TIZEDIK FEJEZET
Előkészületek a szánutazáshozSzeptember 24. – Ma van egy éve, hogy hajónkat odakötöttük télire az óriási jégmező egyik dombjához. De mekkora utat tettünk meg azóta, befagyva a jégmező közepébe, melyet az áramlat állandóan sodor északnyugat felé! Hansen föl is használta ezt az alkalmat, s a fölvételek alapján pontosan megrajzolta azt az utat, melyet a "Fram" egy év alatt megtett. Igaz, hogy aránylag nem sokkal közeledtünk az északi sark felé, de az nagyon fontos, hogy haladásunk iránya teljesen megfelelt annak a teóriának, melyet vállalkozásom sikerének alapjául vettem. Ha attól a ponttól kezdve, ahol a jég körülfogta hajónkat 1893. szeptember 24-én, kiszámítjuk az egyenes távolságot egészen addig a pontig, ahol egy évvel később, tehát 1894. szeptember 24-én álltunk, akkor ez a távolság összesen csak 189 tengeri mérföld (350 kilométer); de ha nem az egyenes távolságot vesszük (amely csak 3° 9'-nek felelne meg), hanem azt az utat, amelyet észak felé tettünk, akkor a haladás már sokkal jelentékenyebb; a "Fram" helyzete ugyanis – pontos csillagászati mérések alapján volt
1893. szeptember 24-én 77° 43' é. sz.
1894. szeptember 24-én 81° 53' é. sz.
A különbség észak felé 4° 10',
vagyis éppen 250 tengeri mérföld, tehát 465 kilométer. Ennyit tettünk egy év alatt; s ha távolságnak kevés is ez, megvan az az elégtételem, hogy az irány csaknem teljesen olyan, aminőre számítottam: és ez reményt nyújt arra, hogy az expedíció192
mégiscsak sikerrel fog járni és teljesen igazolja elméletemet, amelyben bízva, a nagy útnak nekivágtam.
Szeptember 27. – Ebéd után, amikor mindnyájan együtt voltunk a szalonban, megmondtam, hogy holnaptól kezdve mindaddig, míg a nappali világosság tart, mindnyájan gyakorolni fogjuk magunkat a hócipővel, sőt mindjárt kijelentettem azt is, hogy díjakat tűzök ki a legjobb futók számára. Egyelőre, hogy ne erőltessük meg magunkat túlságosan, a mindennapi gyakorlat időtartamát két órában állapítottam meg, de szabadságot adtam mindenkinek, hogy ha kevesli ezt az időt, vagy pedig nagyobb gyakorlatra és ügyességre törekszik, tetszése szerint akár négy-öt óra hosszat is trenírozhatja magát. Erre az elővigyázati intézkedésre azért volt szükség, hogy ha
193
esetleg olyasvalami érné a hajót, ami rákényszerítene bennünket arra, hogy a jégen át térjünk haza: – mindenki tudjon hócipőben is futni, és senki se legyen a többiek terhére és akadályára azért, mert járatlan ebben a sportban. S azt is hiszem, hogy ez a szórakozás némileg változatossá teszi majd különben nagyon is egyhangú és unalmas életünket.
Október 10. – Ma lettem 33 éves. A gondolatok árja hullámzik szívemben és fejemben ezen a napon, – pedig hát mit jelent egy dátum az ember életében?... Azt, hogy egyre csak előre megyünk, s a megkezdett útról nincsen visszafordulás. Harminchárom évem alatt megértem sok jót és rosszat, de általán véve nem panaszkodhatom. Csaknem teljes életemben dolgoztam, és pedig nem minden siker nélkül. Most pedig, hogy eljutottam, ahogy Dante mondja "az emberélet útjának felére", ott állok, hogy legforróbb vágyam és legmerészebb álmaim is megvalósuljanak... Hány embernek jutott ez osztályrészül? Hányan küszködnek hiába egész életükön át, hogy elérhessék a célt, melyet kitűztek! S nem vagyok-e szerencsés, hogy aránylag fiatalon odáig jutottam a sors kedvezéséből, ahonnan már csak egy lépés választ el a sikertől?...
Embereim megható figyelmességgel ünnepelték ezt a napot. A szalont igazi lobogó-díszbe öltöztették, s amikor
194
beléptem, mindnyájan fölálltak és igazán megható, ünnepi komolysággal üdvözöltek. Kiéreztem szavaikból a meleg barátságot és ragaszkodást, amikor gratuláltak születésnapomra; s azt hiszem, az én hangom is remegett kissé a belső érzékenységtől, amikor a sok őszinte jókívánságot pár meleg szóval megköszöntem. Aztán általános lett a jókedv, melynek fokozásához és fönntartásához nagyban hozzájárult a pompás ebéd is. Ennek végén még kellemes meglepetésben is volt részünk. A doktor ugyanis keresgélni kezdett bő köpönyegének feneketlen zsebeiben, s egész csomó mindenféle fajta és formájú üveget – orvosságos, kísérleti, reagens- és mérőüvegeket – szedett elő, míg végül, amikor már egész sor üveg állt előtte az asztalon, kihúzott belső zsebéből egy palack igazi, jóféle lysholmi likőrt. Képzelhető, milyen örömujjongással köszöntötték a váratlan meglepetést! Lehetett a likőr vagy másfél pint, de azért az utolsó csöppig elfogyott, s ezen a délutánon senki se ment egyet szundítani, mint rendesen, hanem beszélgetve, vidáman tréfálkozva maradtunk együtt késő éjszakáig.
De amikor visszavonultam magányos kabinomba és lefeküdtem, – megint csak rám szakadt a szomorúság és az örökös, egyhangú tétlenség unalma ismét kínozni kezdett. Mikor is lesz már vége ennek az örökös tespedésnek, mely jobban fáraszt és elcsigáz, mint a legnehezebb erőfeszítés? Mozgás az élet: – mozgás és munka; én pedig itt ülök, bezárva, ideláncolva az örök jégbe fagyott hajómhoz, mely a csiga lassúságával mozog, holott én repülni szeretnék! Ám azért egyre türelemre intem és csitítom önmagamat, hogy "ami késik, nem múlik;" s ez a vigasztalás jobb kedvre hangol. Ha már eddig kibírtam tétlenül, bizonyára kibírom még ezt a néhány hónapot is, amely elválaszt a cselekvésnek vágyva várt, örömöt adó szent óráitól!
Október 26. – A mai nap méréseinek eredményével mindnyájan nagyon meg vagyunk elégedve. Számításaink szerint az északi szélesség 82° 2' és a keleti hosszúság 114° 9' alatt vagyunk. Egyedül üldögélek kis szobácskámban, s a hajón már mindenki alszik, csak én virrasztok. A fejem zúg és nehéz,
195
mintha nagy dáridóból, mámorosan jöttem volna meg, pedig csak ártatlanul szórakoztunk az ebéd alatt. De meg kellett ünnepelnünk azt a nagy eseményt, hogy áthaladtunk immár a 82. fokon is, és ennek örömére "fényes" bankettet csaptunk. Furcsán hangzik ez a beszéd, pedig mégis úgy van: ily messze északon, sok száz kilométernyire a civilizált világtól, csekély eltéréssel egészen úgy élünk, mint otthon, s éppen úgy élvezzük a civilizáció áldásait és örömeit a "Fram" szalonjában is, mint akár Párizs legelső fogadójában.
Miért is ne lenne hát jókedvünk? S vajon nincs-e igazuk azoknak, akik – köztük én is – ma este még táncra is kerekedtünk a nagyszerű ebéd után? Hiszen erősen és állandóan közeledünk célunk felé, sőt már fele útján is vagyunk, mert éppen most járunk felén annak a távolságnak, mely az új-szibériai szigeteket a Ferenc József-földtől elválasztja. És ma már nincs a hajón egyetlenegy ember se, aki kételkednék abban, hogy el fogjuk érni kitűzött célunkat. Miért ne lenne hát jó kedvünk, s miért ne örülnénk az életnek, amely immár a közvetlen jövőben integet felénk a legszebb sikerrel?
Október 31. – Ma ültük meg a "Fram" születése napjának második évfordulóját. Megérdemli a derék hajó, s nem is volt hiány a felköszöntőkben, melyekkel úgy magasztaltuk, hogy bizonyára elszégyellte volna magát, ha van lelke és megérti szavainkat. Hiszen ezt a páratlan kényelmet, amelyben részünk van, mind a "Fram"-nak köszönhetjük, s ha nem állta volna oly dacosan és szilárdan a jégrianás veszedelmeit: ugyan hol lennénk mindnyájan ma már?... Istenem, mily óriási a különbség a jelen s a csak félszázad előtti idők között is! Fogalmunk sincsen azokról a szenvedésekről és nélkülözésekről, amelyek elpusztították a legmerészebb sarki utazókat is. A skorbutot nem ismerjük, nem fázunk, nem éhezünk, – sőt egyenesen hízunk is valamennyien, annyira jól megy a dolgunk. S összeborzadok, ha elgondolom: mennyit kellett szenvednie például Franklin admirálisnak, míg hatalmas szervezete végképp összeroppant és sírba dőlt!...
