TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A "sóvárgás tanyája"
Május 4-én hajnali öt órakor megint széles csatornához jutottunk, s mivel a közelben nem találtunk rajta átjárót, elhatároztam, hogy tanyát ütünk a partján. Hiszen fáradt kutyáinkkal úgyse bírtunk volna átvergődni rajta, ha előbb, ki tudja, meddig kellett volna vonszolnunk a szánokat! Kétségbeejtő ez a folytonos megállás, az útnak untalan ismétlődő megszakítása, mert valósággal idegessé tesz bennünket az aggodalom, hogy esetleg előbb elfogy az élelmikészletünk s a kutyák kenyere, mint a szárazföldet elérhetjük; mert ez igazán nagy csapás volna reánk nézve!
Május 8-án szerencsés napunk volt, mert meglehetősen nagy darab jégmezőt jártunk be, noha a jég általában nem volt valami jó országút. Mégis úgyszólván egész nap előremehettünk, mivel itt-ott egészen sima jégtükröt is találtunk, amelyen igazi élvezet volt a járás. Hajnali fél háromkor indultunk el, nagyon szép, derült időben, mely aztán állandó is maradt. Mivel azonban nincs tökéletes boldogság a földön, minket is ért bosszúság ezen a napon; szánkómba ugyanis már csak négy kutyát foghattam be, s ezek közül is megugrott az egyik. Valahogy elrágta a hámját, s mire észrevettük, már megugrott; egy darabig hajszoltuk, de mikor láttuk, hogy úgyse bírjuk megcsípni, nem törődtünk vele tovább. Estére kelve aztán, mikor tanyát ütöttünk, az éhség ismét visszakergette hozzánk a szökevényt; ekkor azonban nem sokat teketóriáztunk vele: büntetésből megöltük, s aznap este belőle laktak jól a társai.
101
Délután korán beborult az ég, és előre látható volt, hogy zivatar támad; a szél egyre erősebb lett, és három óra tájban már teljes erővel dühöngött az orkán. A hózivatar fölpaskolta a jégmező havát, mely valóságos oszlopokban kerekedett föl, s boszorkánytáncot járt a levegőben; ugyanakkor megeredt a hó is, és oly sűrűn hullott, hogy szinte fátyolt vont a szemhatáron körös-körül, és öt lépésnyire se láttunk tőle. Mindenfelé fehér volt minden, mintha óriási lepedővel terítették volna be, s csak itt-ott kéklettek ki a hófehér takaró alól a nagyobb jégtuskók. Közben egyre érdesebb, rögösebb lett a jégmező is, végül pedig olyan gidres-gödrös, hepehupás felületre jutottunk, amilyet eddig még sohase értünk elég hosszú utunkban. Eleinte azt hittem, hogy ez a rossz talaj nem tart soká, s azért tovább folytattuk az utat; de mikor láttam, hogy nem akar vége szakadni, szóltam Johansennek, hogy mára elég volt, s csakhamar tanyát ütöttünk. Szerencsénkre éppen egy völgymélyedésben voltunk, meglehetősen védett helyen a jégbuckák mögött, s nem kellett jobb helyet keresgélnünk, ami ebben az ítéletidőben, mikor tíz lépésnyire se láttunk, nagyon hosszas és fáradságos munka lett volna.
A most következő héten sok bajunk volt, s az út viszontagságai nagyon is megviseltek bennünket. Az időjárás állandóan zivataros maradt, úgyhogy a hóviharok miatt csak lassan haladhattunk; először is nemigen láttuk az utat a sűrű hóhullásban, s a jég is egyre rögösebb, egyenetlenebb lett, amint a szárazföld felé közeledtünk. Fokozta a nehézségeket az is, hogy a hóréteg a part felé mind vastagabb és lazább volt, úgyhogy a szánkók mélyen belesüppedtek, és nehezebb volt őket húzni; mivel pedig kutyáink száma is állandóan apadt, ennek megfelelően fogyott tehervonó erőnk is. Igen sokszor magunk húztuk a szánokat egészen a végkimerülésig, mert még meglévő kutyáink végleg ellustultak, és folytonos ostorozásra is csak lassan, kényszeredetten húzták terhüket. Szóval kínos, kellemetlen utazás volt, amelyet még május 17-én se szakítottunk meg, pedig ezen a napon kellett volna megülnünk alkotmányunk évfordulóját.
102
Amikor megváltunk a "Fram"-tól, hogy az Északi-sarknak vegyük utunkat, szentül meg voltam győződve, hogy ezen a május 17-én már túl leszünk minden bajon, és valahol a szárazföldön – talán már emberek társaságában – fogjuk megünnepelni... Mennyi szép reményünk ment füstbe azóta, ezzel a legutolsóval együtt! Az Északi-sarkot nem értük el, a rettenetes utazás a jégmezőkön agyonfárasztott bennünket, és még mindig nem látjuk a szárazföldet! Az édes hazában mindenki örül és vigad ezen a napon: a "Fram" legénysége is bizonyára ünnepi lakomára gyűl össze a hajószalonban – mi pedig itt kínlódunk ezen az átkozott úszó jégmezőn, s még azt se igen pontosan tudjuk, hogy hol vagyunk, hogy mekkora távolság választ el még bennünket attól a szárazföldtől, amelyet nem ismerünk – amelyről még azt se tudjuk, hogy nem lesz-e rosszabb, mostohább, mint ez a jégmező, s hogy megtaláljuk-e rajta az önfenntartásunkra szükséges élelmiszereket? ...
De azért mégis szerzett némi meglepetést ez a május 17-e. Amikor ugyanis fölkészültünk, hogy átkeljünk azon a széles csatornán, mely a megelőző napon utunkat vágta, sajátságos, furcsa hörgést hallottam, mely nagyon hasonlított a víz színére fölbukó narválok szuszogásához. Mikor Johansent megkérdeztem, hogy hallja-e ő is, Johansen mindjárt mondta, hogy neki egész éjjel úgy rémlett, mintha többször is hallotta volna ezt a szuszogást, de ügyet se vetett rá, mert azt hitte, hogy csak valami nagyon távol eső jégtorlódásnak a zöreje. Erre még erősebben kezdtem figyelni, óvatosan elbújtam egy jégbucka mögé, s állandóan a csatornának azt a részét lestem, ahonnan az imént a furcsa szuszogást hallottam. És nem is kellett sokáig várakoznom: – pár perc múlva halk loccsanással szétvált a csatorna tükre, s fölbukkant belőle egy narvál feje, majd mindjárt utána a másiké!
