TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A találkozás

Mi történt?... Még mindig úgy tetszik, mintha csak álom lenne az egész. Szinte hihetetlen, hogy mily változatosak a földi élet viszontagságai! Csak pár nappal ezelőtt is a végső kétségbeesés erőfeszítésével küzdöttem a vízben puszta életemért, és védekeztem a rozmárok támadásai ellen – akárcsak az a barbár és civilizálatlan vadember, akit a sors haragja a legkietlenebb határba kergetett. Több mint egy esztendő óta bolyongtam másodmagammal az örök hó és jég sivatagján, ahol nyomorultabb életet folytattam társammal együtt, mint a világ legutolsó barbár néptörzseinek bármelyike. És most – a civilizált Európa minden kényelmét élvezhetem: a szappant, a tiszta ruhát, a könyveket, s mindent, ami után hónapok óta hiába epedtem!
Alig múlt el a dél június 17-én, mikor hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez. Legelőször is lementem a tengerpartra vízért, aztán tüzet raktam, feldaraboltam a húst, betettem a fazékba, s már lehúztam az egyik cipőmet is, hogy ismét belebújjak az alvózsákba, míg megfő az ebéd, mikor észrevettem, hogy kissé megritkult a köd, mely már néhány nap óta ráborult az egész vidékre. Azt gondoltam, ez lesz a legjobb alkalom arra, hogy kissé szétnézzek a szemhatáron; ismét felhúztam tehát cipőmet, s felkapaszkodtam a mellettünk emelkedő domb tetejére.
A szárazföld felől enyhe szél fújdogált s messziről hozta felém a madarak százezreinek lármáját, ami jóleső örömmel töltött el – hiszen az életnek, a szabadulásnak a hangja volt, mely hívogatóan csendült felém dél felől, amerre a hazám fek-
170
szik. Mialatt ezekre a hangokra figyeltem, s vizsgáltam a csapatostul röpdöső alkákat – hirtelen olyan hangok ütötték meg fülemet, amelyeknek hallatára összerezzentem: mert ez nem lehetett más, mint kutyaugatás. Csak egy pár vakkantás volt – de nem tévedhettem. Lélegzetemet is visszafojtva figyeltem most, de nem hallottam többé egyebet, mint a madarak zűrzavaros zsivaját. Tehát mégis tévedtem volna?... Csalódottan fordultam meg, hogy szemügyre vegyem a nyugatra fekvő szigeteket is, mikor másodszor is megismétlődött az ugatás: először csak egy elmosódott kaffogás, majd igazi kutya-párbeszéd: egy mélyhangú, hatalmas kutyának az öblös ugatása, melyre egy másik kutyának éles, ingerkedő csaholása felelt. Most már nem kételkedhettem tovább, s egyúttal eszembe jutott az is, hogy tegnap két lövést is hallottam, de akkor még ezeket a jégtorlódás zörejének tulajdonítottam. Rögtön felkeltettem Johansent, aki még a zsákban aludt s megmondtam neki, hogy kutyaugatást hallottam a szárazföld felől. Johansen nyomban felugrott és kiszaladt a sátorból. – "Kutyák?" – Eleinte nem akarta hinni, hanem felszaladt a dombra, mialatt én az ebédet elkészítettem.
Egyszer-kétszer neki is úgy rémlett, mintha olyasvalamit hallana, ami hasonlít a kutyaugatáshoz. De aztán ezek a hangok úgy elvesztek a roppant madártábor zsivajában, hogy Johansen kételkedni kezdett, s végül már egész határozottan állította, hogy szó se lehet kutyaugatásról. Azt feleltem neki, hogy gondolhatja, ami jól esik neki, én azonban mindjárt ebéd után felkerekedem, és megnézem, hogy mi igaz a dologból. Idegesen és türelmetlenül ettem meg az ebédet, s evés közben arról vitatkoztunk, hogy ha csakugyan kutyaugatást hallottunk, ugyan miféle emberek járhatnak erre? A felelet nagyon egyszerű volt: vagy a mi földijeink, vagy pedig angolok. És ha véletlenül az az angol expedíció lenne, amely velünk egy időben indult el, illetőleg készülődött a Ferenc József-földre: akkor mit tegyünk, és velük maradjunk-e?
– Legfeljebb csak néhány napig maradhatunk velük – vélte Johansen –; aztán tovább kell mennünk a Spitzbergák felé, mert különben nagyon sokáig tartana, míg hazaérünk.
171
Ebben a tekintetben teljesen egyetértettünk, éppen úgy, mint abban a másikban is, hogy az útra elegendő eleséget fogunk kérni az expedíciótól. Ebéd után tehát elindultam, mialatt Johansen otthon maradt, hogy a kajakokra vigyázzon; nem akartuk még egyszer megkockáztatni azt a veszedelmet, hogy a tenger áramlása vagy a szél megint elsodorja csónakjainkat.
Felhúztam hócipőimet, magamhoz vettem puskámat és messzelátómat, s készen álltam az indulásra. Előbb azonban még egyszer felmentem a dombra hallgatózni, s egyúttal végig akartam nézni a vidéken is, hogy merre vegyem utamat a szárazföld felé, az egyenetlen felületű jégmezőn keresztül. De hiába hallgatóztam: most már semerről se hallottam kutyaugatást, mert minden egyéb hangot elnyelt a tengeri madarak éktelen, rikácsoló zsivajgása. – Vajon nem ezt hallottam-e én magam is?... Kételkedve indultam útnak, s nemsokára friss állatnyomokat találtam a hóban. Rókanyomok semmiképpen se lehettek, mert ez a róka sokkal nagyobb lett volna, mint amekkorákat életemben láttam. Hátha kutya?... Szinte képtelenség volt, hogy tőlünk alig pár száz lépésnyire kutya járhatott volna, s az ugatását ne hallottuk, vagy őt magát ne láttuk volna! De miféle más állat lehetne? Talán farkas? ... Izgatottan mentem tovább, kétség és remény között ingadozva – hogy hátha most egyszerre vége lesz minden szenvedésnek, nélkülözésünknek és küszködésünknek. Hihetetlennek látszott, és mégis – lassanként kezdett kialakulni a valóság a kételkedés aggodalmainak ködfátyolából.
Most ismét megütötte fülemet a kutyaugatás; sokkal tisztább és világosabb volt, mint eddig; egyre több olyan nyomot láttam, mely csakis kutyáktól származhatott. Közben találtam rókanyomokra is: azonnal megismertem, mert jóval kisebbek voltak. Aztán hosszú idő telt el, és semmi egyebet nem hallottam, mint a madarak lármáját. Ekkor megint megszállt a kételkedés, hogy nem álom-e mindez? De tekintetem ismét a kutyanyomokra esett: – ez semmi esetre sem lehetett tévedés. Ha pedig itt emberek vannak, akkor csakis a Ferenc József-föld déli részén járhatunk, ahogy ezt kezdettől fogva gyanítottam, noha
172
Payer térképe szerint, amely bizonyára hibás volt, ezen a vidéken nincsen szárazföld.