196
És este, amikor ismét egyedül ülök kis szobácskámban, mint valami kaleidoszkópban, elvonulnak lelki szemeim előtt az utolsó két év eseményei. Valami nyugtalan érzés szállja meg egész valómat s el-eltűnődöm azon, hogy micsoda titkos erők játszanak közre életünk fonalának szövésében, a szálak bonyolításában és összebogozásában? Íme, itt vagyok én, aki a végtelen hómezők úttalan sivatagában bolyongok, és még ma sem tudom, hogyan és miért is kerültem ide! Miféle rejtélyes tündér ringatott abban a csalódásban, hogy ez a vállalkozásom dicsőséggel fog járni, – s miért küldött éppen engem erre az útra, amelyet nem magam választottam: mert hiszen ki választaná józan ésszel a szenvedések, a nélkülözések, a rabság kálváriájának az útját?... Íme, itt vagyok a halál örökös birodalmában, ahol meghal minden élet, – s önmagamat áltatom, amikor azt mondom magamban, hogy a kötelességérzet hajtott, ösztönzött és vezetett ide. Mert ez nem igaz. Csak éretlen és kíváncsi gyerek voltam, amikor erre az útra vállalkoztam: olyan vakmerő és könnyelmű gyerek, aki kalandokat keresett ismeretlen vidékeken, s addig álmodozott róluk, míg végre maga is elhitte, hogy a kalandokhoz a halál örökös birodalmán át vezet az út!
November 16. – Ma délelőtt, gyönyörű holdvilág mellett, hosszabb kirándulást tettem hócipőn Sverdruppal. Egész úton alaposan meghánytunk-vetettünk minden eshetőséget a jövőre, s legkivált arról beszélgettünk, hogy minő reményeket fűzhetünk a hajónkat északnyugat felé sodró áramlathoz. S ugyancsak megvitattuk annak az expedíciónak a kilátásait is, melyet tavaszra terveztünk a jégen át az északi sark felé. És este, ebéd után, tovább fűztük a vitát Sverdrup kabinjában. Elmondtam neki a magam véleményét, melyet ő mindenben helyeselt, s ez igen nagy örömömre volt, mert Sverdrup komoly, megfontolt és tapasztalt ember, aki nem mond elhamarkodva véleményt, s ha nem tart jónak valamit, azt kereken meg is mondja.
Az utóbbi időben nagyon sokat törtem a fejemet azon, hogy minő útirányt válasszak arra az esetre, ha a sarki áram-
197
lat a jövő márciusig nem visz föl annyira északnak, mint ahogy számítottam. Fontolóra kellett vennem ugyanis ezt az eshetőséget is, bár minél többet gondolkozom róla, annál inkább biztat az a remény, hogy minden úgy lesz, ahogy előre számítottam. De sikerülni fog még akkor is, ha esetleg a számításaim nem volnának helyesek.
Eredeti tervem ugyanis az volt, hogy akkor indulok el szánexpedícióval a hajóról, ha elértük az északi szélesség 85. fokát. Ha már most helyes és célszerű, hogy a 85. fokról induljunk el, helyesnek és célszerűnek kell lennie az indulásnak akkor is, ha gátló akadályok miatt a "Fram" csak az északi szélesség 83. vagy éppen csak 82. fokáig juthat el az áramlattal. Mert a cél mindenképpen egy: hogy minél messzebb hatolhassunk fölfelé északnak; ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha akkor indulunk el a "Fram"-ról, amikor ez, áramlás-hajtotta útjában, a legészakibb ponthoz jutott. Akkor kell tehát indulnunk a "Fram"-ról 1895 tavaszán, amikor a hajó még nem kanyarodott le délnyugatnak, hanem még mindig északnyugatnak sodródik, vagy éppen eléri ennek az iránynak legmagasabban északra eső pontját. És az se baj, ha esetleg délibb pontról kell indulnunk, mint ahogy én otthon kiszámítottam; mert legföljebb csak az történhetik velünk, hogy nem juthatunk el egészen az északi sarkig. Márpedig nem az a fődolog, hogy elérjük azt a bizonyos matematikai pontot – az északi sarkot – hanem az, hogy átkutassuk a sarki tenger ismeretlen vidékeit, ahol még sohase járt előttünk ember.
Ezt a véleményemet már otthon, elutazásom előtt is többször kifejtettem és hangsúlyoztam, s most is folyton szem előtt tartom. S nagy megnyugvásomra van, hogy Sverdrup is ugyanígy gondolkodik. Igaz, hogy a hajón is sok fontos megfigyelést kell majd végezni, amelyeket szerettem volna legalább személyesen ellenőrizni: de hát két helyen egyszerre nem lehetek. És míg egyfelől bizonyos, hogy ezeket a megfigyeléseket távollétemben is gondosan és lelkiismeretesen fogják végezni a hajón, addig másfelől éppoly bizonyos az is, hogy a magasabb északon teendő megfigyelések, melyeket magam fogok végezni, sokkal értékesebbek lesznek, mint azok, melyekre a hajón nyíl-
198
hat alkalom. Mindezek az okok tehát föltétlenül javasolják először azt, hogy az expedíció a kellő időben valóban útra keljen, s másodszor azt, hogy ezt az expedíciót én magam, személyesen vezessem.
Megint fontos kérdés: az indulás idejének, időszakának meghatározása. Erre vonatkozólag még csak vitás se lehet, hogy az ilyen expedícióra egyedül a tavasz, legkésőbben március az alkalmas idő. Ami pedig az expedíció sikerét illeti, arra nézve a következő szempontok jöhetnek figyelembe.
Attól a ponttól kezdve, ahonnan valószínűleg el fogunk indulni, körülbelül 600 kilométerre (*) becsülöm a távolságot a legközelebbi ismert földig, a Fligely-fokig; ez nem nagyon hosszú út: alig valamivel több, mint amennyit már Grönlandban is megjártunk szánon. Ez tehát nem nagy út, s a megjárása egyáltalában nem volna nehéz még akkor se, ha a szárazföld felé rosszabbodnának az állapotok. Hisz attól a perctől kezdve, hogy szárazföldre értünk: egyáltalában nem lesz mitől tartanunk. Mert józan és értelmes ember, kivált ha eléggé edzett és bátor is, ha van puskája és elegendő tölténye, játszva szerezhet a szárazföldön annyi eleséget, amennyiből hónapokig kényelmesen megélhet. Ez más szóval azt jelenti, hogy: a szánexpedíció, elindulván a hajóról, toronyiránt tart az északi sark felé mindaddig, ameddig ez emberileg lehetséges; ha pedig a helyzete tarthatatlanná válnék, akkor visszafordulhat a Fligely-fok vagy az ettől északra fekvő Petermann-föld felé. Természetes, hogy az expedíció távolsága e két szárazföldtől annál nagyobb lesz, minél magasabbra sikerül előretörnünk észak felé; de semmiképpen se lehet nagyobb – még ha akár az északi sarkig eljutunk is – mint amekkorát kutyáktól vont szánon meg ne járhatnánk.
Ki lévén így kapcsolva a kudarc és életveszedelem kérdése, hátravolt még, hogy megszabjuk magának az expedíciónak a kereteit. Úgy számítottam, hogy 28 kutya, két ember, egy tonna eleség és egyéb fölszerelés, fegyverek, műszerek, bundák, stb. untig elég lesz az expedíció céljaira. Közép-átlagot
(*) Későbben vettem észre, hogy itt számítási hiba csúszott be tervembe, mert a tényleges távolság nem 600, hanem 750 kilométer.
199
véve számításom alapjául, úgy gondoltam, hogy az északi szélesség 83. fokáról indulnánk el, ahonnan 780 kilométer távolságra esik az Északi-sark. Ha nem egészen 16 kilométernyi utat számítok napjára, akkor ez az út kényelmesen megjárható ötven nap alatt. Azt persze, nem tudom, hogy a mi kutyáink mennyire kitartók; de az már igazán nem vérmes remény, hogy a kutyáink, ha nem valami kitűnő állatok is, azért két ember vezetésével és segítségével naponta csak megtesznek 15–20 kilométernyi utat, holott az eszkimók rendes körülmények között kétszer ekkora utakat is játszva megtesznek!
Számításom szerint tehát ötven nap alatt elérhetjük az északi sarkot. Már most: 50 nap alatt, egy-egy kutyára naponta fél kilogramm pemmikánt számítva (van 28 kutya), elfogy 700 kilogramm, s a két ember, ugyanily arányban, 100 kilogrammot fogyaszt. Északnak haladva tehát a teher állandóan fogyna, úgyhogy a kutyák egyre könnyebben és könnyebben haladnának. Induláskor mindegyikre átlag 37 1/2 kilogramm súly esnék, ötven nap elteltével az expedíció holmijának egész súlya 250 kilogrammra csökkenne, mert hiszen útközben fűtenénk is, úgyhogy ekkor már átlag tíz kilogramm terhet se kellene cipelnie egy-egy kutyának.
