TIZENKETTEDIK FEJEZET
Bepillantás a mélytenger titkaibaA most következő néhány nap alatt ismét megvizsgáltam a mélytengeri életet a sarkvidéken. Léket vágattam a több méter vastag jégpáncélban, s aztán lebocsátottuk a hálókat. Sajnos, nem sok eredménnyel; úgy látszik, hogy a sarki tengerek állat- és növényvilága éppoly szegényes és egyhangú, mint a partvidék növényi és állati élete – holott pedig semmi ok se volna rá, hogy a nagyobb mélységekben, ahol a vízrétegek nyomása és hőmérséke éppen olyan, mint a déli tengerekben, ne ugyanaz a flóra és fauna éljen. Ámbár hiszen meglehet, hogy ez így is van, és csak itt, ebben a sekély vízben, nincsenek meg azok az életföltételek, melyek lehetővé tennék a változatosabb állati és növényi élet kifejlődését.
Miközben a tengerfenékről fölhozott iszapot mikroszkóp alatt vizsgáltam, önkéntelenül eszembe jutott a "Challenger" angol hadigőzös expedíciója, mely a múlt [XIX.] század hetvenes éveinek elején indult el, s elsőnek engedett bepillantást a mélytenger csodás titkaiba. A kultúrember ekkor már régen diadalmaskodott az óceánon – hiszen büszke gőzösök szelték keresztül-kasul a szélrózsa minden irányában, de ez a diadal csak "fölszínes" volt; ismertek minden darab földet és szigetet, minden zátonyt és szirtet, mely az óceánból kiemelkedett: de alulról, a mélységből még mindig a borzalom integetett, sárkányok és tengeri kígyók, meg a mérhetetlen fekete örvény, mely egymásután nyelte el a hajókat, de feleletet semmire se adott. Csak mélység – rettenetes mélység... semmi más!
19
Ekkor azonban a gyakorlati élet egyik sürgős szükségessége váratlanul dűlőre vitte a tengerfenék fölkutatásának és pozitív megismerésének problémáját. Fölmerült ugyanis az Európa és Amerika közt lefektetendő kábel eszméje, amelynek megvalósulása pillanatában a kultúrember véglegesen megszűnt a tengert valami borzalmas szörnyetegnek tekinteni, s amelytől kezdve az óceánt egészen a fenékig véglegesen meghódította. A washingtoni Marine Institute" egyik tisztje, Maury admirális kidolgozta a kábelfektetés egész tervét, s az előmunkálatok alatt, természetesen pontos mélység-mérések alapján, fölvették az Atlanti-óceán fenekének azt a szelvényét, mely Írország és Észak-Amerika közt fekszik.
Közben Brooke oly módon tökéletesítette a mélységmérőt, hogy a mérőón helyett olyan vasrudat alkalmazott, mely alkalmas horgokkal úgy fogott egy súlyos golyót, hogy amint a készülék feneket ért, az ágyúgolyó magától leesett, illetőleg a horgok kikapcsolódtak belőle és a fenéken hagyták; a vasrúd végén pedig oly üreges rugószerkezet volt, mely a tengerfenékbe vájódva, annak iszapjából egy csomót megragadott és magába zárt. A nehéz golyó súlyától megszabadított vasrudat aztán könnyű volt ismét fölhúzni a mélységből – ami azért volt fontos, mert az igen nagy mélységeknél még a legerősebb drótkötél is könnyen elszakad, mivel nem bírja el önsúlyát – a több ezer méter hosszú drótkötél súlyát – s annál kevésbé tudna még nehéz készüléket is fölszínre hozni.
Mivel a víz nyomása a tengerfenéknek ezen a pontján legalább is ezer atmoszféra: fölmerült a kérdés, hogy van-e élet ebben a rettenetes mélységben is: – és ha van, miféle állati élet bírja ki ezt a szörnyű nyomást?
