ÖTÖDIK FEJEZET
A téli éjszaka

Úgy tetszett, hogy most már valóban végleg befagytunk, s a "Fram" nem kerül ki előbb a jégből, mint ha majd túl leszünk az északi sark másik felén s közeledünk már az Atlanti-óceánhoz. Az ősz már meglehetősen előrehaladt, s a nap egyre alacsonyabban kelt föl a szemhatár fölött, a hőmérsék pedig állandóan csökkent. Közeledett a hosszú téli éjszaka, – a rettegett éjszaka! Elő kellett tehát készülnünk reá, s ezért hozzá is fogtunk, hogy minél kényelmesebb téli szállássá alakítsuk át a hajót, s egyúttal minden előkészületet megtettünk arra is, hogy ne pusztítson el bennünket a hideg, a jégnyomás, vagy az a sok más félelmetes természeti erő, amelyről azt jósolták otthon, hogy mindnyájunkat megsemmisít.
A kormánylapátot jó magasra fölhúztuk, hogy a jégtorlódás össze ne törje; a csavart ellenben nem bántottuk, mert vasköpönyege úgyis megvédte, s különben is rajta nyugodott a hajófar. Legtöbb dolgunk volt a gőzgéppel, amelyet teljesen részeire szedtünk, minden alkatrészét gondosan megtisztítottuk és megolajoztuk. Amundsen oly szeretettel bánt vele, mintha édes gyermeke lett volna, s a három év alatt, míg expedíciónk tartott, alig hiszem, hogy elmúlt volna nap anélkül, hogy Amundsen össze-vissza ne ölelte, csókolta volna a gépet.
A hajó középső részében (természetesen a födélzet alatt) rendeztük be az asztalosműhelyt, míg a lakatos- és gépműhelynek magában a gépházban szorítottunk helyet; a kovácsműhely kezdetben a födélzeten volt, később azonban kikerült a jég hátára, míg a szabóságot, a csizmadiaságot, meg az egyéb apróbb-nagyobb mesterségeket a hajó különböző kabinjaiban
74
és helyiségeiben űzte a mindig jókedvű és elégedett legénység. És nem volt semmi, kezdve a legfinomabb és legérzékenyebb műszeren, le egészen a facipőkig és fejszenyelekig, ami ne készült volna a "Fram" födélzetén; később, amikor hálóink megsérültek és kötélzetünk megfogyatkozott, még a kötélverést is megtanulták az embereim. Egyúttal fölállítottuk a nagy szélmalmot is, amelynek az volt a hivatása, hogy hajtsa a dinamógépet s az elektromos világítást ellássa. Ameddig a hajó útban volt, ezt a dinamót maga a gőzgép hajtotta; mostantól kezdve a hajó elején fölállított szélmotor vette át ezt a szerepet, s ettől fogva sohase kellett a petróleumlámpásokat meggyújtanunk.
Természetes, hogy gondosan megvizsgáltuk az egész hajót: bordáit, árbocait, födélzetét és kötélzetét, hogy minden rendben legyen és kitartson a hosszú telelés alatt. Megfelelő mennyiségű szenet és élelmiszert hordtunk föl a hajófenékből, hogy ne kelljen minduntalan lefáradnunk, mivel most már a szivattyúkkal se volt dolgunk; a víz ugyanis, mely a hajófenékbe beszivárgott, már megfagyott, és elzárta a további szivárgás útját, úgyhogy szivattyúznunk se kellett többé, csak minden hónapban fölvágtuk és csöbrökben fölhúztuk a meggyűlt jeget.
Emellett megosztottuk a tudományos vizsgálatok és megfigyelések nehéz kötelességeit is. A légköri megfigyeléseket eleinte minden két, később minden négy órában pontosan végeztük, ami egy, sőt néha két embernek is teljesen elegendő munkát adott. Ezt a föladatot Scott-Hansenre bíztam, akinek Johansen volt az állandó segédje 1894 júliusáig, amikor Nordahl lépett a helyébe; éjszaka mindig az végezte az ellenőrzést, akire a meghatározott időben az őrség esett. Scott-Hansen és segédje, ha derült idő volt (de már csak minden második nap), csinált csillagászati fölvételeket is, hogy a hajó helyét és fekvését meghatározzák. Ez volt Scott-Hansen legérdekesebb munkája, s valahányszor a fölvételekből a hajó helyzetét számítgatta, kabinja körül mindig lebzseltek néhányan, akik kíváncsian és izgatottan várták az eredményt. Hiszen voltaképpen ezekből a számításokból és megfigyelésekből derült ki: helyes volt-e az
75
az elméletem, amely szerint észak felé állandó tengeráramlás viszi a jégmezőket a sarkon keresztül.
Az orvosnak volt legkevesebb dolga. Egyre várta, de hiába várta a betegeket, s amikor átlátta, hogy minden reménykedése hasztalan, végső elkeseredésében ráadta fejét a kutyák gondozására. Havonta egyszer azonban mégis megvizsgált mindnyájunkat, megmért, vért vett belőlünk, megszámlálta a vértestecskéket, megvizsgálta a vér hemoglobin-tartalmát, s e vizsgálatok eredményét mindnyájan izgatottan vártuk, mert ebből következtethettük, hogy kell-e tartanunk a skorbut veszedelmétől.