Az expedíció útiterve és lefolyása tehát nagyjában és hozzávetőlegesen így volna megállapítható:
Március elején – sőt, ha az időjárás körülményei kedveznek, talán még korábban is – elindulunk a "Fram"-ról, s legkésőbben április 30-án elérjük az Északi-sarkot. Ekkor lesz még 100 kilogramm eleségünk, ami két embernek elég még ötven napra. – a kutyáknak azonban már nem lesz mit enniük. Hozzá kell tehát fognunk a kutyák fokozatos megtizedeléséhez, hogy – kiválasztván mindig a leggyöngébbeket s a legkevésbé használhatókat – ezeket leöljük, s húsukkal a többieket etessük. Mikorra 23 kutyánkat megöltük, már 41 napig voltunk útban s még mindig marad öt kutyánk.
Kérdés most már, hogy mennyire jutottunk el e negyven nap alatt dél felé?
Poggyászunk súlya az indulás kezdetén a sarkról körülbelül 250 kilogramm lesz: vagyis egy-egy kutyára nem egé-
200
szen kilenc kilogramm esik. Ez a súly a 41 napi út alatt legkevesebb 100 kilogrammal lefogy, mert hiszen a két ember naponta legalább egy-egy kilogramm eleséget fogyaszt, nem is számítva az elhasznált tüzelőanyagot s bizonyos fölösleges fölszerelések (alvózsák, sátor, stb.) hátrahagyását, – úgyhogy az út végén, vagyis 41 nap múlva, az 5 kutyának átlag és fejenként alig kell 16–18 kilogrammnál többet húznia. És, mivel ez lenne a maximális megterhelés, a kutyák még akkor is megjárhatnának naponta átlag 22 kilométernyi utat, ha a hómezők szokatlanul sok és nehéz akadályt gördítenének is a szán elé.
E számítás szerint tehát június derekáig 900 kilométernél jóval nagyobb utat járhatunk meg a sarktól dél felé, úgyhogy már túl leszünk a Fligely-fokon is, és még mindig marad öt kutyánk s pár napra való eleségünk. Valószínű azonban, hogy már előbb is elérjük a szárazföldet, az meg éppen bizonyos, hogy útközben többször találkozunk jegesmedvével, fókával vagy valami eltévedt madárral, ami nem csak azt jelenti, hogy megfogyott élelmikészletünket fölfrissíthetjük és kiegészíthetjük, hanem azt is, hogy kevesebb kutyát kell leölnünk a többiek táplálására, ami az expedíció biztonságát és utazási sebességét mindenesetre fokozni fogja.
Ítéljék meg mások, hogy túlságosan könnyelmű voltam-e, mikor ezt a számítást csináltam s ennek alapján szándékoztam nekivágni a kockázatos útnak az északi sark felé. Én azt hiszem, hogy józanul eszeltem ki a tervet, melyben a vérmes reménységnek semmiféle szerep nem jutott. De ha mégis tévedtem volna, a legrosszabb, ami érhetne, csak az lenne, hogy nem tudnék fölhatolni az Északi-sarkig, s idő előtt kellene visszafordulnunk dél felé. Ezt azonban, ha a szükség parancsolná, bármikor és minden veszedelem nélkül megtehetjük.
De melyek lehetnének azok az előre nem látott akadályok, amelyek expedíciónk útjába gördülhetnének? Vegyük számba ezeket is, hogy teljesen tisztán láthassuk az expedíció egész sorsát – kilátásait és sikerét, vagy kudarcát és meghiúsulását.
201
1. A jég esetleg nehezebben járható, mint gondoltuk, sőt jég helyett szárazföldre is akadhatunk.
Lehetséges ugyan, hogy a jég észak felé járhatatlanabb lesz, de ez nem valószínű; hiszen minél inkább északra megyünk, annál egyöntetűbb, egyenletesebb és simább a hómező, ami természetes is, mert a jégmezőket borító hótakarót nem bolygatják meg a rianások, s a nyári olvadás, amikor éjszaka megfagy, csak még simábbra nivellálja a felületet. De meg a korábbi expedíciók naplói is bizonyítják, hogy a jégmezők észak felé könnyebben járhatók, s még az olvadás idején is elég könnyen lehet rajtuk előre jutni. Ha pedig szárazföldet érünk, az talán nehezebben lesz járható, de még se állíthat meg utunkban, sőt abból a szempontból, hogy esetleg vadra is találhatunk rajta, még kedvező is lehet az expedíció sorsára nézve.
2. A kutyák nem bírják meg a rájuk rótt feladatot, vagy meg is fagyhatnak és elpusztulhatnak, mi magunk pedig megkaphatjuk a skorbutot.
Ez nem lehetetlen ugyan, hogy a kutyák cserbenhagyhatnak bennünket, viszont nem is valószínű ez a föltevés. Hiszen nem oly túlságosan nehéz feladatot róttam rájuk, hogy annak teljesítésében kidőlhetnének! És, ha egy-kettő elpusztul is, ez még nem olyan nagy szerencsétlenség; sőt ha valamennyi hasznavehetetlenné lenne, mi még akkor is előretörhetnénk, ha magunk húznók a szánt. A legrosszabb eset s a legnagyobb veszedelem mindenesetre az lenne, ha mi magunk betegednénk meg skorbutban. Igaz, hogy most pompás egészségben vagyunk mindnyájan, de azért nincs kizárva ennek a veszedelemnek a lehetősége. Tudok rá esetet, amikor egy angol expedíciónak összes legénysége, sőt néhány tiszt is megkapta ezt a rettenetes betegséget, mihelyt a hajóról távozva szánon kelt útra, hogy átkutassa az ismeretlen hómezőt. Együtt jár ez a betegség a nagy hideggel, a tömérdek nélkülözéssel és a rossz táplálkozással, de azért nem föltétlenül bizonyos, hogy minden sarki expedíció megkapja; sőt vannak rá példák, hogy az élelmiszerekkel bőven ellátott expedíciót megkímélte a skorbut. Már pedig tudtommal egyetlenegy ex-
202
pedíció se volt eddig, amely dúsabban lett volna ellátva változatos és elsőrendű eleséggel, mint a mienk, s éppen azért joggal remélhetjük, hogy bennünket is megkímél a skorbut. De máskülönben ezt a kis kockázatot mindenképp vállalnunk kell a nagy cél kedvéért; utóvégre is olyan expedícióról van szó, amelynek sikeréért már eddig is számos hőse a tudománynak sokkal nagyobb kockázatot vállalt, mert tulajdon életét vitte vásárra!
Hátra volt még, hogy kiválasszam társamat erre a veszedelmes expedícióra. Sok tanácskozás és megfontolás után Johansenre esett a választásom, s miután ebben véglegesen megállapodtunk, mindjárt hozzá is fogtam az előkészületekhez. Mindenekelőtt készíttettem olyan kajakokat (csónakokat), aminőket az eszkimók használnak, aztán kijavíttattam és célszerűbbre alakíttattam át a szánokat, kipróbáltam a műszereket, amelyeket magammal kellett vinnem, hogy elvégezhessem a tudományos megfigyeléseket. Nagy gondot fordítottam ruházatunkra, melyet alaposan kifoltoztunk, aztán nagy, meleg alvó-zsákokat varrtunk, amelyekbe majd belebújunk, ha utolér bennünket az éjszaka a hómezőn, s végül gondosan megállapítottuk a szükséges élelmiszerek minőségét és mennyiségét is. Ezekkel az előkészületekkel foglalkoztunk csaknem egész télen át, és pedig nem csupán mi ketten, Johansen és én, hanem társaink egy része is. Hiszen az expedíció sikere dicsőséget jelentett mindnyájunknak, még azoknak is, akik nem vehettek részt benne.
November 30. – Ma reggel, éppen a hajó orra előtt, medvenyomokat vettem észre a jégen. A medve kelet felől jött, toronyiránt ügetett a frissen fagyott jégen át egészen a hajóig, de valami hirtelen megijeszthette, mert nagy ugrásokkal menekült éppen abba az irányba, amerről jött. Sajátságos, hogy még ebben a sivatagban is akad medve – ugyan mit kereshet itten, ahol igazán reménye se lehet arra, hogy prédát talál? Ámbár ezek a fenevadak épp olyan jól tűrik a koplalást is, mint a hideget, s valószínűnek tartom, hogy akármelyik egész kényelmesen megtehetné az utat innen, ahol
203
mi vagyunk, egészen az Északi-sarkig, anélkül, hogy ezalatt csak egy falatot is ennék.