Íme az új probléma, mely nyomban fölmerült, mihelyt a tudomány a régit megoldotta: – s a kíváncsiság, a lázas érdeklődés általános lett, hogy az óceánok szörnyű mélysége nem egyetlen hatalmas sírbolt-e, az életnek minden nyoma nélkül. Oly nagy kérdőjel volt ez, mely már több ezer év óta meredt felelet nélkül a tudomány felé. A görög Homérosz, akinél jobban talán senki se szerette, se nagyobb lelkesedéssel, hatalmasabb erővel nem festette a tengert – még "ter-
20
méketlen" tengerről énekel: – de egészen a XIX. század második feléig maga a modern tudomány se sokkal többet tudott az óceánok állatvilágáról. Legföljebb csak néhány banalitást és furcsaságot. Hogy halak nyüzsögnek benne, melyek olykor, mint a heringek, úgy összetorlódnak, hogy valóságos úszó szigeteket alkotnak a tengerben, és máskor megint nyomtalanul, titokzatosan eltűnnek. A tudomány tehát a XIX. század harmincas évéig úgyszólván semmit se tudott a mélytenger állatvilágáról, s ezeket a viszonyokat csak Müller János változtatta meg, akinek nagy segítségére volt Vogt Károly is, a tenger faunájának kikutatásában és megismerésében.
Egy-két kísérlet mindenesetre történt már Müller professzor előtt is. Az idősebb Ross János, ahogy már említettem, egyik sarkutazásán (1818) fenékméréseket végzett a Baffin-öbölben, s állítólag 2000 méter mélységből valóságos és eleven tengeri csillagot hozott föl. A kérdés csak az volt – s ezen dőlt meg az egész probléma érdekessége – hogy valóban ilyen mélységből hozta-e föl a háló azt a sugárállatot? Mert ha igen: akkor ennek az eseménynek beláthatatlan következményei lehettek: az egész 2000 méter magas vízoszlop, sőt a még meg nem mért himalájányi mélységek is, a tenger fölszínétől le egészen a fenekéig, benépesítve mindenütt a fáradhatatlanul nyüzsgő apróbb-nagyobb állatoktól: – olyan nagyszerű kép és csábító föladat, mellyel szemben eltörpül és szinte érdektelen a szárazföld állatvilágának kutatása... Néhány kotrás az osztriga-halászok hálójával, ami különösen Sars Mihály svéd állatbúvárnak hozott szerencsét a múlt század negyvenes éveiben, megerősítette ezt a reményt, mert Sars 800 méteren valamivel túl még gazdag állatvilágot talált.
Ámde éppen ebben az időben emelte föl szavát minden hasonló állítás ellen egy ember, akiről kortársai azt hitték, hogy az abszolút tekintély döntő szavával beszélhet. Forbes Eduárd volt ez, a kiváló angol tudós, aki évtizedeken keresztül nagyon tüzetesen foglalkozott a tenger állatvilágával, s e kutatásai közben arra az eredményre jutott, hogy tulajdonképpeni mélységi életről a tengerben szó se lehet. Kerek számmal 600 méteren alul már egyáltalában nem fordulhat elő állati élet, sőt a
21
növények már sokkal hamarabb eltűnnek a tengerből. És Forbest olyan jó megfigyelőnek ismerték, hogy akkor is hittek neki, mikor csak – következtetett. Mert ez az állítása pusztán azon a föltevésen épült föl, hogy a Földközi-tengerben az állati élet a mélység növekedésével arányosan csökken, és hogy a növényi élet – mely világosság nélkül elpusztul – már 350–400 méter mélységben teljesen megszűnik. A zoológusnak tehát csak a tenger legfelső részéhez van köze, mivel a többi üres pusztaság. Pusztaság, melynek sötétsége a növényi életet nagyon hamar, roppant víznyomása pedig az állati életet is aránylag nagyon korán elsorvasztja, lehetetlenné teszi.
Forbes állításai sokáig dogmaként szerepeltek; de csakhamar aztán megjöttek a döntő bizonyítékok – mégpedig a transzatlanti kábelfektetések nyomán. Először is: a Brooke-féle készülékkel iszapot hoztak föl az Atlanti-óceán fenekéről, s ebben tömérdek volt az apró, ősállatkák mészváza. Ám a szkeptikusok azt mondták, hogy ezek csak alámerült holt vázai olyan állatkáknak, melyek élő állapotban egészen fönt úszkáltak. Jobb bizonyítékok után kellett hát nézni – s nemsokára ezek is megjöttek. Megtörtént ugyanis, hogy a tengerfenékre fektetett kábelvezeték itt-ott az évek folyamán elszakadt; föl kellett tehát húzni, hogy ki lehessen javítani. S egy ilyen alkalommal, a Szardínia és Algéria közötti kábelen élő állatokat találtak. Ez a kábel három éven át feküdt a tenger fenekén 3600 méter mélységben: s e három év alatt 15 különböző állatfajta telepedett meg rajta számos példányban. Itt tehát – éspedig éppen a Földközi-tengerben, amelyről Forbes kimondta a terméketlenséget – 3600 méter mélységben még kétségtelenül volt élet.
