózkodik; már most tehát ezek fognak majd segítséget hozni a Greely-expedíciónak... Ez volt a lesújtó hír, amelynél csak az volt szomorúbb, hogy a "Proteus" hajótöröttjei úgy megdézsmálták a Nares-expedíció által elraktározott élelmikészletet, hogy alig maradt belőle valami; a Greely-expedíciónak tehát csak egyetlenegy reménye maradt: hogy kihúzza ezt a harmadik telet is, mégpedig kop-
93
lalva, nagy nélkülözésekkel, mert most már tavasz előtt semmiféle emberi segítségre nem számíthatott.
A kegyetlenségig vitt takarékosság az élelmiszerek kiosztásában – ez lett most az expedíció tisztjeinek jelszava, mert jól tudták, hogy élet-halál kérdése ez a takarékosság. Október 26-án véglegesen letűnt a nap a szemhatárról, s most 110 napig tartó, sötét éjszaka következett. Ezalatt gondolni se lehetett arra, hogy esetleg vadászat útján egészítik ki eleségkészletüket. Még jobban megszorították hát az eddig is kicsiny adagokat, hogy a készlet eltartson tavaszig. Úgy számítottak, hogy a csökkentett adagokkal el tudnak tengődni március 1-jéig, s még akkor marad tíz napra való eleségük. De segítség csak hónapokkal március után érkezhetik – hogyan és miből fognak tehát élni március 10-e után, ha már az utolsó falat kétszersültet is megették?...
A menekülésnek csak egyetlen egy útja volt nyitva számukra, s az expedíció vezetője nyíltan ki is fejtette ezt. November 1-től kezdve minden ember csak 14 uncia eleséget kap 24 óránként, s március 1-én, mihelyt kisüt a nap és világos lesz, a még tíz napra való eleséggel rögtön útnak indulnak a keményre fagyott jégmezőn – abban a bizonytalan reményben, hogy talán elérhetik az északi eszkimók valamelyik félreeső, előretolt téli szállását a grönlandi partvidéken.
Elképzelhető ennek a rettentő kilátásnak a hatása az expedíció kétségbeejtő helyzetében! Az emberek már egy hónap óta állandóan sorvadtak a koplalástól, mert eddig is oly kevés eleséget kaptak egész napra, amennyivel egy jó étvágyú ember még egyszeri evésre se lakik jól – s most még ezt a keveset is leszállítják, hogy még egy font se jut belőle 24 óránként: olyan farkasordító hidegben, melyben a földre csöppent víz még a kunyhóban is azonnal megfagy! És négy hónapig kell nyomorogniuk ezen az eleségen, négy hónapon keresztül napról napra küszködniük kell az éhhalállal, mégpedig állandóan a sötétben, behúzódva alvózsákjaikba, háttal a kunyhó falának támaszkodva, olyan kínos helyzetben, hogy még a lábaikat, elgémberedett tagjaikat se nyújtóztathatták ki! ... Iszonyú kilátások, rettentő helyzet:
94
és mégis valamennyien zúgolódás nélkül belenyugodtak. Istennél a kegyelem – megadták magukat sorsuknak.
Ennél nagyobb, elszántabb, komolyabb és tiszteletre méltóbb hősiességet keveset jegyzett föl a história. Ez az expedíció bátran, szemhunyorítás nélkül nézett farkasszemet a hónapokig tartó koplalással, melynek éhhalál, de legalább is végelgyengülés lehetett a következése – csupán csak azért, hogy négy hónapi sorvadás után, még egy utolsó, kétes sikerű erőfeszítést tehessen az életért és szabadulásért! E négy hónap szenvedéseit emberi elme el nem képzelheti – s talán maguk a vértanúk se tudnák megfelelően borzalmas színekkel lefesteni. Az emberek, mihelyt megkapták a napi eleséget, kísértésbe jöttek, hogy azonnal megegyék az egészet, hogy legalább egy órára szabaduljanak az éhség kínzó gyötrelmeitől – de reszkető kezük megállt a félúton, mert a következő órák réme visszatartotta. Hiszen hogyan bírnák ki éhen a többi 23 órát, amikor egyetlen falattal, egyetlen morzsával se csillapíthatnák az éhség mardosó kínjait? ... Hősies önmegtagadással, csodás mérséklettel osztották föl tehát a harapásnyi eleséget több részletre – s ha megtörtént néha, hogy valamelyiknek földűlt a teáscsészéje, s kiömlött a pár kanál drága, forró tea a földre: a többi rögtön pótolta ezt, egy-egy kanállal adván a magáéból mindenik, hogy a szerencsétlen mégse maradjon teljesen éhen! A bajtársi hűség, az önfeláldozásig menő összetartás nagyszerű példáit statuálta ez az expedíció, melynek tagjait a közös veszedelem, a közös szenvedés őszinte felebaráti, igazi testvéri szeretetben forrasztotta össze.