Olvasgatom mostanában az északsarki expedíciók történetét a Franklin-periódus alatt, továbbá a Franklin fölkutatására indult expedíciók hivatalos jelentéseit. Meg kell vallanom, hogy bámulat fog el, ha összegezem azt a tömérdek fáradtságot, szenvedést és nélkülözést, mellyel ezek az emberek az életmentés ideális, nagy céljáért megküzdöttek. Az angol nemzet méltán büszke lehet rájuk, mert az ekkora önfeláldozás szinte páratlan a kultúra történetében. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban is olvastam ezeket a történeteket s fiatalkori fantáziám elborzadt a szorongó vágyakozásban, mely elém varázsolta ezeket a rendkívüli, mesés vidékeket. Most ismét olvasom ezeket a hősi történeteket, már mint meglett férfi, aki szerzett is némi tapasztalatot: – és most, hogy a fantáziának már semmi köze sincs a valósághoz, őszinte csodálattal hajlok meg az akarat és bátorság óriásai előtt. Micsoda elszántság lakozhatott egy-egy Parry, Franklin, James Ross, Richardson, Mac Clure és Mac Clintock, meg a többiek lelkében!
Valóban, nincsen semmi új a nap alatt. Ahogy előkészületeimmel bajlódtam, rájöttem lassanként, hogy mindazt, amit mint a magam találmányát oly nagyra tartottam, már nagy részben Mac Clintock is használta 40 évvel ezelőtt. Nem az ő hibája volt, hogy oly országban született, ahol a hócipő használatát nem ismerték, sőt ahol havat is alig láttak egész télen. Mégis mily óriási távolságokat tett meg a jégmezőn, noha a szánon való utazáshoz csak első telelése alatt szerezhetett tapasztalatokat, s nemcsak hogy a hócipőket nem ismerte, hanem még a szánkója is egyszerű, kezdetleges volt s meg se közelíthette a miénket, mely az eszkimó-szánok minden előnyét, – a könnyűséget, tartósságot, célszerűen szétálló vastalpakat, stb. – egyesítette magában. És mégis: a szenvedések, fáradalmak és nélkülözések ellenére is, olyan eredményeket produkált, hogy senki se szárnyalhatja túl, sőt még mérkőzni is csak kevesen tudnak vele, kivéve talán a szibériai partokon lakó oroszokat. De ezeknek megvan az a nagy elő-
204
nyük, hogy oly országban laknak, ahol a hó és a fagy, meg a szörnyű hideg mindennapi jelenség.
– Ezek medvék, – jegyezte meg Parry kapitány.
– Még pedig hatalmas medvék, – folytatta Beechey hadnagy, – és többen vannak, semmint kívánatos. Ha a nyomok nem csalnak, akkor legalább is öt hatalmas fenevad csatangolt erre, mi pedig összesen csak hárman vagyunk.
– Akkor jó lesz vigyázni, – szólt közbe Sabine kapitány, – mert ezek az állatok nagyon veszedelmesek; a nagy hideg megkoplaltatta és vakmerőkké tette őket.
– Úgy látszik, megérezték, hogy az erődben élőlények vannak, – jegyezte meg Parry kapitány – s valószínűleg meg is fognak támadni bennünket. Már most, hogy tisztán lássuk a szándékukat, egyengessük el egy darabon a jegesmedvék nyomait s holnap jöjjünk el ide ismét; ha megint friss205
nyomokat találunk, akkor bizonyos, hogy az erőd körül ólálkodnak és ránk fenik a fogukat.
Körülbelül hatszáz lábnyi területen elegyengették a medvék lábnyomait, s aztán hazatértek. Az éjszakát nyugodtan töltötték, és másnap reggel mindjárt korán elindultak, hogy megbizonyosodjanak a medvék lábnyomai felől. Csakhamar friss nyomokra bukkantak. ezek azonban már sokkal közelebb estek a "Gondviselés-erőd"-höz, mint a tegnap látott nyomok.
– A fenevadak határozottan ránk fenik a fogukat – szólt Parry kapitány fejcsóválva.
– Mindenesetre nézzünk utána, hogy hol tanyáznak – mondta Beechey hadnagy. – Úgy látszik, nem lehetnek messze, s ha a hely alkalmas, akkor visszatérhetünk ide többedmagunkkal és hajtóvadászatot rendezhetünk rájuk.Ezt mind a hárman helyeselték, s nyomban el is indultak. Tíz-tíz lépésnyi távolságban egymástól óvatosan haladtak előre, hogy közel legyenek s kölcsönösen segíthessenek egymáson, ha esetleg veszedelem fenyegetné őket... Ezalatt otthon a második hadnagy kieresztette a kutyákat, hogy kifutkározhassák magukat a napon, a vitorlamester pedig eleséget hordott be az erődbe a közelfekvő, szintén jégből épített raktárból. Az orvos szintén kisétált; zuzmókat keresett a hómezőn, és néhány megfigyelést óhajtott tenni. Egyszerre csak puskaropogás hallatszott, nem messzire az erődtől.
– Bizonyára vadat találtak – örvendezett a hadnagy. De aztán, mikor a puskaropogás megismétlődött, meghökkent egy kicsit ... Élesen fülelt, de a halotti csöndben nem hallatszott semmi nesz. Szorongó szívvel kapaszkodott föl az erőd mellett föltorlódott jéghegy tetejére, s amint lepillantott a hómezőre, úgy megriadt attól, amit látott, hogy szinte elállt a szava s alig tudott levergődni a kunyhóig.
– A medvék! – kiáltotta lélekszakadva: – itt vannak a medvék!A legénység ijedten menekült a jégpalotába, a három vadász pedig lóhalálban futott hazafelé. Hét darab roppant nagy jegesmedve ügetett a nyomukban. Leghátul járt Parry
206
kapitány, akit a fenevadak már-már utolértek. De azért a bátor ember csak egyre futott; eldobta fejszéjét, majd puskáját s végül már prémes sipkáját is, és mindannyiszor újabb és újabb egérutat nyert. Mert a fenevadak kíváncsi vérszomjjal rohantak rá az elhajigált tárgyakra, óvatosan megszaglászták, darabokra tépték s csak aztán üldözték újra a menekülőt. Így érkeztek meg elfulladva, lelkendezve a "Gondviselés-erőd"-höz, melynek ajtajában szorongva várták őket a többiek, s amint Parry kapitány is beugrott az ajtón, rögtön bezárták és eltorlaszolták. Éppen ideje volt: mert az első medve már alig volt tőle öt lépésnyire!
– Ez volt ám a menekvés a halál torkából! – lihegte Parry kapitány, leroskadva az első ágyra, s törülgetve homlokáról a lecsurgó verejtéket. – Ezer szerencse, hogy mindnyájan biztos födél alatt vagyunk.
– Nem mindnyájan! – szólt közbe szorongva a vitorlamester: – még hiányzik valaki.
– Hogyhogy?... kicsoda?
– A doktor még a szigeten van; zuzmókat ment gyűjteni még reggel, s azóta nem láttuk.
– Irgalmas Isten! – kiáltott föl Beechey hadnagy rémülten.
– Nem szabad cserben hagynunk! – mondta Sabine kapitány határozottan.
– Rögtön induljunk utána! – szólt Parry kapitány elszántan!S fölugrott, hogy kinyissa az ajtót. De alig hogy kinyitotta, nyomban be is kellett csapnia, mert egy medve máris bedugta bozontos fejét a nyíláson... Ostromzár alatt voltak tehát, – talán sokkal veszedelmesebb helyzetben, mint a doktor, mert a medvék itt ólálkodtak a jégpalota körül, készen rá, hogy széttépjék, aki az ajtón kimerészkedik. És ők mégis mind a derék doktorra gondoltak, aki a halál torkába jön, ha hazafelé siet... hét medve éhes torka várja itt – s nekik még arra sincs módjuk, hogy figyelmeztessék a veszedelemre! Hacsak a lövéseket meg nem hallotta, s ezért nem lesz óvatos, mikor hazafelé tart.
207
– Minden áron meg kell mentenünk az orvost, – jelentette ki Parry kapitány határozottan.
– De hogyan?...
Erre a kérdésre egyelőre senki se tudott megfelelni. Arra gondolni se lehetett, hogy támadást intézzenek a medvék ellen; sőt nekik kellett vigyázniuk, hogy a medvék meg ne támadják a házat, mert ha nekifekszenek roppant testük súlyával, könnyen betörhetik a falakat, s akkor mindnyájuk élete halálos veszedelemben forog. De valamit mégis tenni kellett. Sabine kapitány tehát óvatosan lőrést vájt a jégfalban, hogy majd ezen át célba veszi a medvéket s vagy lelövi, vagy elriasztja őket. De alig dugta ki puskája csövét a lőrésen, valami erő megragadta odakint, s oly erővel rántotta ki, hogy még a jégfalból is kitört egy jókora darab. Szerencsére a vitorlamester is ott állt, és nyomban betömte a támadt nyílást friss hóval, s miután vízzel is megöntözte, néhány perc múlva ismét keményre fagyott a fal. Ekkor Parry kapitánynak kitűnő ötlete támadt. Óvatosan új lőrést fúratott a kunyhó falának szemben fekvő oldalán s elővette a nagy vasrudat, melyet piszkavasnak szoktak használni. A vasrudat beledugta a kályha izzó parazsába, s aztán egészen közel a lőréshez, még egy likat fúratott a jégfalba, de csak úgy, hogy a lik nem ment keresztül, hanem hagyott még egy vékony réteget, hogy a medvék ne vegyék észre. A piszkavas eközben vörös-izzóra tüzesedett s ekkor Parry kapitány megmagyarázta a haditervét:
– Amíg én ezzel a tüzes vasrúddal visszariasztom a medvéket, azalatt ti a lőrésen vegyétek célba őket, de a puska csövét ne dugjátok ki, nehogy megint kicsavarják kezetekből a fegyvert.A kapitány fölvette az izzó vasdorongot, s keresztüldöfte a vékony jégkérgen. Hirtelen éles sistergés hallatszott, s nagy gőzfelhő támadt, amint a tüzes vasrúd megolvasztotta a jeget ugyanakkor a láthatatlan erő megragadta kívülről a vasrudat, de rögtön ismét el is bocsátotta s egyúttal fájdalmas vonítás hallatszott, – amelyet azonban elnyomott az ostromlottak puskáinak ropogása. Négy lövés dördült el egyszerre, s
208
úgy látszott, hogy nem eredménytelenül, mert kívülről újabb ordítás hallatszott; a taktika tehát mintha bevált volna.