Vegyes érzésekkel folytattam utamat a jégtuskók és hóhalmok között, amikor egyszerre csak hirtelen úgy rémlett, mintha emberi kiáltást hallanék – teljes egy év óta az első emberi hangot Johansenén és a magamén kívül! A szívem hevesebben kezdett dobogni, minden csepp vérem az agyamba tódult, amint fölfelé szaladtam a közeli dombra, s közben torkom szakadtából kiabáltam. Hiszen ez az emberi hang jelentette a hazát, a szabadulást és minden boldogságot, amit ez a két fogalom magába foglal: s én nem láttam, nem hallottam egyebet, mint ezt a csábító képet s annak édes zenéjét, mely visszhangot keltett szívem legmélyebb rejtekében. Rohantam tehát felfelé, mint a szélvész s közben ismét hallottam az előbbi kiáltást; mikor pedig felértem a dombra, megpillantottam egy fekete pontot, mely gyorsan mozgott a hófehér jégmezőn... Egy kutya volt; csaholva szaladt felém; távolabb mögötte pedig még egy alak közeledett – ez az alak ember volt! ... De ki lehetett? Talán Jackson, valamelyik társa, vagy talán egyenesen valami földim? Gyorsan közeledtünk egymáshoz, én a kalapommal integettem feléje, s ő ugyanezt cselekedte. Hallottam, amint rászólt kutyájára, s élesen figyeltem: – angolul beszélt, s amint közelebb értem hozzá, úgy véltem, hogy Jacksont látom, akire nagyon jól emlékeztem, noha csak egyszer találkoztam vele életemben.
Így találkoztunk, mind a ketten levett kalappal s kezet nyújtva egymásnak... "Hogy van?" – ez volt kölcsönösen első kérdésünk egymáshoz, amint szemközt álltunk a sűrű ködben. Lábunk alatt a hepehupás, feltorlódott jégmező – a háttérben a szárazföld – szintén tele fagyasztó köddel és jég tuskóval. Egyik oldalon a civilizált európai, kockás angol ruhában és magas kaucsukcsizmában, rendesen megborotválva, szappantól illatosan, amit a vele szemben álló félvad sarkutazónak éles érzékei rögtön észrevettek ... És ez a másik, aki teljesen az elvadult barbár törzsek képviselőjének látszott zsíros rongyaiban, hosszú, fésületlen hajával és bozontos szakállával, olyan arccal, melynek már a természe-
173
tes színét se lehetett felismerni a reá tapadó halzsírtól, koromtól és piszoktól – éppen olyan európai volt, mint az, akivel kezet szorított. S e két ember között a következő érdekes párbeszéd fejlődött ki:
Jackson: – Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
Nansen: – Köszönöm, én még jobban örülök.
Jackson: – Itt van a hajója is?
Nansen: – Nem, az én hajóm nincs itt.
Jackson: – Hányan vannak összesen?
Nansen: – Csak egy társam van itt, túl a dombon.

Mialatt beszélgettünk, lassan mentünk a szárazföld felé. Szentül hittem, hogy az angol megismert, vagy legalább is sejti, hogy ki lehetek, mert föl se tételezhettem, hogy ily barátságosan fogadhatna egy teljesen idegen embert is. Utolsó szavaimra azonban mégis megállt, fürkészve nézett arcomba, s hirtelen azt kérdezte:
– Ön talán Nansen?
– Igen, az vagyok.
– By Jove! [Jupiterre!] Szívemből örvendek, hogy láthatom!
Ezzel másodszor is megragadta kezemet, s most rázta csak meg igazán nagy melegséggel, miközben egész arca szinte ragyogott a boldogságtól, és szemeiben csillogott az öröm e váratlan találkozás miatt.
– Honnan jött ide? – kérdezte pár pillanat múlva.
– A "Fram"-ot az északi szélesség 84. foka alatt hagytam, miután két éven át vitt bennünket a jégáramlás; aztán másodmagammal nekivágtam a jégmezőnek, s eljutottunk az északi szélesség 86° 15' alá; ott kénytelenek voltunk megfordulni, s a Ferenc József-föld felé igyekezni. A tél azonban megállított utunkban, s miután egy szigeten átteleltünk, most útban vagyunk a Spitzbergák felé.
– Tiszta szívemből gratulálok önnek – szólt Jackson melegen. – Nagyszerű, hősies cselekedet volt, amit véghezvitt, s lelkem mélyéből örülök, hogy én vagyok az első, akivel hazatértében találkozik, s aki először kívánhatok szerencsét önnek az elért sikerhez.
174
Még egyszer megragadta kezemet és forró barátsággal rázta meg. Ennél melegebb, kedvesebb és jólesőbb fogadtatást nem is kívánhattam; ez a többszörös kézszorítás nem puszta formaság volt, s Jackson rögtön meg is hívott bennünket, hogy legyünk vendégei addig is, míg megérkezik a hajója, melyet napról-napra vár. Biztosított, hogy "nagyon sok helye van" – ez a "sok hely" azonban, mint később meggyőződtem róla, csak annyit jelentett, hogy kunyhójának padlóján még van néhány négyszöglábnyi terület, melyet éjszakánként sem ő, sem hálótársai nem használnak.
Mihelyt szóhoz juthattam, legelőször is azt kérdeztem tőle, hogy tud-e valami újságot a családomról, s ő nyomban megnyugtatott, hogy a feleségem és kisfiam a legjobb egészségben voltak – két esztendővel ezelőtt, amikor ő hazulról elindult. Aztán sorra került Norvégia és a norvég politika is, erről azonban semmi újat nem tudott mondani, s ebből azt következtettem, hogy otthon minden rendben van. További beszélgetésünk során azt kérdezte, hogy nem volna-e jó, ha mindjárt elmennénk Johansenért is, hogy ő is velünk jöjjön, s mindenestől áthurcolkodjunk hozzá. Én azonban úgy véltem, hogy a kajakjaink sokkal nehezebbek, semhogy mi hárman át tudnók hurcolni őket az össze-vissza torlódott jégmezőn, azt ajánlottam tehát Jacksonnak, hogy jobb lesz ezt későbbre hagyni, s az ő emberei közül küldeni néhányat segítségül Johansennek. Hogy azonban Johansent mégis értesítsük a szerencsés találkozásról, mind a ketten két-két lövést adtunk le, amiből megérthette, hogy fontos dolgok történhettek velem. Aztán nemsokára találkoztunk Jackson embereivel: Armitage volt a másodparancsnok, Child a kémikus és fotográfus, és dr. Koetlitz az expedíció orvosa. Amint közeledtek felénk, Jackson intett nekik, hogy jöjjenek oda, s elmondta, hogy ki vagyok, mire valamennyien szívélyes melegséggel üdvözöltek. Aztán találkoztunk a többiekkel is: Fisher botanikussal, Burgess úrral, s egy finnel, akit a többiek Blomquvistnak kereszteltek el, noha az igazi neve Melenius volt. És amint valamennyien együtt voltak; amikor Jackson megmondta nekik, hogy eljutottam az északi szélesség 86. fo-
175
káig és 15. percéig, mind a heten háromszoros angol hurrá-kiáltással köszöntöttek, amit hangosan visszhangoztak a jéghegyek.