Az expedíció tudta, hogy Sir George Nares 140 font húst raktározott el az Izabella-fokon, s egy négy tagból álló kis csapat vállalkozott rá, hogy elmegy ezért az eleségért. Egy héttel az indulás előtt külön adagokat kapott ez a négy ember, hogy megerősödjék kissé az utazásra, melyre csakis a leghősiesebb kétségbeesés vállalkozhatott: – koromsötét éjszakában, rögös jégmezőn, a fagypont alatt 34 Celsius-fokos hidegben! ... Leonidas hősies vakmerősége mi volt ahhoz képest, amit ez a négy ember megkísérelt? Harcolni fényes
95
nappal, teljes erőben és jól táplálva, kellemes, normális időjárásban – mi volt ez ahhoz képest, hogy ez a kis csapat öt napig tántorgott a sötét éjszakában, küszködve a rettentő hideggel s a metsző orkánnal, mely állandóan arcukba csapdosta a havat? ...
És megtalálták az eleséget! Fölrakták a szánra, melyet együttes erővel húztak, és megindultak hazafelé. Tizennégy órán át vonszolták lankadatlanul, s ez idő alatt alig ittak pár korty forró teát, mert már a tüzelőjük is elfogyott. Az egyiket annyira megviselte a hideg, hogy már félig meg volt fagyva, és már tántorogva se bírta követni társait. A többi három most már nem törődött az eleséggel; otthagyták a szánt és karonfogva elalélt társukat, vitték, vezették a kegyetlenül hideg, metsző szélben. De kettő csakhamar ezek közül is kidőlt, s ekkor az utolsó – Rice hadnagy – egymagában vágott neki az orkánnak, hogy segítséget hozzon a táborból. Tizenhat óráig küszködött, viaskodott a hózivatarban, míg végre megtette azt a 25 mérföldet, mely a kunyhótól elválasztotta. De amikor bebukott megriadt társai közé, az ajkai annyira össze voltak fagyva, hogy fél órába telt, míg szólni tudott.
Noha az egész expedíciót félholtra sorvasztotta már a koplalás, a nyolc legerősebb ember mégis rögtön elindult szerencsétlen társai megmentésére. S amikor megtalálták őket, meghatottan álltak meg az alvózsák előtt, melyben a két egészséges feküdt szélről, hogy középütt a félig megfagyott embert melengethessék! ... Az alvózsák pedig oly keményre volt fagyva, hogy föl kellett vágni. mert különben nem tudtak volna kibújni belőle a szerencsétlenek. És most már "vígan és boldogan" indultak hazafelé, ahová 48 óra múlva érkezett vissza a mentőcsapat, s ez idő alatt 40 mérföldnyi utat tett meg! Ám a megfagyott ember – Elison volt a neve – csaknem halott volt már, mire hazaérkeztek; teljesen elfagyott a keze, lába, az arca – de azért nem engedték meghalni. A legnagyobb önfeláldozással ápolták, s igazán erőszakkal tartották életben, míg végre meggyógyult; noha a szerencsétlen pár hétig oly irtózatosan szenvedett, hogy őrjöngve
96
könyörgött bajtársainak: öljék meg, és irgalomból vessenek véget kínjainak!
Eközben a jégmezőn elhagyott szánkó a rajta levő eleséggel állandóan ott motoszkált az éhenhalással küszködő emberek agyában, akiken annyira elhatalmasodott már az éhség, hogy amikor a lámpást se gyújtották meg többé, mert takarékoskodni kellett a faggyúval a főzéshez – odamásztak a lámpáshoz, és mohón fölfalták a kanócát, kikotorván belőle az utolsó csöpp avas faggyút is! ... De azért fegyelmet tartottak; egyetlenegy se zúgolódott vagy éppen lázadozott: a március 1-jei indulás volt mindnyájuknak a vágya és reménye, mintha ezzel a nappal egyszerre s örökre megszűnt volna valamennyi szenvedésük!