Rögtön szóltam Johansennek, hogy vigyázzon, mert narválok úszkálnak a csatornában, s ezzel már szaladtam is a szánkóhoz, hogy elővegyem a puskámat; megkerestem egyúttal a szigonyt is, és siettem vissza a két fegyverrel a narválok üldözésére. Eközben azonban a két állat, mintha csak megérezte volna a puskaporszagot, eltűnt a csatornából, s én jó darabig
103
hiába vártam, hogy fölbukkanjanak. Nem sokkal aztán azonban ismét hallottam fújtató szuszogásukat – de valamivel távolabbról, a keletnek fekvő, keskenyebb csatornák egyikéből. Óvatosan lopóztam tehát a hely felé; de egyszer se voltam oly kedvező helyzetben, hogy a puskámat használhattam volna, noha néhányszor elég közel jutottam hozzájuk. Bizonyos volt ugyan, hogy ha egész nap lesünk az állatokra és folyton szemmel tartjuk a csatornákat, az egyik állat, vagy esetleg mind a kettő is puskavégre kerül – ezt a nagy időpazarlást azonban nem kockáztathattuk meg; mert ha elejtjük is a narválok egyikét, a húsából nem sokat vihetünk magunkkal – hiszen szánkóink már úgyis annyira meg voltak terhelve, hogy a kutyák még így is csak nehezen húzták; azért pedig, hogy egyszer jóllakjunk friss narválhússal, igazán nem volt érdemes az időt vesztegetni.
Ezután pár napig elég tűrhető volt az utunk, noha azért korántsem haladtunk oly gyorsan, mint szerettem volna. De annál rosszabb napunk volt május 23-án, aminek visszhangját naplómban is megtalálom; mert május 24-éről ezeket a följegyzéseket olvasom: "A hőmérséklet eléggé tűrhető: 7,4 Celsius-fok a fagypont alatt. Amióta úton vagyok Johansennel, ez a május 23-a volt valamennyi közt a legrosszabb napom. Előtte való napon megállított bennünket egy széles csatorna, s csaknem az egész napot elvesztegettük azzal, hogy átjárót kerestünk rajta. Éjfél után egy órakor, miután már megreggeliztünk, Johansen hozzálátott a sátor kifoldozásához, én pedig elindultam az átjáró keresésére. Több, mint három óra hosszáig lótottam-futottam föl s alá a csatorna partján, de sehol se találtam még csak némi szűkülést is a csatornán, nemhogy átkelésre alkalmas helyet. Hosszas tanácskozás után elhatároztuk Johansennel, hogy addig megyünk a csatorna mentén kelet felé, míg valahol átjárót nem találtunk; kényszerűségből határoztuk el ezt – mert egyebet ugyan mit is tehettünk volna?
Csakhogy ez a kényszerű vargabetű sokkal nagyobb lett és sokkal tovább tartott, mint hittük. Igaz, hogy a csatorna lassanként szűkülni kezdett, de mikor odaértünk, ahol azt hit-
104
tük, hogy már vége van – csak egymásra torlódott jégtörmeléket találtunk, mely szédítő sebesen zajlott, kavargott az örvénylő vízben, amint a mi lefelé úszó jégmezőnk szegélye sodorta. Törte és ragadta az egymáshoz súrlódó jégdarabokat. Mégis nekivágtunk az istenkísértő átkelésnek, s egy-egy pillanatban azt hittem, hogy talán mégis csak átvergődünk – de mire kiabáltam Johansennek, hogy siessen a szánokkal, már késő volt; mikor ugyanis odaért, ahol az imént még összeforrtnak látszott a jégtömeg, megint szétvált a csatorna és nyílt víz hullámzott előttünk. Mindamellett néhány merész ugrással átjutottunk egyik jéglapról a másikra, s eközben folyton kelet felé haladtunk, hogy minél előbb átvergődhessünk a torlódáson. Soha nehezebb és fárasztóbb dolgunk nem volt, mint ezen a napon. A jég valósággal zajlott lábunk alatt, egyre torlódott körülöttünk, s néha egyenesen lehetetlen volt egy lépéssel is előbbre haladni. Gyakran azt hittük, hogy már odaát vagyunk a csatorna túlsó partján, de jóformán még fel se lélegzettünk, mikor már ismét megnyílt lábaink előtt a jég, s kis híja, hogy mind a ketten a vízbe nem zuhantunk. Úgy látszott, hogy sohase lesz már vége ennek az emberfölötti küzdelemnek, s voltak pillanatok, mikor mind a ketten a szó szoros értelmében kétségbeestünk. Bármerre fordultunk is, mindenfelé csak zajló jeget és tátongó csatornákat láttunk; és távolabb is, a felhős égbolton, minden irányban csak a víznek sötétszínű, hullámzó tükröződése látszott, mintha a jég körös-körül mindenütt összetöredezett volna... Hogyan jutunk keresztül ezen a zajló jégtömegen?
Ámbár nagyon éhesek voltunk, s a szakadatlan erőfeszítés is nagyon elcsigázott bennünket, mégis az volt a szándékunk, hogy nem tartunk addig déli pihenőt, míg csak teljesen biztos partra nem vergődünk. Ahogy azonban az órák múltak, abban a mértékben fogyott ez a reményünk is, s végül, déli egy órakor, kilencórai rettenetes munka után, elhatároztuk, hogy megebédelünk. És ekkor megint tapasztaltam egy sajátságos dolgot, amit már annyiszor megfigyeltem a legkétségbeejtőbb helyzetekben is; hogy ti. akármily rosszul álljanak is a dolgok: mihelyt egyszer bevettük magunkat az alvózsákba és előttünk
105
van az ebéd – elszáll minden gondunk, s olyan elégedett boldogság lesz úrrá rajtunk, mint a jászolhoz kötött állaton, amely eszik, eszik és mindaddig eszik, míg csak nyitva tudja tartani a szemét s a megpukkadásig jól nem lakott.
Ám ebből a kényelmes, boldog könnyelműségből csakhamar felrázott bennünket a szomorú kényszerűség. Délután négy órakor már ismét munkához fogtunk, és harmadfél órai kegyetlen erőfeszítés után végre csakugyan sikerült átvergődnünk az utolsó csatornán is, és most már simán, egyenletesen terült el előttünk a jégmező. Hanem alaposan ki voltunk merülve mind a ketten; összesen tizenkét óráig voltunk talpon, s ez alatt az idő alatt úgyszólván egy percig sem pihentünk, sőt állandóan toltuk, vonszoltuk vagy emelgettük a szánkókat, s közben akárhányszor derékig zuhantunk bele a vízbe. Én magam még külön is teljes három óra hosszáig kerestem átjárót a csatornán, úgyhogy összesen tizenöt óráig dolgoztam. Sőt ezen a felfedezőutamon csaknem életveszedelemben is voltam. Bízva hócipőimben, gyorsan szaladtam a jégen, amelyen a repedésnek még csak nyoma sem volt, amikor egyszerre csak megrokkant alattam a hó, s egyenesen a vízbe zuhantam. Szerencsére volt még annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó pillanatban hanyattvágtam magamat, s amint szétcsaptam két kezemmel a jéghideg hólében, az elmerülés pillanatában még meg tudtam ragadni egy nagy jégtuskót, amelyben a kétségbeesés erejével kapaszkodtam meg. Még a balesetben is szerencsém volt, hogy ez a tuskó hozzá volt fagyva a jégmezőhöz; így aztán kimásztam a vízből, de ha a szerencse nem segít, bizonyára jókora darabot kellett volna úsznom, ebben a jégiszapban – ami semmi esetre sem lett volna nagy élvezet.
