A "Fram" hazatérése
(1895. március 14. – 1896. augusztus 20.)
Sverdrup Ottó kapitány naplója nyomán.
Dr. Nansen már februárius 26-án hivatalosan is tudatta a legénységgel, hogy az ő távozása után én leszek a hajó első, Scott-Hansen pedig a második parancsnoka; ezt külön levélben is tudatta velem, megadván azokat az utasításokat, melyekhez tartanom kellett magam. Március 4-én, csütörtökön déli fél tizenkét órakor, el is indult dr. Nansen Johansen társaságában, és Scott-Hansen, Hendriksen és Pettersen elkísérte őket az első tanyahelyig, a hajótól körülbelül tizenhárom kilométernyire, ahonnan csak másnap délután fél háromkor tértek vissza.
A szánexpedíció elindulásakor a Fram körülbelül az északi szélesség 84° 4' és a keleti hosszúság 102. foka alatt feküdt. Egyik oldalával és hátuljával magasan felfelé az összetorlódott jégen, félig hóba temetve hevert a kissé oldalt dőlt hajó, s egyik felén körülbelül 50 méter széles nyílt csatorna húzódott végig; nem messze a hajótól egy magaslaton voltak felhalmozva készleteink, melyeket a nagy jégtorlódás idején raktunk ki a hajóból, mikor attól féltünk, hogy a jéghegyek összeroppanthatják.
Az első és legfontosabb feladat az volt, hogy eltávolítsuk annak a magas jégbástyának egy részét, mely körülfogta és valósággal betemette a hajót; attól féltem ugyanis, hogy ha tavasz közeledtével megint megkezdődik a rianás, ez a bástya agyonszoríthatja, vagy ráomlásával másként megrongálhatja. Március 19-én tehát az egész legénység nekiállt csákányokkal, vasrudakkal és ásókkal a veszedelmes jégbástya eltávolításának, s ez a munka 27-ig tartott. A jeget és havat szánokkal hordtuk el távolabb, hogy ne legyen útban. Az idő meglehetősen hideg
193
volt, mert a hőmérő állandóan 38–40 fokot mutatott fagypont alatt; ez azonban nem nagyon bántott bennünket, mert már megszoktuk a hideget, s csak Scott-Hansennek fagyott el az egyik nagy lábaujja.
Kiássák a "Fram"-ot (1895 március)
Elvégezvén ezt a munkát, hócipők készítéséhez fogtunk, s egyúttal jégfűrészeket is előkészítettünk, ha majd tavasszal a hajó kiszabadításához kell fogni. Május 1-re már készen volt az összes hócipő, s ekkor parancsot adtam, hogy mostantól kezdve naponta az egész legénység gyakorolja magát a hócipőn járásban, délelőtt 11 órától délutáni egy óráig; erre azért volt szükség, mert megtörténhetett, hogy a Framot valami baleset éri, s akkor az egész legénységnek hócipővel kell hazatérnie. Annál inkább volt okunk emiatt aggódni, mert az egész idő alatt állandóan nyugtalankodott a jég. Igaz, hogy az apróbb torlódások nem veszélyeztették a Fram épségét, de nem volt kizárva, hogy a nagyobb rianások esetleg nagyobb sérüléseket ejtenek rajta. Május előtt még, húsz méternyire a hajótól, párhuzamosan a régi csatornával, hajónk és a raktár között, megint egy új repedés támadt, s a régi csatornán túl is több kisebb-nagyobb repedés keletkezett. Április 11-e és május 9-e között pedig, csaknem szakadatlan egymásutánban követték egymást a jégtorlódások, s némelyik már komolyabb aggodalmakat is okozott.
Sajátságos, hogy az egész idő alatt úgy szólván semmivel se hajtott bennünket előbbre észak felé a tenger áramlása; ez azért volt aggasztó, mert ha nem közeledünk a nyílt tenger felé, sokkal későbben fogunk kiszabadulni a jégből, s megtörténhetik, hogy még a következő telet is a sarkvidéken kell töltenünk. Ez nem volt nagyon biztató kilátás, már csak azért sem, mert a sarkvidéknek ezen a részén úgyszólván semmiféle élet nem volt, tehát készleteinket se igen gyarapíthattuk friss eleséggel. Hosszú időkön keresztül egyetlen egy élőlényt se láttunk; még a hihetetlen messzire elkalandozó jegesmedvék se mutatkoztak. Éppen ezért általános örömmel üdvözöltük május 7-én egy kis fókának megjelenését, mely az egyik újonnan támadt repedésben bukkant fel. Ez volt az első fóka, melyet március óta láttunk; később ugyan láttunk a nyílt csatornákban
194
több ilyen fókát, de valamennyi oly félénk volt, hogy csak késő nyáron tudtunk egyet elejteni, s ez is oly kicsi volt, hogy egyetlen ebédre megettük. Június közepétől kezdve gyakran láttunk már madarakat is, legkivált sirályokat; sikerült néhányat el is ejtenünk. De az idő állandóan szeles és viharos volt, úgyhogy semmi kedvünk se volt vadászni s általában nagyon rossz kedvünk volt, mert a szél nem akart nekünk tetsző irányba fordulni. Csak június 9-én változott meg az idő, illetőleg csapott át a szél délkeleti irányba, s ez a kedvező fordulat egyszerre jókedvet teremtett a födélzeten. Eddig úgyszólván egész napi beszélgetésünk csak az "igen" és "nem" szavakra szorítkozott, most azonban mindnyájunknak megoldódott a nyelvünk, s mindenfelől csak vidám tréfa és nevetés hallatszott. A szélnek ez a kedvező iránya ugyanis – ha elég tartós és erős marad – a legjobb kilátásokkal biztatott, s valamennyien reméltük, hogy már 1896 őszén otthon lehetünk.