És aztán elkövetkezett rájuk az első, nagy szomorúság, mely rémes csüggedéssel ülte meg mindnyájuk lelkét: egyik bajtársuk meghalt, a szó szoros értelmében éhenhalt szegény, noha a többiek, hogy az éhhalál árnya ne kísértse őket, eltitkolták az igazságot még önmaguk előtt is, és sohasem ejtették ki ezt a szót, hanem valónak fogadták el az orvos kegyes hazugságát – hogy szívgyöngeségben halt meg a boldogtalan. A tragédia mindamellett nagyon leverte az egész expedíciót, s talán ez a belső, lelki nyomorúság volt az oka, hogy februárius elején többen szintén halálos veszedelemben forogtak, köztük Lockwood hadnagy is, akinek az orvos külön adagokat rendelt, hogy kissé erőre kapjon – de a hőslelkű katona inkább szembenézett az éhhalállal, semhogy külön adagokkal apassza társai rovására az egyébként is nagyon megcsappant élelmikészletet.
Rice hadnagy, Jens eszkimó társaságában még egy utolsó, kétségbeesett kísérletre vállalkozott: hogy elmegy a Littleton-szigetre, ahol esetleg valami eszkimó-tanyára találhatnak; de Jens nem bírta el az utazást, úgyhogy öt nappal elindulásuk után eredménytelenül kellett visszatérniük. Ettől fogva már mindenki csak azon volt, hogy minél jobban összetartsa tulajdon energiáját, melyre oly nagy szüksége lesz március 1-jén! ... És, ahogy a februárius lassan elmúlt, az elgyötört, kiaszott emberek valóságos lelkesedéssel biztatták egymást,
97
hogy micsoda ünnepeltetésben lesz részük, ha majd nemsokára ismét visszakerülnek a civilizált társadalomba! És aztán végre csakugyan fölvirradt március elseje – de ekkor olyan szerencsétlenség érte az expedíciót, mely végkép letörte a sok szenvedésben megedzett hősök bátorságát is. A jégmező meghasadt, s a tenger zúgva morajlott, hullámzott előttük éppen azon a részén a jégmezőnek, amerre menniük kellett volna, hogy eljuthassanak a szárazföldre! Nem hangzott egyetlen panaszos, kétségbeesett szó se – de ebben a csüggesztő némaságban ott volt mindnyájuk halálos aggodalma, és elernyedt az a nagy energiájuk, melyet sem a hosszú téli éjszaka rémei, se a hősiesen tűrt éhség kínszenvedései nem bírtak összetörni.
Az eleség lassan, de egyre fogyott; szerencsére lőttek néhány kékrókát s egy fajdot, melyeknek még a csontjait is megették, s így mégis kihúzták valahogy az áprilist, de a hónap végén már alig volt pár napra való eleségük. Néhányan annyira elgyöngültek, hogy már megfordulni is alig bírtak az alvózsákban. Az egyik napon halva találták Jens eszkimót az alvózsákjában, s harmadnapra meghalt egy másik társuk is. Frederick eszkimó és Rice hadnagy most hevesen sürgette, hogy meg kell kísérleni annak a húsnak a hazahozatalát, melyet a szánkóval a jégmezőn hagytak, mikor Elison félholtra fagyott. Érthetetlen, hogy ezt már eddig is meg nem kísérelték, s végzetes lett, hogy a kísérlet most már nem sikerült. A rettentő hideg leverte lábáról a két kiéhezett csontvázat. Elsőnek Rice hadnagy bukott el, aki pedig az egész expedíciónak legszívósabb, legizmosabb tagja volt. Ahogy a hózivatar elérte őket a jégmezőn, egyszerre csak vadul kiabálni kezdett, megtántorodott és összeesett. Frederick megragadta a karját és talpra akarta állítani, de az éhség és a hideg már megragadta gyilkos karmaival s nem bocsátotta el többé áldozatát... Rice hadnagy még egyszer összeszedte magát, de csak egy pillanatra; aztán megint leroskadt a hóra, s lázasan félrebeszélve dadogott arról a nagyszerű bankettről, amelyre mindnyájan hivatalosak...