Déli pihenésünk alatt megmértem a delelő nap magasságát is, és kiszámítottam, hogy az északi szélesség 82° 52' alá jutottunk. Meglepő, hogy még mindig semmi nyoma sincs a szárazföldnek, holott számításaim szerint már vagy másfél fokkal e szélességi fok előtt okvetlenül el kellett volna érnünk a partvidéket. Tévedésemnek csakis az lehet az oka, hogy a jégmezőt kelet felé sodorja az áramlat, s néhány fokkal távolabb vitt bennünket a szárazföldtől; hogy mennyivel, azt nem
106
tudhatom, mert nincsenek itt azok a műszereim, melyeknek segítségével a hosszúsági fokot is kiszámíthatnám.
Tegnap este megöltük a szegény "Kvik"-et is. Ki se mondhatom, mennyire sajnáltam a derék állatot, de már teljesen lesoványodott, s úgy szólván maga sem igen tudott járni, nemhogy a szánkót tudta volna húzni. Nagyon fájt, hogy meg kell tőle válnom: de mit tehettem volna vele? Hiszen ha kaptunk volna is friss húst, még akkor is hetekig eltartott volna, hogy ismét kihizlaljuk a szegény állatot, bár még így is kétséges lett volna, hogy egyáltalában használhatjuk-e valamire. Előbb-utóbb tehát úgy is meg kellett volna ölnünk, s talán még jobb, hogy előbb szabadult meg szegény a szenvedésektől. Hanem az bizonyos, hogy hatalmas állat volt ez a szegény "Kvik"; most láttuk ezt csak igazán, mikor megnyúztuk és földaraboltuk; húsából három egész napig jóltartottuk a többi nyolc kutyát..."
Május 29-én húztam fel először a "komager"-t, vagyis a lapp-cipőmet, amelynek megvan az az előnye, hogy sohasem nedvesedik át és nagyon kényelmes benne a járás. Ugyancsak ezen a napon láttuk az első madarat is, egy óriási jég-viharmadarat. Nem sokkal aztán furcsa hangokat hallottam délnyugati irányból, mintha valaki kürtbe fújt volna. Nemcsak én hallottam ezt a hangot, hanem Johansen is, de egyikünk sem tudta megállapítani, hogy honnan eredhet; annyi azonban bizonyos volt, hogy csakis állati hang lehetett, s véleményem szerint tengeri kutyák [rozmárok] bőghettek a távolban. Mindjárt aztán egy óriási jég-viharmadár suhant el ismét a fejünk fölött, mégpedig oly közel, hogy rögtön a puskámhoz kaptam; de mielőtt beledughattam volna a töltényt, a madár messzebb volt, semhogy lelőhettem volna. Lassanként kezd elevenedni az élet a vidéken, amiben nagyon sok a vigasztaló, mert tudjuk, hogy lakott tájak felé közeledünk. Később láttunk a jégen egy örvös fókát is, melyet nagyon szerettünk volna elejteni; azonban alig hogy megpillantottuk, az óvatos állat gyorsan besiklott a tengerbe s eltűnt szemünk elől.
Így múlt el az egész május, s kénytelenek voltunk a folyton ködös időben és mély hóban állandóan a jégtörmelékkel
107
küszködni, mely minduntalan megakasztotta az utazásunkat. Legnagyobb bajnak azonban most is a csatornákkal volt, amelyek annál gyakoribbá váltak, minél tovább haladtunk. Néha egészen olyan volt körülöttünk a jégmező, mint a zajló tenger, amely már nem is egybefüggő tömeg, hanem apróbb-nagyobb jégtuskók hullámzó forgataga. Tessék ezen keresztülvergődni – kutyákkal és szánokkal – naphosszat 12–15 órai munkával! Néha azt hittük, hogy sohasem juthatunk el a szárazföldig, s kutyástul, szánostul elnyel bennünket a zajló jégtenger.
Június első napjaiban sem változott meg ez a helyzet. Naplómban a következőket írtam június 1-ről: "Úgy látszik, ez a hónap se fogja meghozni a szárazföldet, amely után már annyira vágyódunk. A napok lassan telnek, mert kifáraszt bennünket az óriási erőfeszítés, amelyben nincsen semmi változatosság; a kétségbeejtően egyhangú munka, mely semmi szórakozással vagy könnyebbséggel nem kínálkozik, mindennél jobban elernyeszti a lelket és letöri az ember energiáját. Ezért vagyunk mind a ketten kedvetlenek, s ez a kedvetlenség néha egészen a csüggedésig fokozódik..."
Sajátságos, hogy néha mily fontos szerepe van a véletlennek sorsunk folyásában. Tegnap reggel még mind a ketten azt hittük, hogy a mai nap se lesz különb, mint a többi; a nagy hóesés miatt alig láttunk tíz lépésnyire, s mivel a szél is szemközt fújt, el voltunk készülve rá, hogy ma is éppen oly kínos és fárasztó napunk lesz, mint tegnap vagy azelőtt volt. Akkor se javult a helyzet, mikor nem sokkal elindulásunk után elállta utunkat egy széles csatorna, melyen meg se mertük kísérteni az átkelést, mivel közben oly koromsötét lett, hogy még feltartott kezünket se láthattuk... Szép lassan, csüggedten ballagtunk dél felé a csatorna mentén, s nem is sejtettük, hogy a kedvező fordulat közvetlen előttünk áll. Jó másfélórai vargabetű után ugyanis sikerült átjárót találnunk a csatornán – s alig hogy túl voltunk rajta: gyönyörű szép, sima és egyenletes jégmező terült el előttünk.
Innentől kezdve igazi öröm és mulatság volt az utunk. Nagy darab utat tettünk meg, s csak este hét óra tájban akadtunk ismét keresztül-kasul húzódó csatornákra, amelyek megint
108
megállítottak bennünket. Másfél óráig kerestem átjárót kelet felé, de mindenütt csak nyílt vizeket találtam; elhatároztuk tehát, hogy itt ütjük fel éjjeli tanyánkat, remélvén, hogy másnap reggelre megjavul a helyzet ... Kilenc óra volt este, mire felállítottuk a sátort, s alig hogy készen voltunk vele, a szél teljesen elcsendesült, s az idő is kiderült. A szemhatár elég tiszta volt nyugat és délnyugat felé; de bármerre néztünk is előre, mindenütt csak víz nyílt tükrözését láttuk az égbolton, mintha körös-körül szabad tenger venne körül bennünket. Mind a ketten vágyakozva néztünk a távoli vizek felé, azzal a titkos óhajtással, hogy bárcsak ott lehetnénk már! Mert a nyílt tenger mögött van a szárazföld, s nekünk el kell érnünk, hacsak el nem akarunk pusztulni a sivatag jégmezőben.