Május vége felé már oly erős volt a nap melege, hogy hajónk körül egész kis tócsává olvasztotta a jeget. Elkövetkezett lassanként az ideje annak is, hogy felhordjuk hajónkra a jégmezőn levő raktárunkat, ami lassanként meg is történt, pünkösdre pedig teljesen kitakarítottuk a hajót is, úgyhogy vadonatújnak és tisztának látszott. Szerencsére mindnyájan egészségesek voltunk; jól aludtunk, megvolt az étvágyunk, s ezért nem is igen törődtünk azzal, hogy múlt hónap óta körülbelül 3–4 kilogrammot fogytunk fejenként. Csak egy betegség volt a hajón – amely voltaképpen senkinek sem ártott és csak úgynevezett "divatbetegség" volt: az tudniillik, hogy valamennyien leborotváltattuk a hajunkat, abban a reményben, hogy akkor gyorsabban fog nőni; mikor aztán nem nőtt, akkor mindnyájan nagyon dühösek lettünk, és kölcsönösen egymást szidtuk az ostoba tanácsért. De azért május 17-ét, a nemzeti ünnepet, nagy lelkesedéssel ünnepeltük meg, s a napnak egyik fénypontja a pompás lakoma volt, melyben mindnyájan tehetségünkhöz mért étvággyal vettünk részt. Június 22-ének éjszakáján azzal ébresztett fel az őr, hogy a hajó faránál húzódó csatornában cethalak vannak. Mindenki felrohant a fedélzetre s meg is pillan-
195
tottunk 7–8 nőstény narvált, melyek vígan ugrándoztak a szomszédos csatornában. Néhányszor rájuk lőttünk, ennek azonban semmi foganatja se lett; mihelyt megvirradt, rögtön utánuk eredtem csónakunkkal, de sehogy se tudtam hozzájuk lőtávolságra jutni. Arra az esetre, hogyha megint mutatkoznának, szigonyokat készítettünk, hogy nagyobb eredménnyel vadászhassunk rájuk. Mivel pedig nagyon szerettük volna kipróbálni a szigonyokat, és mivel csábított bennünket a zsákmány is, éles szemmel fürkésztük a csatornákat, hogy nem pillanthatnók-e meg valamelyikben az óhajtott vadat.
Csatorna a "Fram" mögött (1895 június)
Végre július másodikának estéjén úgy tetszett, mintha nagyobbszerű vadászatra nyílna kilátás. A csatorna valósággal hemzsegett a narváloktól, s mi gyorsan készülődtünk, hogy űzőbe vegyük őket. De most is oly óvatosak és félénkek voltak, hogy nem közeledhettünk hozzájuk. Az egyik még sokáig ott maradt a legszűkebb csatornában, mely oly keskeny volt, hogy egyik partjáról út lehetett hajítani a másikra. Igyekeztünk a csatorna szélén közel lopódzni hozzá, de a bálna észrevett bennünket s rögtön kiúszott a nagy csatornába, ahol valóságos örömtáncot járt, prüszkölve, bukdácsolva, magasra fújva a vizet, mintha csak gúnyolni akarna bennünket. Mikor pedig végre nagy fáradsággal odakúsztunk a nagy csatornához, egyszerre csak – placcs! – nyomtalanul eltűnt.
Pár nappal később ismét meglátogatott bennünket egy ilyen banda abban a csatornában, mely nemrégiben támadt, egészen közel a hajóhoz. Háromnak hosszú, vastag csontdárdája volt, melyek minduntalan kimeredeztek a vízből; ez a hímek fegyvere és ékessége, de egyszersmind az a szerszám is, mellyel kedveskedésből a nőstények hátát vakargatják. Mindjárt felkaptuk puskáinkat és szigonyainkat, s lélekszakadva rohantunk a csatornához, de mire odaértünk, már mind elmenekültek a narválok. Úgy látszott, hogy teljesen lehetetlen lőtávolságra megközelíteni ezeket a félénk állatokat; ettől fogva tehát békében is hagytuk őket. Az 1896. év tavaszán azonban egyszer mégis közel voltunk ahhoz, hogy elejtsünk egy narvált. Éppen madárvadászaton voltam és azzal foglalkoztam, hogy kiadogassam a csónakból az elejtett madarakat, mikor egészen
196
közel hozzánk hirtelen felbukkant a vízből egy narvál. Rögtön felkaptam a szigonyt, de sajnos csak nagyon rövid zsineg volt rajta; mire ezt megtoldottam s rá akartam hajítani, a narvál hirtelen eltűnt, és nem is bukkant fel többé a vízből.