Jackson rögtön elküldte embereit, hogy szedjék össze a szánokat és menjenek el Johansenért; mi pedig a telep felé tartottunk, amely most már látható lett a tenger partján. Jackson megmondta, hogy van nála néhány levél számomra hazulról, amit még a múlt évben vett magához, számítva arra az eshetőségre, hogy talán találkozik velem. S beszélgetés közben kiderült, hogy ezen a télen alig volt tőlünk távolabb 65 kilométernél, mivel egészen a Richthofen-fokig felkalandozott észak felé, ott azonban vissza kellett fordulnia, mert nyílt tenger zárta el az útját; ez volt az a déli hegyfok, melyet mi is láttunk téli szállásunkról.
Közben odaértünk a telephez. Meredek szikla aljában épült, egészen közel a parthoz, egy lapos magaslaton. Beléptünk a kellemes és kényelmes meleg fészekbe, melynek mennyezetét és falait vastag zöld posztó borította; a falakon mindenütt fényképek, rézmetszetek, kőnyomatos képek voltak, az ablak mellett pedig állt a nagy könyvszekrény, tele könyvekkel és tudományos műszerekkel. Középen a kályha, melyben vígan égett a kőszén, kellemes meleget árasztva a tágas helyiségben.
Sajátságos érzés szállt meg, mikor ebben a szokatlanul kényelmes, szinte fényűző szobában leültem a székre. Egy szempillantás alatt, mint valami sötét lidércnyomás, elszállt lelkemből a felelősségnek a nehéz súlya, mely csaknem 14 hónap óta oly nyomasztóan nehezedett rám. Most már nem keltett törődnöm a holnappal, nem kellett aggódnom Johansenért, sőt még önmagamért sem, s egyáltalában nem voltam felelős többé semmiért. A rám bízott napszámot elvégeztem, és most már nyugodtan pihenhettem. A jégtorlódás kellős közepén biztos révbe értem, és három esztendőnek keserves szenvedései után rám virradt végre az a szerencsés nap, mely egyszerre elűzte minden gondomat.
De hát a Fram? ...
Csak ez az egyetlen, utolsó aggodalom emésztett még, s erre vonatkozólag Jackson se tudott megnyugtatni. Eleinte fel is tűnt az, hogy egyáltalában nem is kérdezősködik a
176
"Fram"-ról, de később ő maga magyarázta meg ezt a tartózkodást. Amikor ugyanis mindjárt az első találkozáskor megemlítettem neki, hogy a "Fram"-ot elhagytam, Jackson azt mondta, hogy úgy rémlett neki, mintha a "Fram" említésekor valami mélységes szomorúságot látott volna a szememben. Azt hitte ebből, hogy a "Fram" összetört vagy elsüllyedt, és csak másodmagammal menekültem meg róla; ezért nem kérdezősködött a hajóról, csupa gyöngédségből, nehogy kellemetlen emlékeket ébresszen bennem. Még érdekesebb volt Fisher botanikusnak a vallomása. Ő ugyanis, amikor messziről meglátott Jacksonnal együtt, mindjárt sejtette, hogy ez az idegen csakis Nansen lehet; amint azonban közelebb értünk egymáshoz s meglátta koromfekete hajamat, már-már kételkedni kezdett, hogy hátha mégsem én vagyok az; mert ő azt hitte, hogy szőke vagyok: s most egy koromfekete hajú és szakállú oláh-cigány állt vele szemben.
Jackson elővett a könyvszekrényből egy gondosan leólmozott bádogszelencét s átadta nekem: két esztendővel ezelőtt kelt levelek voltak benne Norvégiából. A kezem reszketett, a szívem dobogott, amikor kinyitottam – de mindjárt aztán végtelen nyugalom szállt meg: csupa jó hírt kaptam hazulról. Aztán lassanként megtudtam, hogy mi minden történt a világban, amióta a "Fram"-mal útra keltem. És végezetül elkövetkezett az első napi boldogságnak tetőfoka – feltálalták az ebédet. Mily pompás volt a szépen megterített asztal, rajta a kenyér, a vaj, a tej, a kávé és cukor, meg a sok más egyéb, amit már egy esztendő óta nélkülöztünk, s amire oly epedve vágyakoztunk! De talán még ennél is nagyobb boldogság volt az, hogy ledobhattam magamról piszkos rongyaimat, hogy kaptam egy meleg fürdőt, s aztán tetőtől-talpig tisztába öltözhettem, hosszú hajamat pedig levághattam s leborotválhattam bozontos szakállamat is. Szinte újjászülettem, s oly boldog voltam, mint a kis gyerek, aki húsvétkor először veszi föl tavaszi új ruháját.
Nem tartott sokáig, mire Johansen is megérkezett a kajakokkal s minden egyéb dolgainkkal. A derék fiú büszkén mesélte nekem, hogy az angolok mily meleg lelkesedéssel
177
kiabáltak háromszoros hurrát, amint a jégdombról leereszkedve megpillantották a norvég zászlót, amelyet Johansen az én utasításomra azért húzott föl a vitorlarúdra, hogy könnyebben megtaláljam az utat hazafelé. S aztán egész úton nem engedték meg neki az angolok, hogy csak hozzá is nyúljon a szánokhoz; úgy kellett gyalogolnia tétlenül és üres kézzel, mint utasnak. Amire Johansen szokott humorával megjegyezte, hogy ez a legkényelmesebb módja az utazásnak a jégmezőn keresztül. Aztán átvedlett ő is s amikor visszatért, szinte alig ismertem rá. Hiába kerestem benne azt a lompos, szurtos és fekete cigányt, aki négykézláb mászkált földalatti kunyhónkban; a mocskos barlangi embernek nyoma se volt: a helyében egy jóltáplált európai nagykereskedő ül a kényelmes széken, elégedetten pöfékel és szorgalmasan tanul az előtte fekvő könyvből angolul.
Meglepő és szinte hihetetlen, hogy Johansen is meg én is meghíztunk, mióta elhagytuk a Framot. Mikor a telepen megmérettem magam, majdnem 92 kilogrammot nyomtam, tehát szinte tíz kilogrammal többet, mint akkor, mikor a Framról távoztunk; Johansen csak 75 kilogrammot nyomott ugyan, de ez is hat kilogrammal több volt, mint elindulásunk idején. Ez volt az eredménye annak, hogy egy egész télen át medvehússal és rozmárpecsenyével éltünk; valószínű azonban, hogy nem annyira ettől, mint inkább attól híztunk meg, hogy egész télen csak lustálkodtunk és nem dolgoztunk semmit. Ezt az életet különben itt is folytatjuk a flóra-foki telepen. Az angolok páratlan vendégszeretete és szívessége a szó szoros értelmében elkényeztet bennünket; egész nap csak eszünk, beszélgetünk vagy olvasgatunk, s olyan jó egyetértésben és barátságban élünk, mintha már évek óta ismernők egymást.