– Kezdjük újra! – szólt Beechey hadnagy vígan –; majd csak végzünk a fenevadakkal!Gyorsan betömték a nyílást, melyet a vasrúd ütött a jégfalon, és Parry kapitány ismét betette a tűzbe. Negyedóra múlva ismét izzó lett a piszkavas, és ekkor Parry kapitány megint keresztüldöfte a likon, mialatt a többiek készen álltak a törés előtt, hogy ismét kilőjenek... Ám ekkor különös dolog történt; a vasrúd nem hatolt keresztül a vékony jégkérgen, hanem valami kemény tárgyba ütközött, amely azonban éppen úgy sistergett, mint a hó, mikor olvad.
– Mi történt? – kérdezték a többiek nyugtalanul.
– Azt hiszem, hogy az átkozott medvék jégtuskókat gördítettek a fal mellé, – magyarázta Parry kapitány aggódva... Ennek pedig szomorú vége lehet, mert úgy látszik, hogy elevenen fognak befalazni bennünket.A medvék valóban ezt cselekedték: jégdarabot jégdarabra gördítettek a ház köré és föléje, mintha csak elevenen akarnák eltemetni zsákmányukat, hogy aztán annál könnyebben és veszély nélkül férhessenek hozzá, ha már megfulladtak. [!] És a helyzet kezdett aggasztó lenni; a vastag falakon át nem hallatszott semmi nesz, s a minden oldalról elzárt szoba fülledt levegőjében mind jobban érezhető lett a sok kilehelt szénsav káros hatása.
– Mindnyájan megfulladunk? – tört ki Beechey hadnagy elkeseredetten.
– Bizonyos, hogy tennünk kell valamit, – szólt Sabine kapitány: – a levegő egyre fojtóbb lesz, s okvetlenül ki kell törnünk börtönünkből, hacsak elpusztulni nem akarunk.
– Egyelőre vacsoráljunk és várjuk meg az éjszakát – tanácsolta Parry kapitány; – hátha közben akad valami mentő gondolatunk; vagy ha nem: éjjel észrevétlenebbül törhetünk nyílást a tetőn, hogy némi friss levegőt kapjunk.Nagyon nyomott hangulatban vacsoráztak, s alig beszélgettek pár szót. Ez a pár szó is inkább a szerencsétlen doktor körül forgott, akit mindnyájan nagyon sajnáltak, mert tele
209
volt buzgalommal és emberszeretettel önfeláldozó kötelessége teljesítésében. Végre nyolc óra tájban, amikor már a lámpás is szinte csak pislogva égett a szoba rossz, elhasznált levegőjében, megtöltöttek minden puskát, hogy készen legyenek a kirohanásra, s egyúttal hozzáfogtak, hogy nyílást törjenek a szoba mennyezetén. Az asztalra széket tettek, s erre állt föl a vitorlamester, – de alig dolgozott tíz percig, amikor Parry kapitány óvatosan félbeszakította.
– Pszt! – mondta halkan: – nem hallanak valami sajátságos neszt?...
A vitorlamester rögtön abbahagyta munkáját, s mindnyájan lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak... S valóban úgy tetszett, mintha valaki halkan kaparászna a kunyhó falán, éppen azon a tájon, ahol az ajtó volt.
– Úgy látszik, hogy ránk törnek a medvék, – szólt Parry kapitány suttogva.
– Legalább egyszerre vége lesz a szorongásnak, – felelte Beechey hadnagy fogcsikorgatva: – szemtől-szembe fogunk megküzdeni életünkért az átkozott fenevadakkal.Csend lett, s mindnyájan feszülten figyeltek. A zaj tovább tartott, és mindjobban hallatszott: mintha a fenevadak karmaikkal kaparták volna a jeget.
– Már alig lehet egy méternyire – suttogta Parry kapitány: – mindenki résen álljon!A vitorlamester, aki hatalmas termetű óriás volt, két kézre markolta súlyos fejszéjét, s úgy várta, míg a medve majd bedugja a fejét, mialatt a négy hajóstiszt töltött puskával állott mellette... A zaj közben egyre hallhatóbb lett; a medve, mintha acélkarmai lettek volna, sorra szedte szét a jégkockákat, melyekből a palota épült. Már csak az utolsó kocka hiányzott, – amikor az is levált a faltól, sötét nyílás támadt a helyén, s mindjárt aztán valami homályos alak nyomult befelé rajta ... A vitorlamester megsuhintotta feje fölött a fejszét, s már-már lesújtott vele, mikor egy ismerős hang rákiáltott:
– Megálljon!210
– A doktor! ... A doktor! – kiabáltak ujjongva össze-vissza.
A vitorlamester hirtelen betömte a nyílást, melyen át a doktor bemászott a kunyhóba, s aztán megindult a kíváncsi kérdezősködés, amelynek vége-hossza nem volt. A doktor egész röviden így mondta el a vele történteket:
– A puskaropogás figyelmessé tett a veszedelemre. Akkor éppen hajónk romjai körül jártam; gyorsan fölmásztam egy jéghegyre s onnan láttam, hogy önöket hét medve kergeti. Rögtön indultam hazafelé, de még idejében észrevettem, hogy a medvék hogyan rakják körül jégdarabokkal a kunyhót. Várnom kellett hát, míg beesteledik, hacsak a biztos halál torkába rohanni nem akartam. És, mivel a medvék állandóan itt tanyáztak a kunyhó körül, kénytelen voltam a puskapor-kamra felé kerülni, hogy a fenevadak észre ne vegyenek. Óvatosan belopóztam a kamrába, s jégvágó késemmel onnan vájtam alagutat idáig... képzelhetik, mennyire elfáradtam, s milyen éhes lehetek!... Adjanak hát hamar valami harapni valót...
A doktor farkasétvággyal megvacsorázott, s aztán ismét kiásta azt a likat, amelyen bejött; visszabújt az alagútba, s pár pillanat múlva egy hatalmas rókával tért vissza.
– Ezt ma reggel lőttem, és nagy szükségünk lesz rá – mondta. – Most pedig hallgassák meg, hogy miképpen akarok elbánni támadóinkkal: egy hordó puskaporral levegőbe röpítjük a medvéket.Mindnyájan álmélkodva néztek a doktorra és várták magyarázatot.
– Az alagút, – folytatta az orvos, – amelyen bejöttem, egyenesen a puskapor-kamrába vezet. Ha most onnan tovább ásunk, vagy száz lábnyira, akkor elég távol leszünk a puskapor-kamrától; ott fogjuk fölállítani az aknát, odavisszük a hordó puskaport, kitörünk a fölszínre, ezt a rókát kitesszük csaléteknek, – a többi aztán magától következik.A terv kitűnő volt, és mindnyájan ujjongva helyeselték. Rögtön hozzáfogtak az alagúthoz, melyet fölváltva ástak, úgyhogy egy-egy ember csak félóráig dolgozott rajta, nehogy túlságosan kifáradjon. Így aztán reggel nyolc óra tájban már
211
készen volt a száz láb [!] hosszú alagút. A havat, melyet kikotortak belőle, a kályha tüzénél nyomban megolvasztották, hogy kisebb helyet foglaljon el, s aztán lefolyást ástak neki [!] a kunyhó falának tövébe, ahol megint jéggé fagyott.
A doktor most lyukat fúrt a lőporkamra oldalába, hogy megnézze, mit csinálnak a medvék. Mind a hét ott lebzselt az erőd körül, de már látszott rajtuk, hogy nagyon türelmetlenek. Meg-megbolygatták a hatalmas jégdarabokat, sőt egyszerre csak, mintha megszállta volna őket a rombolás dühe, vadul nekiestek az erőd falainak, mintha szét akarnák hányni.