Sokkal szerencsésebbek voltunk a madarakkal s különösen Pettersen ejtett el sok alkát, sirályt és búvármadarat, noha azelőtt sohase volt puska a kezében. Úgy látszik, hogy grönlandi cápák is járnak ezen a vidéken, mert amikor Hendriksen egy lelőtt medve bőrét beáztatta a vízbe, hogy a hájat könnyebben lefejthesse róla, másnapra kelve már a medvebőrnek nyoma se volt a vízben; ezt pedig csakis a cápák falhatták föl. Meg is kíséreltük horogra tűzött szalonnával tőrbecsalni e veszedelmes rablók valamelyikét, de minden eredmény nélkül. Június derekán lassanként olvadozni kezdett a hó s a hajónkat körülfogó jég, úgyhogy a "Fram" már egészen szabad vízben úszott, noha körös-körül még egységes volt a jégmező; örömmel tapasztaltuk, hogy a hajónak semmi baja sincsen, csak egy kicsit átereszti a vizet; ezen azonban nagyon könnyű volt segíteni. Ettől fogva szabadon libegett a Fram a vízen, egészen augusztus 14-ig, amikor hatalmas jéghegy úszott felfelé a széles csatornában és teljesen elzárta előtte az utat kifelé. Három nappal később hirtelen erős jégtorlódás támadt, mely a Framot pár perc alatt fél méternyire feltolta a vízből, oly könnyedén, mint ahogy az erős ember egy kilogrammot felemel.
Pár nap múlva ugyan ismét lesüllyedt a Fram, mert a jég engedett alatta, de ez is oly könnyedén és minden veszedelem nélkül történt, hogy a legkisebb nyugtalanságra sem adott okot. Szeptember elején heves vihar támadt délkelet felől, s ennek segítségével behajtottuk hajónkat egy kényelmes kis öbölbe, mely nagyon alkalmasnak mutatkozott arra, hogy ott teleljünk. Egész szeptember első felében állandóan szakadt az eső, ami nagyon kellemetlen volt, s rákényszerített bennünket, hogy külön ólat építsünk hét kutyánk számára, melyek közül néhány meg is kölykedzett. A lágy idő szeptember derekán annyira meglazította a jeget, hogy valóságos tócsa támadt köztünk és a szomszédos nagy jéghegy között; ezért aztán kezdtük behordani
197
raktárunkat a hajóba, attól félve, hogy egy szép napon beszakad alatta a jég, s mindenünket elnyeli a tenger. Mivel ugyanakkor azt is észrevettük, hogy még mindig szivárog a hajóba a víz, hozzáfogtunk a lékek alapos betöméséhez is, ami nemsokára teljesen sikerült.
Közben Scott-Hansen és Nordahl megépítette a mágneses megfigyelésekhez szükséges kunyhót, nagy jégkockákból, melyeket hóval burkoltak be, s aztán leöntötték az egészet vízzel, míg keményre fagyott. Ugyanekkor építettünk új kovácsműhelyt is, mert a régit elmosta, illetőleg elolvasztotta a nyári meleg. Hetenként néha kisebb-nagyobb kirándulásokat is tettünk a jégmezőn, pusztán csak azért, hogy el ne szokjunk az időjárás viszontagságaitól és a szabad levegőtől, ami egészségünk szempontjából is fontos volt. November 28-án a tenger áramlása elvitt bennünket az északi szélesség 60. foka alá. Ennek örömére nagy lakomát csaptunk a szalonban. Most már egészen közel voltunk a Fligely-fokhoz, s egész bizonyosan remélhettük, hogy a jövő évben ismét visszatérhetünk a civilizált világba, melyet két és fél évvel ezelőtt hagytunk el.
Az 1896. évi új esztendő gyönyörű szép időt hozott, noha az átlagos hőmérsék 43 Celsius-fok volt a fagypont alatt. A jég csodálatos nyugodtan viselkedett; szinte egész télen egyetlen egyszer se volt jelentősebb jégtorlódás, csak februárius 4-én ijedtünk meg egy kicsit, mikor a jégmező ágyúdörgéshez hasonló robbanások közben megmozdult – de ez se tartott soká, s a lárma jóval nagyobb volt, mint a jégtorlódás hatása. Másnap, mikor szétnéztünk a környéken, csak egyetlenegy új jéghátat fedezhettünk fel, vagy két kilométernyire a hajótól.
Februárius hóban néhány szánkirándulást tettünk a szélrózsa minden irányában, s eközben különféle megfigyeléseket végeztünk a jégen. Ez volt minden változatosság a sarki tél egyhangú éjszakájában, mely azonban egy cseppet se volt nyomasztó hatással ránk, mert mindnyájan kitűnő egészségnek örvendtünk, és aggodalom nélkül bíztunk a jövőben. Februáriusban még néhányszor megmozdult a jégmező, de a rianások és torlódások egyáltalában semmi következéssel nem jártak. Április 21-én azonban hirtelen heves lökés riasztott fel
198
bennünket álmunkból, s többen kiestek az ágyból, oly nagyot ingott a hajó. Nordahl, aki őrségen volt, azzal a jelentéssel szaladt le hozzám, hogy a jég közvetlenül a hajó fara mögött torlódott fel, és lezuhanással fenyeget. Mind felszaladtunk a fedélzetre, s láttuk is, hogy egy kolosszális jégtömeg, mely ferdén gyűrődött fel a Fram hátuljánál, felső részével egészen a hajó fölé hajlik. És még mielőtt segíthettünk volna, a jégtömegek egy része le is zuhant a födélzetre. De a Fram fel se vette ezt a csekélységet; a jégtömeg szilánkokra töredezve szóródott szét a födélzeten s csakhamar eltakarítottuk.
