TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Útban hazafelé

Május 19-én, ami keddi napra esett, végre teljesen készen voltunk az indulásra. Mindent gondosan felkötöztünk a szánkókra, s ezután lefényképeztük a palotát kívülről és belülről. Majd megírtam utunk rövid történetét, s pléhdobozba zárva felakasztottam a palota mestergerendájára. Esti hét órakor, amikor már mindezt elvégeztük, búcsút vettünk téli tanyánktól, és megindultunk délfelé. Mivel azonban egész télen át keveset mozogtunk, a gyaloglás hamar kifárasztott, s a kajakokkal megterhelt szánok különben is nehezek voltak. Ezért az első napon csak néhány órát haladtunk, s aztán elégedetten tanyát ütöttünk. Végtelen boldogság töltött el arra a gondolatra, hogy végre-valahára megint úton vagyunk, s ez az út most már egyenesen hazavezet.

Még másnap is csak pár órát mentünk, hogy lassanként szokjunk hozzá a járáshoz. Harmadnapon, azaz május 21-én, elérkeztünk egy hegyfokhoz, melyet a hazafelé utazás örömében és a jobb jövő reményében "Jó Reménység fokának" kereszteltünk el. Mielőtt ugyanis tanyát ütöttünk, felmásztam a hegyfokra, s mivel nem nagy távolságban nyílt vizet láttam, joggal remélhettem, hogy másnap már kajakjainkkal folytathatjuk tovább az utat. Sajnos, másnap olyan hózivatar tört ki, hogy nem indulhattunk útnak.
A zivatart arra használtuk fel, hogy gondosan megvizsgáltuk kajakjainkat, s ami hiba még volt rajtuk, azt kijavítottuk. Így aztán május 24-én megindultunk nyugat felé, s mivel a szél keletről fújt, vitorlákat feszítettünk ki a szánokra, úgyhogy meglehetős gyorsan haladtunk előre a sima
162
hómezőn. Amikor azonban a szigethez közeledtünk, hirtelen délnyugatra csapott át a szél, s oly heves rohamokkal támadt ellenünk, hogy szánkóinkat többször felfordította. Kénytelenek voltunk hát a vitorlákat behúzni. Közben az ég teljesen beborult, és olyan sűrű köd támadt, hogy alig láttunk; de mi azért tovább mentünk a heves szél ellenében is, mert át kellett vergődnünk a szigetre, még mielőtt a zivatar teljes erővel kitör. A jég azonban most kezdett szakadékos lenni. Amint a parthoz közeledtünk, mindenfelé lékek és árkok voltak a jégben, melyeket azonban színig megtöltött a hó, úgyhogy lépten-nyomon belezuhantunk ezekbe a farkasvermekbe.
Mialatt Johansen bevonta szánkóján a vitorlát s ennek kötözésével fáradozott, én előresiettem, hogy megfelelő tanyahelyet keressek. Hirtelen besüppedt alattam a hó, s én belezuhantam egy széles repedésbe, amelyet nem láthattam éppen a föléje boruló hó miatt. Próbáltam kimászni, de mivel hosszú hókorcsolyáim a lábaimon voltak, ezek miatt sehogy se tudtam kihúzni a lábamat a jégdarabok közül; a szerszám pedig, amellyel a szánhoz voltam kötözve, nem engedte, hogy megforduljak. Szerencse volt, hogy szeges botomat még esés közben a repedés túlsó falába szúrtam, úgyhogy most ebbe kapaszkodva, másik karommal pedig a jég szélére támaszkodva, nyugodtan vártam a vízben, míg Johansen utánam jön és kihúz. Szentül meg voltam győződve, hogy Johansen látta, mikor a vízbe zuhantam, de nem fordulhattam meg, hogy hátranézzek.
Annál jobban csodálkoztam, hogy Johansen nem jön segítségemre, pedig már vagy tíz percre voltam a szakadékban s éreztem, hogy a botom hajlani kezd, a víz pedig egyre jobban elborít. Elkezdtem tehát kiabálni, de semmiféle választ nem kaptam. Pár pillanatig aggódó szorongás fogott el, hogy hátha Johansent is ugyanaz a baleset érte, mint engemet, s ő talán most éppen úgy várja az én segítségemet, mint én az övét. Még hangosabban kezdtem tehát kiáltozni, s ekkor végre nagyon messziről meghallottam Johansen biztató "Halló" kiáltását. Nem sokkal aztán oda is ért hozzám,
163
és szerencsésen kihúzott; már éppen ideje volt, mert a víz a mellemig ért, s ha néhány perc múlva nem jön, végül elmerültem volna.