Tudományos föladatunk közt szerepelt a víz hőmérsékének és sótartalmának meghatározása a különböző mélységekben, továbbá a tengerben talált állatok vizsgálása és osztályozása, a levegő elektromosságának meghatározása, a jég növekedésének s különböző rétegei hőmérsékének megfigyelése, a jég alatt föllépő tengeráramlások megállapítása, stb., amit jobbára magam végeztem. Végül rendszeresen megfigyeltük az északi fényt is, amelynek tanulmányozására kitűnő alkalmunk nyílt, s ebben legkivált Blessing volt segítségemre, aki egyéb kötelességeimet is végezte, amikor a hajóról eltávoztam. Ezek közé tartozott az állandó halászat is, amelyben, ha mélyebb vizekben halásztunk a fenékhálóval, rendesen a legénység is részt vett.
Az élet különben meglehetősen egyhangú és egyforma volt a födélzeten. Reggel nyolc órakor keltünk föl, s mindjárt bőségesen megreggeliztünk; volt kenyér és vaj, többféle sajt, sonka és konzervhús, kaviár, olajban konzervált hal, továbbá mindenféle dobozban párolt hús, hetenként háromszor friss kenyér vagy kalács és fölváltva kávé, tea vagy csokoládé. Reggeli után néhányan megetették a kutyákat, a többiek pedig rendes dolgukat végezték. Hétről-hétre más és más volt beosztva szolgálattételre a szakács mellé, aki mindjárt a reggeli után elkészítette az ebéd étlapját, mialatt a többiek, ha minden dolgukat elvégezték, ki szoktak menni sétálni a jégre. Egy órakor az ebédhez ültünk, amely rendesen három fogás volt leves, hal és hús, burgonyával vagy más főzelékkel. Az ellátás kitűnő volt,
76
úgyhogy egyikünk-másikunk határozottan hízni is kezdett, amiben nagy része volt az ebédhez kijáró sörnek is. Ebéd után a dohányosok mind a konyhába siettek, mert a pipázás csak ünnepélyes alkalmakkor volt megengedve a kabinokban. A pipások vígan tréfálkoztak, de néha disputáltak is a konyhában, majd lepihentek kissé, s aztán megint végezték a dolgukat esti hat óráig, amikor a vacsorát föltálalták.
A vacsora körülbelül ugyanaz volt, ami az ebéd, azzal a különbséggel, hogy a sört este csak tea pótolta. Vacsora után a dohányosok a konyhába mentek, a szalon pedig átalakult olvasóteremmé, ahol a magánadakozásból gyűlt értékes könyvtár igen sok kedves és élvezetes órát szerzett mindnyájunknak. Nyolc óra tájban előkerült a sakk, a dominó és a kártya, s ekkor csoportokra oszolva szórakoztunk késő éjfélig; közben egyik-másik a harmóniumon játszott, vagy Johansen előhozta kézi harmonikáját, s mindenféle vidám nótát játszott rajta, hogy csak úgy rengett a szalon a jókedvtől. Csak éjféltájban feküdtünk le, miután az éjjeli őrség rendjét megállapítottuk. Mindegyikünk egy-egy óráig állt őrségen; a legnehezebb föladat az volt, hogy féken tartsuk a kutyákat, amikor egy-egy közelben ólálkodó jegesmedve megriasztotta őket.
A leghelyesebb fogalmat az adja rendes életmódunkról, ha szó szerint közlöm az akkori hajónaplót.
Kedd, szeptember 26. – Az idő szép. A nap már sokkal alacsonyabban jár; délben csak 9°-nyira emelkedett a szemhatár fölé. A tél gyorsan közeledik, ma este már 8° Celsius volt a hideg, de azért nem fáztunk. Sajnos, a mai megfigyelések szerint nem valami nagyon sodródunk észak felé; most vagyunk az északi szélesség 78° 50' alatt. Estefelé kimentem sétálni a jégmezőre.
Nincs szebb a sarki éjszakánál! Igazi álmosság ez, kifestve a képzelhető legfinomabb színekkel, amelyek oly csodásan egymásba folynak, hogy nem tudjuk, hol kezdődik vagy végződik az egyik és a másik: csak azt látjuk, hogy valamennyi együtt van és varázsos hatásokat vált ki a csöndes éjszakában. Az ég óriási boltozathoz hasonlít, amelynek kupolacsúcsa kék, s lefelé zöldben, majd ibolyaszínben mosódik el a szegélyein, míg kelet felé, ahol majd fölkel a nap, halvány-rózsaszínbe megy
77
át. Délen ragyog a nagy, vörösessárga hold, amelyet sárga gyűrű és könnyed, aranyos felhők környeznek, szinte úszva a sötétkék háttérben.