Másnap reggel hat óra tájban Pettersen rohant be kabinomba azzal a hírrel, hogy két medvét látott a hajó közelében. Rögtön felsiettem a fedélzetre, de oly sötét volt, hogy az első pillanatban nem is tudtam kivenni a medvéket, noha Pettersen megmutatta az irányt, hogy merre vannak. Végre megpillantottam őket, amint lassú ügetéssel közeledtek a hajóhoz, de körülbelül százötven lépésnyire megálltak. Iparkodtam célba venni őket, de sokkal sötétebb volt, semhogy biztos lehettem volna a lövésemről; vártam tehát egy ideig, remélvén, hogy majd közelebb jönnek. A medvék azonban, miután egy darabig szimatolva álltak egy helyben, hirtelen megfordultak és elosontak a hajó közeléből. Megkérdeztem Pettersent, hogy nincs-e valamije, amit megpörkölhetne, hogy annak szagára visszatérjenek a medvék. Pettersen gondolkodott pár pillanatig, majd lerohant a lépcsőn s kisvártatva visszajött egy serpenyővel, mely tele volt vajjal és felvagdalt vöröshagymával.
– Vigyen el az ördög, ha ennek a szagára vissza nem jönnek! – mondta a derék fiú, s rögtön alágyújtotta.
A medvék már régen eltűntek szemünk elől. Miután nagyon hideg volt, körülbelül 35 Celsius fok a fagypont alatt, leszaladtam kabinomba, hogy felvegyem a prémes bundámat; de jóformán még le sem értem, mikor már utánam jött Bentsen, hogy siessek, mert a medvék visszatértek. Persze rögtön felrohantam, s most már valóban lőtávolságra is voltak a medvék, mert alig lehettek messzebb száz lépésnyinél. Leguggoltam a konyha mögé, jól célba vettem az egyiket, de a puska csütörtököt mondott. A medvéket kissé megriasztotta a csettenés, és
199
úgy látszott, azon tűnődnek, hogy meneküljenek-e vagy maradjanak. Hirtelen ismét fölhúztam a kakast, s még egyszer rálőttem a nagyobbikra; most el is találtam, s a medve rettentő ordítással bukott arcra. Aztán rálőttem a másikra is, mely először nagyot ugrott a levegőben, de nyomban szintén lerogyott. Ekkor azonban mind a kettő hirtelen felugrott és menekülni igyekezett; de csak néhány lépést tudtak tovább menni és megint összeestek. Hogy egészen bizonyos legyek a dologról, még mindegyikbe eresztettem egy-egy golyót – de ez se volt elég a roppant szívós állatok életének kioltásához.
Pettersen hihetetlenül lelkesedett ezért a sportért. Annyira elragadta a vadászszenvedély, hogy teljesen fegyvertelenül rohant ki a hajóból a medvék után, de aztán hirtelen aggodalmai támadtak, és visszakiáltott Bentsennek, hogy jöjjön utána. Bentsen azonban, mivel szintén nem volt fegyvere, nem valami nagy kedvet érzett a sebesült medvék üldözésére. Miután néhány töltényt vettem magamhoz, én siettem Pettersen után, s félúton értem el a medvék és a hajó között. A két állat most egy jégtaraj mentén osont tova; körülbelül harminc lépésnyire lehettem tőlük, de mielőtt lőhettem, rá kellett kiáltanom Pettersenre, hogy álljon félre az útból, mert egyenesen közém és az anyamedve közé furakodott. Végre az anyamedve megkapta a halálos lövést, mire én is végigszaladtam a jégtaraj mentén, hogy lássam, hová lett a másik medve. Ekkor hirtelen felbukkant ennek feje is egy jégbucka mögül, mire közvetlen közelből úgy fejbelőttem, hogy nyomban holtan rogyott le. Most a Fram egész legénységét odahívattam, s mindnyájan végtelenül örültünk a szerencsés zsákmánynak. Körülbelül tizenhat hónapja múlt, hogy az utolsó medvét elejtettük, s tizennégy hónap óta egyáltalában nem is ettünk friss húst, kivéve néhány madár- és fókapecsenyét. Nyomban feldaraboltuk a hatalmas állatokat, s alig vártuk, hogy megint látogatást tegyenek hajónknál a medvék, mert ez volt az egyetlen változatosság étrendünkben.
Ettől kezdve Pettersen annyira odavolt a medvevadászatért, hogy egyébről se tudott beszélni. Egy napon a fejébe vette, hogy azon az éjszakán okvetlenül medvék jönnek a hajó-
200
hoz, s annyira bízott sejtelmében, hogy mindent előkészített a vadászatra, sőt Bentsennek, aki aznap éjjel őrségen állt, a leghatározottabban meghagyta, hogy őt keltse föl legelőször, mihelyt a medvék jelentkeznek. Sajnos, a medvék nem jöttek, s ettől fogva semmiféle kaland se szakította meg egyhangú életünket egészen a tavasz beálltáig. Kivétel talán csak május 17-e volt, a nemzeti ünnep napja, melyet ezúttal is nagy lakomával ültünk meg, s mivel ekkor láttuk a legelső fókát is az egyik csatornában, jó jelnek vettük ezt a jövőre nézve.