Johansen aztán megmagyarázta, hogy a vitorlákkal bajlódva nem látta, mikor a szakadékba zuhantam, s mindenfelé keresett a jégmezőn, nem hallotta az első segélykiáltásomat sem, s csak akkor látott meg, amikor másodszor kiabáltam. E kellemetlen tapasztalatból okultam annyit, hogy a jövőben óvatos lettem, s az ilyen alattomos, csalóka jégen rögtön lecsatoltam hócipőimet. Nem sokkal e baleset után szerencsésen elértük a szárazföldet, ahol csakhamar találtunk is alkalmas tanyahelyet. Ám az időjárás állandóan rossz volt; csak június 3-án szűnt meg a vihar annyira, hogy ismét tovább indulhattunk. Ekkorra már eltűnt az a nyílt víz, amelynek annyira megörültünk a Jó Reménység fokán; a nagy szél összehajtotta a jégmezőket, s befagyasztotta köztük a tengert.
Ismét a jégmezőn kellett tehát tovább haladnunk, s mivel élelmiszerünk is fogyóban volt, éppen kapóra jött a véletlen szerencse, mely egy egész rozmártársaságot hozott utunkba. Rögtön elhatároztuk, hogy a különben megvetett eleséget nem fogjuk elszalasztani, s közösen vettünk célba egy fiatalabb rozmárt, mely a két lövés után nyomban utolsót hörgött. A puskalövésre a többi rozmár riadtan ütötte föl fejét egy pillanatra, de aztán mindjárt lomhán horgasztotta le ismét, és tovább aludt. Nem is gondolhattunk arra, hogy hozzáférhessünk zsákmányunkhoz és megnyúzhassuk, míg a többi állat ott hever körülötte; ezeket tehát, akármi módon, bele kellett kergetnünk a vízbe. Ez azonban nem volt könnyű dolog, és sok fáradságunkba került. Odamentünk a rozmárokhoz, kiabáltunk, ordítoztunk rájuk, de a szörnyetegek ránk se hederítettek, csak nagy álmosan bámultak ránk, de meg se mozdultak. Ekkor hócipőinkkel rugdosni kezdtük őket, amire ugyan felbosszankodtak, agyaraikat belevágták a jégbe, hogy a jégszilánkok szerteröpültek, de még mindig nem akartak helyükből mozdulni. Végre azonban folytonos lökdöséssel, miközben már a puskatushoz is
164
kellett folyamodni, valamennyit belekergettük a vízbe. Mondhatom, hogy nehéz és verejtékes munka volt, mert mindegyikkel külön kellett elbánnunk. Csak most foghattunk hozzá az agyonlőtt rozmár feldarabolásához, de a többiek még ebben a munkában is háborgattak bennünket; mialatt társukat szétvagdaltuk, minduntalan visszajöttek a jég széléhez, felkapaszkodtak rá, és kíváncsi szemekkel bámultak ránk, mintha számon akarnák kérni tőlünk, hogy mit cselekedtünk. Elvégezvén a rozmár földarabolását, felraktunk kajakjainkra annyi húst, vért és szalonnát, amennyi csak ráfért, s aztán folytattuk utunkat; mivel pedig a jégmező sima és a szél is kedvező volt, egész éjjel kifeszített vitorlával haladtunk, s jó darab utat tettünk meg. Reggel felé végre elérkeztünk a nyílt vízhez, s itt tábort ütöttünk, mert igazán ránkfért egy kis pihenés. Aztán kajakjainkat vízrebocsátottuk, s nagyon örültünk, hogy végre ismét evezhetünk.
Ettől fogva részint vízen, részint jégen haladtunk tovább. Június 12-én reggeli négy órakor indultunk el vitorlás szánkóinkkal, de már hat órakor megálltunk, hogy egy kis pihenőt tartsunk. Reggeli után felmásztam egy közeli jégdomb tetejére, hogy megállapítsam a nap magasságát, amiből tartózkodási helyünk földrajzi szélességét akartam kiszámítani. Alig értem azonban föl a magaslatra, nem messze tőlünk megpillantottam a vizet; a pihenő után tehát a legrövidebb úton a nyílt víz felé tartottunk, s csakhamar el is értük. Kajakjainkat összekötöztük, rájuk raktuk a szánokat, s felvonván a vitorlát, kedvező széllel utaztunk tovább. Nemsokára elértük azt a hegyfokot, amelyet már két nap óta láttunk a szemhatáron. Itt rögtön észrevettük, hogy ez a hegyfok volt utolsó kiugrása kelet felé annak a szigetnek, ahol teleltünk, s innentől kezdve nyugat felé húzódik a szárazföld.