Az északi fény most hirtelen végigteríti csillogó ezüstös palástját az égboltozaton, s a vakító fény váltakozva csap át sárgába, zöldbe és vörösbe; a ragyogás hol szétárad, hol ismét összébbhúzódik, állandóan váltakozik, nyugtalanul táncol s ezüstös tömegén vakító fénysugarak cikáznak át, – s aztán hirtelen elalszik a varázsos fény. De már a következő pillanatban ismét fölragyog a zeniten, majd a szemhatár távolában, mint meggyújtott rakéta, lövell a magasba egy vakító lángoszlop, míg túl nem száll a holdon, amelynek sárgásvörös fényével egybeolvad. Mintha csak valami regebeli gigász lelke, végső sóhajtása tört volna föl a csodaszép fénykévében. Majd ismét elsötétedik az éjszaka, csak itt-ott csillan föl a vibráló fény, mintha szikraeső szemzene a magasból, míg egyszerre ismét elölről kezdődik a csodaszép, örök tűzijáték és cikázó fénysugarak szelik keresztül-kasul a sötét égboltozatot...
Szerda, szeptember 2. – Szürke, borult idő, a szél hevesen fúj délkeletről. Ma Nordahl segít a szakácsnak, s föl kellett volna húznia a sózott húst a tengerből, ahol már két napja ázott a zsákban. Amint a zsák a födélzetre ért, Nordahl rémült kiáltással hagyta ott, mert a zsák is, a hús is tele volt apró, rákforma állatokkal, amelyek sietve menekültek a szélrózsa minden irányában; úgynevezett bolharákok voltak, amelyek valami módon bejutottak a zsákba és belerágták magukat a húsba. Amitől Nordahl ily nagyon megijedt, annak én megörültem: ameddig a vízbe eresztett csalétket ily töméntelen mennyiségben lepik el az állatok, addig nincs okunk attól félni, hogy éhen halhatunk.
Csütörtök, szeptember 28. – A szél még mindig fúj és hó esik. Ma bocsátottuk szabadon a kutyákat. Eddig kínos rabságban sínylődtek szegények a hajón, ahol mindegyik külön volt megkötözve, mióta Habarovából elindultunk. A viharzó tenger hullámai keresztül csapkodtak rajtuk, a víz ide-oda dobálta
78
őket a födélzeten s szinte megfojtotta őket a nyakukra kötött hurok; megkapták a tengeribetegséget, s mozdulni se tudtak arról a tenyérnyi helyről, ahova végzetük láncolta őket. Amikor most szabadon bocsátottuk, valóságos örömujjongással rohantak ki a jégre; belehenteregtek a hóba, megtisztogatták magukat, s egetverő csaholással nyargalásztak a jégmezőn, amely úgy megelevenedett, hogy mi is szívből örültünk ennek a pezsgő életnek és vidámságnak. Hiszen eddig riasztó temetőnek látszott a jégmező!
Péntek, szeptember 29. – Ma van Blessing orvos születésnapja, s ennek tiszteletére nagy ünnepséget csaptunk a hajón. A déli csillagászati megfigyelésből megállapítottuk, hogy az é. sz. 79° 5' alatt vagyunk, tehát megint csak előbbre haladtunk észak felé. A pompás ebéd után kávét és süteményt is kaptunk, este pedig, a még jobb vacsorához, málna- és citromfagylalt is jutott.
Szombat, szeptember 30. – Véleményem szerint ez a hely, ahol most vagyunk, illetőleg a "Fram" helyzete, nem nagyon alkalmas téli kikötőnek. Annak a roppant nagy jéghegynek, amelyhez hátul oda van kötve a hajónk, körülbelül a "Fram" közepe táján van egy hatalmas kiugrása, amely fenyegetően nyúlik be a födélzet fölé; ha majd a jég összeszorul a csikorgó fagyban, ez a kiugrás lezuhanhat, vagy az alja benyomulhat a "Fram" derekába, és így is tönkretehet bennünket. Ezért mindjárt ma elkezdtük hátrafelé tolni a hajót, hogy kevésbé veszedelmes környezetbe jusson; mivel pedig ez nem csekély munka, bizonyosan lesz vele dolgunk pár napig. Az aránylag nem rég befagyott nyílt csatorna jegét, amely a "Fram"-ot körülfogja, be kell törnünk fejszével és vasbotokkal; aztán nekiállunk a csigának és szinte hüvelykről hüvelykre vontatjuk a hajót visszafelé, eltisztítván útjából a jégtörmeléket. A hideg már érezhetőbb; este 12 1/2 Celsius-fokot mutat a hőmérő fagypont alatt, de a napnyugta csöndes és gyönyörű szép.
79
Hétfő, október 2. – Végre ma jó helyre vontattuk a hajót, egy nemrég befagyott tó közepére. A part felőli oldalon van egy hatalmas jéghegy a kutyatáborral, ahol 35 fekete kutya van kikötve a jéghegynek felénk kiálló pereme alatt a hófehér hómezőre. A tenger felőli oldalon is van egy jéghegy, úgyhogy a "Fram" két oldalon, mintegy bástyáktól védve áll a lapos jégen, amely a hajó feneke alatt is összefagyott, úgyhogy a "Fram" valósággal beágyazva fekszik a jégen, és semmi veszedelem se fenyegetheti.