Sajátságos, hogy mind a ketten a szárazföldön látjuk menekülésünk egyetlen útját, holott Payer éppen ettől a szárazföldtől félt legjobban, és szentül meg volt győződve, hogy egész expedíciójával éhenhal, ha nem sikerül a "Tegethoff" hajót elérnie. Persze, ő nem bolyongott harmadfél hónapig a 86. és 83. szélességi fok között az úszó jégmezőn, mint mi, mert akkor bizonyára megváltozott volna a véleménye; hiszen mi ezalatt az egész idő alatt úgyszólván egyetlenegy élőlényt sem láttunk: – hogyne vágyódtunk volna hát a szárazföld után, ahol, ha mással nem, néhány jegesmedvével minden bizonnyal találkozhattunk?
Szinte üldözött bennünket az időjárás szeszélye. Egész éjjel, valahányszor felébredtem, világos nappal volt sátoromban, melynek selyemponyváján betűztek a nap sugarai; oly melegen sütött a nap, hogy már a hazai nyárról álmodoztam, mintha ezer kilométernyire volnék ezektől az átkozott csatornáktól, és a mindennap megújuló örökös kínlódástól. Mihelyt azonban reggel fél tízkor felkeltem, hogy főzzek, mintha csak parancsszóra történt volna: menten elborult a nap arca, és ismét sűrű pelyhekben hullott a hó. És ez csaknem mindennap megismétlődött. Vajon nem az lesz-e a vége ennek, hogy lassanként teljesen összetöredezik körülöttünk a jég, s akkor nem tudunk eljutni már a szárazföldre? Ez volna a legnagyobb szerencsétlenség, ami csak bennünket érhet; mert még ha
109
élelmikészletünk elég lenne is arra, hogy a nyarat a jégmezőn töltve bevárjuk azt az időt, míg valamelyik jéghegy kisodor bennünket a partra, – ez csak oly későn történhetne meg, hogy a telet okvetlenül a Spitzbergákon kellene töltenünk; ez pedig még akkor is végzetes katasztrófa lenne, ha elegendő vadat találnánk ott, mert a hideg ellen aligha tudnánk védekezni.
Mivel a csatornán, amely június 1-jén megállított utunkban, sehogy se tudtunk átkelni a szánokkal, elhatároztuk, hogy felszereljük kajakjainkat; de mivel a csónakok erősen megrongálódtak az útban, amint a jégrögökhöz verődtek, a kijavításuk hosszabb időbe került. És mivel pár nap óta állandóan aggasztott az a veszedelem, hogy esetleg mégis a Spitzbergákon kell majd töltenünk a telet, megállapodtam Johansennel abban, hogy ezentúl takarékoskodni fogunk az élelmiszerekkel. Eddig ugyanis mindennap annyit ettünk, amennyi jólesett, de most elhatároztam, hogy mindennap lemérjük a reggelihez és ebédhez való mennyiséget, amelynél többet semmi esetre se fogunk fogyasztani. Június 4-én mértük meg először a napi eleséget, s reggelire mindegyikünk 50 gramm vajat és 200 gramm kenyeret kapott. Ugyancsak június 4-én meghatároztam tanyahelyünk fekvését is, és számításaim szerint az északi szélesség 82° 18' alatt voltunk.
Még javában bajlódtunk kajakjaink kijavításával, amikor a szél egész váratlanul segítségünkre jött, s egymásnak hajtván a szétvált jégmezőket, a szó szoros értelmében eltüntette köztük a csatornát. Június 9-én tehát újra útnak indultunk szánjainkon, aminek nem kis mértékben örültünk, mert kajakon bizony nagyon nehéz lett volna tovább szállítani a kutyákat és szánokat. A jégmező elég sík volt ugyan, de a frissen hullott hóban mégis csak nagy fáradsággal juthattunk előre. Aztán meg nemsokára ismét megjelentek a csatornák is, melyek folyton új és új akadályokat gördítettek elénk. Ilyenkor mindig nekem kellett átjárót keresnem, s míg föl s alá szaladgáltam a csatorna mentén, Johansen a kutyákra vigyázott, és várta, míg jelt adok neki. Ez a várakozás nem volt mindig nagyon kellemes: igaz, hogy Johansen pihent ezalatt, de gyakran alaposan meg is ázott, a szél kegyetlenül átjárta egész testét, és temérdek
110
baja volt a kutyákkal is. Néha pedig, mikor nagyon sokáig nem tértem vissza, szomorú gondolatai és aggodalmai is támadtak; attól kezdett tartani, hogy talán beszakadt alattam a jég s örökre elmerültem valamelyik csatornában... Ahogy nekem mesélte, nagyon furcsa gondolatai támadtak néha, mikor a kajakon ülve belebámult a vízbe, s a temetői csendet körös-körül semmi nesz se zavarta meg. Ilyenkor valami szorongó balsejtelem szállta meg szívét, s nem is csillapult az mindaddig, míg csak fel nem mászott valamelyik magasabb jégtuskóra, hogy utánam nézzen; ha aztán a messze-messze távolban megpillantott egy sötét pontot, mely jobbra-balra mozgott a jégmezőn, akkor megnyugodva tért vissza ismét a kutyákhoz és megkönnyebbült szívvel várakozott.
Akárhogyan forgattuk is, bizony mindenképpen gyötrelmes volt az életünk, egyhangúsága mellett is. Napról-napra, hétről-hétre mindig egyformán kínlódtunk a jégen, amely néha jobb, néha rosszabb volt ugyan, de mindig halálosan kifárasztott bennünket. Folyton abban a reményben éltünk, hogy egyszer csak mégis vége szakad majd ennek a kínlódásnak – de ez a reményünk mindennap füstbe ment, s napról-napra ugyanaz a szomorú, kietlen, sivár kép tárult szemünk elé: jégbuckák, jégbuckák és ismét csak jégbuckák! Akármerre néztünk, sehol nem mutatkozott szárazföld, noha számításom szerint ekkor már a Fligely-fok szélessége alatt jártunk; s ami még ennél is rosszabb volt: a nyílt tengernek se láttuk nyomát sehol, pedig a szárazföld csak emögött lehetett. Sohase tudtuk, hogy hol vagyunk, s még kevésbé tudtuk, hogy miképpen fog végződni ez az egész utazás. Bizonyos aggodalmak, amelyek eddig nem bántottak, most emésztő keserűséggel szállták meg szívünket; élelmiszereink ugyanis napról-napra fogytak, és kutyáink száma is egyre jobban apadt. Mint valami lappangó rém, amely azonban egyre határozottabb alakot öltött, merült fel lelki szemeink előtt a kérdés: eljutunk-e a szárazföldre, mielőtt az ennivalónk elfogy – vagy egyáltalában eljutunk-e azután?... Oly kérdések, amelyekre se nem tudtunk, se nem mertünk magunknak felelni.