Estefelé kimentünk a parti jégre, hogy kissé kijárjuk magunkat, mert az egész napi üléstől a kajakban szinte megdermedtek a lábaink; továbbá azt is szerettük volna látni, hogy meddig húzódik a sziget nyugat felé, s ezért felmentünk egy közeli dombra. Mielőtt azonban kiszállottunk, gondo-
165
san kikötöttük kajakjainkat is; Johansen az egyik vitorlarudat beleszúrta a parti hó- és jégtörmelékbe, s aztán ehhez kötöztük a csónakokat. Én ugyan aggódtam, hogy ez nem elég szilárd kikötőhely, s a víz áramlása vagy a szél ereje elszakíthatja a csónakokat a parttól, de Johansen megnyugtatott, s így aztán mindketten kiszálltunk a partra. Egy darabig fel s alá jártunk a kikötött csónakok mellett, s ezalatt a szél is alábbhagyott. Most tehát már nyugodtan mentünk fel arra a dombra, honnan szét akartunk tekinteni a szigeten, de alig értünk fel a tetejére, Johansen rémülten felkiáltott:
– Nézd, ott úsznak a kajakjaink!
Amint a sík tengerre néztem, ijedten láttam én is, hogy a csónakok meglehetősen távol úsznak már a parttól. Lélekszakadva rohantunk lefelé, ahogy csak a lábaink bírták.
– "Itt az órám!" – mondtam Johansennek, s még futás közben ledobtam magamról néhány ruhadarabot, hogy könnyebben úszhassak. Egészen pőrére vetkőzni nem mertem, mert attól féltem, hogy görcsöt kapok a jéghideg vízben. Beugrottam tehát a tengerbe, és minden erőm megfeszítésével úsztam a csónakok felé; de a szél a szárazföld felől fújt, és gyorsan hajtotta kifelé a könnyű kajakokat. Mivel roppant nehéz volt ruhában úszni, és a kajakok gyorsabban haladtak előre, mint én, nagyon kétséges volt, hogy elérhetem-e őket. De mégse térhettem vissza, mert hiszen a kajakok vitték minden reménységünket. Már dideregni kezdtem a jéghideg vízben, s átvillant agyamon az aggasztó ijedtség, hogy hátha görcsöt kapok ... De tökéletesen mindegy volt, hogy ott pusztulok-e el a tengerben, vagy pedig a kajakok nélkül térek vissza a partra. Ismét összeszedtem tehát minden erőmet, s a kétségbeesés elszántságával úsztam tovább; mikor elfáradtam, hanyatt vágtam magamat a vízben, s így iparkodtam előre.
Ilyenkor láttam, hogy Johansen kezeit tördelve lót-fut a parton. A szegény fiú vigasztalhatatlan volt, hogy az ő könnyelműsége okozta ezt a bajt, s legfőképpen az fájt neki, hogy tétlenül kell néznie az én küszködésemet. Nemigen remélte ugyan, hogy utolérhetem a kajakokat, de az se segített volna, ha ő szintén a vízbe ugrik és utánam úszik. Ahogy később megvallotta,
166
ezek voltak életének legborzasztóbb pillanatai, mert nemcsak az bántotta, hogy a kajakokat az ő gondatlansága miatt sodorta ki a szél a tengerbe, hanem még jobban megborzadt attól a gondolattól, hogy esetleg én is a tengerbe fulladhatok, s akkor még az én halálom is az ő lelkét fogja terhelni. Eszébe se jutott ebben a rettentő lelki küzdelemben, hogy a kajakok elvesztése és az én halálom számára is egyet jelentene a végpusztulással; magát nem féltette a szegény fiú, csak értem és a csónakokért aggódott.
Eközben ismét megfordultam, s nagy örömmel láttam, hogy már valamivel közelebb jutottam a kajakokhoz. Új erőt és bátorságot merítettem ebből az eredményből, s megkétszereztem erőfeszítésemet. Lassanként azonban érezni kezdtem, hogy tagjaim megmerevednek, s kihal belőlük minden érzés. Tudtam, hogy nincs messze az idő, amikor már majd nem bírom tovább mozgatni karomat s lábamat – de azért egy pillanatra se jutott eszembe, hogy elhagyjam magamat. Különben is most már nem voltam nagyon messze a csónakoktól; ha csak még egy kicsit bírom az erőfeszítést – meg vagyunk mentve! Összecsikorítottam tehát a fogaimat, és úsztam tovább. Erőm egyre fogyott, de fogyott a távolság is köztem és a kajakok között. Végre egy utolsó, hatalmas lökés oly közel hozott a csónakokhoz, hogy kinyújthattam kezemet a kajakokon keresztülfektetett hócipők után... Az első kísérlet nem sikerült, de másodszor, mikor már közel voltam az alámerüléshez, meg tudtam ragadni az egyiket, fogytán lévő erőm utolsó maradékával odarántottam magamat a kajak széléhez – és meg voltam mentve, bár a nehézségek még nem szűntek meg.