Szerda, június 24. – Éppen ma van három éve, hogy hazulról elindultunk. Mikor ma délben az ebédnél ültünk, berontott Hayward, a szakács, azzal a hírrel, hogy odakint egy medve ólálkodik. Nyomban kisiettünk, Jackson a fényképezőgépével, én pedig a puskámmal. Megpillantottuk a medve fejét a part szegélye fölött, amint a levegőben szimatolt a telep irá-
178
nyában, míg néhány kutya tisztes távolban körülfogta és dühösen csaholt. Amint közeledtünk hozzá, átjött a partszegélyen, s egyenesen felénk tartott, ránk vicsorította fogait, mérgesen dörmögött és sziszegett, de aztán megfordult, s lassan kezdett visszafelé menni a jégmezőre; hogy el ne illanjon, mielőtt Jackson lefényképezi, éppen abban a pillanatban lőttem bele hátulról egy golyót, mikor a partszegély mögött letűnt. Ez használt, s még jobban használt a második golyó, melyet a bal lapockájába küldtem. A kutyáktól körülfogva megállt most már a medve és dühösen bődült felénk. A kutyák is nekibátorodtak, mialatt Jackson revolveréből néhány golyót eresztett az állat orrába. Ettől a szó szoros értelmében megdühödött. Legelőször a "Misère" nevű kutyára ugrott rá, megragadta a tarkójánál, s vagy tíz lépésnyire elhajította a jégen; aztán a másikra csapott le mancsával s eltörte a Szegény kutya egyik első lábát. Ekkor egy ócska konzervdoboz akadt a kezébe, hajlékony papiros gyanánt gyűrte össze s messzire elhajította. Valósággal őrjöngött tehetetlen dühében – úgyhogy megszántam s a füle mögé bocsátott kegyelemgolyóval véget vetettem szenvedésének. Július 5-én este, amikor Jackson és az orvos alkavadászaton volt a hegy tetején, a kutyák rettentő csaholást csaptak; legkivált az ajtó előtt megláncolt "Nimród" vonított és nyüszített gyanúsan. Armitage nyomban kiment, hogy megnézze, mi az, s nem sokkal aztán visszajött azzal a kérdéssel, hogy nem volna-e kedvem medvét lőni. Kimentem vele, s vittem a puskát is, meg a fényképezőgépet is. A medve a teleptől délre felmenekült egy kis jégdombra, s ott lehasalt, míg "Misère" s még néhány fiatal kutya nem messze tőle körben állt és szakadatlanul ugatott. Mihelyt megjelentünk, a medve rögtön menekült a jégmezőn át; nagyon távol volt ugyan tőlünk, de azért mégis küldtünk utána néhány golyót, hogy hátha megállíthatjuk menekülésében. Az én egyik lövésem szerencsésen el is találta, mire ismét felmenekült egy jégdombra. Itt már könnyebben megközelíthettem, s mikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy dühösen vicsorgatja rám a fogait, s több ízben iparkodott úgy elém kerülni, hogy a magasból vethesse rám magát. Közben az orvos fényképezőgépével a másik oldalról közelítette
179
meg a medvét, s ekképpen annyi fölvételt készíthettünk róla, amennyit csak akartunk, aztán pedig agyonlőttem.
Egyik legfontosabb dolgom az volt, hogy pontosan összehasonlítsam óránk járását Jackson kronométerével: a megfigyelésből kiderült, hogy óránk körülbelül huszonhat perccel késett, ami a földrajzi hosszúság megállapításában 6 és fél fok különbséget jelentett. Ennek az eltérésnek a figyelembevételével megrajzoltam az egész Ferenc József-föld új térképét, s kijavítottam bizonyos tévedéseket, legkivált a Wilczek-földön, melynek partvonalait Payer nem egészen pontosan vette föl. E munkám közben számos kirándulást tettünk a környéken, s egyik legkedvesebb szórakozásunk volt a fészekszedés. Az alkák és sirályok ezerszámra fészkeltek a meredek parti sziklákban, s mi utánuk mentünk, fel a nyaktörő szirtekre, hogy elszedjük tojásaikat. Sajátságos, hogy mennyire gyámoltalan és ügyetlen voltam a hegymászásban. Minden száz lépésnyire meg kellett állnom, hogy lélegzetet vegyek, mielőtt tovább megyek, s ráadásul még szédültem is a magasban. Ennek bizonyára nem lehetett más oka, mint az, hogy végképp elszoktam a gyaloglástól; de lassanként aztán belejöttem a hegymászásba is és órák hosszáig elbolyongtam a meredek sziklák között.
A napok, noha elég szórakozásunk volt, mégis lassan teltek, mert izgatott türelmetlenséggel vártuk a hajó érkezését. Johansen és én minden képzelhető eshetőséget meghánytunk-vetettünk, hogy miért késhetik a hajó: hiszen ez természetes is volt, mert a telep valamennyi lakója közt nem volt egyetlenegy se, aki oly mohó sóvárgással vágyott volna haza, mint mi ketten. Különösen az aggasztott bennünket, hogy Jackson szerint már június derekán itt kellett volna lennie a hajónak, mi pedig már július vége felé jártunk, és még sehol semmi nyomát sem láttuk. Majdnem mindennap felmásztam a telep mögött emelkedő magas sziklabércre, hogy kikémleljem a szemhatárt: nem mutatkozik-e valahol a várva várt hajó; de valamerre csak néztem, mindenütt ugyanaz az egyhangú, sivár kép: előttem a kéken hullámzó tenger, kétoldalt a sivatag jégmező. Vajon meddig kell még itt várakoznunk, vagy egyáltalában eljön-e a
180
hajó még ebben az évben, s nem kell-e még egy hosszú telet hazámtól távol eltöltenem? Mert ez igazán szörnyűség lenne.
Végre egy vasárnapi napon, július 26-án megjött a hajó. Kora reggel arra ébredtem fel, hogy valaki ráncigálja a lábamat. Jackson volt. Örömtől ragyogó arccal jelentette, hogy a "Windward" – ez volt az angol hajó neve – végre megérkezett. Rögtön felugrottam és kitekintettem az ablakon: a hajó csakugyan ott volt, egészen közel a part jégszegélyéhez; lassan, félgőzzel közeledett, keresve a horgonyvetésre alkalmas helyet. Ah, mily csodaszép volt ez a hajó! Mily magasak voltak az árbocai, s a törzse hatalmas szigetként úszott a vízen. És mily tömérdek hírt, újságot hozhatott a nagyvilágból! ...
Az egész telep megmozdult; mindenki fölkelt, s néhányan még csak félig öltözve néztek ki az ablakon; Jackson és Blomquvist, mihelyt magukra kapták ruháikat, azonnal kirohantak: mivel nekem egyelőre semmi dolgom sem lehetett a hajón, megint szépen visszafeküdtem az ágyba. Nem sokkal aztán azonban Blomquvist lihegve jött vissza; a figyelmes Jackson küldte azzal az üzenettel, hogy otthon a családom teljesen jól van. Ez volt az első kérdés, melyet Jackson a hajó kapitányához intézett, s erre a jó hírre nagyon megkönnyebbült a szívem. A Framról azonban senki se tud semmit.