111
Elmúlt június 14-e is, tehát már teljes három hónap óta elhagytuk a "Fram"-ot, és még mindig a véghetetlen jégsivatagban bolyongtunk. Halálra fáradt és különben is csekély számra leapadt kutyáink már a szánokat sem bírták húzni; ha magunkat nem fogtuk be a hámba, minden második lépésnél megállottak. Június 18-án még az is növelte aggodalmainkat, hogy a tenger áramlása észak felé vitte a jégmezőt, amelyen úsztunk; tehát ami utat az utolsó napokban nagy kínnal megtettünk kelet és dél felé, azt most megint elvesztettük. Ez volt talán a legkínosabb érzés, s ez csüggesztett el bennünket legjobban; valósággal játéklabdái voltunk a szélnek és a tenger áramlásának, mely kénye-kedve szerint hányt-vetett bennünket, s ez ellen a hatalom ellen nem volt erőnk küzdeni. Fokozta csüggedésünket az is, hogy élelmiszereink egyre fogytak, kutyáink közül pedig már csak három volt életben, és mi még mindig nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. Aztán a megrokkant hóban, mely néha félméternyire is beszakadt alattunk, roppant nehéz és fárasztó volt a haladás. A kutyák egyre jobban kimerültek; "Lilleräven", az én fogatom utolsó élő kutyája, már menni is alig tud, nemhogy a szánkót húzná; úgy tántorog, mintha részeg lenne, s ha elbukik, alig bír ismét talpra állni. Ma fogjuk megölni szegényt, s bár egyébként nagyon sajnálom, azért némiképpen mégis vigasztal, hogy vége lesz szenvedésének, s nem látom többé a kínlódását. "Storräven" szintén nagyon fáradt és nem bírja már húzni a szánkót; az egyetlen kutya, amelyik még húzni tud, "Kaifás", de ez is csak addig bírja a szánkót, amíg mi hátulról toljuk. Ha ily körülmények között tovább akarnánk menni, csak céltalanul fárasztanók magunkat és a kutyákat; megálltunk tehát pihenni – s ez volt az első nap, amikor nem ebédeltünk, mert mind a ketten úgy okoskodtunk, hogy nem érdemeljük meg az ebédet, hiszen úgyszólván semmit se haladtunk ez nap.
Felhasználtam a pihenés idejét arra, hogy lehetőséghez mérten kiszámítsam, hová is sodorhatott bennünket a tenger áramlása. Hosszas fejtörés, számítás és megfigyelés után szinte egész bizonyosan megállapíthattam, hogy a Fligely-fokot már rég túl-
112
haladtuk, s azt hiszem, hogy az első föld, amit megpillantunk – ha ugyan egyáltalában viszont fogjuk látni a szárazföldet – a Spitzbergák földje lesz. Ebben az esetben nem is érintjük a Ferenc József-földet, amelyről pedig éjjel-nappal oly szép ábrándokat szőttem! Ha másképpen nem lehet – hát így is jó! Ha már ennyire nyugatra sodort a tenger áramlása, hát menjünk a Spitzbergák felé; a fontos csak az, hogy elegendő eleséget találjunk ott.
Június 16-án valósággal kétségbeejtett bennünket az út, annyira göröngyös és egyenetlen volt; most már csak az vigasztalt, hogy ennél rosszabb már igazán nem lehet. Állandóan azt fontolgatom, hogy nem lenne-e célszerűbb leölni a kutyákat és húsukat eltenni eleségnek: – hiszen náluk nélkül is éppen úgy haladhatunk, mert szegények már úgysem tudják húzni a szánt. Ily módon legalább 2–3 hétre való eleséghez juthatnánk, s nem kellene többet velük is törődnünk. Mégis sajnáltam a derék állatokat, s elhatároztam, hogy ameddig csak lehet, nem bántom őket; tegnap azonban mégis kénytelenek voltunk megölni kettőt. "Lilleräven" ugyanis alig bírt a lábán állni, mikor elindultunk; de már néhány lépés után végképp összeroskadt, úgyhogy fel se tudott többé kelni. Egy darabig őt is vonszoltam a szánkóval együtt; de mikor felértünk néhány jégdomb tetejére, mely megvédett bennünket az északi széltől, Johansen levágta a félholt kutyát, mialatt én előrementem utat keresni. Ezalatt második kutyám, a "Storräven" szintén rosszul lett, illetőleg annyira elgyengült, hogy nem bírta a szánkót meg se mozdítani. Minduntalan elbukott, majd belegabalyodott a hámjába, és a szánkó alá került. Johansen először szabadon eresztette, hogy úgy jöjjön utánunk, de ötven lépésnyire megint leroskadt a kutya és nem tudott talpra állni. Ekkor Johansen feltette szegényt a szánkóra, s így vonszolta tovább; legközelebbi táborhelyünkön azonban őt is megöltük, mert csak terhünkre lett volna.
Nekem most már csak egyetlenegy kutyám van, a "Kaifás", mely a szánkót húzni segíti, Johansennek pedig kettő: "Haren" és "Suggen". A két levágott kutya tíz napig elég lesz ennek a háromnak – kérdés azonban, hogy kibírja-e
113
ez a három kutya az utat még tíz napig? Előre látom, hogy ezentúl már magunkat kell majd befognunk a hámba, pedig ez rettentő fáradság. Tegnap már meg is próbáltuk, igaz, hogy kissé göröngyös jégmezőn, de majd megszakadtunk a nagy erőlködésben, mert a legkisebb rög is úgy megállította a szánkót, hogy csak átemeléssel tudtuk tovább húzni. Annyira kifáradtunk, hogy délben igazi farkasétvággyal estünk neki az ebédnek, melyhez szegény "Storräven" véréből csináltunk külön fogást vajban kirántva, amely elég jól ízlett, noha csak kutyavér volt...
Június 20-án valósággal megélénkült fölöttünk az ég; az apró madarak, különösen mióta nyugati szél fúj, egész csoportokban jelentkeznek, és csattogásuk, csicsergésük betölti a levegőt, mintha csak valami déli vidéken járnánk. Mindkettőnket nagyon meglepett a madaraknak ez a tömeges megjelenése – de mit használt a szárazföld közelsége, ha nem juthatunk oda?... Mégis, éppen a madarak láttára, feléledt az a reménységünk, hogy nem halunk éhen, ha valahogy partra vergődhetünk. Mielőtt ugyanis belebujtunk alvózsákjainkba, megnéztük lőszerkészletünket, s azt találtuk, hogy 148 sörétes, 181 nagyobb sörétes és 14 golyós töltényünk van; ennyi lőszerrel hosszú időre biztosíthatjuk magunknak a megélhetést, ha a szárazföldön is olyan sok lesz a madár, mint itt.
