NYOLCADIK FEJEZET
Tavasz és nyár 1894-ben
Beköszöntött tehát a tavasz, s az enyhébb időjárás kezdetével egyre jobban izgatott, foglalkoztatott a kalandos terv: kutyákkal és szánokon törni fölfelé az északi sarkra, melyet hajóval és a tengeren aligha érhetek el. E célból majdnem minden nap hosszabb kirándulásokat tettem, részint kutyáktól vont szánon, részint hócipőben, hogy megvizsgáljam a jégmező állapotát s a kockázatos vállalkozás kilátásait, ha csakugyan rászánjuk magunkat a szárazföldi útra.
Április folyamán kitűnő is volt a jég, illetőleg a szánút; mert a nap "leégette" a jégmező felületének egyenlőtlenségeit s valósággal tükörsimára csiszolta a végtelen sivatagot, úgyhogy mérföldeken keresztül minden nehézség és akadály nélkül száguldozhattunk a jégmezőn. Májusban azonban mindez megváltozott. Már május 8-án össze-vissza törte a jeget a langyos déli szél, úgyhogy keresztül-kasul repedések támadtak rajta, melyek megannyi akadályt állítottak a szánon remélt utazás elé. Igaz, hogy az éjszakai hideg másnapra mindig befagyasztotta ezeket a repedéseket, de azért a jégmező nem lett többé oly sima és egyenletes, mint aminő volt; nappal megint új és új repedések támadtak rajta, s a meleg növekedésével ezek már nem is fagytak be többé oly gyorsan. És, ami a legveszedelmesebb volt: ezeket a repedéseket néha eltömte a hó, s mikor azt hittük, hogy szilárd jégkérgen megyünk, egyszerre csak beszakadt alattunk ez a "holt jég," s belepottyantunk a vízbe. Márpedig a hideg fürdő még nagyon kellemetlen volt.
A napfogyatkozás megfigyelése 1894. április 6-án
151
A jégmezőnek ez az állapota később még egyre rosszabbodott, s nyár elején, például 1894. június 13-ikán, ezt írtam naplómba: "A jég napról-napra jobban meglágyul s körülöttünk mindenfelé nagy tócsák képződnek a jégrögök között. A jégmező felülete rücskös, utálatos; a hócipő alatt betörik, úgyhogy állandóan vízben csobékolunk. Ilyen jégen igazán nem indulhatnánk el semerre, s a természet mintha minden utat elzárt volna előttünk: valósággal be vagyunk szorítva ide, az örök hó és jég börtönébe.
"Néha önkénytelenül is elcsodálkozom azon, mennyire nem törődnek az embereim azzal, hogy folyton és állandóan megyünk fölfelé északnak, egyre tovább és beljebb az ismeretlenbe, ahonnan még azt se tudjuk: visszatérhetünk-e és hogyan?... De egyik se fél, s mindnek csak egy vágya van: az Északi-sark! Ha a szél északról fúj és visszavet bennünket, vagy ha az áramlás inkább nyugatnak, semmint észak felé sodorja a jégmezőt, valamennyinek beborul az arca, s csak akkor derül megint mosolygásra, ha a megfigyelésekből nyilvánvaló lesz, hogy ismét észak felé tartunk.
Pedig valamennyi teljesen tisztában vau azzal, hogy életről-halálról van szó, ha most véletlenül csak egyetlenegy olyan katasztrófa is érne bennünket, aminőt százat is jósoltak, mielőtt erre a veszedelmes útra indultunk. Ha a "Fram"-ot éppen úgy szétmorzsolnák az olvadó jéghegyek, mint a szerencsétlen "Jeannette"-et, s ha a hajó elsüllyedne, még mielőtt elegendő eleséget és egyéb holmit menthetnénk meg, hogy aztán a jégmezőn át dél felé megkísérthessük a menekülést: – mindnyájan tudjuk, hogy reménytelenül elvesztünk. A "Jeannette" legénysége aránylag jobb helyzetben volt, amikor a hajójuk elsüllyedt, mint mi lennénk most, ha a "Fram" elpusztulna. Ők az északi szélesség 77° alatt jártak akkor, mi pedig a 81° alatt vagyunk, – tehát kétszer annyira a szárazföldtől, mint ők: arról nem is szólván, hogy ez a szárazföld nem is lakott vidék. Hiszen csak a Cseljuszkin-foktól is több, mint 500 kilométernyire vagyunk: pedig még onnan is jó messzire van a lakott vidék!
152
De a "Fram"-ot nem fogják összeroppantani a jéghegyek, és senki sincs köztünk, akinek csak eszébe is jutna ennek a veszedelemnek a lehetősége. Olyanok vagyunk mint a szandolin-hajós, aki jól tudja, hogy egyetlenegy hibás evezőcsapás elegendő kis lélekvesztőjének a fölfordítására: de azért nyugodtan evez tovább, mert azt is éppen olyan jól tudja, hogy ez a hibás evezőcsapás lehetetlenség. Nyugodtan és bátran nézünk tehát mi is a végzet szemébe; a mi erősségünk az a bizalom, amelyet a "Fram" eddigi sorsa és szereplése önt belénk. Hiszen mindnyájan emlékezünk: játszva állta ki a rettentő jégtorlódásokat, s amióta elindultunk, még csak egyetlen egy csavar se lazult meg rajta. Hogyne bíznánk hát abban, hogy baj nélkül elérhetjük vele a hazai partokat?...