Ám a bizonyítékok akkor lettek csak igazán döntő erejűek, mikor a tudományos búvárlatok olyan állatokat hoztak fölszínre a hasonló mélységekből, melyeknek szinte a homlokukra volt írva, hogy – alkalmazkodtak a mélytengeri élet változott viszonyaihoz és föltételeihez. Az "alkalmazkodás" elméletéről tudjuk, hogy Darwin állította föl, s a lényege az, hogy a Föld összes élő lényei – növények úgy, mint állatok – hozzásimulnak, alkalmazkodnak a környezethez, a változott
22
éghajlati és talajviszonyokhoz, amelyek megszabják a megélhetés föltételeit, illetőleg az állatnak és növénynek helyzetét megkönnyítik, előnyösebbé teszik a létért folytatott nehéz küzdelemben. A fehér, vastagbundájú sarki állat a jégvidék viszonyaihoz alkalmazkodott, éppen úgy, mint a sivatag sárga állatja a homokpusztához és a zöld, leveli béka a lombhoz, amelyen kuruttyol – és pedig azért, mert így színével nem üt el környezetétől, s egyfelől üldözői nehezen látják meg, másfelől pedig prédája nem veszi észre oly könnyen, és gyanútlanul közeledik hozzá.
Az alkalmazkodásnak ezek a törvényei, bár természetesen, egészen más formában, érvényesülnek a mélytengeri állatokon is, melyek a leghihetetlenebb formákat öltik, a sajátságos viszonyoknak megfelelően. Forbes persze kételkedett az olyan alkalmazkodás lehetőségében, mely arra képesíthetne állatokat, hogy megélhessenek a tenger mélyében, ahol már 400 méternél sötét éjszaka uralkodik. 1800 méternél a tenger minden lakójára körülbelül 200 atmoszféra víznyomás nehezedik, a hőmérséklet pedig alig lehet magasabb a fagypontnál! Noha ebben semmi lehetetlenség nem volt, mert hiszen az alkalmazkodás már sok csodás dolgot hozott létre az állatok világában. Például az adelsbergi vagy az észak-amerikai mammut-barlangok belseje teljesen sötét – és mégis nyüzsögnek itt a színtelen, vak gőték, vak pókok és vak bogarak, sőt az adelsbergi barlangban a vak halak is. Kétségtelen, hogy ez a vakság szintén az alkalmazkodás eredménye – éspedig a negatív alkalmazkodásé: a szem tönkrement, mert a vaksötétben semmi szüksége se volt rá az állatnak.
Így aztán kétszeresen érdekes volt, hogy most az óceán fenekéről is olyan állatok kerültek elő, melyek hasonló alkalmazkodást mutattak; először is vak állatok: vak halak és vak rákok, amelyek kétségtelenül a tengernek mély, sötét részeit lakták s a szemük világát éppen úgy alkalmazkodási okokból vesztették el, mint a föntebb említett barlangi állatok. Majd megint olyan állatok kerültek elő, amelyeknek, éppen ellenkezőleg, óriási szemük volt; ez már furcsának látszott, – ámde a megoldás és magyarázat csakhamar itt is megjött. Mert előkerült az óceáni éjszakából az állatok harmadik csoportja,
23
amelynek nagyon hatásos világító szervei voltak. Magában véve ez se nagyon szokatlan alkalmazkodás: – hiszen tudjuk, hogy a szárazföldi állatok közül is több világít a sötétben. Például a mi szentjánosbogárkánk, vagy a braziljai cucujo-bogár, melynek fényénél még olvasni is lehet; és a tenger fölszínén parányi állatkák világítása okozza a tenger "villódzását", azt a csodás ragyogást, mely bámulatba ejti és elragadja az utast.