Mikor később felöltöztem s elsétáltam a hajóhoz, a födélzetre gyűlt legénység egetverő éljenzéssel fogadott. Brown kapitány, továbbá dr. Bruce és Wilton úr, akik itt akartak telelni Jacksonnal, a legnagyobb melegséggel és előzékenységgel fogadtak. Lementünk a kényelmes hajószalonba, ahol Johansen meg én mohó kíváncsisággal hallgattuk a tömérdek újságot, mialatt a pompás reggelit felszolgálták. Mert valóban csodálatos újságok voltak ezek. A legelsők egyike az volt, hogy most már több hüvelyknyi vastag ajtón keresztül is lehet fotografálni a Röntgen-sugarakkal. Megvallom, hogy ugyancsak hegyeztem a fülemet, amikor ezt az újságot hallottam; már az is csodálatos volt, hogy le tudják fotografálni az emberi testbe hatolt golyót: de az egyenesen hihetetlennek látszott, hogy a fénysugarak még a vastag deszkán is keresztülvilágítanak. Aztán megtudtuk, hogy a japánok megverték a kínaiakat, s lassanként értesültünk
181
mindenről, mi távollétünk alatt a nagy világban történt. Különösen érdekelt az, hogy az egész világ szinte lázas figyelemmel fordult a sarkvidékek felé. A Spitzbergákat turisták látogatták, úgyhogy egy norvég hajóstársaság rendes hajójáratokat szervezett oda, sőt pompás fogadót is építtetett és postahivatalt állított föl, mely külön Spitzberga-bélyegeket bocsátott ki! Megtudtuk továbbá azt is, hogy Andrée szintén ott vesztegel, várván a kedvező szelet, mely léghajóját az Északi-sarkra röpítheti. Ha tehát a Spitzbergák felé folytattuk volna utunkat, kellős közepébe jutunk ennek a turista társaságnak, mely a modern civilizáció minden kényelmét élvezi; s végezetül pompás gőzössel mehettünk volna haza ahelyett a piszkos cetvadászhajó helyett, melyről egész télen át álmodoztunk.
A "Windward" június 9-én indult el Londonból, 25-én érintette Vardőt, s körülbelül három héten át küszködött az úszó jéggel, mielőtt eljuthatott hozzánk. Hozott négy rénszarvast is Jacksonnak, lovat azonban egyet sem, pedig Jackson ezt is nagyon várta; a szános kirándulásoknál ugyanis nemcsak kutyákat, hanem magával hozott orosz lovakat is használt, ezek azonban egynek kivételével már mind elpusztultak. A hajó legénysége és a telep lakói szorgalmasan fogtak hozzá a "Windward" terhének kirakásához, úgyhogy Brown kapitány már egy hét múlva készen volt a visszaindulásra, és még csak Jackson leveleit és jelentését várta. Ez még eltartott pár napig, de közben hatalmas vihar tört ki, úgyhogy a hajó kötelei, melyekkel a parti jéghez volt kötve, megereszkedtek, s így a "Windward" kénytelen volt egy sekély vizű öbölbe menekülni. Pár nap múlva azonban elmúlt a vihar, s ekkor már mi sem gátolta az indulást.
Most lázas izgalom fogta el az egész kis telepet. A hazafelé indulóknak készülniük kellett az utazásra, a telepen maradók pedig írták leveleiket haza. Végül megszólalt a hajó kürtje és búgva jelezte az indulás idejét. A telepen maradók elbúcsúztak a hazautazóktól és elhagyták a hajót; ezek az utasok, rajtam és Johansenen kívül, Fisher, Child, Burgess és a finn Blomquvist voltak, valamennyien az angol expedíció tagjai. És mikor augusztus 7-én a nap áttörte a felhőket a Flóra-fok fölött, mind-
182
nyájan kalaplengetéssel búcsúztunk el a kis teleptől, mely nemsokára apró fekete foltként látszott már a hófehér jégmezőn. A szerencse egész utunkon kedvezett. Találtunk ugyan elég jeget, de ez sokkal lazább volt, semhogy fel tudott volna tartóztatni bennünket. Különben is Brown kapitány mint tapasztalt cetvadász nagyon jól ismerte ezeket a sarki vizeket, és minden baj nélkül vitt bennünket dél felé.
Napról-napra gyorsabban közeledtünk az édes hazához, s már számlálni kezdtük a napokat és órákat, melyek elválasztanak bennünket a legelső norvég kikötőtől. Brown kapitány a telepre utazás tapasztalataiból okulva, először délkeleti irányba hajózott Novaja Zemlja felé, s körülbelül 410 kilométernyi, többé-kevésbé jéggel borított tenger után végre csakugyan kijutottunk a nyílt vizekre is, ahonnan már egyenesen és akadálytalanul mehettünk Vardő felé. Ki se mondhatom, mily gyönyörű volt a kék óceán sima tükre, melyet évek óta most láttam viszont először; s ki írhatná le azt az izgalmat, mely elfogott engem és Johansent, mikor egy szép reggelen megpillantottuk az első vitorlás hajót a szemhatáron. Kár, hogy nagyon messze volt, s így még lobogó-nyelven sem érintkezhettünk vele. Aztán egy verőfényes nap alkonyatán, augusztus 12-én valami sötét vonalat pillantottam meg a déli láthatáron, mely hosszan húzódott végig a tengeren...
Ez már szárazföld volt – Norvégia! ... Szinte megkövülten álltam ott, s nem tudtam levenni tágra nyílt szememet erről a sötét vonalról, melynek látása véghetetlenül boldoggá tett, de egyúttal izgalmas aggodalmakat is ébresztett bennem. Ki tudja, milyen híreket fogok hallani, ha szülőföldem partjára lépek?...
Mikor másnap reggel feljöttem a fedélzetre, már egészen közel voltunk a szárazföldhöz. Csupasz, meztelen és kopár sziklafal volt, nem sokkal hívogatóbb és barátságosabb, mint az, ahonnan jöttünk – de mégis Norvégia! A hajó lassan fordult befelé az öböl irányába, melynek végében Vardő fekszik. Elhaladtunk több vitorlás mellett, s zászlóval köszöntöttük őket; elhagytuk a pénzügyőrök kutterjét is, melynek tisztjei azonban föl se jöttek a hajóra, mert nem volt velünk semmi dolguk. Aztán megérkeztek a révkalauzok, apa és fia. Köszöntötték
183
Brown kapitányt, de arra nem is gondoltak, hogy földijükkel fognak találkozni az angol hajó födélzetén. Meglepte ugyan őket egy kissé, amikor norvég nyelven szóltam hozzájuk, de aztán nem sokat törődtek velem. Amikor azonban Brown kapitány megkérdezte tőlük, hogy tudják-e, ki vagyok: az öreg révkalauz még egyszer, most már élesen rám nézett, s ekkor mintha valami távoli visszaemlékezés árnyéka suhant volna végig az arcán. És amikor Brown megmondta, hogy Nansen vagyok, a vén tengeri medve napbarnította arcán az örömnek s álmélkodó megdöbbenésnek olyan kifejezése tükröződött, melyet leírni se kísérlek meg. Szinte rajongó lelkesedéssel rázta meg a kezemet, mintha a túlvilágról tértem volna vissza, s aztán elmondta, hogy Norvégiában már régen halottnak tart mindenki. Tőle tudtam meg azt is, hogy a Framról még nincsen semmi hír, de az én családomban egyébként minden rendben van. Ennek örültem legjobban s képzeletemben már kiszíneztem a hazaérkezés örömét s az első találkozás boldogságát.