Nansen. A fényképész – rablóhadjáraton a Framtól nyugatra (1894. július 6-án)
Később, júliusban; még jobban megromlott a jégmező. Csaknem egész felületét "jeges iszap" borította; ez félig megolvadt lágy jégtörmelék volt, alatta vízzel, s ahol két jéghegy közt mélyedés támadt, ott gyakran derékig besüppedtünk a hólébe. Majd kisebb-nagyobb tócsák támadtak a megrokkant jégmező völgyeiben, sőt a hajó közvetlen szomszédságában oly nagy nyílt víz gyűlt össze, hogy hídon kellett keresztüljárnunk rajta. Egy ilyen nagyobb tócsára rábocsátottuk nagy vitorlás csónakunkat, s mialatt a legénység egy része vitorlagyakorlatokat végzett vele, a másik rész partról hógolyókkal, jégrögökkel bombázta őket.
Egy napon azt is megpróbáltuk, hogy vajon a vitorlás elbír-e mind a tizenhármunkat, – s ekkor fényesen mulattunk a kutyákkal. A kutyák ugyanis, mikor meglátták, hogy mind a tizenhárman ott hagyjuk a hajót s libasorban ballagunk a tócsa felé, nagy álmélkodva baktattak utánunk, s nem tudták mire vélni a dolgot. Mikor pedig valamennyien beszálltunk a vitorlás csónakba, akkor vad kétségbeeséssel üvölteni, vonítani kezdtek, valószínűleg abban a hitben, hogy soha többé nem látnak viszont bennünket. Néhányan be is ugrottak a tóba, hogy utánunk ússzanak, de két ravasz dög, a "Pán" meg a "Kvik" – hamarosan kifundálta, hogy legegyszerűbb és legokosabb lesz, ha körülszaladnak a tó
153
partján s a túlsó oldalon megvárnak bennünket. S mikor a túlsó parton valóban kikötöttünk, le se tudnám írni a két hű állat örömét és boldogságát.
Juell és Peder télen át gyakran vitatkoztak azon, hogy milyen vastag lehet az a jég, amelyen a "Fram" nyugszik. Peder, aki már nagyon sok jeget látott életében, azt állította, hogy legalább hat méter vastag, Juell azonban sehogy sem akarta ezt elhinni, s a vége az lett, hogy húsz koronába fogadtak. Ez a vita április 19-én ismét föléledt, s ekkor Juell azt javasolta, hogy most kellene keresztülfúrni a jeget; mivel azonban a fúrónk csak öt méter hosszú volt, Peder ajánlkozott, hogy a hiányzó egy métert ő maga fejszével kivágja, de azt kívánta, hogy Juell kezdje meg a fúrást, a szakács viszont azt követelte, hogy előbb Peder vágja ki az egy méter vastagságú réteget, hogy ő a fúrást megkezdhesse. Este felé aztán úgy jött létre a megegyezés, hogy Juell meggondolatlanul tíz koronát ígért annak, aki helyette a fúrásra vállalkozik.
Bentsen nyomban szaván fogta a szakácsot, és Amundsennel együtt rögtön hozzáfogott a munkához; mert – ahogy mondta – nem mindig nyílik rá alkalom, hogy ily könnyen tíz koronát kereshessen. Amundsen ajánlkozott, hogy óránként egy koronáért, vagy ha jobban tetszik: méterszámra megállapított díjért segít neki, s végre is a koronás óradíjban egyeztek meg. Késő éjszakáig dolgoztak, s amikor négy méter mélyre értek, a fúró kissé lesiklott, a fúró-likból pedig kibuggyant a víz; ez azonban nem jelentett semmit, mert mindjárt aztán megint kemény jeget értek. Aztán tovább dolgoztak egészen addig, míg a fúró már nem ért lejjebb, s ekkor fölverték álmából Pedert, hogy most vágja ki a szükséges, méter vastagságú réteget.
Peder és Amundsen tehát nekigyürkőzött a jégvágásnak, és vágták is keményen, hogy csak úgy szakadt róluk a verejték. Amundsen dühösen esküdözött, hogy neki mindegy: nem nyugszik addig, míg feneket nem ér, még ha tíz méter vastag lesz is a jég. Ekkor jött a födélzetre Bentsen, s miután látta, hogy a méter már ki van vágva, ismét hozzáfogott a fúráshoz. Amikor már csak néhány centiméter hiány-
154
zott a hat méterhez, a fúró ismét lesüllyedt, a víz kibuggyant a likból, s megtöltötte az egész gödröt is, amelyet Peder és Amundsen kivágott. Most lebocsátották a mérőónt, amely azonban tíz méter mélységben ismét szilárd jégbe ütődött, úgy hogy végképp abba kellett hagyni a munkát. A fogadást tehát Juell veszítette el, s amellett, hogy Pedernek meg kellett fizetnie a húsz koronát, még külön tíz koronát fizetett Bentsennek is. Hanem az eredmény engem is meglepett: – tíz méternél vastagabb jégtáblán pihent a "Fram", – illetőleg tíz méternél még csak azt tudtuk, hogy a jégtábla sokkal vastagabb ennél!