Igyekeztem felkapaszkodni a kajakba, de egész testem úgy megdermedt a hidegtől, hogy izmaim képtelenek voltak a legcsekélyebb erőkifejtésre is. Kétségbeesetten kapaszkodtam a csónak szélébe, s elkeseredve gondoltam arra, hogy hiábavaló volt az óriási erőfeszítés, mert a végcélt már későn értem el. Azt hittem egy pillanatig, hogy mindennek vége, mert ha eljutottam is a csónakokig, felmászni már nem tudok. Mindenképpen iparkodtam felkapaszkodni, de sehogy se ment. Végre egyik lábamat sikerült földobnom a kajakon heverő egyik szánkónak
167
szélére s így aztán jó félórai munka után, valahogy mégis bele tudtam mászni az egyik csónakba. Halálosan kimerülve ültem hát a padon, s úgy meg voltam dermedve, hogy szinte fogni se tudtam az evezőt. És mégis rögtön hozzá kellett fognom az evezéshez, mert ha csak tíz percig ülök is átázott ruháimban a szabad levegőn, bizonyos, hogy egész testem kővé fagy. Nekifeszítettem hát a víznek az evezőket, s húztam a lapátokat, ahogy csak bírtam. Egész testem úgy reszketett, mint a kocsonya, a fogaim vacogtak, fejemen jéggé csapzott a víz, de azért csak eveztem – gondolván, hogy majd csak felmelegszem, ha megint partra jutok. Végre a csónak orra súrolta a parti jég szegélyét s Johansen hirtelen egészen kihúzta a kajakokat.
Annyira ki voltam merülve, hogy alig bírtam kimászni a csónakból s ahogy kiértem a szárazra, a két lábam megcsuklott alattam és összeroskadtam. Johansen oly gyöngéden bánt velem, mint anya a gyermekével; lehúzta rólam a nedves ruhákat, maga öltöztetett föl tartalékban lévő száraz ruháimba, s mindjárt kiterítette az alvózsákot. Miután belebújtam, Johansen rögtön összecsatolta, gondosan betakart a vitorlával s más egyébbel, ami csak rám rakható volt, s aztán sietett vacsorát főzni. Sokáig feküdtem reszketve és dideregve, míg végre lassanként kezdtem felmelegedni; csak a lábaimba nem akart érzés szállni, s úgy éreztem, mintha két óriási jégcsap volna a helyükön... Közben a roppant kimerültségtől elaludtam, s mire fölébredtem, már készen volt a jó meleg vacsora. Ez aztán végkép talpraállított; különösen jól esett a forró leves, melyet Johansen két alkának a húsából főzött.
Június 11-én, mielőtt útra keltünk, kiegészítettük kissé megfogyott éléskamránkat egy fiatal rozmárral, amelynek húsa nagyon jóízű volt. Másnap aztán, mikor egész nyugodtan eveztem a csöndes vízen, csaknem veszedelmes kalandom támadt. Egy vén rozmárbika hirtelen felbukkant csónakom előtt, s lehet, hogy ijedtében, vagy talán gonoszságból, egyenesen nekem rontott; mellső úszóival belekapaszkodott a kajakba, s már hatalmas agyarait is bele akarta vágni, mikor én teljes erőmből fejbevágtam az evezőmmel. Ettől megriadt, rögtön eleresztette a csónakot, de félmagasságra kiegyenesedett a vízben – s jaj lett
168
volna, ha a rettentő szörnyeteg egész súlyával rázuhan a csónakomra! Már felkaptam puskámat is, hogy rálövök, mikor a rozmár nagyot prüszkölve hirtelen lemerült a tenger mélyébe. Az egész kaland nem tartott egy percig se, de már a második percben éreztem, hogy lábaim nedvesek lesznek – tehát víz tódult be a kajakomba! Szerencsére közel voltunk a jég széléhez, hát gyorsan kiugrottam a csónakból, s aztán Johansen segítségével kihúztam a jégre. A rozmár tehát mégis léket ütött csónakomon, s ezt másnap tömtük be, ami ismét időveszteséggel járt. Ennek a napnak estéjén következőket jegyeztem be naplómba: "Ma javítottam ki a kajakomat; mind a két csónakot alaposan kitataroztuk, a lékeket és repedéseket gondosan betömtük mohával s vízállóvá tettük sztearinnal, úgyhogy mostantól kezdve nem kell attól félnünk, hogy a beszivárgó víz tönkreteszi készleteinket. Odakint a parti jégen heverésznek a rozmárok, bámészkodva meresztik ránk nagy, gömbölyű szemeiket, morognak, ugatnak s ide-oda mászkálnak a jégen, mintha csak el akarnának űzni innen minket."