Az óceán mélységének örök sötétjében ebből a képességből elsőrendű alkalmazkodási eszköznek kellett fejlődnie – úgyhogy a hal, a rák maga világíthatta meg az útját. S a mélytengeri kutatások valóban be is bizonyították, hogy ez így történt, s egyes halaknál egyenesen meglepő formában találták meg ezt az önsegítséget: – a világítószerv éppen a szemük fölött ült, mintha a fényfölfogó-szerv egyúttal a fényszóró-szerv is lenne. Például, a Malacosteus nevű halnak, melyet már 5000 méteres mélységből is fölhoztak, mindegyik szeme alatt egy-egy lámpája van, s egy-egy második valamivel hátrább. És hogy ez a berendezés még csudálatosabb legyen: az első szempár rubinvörös fényt szór, a második pedig smaragdzöld fényben ragyog. Az Echiostoma nevű halnak mindegyik szeme mögött egy-egy háromszögletű szerv szórja a legszebb kék tüzet – és megint más halaknál, a homlok közepéről, hosszú bőrnyélen lóg előre a világítókészülék, akárcsak a villanykörte. És ezek a világítókészülékek a legszellemesebb szerkezetűek: – külön idegszálak vezetnek hozzájuk, melyeknek segítségével az állat tetszése szerint kiolthatja vagy meggyújthatja a fényt.
Természetes, hogy az ilyen módon fölfegyverzett állat szeme nem satnyul el; sőt nem pusztul el azoknak az állatoknak a szeme sem, amelyek önmaguktól nem tudnak világítani, mert a fényszóróállatoktól terjesztett világosság ösztönzi, kényszeríti őket, hogy ők is folyton nyitva tartsák szemüket, amitől aztán a szemük óriási módon megnövekedett. Mert nemcsak a halak világítanak odalent, hanem a rákok, polipok, férgek és tengeri csillagok, sőt még a tintahalak is a legpompásabb színekben "illuminálnak"... Persze, a növény, mely a napfényt nem mint az eleségkereséshez szüksé-
24
ges lámpát használja, hanem a napfény oly szükséges életeleme, hogy nélküle el se lehet – nem volt képes ilyen alkalmazkodásra. És itt igaza maradt Forbesnek: a növényi élet az óceánban már néhány száz méter mélységben megszűnik; ám ehelyett annál gazdagabb és furcsább az állatvilága.
Valóságos mesevilág ez, ahol nemcsak a sötétséghez való alkalmazkodás példáit találták meg, hanem a víznyomáshoz s az ott való élet egyéb, teljesen rendkívüli föltételeihez való alkalmazkodást is. Halak és rákok valóságos torzformákat mutattak. Találtak egy bársonyfekete halat olyan óriási szájjal, hogy az egész állat inkább úszó kanálhoz, semmint halhoz hasonlított. Fantasztikus alakú rákok úgy nyújtották ki maguk körül hihetetlenül megnyúlt lábaikat és tapogatóikat, mint valami óriási hálót, hogy minél messzebbre tapogathassanak a sötétben s minél távolabbról megérezzék a víznek legcsekélyebb rezdülését is, ha egy másik Styx-lakó közeledik feléjük az örök éjszakában. Azok a rákformájú állatok, melyek a fölszínen csak oly mérsékelt nagyságúak (1–2 cm), mint a mi pinceászkáink, itt óriási példányokban fordulnak elő; s épp ilyen gyakoriak a pókformájú óriások is, melyek ijesztő, kísérteties csontvázakhoz hasonlítanak, végtelen finom és hosszú, vékony lábaikkal. Persze, a mélység vize távol esik a fölszín viharaitól, s éppen azért nőnek meg hihetetlen nagyságúra e védett helyen még a legtörékenyebb lények is, melyeket fönt az óceán magasabb rétegeiben, a legcsekélyebb hullámverés is megsemmisítene. Sokáig azt hitték a kutatók, hogy a csodák e világában még egyébnek is nyomára jöhetnek: hogy a tengernek mélységes rejtekeiben talán ráakadnak a föld őstörténetének legrégibb állatvilágára is, mely esetleg a vihartól és kegyetlen ellenségektől védett helyen konzerválódhatott. Hiszen ősidők óta élt a babona és a legenda, hogy a tenger mélyében tanyáznak azok a mesebeli szörnyetegek, melyeket az emberi fantázia borzalmas színekkel festett és gyilkos tulajdonságokkal ruházott föl. Az egész középkor irodalma és legenda-hagyománya tele van ilyen szörnyetegekkel, melyeknek őseit a görög mitológiában találjuk meg, a Poseidon, a Tritonok,
25
a Meduza, az Andromeda, a Polyphemos, stb. mítoszaiban. Már Odysseus is tengeri szörnyetegekkel küzd, Ariont egy delfin menti meg és viszi hátán mérhetetlen távolságra a tengeren – s ettől fogva az óceánok szörnyetegei soha se vesztek ki az ember fantáziájából.