Közben az élet a szokott egyformaságban telt a hajón. A különbség csak az volt, hogy amióta visszatért a nap a szemhatár fölé, többet voltunk a szabadban, kint a jégen, s ilyenkor érdekes és értékes tudományos megfigyeléseket is végeztünk. Ezek közt a legfontosabbak egyike mindenesetre a fenékmérés volt, amelynek sokáig nem volt pozitív eredménye, mert nem is gondoltunk arra, hogy ezen a vidéken oly mély lehet a tenger, mint aminőnek találtuk s éppen ezért el se voltunk látva a mélytengeri kutatásokhoz szükséges eszközökkel.
Pedig a mélytenger a legérdekesebb, legizgatóbb birodalma a természetnek, tele meglepetésekkel és csodákkal, amelyeknek oka az, hogy a mélytengeri kutatások története alig száz éves, s ennélfogva az ismeretlen birodalom még egyre ontja föl a legfurcsább meglepetéseket. Hiszen a szó szoros értelmében vett mélységmérésekre még maga Kolumbusz, Vasco da Gama vagy Magellán se gondolhatott. Ezek a nagy hajósok és fölfedezők rövid, legfeljebb 400 méteres mérőónokkal dolgoztak, amelyek ugyan a partvidék sekélyes vizeiben elegendők lehettek, de a nyílt óceánon teljesen értéktelenek voltak. Magellán például hiába próbálkozott vele világkörüli útja folyamán: sehol se talált feneket: s talán ez volt az oka, hogy a XVII. század második felében sokan még komolyan kételkedtek abban, hogy a világtengernek egyáltalában van-e feneke. S Varenius Bernát, a híres lüneburgi
155
geográfus, még komolyan, tudományos okfejtéssel cáfolgatta ezt a képtelen föltevést.
Száz évvel később, a nagy Cook, Ausztrália felfedezője beutazta a Csöndes-óceánt és a Déli-Jeges-tengert, korának minden tudásával fölszerelve. A délsarki tengerben egyszer 450 méternyire eresztette le a mérőónt, anélkül, hogy feneket talált volna. Majdnem ugyanebben az időben, a XVIII. század hetvenes éveiben, Phipps angol sarkutazó 1200 méter hosszú zsinórt eresztett le a Spitzbergák közelében, de még mindig eredmény nélkül. Végre 1818-ban Ross János megoldottnak vélte a kérdést a Baffin-öbölben; mérőkészüléke közel 2000 méternél feneket ért, sőt egy ügyesen megszerkesztett kanálszerű fogó segélyével sikerült a fenékről iszapot, s ebben élő állatokat, a napvilágra hoznia.
Ezzel az eredménnyel elsősorban és mindenekelőtt megdőlt az a téves hit, hogy a mélytenger terméketlen. Kiderült, hogy a tenger birodalma végtelenül népes ország, amelynek minden rétege, színétől a fenékig, hemzseg az élő állatok millióitól. De kiderült egyúttal az is, hogy 2000 méter nem jelenti a tengerfenék abszolút mélységét, sőt ez aránylag csak sekélyes mélység, amelynél másutt jóval alacsonyabban fekszik a tenger feneke. S valóban, huszonöt évvel később (1843 júliusban), a fiatalabbik Ross kapitány, harmadik délsarki utazása alkalmával már 8000 méternyire eresztette le mérőónját, s még mindig nem talált feneket. Körülbelül ugyanebben az időtájban határozták meg az angolok a Himalája-hegylánc "Davalaghiri" nevű hegyormának a magasságát, amelyet 8000 méternél valamivel többnek találtak; és ekkor, a legnagyobb magasságnak s a legnagyobb mélységnek ez a közelállósága fölelevenítette azt a régi hagyományt, mely szerint amilyen magas a legmagasabb hegy a víz színe fölött, ugyanolyan mély a tenger feneke is, a víz színe alatt.
De amikor az ötvenes években 14–15000 méteres mélységekről jöttek hírek, akkor már a komoly kritika is megmozdult. És csakhamar kiderítette, hogy ezek a kolosszális mélységek fantazmagóriák, mert a mérő zsinórnak ferde irányba való terelését a tengeráramlások által – ami a mért
156
mélységet a valódinál természetesen nagyobbnak mutatta – nem vették figyelembe. Megdőltek ezzel az összes addigi mélységmérések, úgyhogy a tenger fenekét s a mélytenger titkait még ma se ismernők, ha közben föl nem merül az Európa és Amerika között lefektetendő kábel eszméje, melynek sürgős, gyakorlati szükségessége csakhamar megoldotta a tengermélység problémáját.
Maury s még nagyobb szerencsével Brooke és Baillie megjavította magát a mérőeszközt, úgyhogy az csaknem teljesen hibátlan, megbízható készülék lett, s egyszersmind talajmintákat is fölhozott a tenger fenekéről. És a régi, izgató, érdekes probléma most már óriási lépésekkel haladt végleges megoldása felé. A merész fantáziában született számokat pozitív mérések eredményei váltották föl, s ezeknek nyomán lassanként kialakult az egész óceánfenéknek szabályos képe rónák, hegyek és völgyek alakjában, amint azt láthatnók, ha a fölötte hullámzó vizet valami titáni mérnök hirtelen lecsapolná. S minthogy közben véglegesen megállapították, hogy a Himalája-hegyláncnak Gaurizankár nevű 8840 méter magas csúcsa a földkéreg legmagasabb kiemelkedése, [ezt azóta pontosabb mérések kiigazították] úgy látszott, hogy a szimmetriára fölépített régi elmélet mégis talál, legalább megközelítőleg, mert az eddig meg-mért legnagyobb tengermélységet 9644 méternek találták a Csöndes-óceánban, Japán közelében, a Guam-sziget mellett. [Ez a hely és érték is módosult azóta.]