A nemzeti ünnep után komolyan kezdtünk készülődni a hazautazásra. Mindenekelőtt szétszedtük a hajó gőzgépét, gondosan megtisztogattuk minden egyes részét, ami nem kis feladat volt a harminc-negyven fokos hidegben, s aztán megint összeállítottuk az egészet a hajó belsejében. Felhordtunk mindent a hajóra, ami eddig a jégmezőn volt, s mikor május dereka felé enyhülni kezdett az idő, befűtöttük a hajó kazánját, s az ott fejlesztett gőzzel kezdtük megolvasztani a Fram jégbástyáit. A munka úgy folyt, hogy a gőzzel mély lyukakat vájtunk a jégfalba, ezeket megtöltöttük puskaporral és dinamittal, aztán felrobbantottuk; ahova a gőz ereje már nem tudott elhatni, ott fúrógéppel folytattuk a fúrást, s hatméteres robbantóaknákat is vájtunk a porhanyó jégben. Ez a munka eltartott egész május hónapban, de meg is volt az eredménye, mert május vége felé már csaknem teljesen szabadon állt a hajó, úgyhogy csak idő kérdése volt már, hogy mikor indulhatunk.
Június elején, mikor egy este Hendriksen a mágneses megfigyelőházba ment, hogy a műszerekről leolvassa az eredményeket, hirtelen megtámadta egy medve, pedig mielőtt a hajóról elindult, óvatosan szétnézett, hogy nem fenyegeti-e valami veszély. Ámbár semmi gyanúsat nem látott, mégis, amint a megfigyelőállomáshoz közeledett, hirtelen hörgő sziszegést hallott maga mögött, s mikor megfordult, alig pár lépésnyire tőle egy medvét pillantott meg, mely fogcsikorgatva nézett vele farkasszemet. Mivel fegyvere nem volt, Hendriksen nagyon kényelmetlenül kezdte érezni magát. Először azon tanakodott, hogy méltóságteljesen vonuljon-e vissza, vagy pedig lélekszakadva meneküljön; mivel azonban nyilvánvaló, hogy a
201
medvének veszedelmes szándékai vannak, Hendriksen jobbnak vélte, ha rögtön megfutamodik, s minél előbb szabadul a kényelmetlen helyzetből. Futott tehát, ahogy a lábai bírták, s nem sokat törődött azzal se, hogy a medve üldözi-e, vagy elmarad tőle, mégis szerencsésen felért a hajóra, s rögtön felkapta puskáját, mely megtöltve hevert a fedélzeten. Mielőtt azonban ismét lefuthatott volna a jégre, már a kutyák is észrevették a medvét, sőt nyomban meg is támadták. A medve dühös fogvicsorgatással rohant a kutyákra, azok pedig ijedt csaholással menekültek előle – s aztán, mihelyt megpillantotta a visszatérő Hendriksent, oly gyorsan menekült, hogy szegény Peder rá se lőhetett. Pár nappal később délelőtt tíz órakor Nordahl jelentette, hogy két medve ólálkodik hajónk körül; ezeket rögtön üldözőbe vettük, s félórai hajsza után a kutyák segítségével sikerült is őket elejtenünk. De június 24-én már nem voltunk ily szerencsések, mert elszalasztottunk két medvét, pedig elég közel voltak hajónkhoz.
Három nappal később egy anyamedve ügetett kis bocsával hajónk felé fényes délben. Rögtön szalonnát pörköltettem, hogy ennek szagával közelebb csábítsam a hajóhoz, de az anyamedve nagyon óvatos volt, s jó időbe tellett, míg 200–300 lépésnyire közel merészkedett hozzánk. A kormányos ekkor már nem bírta magát türtőztetni, és rálőtt a medvére, mire mi többiek is azonnal sortüzet adtunk rá, úgyhogy a hatalmas állat több sebből vérezve összeroskadt, és mikor felkelt is, csak néhány lépéssel tudott tovább vánszorogni. Mivel köztünk és a medve közt széles csatorna volt, néhányan csónakba ültek s áteveztek a csatorna túlsó partjára. A szegény kis bocs gyönyörű szép állat volt, hófehér bundával, melyből csak az orra feketéllett ki, körülbelül akkora lehetett, mint a legkisebb kutyánk. Mikor a hajósok odaértek hozzá, anyja testén üldögélt, teljesen nyugodt volt, s úgy látszott, mintha nagyon közömbösen érintené az eset. Hendriksen hurkot vetett a bocs nyakába, mely nyugodtan és ellenkezés nélkül követte az embereket, akik anyját a jégen tovavonszolták, s eközben megint ráült anyja hullájára. Mikor azonban a hajóhoz érve elválasztották anyjától, hogy felhozzák a fedélzetre, kitört belőle a
202
vadság, teljes erejéből ellenállt, s valósággal őrjöngött dühében. Mikor a hajófenékben szabadon eresztettük, még rosszabb lett; mintha megőrült volna, karmolt, harapott és üvöltözött vak dühében, mint az eleven ördög, s csak arra a kis időre csillapodott le, míg az elébe rakott húst felfalta. Soha életemben nem láttam a fenevadak dühöngését, vérszomját és veszett vadságát úgy megtestesülve, mint ebben a kis szörnyetegben, amely pedig alig lehetett néhány hónapos! Mivel semmi reményünk se lehetett arra, hogy megszelídül, estére kelve kiadtam a parancsot, hogy végezzenek vele, mire aztán Mogstad agyonlőtte.