Mióta az Ichthyosaurus és Plesiosaurus nevű kihalt tengeri hüllők csontvázai múzeumainkban állanak, azóta egy-egy merészebb fantáziájú hajóskapitány többször híresztelte, hogy találkozott valami efféle, hattyúnyakú, hosszú szörnyeteggel, mely leginkább a Plesiosaurushoz hasonlított. Mióta a nagyszerű észak-amerikai leletekből tudjuk, hogy a kréta-korszakban – tehát millió évekkel mai időszámításunk előtt – roppant nagy, kígyóformájú, 30–50 méter hosszú hüllők, a Mosasaurusok népesítették be az óceánokat, azóta a hírhedt, meseszerű tengeri kígyókat sokan szívesen tekintették az ilyen özönvíz előtti szörnyetegek még élő példányainak. És a tengeri kígyó meséje, éppen úgy, mint a kráken, az óriáspolip legendája, sokáig kísértett, sőt kísért még ma is a hajósnép között: – mégpedig nem csupán a közönséges, babonás, félművelt, vagy éppen műveletlen legénység hisz e szörnyetegekben, hanem fölvilágosult, komoly és tudományosan képzett hajóstisztek is esküsznek reájuk.
A kérdés sokkal fontosabb, semhogy eldöntését itt csak megkísérteni is merészelném. Legföljebb csak a magam véleményét állapíthatom meg: hogy én, mivel a tengert évtizedek óta járom, s úgyszólván minden lakóját ismerem, lehetetlennek tartom, hogy ne találkoztam volna e szörnyetegek valamelyikével, ha csakugyan élnének a tengerben, mégpedig olyan régiókban, ahol mások láthatták fölbukkanásukat. Hogy a tenger mélységes sötétjében aligha élnek, az körülbelül bizonyos az őskorból ismert csontvázaik szerkezetéből, mely nem a mélytengeri életre van berendezve; ha pedig a tenger fölszínes rétegeiben élnének, akkor éppen oly gyakran kellene velük találkoznunk, mint amily gyakran a bálnákkal, cápákkal, narválokkal s a többi nagy tengeri szörnyeteggel találkozunk.
Annyi azonban bizonyos, hogy a tengerfenék rejtekeiből csakugyan előkerültek egy olyan állatcsoportnak a képviselői,
26
amely jelentékeny szerepet játszik a föld történetének egyik korábbi idejéből való kövületében. A Jura- és Kréta-kornak tengerei számtalan csinos alakzatú állatot rejtegettek, melyeket a természetbúvár tengeri liliomoknak nevez. Bár csak annyiban hasonlítottak a liliomhoz, hogy hosszú szárakon ültek, s a végükön virágszerűen elágaztak, egyébként még sincsen semmi közük a liliomokhoz s egyáltalában a virágokhoz, mert voltaképpen a tengeri csillagok és sünök rokonságába tartozó állatok. Egészen a mélytengeri kutatásokig azt hitték a tudósok, hogy ez az éppoly különös, mint szép állatcsoport, mely egykor a tengerben valóságos erdőket alkotott, az amerikai trópusi tengerekben még található kevésszámú példány kivételével teljesen kihalt. Azonban Sars 1864-ben egy olyan fajt talált a Lofoti-szigeteknél (Norvégia közelében), mely nagyon hasonlított a kréta-korbeliekhez: találta pedig 550 méter mélységben, tehát egészen közel ahhoz a határhoz, ahol Forbes szerint egyáltalában nem lehetséges többé az élet. S aztán lassanként kiderült, hogy éppen a nagy mélységekben, mindenféle formában és igen jelentékeny számban fordulnak elő ezek a csinos tengeri liliomok. Mintha itt, a mélységben még egyszer megjelennék a réges-rég letűnt krétakorszak óceánja – de ez csak izolált eset volt, mely egyáltalában nem alkalmas az általánosításra, úgyhogy ma már szó se lehet arról, hogy a tengerfenék visszafelé mutatná a föld múltját.