3800 méter mély tenger felfedezése
A sarki tengerben, természetesen, nem számíthattunk ekkora mélységre; hiszen az eddigi tapasztalatok és elméletek szerint az itteni tengerfenéknek sekélynek kellett lennie, s legföljebb csak a közepén lehet tán jóval mélyebb vágású csatorna, mint az Észak-Atlanti-óceán mélytengeri medencéjének folytatása. Annál jobban meglepett tehát az eredmény, amikor többszörös, pontos méréssel megállapítottuk, hogy a tengerfenék mélysége 3300–3900 méter közt ingadozik. Ez a nagy mélység azt jelenti, hogy a sarki tenger legalábbis egyidős az Atlanti óceánnal, sőt annak egyenes folytatása: tehát szó se lehet arról, hogy itt a hozzánk időben legközelebb eső geológiai formációkban szárazföld lett volna. A másik nevezetes eredmény pedig az volt, hogy a víz hőmérséke nem
157
egyforma, és sajátos ingadozásokat mutat, úgyhogy a fölszíntől lefelé bizonyos mélységig csökken s aztán ismét emelkedik: vagyis a felsőbb, hidegebb réteg alatt megint melegebb réteg következik. Amit legjobban mutat a következő hézagos táblázat:
| Mélység (méter) Fölszínen 2 40 80 160 200 220 355 800 900 2900 3800 |
A víz hőfoka (Celsius) + 1.02 – 1.32 – 1.50 – 1.50 – 0.58 – 0.03 + 0.19 + 0.49 + 0.07 – 0.04 – 0.76 – 0.64 |
Nansen – Hendriksen. A mélytengeri termométer leolvasása nagyítóval (1894. július 12-én)
Este, amikor kényelmesen üldögéltünk a kályha mellett, kártyázás helyett vígan beszélgettünk arról, hogy mily könnyen és kényelmesen, minden baj nélkül kiteleltünk, pedig túl voltunk az északi szélesség 80. fokán, ahol félszázad előtt úgyszólván még nem is fordult meg európai ember.
Voltaképpen csak Franklin szerencsétlen expedíciója óta (1845) kezdték kutatni a sarki tájakat, mert az előző fölfedező utaknak majdnem kivétel nélkül csak az volt a céljuk, hogy megtalálják az északnyugati átjárót, mely Ázsia és Amerika közt biztosított volna szabad utat a kereskedelmi hajózásnak.
Először 1848-ban kezdtek aggódni Franklin két hajójának, az "Erebus"-nak és a "Terror"-nak eltűnésén. Az admirális régi barátja, Richardson doktor, hetven éves létére Kanadába sietett, s végigutazott a Coppermine-folyón egészen a sarki tengerig ; másfelől Ross James, az "Entreprise" és "Investigator" hajókon 1848-ban elvitorlázott Uppernavikből, s amerre ment, útjában mindenütt és naponta írásokkal telt hordócskákat, palackokat dobatott a vízbe, hogy tartózkodó helyét megismertesse; a ködben ágyúztatott, éjszakánként rakétákat és bengáli tüzeket gyújtatott, s mindig csak kevés vitorlával haladt. Mikor 1848–49. telén a Leopold-kikötőbe téli szállásra vonult, összefogatott egy egész falka kék rókát, rézörveket köttetett a nyakukra,
158
melyekre föl volt vésve a hajók állomáshelye és a raktárak fekvése, s aztán szabadon bocsátotta az állatokat a világ négy tája felé; hátha Franklin legénységének sikerül közülük egyet elejtenie s az utasítások nyomán megmenekülhet az expedíció?...
Mihelyt pedig kitavaszodott, azonnal szánokon indult el, s átfürkészte North-Sommerset egész partvidékét oly veszedelmek és nélkülözések közt, amelyek majdnem egész legénységét beteggé vagy nyomorékká tették; útjában, amerre csak ment, kőgúlákat emeltetett, s ezekben rézdobozokat helyezett el, mindenféle jegyzetekkel és útbaigazításokkal az eltűnt expedíció számára, míg távolléte alatt hadnagya, Mac Clure, a szintén híres sarkutazó, a Barrow-szoros északi részét kutatta át, de minden eredmény nélkül. Végül Ross megpróbált eljutni nyugat felé, egészen a Melville-szigetekig, de eközben majd elvesztette hajóit, mert a jég közé rekedt, s az akarata ellenére visszasodorta a Baffin-tengerbe, úgyhogy nem födözhetett fel semmit.
De ettől az 1850. esztendőtől kezdve állandóan cirkáltak az angol hajók a sarki tengereken, mert húszezer font sterling volt kitűzve annak számára, aki nyomára jut a "Terror"-nak és az "Erebus"-nak. És egymás után próbálták meg az expedíciók, hogy hátha mégis megtalálhatnák a szerencsétlen expedíció nyomait, de sokáig hiába. Az öreg Ross még egyszer elindult "Felix" nevű jachtján elveszett barátja fölkutatására, s eközben fölfedezte a mágneses sarkot; a "Prince Albert" brigg megtette első útját Lady Franklin költségén, s végül 1851-ben Mac Clintock, a későbbi híres sarkutazó, akkor még csak hadnagy, a Beechey-szigeten nyomára akadt annak, hogy Franklin expedíciója ott töltötte az 1845. évi telet. Megtalálta Franklin három matrózának sírját, akik szerencsésebbek voltak társaiknál, mert természetes halállal, betegségben pusztultak el.