– Sietnünk kell, – szólt a doktor, – még mielőtt betörhetnének a házba a gazfickók.Gyorsan bebújt az aknába, végigmászott benne egészen az aknáig, amely kúpalakban volt ásva, mint a cukorsüveg, úgyhogy a csúcsán alig volt egy láb vastag a jégréteg. Becipelte a puskaporos hordót, továbbá egy gerendát, melyre hosszában rákötözte a rókát. Bent az aknában úgy támasztotta föl a gerendát, hogy felső vége éppen a cukorsüveg csúcsáig ért, s ekkor a lőporkamrában elhelyezett villamos gyújtókészülék két zsinórját beledugta a puskaporba, úgyhogy a két drótszál vége csak egy-két milliméternyire volt egymástól. Mikor ez mind készen volt, ismét visszamászott társaihoz, s így adta elő a haditervet:
– Nekem még egyszer vissza kell mennem az aknába; ott tüzes taplót kötök a róka fejére s aztán hirtelen fellököm a gerendát a jégkérgen keresztül, úgyhogy a róka teste félig kint lesz az aknából, s a medvék megláthatják; de, ha nem látják is meg, érezni fogják a tüzes taplótól pörkölt szőr és hús szagát, úgyhogy menten rárohannak a prédára. Mivel a medvék a ház körül vannak, lesz elég időm a visszamenekülésre, sőt arra is, hogy néhány nagy jégdarabbal eltorlaszoljam az alagútnak felénk torkolló száját; így a robbanásnak sokkal nagyobb hatása lesz fölfelé, a mi irányunkban ellenben alig lesz érezhető. Mihelyt visszaérkeztem ide önökhöz, rögtön lesni fogjuk a résen át, hogy mikor rohannak rá a medvék a rókára; s mihelyt mind együtt lesznek, – abban a pillanatban meg-
212
nyomjuk a villamos áramvezetéknek gombját, – s a medvék levegőbe repülnek.
– Pompás gondolat! – szólt Parry kapitány, melegen megszorítva az orvos kezét.
– De még nem végeztem, – folytatta a doktor. – A robbanás pillanatában mindnyájunknak készen kell lennünk a kirohanásra. Mert ha a medvék esetleg nem mind pusztulnának el, a föntmaradókkal nekünk kell végeznünk. Ez is könnyű dolog lesz, mert a fenevadakat a robbanás részben megriasztja, részben pedig megvakítja, ha ugyan nyomban meg nem öli.A terv csakugyan kitűnő volt és Parry kapitány teljesen helyeselte.
– Mindent megtettünk, – mondta, – ami gyarló erőnktől telt. A többit bízzuk Isten jóságára s az ő segítségével fogjunk munkánkhoz!A doktor tehát a vitorlamester kíséretében visszamászott az aknába. A vitorlamester nagy erővel fellökte a gerendát, mely áttörte a jégkéreg felső peremét, úgyhogy a rókának egész felső teste látható lett; sőt, hogy a gerenda el se dőlhessen, alsó végét rátámasztotta, a puskaporos hordó tetejére... A tüzes tapló, melyet az orvos rákötött a róka fejére, sisteregve pörkölte az állat szőrét, melynek átható bűzét a szél fölkapta és vitte a medvék felé. Ezek javában szaggatták, tépték, dobálták az erőd jégtömbjeit, mikor hirtelen megcsapta orrukat a finom pecsenye illata. Hirtelen megálltak, fölkapták fejüket és szimatolva fordultak a róka irányában; mikor megpillantották a zsákmányt, gyors ügetéssel iramodtak feléje mind a heten [!]; de mikor odaértek, pár pillanatig gyanakodva álltak meg a gerenda láttára. És, mintha a füst is aggasztotta volna őket... Mindez azonban csak egy-két percig tartott, s akkor vad ordítással csaptak le a zsákmányra, egymásba gabalyodva a szilaj dulakodásban...
E pillanatban irtózatos dördülés hallatszott s a robbanás ereje jó darabon megrázta az egész jégmezőt. Parry, Sabine, Beechey és az orvos kirohant, hogy szükség esetén a medvékre tüzeljen; de erre már nem volt szükség: a medvék
213
darabokra szaggatva és félig megsülve hullottak vissza a földre: – az expedíció megszabadult a halálos veszedelemből s egyúttal finom, friss pecsenyéhez is jutott, ami a sarkvidéken nem utolsó dolog...
[E történet – ellentétben a többi idézett beszámolóval – olyan figyelemreméltó szerkesztettséget és kidolgozottságot mutat, hogy felmerül legalábbis az utólagos kiszínezésnek a lehetősége. A medvék nem megvetendő leleményességgel megragadják a puska csövét és kirántják a fegyvert. A házban van elég friss hó, hogy betömjenek vele egy jókora rést a jégfalon, miközben egy jegesmedve ott tombol mögötte. A jégtömbök légmentesen elzárják a kunyhót, és az egyszer megtört rést nem lehet ismét megnyitni. A medvék tudják, hogyan kell fulladásos halálnak adni az embereket – de mégis elég hebehurgyák, hogy egyszerre rohanjanak a lőporos hordó fölé. Az utazók a légszomjtól bágyadoznak – mégis várnak a légzőnyílás megtörésével. A doktor járatot váj a hóban – de a medvék a falat sem tudják átásni.
Az ilyen regényes, de finoman szólva is következetlen elbeszélői motívumok súlyosan esnek latba amellett, hogy az eseményeket – ha egyáltalán megtörténtek – utólag kikerekítették és feldíszítették. Mivel ebben a kötetben amúgy is csak illusztrációként volt jelen, úgy vélem, nem követek el hibát, ha az internetes kiadásba ezt az anekdotát változatlanul beiktatom – NF.]
... Íme, ilyen viszontagságokkal küszködtek a sarki utazók csak a század elején is: – ugyan micsoda ehhez a mi kényelmes életünk, s ki mondhatja, hogy veszedelmes ma már a sarkutazás? ... Úgy élünk, mint otthon, a civilizáció szívében, a medvéktől nem félünk, sőt örülnénk, ha jönnének, mert legalább némi szórakozást nyújtanak egyhangú életünkben!
December 14. – Tegnap nagy ünnepet ültünk, és volt is rá okunk. A legfontosabb csillagászati számítások szerint ugyanis a "Fram" az északi szélesség 82° 30' alá ért, tehát oly magasra jutott, amily magasan még soha se járt előtte hajó a sarkvidéken. Ezt a nagy eseményt mindenekelőtt pompás ebéddel ünnepeltük meg, amelynek egyik legkiválóbb epizódja volt, hogy friss kenyeret is kaptunk, sőt vacsorára még mazsolás kalácsot is sütött a szakács. Aztán következett a hangverseny, mely alatt likőröket és befőtt gyümölcsöt hordtak körül. Bezárta a mulatságot a nagyszerű cseresznyés-puncs, mely mindnyájunkat oly emelkedett hangulatba hozott, hogy többen közülünk táncra is kerekedtek.
A pohárköszöntők hosszú sorozata is a puncs fölszolgálásával egyidejűleg indult meg. Természetesen mindenki beszélni akart és beszélt is. A legelső felköszöntő, ahogy ez illett is, a "Fram" dicsőítése volt; és a derék hajó rá is szolgált a hálás elismerésre, mert már eddig is megmutatta, hogy mennyit ér. Emlékeztünk, hogy elutazásunk előtt hány okos és tapasztalt ember csóválta aggodalmasan a fejét, – s hányan voltak, akik részint nyíltan, részint burkoltan megjósolták vesztünket és sajnálkozva búcsúztak el tőlünk. Mennyire csodálkoznának, s mennyivel kevésbé aggódnának ezek a vészjósló halálmadarak, ha most megláthatnának bennünket, amint nyugodtan és teljes kényelemben élvezzük a pompás vacsorát, oly magasan északon, ahol még senki se járt előttünk! Íme, a megkritizált, a lebecsült "Fram" lett az a hajó, melynél magasabbra még nem jutott el hajó a sarkvidéken. És remél-
214
hetőleg még itt se fog megállani; a jövendő ködös homályában bizonyára a sikerek és diadalok egész sorozata várja még, s újabb és újabb dicsőséget fog hozni a nemzetre, mely fölépítette és hódító útjára kiküldötte. Egyelőre azonban hallgassunk ezekről a reményekről; érjük be a jelen örömeivel, a máig elért eredményekkel, s igyunk egy nagyot a "Fram" egészségére, illetőleg jólétére, s kívánjuk, hogy Isten áldása lebegjen fölötte a jövőben is!
A beszéd után fölhangzott a zene, s az éljenzés lecsillapulta után sokáig szólt a harmónium, majd a gramofon is, mely néhány kitűnő, humoros kuplét játszott; ezeket kórusban énekeltük valamennyien, s alig hiszem, hogy Európa akármelyik városában, kényelmes, modern mulatóhelyen is lett volna bármelyikünknek is fényesebb kedve, mint most. Közkívánatra kiállt a középre Lars mester, a hajókovács is, és bevezetőnek pompás, kacagtató monológot adott elő, majd pedig "magántáncra" kerekedett s valami olyan "medve-szólót" lejtett el előttünk a leghihetetlenebb bakugrásokkal és egyéb figurákkal, hogy a társaságnak könnyei csurogtak a nevetéstől. És végül, a szűnni nem akaró ováció után, mellyel e nagyszerű "táncot" jutalmaztuk, Lars komolyan kijelentette, hogy mihelyt visszatérünk Krisztiániába, azonnal szabadalmaztatja ezt a pompás tánc-produkciót.