Ettől kezdve többször lőttünk medvét, és úgy szólván sohase voltunk friss hús nélkül, mert a madarak is szép számmal röpdöstek körülöttünk, úgyhogy alig múlt el nap, amikor néhány sirályt, alkát, búvármadarat stb. ne lőttünk volna. Ez a vadászélet nemcsak a kedélyünkre volt kitűnő hatással, hanem nagyszerű étvágyat is csinált, úgyhogy néha rengeteg sokat ettünk; ennek eredménye pedig az lett, hogy amikor a hónap végén megmértük magunkat, mindnyájan néhány kilogrammal többet nyomtunk, mint a megelőző hónapban.
Június 12-én, miután az előző napokon meglehetősen erős jégtorlódások voltak, végre annyira meglazult a jég, hogy komolyan gondolhattunk az indulásra. Az öbölből, ahol voltunk, széles csatorna nyílt kifelé, amelyben már megkísérthettük a kifelé haladást. Megparancsoltam tehát, hogy fűtsék be a kazánt s mikor a gőz már elegendő volt, beakasztattam a kormánylapátot, s június 14-én elindultunk, illetőleg nekivágtunk a jégtábláknak, hogy keresztültörjünk rajtuk. Ez azonban csak részben sikerült, mert bár a gép teljes erővel dolgozott, a hajó még mindig nem bírta szétfeszíteni a jégtáblákat, úgyhogy ismét kénytelen voltam parthoz kötöztetni a hajót. Így maradtunk egészen június 27-ig, amikor este éjféltájban ismét nekivágtunk a jégtábláknak, s ezúttal nagyobb sikerrel is, mert két óra tájban már négy kilométerrel előbbre jutottunk. Itt azonban ismét megállított bennünket a jég, s csak július 3-án indulhattunk megint tovább, amikor is hat kilométert haladtunk a délnyugati irányba vezető széles csatornában.
203
Az előrejutás azért volt nehéz, mert az erős déli szél mind utunkba hajtotta és összetartotta a jégtáblákat, úgyhogy nem is remélhettük szabadulásunkat egészen addig, míg csak az időjárás és a szél iránya gyökeresen meg nem változik. Ez csak július derekán következett be, amikor a jég oly erősen meglazult, hogy megint nekivághattunk a hajóval. Mindjárt kora délelőtt hat kilométernyi utat tettünk meg, de aztán egy hatalmas jéghegyhez értünk, amely két napra ismét megállított bennünket. Végre, július 19-én, eltakarodott előlünk ez a jéghegy, úgyhogy déli 12 órától esti 8 óráig közel negyven kilométernyi utat tettünk meg. Ettől fogva több-kevesebb szerencsével kísértettük meg az előrejutást egész július hó folyamán, s közben több ízben robbantanunk is kellett a jeget, ami sok időveszteséggel és meglehetős fáradsággal járt; néha pedig az is megtörtént, hogy a felrobbantott jégtömegek egy-egy hatalmas darabja rázuhant a hajóra, s kis híja, hogy kárt nem tett némelyikünkben.
Augusztus első felében egyre tartott ez a nehéz munka, s alig győztük leküzdeni a sok akadályt. Mindamellett, noha csak lassan, mégis állandóan haladtunk előre, míg augusztus 12-én ismét megállított egy hatalmas jégtömeg, s ugyanekkor oly sűrű köd fogott körül, hogy semerre se mozdulhattunk. Meglehetősen csüggedt hangulatban ültünk ebédhez, mialatt Mogstad felmászott az árbockosárba, hogy hátha onnan jobban látna, alig ettünk néhány falatot, mikor felülről hangos örömujjongást hallottunk, s mire felszaladtunk a fedélzetre, a köd mintegy varázsütésre, hirtelen szétfoszlott, s álmélkodó szemünk a jéghegytől balra hatalmas, széles csatornát pillantott meg, melynek végében a nyílt óceán hullámzott, ameddig csak a szemünk látott. Rögtön hozzáfogtunk a munkához; senkinek se jutott eszébe az evés: mindnyájan csak a szabadulásra vágytunk, s most már teljes gőzzel vágtunk neki annak a keskeny jégsávnak, mely még elválasztott a nyílt tengertől. Lázas erőfeszítéssel dolgoztunk mindannyian, s este hét órakor már áttörtük az utolsó bilincset is, mely az örök jég országához láncolt bennünket.
Szabadok voltunk tehát! Huszonnyolc nap alatt körül-
204
belül háromszáznegyven kilométernyi utat tettünk meg a jégen keresztül, és most végre, három esztendei nehéz, fáradsággal és szenvedéssel teljes küszködés után, megint visszatérhettünk az életbe és újra láthattunk mindent, ami szívünknek kedves volt. Csak pár nap választott el bennünket hazánktól, a társadalomtól és mindentől, amire csak vágytunk – s ez a hirtelen fordulat oly váratlanul ért bennünket, hogy szinte hinni se mertünk benne. Mint a nehéz lidércnyomásból ébredő beteg, kába öntudatlansággal bámultunk a hátunk mögött elmaradó jégmezőre, s csak akkor nyilallott szívünkbe az édes boldogság öröme, mikor előretekintettünk a kéken hullámzó óceán tükrére.