A Franklin megmentésére szervezett kutatóexpedíciók egymást érték, kivált mióta (1853) az a hír terjedt el Angliában, hogy Új-Skócia partvidékétől nem messze – jég közé rekedt két elhagyott hajót vettek észre; de sem Inglefield kapi-
159
tánynak, aki Lady Franklin kis csavargőzösén, az "Izabellán" indult el, se a híres Kane doktornak, az amerikai Grinnel-expedíció fejének, nem sikerült eljutnia e rejtélyes hajókig. Végre Rae doktor, aki Amerikán át utazott északra, 1854-ben levelet írt a Repulse-öbölből, hogy az "Erebus"-ról és "Terror"-ról származó több tárgyat látott a Vilmos király földjén lakó eszkimók birtokában.
Ekkor már semmi kétség se lehetett a Franklin-expedíció sorsáról. Az angol hajók mind visszatértek a sarki tengerekről hazájukba, mert az angol kormány már minden reményét elvesztette. Lady Franklin azonban még mindig remélt; vagyona romjaiból fölszerelte a "Fox" hajót, mely Mac Clintock parancsnoksága alatt 1857-ben indult útnak, 1858 augusztusban eljutott a Beechey-szigetre, ahol kitelelt, 1859 tavaszán ismét tovább hatolt észak felé s aztán másodszor is kitelelt a Behof-szorosban. Innen kiindulva újra elkezdte kutatásait, s május 6-án megtalálta a döntő bizonyítékokat az "Erebus" és "Terror" pusztulásáról, s még ugyanazon év végén szerencsésen visszatért Angliába.
Vilmos király földje volt színhelye a XIX. század egyik legborzasztóbb tragédiájának: néhány mérfölddel nyugatra a partjaitól mentek tönkre Franklin hajói, az "Erebus" és "Terror".
A vakmerő és híres admirális matrózfiú volt pályája kezdetén, éppen úgy, mint Cook és Nelson. Miután ifjúságában több nagy tengeri utat tett, végül 1845-ben elhatározta, hogy megkeresi az északnyugati átjárót. Két kipróbált hajót szerelt föl a nagy föladatra: az "Erebus"-t és a "Terror"-t, melyeken már Ross James kapitány is tett egy sikeres sarki utazást 1840-ben. Franklin maga az "Erebus"-on utazott, melynek legénysége, a hajóstisztekkel együtt, hetven ember volt, míg a "Terror" legénysége hatvannyolc főből állott, Crozier kapitány parancsnoksága alatt. Összesen tehát százharmincnyolc ember – akik közül egyetlenegy se menekült meg.
Franklin utolsó sorai a Disco-szigeten keltek. 1845 július 12-én. "Reménylem, – írja egyik levelében, – hogy ma éjszaka elvitorlázhatom a Lancaster-szoros felé"... És el is vitorlázott: de senki se tudja, hogy mi történt hajóival az
160
indulás után! Legutoljára két cetvadászhajó kapitánya látta a hajókat a Melville-öbölben, de ettől a naptól fogva nyomuk veszett. De azért tudják, hogy Franklin nyugat felé vitorlázott; áthaladt a Lancaster- és Barrow-szorosokon s megérkezett a Beechey-szigetekre, ahol az 1845–6-os telet is töltötte. Ez pedig azért bizonyos, mert Austin kapitány 1850-ben három sírt talált a szigeten, alattuk Franklin három matróza aludta örök álmát; és Hobson, a "Fox" hajó hadnagya, talált egy 1848. április 25-ikéről keltezett okiratot, mely szerint az "Erebus" és "Terror", a szigeten átélt telelésük után, fölhajózott a Wellington-szoroson át egészen az északi szélesség 70. fokáig, de aztán valószínűleg, mert észak felé nem találtak járható utat, ismét visszafordultak dél felé: – holott a menekülésük észak felé lett volna! Franklin szándéka kétségkívül az volt, hogy eléri az amerikai partokat. De ezen a gyászos úton viharok lepték meg, s 1846. szeptember 12-én mind a két hajója jég közé rekedt. Ám a legénység azért nem hagyta el a hajókat; teljes tizenkilenc hónapig maradtak még rajtuk, s csak 1848. április 22-én távoztak róla. És örök titok, hogy mi történt ezalatt a másfél év alatt. Alkalmasint kifürkészték a szomszédos tengerpartokat s mindent megtettek menekülésükre, mert a tengernagy fölöttébb erélyes ember volt. És, ha mégse érte el célját, annak csak az lehet az oka, hogy a legénysége föllázadt és cserbenhagyta őt. Az a szomorú okirat, amelyből mindezt részben tudjuk, részben pedig sejtjük, csak annyit jelent még, hogy Sir John Franklin 1847. június 11-én áldozatul esett a sok szenvedésnek. De sokkal valószínűbb, hogy a legénysége orozva meggyilkolta, hogy hazafelé indulhasson, a maga feje és tervei szerint...