A viharos derültség lecsillapodása után megint új pohárköszöntő következett. Ez most azokra szólt, akik otthon vannak az édes hazában, akik évről-évre, napról-napra várnak bennünket, s nem tudják, hogy gondolatban hol keressenek; akik hiába várnak tőlünk híreket, de azért erősen bíznak bennünk és sikerünkben, akik nagyon szeretnek bennünket s napról-napra imádkoznak a mindenható Istenhez, hogy vezéreljen vissza bennünket épen és egészségben, ahogy elindultunk. És végezetül felköszöntöttük azokat is, akik áldozatkészségükkel, buzgalmukkal és fáradozásukkal lehetővé tették, hogy útnak indulhassunk és vállalkozásunk sikere esetén dicsőséget szerezhessünk magunknak és nemzetünknek...
Késő éjfélig együtt tartott bennünket a jókedv és a lelkesedés, a vidám zene és a kedélyes beszélgetés; sőt éjféltáj-
215
ban még jobban fokozódott az ünnepi, kellemes hangulat, mert a derék doktor kitűnő szivarokkal traktált meg mindnyájunkat. Ez a kedveskedő meglepetés kétszeresen becses volt mindnyájunknak, mert a szivar egyre jobban fogyott a hajón, s így most jólesett, hogy aggodalom és készletünk fogyasztása nélkül bőven és bátran fogyaszthattuk a – potyát! ... De végre megelégeltük ezt a mulatságot is, és jóval éjfél után pihenni tértünk. Azazhogy a többiek lefeküdtek, de én még nem voltam álmos, és kimentem a födélzetre, ahol vagy fél óráig sétáltam, elgondolkozva a legkülönösebb dolgokról.
Most állunk a második tél küszöbén, s eddig még úgyszólván nem is igen változtattunk rendes életmódunkon. Állandóan a "Fram"-on laktunk, ahol éppen úgy megvolt minden kényelmünk, mint általában azoknak a hajósoknak, akik a személyszállító luxus-gőzhajókon teljesítenek szolgálatot. Hogy hideg van?... hát éreztük ezt a hideget jó meleg ruhánkban és fűtött kabinjainkban? Hiszen a "Fram"-nak már a szerkezete, az építési módja is olyan volt, hogy a külső hideg ellen még mérsékelt fűtés mellett is meg kellett védnie bennünket. Arról nem is szólván, hegy sajátos alkotása miatt vígan dacolhatott a legerősebb jégtorlódás nyomásával is, és nem kellett félnünk attól, hogy összeroppan, mint ahogy az előttünk járt sarki utazók legtöbbjének hajója rendesen ott maradt, ahol az első téli fagy érte.
Nem sokkal elindulása után, 1850. augusztus 5-én, utoljára érintkezett európai emberekkel; találkozott ugyanis Kellet kapitány hajójával, a "Flower"-rel, s miután megtudta, hogy minden kutatásuk Franklin után eredménytelen volt,
218
nekivágott a Jeges-tenger keleti részének; augusztus 30-án elérte a Bathurst-fokot, szeptember 6-án fölfedezte Bering földjét, később pedig Albert herceg földjét. Remélte, hogy még a tél beállta előtt eljuthat a Melville-öbölbe, de a Walesi herceg-szorosban úszó jéghegyek fogták körül hajóját, úgyhogy nem mehetett tovább; az 1850-ről 1851-re forduló telet ott kellett tehát töltenie. És ezen a kemény, kegyetlen télen számos expedícióval vágott neki a jégmezőnek, hogy megkeresse a Melville-öbölhöz vezető utat; a roppant hideg s eleségének fogyta azonban visszafordulásra kényszerítette.
Megvárta tehát a tavaszt s ekkor hajójával kelt útra, hogy eljuthasson a Melville-öbölbe. Szerencsésen föl is hajózott húsz mérföldnyire, de ekkor oly irtózatos északi szél támadt, amely ellen mit se tehetett, s a vihar lesodorta, visszaverte hajóját dél felé. Most nyugat felől kísértette meg, hogy följusson oda, ahová keletről nem juthatott el, s tömérdek viszontagság után június 18-án el is érte a Kellet-fokot, 20-án az Alfréd herceg-fokot, de mire a Banks-szorosba ért, megint elállták útját a jéghegyek.
Másodszor is ki kellett telelnie a sarki jégben és szeptember 26-án választott téli tanyát a Mercy-öbölben, ahol 1852 tavaszáig maradt. Áprilisban, mire kitavaszodott, már csak nyolc hónapra való elesége volt, de azért a visszatérésre nem is gondolt. Megint szános expedíciót szervezett s ezúttal el is jutott a Melville-szigetre; április 28-án megpihent a Winter-Harbourban ("Téli kikötő"), amelyet azért hívnak így, mert 33 évvel Mac Clure előtt Parry is ott töltött egy telet. Az ott fölállított cairn-ben, vagyis menedékházban hátrahagyott egy írást, melyben bejelentette azt a szándékát, hogy az északnyugati átjárón fog hazatérni Angliába... Más ember kétségbeesett volna ily helyzetben, de Mac Clure más fából volt faragva; ugyancsak szánon visszatért a Mercy-öbölbe, ahol a harmadik telet töltötte.
Amint tavasz elején látta Mac Clure, hogy az eleség-készlet ijesztően fogy, a hajó legénységének felét vissza akarta küldeni Angolországba. Az indulás napját március 15-ére tűzte ki, de ezt megelőzőleg, március 6-án, egyszerre csak
219
egy embert pillantott meg, aki egyenesen hajója felé közeledett a jégmezőn s már messziről integetett a kezével. Kellet kapitánynak, a "Herald" parancsnokának a küldöttje volt: Pim hadnagy. A "Herald" emberei ugyanis megtalálták Parry téli szállásán Mac Clure írását, melyen rajta volt hajójának akkori állomása is, és a vakmerő Pim hadnagy elment a Mercy-öbölbe, hogy találkozzék Mac Clure-rel!
A látogatást Mac Clure úgy adta vissza, hogy tizenkét nap alatt százhetven tengeri mérföldet tett meg, és fölkereste Kellet kapitányt a Melville-szigeten. De a vakmerő hajós még ezzel sem elégedett meg; visszafelé négyszázhetven mérföldet gyalogolt, s már nem hajójára tért vissza, hanem a Beechey-szigetre ment, ahová június 2-án érkezett meg. Itt egyik hadnagya, Creswell a beteg matrózokkal fölszállott a "Phoenix" födélzetére, s a Bering-szoros és a Farewell-fok között elterülő tengeren át visszatért Londonba. Ekképpen Mac Clure, bár nem járhatta meg hajójával, mégis fölfedezte az északnyugati átjárót, mert az egyik oldalon fölment, a másikon pedig visszatért.
December 27. – Megint elmúlt karácsony, és mi még mindig itt vagyunk, befagyva a sivatag tengerbe, a hó- és jégmezők kellős közepén. Elzárva hazánktól és családunktól, távol a társadalomtól és a világ zajos forgatagától, mint örökös börtönre ítélt rabok töltjük a napokat, a hónapokat, sőt már az éveket is és a mindennapi élet megszokott kényelmén kívül úgy szólván semmi más örömet és változatosságot nem élvezünk. Ez bizony elég szomorú sors, de engem mégse ver le, sőt inkább azt mondhatnám, hogy kedélyállapotom általános vonása a nyugodt elégedettség, a csöndes és derült boldogság. Hiszen elértem célomat, vagy legalábbis útban vagyok feléje s úgy érzem, mintha valami nagyszerű dolog várna rám, amely még a jövő méhében lappang ugyan, de azért jönni fog, mert jönnie kell, hogy betöltse minden vágyamat!
Ez már a második karácsony, melyet hazánktól távol töltünk el, az örök hó és jég birodalmában, a napfénytől megfosztott tél sötét országában. Mintha csak a halál birodalma,
220
egy óriási temető lenne ez a jégsivatag, ahol az életnek semmi látható nyoma nincsen: – és én mégis szeretem ezt a halotti csöndet, ezt a végtelen magányosságot, ahol csak mi, a "Fram" képviseljük a mozgást és életet. Avagy nem nagyszerű, dicső és fölemelő érzés-e tudni, hogy a XX. századnak mindent lebíró civilizációja alig egy tucat emberre bízta az örök hó és sötétség országának földerítését s e tucat embernek én vagyok a szellemi vezetője?!