Délután, amikor Sverdrup, Juell meg én a kártyaszobában ültünk, s éppen a hálót javítgattuk, nagy kiabálva rontott be hozzánk Teder Henriksen, a szigonyos:
– Medve! Medve!
Rögtön fölkaptam a puskámat és kirohantam:
– Hol van?
– Amott, a tenger felőli oldalon, egészen közel a sátorhoz; egyenesen a sátornak rontott, úgyhogy azt hittem, darabokra is tépi.
S valóban ott is volt a hatalmas, sárgásfehér állat, szimatolva a sátorponyvát. Scott-Hansen, Blessing és Johansen lélekszakadva rohant a hajó felé. Én leugrottam a jégre, de megcsúsztam és elbuktam; a következő pillanatban azonban már ismét talpon voltam. Közben a medve befejezte a szimatolást, s valószínűleg rájött, hogy a vaslapát, a fejsze, a sátorkaró, meg a sátorponyva nem valami könnyen emészthető eledel még a medve gyomrának se; mindenesetre hatalmas ugrásokkal iramodott a menekülők után. Ekkor megpillantott engem és álmélkodva megállt, mintha azon tűnődnék:
- Hát ez megint miféle csúszó-mászó állat lehet?...
Egyenesen feléje tartottam, s a medve még akkor is szájtátva bámult rám, amikor már egészen közel, jó lőtávolságra voltam tőle. Merően nézett engem, s én megvártam, míg kissé félre fordítja a fejét; ekkor hirtelen átlőttem a nyakát. Mintha villám sújtotta volna le, nyomban összeroskadt. Most eloldoztam néhány kutyát, hogy ehhez a veszedelmes, de izgató sporthoz hozzászoktassam őket; a kutyáknak azonban, sajnos, nem nagy kedvük volt a mulatsághoz. Még "Kvik" is borzadozva,
80
félénken és szinte szorongva közeledett a holt medvéhez – behúzta farkát a két lába közé – pedig benne bíztunk legjobban, hogy betaníthatjuk medvevadászatra.
Ugyanezzel a medvével történt ez a másik kaland is. Scott-Hansen ezen a napon kezdte meg fölállítani megfigyelő sátrát a jégmezőn, s rávette Blessinget és Johansent is, hogy ebéd után segítsenek neki. Mialatt szorgalmasan dolgoztak, megpillantották a medvét, nem messze tőlük, egyenesen a "Fram" előtt.
– Csitt! Legyetek csöndesen, hogy el ne riasszuk, – mondta Hansen.
– Persze, persze, – felelte a másik kettő leguggolva s egyre a medvét lesve.
– Azt hiszem, – jegyezte meg Blessing, – legjobb lesz, ha én a hajóra lopózom s megjelentem, hogy itt van a mackó.
– Ez csakugyan okos gondolat! – bólintott Hansen. – Csak siessen, kérem. Blessing lábujjhegyen osont a hajó felé, hogy "meg ne ijessze" a medvét. Közben azonban a mackó koma meglátta és megszimatolta a másik kettőt, s az orra után indulva, egyenesen feléjük baktatott. Most már Hansen se félt attól, hogy "megijesztik" a medvét, sőt inkább azon igyekezett, hogy ők maguk ne ijedjenek meg túlságosan a medvétől, aki ekkorra már Blessinget is észrevette, s otthagyván a másik kettőt, egyenesen az orvos után ügetett. Blessing, természetesen, szintén nem törődött már a medve idegeivel, sőt inkább szerette volna, hogy bár megijedne a mackó, s hagyná őt békében! Nem tudván, hogy mit cselekedjék, hirtelen megállt. És ekkor nyomban átvillant agyán az a józan gondolat, hogy e válságos pillanatban sokkal jobb, ha hárman vannak együtt, mintha csak ő maga néz farkasszemet ezzel a bestiával. Megfordult tehát és lélekszakadva nyargalt vissza oda, ahonnan jött. A jegesmedve meglehetős sebesen ügetett a nyomában. Hansennek nem tetszett a helyzet, s immár elérkezettnek látta az időt, hogy kipróbálja azt a hadicselt, amelyet könyvekben olvasott, mint fényes sikerű medveriasztó fogást. Egész magasságában kiegyenesedett, össze-vissza hadonászott mind a
81
két karjával, s támogatva másik két társától, tele torokkal ordítozott. A medve azonban bizonyára nem olvasta a kérdéses könyveket, mert rá se hederítve a fogásra, egyre jobban, sőt gyorsabban közeledett. A helyzet kezdett hát válságosra fordulni. Mindegyik fölragadott valami fegyvert: Hansen jégtörő vasdorongot, Johansen fejszét, csak Blessingnek nem jutott már semmi. Közben pedig mind a hárman torkuk szakadtából kiabáltak:
– A medve! itt a medve! ...