98
Az eszkimó mindent elkövetett, hogy megmentse a hadnagyot: rumot, forró feketekávét, majd ammónia-szeszt öntött a szájába, sőt levetette tulajdon bundáját is, ingujjban tűrvén a hóval csapkodó, fagyos szelet – de mindez nem segített; Rice végkép kimerült, és sokkal gyöngébb volt már, semhogy az orkánnal megküzdhetett volna – s miközben egyre a lakomáról beszélt, csöndesen elaludt a hűséges eszkimó karjaiban... És akkor ez a félvad, barbár ember, akit a bajtársi ragaszkodáson kívül semmi se csatolt a halotthoz, saját élete kockáztatásával letérdelt a csikorgó hidegben, zokogva imádkozott a megboldogult lelki üdvösségéért, s megásta sírját a hóban, hogy ne legyen a fenevadak martaléka... Mikor pedig félholtan, fagytól és éhségtől elcsigázva visszaérkezett a kunyhóba, a szívében hordott kétségbeesés szétáradt a többiekre is, mert az egész expedícióban nem volt egyetlenegy bátrabb, hűségesebb és kötelességtudóbb katona, mint Rice hadnagy, a bajtársi szeretet és önfeláldozás mintaképe, akit mindnyájan egyformán szerettek.
És mintha Rice hadnagy tragikus halála lett volna a vég kezdete: – a következő pár nap alatt hárman követték a megváltó halálba, köztük Lockwood hadnagy is. Egy hét múlva alighanem a többiek is mind utánuk mentek volna, ha a véletlen szerencse egy időre meg nem menti őket. A sors útjukba hozott egy fiatal jegesmedvét, melyet szerencsésen elejtettek, s ez a 400 font hús megmentette a még életben lévőket az éhhaláltól. Ettől fogva aki csak bírta emelni a puskát, mind a jégmezőn kóborolt, hogy hátha vadra talál. Láttak is több fókát és rozmárt, de csak Frederick, az eszkimó tudott elejteni egy kisebb fókát; mikor azonban ennek a társát is üldözte kajakjával, nekiment egy jéghegynek, a kajakja darabokra tört, ő maga pedig a tengerbe fulladt.
Az eszkimó halála pótolhatatlan veszteség volt, mert a többiek korántse voltak oly ügyesek a vadászatban, s nem bírták annyira megközelíteni a fókákat, hogy el is ejthették volna. Megint elölről kezdődött tehát a koplalás, és nemsokára minden eleségük csak annak a fókának a vastag bőre volt, melyet még Frederick hozott terítékre. De még ezt is gondosan
99
földarabolták és kimérték, hogy minél tovább tengethessék rajta életüket – hátha mégis erre téved valami cetvadászhajó és megmenti őket... És egy napon rájöttek, hogy valaki lop – még ebből a nyomorúságos eleségből is! – Greely hadnagy azonnal összegyűjtötte az expedíció tagjait és fölszólította a bűnöst, hogy jelentkezzék, de mindegyik tagadta a lopást. Erre elhatározták, hogy – ha rajtakapják – agyonlövik a tolvajt. És rálestek egyik társukra, akire gyanakodtak: mikor pedig valóban rajta érték a tolvajláson, irgalmatlanul agyon is lőtték... Ez volt az expedíció egyetlen szégyenfoltja.
Két héttel később elfogyott a fókabőrnek utolsó darabkája is, és az expedíció tagjai mint élőhalott csontvázak erőtlenül hevertek alvózsákjaikban, lázasan csillogó, beesett szemekkel vizsgálva egymást – azon tűnődve talán, hogy ki marad közülük utolsónak – mikor a tenger felől búgva megszólalt egy gőzös szirénája... A szerencsétlenek eleinte nem mertek hinni fülüknek. Valami sirály sikonghatott, vagy medve üvöltött – mondogatták a haldoklók fásult közönyével – s csak egyetlenegy ember mászott ki a kunyhóból, hogy megnézze, mi az: mert a többinek úgyszólván jártányi ereje se volt már. És ez az ember kint maradt – sokáig maradt kint és nem jött vissza; a többiek pedig, elunván a feszült figyelést, komor hallgatásba mélyedtek, mintha készülnének az utolsó nagy útra – a reménységnek még ez az utolsó, halvány fölcsillanása is megcsalta őket! ... Aztán hirtelen hangos örömujjongás verte föl a jégmezők halálos csöndjét – s a következő pillanatban egész csomó fehér ember fogta körül a haldoklókat, étellel és itallal kínálgatva őket. A "Thetis" amerikai hadihajó legénysége volt, melynek parancsnoka, Schley kapitány 1884. június 23-án találta meg és mentette meg a Greely-expedíciónak még életben levő tagjait...
Ugyan panaszkodhatom-e én, akinek bőven megvan a mindennapi kenyerem, s nem kell-e inkább hálákat adnom a Mindenhatónak, hogy mindeddig megkímélt azoktól a kínoktól és szenvedésektől, melyekben oly bőséges része volt csaknem minden sarki expedíciónak?...