Csak már legalább megpillantanók ezt a szárazföldet! Mert az út gyalázatosan rossz, és az idő is állandóan borult, a helyett, hogy langyos és derült lenne és hirtelen elolvasztaná a havat. Tegnap még reggeli előtt nagyobb kirándulást tettem dél felé, hogy megvizsgáljam az utat; egy darabon ugyan sima és egyenletes volt a jégmező területe, de csakhamar jelentkeztek a csatornák, mégpedig sokkal számosabban, mint azelőtt. Úgy láttam, hogy ezeken a csatornákon aligha juthatunk át a szánokkal, ezért elhatároztam, hogy kajakjainkat készenlétbe helyezzük, s hacsak lehet, csónakokon kelünk át a csatornán. A hó úgyis fenékig át volt ázva, úgyhogy a jégdombok között minduntalan térdig, sőt derékig süllyedtünk a hóiszapba, mely olyan volt, mint a kása, és szinte húzott bennünket lefelé.
114
Kirándulásomról visszatérve megreggeliztünk, s aztán nyomban útnak indultunk. Az utazás még az eddigi napoknál is sokkal fárasztóbb és kínosabb volt; azt hiszem, hogy egész napon se jutottunk messzebbre öt kilométernél, s estére kelve mégis oly fáradtak voltunk, hogy szinte már vacsorázni se volt kedvünk. Fáradtan bújtunk bele alvózsákjainkba, hogy aludjunk, ameddig csak bírunk, s evés nélkül üssük agyon az időt. Most már minden vágyunk csak az, hogy bár kibírnók addig ezt a kínos életet, míg a hó elolvad, s út nyílik előttünk a szabadulásra! Délutáni egy órakor keltünk fel és megreggeliztünk, noha most már sohase eszünk annyit, amennyi jólesik, mert takarékoskodnunk kell az eleséggel.
Egyelőre örülünk annak, hogy vége szakad az örökös és fárasztó szánkó-vonszolásnak, s abban reménykedünk, hogy ez az új taktika jobban hasznunkra fog válni. Nem kerüljük többé a csatornákat, hanem egyenesen arra vesszük utunkat, amerre több a csatorna, hogy kajakjainkkal minél közelebb juthassunk a nyílt tengerhez, addig is, míg teljesen elolvad körülöttünk a hó. Valamennyire mindenesetre javít helyzetünkön ez a változás, és minél messzebbre jutunk dél felé, annál inkább növekszenek kilátásaink arra, hogy a csatornákból végre kijuthatunk majd a szabad tengerre, s így nemsokára elérhetjük a szárazföldet is. Ott pedig majd puskáinknak is hasznát vehetjük.
Leszámítva ezt a távoli reménységet, egyelőre még elég komor a helyzetünk. Ebben a pillanatban semmi kilátásunk sincs arra, hogy előre juthassunk; járhatatlan, összetorlódott jég és félig megolvadt, süppedékes hómezők zárják el utunkat mindenfelől; élelmiszereink is gyorsan fogynak, és sehol se jelentkezik olyan vad, amelyet érdemes lenne puskavégre fogni. Sokszor féléjszakákon át ébren fekszem, s azzal gyötröm magamat, hogy miképpen lehetne olyan utat találni, amely kivezet ebből a mostani, kétségbeejtő helyzetből? De hiába emésztem magam – sehol sem látok mentő gondolatot.
Június 22-én, miután kivételesen jól megreggeliztünk, mind a kettőnknek olyan jó kedvünk kerekedett, aminő már rég nem volt. Kényelmesen végignyújtózva sátramban, fényes
115
álmokkal foglalkozom, mintha máról-holnapra sorsunknak gyökeres változását remélném. Igazán furcsa teremtés az ember: – néha a legjelentéktelenebb véletlen is elegendő arra, hogy egészen más színben lássuk az életet. Tegnap és tegnapelőtt, sőt már hetek óta mind a ketten oly levertek és csüggedtek voltunk, hogy már-már elnyelt bennünket a kétségbeesés. A jégmező járhatatlan volt, az idő borult, a szél csípősen maró – vadat pedig nem láttunk semerre sem... És éppen ebben a reménytelen hangulatban fordult felénk a szerencse egy pillanatra. Kajakunk közelében egész váratlanul egy fóka ütötte fel a fejét, és elkezdett úszkálni körülöttünk. Johansennek éppen annyi ideje volt csak, hogy golyót röpíthetett az állat fejébe, mielőtt ez ismét lebukott volna a víz alá; én ugyanebben a pillanatban beléhajítottam szigonyomat, s aztán egyesült erővel kihúztuk az állatot a vízből. Több, mint egy hónapra való eleséget és tüzelőanyagot szereztünk ezzel a zsákmánnyal, úgyhogy most már nem kell sietnünk; kényelmesen rendbehozhattuk kajakjainkat és szánkóinkat, nyugodtan megvárhattuk, míg a jég teljesen elolvad, s ez idő alatt még fókákra is vadászhatunk. Tegnap úgyszólván egész nap koplaltunk, mert sajnáltuk magunktól az eleséget, és takarékoskodni akartunk vele. Ma reggel viszont úgy jóllaktunk, hogy szinte mozdulni is alig tudunk. Ismét vidám és biztos a jövő – ugyan ki aggódnék a holnapért, mikor a ma oly boldog és rózsás?...
Pedig ez a nap, amely ezzel a kedvező fordulattal lepett meg bennünket, éppen nem indult biztatóan. A jégmező nagyon rögös volt, a hó folyton beszakadt alattunk, a csatornák pedig egymást érték. El is határoztuk, hogy nem kínlódunk tovább a szánkókkal, hanem beülünk kajakjainkba és evezők segítségével iparkodunk előbbre jutni. Összekötözzük tehát kajakjainkat, reáraktuk szánjainkat és még életben lévő három kutyánkat, s miután mindent alaposan lekötöztünk, hogy el ne veszíthessük, már éppen be akartunk szállni magunk is...
Ekkor azonban, közvetlen közelünkben hatalmas fóka ütötte fel fejét a vízből; egyelőre célszerűbbnek tartottam, hogy várjak a lövéssel, nehogy idő előtt elriasszam a zsákmányt; lesbe álltam tehát az egyik jégbucka mögé, és türelmetlenül
116
vártam, hogy mikor bukkan fel a fóka másodszor is – de hiába vártam. Úgy látszik, hogy ezek az állatok mind meg vannak babonázva, és vagy megérzik a fenyegető veszedelmet, vagy pedig csak azért mutatkoznak, hogy feltartóztassanak bennünket. Már az imént is láttunk kettőt; az egyikre rá is lőttem, de nem találtam el. És most ez a harmadik is rászedett: éppen akkor nem jelentkezett többé, mikor készen vártam, hogy lelőhessem.