Eközben a "Windward" lassan, szinte észrevétlenül siklott be Vardő kikötőjébe. Még le sem eresztették a vasmacskát, mikor én már Johansennel együtt csónakban ültem, s eveztünk kifelé a távíróállomáshoz. A hajóhídon senki se ismert meg bennünket, s a messze sarkvidékről hazatérő két vándorral csak egyetlenegy élőlény látszott törődni: egy okosszemű tehén, mely megállt a szűk utcában és lassú bőgéssel bámult ránk, mialatt mellette elhaladtunk. De oly kedves volt ez a derék állat, annyira emlékeztetett szülőföldem verőfényes mezőire, hogy szerettem volna megölelni. Most éreztem csak igazán, hogy végre-valahára valóban Norvégiában vagyok.
Pár perc múlva megérkeztünk a távíróhivatalba, ahol nagy csomó papirost tettem az asztalra, azt mondván a főnöknek, hogy ezek mind táviratok, melyeket lehetőleg gyorsan szeretnék továbbíttatni. Körülbelül száz távirat volt, köztük egy-kettő meglehetősen hosszú, mindegyik néhány ezer szóval. A távíróhivatal főnöke fürkészve nézett rám, s aztán nyugodtan bontogatta szét a kis csomagot. Mihelyt azonban szeme rátévedt a legfelül fekvő távirat aláírására, azonnal megváltozott az arca, gyorsan megfordult, s odasietett a távírókisasz-
184
szonyhoz, aki az asztalnál ült. Mikor ismét visszatért hozzám, valósággal ragyogott az arca, és meleg szeretettel üdvözölt; biztosított róla, hogy a táviratokat azonnal továbbíttatni fogja, de szeretné, ha megjelölném a sorrendet, mert több napon és éjszakán át kell dolgozniuk, míg valamennyivel készen lesznek ... És aztán elkezdett kopogni a Morse-gép, szétküldvén a világba az izgató hírt, hogy a norvég északsarki expedíció két tagja a legpompásabb egészségben hazaérkezett, és hogy a "Fram" visszatérése még az ősz folyamán várható.
Első távirataim természetesen a feleségemnek, Johansen anyjának, többi társaink családjának, a norvég királynak és kormánynak szóltak. Valósággal sajnáltam azt a négy szép, fiatal hölgyet, akik a rengeteg munkát végezték a vardői távíróhivatalban. Úgyszólván megállás nélkül dolgoztak éjjel-nappal, mert nemcsak az én távirataimat kellett továbbítaniuk, hanem át kellett venniük azokat is, melyek a világ minden részéből érkeztek hozzám, hogy adjak részletes tudósítást az expedíció sorsáról és sikeréről.
Mielőtt a távíróhivatalból távoztam, a főnök megmondta, hogy barátom, Mohn professzor szintén itt van a városban, s ahogy hallotta, a fogadóban lakik. Mohn volt tehát az első jóbarát, akit üdvözölhettem: s ez kétszeresen jólesett, mert egyike volt azoknak, akik a legjobban bíztak az expedíció sikerében. Még mialatt távirataink feladásával vesződtünk, híre futott a városban megérkezésünknek, s a kíváncsi érdeklődők csapatostul állták el utunkat az utcán, mialatt a fogadó felé siettünk. Valósággal felrohantam a lépcsőn, mikor a portás megmondta, hogy Mohn barátom hányas számú szobában lakik – noha egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a professzor most tartja délutáni sziesztáját, s nem szereti, ha ilyenkor háborgatják. De mit törődtem én az ő délutáni alvásával! Öklömmel dörömböltem az ajtón, s választ se várva rontottam be. Mohn professzor a díványon hevert, hosszú pipája a szájában, kezében egy könyv, melyben lapozgatott. Ahogy beléptem, rögtön felugrott, s mintha kísértetet látna, megnyúlt arccal bámult a küszöbön álló hórihorgas alakra; majd
185
kiesett szájából a pipa, egész arca vonaglott, s alig tudta kinyögni e szavakat:
– Lehetséges-e? Ön Fridtjof Nansen? ...
A szó szoros értelmében meglátszott rajta, hogy magánkívül van, s azt véli, hogy kísértet áll előtte; de mikor meghallotta jól ismert hangomat, könnyek tolultak szemébe s reszkető ajakkal üdvözölt:
– Istennek hála, hogy életben van! – kiáltott fel és nagy szeretettel megölelt.
Most Johansenre került a sor, s ettől kezdve olyan izgatott, lázas beszélgetés folyt köztünk, amelyet képtelenség visszaadni. Meg se várva egymás feleletét, összefüggés nélkül kérdezgettünk egymástól mindent össze-vissza, gyakran értelem és jelentőség nélkül. S így tartott ez majdnem egy óráig, s csak ekkor kezdtünk lecsillapodni annyira, hogy logikusan tudtunk érdeklődni egymás dolgai és hírei iránt. Mohn professzornak az volt a legelső kérdése, hogy hol van a "Fram," és miért nincsenek velünk a többiek. Talán valami baleset történt... Szorongó aggodalmában szinte lélegzetvétel nélkül dőltek belőle ezek a kérdések, s alig tudtam vele megértetni, hogy társainkat semmiféle baleset nem érte, noha mi ketten otthagytuk pompás hajónkat. Lassanként azonban mindent megértett, s ekkor általános lett az öröm a kis szobában, melynek asztalán csakhamar megjelent a pezsgő meg a szivarosláda.
Még egy másik déli ismerős is lakott a fogadóban, aki később bejött, a professzort meglátogatni, de mikor látta, hogy vendégei vannak, udvariasan vissza akart vonulni. Amint azonban rám pillantott, hirtelen megállt a küszöbön, mintha lába a földbe gyökerezett volna, mert megismert; ekkor őt is magunknál tartottuk, s most már négyesben iddogáltunk a norvég sarki expedíció sikerére. Világos volt, hogy együtt kell töltenünk az egész estét; ott üldögéltünk a szobában egész délután, és szakadatlanul beszéltünk, beszéltünk – mintha pótolni akarnók a hosszú hallgatást, mely lekötötte nyelvünket a téli éjszakában, mialatt a jégsivatagon bolyongtunk. Közben azonban az egész város megtudta, hogy miféle ven-
186
dégei vannak, s amint az ablakon kitekintettünk, már az egész utca tele volt emberekkel, a város fel volt lobogózva, s a hajók árbocain is vígan lengett a norvég zászló a hűvös esti szélben... S aztán valósággal özönlöttek a táviratok; mivel pedig valamennyi csak jó bírt hozott, vége volt minden gondunknak és aggodalmunknak is.