Másnap reggel hét órakor már megpillantottunk egy vitorláshajót, s egyenesen feléje kormányoztunk, mert meg akartam tőle kérdezni, hogy nem tud-e valami hírt Nansenről és Johansenről. Körülbelül egy óra múlva egészen közel értünk hozzá, s akkorra már a legénység is mind a födélzetére csődült, mert oly egyenesen tartottunk feléje, mintha meg akarnók támadni. Alig száz lépésnyire álltunk meg tőle; a kis hajónak "Nővérek" volt a neve és Tromső kikötőjébe tartozott. Az első kérdés, melyet hozzá intéztünk, ez volt:
– Megérkezett már Nansen és Johansen? ...
Azt vártuk, hogy igenlő választ kapunk, amelyre hangos hurrával készültünk felelni – de a kapitány fejét rázva kiáltotta át, hogy: – "nem!"... Mikor aztán megmondtuk, hogy kik vagyunk, illetőleg mikor Botolfsen kapitány elolvasta hajónk nevét, rögtön megkért, hogy meglátogathasson bennünket, s nem sokkal aztán fel is jött néhány emberével a fedélzetre. Több mint egy óráig kérdezgettük egymást kölcsönösen, s amikor végre kifogytunk a kérdésekből, Botolfsen kapitány megkért, hogy hadd utazzék velünk Tromsőbe, s mikor ezt megengedtem neki, saját hajója parancsnokságát rábízta a kormányosra. Tőle tudtam meg azt is, hogy Andrée svéd főmérnök léghajóval akar eljutni az Északi-sarkra, s ez idő szerint a Dänen-szigeteken tartózkodik, várván a kedvező szelet. Ezt hallván, dél felé fordítottam hajónk irányát, azzal a szándékkal, hogy meglátogatom Andrée urat.
205
Éjféltájban végre megpillantottak a szárazföldet – 1041 nappal azután, hogy utoljára elszakadtunk a parttól! Megvártuk, míg a köd kissé eloszlott, s reggel felé félgőzzel behajóztunk a Rothen-öbölbe, ahol a "Virgo" gőzös, az Andrée-féle expedíció hajója horgonyzott. Messzelátónkkal láthattuk, hogy megfigyelik érkezésünket, s Andrée, az expedíció többi tagjaival, valamint a "Virgo" kapitányával, nemsokára meg is látogatott a hajón. De ők se tudtak semmit Nansenről és Johansenről, úgyhogy kedélyünk még nyomottabb lett, s valami sorvasztó komorság vett erőt mindnyájunkon. Egész bizonyosan hittük, hogy Nansen és Johansen jóval előttünk fog hazaérkezni, s most úgy fordult a dolog, hogy mi már itthon vagyunk, róluk pedig még semmi hír sincsen. Komolyan kezdtünk aggódni a két bátor férfiú sorsa miatt, s még csak az a gondolat biztatott, hogy találkozik a Jackson-expedícióval, mely már két telet töltött a Ferenc József-földön. Sőt az is meglehet – így reménykedtünk – hogy Nansen és Johansen már régen megérkezett a Flóra-fokra, és csak a megfelelő alkalmatosságot várják, hogy hazatérhessenek.
Mindamellett el voltunk készülve a legrosszabbra is. Rövid fontolgatás után elhatároztam, hogy Tromsőbe sietünk, ahol biztos értesüléseket kaphatunk, ha ugyan vannak ilyenek Nansenről és Johansenről. Ha itt se tudunk meg semmit, akkor nyomban kiegészítjük készleteinket, és visszautazunk a Ferenc József-földre, hogy megtaláljuk őket, s aztán együtt térjünk haza valamennyien a Fram fedélzetén, mint ahogy elindultunk. Éppen ezért rövidre szabtam tartózkodásunkat is a Dänen-szigeten. Visszaadtuk a látogatást a "Virgo"-nak, megnéztük a léghajót, mely indulásra készen, csak a kedvező szelet várta; még az éjjel friss vizet vettünk fel a hajóra, s másnap, augusztus 15-én, hajnali három órakor elindultunk dél felé. Négynapi csendes hajózás után, augusztus 19-én reggel kilenc órakor pillantottak meg a norvég hegyek kéklő ormait, s a következő nap hajnali két órakor már horgonyt vetettünk Skjaervő kikötője előtt. Mihelyt a vasmacskát leeresztettük, azonnal csónakba ültem, és Bentsen kievezett velem a partra, én pedig nyomban a távíróhivatalba siettem; minden áron fel
206
akartam verni a hivatalnokot, de jó darabig hiába dörömböltem a kapukon, míg végre kinyílt egy ablak a második emeleten, s valaki kidugta rajta a fejét, hogy megnézze, miféle éjjeli csavargó csapja ezt az éktelen lármát. Ez a "valaki" maga a távíróhivatal főnöke volt, aki következőképpen írta meg egy christiániai újságban az érdekes éjszakai jelenetet:
"Egyáltalában nem kellemes és barátságos érzelmekkel keltem fel hajnali fél három tájban, hogy kinézzek az ablakon, micsoda bitang csavargó dörömböl a kapumon oly irtózatosan. Hálóingben néztem ki s dühösen kiáltottam le:
– Az ördögbe, hát mi történt? Talán összedűlt a világ, hogy ilyen pokoli lármát csap?