A többi néma csönd. Senki se tudja bizonyosan, hogy mi történhetett a megtévelyedett, boldogtalan emberekkel, miután vezetőjüket elvesztették. Csak sejteni lehet tragédiájukat a jelekből és nyomokból, melyeket hátrahagytak.
Egyelőre még hajóikon maradtak, s alighanem csak 1848 áprilisában határozták el magukat a távozásra. A százharmincnyolc emberből összesen még százöt volt életben; harminc-
161
három már meghalt. Ekkor Crosier és Fitz James kapitányok kőobeliszket állítottak a Viktória-fokon s elhelyezték benne az utolsó okiratot; ezt később megtalálták, több ezüstkanállal, lőszerrel, csokoládéval, teával s egy bibliával együtt. A százöt megmaradt ember pedig Crosier kapitány vezetése alatt útnak indult a Hudson-öböl felé, s útjukban több csoportra oszlottak, de mind elpusztultak.
Rae doktor 1854-ben közölte egy levelében, hogy az eszkimók négy évvel azelőtt a Vilmos király-földön mintegy negyven főből álló csoportot láttak, mely fókákra vadászgatva vonult át a jégmezőkön. Az emberek mind nagyon le voltak soványodva, s még a szánjaikat is maguk húzták. S elmondták azt is, hogy később harminc holttestet találtak a szárazföldön, s még ötöt egy másik szigeten, akiknek egy része el volt ugyan temetve, de másrésze elföldeletlenül hevert a hómezőn, némelyik egy fölfordított csónak, másik a ronggyá tépett sátor foszlányai alatt, – emitt egy hajóstiszt, vállán a messzelátó, mellette a töltött puska, amodább két-három matróz egy félig üres katlan körül, amelyben a legszörnyűbb lakoma maradványai voltak... Az éhség ölte meg ezeket a nyomorultakat, akik végső kétségbeesésükben már emberhúsevésre is vetemedtek s fölfalták tulajdon véreiket is! Szörnyű vidék ez; hallgató, félelmetes temetője a vakmerő hősöknek, akik a sark rejtelmeit ismerni jöttek ide. A borzasztó jégsivatag vagy elnyelte, vagy visszakergette a bátrakat, de megóvta titkait, úgyhogy ma már csupán a sarkvidék ismeretlen föld a tudomány előtt. – Vajon mi lesz az én sorsom és osztályrészem?... Megadatik-e nekem, hogy elérjem forró vágyaim célját s lerántsam végre a titokzatosság fátyolát e sivár vidékről? Ki tudhatná ezt előre? Én csak annyit tudok, hogy valameddig akarni és gondolkodni tudok, nem fogok meghátrálni semmiféle nehézség előtt!
Arra nem is számítottunk, hogy még madarakkal is fogunk találkozni ezen a sivatag vidéken, s éppen ezért ugyancsak meglepett mindnyájunkat, amikor május 13-án, pünkösd vasárnapján egy sirály látogatott meg. Később egyre több és több különféle madarat láttunk röpdösni szállásunk
162
körül, úgyhogy végre egészen természetesnek is találtuk a dolgot. A madarak legtöbbnyire közönséges fehér sirályok voltak, de akadt köztük viharmadár, búvársirály és jégmadár is, sőt augusztus 3-án a ritka, rózsaszínű sarki sirály is megjelent köztünk, s mindjárt ezen az első napon három darabot lőttem.
Az idő enyhültével egyre gyakrabban bocsátottuk ki a kutyákat is a szabadba, s én különös gonddal ügyeltem a derék állatokra, mert egyre jobban megszilárdult bennem a szándék, hogy a jégmezőn át, és nem a "Fram" útirányát követve, kísérlem meg a sark elérését. Éppen ezért vigyáztam az öreg és fiatal kutyákra egyaránt, s május 3-án kieresztettük a nyolc kölyökkutyát a jégmezőre, – először, amióta éltek. A derék "Kvik" – a kölykek anyja – a szó szoros értelmében ragyogott a boldogságtól, hogy kölykeit végre kiviheti a világba, s mindjárt nagyobb kirándulást is tett velük. Noha ugyanaznap délelőtt a szánba fogva is hosszabb utat tett meg, úgy látszott, ezt a fáradságot nem is érzi, s igazán fiatalos hévvel kergetőzött kölykeivel a csatakos hóban. Alig tértünk azonban vissza a hajóra: az egyik kölyökkutya, mintha csak megveszett volna, elkezdett dühösen csaholni, s körben szaladván a hajón, mindenkit megmart, aki útján állta és el akarta fogni. Nagynehezen sikerült beszorítanunk a födélzet elejének szűkebb területére; ott ugyan dühöngött még egy darabig, de aztán lecsillapodott s azóta, úgy látszik, nincsen semmi baja. Ez már a negyedik kutya, amelynek ilyen rohama volt; meg se foghatom, hogy mi lehet: fogfájás, öröklött nyavalyatörés, vagy micsoda?...