Most még én vagyok, – de már nem sokáig leszek az. Sajátságos, szavakkal le nem írható megindultság szállja meg lelkemet, valahányszor arra gondolok, hogy – íme, ez az utolsó karácsony, melyet a "Fram"-on tölthetek. Mert itt kell hagynom ezt a várat, ezt a házat, ha kitűzött célomat el akarom érni. És szinte-szinte facsarja szívemet a fájdalom, ha eszembe jut, hogy itt kell hagynom ezt a pompás, erős, kényelmes, derék és hűséges hajót, mely valósággal második hazánk lett a hosszú hónapok során, s amelyet mindnyájan úgy megszerettünk, hogy minden darabkája mintha tulajdon testünk lenne! Társaim itt maradnak, s ők bizonyára eltöltenek rajta még néhány karácsonyt; sőt, Isten segedelmével, valószínűleg ezen is térnek vissza Európában és hazájukba: de én már nem leszek itt akkor, hanem ki tudja, hol fogok bolyongani a hómezők úttalan sivatagában! ...
Ezek a meglehetősen szomorú gondolatok azonban egy pillanatig se zavarták meg a karácsonyi ünnepek emelkedett hangulatát. Pompás ebédet és vacsorát kaptunk, s aztán még sokáig együtt maradtunk a szépen földíszített szalonban. És volt zene, sőt tánc is, s amikor mindebbe belefáradtunk, akkor előállott Mogstad, akiben valami csodálatos, őserejű komikus tehetség lakozik, s úgy megnevettetett bennünket pompás mókáival, hogy szinte a könnyeink is csorogtak bele, Amundsen és Johansen pedig veszedelmes oldalnyilallást kapott. Nagyban fokozta jókedvünket az is, hogy karácsony egész hetében déli szél fújt, s ennek segítségével az áramlat elvitt bennünket az északi szélesség 83. foka alá, – úgyhogy már csak 7 fokra, tehát összesen 420 tengeri mérföldre voltunk a sarktól. És, ha a szerencse csak kissé kedvez is, tavasz
221
beálltakor talán még közelebb leszünk hozzá... Vajon sikerül-e aztán szánokon fölérni egészen az északi sarkig: – merész álom, melynek beteljesülését szívem egész erejével akarom, óhajtom és reménylem!
Karácsony napján kora reggel furcsa dolog történt az egyik legjobb kutyánkkal. Korán kisétáltam a hajóról, hogy megnézzem azt a nagy hasadást, mely a napokban ismét megnyílt a "Fram" oldalának hosszában s most félelmetesen zajlott és örvénylett. A kutyák, persze, mind velem jöttek, és hangos csaholással rohantak előre-hátra, vígan marakodva egymás között. Még jóformán oda sem értem a hasadékhoz, mikor az egyik kutya, mely nagyon gyorsan rohant előre, nem bírt megállni a csuszamlós jégparton, nagy zuhanással belepottyant a vízbe. "Pán" volt ez, a legderekabb kutyánk, s a szegény állat hiába erőlködött, hogy kivergődjék a végzetes fürdőből; bármerre akart kimászni, mindenütt csak süppedő hóiszapra talált, amelyre nem tudott fölkapaszkodni. Egy hangot se lehetett hallani, csak a halk, recsegő zajt, amint a szerencsétlen állat lubickolt a jégtörmelékben; és oly sötét volt, hogy két lépésnyire se lehetett látni.
Óvatosan mentem előre a halk nesz irányában, s hasra feküdve a szakadék partján ki akartam húzni a szegény kutyát. De a part nagyon magas volt, s én annyira a szélére csúsztam, hogy csaknem magam is fejtetőre buktam le a kutya után; amit pedig tapogatózva megfoghattam, csupa jégtörmelék és kásás hóiszap volt. Visszakiáltottam tehát a hajóra, hogy hozzanak jég-szekercét, de mielőtt ez még megérkezett volna, "Pán" már szerencsésen kimászott a saját erejéből is. És ekkor érdekesen groteszk jelenet következett. A szegény állat, hogy kissé fölmelegedjék, őrülten ugrált, nyargalászott ide-oda a jégmezőn, a többi kutya pedig csaholva futkározott vele és körülugrándozta, nyilvánvaló örömében, hogy pajtásuk szerencsésen megmenekült. Sajátságos, hogy még ezek az állatok is mennyire összetartanak és szeretik egymást. Mikor az imént "Pán" beleesett a vízbe, a többiek mind odarohantak, és szűkölve, vinnyogva néztek rám; meglátszott rajtuk, hogy sajnálják és szinte könyörögtek,
222
hogy segítsek rajta. Noha a koromsötétségben nem láthattak semmit, azért egyre ott szaladgáltak a hasadék szélén, míg csak "Pán" ismét elő nem került. Más időkben és más körülmények közt talán egyik-másik darabokra is tépte volna marakodás közben "Pán"-t, most azonban, mivel bajba került, valamennyi segíteni szeretett volna rajta s mind örült, mikor a szegény állat végre csakugyan szerencsésen megmenekült.
Általában ezek az eszkimó-kutyák mind nagyon vadak, de egyszersmind hihetetlenül bátrak és szívósak is. Ha kellőképpen kitanítják őket, még a jegesmedvét is megtámadják, a sarki rókával pedig oly könnyen bánnak el, mint a mi agarunk a szegény nyúllal.
A derék kutya tüszkölve, szimatolva lótott-futott hol előre, hol hátra, mialatt a három vadász vígan beszélgetett. Már két óráig haladtak, de még csak nyomokat se találtak sehol a hóban. Markham nagyon csodálkozott ezen, de mivel a megelőző héten óriási hóviharok dühöngtek, azt hitte, hogy ez a zord, zimankós idő verte el a vidékről a vadakat, vagy ha nem, hát legalább rejtekeikbe szorította őket. Pedig nagyon szeretett volna legalább egy jegesmedvét vagy fókát elejteni, mert régóta nem ettek friss húst, s az eleséget különben is kímélniük kellett... Egyszerre csak a kutya hangos csaholással villámgyorsan előrerohant, és a vadászok élesen hallották a messze távolból is, amint "Léda" állhatatosan és dühösen ugatott. A hang után siettek tehát s vagy félmérföldnyire erős gyaloglás után megpillantották végre a kutyát. Közepes magasságú halmocska tövében állt, melynek tetején idomtalan, esetlen tömeg mozgott jobbra-balra.
– Itt van a medve! – kiáltott föl Markham ujjongva.
223
Úgy tetszett, hogy alig vannak tőle ötven lépésnyire, s az állat éppen szemközt fordult velük. Megálltak tehát s gondosan célozva, egymás után lőttek rá mind a hárman: a medve azonban föl se vette a lövéseket; még csak meg se fordult, – mintha a puskák ropogását se hallotta volna.
– Átkozott fénytörés! – kiáltott föl Markham kapitány bosszúsan. – Mi ugyan jól megjártuk! Az a fenevad legalább egy kilométerre van tőlünk, s mi itt potyára lövöldözünk.Futva indultak a halmocska felé, s amikor lihegve lőtávolra értek tőle, ismét mind a hárman célba vették, de most egyszerre adtak rá sortüzet. Az állat nyomban lefordult a halom tetejéről s a vadászok látták is, amint lefelé gurult a domb oldalán. Csodálkoztak ugyan egy kicsit, hogy ily könnyen leterítették az állítólagos jegesmedvét, de annál jobban örültek a sikerült lövésnek. Ujjongva szaladtak tehát "Léda" után, mely ezalatt odaért a halmocska tövébe, és dühös morgással marcangolta – egy fehér róka holttestét!
– Ez már igazán sok! – fakadt ki Markham kapitány bosszúsan. – Jegesmedvét veszünk célba, s mire lelőjük, fehér rókává változik. Ezt megint a sarkvidéki fénytörés csinálta. Az előbb megcsalt a távolság kimérésében, most meg medvének mutatta a rókát!
– Sebaj – mondta vigasztalóan az orvos –, hasznát vesszük mi ennek a rókának is!
És lehajolt, hogy vállára vesse a könnyű prédát. Alig vette föl azonban, rögtön látta, hogy ez nem közönséges róka. Valami nyakravaló-féle volt a nyakán. Gondosabban megnézte, s ekkor kitűnt, hogy kapocsra járó rézörv. Markham kapitány azonnal lecsatolta, s élesen szemügyre vette a rézörvet a ragyogó holdvilágnál. Aztán komolyan és ünnepélyesen így szólt:
– Uraim, ez a róka immár több, mint 25 éves. Egyike azoknak, melyeket Ross János kapitány 1848-ban fogdostatott össze, s réz-nyakravalót kapcsoltatott a nyakukra. Ahogy látják, e nyakravalókra rávésette két hajójának a nevét, s megjelölte rajta azokat a helyeket, ahol élelmikészleteket halmo-224
zott föl az e célra épített raktárakban. Remélte, hogy a szerencsétlen Franklin-expedíció talán véletlenül elejt egy ilyen rókát, s akkor megtudja, merre kell menekülnie. Kár, hogy megöltük ezt az állatot; ámbár most már nincsen szüksége senkinek azokra az útbaigazításokra, melyeket réz-nyakravalóján viselt... De vegyük le a kalapot, urak, s küldjünk egy fohászt Istenhez. a boldogtalan Franklin admirálisért...
És a három vadász mélyen meghatva, födetlen fővel térdelt le a hóra.