Most már csak a "Fram" hiányzott; afelől azonban nyugodtak voltunk, hogy ez is nemsokára megérkezik. Első dolgunk volt, mihelyt norvég földre értünk, hogy kiegészítsük ruhatárunkat; nem volt azonban könnyű dolog sétálni az utcákon vagy a boltokat járni; mert ahol csak megjelentünk, mindjárt csődület támadt körülöttünk. Így töltöttünk néhány felejthetetlen napot Vardőben, ahol először élveztük a norvég lelkesedés és vendégszeretet örömeit. Ugyancsak itt búcsúztunk el a "Windward"-tól is, mely még előttünk indult el Hammerfestbe. Augusztus 18-án aztán én is megérkeztem oda Johansennel. Utunkon mindenütt virágokkal és lobogókkal köszöntöttek, s amint bevitorláztunk a kikötőbe, Norvégia legészakibb városa a tengertől kezdve fel egészen a legmagasabb hegycsúcsig ünnepi pompába öltözött, s több ezernyi néptömeg várt bennünket. Nagy meglepetésemre itt találtam régi barátomat, Sir George Baden-Powellt is, akinek pompás jachtja, az "Otaria" szintén a kikötőben horgonyzott. A tudós éppen most tért vissza egy expedícióról, melyet a Novaja Zemlja földjére vezetett, ahol több angol csillagásszal az augusztus 9-ai napfogyatkozást figyelte meg. Meleg barátsággal és vendégszeretettel ajánlotta fel jachtját, s a szíves meghívást el is fogadtam. Ő volt az utolsók egyike, akikkel Angliában beszéltem. Amikor elváltunk, 1892 őszén megkérdezte tőlem, hogy mely vidéken kutassanak utánunk, ha esetleg nagyon sokáig találnánk elmaradni. Azt feleltem neki, hogy nem sok eredménnyel járna, ha kutatásunkra indulnának; annyi lenne ez, mintha tűt keresnének egy szénaboglyában. Ő azonban kijelentette, hogy azért mégis csak kutatni fognak utánunk, ha elmaradnánk, s biztosított, hogy Anglia mindenképpen küldene expedíciót a felkeresésünkre; kérdés tehát, hogy merre induljon ez az expedíció.
187
Azt hiszem – feleltem én akkor – hogy az egyetlen vidék, ahol ránk akadhatnának, csakis a Ferenc József-föld lehet. Mert ha a "Fram" elsüllyed, vagy ha bármi más okból kénytelenek volnánk a hajóról távozni, csakis ezen az úton indulhatunk hazafelé. Ha azonban a "Fram" nem süllyed el, s a tenger áramlása valóban olyan irányú, mint én hiszem, akkor bizonyára a Spitzbergák és Grönland között fogjuk elérni a nyílt tengert ...
És Sir George most látta elérkezettnek azt az időt, amikor keresésünkre kell indulnia, s mivel más teendője nem volt, elhatározta, hogy visszatérvén a Novaja Zemlja-i expedícióról, fölfelé fog hajózni a parti jég mellett, hogy lássa, nem találhatna-e rá valamilyen nyomunkra. Mi tehát éppen kellő időben érkeztünk Hammerfestbe, s megkíméltük Sir George-ot attól, hogy egy hiábavaló utat tegyen. Estére megérkezett a feleségem is titkárommal, Christofersennel együtt. Hammerfest városa nagyszerű bankettet adott tiszteletünkre, azután visszatértünk az "Otaria" födélzetére, ahol ettől fogva csendes boldogságban, szinte észrevétlenül teltek napjaink. Az üdvözlő táviratok s a lelkesedés jelei napról-napra garmadával érkeztek hozzám a világ minden részéből.
De hát a "Fram"? ... Oly büszkén táviratoztam meg, hogy még az év folyamán hazavárom a hajót – s íme: most nem mutatkozik! Egyre jobban kezdtem aggódni miatta, s minél jobban meghánytam-vetettem a kilátásokat, a lehetőségeket és akadályokat, annál inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy a hajónak már régen kint kellene lennie a jégből, ha semmi baj nem történt vele. Szembetűnő volt, hogy még mindig nem érkezett meg, s borzadva gondoltam arra, hogy ha elmúlik az ősz, és nem hallok semmi hírt a "Fram"-ról, akkor azoknak a szerencsétleneknek még egy sarki telet kell átnyomorogniuk, s ez a tél tele lesz szenvedésekkel, mert hiszen már minden készletük fogytán van.
És aztán augusztus 20-án reggel, éppen mikor felkeltem, Sir George kopogtatott az ajtómon, hogy egy ember vár odakint, és mindenáron személyesen akar velem beszélni. Azt feleltem, hogy még nem vagyok felöltözve, de mindjárt jövök.
188
Nem tesz semmit – szólt vissza Sir George: – csak jöjjek úgy, ahogy vagyok.
Csodálkoztam, hogy mi lehet az a sürgős dolog, s mindjárt meg is kérdeztem, mire Sir George azt mondta, hogy nem tudja, de úgy látszik, hogy nagyon fontos és sürgős dologról van szó. Én azonban mégis csak felöltöztem előbb, s így mentem le a szalonba. Ott várt rám az idegen, kezében sürgönyt tartott, bemutatkozott, hogy ő a távíróhivatal főnöke, és személyesen hozta el azt a sürgönyt, amelyről azt hiszi, hogy nagyon közelről érdekel engem ... Valami, ami nagyon közelről érdekel? – Csak egy ilyen dolog van, s erre gondolva reszkető kézzel törtem fel a sürgönyt, melynek ez volt a tartalma:
"Skjaervő, 1896. augusztus 20, de. 9 óra.
Dr. Nansen. – Fram ma reggel jó állapotban megérkezett. Minden rendben. Rögtön indulok Tromsőbe.
"Ottó Sverdrup".