Most már mind a hárman lóhalálában rohantak a hajó felé, a medve ellenben egyenesen oda loholt a sátorhoz, ahol – mint már előbb mondtam – mindent megszimatolt, mielőtt a menekülők után iramodott. A végzet, az én golyóm képében, csak aztán érte utol. Egyébként sovány hím volt. Amikor fülboncoltuk, semmi egyebet nem találtunk a gyomrában, mint egy darabka papirost, "Lütken Mohn" cégnyomással; egy sílámpás burkolata volt, s bizonyára valamelyikünk elhajította a jégen.
E kaland után egyikünk se távozott a hajóról messzire anélkül, hogy állig föl ne fegyverkezett volna, amire valóban szükség is volt a medvék miatt. Miután a zsákmányt megnyúztuk, és talpait, ezt a finom csemegét fölszállítottuk a hajóra, egész délután a háló kijavításán dolgoztunk. Eközben történt, hogy a jég meghasadt közvetlenül a "Fram" mögött, s ez a hasadék oly gyorsan szélesedett, hogy hárman közülünk, akik átmentek rajta, hogy a jéghorgonyt megerősítsék, kénytelenek voltak deszkát keresztül fektetni a hasadékon, hogy visszajöhessenek. Alig, hogy ez megtörtént, berohant a födélzetről az őrt álló kormányos, hogy medve közeledik. Mindnyájan fölrohantunk s láttuk is, hogy a medve dél felől cammogva tart felénk; amint azonban meglátott bennünket, rögtön lehasalt a jégre, onnan figyelt reánk. Hendriksen, meg én nyomban kisiettünk a jégmezőre, és szerencsésen sikerült is vagy 300 méternyiről golyót ereszteni a szívébe, éppen akkor, amikor már fölugrott, hogy elmeneküljön.
82
Péntek, október 6. – Mivel a kutyák megfagynának, ha karóhoz kötözve tartanók, elhatároztuk, hogy szabadon bocsátjuk őket. És ma délután el is oldottuk láncaikat, s megpróbáltuk, hogy veszedelem nélkül így maradhatnak-e. Persze, rögtön összemarakodtak, s egyik-másik alaposan megmarcangolva, megtépázva került ki a többiek fogai közül. Egyébként azonban roppantul örültek a kutyák, hangosan csaholva hemperegtek a hóban, s odavoltak a nagy boldogságtól, hogy ismét szabadok lehetnek.
Az idő egyformán hideg s állandóan fúj az északi szél, amely már néhány nap óta tart. Attól félek, hogy ez az állandó északi szél visszahajt bennünket délnek; a tegnapi megfigyelés eredménye szerint most az é. sz. 78° 47' alatt voltunk, tehát 16 perccel délebbre, mint egy héttel ezelőtt. Lehet azonban, sőt így is kell lennie, hogy az áramlat itt kanyarodik s aztán megint északnak fordul; így kell lennie, mert az én elméletem nem csalhat. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor ma délben a feneket mértük, s az ólmot kissé állva hagytuk a vízben a fenéken, láttuk a zsinegről, hogy kissé ferdén húzódik meg észak felé, amiből nyilvánvaló, hogy az áramlás most ismét megfordult s megint észak felé hajt bennünket.
Délután – éppen kényelmesen heverészve csevegtünk –hirtelen égzengéshez hasonló, fülsiketítő robaj támadt s az egész hajó reszketni kezdett: – ez volt az első jégtorlódás. Valamennyien fölrohantunk a födélzetre, hogy lássuk, mi történik. A "Fram" nagyszerűen viselte magát, ahogy ezt reméltem is. A jégtömegek állandó nyomással közeledtek feléje, de mivel a tenger a "Fram" feneke alatt is be volt fagyva, a jégnyomás a hajó alá került, úgyhogy bennünket magasra emelt. A torlódás állandóan tartott egész délután, s némely pillanatban oly erős volt, hogy a "Fram"-ot több lábnyira is hirtelen fölemelte; ekkor azonban már nem bírta meg a hajót a jégréteg, és beszakadt alatta. Estefelé ismét megtágult a jéghegyek halálosan szorító gyűrűje, úgyhogy ismét szabad vízben libegtünk; gyorsan meg is kötöttük a "Fram"-ot egy nagy jégtáblához, hogy az áramlás el ne sodorjon bennünket.
Ma hallottuk azt a szomorú hírt is, hogy szegény "Hiób"
83
megboldogult: a többi kutya darabokra tépte, s maradványait nem messzire találták meg a hajótól. Ezek a kutyák igazi házsártos verekedők: egy nap se múlik el úgy, hogy véresre ne marnák egymást. Nappal rendesen a közelükben van valamelyikünk, hogy elejét vegye a marakodás elfajulásának, de az éjszaka ritkán múlik el úgy, hogy valamelyiknek a bundáját meg ne szabdalnák. Szegény "Barabás" majd elvesztette rémületében az eszét; most állandóan a födélzeten van, s nem is mer lemenni a jégmezőre, mert tudja, hogy a többi szörnyeteg mind rárohanna és agyonmarná. A lovagiasságnak nyoma sincs meg ezekben a vérengző állatokban: ha kezdődik a marakodás, akkor az egész banda kíméletlenül rárohan arra az egyre, amelyik alulra került és nem védekezhetik. De vajon nem természeti törvény-e, hogy az erős diadalmaskodik a gyöngén és nem megfordítva?...