Miután a fóka eltűnt és teljesen rendbehoztunk mindent, magunk is beszálltunk a kajakokba és lassan elkezdtünk evezni; nem volt ugyan könnyű munka, mert mindig vigyáznunk kellett arra is, hogy semmi le ne essék a csónakokról – de azért csakhamar meggyőződtünk, hogy az utazásnak ez a módja sokkal kényelmesebb, mintha a szánokat kellene vonszolnunk a jégen. Végre eljutottunk a széles csatorna túlsó végére; én kiugrottam a jégre, hogy felhúzzam rá a kajakokat – amikor mellettünk hirtelen erősen kezdett mozogni és locsogni a víz ... Egy fóka pihent ott, s csakhamar a másik oldalról is nagy loccsanás hallatszott. Amott is felbukkant egy óriási úszó fej, amely prüszkölve mozgott ide s tova, de sokkal hamarabb eltűnt a jég szegélye alatt, mint puskáinkat felkaphattuk s az állatra rálőhettünk volna.
Nagyon bántott bennünket ez a csalódás, és szentül hittük, hogy a hatalmas fóka örökre eltűnt; de alig húztam fel félig az egyik kajakot a jégre, mikor az előbbi nagy fej ismét felbukott a tengerből. Mivel puskám a kajakon volt, nem kaphattam fel és nem lőhettem rá a fókára; odakiáltottam hát Johansennek:
– Kapd fel a puskádat és jöjj, de gyorsan!
Jóformán ki se mondtam még e szavakat; Johansen puskájának a lövése már eldördült éppen abban a pillanatban. amikor a fóka ismét el akart tűnni a jég szegélye alatt. A halálra sebzett állat magasra feldobta magát és féloldalt fordulva vergődött a vízen, mialatt a fejéből omló vér pirosra festette a habokat. Rögtön eleresztettem a szánkót s felkapván a szigonyt, hirtelen a fóka hátába hajítottam. Erre megint hevesebben kezdett vergődni: úgy látszott, még volt benne élet. Mivel attól
117
féltem, hogy a szigony vékony kötele elszakad, ha az állat sokáig és hevesebben mozog, kirántottam késemet, s mint az őrült, elkezdtem vele szurkálni a fókát, hogy csak úgy dűlt belőle a vér.
Eközben a szánkó, melyet már félig kihúztam a jégre, lassan kezdett visszafelé csúszni a vízbe: Johansen megpróbálta ugyan, hogy felhúzza, de egymagában nem bírt vele, s így a kajak egyik vége kezdett lassan lefelé merülni. Én magam mindkét kezemmel hasonfekve fogtam a drága zsákmányt, melyet a világ minden kincséért se eresztettem volna el, mert féltem, hogy bemerül a víz alá. Ezalatt azonban Johansen kajakja annyira féloldalt fordult, hogy a víz kezdett belefolyni és minden készletünk veszélyben forgott. Most már nem habozhattam tovább; hirtelen körülcsavartam a szigonyra kötött vékony zsineget egy jégbuckán, s otthagyván a fókát, Johansen segítségére siettem. Egyesült erővel aztán könnyen partra húztuk a kajakot. Most került sor a fóka kivonszolására, ami már sokkal nehezebb munka volt; jó félóráig kínlódtunk vele, míg végre sikerült teljesen kihúznunk a jégre.
Örömünkben néhányszor körültáncoltuk a kedves állatot; egyáltalában nem törődtünk azzal, hogy a kajak félig tele volt vízzel és csaknem minden holmink átnedvesedett. Hiszen hosszú időre volt eleségünk és tüzelő anyagunk, ami egy csapásra megszüntette minden gondunkat!
Kiakasztottuk tehát átnedvesedett holminkat, hogy megszáradjon a napon, s miután a hely alkalmasnak mutatkozott a sátor fölütésére, mindjárt ott is maradtunk és szétdaraboltuk zsákmányunkat. Nem hiszem, hogy amióta a világ üli, voltak emberek az úszó jégen, akik boldogabbak lettek volna nálunk, amint alvózsákjainkban ülve, farkasétvággyal ettük a fókahúst, szalonnát és levest, amennyi csak belénk fért. És evés közben ki nem fogytunk a nagyszerű lakoma dicséretéből; egyre azt hajtogattuk, hogy ennél pompásabb ebédet sohasem ettünk.
Aztán belebújtunk alvózsákjainkba, s boldogan aludtuk az igazak álmát, mert most már semmiféle aggodalmunk nem volt jövőnket illetőleg, és nyugodtan várhattuk a kedvező fordulatot. Véleményem szerint, s ebben Johansen is megegyezett
118
velem, nem tehettünk okosabbat, mint hogy itt maradunk, ahol vagyunk, élünk a fóka húsából, ameddig benne tart, és nem nyúlunk élelmiszereinkhez; szóval pihenünk és lustálkodunk mindaddig, míg vagy jobban összetöredezik a jég, vagy pedig erősebben összefagy; az első esetben kajakokkal megyünk tovább, a másodikban pedig szánokon folytatjuk utunkat.
Hozzáfogtunk tehát kajakjaink kisebb-nagyobb hibáinak a kijavításához, és vártuk az időváltozást. Eközben sikerült még egy fókát elejtenünk, úgyhogy most már a megélhetésünkre vonatkozó gondok és aggodalmak egyáltalában nem bántottak többé. Ám annál keservesebb volt a várakozás. Csak július 6-án, kétheti emésztő tétlenség után változott meg lassanként az idő s enyhült meg annyira, hogy most már a jégmező gyorsabb olvadását remélhettük; egész éjjel és másnap reggel is szakadatlanul esett az eső, úgy hogy mind a ketten egészen felvidultunk. Harmadnapra azonban ismét kiderült az idő és megint elfogott bennünket az aggodalom, hogy nem korán örültünk-e már a szabadulásnak. Valami sajátságos csüggedés, unott beletörődés vesz erőt rajtam; amily sokat törődtem azelőtt naplómmal, épp annyira undorodom most attól, hogy tollat fogjak a kezembe; pedig most sokkal több írnivalóm lenne, mint azelőtt volt!
Vasárnap ismét megeredt az eső s tömérdek havat elolvasztott, aminek nagyon megörültünk. A jó idő tiszteletére estére csokoládét főztünk, mely nyers fókaszalonnával a legkitűnőbb csemege. Ma este azonban keserves csalódást hozott, mert miután kedvünkre kiörültük magunkat a pompás vacsorán, nagy ügyesen meglöktem a csokoládés kannát, úgyhogy rögtön feldűlt s az utolsó csepp is kifolyt belőle. Elszontyolodva és némán ettük meg a fókaszalonnát, addig is, míg a második csokoládét feltettük a tűzre. Ekkor kívülről behallottuk a sátorba "Kaifás" heves ugatását. Kétségtelen volt, hogy valami állat csavarog odakint; rögtön letettem a szalonnát és kikandikáltam sátorunk nyílásán. De mennyire meg voltam lepetve, amikor egy jegesmedvét pillantottam meg, mely kényelmesen talpalt oda a kutyákhoz és már kedélyesen szaglászta szegény "Kaifás"-t.