Június 3-án megint ily roham érte az egyik kölyökkutyát s a szerencsétlen állat bele is halt. Ez volt a legszebb valamennyi közt, s annyira sajnáltam, hogy úgyszólván egész nap egyébre se tudtam gondolni, mint erre a nagy veszteségre. S ami a legrosszabb: fogalmunk sincs a baj természetéről vagy okairól, tehát nem is segíthetünk rajta. Ez a kutya látszólag teljesen ép, egészséges volt és szemmel láthatóan örült az életnek, míg rá nem jött a roham; órákig eljátszogattunk vele s mindnyájunknak igazi kedvence volt egészen a
163
mai napig, amikor hirtelen szűkölni kezdett, majd ugatva, vonítva nyargalászott a hajó körül, míg végre görcsös rángatódzás fogta el s a szájából csakúgy dűlt a tajték.
Ezt megelőzőleg nagy ceremóniával ültük meg május 17-ét, a norvégiai alkotmány-ünnepeket, mely azzal kezdődött, hogy kora hajnalban a harmónium hangjaira ébredtünk föl. A pompás reggeli után díszmenetben vonultunk ki a jégmezőre. Elül mentem én a "tiszta" norvég zászlóval, a norvég nemzeti színekkel, a svéd unionális színek nélkül; utánam jött Sverdrup a "Fram" hatméteres zászlójával, aztán egy kutyaszán a "muzsikusok bandájával" (ez Johansen volt egyedül a harmonikájával); a kocsis Mogstad volt, aki nagyokat durrantgatott ostorával. Aztán jöttek a többiek, szép libasorban egymás után, valamennyi lobogóval, sőt, hogy a dísz és pompa minél nagyobb legyen: még a kutyák farkára is nemzetiszínű zászlókat kötöztünk. És ez a menet, miután egy vidám induló hangjai mellett kétszer megkerülte a "Fram"-ot, lassan fölment a szomszédos jéghegy tetejére és sorba állva várta, míg az "udvari" fényképész megörökíti a hazafias jelenetet!
Visszatérve a hajóhoz, a fotográfus, aki jó magam voltam, ünnepi beszédet tartott a tömeghez s ennek végeztével hat revolver sortüzének dörrenése rázkódtatta meg a levegőt, attól azonban néhány kutyánk úgy megijedt, hogy menten csaholva kereket oldott, s órák teltek el, míg ismét vissza mert jönni a hajóra. Közben ebédhez terítettek a zászlókkal díszített szalonban; az ebéd, persze fölséges volt, s utána szivarral, likőrrel és feketekávéval fűszerezett kártya-, dominó- és sakkpartik következtek. Így telt az idő, rövid pihenéssel megszakítva a vacsoráig, mely után Mogstad hegedült s aztán ismét kártyáztunk. Szóval, nagyszerű "május 17-e" volt, kiváltképpen, ha figyelembe vesszük azt az igazán értékes körülményt is, hogy már túlhaladtunk az északi szélesség 81. fokán!
Július 18-án délelőtt kirándultam Blessing orvossal, hogy algákat és diatomeákat keressünk a tengerben. Érdekes, hogy a hőmérőt valami barnás por födi elég vastag réteg-
164
ben, amelyet az orvos vegyelemzett, és kisütötte, hogy részben ásványi eredetű por, mely a levegőben úszkál és lassanként lehull a hóra, részben pedig valami zuzmófajta, melynek egyik válfaja a tengerben is tenyészik. A délutánt aztán azzal töltöttük el, hogy az így gyűjtött anyag egy részét rögtön mikroszkóp alá tettük és megvizsgáltuk, másik részét pedig preparálva, kanadabalzsammal üveglapra fixíroztuk a tudományos intézetek számára.
Blessing orvos különben, amióta az idő jobbra fordult s a jég minden oldalon olvadozott, nagy előszeretettel járt ki halászni a Murray-féle hálóval, amellyel azonban nem csupán algákat fogott, hanem tömérdek mikroszkopikus állatot is, többnyire ázalék- és ostoros állatkákat, amelyek tengeri növényekkel táplálkoznak. Nagyon érdekes volt általában megfigyelni: hogyan éled a sarkvidék flórája a nap éltető sugaraitól. Mihelyt a jég és hó annyira olvadt, hogy kisebb-nagyobb tócsák, tavak keletkeztek a jégmezőn, e tócsák fenekén csakhamar sárgásbarna foltok jelentek meg, melyek eleinte oly aprók voltak, hogy szabad szemmel sem igen lehetett látni őket. A foltok azonban napról-napra nagyobbak, sötétebbek lettek, s ekkor, mint a sötétebb testek általában, több hőt nyeltek el a napsugaraktól, aminek az lett a következménye, hogy az alattuk levő jégfeneket megolvasztották, úgyhogy gömbölyű, néha több centiméter mély likak támadtak benne; ezek a barna foltok voltak az említett algák és diatomeák, melyek a nyári nap sugaraitól gyorsan fejlődtek s a likakat vastag réteggel tömték be.
Sverdrup és Amundsen, ez a két ezermester, elkészítette az első kettős kajakot – két ember számára való csónakot – mely teljes fölszereléssel, vitorlával együtt mindössze csak 30 1/2 kilogrammot nyomott. Mindjárt meg is próbáltuk; beleültünk ketten. Sverdrup meg én s az egyik kis tavacskán pompásan csónakáztunk vele. Kényelmesebben kezelhető és praktikusabb csónakot nem is képzelhetek az itteni vidék viszonyaira alkalmazva; két embert száz napra való teljes fölszereléssel kényelmesen elbír. Hanem azért Hansen megjárta vele. Egymaga ült bele a csónakba, s fitogtatni akar-
165
ván ügyességét, egy hirtelen fordulatnál fölborult, sőt annyira beleszorult a csónakba, hogy Nordahl beúszott érte a vízbe s úgy szabadította ki alóla, mialatt mi a parton fölségesen mulattunk rajta.