Feltornyosodott jég a "Fram" közelében

A jég állandóan nyugtalan s a jégtorlódások egymást érik. A jégtorlódás úgy kezdődik, hogy halk pattanás, repedésszerű zörej támad, amely egyre jobban erősödik, végül pedig mennydörgésszerű robajjá tömörül. Közben a hajó ide-oda ingadozik, reszket, hol hirtelen ugrással emelkedik föl, hol ismét lassan hajlik alatta fölfelé a jégtábla, amelyen pihen. Ebben a szörnyű állapotban, minden oldalról magas jéghegyektől körülfogva és szinte örökös életveszedelemben, nagy megnyugvást találunk abban, hogy a "Fram" kitűnő hajó és játszva tűri a nehézségeket, a jégtorlódás veszedelmét és szeszélyeit. Más hajót százszor is összetört, eltemetett volna a jégtörmelék, a "Fram" ellenben, mintha csak rejtélyes gépezet emelte volna, fölkúszott a jégtörmelékre s úgy pihent rajta, mintha csak beleágyazták volna.
Csütörtök, október 12. – Hajnalra kelve meglepetten láttuk, hogy a jégdarab, amelyen a "Fram" pihent, ismét szabad, jégmentes vízben úszik, amely messzire föl északnak, mint széles csatorna húzódott el, s mivel arrafelé az égbolt is kék volt, tudtuk, hogy a tenger is jégmentes, mert a befagyott víz fölött szürke színű az ég. Az árbockosárból is láttuk, hogy ameddig a szemhatár ér, szabad a tenger, csak itt-ott úszkál rajta egy-egy jégdarab. Haboztam, vajon ne tegyünk-e elő-
84
készületeket arra, hogy gőzzel haladjunk észak felé. A gépet már leszereltük, úgyhogy összeállítása többnapi munkába kerül, s ezért azt gondoltam, hogy várok vele pár napig; ha az időjárás és a körülmények kedveznek, akkor újra fölszereltetem a gépet s megkísérlem az előrenyomulást. Az idő tiszta és derült, de a szél állandóan észak felől fúj, úgyhogy a "Fram" lassan ugyan, de állandóan sodródik dél felé az alatta úszó nagy jégmezővel együtt.
Péntek, október 13. – Most vagyunk a kellős közepén annak a veszedelemnek, amelytől az aggodalmas próféták annyira féltettek bennünket. A jég egyre torlódik körülöttünk és valóságos szorító gyűrűbe fogja hajónkat. Magas falakká, bástyákká tornyosul, amelyek fölnyúlnak az árbocok keresztrúdjáig s rombadöntéssel, eltemetéssel fenyegetik a hajót; mi pedig bent ülünk a jó meleg konyhában s pipázva, élcelődve töltjük az időt, mert tudjuk, hogy semmi veszély nem fenyeget bennünket. Pedig az éjjel oly szörnyű rianás támadt a jégben, hogy majdnem összes kutyáinkat elvesztettük; a jég ugyanis, miután toronymagasságra föltorlódott a kutyatábor közvetlen szomszédságában, hirtelen nagy robajjal lezuhant, betörte a jégtáblát, elpusztította édesvizű kutunkat és elszakított bennünket a kutyáktól. Mindnyájunknak föl kellett kelnünk, hogy a kutyák segítségére siessünk s a hajóra hozzuk őket. Alig, hogy ez megtörtént, irtózatos robajjal szakadt le egy óriási jégdarab arról a mezőről, ahol a "Fram" pihent.
Másnap reggelre alábbhagyott a jégtorlódás, és a hajó megint nyílt, jégmentes vízen úszott. Most már kiadtam a parancsot, hogy szereljék össze a gőzgépet, mert az árbockosárból láttam, hogy ameddig a szemhatár végig nézhető, mindenütt van jégmentes víz, s így előrejuthatunk észak felé. Ez a szerelés másfél, legföljebb két napig tarthat, s akkor megláthatjuk, mi van északon, túl azon a jégmentes vízen, amely beláthatatlan messzeségig hullámzik előttünk. Egyelőre a jégtorlódás ismét elölről kezdődik – talán azért ily heves, mert most van újhold – s a végtelen jégmezők csöndjét borzalmas recsegés-ropogás töri meg. Érezzük, hogy titáni erők mérkőznek itten,
85
s a rettentő zűrzavar oly rémes, aggodalmas szorongást kelt a szívben, hogy csüggedten kérdezzük egymástól: – marad-e kő kövön ebben a szörnyű torlódásban?