Úgy éreztem, mintha rögtön meg kellene fulladnom, úgy fojtogatott az öröm, s nem is tudtam többet mondani annál, hogy: "Megjött a Fram!" ... Sir George, aki mellettem állt, nagyot ugrott örömében, Johansennek ragyogott az arca a boldogságtól, Christofersen csaknem sírt örömében – a távíróhivatal főnöke pedig büszkén élvezte a hatást, melyet sürgönye okozott. A következő pillanatban már berohantam feleségem hálószobájába, s neki is hírül adtam az örvendetes újságot. Magam azonban még mindig nem tudtam hinni, hogy a Fram valóban megérkezett. Olyan volt az egész, mint valami tündérmese, s folyton attól féltem, hogy majd félbeszakad a csodaszép álom, és felébredek. Tízszer-húszszor is elolvastam a sürgönyt, mielőtt el tudtam hinni – de akkor aztán határtalan volt az örömem. És velem örült a jacht legénysége, sőt az egész kikötő és maga a város is. A "Windward", mely éppen felhúzta vasmacskáit, hogy Tromsőbe induljon, rögtön zászlódíszbe öltözött, s legénysége háromszoros hurrával nyugtázta az örvendetes hírt. Nekünk az volt a szándékunk, hogy csak délután indulunk Tromsőbe, de most elhatároztuk, hogy rögtön indulunk s megkísértjük, hátha még Skjaervőben
189
érhetjük a Framot; sürgönyöztem is Sverdrupnak, hogy várjon meg bennünket, de mire a sürgöny odaért, ő már elutazott.
Ezen a reggelen mindnyájan nagyon vidámak és boldogok voltunk a fehér asztal mellett. Johansen meg én folyton arról beszéltünk, mennyire hihetetlen, hogy nemsokára kezet szoríthatunk társainkkal. Sir George csaknem magánkívül volt örömében; minden pillanatban felugrott székéről, nagyokat ütött öklével az asztalra azzal a kiáltással, hogy a Fram megérkezett – a két hölgy pedig, Lady Baden-Powell, meg a feleségem azon mulatott, hogy mi ily nagyon tudunk örülni.
Másnap aztán szerencsésen megérkeztünk Tromső kikötőjébe, ahol egész pompájában és teljes épségben láttuk viszont a Framot. Csodás érzés volt, ami megszállt, mikor ismét megpillantottam szédítően magas árbocait, hatalmas törzsét, melyen meglátszottak a sarki jég nyomai. Mikor legutóbb megváltunk tőle, félig el volt temetve a jégben, most pedig szabadon és büszkén libegett a lágyan ringató kék hullámokon. Végigsiklottunk az oldala mellett, s az "Otaria" legénysége háromszoros hurrával köszöntötte az érdemes és derék hajót, melynek legénysége norvég éljenzéssel köszönte meg a megtiszteltetést. Aztán mi is lebocsátottuk a vasmacskákat, s a következő pillanatban a Fram pompás legénysége felvonult az "Otaria" fedélzetére.
A viszontlátás örömét meg se kísértem leírni. Ismét együtt voltunk tehát mindnyájan, mégpedig itthon, az édes hazában, a jól elvégzett feladat megérdemelt elégedettségével és büszkeségével. Aztán együtt mentünk tovább dél felé, a norvég partok mentén; s valamerre csak mentünk, mindenfelől felénk dobogott a norvég nép szíve – a hatalmas gőzösöktől kezdve a legutolsó halászbárkáig, mintha a vén Norvégia büszke lenne arra, hogy a viking hajósok legendája és ősi dicsősége még egyszer megtestesült a modern kor gyermekeinek nagy tetteiben. Pedig voltaképpen nem tettünk egyebet, mint hogy teljesítettük kötelességünket, s elvégeztük a magunkra vállalt feladatot; s háláról lévén szó: inkább talán mi tartoztunk hálával szülőhazánknak, hogy nagy anyagi áldozattal módot nyújtott nekünk e nagy feladat vállalására és szerencsés elvégzésére.
190
Mégis emlékszem egy epizódra, mely olyan kedves volt, hogy nem hallgathatom el. Brönösundban történt – a hajnal még alig szürkült és csípős hideg volt – mikor azzal keltettek fel, hogy odakint sok ember van, aki szeretne bennünket üdvözölni. Még félig álmosan mentem fel a fedélzetre, s végigtekintettem a sundon, melyben egymás hátán hemzsegtek a csónakok. Lassan haladtunk előre, s láttam, hogy egy kis csónak egészen közel siklik mellettünk, a benne ülő egyetlen halász pedig minden erejét megfeszítve evez, hogy el ne maradjon a Framtól. Szinte áhítatos figyelemmel fürkészte hajónkat, s egyszerre csak felkiáltott hozzánk:
– Nem vesznek halat?
– Azt hiszem, nem.
– Nem mondhatná meg, hogy hol van Nansen? Csakugyan a Fram fedélzetén van?
– Persze, hogy itt van – feleltem elmosolyodva.
– Mondja, kérem – szólt most a halász, alázatosan levéve sipkáját: – nem tudná megengedni, hogy felmehessek a hajóra? Nagyon szeretnék beszélni vele.
– Félek, hogy nem lehet – feleltem, a fejemet rázva; – a hajó siet és aligha fog megállni.
– Ez igazán kár – sóhajtott a halász szomorúan. – Pedig oly nagyon szerettem volna látni.
Tovább evezett, de láttam, hogy már nem sokáig tud egy magasságban maradni velünk, mert a hajó gyorsan haladt; de ő azért folyton mereven nézett rám, amint a korlátra támaszkodva mosolyogtam, míg Christofersen mellettem állva, jóízűen nevetett.
– No, ha olyan nagyon szeretné látni azt az embert – feleltem végre –, hát jól nézze meg, mert most szemben áll önnel.
– Mindjárt gondoltam – kiáltott fel az öreg halász ujjongva, s elbocsátván mindkét evezőjét, felállt a csónakban; sipkáját kezében tartotta, mialatt barázdás arcán könnyek csorogtak végig...
Így haladtunk lefelé a norvég partok mentén kikötőből kikötőbe, míg végre szeptember 9-én megérkezett a Fram Chris-
191
tiánia fjordjába, ahol olyan fogadtatásban volt része, hogy fejedelmek is megirigyelhették volna. Hatalmas csatahajók, cirkálók és torpedózúzók fogadtak s kalauzoltak be a tágas kikötőbe, melynek egész területét ellepték a hajók, gőzbárkák és csónakok, tele az ország minden részéről odasereglett, előkelő közönséggel. Az ágyuk dörögtek, a zászlók vígan lengedeztek a fellobogózott város házairól s a kikötőben horgonyzó hajók árbocairól – a lelkes közönség éljenzése pedig betöltött eget és földet.
Este megálltam a fjord partján; az ünnepi lárma már elmúlt, s körös-körül sötéten és némán fogtak körül a nagyszerű fenyőerdők. A magas szirteken még pislogott a tiszteletünkre gyújtott örömtüzek zsarátnoka, lábam előtt pedig halk csobogással suttogták a tajtékos hullámok: – "most végre itthon vagy!" ... És a gyönyörű őszi estének csendes nyugalma jótékony fátyolként borult a múlt emlékeire, elfödvén, elmosván és elhalványítván a szenvedéseket és nélkülözéseket, melyeknek árán ezt a mostani nyugalmat, örömöt és boldogságot megszereztem. A sivatag jégmező, a sarki tél hosszú éjszakája már csak rossz álomnak tetszett – elmúlt, s talán sohase fog többé visszatérni. Pedig álmok és ábrándok nélkül ugyan mit érne ez a szegényes és egyhangú földi élet?