Egy szürkeruhás, hosszú szakállú férfit pillantottam meg, akinek külseje legott gondolkodóba ejtett, hogy hátha mégis elhamarkodtam a heves kifakadást, amelyre talán nem is volt okom; már éppen enyhíteni akartam szavaim élét, mikor az idegen csípősen válaszolt:
– Akárhogy sajnálom is, hogy zavarom az éjszakai nyugalmát, mégis kénytelen vagyok arra kérni önt, hogy nyissa ki az ajtót. Én vagyok a Fram parancsnoka!
Rögtön tisztába jöttem azzal, hogy az idegen csak Otto Sverdrup lehet; megszégyenültem és alázatosan feleltem hát neki:
– Azonnal megyek, kapitány!
"Gyorsan magamra szedtem a legszükségesebb ruhát, s aztán lesiettem, hogy ajtót nyissak. Sverdrup kapitány egyáltalában nem bosszankodott, sem azon, hogy ily sokáig megvárakoztattam, sem azon, hogy oly barátságtalan szavakkal fogadtam, mikor először lépett hazája földjére a dicsőséges expedíció után. Sőt inkább nagyon barátságos és szeretetreméltó volt, mikor bocsánatot kértem tőle előbbi udvariatlanságomért. Mihelyt leült a hivatalban, első kérdésem természetesen az volt, hogy milyen úton tért haza. Elmondta, hogy éppen most érkezett meg a Spitzbergák partjairól; augusztus 13-án ért ki a nyílt tengerre, ahol csaknem rögtön találkozott Botolfsen kapitány cetvadászhajójával s a kapitányt is magával hozta. Aztán meglátogatta Andrée-t, aki éppen az indulásra készülődött, s tőlük
207
tudta meg, hogy Nansen még mindig nem érkezett haza, ami nagyon lehangolta, mert véleménye szerint Nansennek már jóval őelőtte kellett volna megérkeznie.
– Óh – feleltem mosolyogva: – ha csak ez a bánata van, ezen segíthetek, mert jó újságot tudok mondani Önnek Nansenről.
– Akkor siessen vele, kérem!
– Nansen augusztus 13-án érkezett meg Vardőbe, s most Hammerfestben van. Valószínűleg ma indul el Tromsőbe egy angol jachton.
– Nansen megérkezett?...
Olyan izgatottan ugrott fel helyéről a hatalmas termetű kapitány, amilyennek még sohasem láttam embert, s kétszer-háromszor is megismételtette velem azt az örvendetes hírt, hogy Nansen valóban itthon van. Aztán felkapta kalapját s nem is köszönve, kirohant a szobából; csak ennyit mondott:
– Ezt rögtön el kell mondanom a többieknek is!
Nem sokkal aztán ismét visszatért Scott-Hansen, Blessing, Mogstad és Bentsen kíséretében, akik mind tomboltak örömükben, hogy Nansen végre megérkezett. Ez volt az utolsó gát, mely akadályozta őket abban, hogy szabad folyást engedjenek a szerencsés hazatérésen érzett örömüknek, s most már eltűnt az utolsó aggodalom is, mely némiképpen árnyékot vetett boldogságukra. Leírhatatlan az, hogy mennyire örültek; átölelték egymást, táncoltak, a szó szoros értelmében ujjongtak s egyre hangosan kiabálták:
– Hát valóban igaz?... Nansen csakugyan megérkezett?...
Szinte reszketve az örömteli felindulástól, egymásután elbúcsúztak tőlem, és siettek vissza a hajóra, hogy a többieknek is tudtul adják az örvendetes újságok, s alig félórával később egymás után két ágyúlövés dördült el a Fram födélzetén, amit a legénység hangos hurrázása követett. Ezzel ünnepelték Nansen és Johansen hazatérését. A még mély álomban szunnyadó lakosság ijedten ugrott fel ágyából, s többen félmeztelenül rohantak ki az utcára – de aztán megtudták egymástól, hogy a Fram érkezett meg, s pár órával később valóságos népvándor-
208
lás indult meg a nagyszerű hajó felé, melynek fedélzetén a legszívesebb fogadtatásban részesültek a látogatók..."
Most már nincsen sok mondanivalóm. Azonnal sürgönyöztünk Nansennek, a királynak, a norvég kormánynak és összes rokonainknak, hogy szerencsésen megérkeztünk: délben pedig a polgármesternél voltunk hivatalosak ebédre, s mondhatom, hogy évek óta ez volt életem legboldogabb napja. Délután már útban voltunk Tromső felé, ahova este fél kilenckor érkeztünk meg, száz és száz fellobogózott bárkától, csónaktól kísérve. Másnap, augusztus 21-én délutáni négy órakor futott be a kikötőbe Sir George Baden-Powell jachtja, az "Otaria" is, és 17 hónapi távollét után végre ismét egyesült és teljes számban volt együtt a norvég északsarki expedíció.
(Vége.)