Először a messze távolból hallatszik valami félelmetes dörgés, mintha távoli földrengés moraja lenne; aztán közeledik ez a dübörgés, és egyre több helyről hallom! A csöndes jégmezők visszhangzanak a szörnyű rianások zenéjétől, a természet óriásai ébredeznek a harci riadóra. A jég össze-vissza repedezik körös-körül s magas halmokká tornyosul, amelyek közt megindul a gigászi küzdelem. Minden oldalról dörgés, tomboló zúgás, recsegés-ropogás hallatszik, a jég reszket lábunk alatt, s a mélységből mintha hörgő ordítások szakadnának föl; nincs egy talpalatnyi hely, ahol csönd és béke volna, a szilárdra fagyott jégmező úgy hányja föl a törmeléket, mint tajtékjukat a hullámzó habok; 4-5 méter vastag jégtáblák dörgő robajjal hasadnak széjjel, s oly könnyedén torlódnak, vetődnek egymásra, mint a pehely. Előttünk, mögöttünk és mellettünk, szóval körülöttünk mindenfelé szörnyű rianások szelik keresztül-kasul a jégtáblákat, amelyeket elönt a víz, majd egymásra dobál, föltornyosít valami fáradhatatlanul működő, rejtélyes erő, – míglen lassanként továbbhalad, s ott hagyván a fenekestül földúlt harcteret, tovább rohan pusztító útjában a sarki jégmezők felé!
Vasárnap, október 15. – A gép már csaknem útra kész, s ha holnap is meglesz még ez a jégmentes, szabad csatorna észak felé, akkor útnak indulunk rajta. Mivel a jégtorlódás naponta kétszer rendszeresen ismétlődik, körülbelül számíthatunk rá, hogy megmarad ez a csatorna. Mert a jégtorlódás törvénye az, hogy minden torlódás rianásokkal jár, s a torlódás megszűnte után a jégtörmelék meglazul, szétesik, alázuhan, s ekkor támadnak a nyílt öblök és csatornák a jégmezők között. És mivel a jég most még nem nagyon vastag, ezek a csatornák és nyílt öblök is sokkal könnyebben támadnak, mint később, amikor a tenger már jó mélyen befagy.
Amint naplóm írását bevégeztem, lefeküdtem s éppen olvasni kezdtem az ágyban, amikor hallottam, hogy a kutyák
86
nagy lármát csapnak odakint a jégen. Kiszóltam tehát a szalonba, hogy valaki menjen és nézze meg, mi történik odakint és miért ugatnak a kutyák. Scott-Hansen rögtön kiment s nemsokára visszajött azzal a jelentéssel, hogy valami nagy állat körvonalait látta homályosan az éjszakában.
– Akkor hát menjen és lője agyon.
Scott-Hansen örömmel vállalkozott erre, s néhányadmagával mindjárt ki is szaladt a födélzetre. Pár pillanat múlva eldördült fejem fölött egy lövés, aztán egy második, majd lövés lövést követett, s összesen tízet számláltam meg. Aztán Johansen és Hendriksen lerohantak új töltényekért, s elmondták, hogy a fenevad megsebesült és rettenetesen ordít; ők azonban eddig csak valami bizonytalan, nagy szürke tömeget láttak a sötétben, amely a kutyák közt járt ide-oda. Most pedig kimennek utána a jégre.
Négyen ki is mentek s csakhamar találtak is egy agyonlőtt medvét, amely két sebből vérzett. Ez azonban még nagyon fiatal állat volt, s az anyjának is ott kellett valahol lenni a közelben, mert a kutyák még mindig hangosan ugattak. Most már mindnyájan meg voltunk győződve arról, hogy két medvét láttak együtt, s hogy a másiknak is súlyosan meg kellett sebesülnie. Johansen és Hendriksen, akik később visszamentek a jégre, mert ott feledtek egy kést, ahol az agyonlőtt medve hevert, a távolból rémes hörgést hallottak, de egyelőre nem akartak a sötétségben kutatni a megsebesült anyamedve után. A lelőtt medvét azonban a födélzetre cipelték s legott megnyúzták, még mielőtt megdermedt volna a hidegben.
Hétfő, október 16. – Nagy meglepetésünkre a tegnapi hatalmas jégtorlódás után nem lazult meg a jég az elmúlt éjszaka, s ami még rosszabb volt: semmi jel se mutatta, hogy legalább a nap folyamán meg fog lazulni, pedig már teljesen készen voltunk az utazásra. Én mégis parancsot adtam a gőz fejlesztésére, s míg ezt végrehajtották, kimentem a jégre, hogy megnézzem a tegnap esti esemény nyomait. És ekkor nem csak a megölt fiatal medve nyomait s egy nagyobb állatét láttam, mely a megöltnek anyja lehetett, hanem még egy harmadik
87
medve nyomait is, amely igen súlyosan megsebesülhetett, mert látszott, hogy a hátulsó lábain vonszolta magát, s útját széles vérnyom jelezte. Jó darabon követtem ezt a véres nyomot, de mivel puszta kézzel se meg nem ölhetem, se a hajóra nem szállíthattam volna a zsákmányt, elhatároztam, hogy visszamegyek és társakat meg fegyvert hozok magammal.