Utolsó kutyám, Kaiphas
119
Rögtön felkaptam puskámat, mely megtöltve állt mellettem a hóba, s mialatt a megzavart medve tágra nyílt szemekkel bámészkodott rám, célbavettem és váll-lapockája alatt találtam el. Meg voltam győződve, hogy menten összeroskad, mert szíven lőttem – de úgy látszik, nem jól találta a golyó, mert a fenevad csak megtántorodott, s aztán sarkon fordult és gyors ügetéssel menekült. Mielőtt még új töltést dughattam volna puskámba, már el is tűnt a jégdombok között; én azonban nem akartam engedni, hogy meneküljön, s legott utána eredtem. Alig tettem néhány lépést, amikor valamivel odább két más fejet is megpillantottunk; Johansen ugyanis szintén utánam jött. Két fiatal medvebocs volt ott, s hátsó lábain állva nézte az anyját, amint ez bukdácsolva és véres nyomokat hagyva maga után a hóban, feléjük közeledett. Ekkor aztán mind a hárman futásnak eredtek s most vad üldözés következett a rögökön, jégtuskókon és csatornákon keresztül, amelyek azonban egy pillanatra se tartóztattak fel bennünket. Sajátságos a vadászat szenvedélyének izgalma; ahol máskor talán csak óriási erőfeszítéssel tudtunk volna előbbre jutni, sőt talán habozva meg is álltunk volna, hogy folytassuk-e az utunkat: – ott most minden gondolkodás nélkül, szinte vakon rohantunk előre, mintha a legegyenesebb úton jártunk volna.
Az anyamedve súlyosan megsebesült és kínosan vonszolta a bal első lábát; noha sokkal lassabban futott, mintha nem sebesült volna meg, mégis csak nehezen bírtam a nyomában maradni. A bocsok szorongva ugrándoztak anyjuk körül, de valamivel mindig előtte szaladtak, mintha unszolnák, hogy gyorsabban fusson. Egyszerre aztán mind a három megfordult és szembeállt velem, úgyhogy egész közel jutottunk egymáshoz. Ez volt az első alkalom, hogy a medve jó célpontot adott, s mindeddig nem is lőttem rá, mert mindössze csak három töltésem volt s nem mertem megkockáztatni olyan lövést, amely esetleg elhibázhatná, vagy csak könnyebben sebesítené meg az anyamedvét. Most azonban, amint farkasszemet nézett velem az öreg, rögtön célbavettem s alig, hogy eldördült a lövésem. nyomban össze is roskadt. A bocsok szorongva szaladtak vissza anyjukhoz, mikor látták, hogy összeroskad; nyüszítve szi-
120
matolgatták, nem tudva, mihez fogjanak kétségbeesésükben. Közben újra megtöltöttem puskámat s rálőttem az egyik bocsra. Tompa ordítással fordult föl és bukott le az anyja mellé. A harmadik most ijedten rohant oda testvéréhez, amely ordítva hempergett a hóban, s hol azt nézte, hol pedig az anyját, mely nagy vértócsában végsőt hörgött. Amint közelebb mentem hozzá, egész közömbösen fordította felém a fejét; mit érdekeltem most már én, mikor egész családja elpusztítva, haldokolva hevert a hóban? ... Nem tudta szegény, hogy hova menjen s akkor se moccant meg, mikor két lépésről szíven lőttem; egyetlen mukkanás nélkül, holtan roskadt le az anyja és testvére mellé.
Nem sokkal aztán odajött Johansen is, akit egy csatorna feltartóztatott útjában. Megnyúztuk az állatokat s aztán vissza-mentünk a sátorba a szánkókért és a kutyákért, hogy tanyánkra hozzuk a húst. Előbb azonban még egy csésze csokoládét ittunk, ami fölségesen ízlett ez után a kirándulás után. Egyelőre csak a legkisebb bocsot vittük haza, a másik kettőnek feldarabolt húsát pedig betakartuk a bőrökkel, hogy megvédjük a sirályok falánksága ellen. Másnap aztán elhoztuk a két másik medve húsát is, s azt hiszem, hogy most már elegendő eleségünk lesz, míg csak a szárazföldet el nem érjük. Leginkább azért örültünk ennek az új zsákmánynak, mert annyi nyers húst adhattunk kutyáinknak, amennyi csak beléjük fért. Szegény "Suggen" oly kétségbeejtő állapotban volt, hogy amikor a medvék húsáért indultunk, még járni sem tudott. Feltettük tehát a szánkóra, de ekkor irtózatosan vonítani kezdett, mintha méltóságán alulinak tartaná, hogy így cipeljék őt az ebédhez. Sajátságos nyavalya bántja különben a kutyánkat; mintha mellső lábaik megbénulnának, hirtelen az orrukra buknak és nem tudnak többé talpraállni. Csak "Kaifás" oly friss és vidám, mint azelőtt. A fiatal bocsok oly nagyok voltak, hogy szinte el se hittem, hogy ebben az évben születtek; mivel azonban az anyjuk még most is szoptatta őket, nem lehettek idősebbek egy esztendősnél. Azok a bocsok, melyeket múlt év novemberében lőttünk a "Fram" födélzetéről, alig voltak félekkorák; mind az anya, mind pedig a bocsok gyomrában félig megemésztett fókabőrt találtunk. Annyi bizonyos, hogy a rengeteg hús nagy
121
jótétemény volt reánk nézve; most már jobb kedvvel vártuk a jövőt a "Sóvárgás Tanyáján", ahogy ezt a helyet elneveztük. Reggel, délben és este mindig medvehússal éltünk, s ahelyett, hogy meguntuk volna, rájöttünk, hogy a fiatal állatok melle igazi csemege. Sajátságos, hogy ez a kizárólag húsos és zsíros konyha egyáltalában nem ártott meg az egészségünknek, sőt a szó szoros értelmében nem is igen kívánjuk a tésztát; a már említett forró savó mellett egyetlen kedvenc italunk a citromos grog, s ha e keltő közül valamelyik megvan, akkor a medve-vagy fókapecsenye után igazán nem vágyunk semmire.
Július 23-án végre felkerekedtünk a "Sóvárgás tanyájáról," s most már szerencsére ismét úton vagyunk. Ámbár a jég most se valami kitűnő, azért a szánkók mégis könnyebben csúsznak rajta, mert mindent ott hagytunk régi tanyánkon, amit csak nélkülözhettünk; így hát a szánkók könnyebbek lettek, s mivel közben a hó is jelentékenyen leapadt, már nem süppedhettek le olyan mélyre. Megvan még az az előnyünk is, hogy amerre csak megyünk, mindenütt jó ivóvizet találunk. Most ismét a régi koszton élünk, de korántsem ízlik úgy, mint ez az egyhónapi húsos és zsíros konyha a "Sóvárgás tanyáján." De azért mégis örülünk, hogy ismét úton vagyunk: – soha jobb kedvünk nem volt, mint az indulás napján, mert szinte éreztük, hogy a legközelebbi napok sok örvendetes fordulót hoznak.