Csütörtök, augusztus 16. – Amint tegnap este ágyamban pihentem és gondolkoztam, egyszerre csak lövést hallottam a födélzetről. Abban a hitben, hogy medvék járnak a hajó körül, hirtelen magamra kaptam ruhámat és fölszaladtam a födélzetre. Éppen Johansenen volt az őrség sora, s a fiú födetlen fővel állt ott, kezében a puska.
– Te lőttél? – kérdeztem tőle, mihelyt fölértem.
– Igen, én – felelte Johansen. – Átlőttem arra a nagy hegyre, mert azt hiszem, hogy valami mozog ott, s látni akartam, hogy mi az; úgy látszik azonban, hogy semmi.
Odaléptem a korláthoz és kinéztem, de én se láttam semmit.
– Azt gondoltam, – magyarázta Johansen, – hogy valami medve, melynek a mi sózott húsos hordóinkra fáj a foga; de úgy látszik, hogy csalatkoztam.
Még egymás mellett álltunk, mikor a kérdéses jéghegy felől egy kutya baktatott felénk.
– Nézd csak, – mondtam nevetve; – ez volt az, amire lőttél!
– Ejha! – felelte Johansen a szemét meregetve: – hát ez nem a mi kutyánk?...
Csakugyan az volt: a "Medve", ahogy ezt a kutyát elneveztük; ki tudja, mit kereshetett a húsraktár közelében, s az éjjeli ködben Johansen oly nagynak látta, mint egy medve.
– Rácéloztál a kutyára? – kérdeztem aggódva, hogy esetleg el is találhatta.
– Nem én; csak úgy vaktába lőttem oda, hogy lássam, miféle állat kódorog arra.
Ez még szerencse volt, mert a kutya így ép bőrrel szabadult; másnap reggel azonban volt mit hallgatnia Johansennek! Egyik élc a másikat követte az ő rovására, s ettől fogva rajta maradt az "ebvadász" gúnynév, akárhogyan tiltakozott is ellene.
166
Rá két napra, éppen amikor Blessing elvégezte az őrséget s Johansennek föl kellett volna váltania, valami szürkés tömeg jelent meg a hajótól nem messze; egy darabig ide-oda mozgott a hómezőn, majd hirtelen eltűnt, mintha leheveredett volna. Johansen és Blessing jó darabig figyelmesen nézte ezt a furcsa jelenetet; a szürke tömeg nemsokára ismét megelevenedett, hirtelen talpra állt, s ekkor már kétségtelen volt, hogy jegesmedve. Erre mindketten fölkapták puskájukat, s óvatosan a hajó farára vonultak. Nyugodtan várakoztak, mialatt a medve nagy kerülőkkel, óvatosan közeledett a hajó felé, szokása szerint a szél irányában, hogy el ne veszítse a szimatot.
Meglehetősen erős, csípős szél fújdogált. A szélmalom teljes sebességgel forgott, de egyáltalán nem aggasztotta a medvét, sőt inkább úgy látszott, hogy éppen ez a malom keltette fel az érdeklődését, s ezt akarja közelebbről megvizsgálni. Végre odaért ahhoz a kis, nyílt csatornához, mely közvetlenül a hajó előtt volt, ott megállt szimatolni, s mivel az eredménnyel nemigen volt megelégedve, vissza akart fordulni. Ebben a pillanatban lőtt rá Blessing és Johansen, mind a ketten egyszerre, s a medve rögtön holtan rogyott le. Ez volt az első medve, melyet ebben az évben elejtettünk, s mondanom se kell, hogy mindnyájan örömmel üdvözöltük a friss húst.
Augusztus 29-én éppen szobámban dolgoztam a saját bambuszkajakom tervrajzán, melyet pehelykönnyűre akartain építeni, amikor Pettersen véletlenül bejött és mindenféléről beszélgetni kezdett. Dicsérte a "Fram"-ot, hogy micsoda pompás hajó: igazi kastély, amelyben megvan minden kényelem, s emellett oly átkozottul erős, hogy nincs a világnak az a jégrianása, amely összeroppanthatná. Mindamellett nem félne itthagyni a hajót s nekivágni a hómezőnek, mert olyan kutyákkal, szánokkal és csónakokkal, mint a mieink, veszedelem nélkül meg lehetne kockáztatni az ilyen kirándulást. Elmondván ezeket, arról beszélgettünk, hogy mit csinálunk majd, ha már a "Fram" szerencsésen hazavitt bennünket Norvégiába.
167
– Óh, Ön bizonyára nemsokára elindul a déli sarkra – vélte Pettersen.
– Hát te? – kérdeztem nevetve – megint fölgyűröd az inged ujját s odaállsz az üllő mellé? (Mert Pettersen kovács volt, igen ügyes mesterember, akinek sok hasznát vettük).
– Valószínű, hogy így lesz, – bólintott Pettersen. – De előbb pihenni is akarok legalább egy hétig. Az ilyen utazás megviseli ám az embert, s egy hét mindenesetre szükséges lesz, hogy kinyújtóztassam tagjaimat s megint hozzáfoghassak régi mesterségemhez.