Fölhúztam tehát hócipőimet, s néhányadmagammal meg pár kutyával elindultam a medvék keresésére. Nem sokára megtaláltuk a helyet, ahol a sebesült medve az éjszakát töltötte. Micsoda szörnyű éjszakája lehetett! Megpillantottuk itt az anya nyomait is, amely bizonyára ápolta a sebesült kölyket, melynek alighanem hátgerincét zúzta szét a golyó. Nem sokkal aztán utolértük a nyomorék fenevadat is, amely, már amennyire tőle telt, gyorsan menekült előlünk a hómezőn. Amikor látta, hogy nincs más menekvése, hirtelen beugrott egy rianás szülte medencébe. A vízben állandóan alábukott, s csak éppen egy pillanatra jött a fölszínre, hogy lélegzetet vegyen. Mialatt mi a magunkkal hozott kötélből hurkot csináltunk, hogy ezt rádobjuk s így partra vonszoljuk, a kutyák szinte őrjöngve csaholták körül a kis tavat, s alig bírtuk visszatartani őket, hogy be ne ugorjanak a vízbe a medve után. Végre elkészült a hurok, s amint az állat megint fölmerült, rádobtuk egyik mancsára, mialatt egyikünk fejbe is lőtte.
A többiek ekkor partra húzták a zsákmányt, én pedig elindultam az anyamedve nyomán, hogy hátba azt is meg tudnám keríteni; de az üldözést csakhamar abbahagytam, mert visszasiettem a hajóhoz, hogy hátha közben mégis meglazult a jég és talán útnak indulhatunk. Sajnos, ez a reményem füstbe ment; így hát délután Scott-Hansennel együtt ismét kimentem a hómezőre s követtük is a medve nyomát jó darabon, de sikertelenül; ki tudja, hol kóborolt már azóta a gyermekétől megfosztott anya! Leverten tértünk hát haza estefelé a hajóra, s bosszúságunkat még növelte az a hír, hogy két kutyánk is eltűnt; valószínűleg megijedtek, amikor a három medve megjelent, s úgy elszaladtak, hogy nem is találtak már vissza a táborba. Sőt az is meglehet, hogy a medvék föl falták a két kutyát, noha ennek semmi nyomát nem láttuk.
88
Szerda, október 18. – Amint Johansen ma reggel a födélzeten a hőmérőt nézte, észrevette, hogy a kutyák, amelyek most a födélzeten voltak megkötve, hangosan ugatnak valamit, a jégen. Kihajolt hát a hajókorláton, közvetlenül a kormány fölött, s maga alatt, egészen a hajó mellett, egy nagy jegesmedve hátát pillantotta meg. Rögtön puskáért szaladt s néhány lövéssel leterítette az állatot. Később a nyomokból láttuk, hogy a medve föltúrta az összes hulladékhalmot a hajó körül. Nem sokkal azután magam is kimentem a jégmezőre. Scott-Hansen és Johansen a hajótól délre delejes vizsgálódással foglalkozott. Gyönyörű, verőfényes idő volt, s én egy nyílt tavacska előtt álltam, nem messze a hajótól, vizsgálva a jeget, amikor egyszerre hallottam, hogy a födélzeten lövés dördül el. Amint megfordultam, láttam, hogy egy medve menekül a jéghalmok felé; Hendriksen látta meg a hajóról s riasztotta el a lövéssel. A medve ekkor megpillantotta Hansent és Johansent, s egyenesen feléjük rohant. Hendriksen rögtön rálőtt, de a puskája többször egymás után csütörtököt mondott, mert az a szerencsétlen szokása volt, hogy a ravasz szerkezetét valósággal fürösztötte vazelinban, s az így megkent kakas nem csapott le, hanem egész könnyen, ütés nélkül, csúszva működött.
Végre mégis eldördült Hendriksen puskája, s a golyó rézsútosan ment keresztül a medve szügyén és hátán. A hatalmas állat két lábra ágaskodott, első lábaival vadul csapdosott a levegőben, aztán orra bukott, egyet bukfencezett s nekiiramodva szaladt még vagy harminc lépésnyire; ott végképp összeesett, mert a golyó a szívét fúrta keresztül. Hansen csak akkor látta meg a medvét, amikor összerogyott; rögtön odarohant hozzá, s még két revolvergolyót eresztett a fejébe. Óriási állat volt: a legnagyobb, amit eddig láttunk és elejtettünk.
Déltájban fölmentem az árbockosárba. Bár az idő tiszta és derült volt, semmilyen irányban nem tudtam szárazföldet fölfedezni. Teljesen eltűnt az a széles csatorna is, amely pár nappal ezelőtt még megvolt észak felé, s ehelyett éjjel egy
89
másik csatorna támadt, amely azonban dél felé vezetett s vékony jégkéreggel volt borítva. A torlódás legkivált e csatorna két szegélyére szorítkozik, s iránya szabad szemmel követhető délnek, ameddig csak a szemhatár terjed. Kelet felé ellenben teljesen tömör, lapos és egyenletes a jégmező, úgy, hogy a "Fram" a lehető legkedvezőtlenebb jégtorlódás közepén fekszik.