Mindezek az eredmények és problémák természetesen csak lassanként szűrődtek le és jegecesedtek ki, hosszú és fáradságos kutatások nyomán, de ezek már önálló munkálatok s nem a kábelmunkálatok mellékeredményei voltak. És amint az önálló kutatások kétségtelenül bebizonyították, hogy Forbes tévedett, mikor az állati élet lehetetlenségét hirdette az óceánok mélységes rejtekeiben: – egyszerre megszületett a forró vágy és lelkesedés, mely a mélytengeri expedíciók szervezését követelte, egyenesen a mélytenger állatvilágának a fölkutatására, Legkivált két angol tudós buzgólkodott ebben: Carpenter William és Thomson Wyville, akik a múlt század hatvanas éveinek végén egyenesen ezt a szűkebb föladatot tűzték ki életcéljuknak, melynek elérésére minden lehetőt meg is tettek.
27
Habár a probléma most már, mint tisztán a szaktudomány egyik érdekes kérdése, nem járhatott semmiféle gyakorlati haszonnal, a két kiváló tudós mégis oly érdeklődést tudott kelteni iránta, hogy az óriási költségek ellenére is sikerült a nagyszerű föladat megoldása. Az öreg Carpenter ugyanis megnyerte az angol kormány támogatását, egyelőre három utazásra, egy hajót bocsátottak rendelkezésére. A "Lightning" ágyúnaszád 1868-ban a Faröi-szigetek mellett végzett mélytengeri kutatásokat, s az eredmények óriási szenzációt keltettek a tudomány világában: kilencszáz méter mélységben még gazdag állatvilágot találtak! S a következő években (1869-70) a "Porcupine" őrhajóval a Biscaya-öbölig és Máltáig folytatták a kutatásokat, melyek még fényesebb, még szenzációsabb eredménnyel végződtek: – Málta szigete mellett még nagyobb mélységben is találtak életet, s egészen 3000 méter mélységig követték lefelé a tenger állatvilágát.
Most hirtelen az egész világ figyelme a mélytengeri kutatások felé fordult, s ezen fölbátorodva Carpenter azzal a kéréssel állt elő az angol kormánynál: nem volna-e hajlandó egy világkörüli expedíciót fölszerelni, kizárólag a mélytengerek kikutatására?... Minthogy az oly fontos kábelkérdés ebben az expedícióban egyáltalában nem szerepelt, ez a kérelem erős próbája volt az angol kormány ideális tudományos lelkesedésének: – a próbát azonban fényesen kiállotta. S ekkor kezdődött meg a XIX. század egész mélytengeri kutatásának legnagyobb munkája: a "Challenger" nevű angol korvett híres világkörüli utazása. Anglia egyelőre 100.000 font sterlinget szavazott meg erre a célra, melyet utólag még 75.000 fonttal kiegészítettek, úgyhogy az egész költség összesen mintegy 4 millió pengőre rúgott; továbbá átalakíttatott egy hatalmas hadihajót, megfelelő laboratóriumnak beépítésével, s ezt Thomson Wyville rendelkezésére bocsátotta. S mivel az angol kormány nem fukarkodott a pénzzel, az expedíció feje és vezére igazi tudományos "táborkart" szervezett maga körül, amelyben oly híres tudósok is voltak, mint Murray John; a hajó főparancsnoka pedig Nares György kapitány lett, aki maga is értett valamit a tudományos föladat-
28
hoz, később pedig, mint sarkutazó vált nevezetessé, amikor Grönland nyugati partvidékén, óriási viszontagságok között, egészen a 83°-ig fölhatolt.
A világkörüli utazás negyedfél [3,5] évig tartott – s a nagy Cook ideje óta bizonyára ez volt a legsajátságosabb expedíció. Mert az óceán eddig csak országút volt a természetbúvárnak, melyen át egyik szárazföldtől a másikhoz jutott. A "Challenger" ellenben lent, a mélységben kereste az új szárazföldet, amelynek titokzatos rejtelmei éppen úgy csábítottak az Ismeretlen minden ingerével, mint a világnak akármelyik, még át nem kutatott vidéke. Az első évet a tudósok az Atlanti-óceánnak szentelték, melyet egész szélességében s hosszának egy részében is átkutattak. Majd a Fokvárosban tartott rövid pihenő után mélyen behatoltak az addig oly titokszerű déli Jeges-tengerbe – egészen addig a fenyegető jégfalig, amely éppen úgy megállította a "Challenger"-t is, mint száz esztendővel az előtt a nagy Cook Jakabot. A hajónak menekülnie kellett a jéghegyek elől, melyeknek elreteszelt kapujához a modern technika még mindig nem találta meg a kulcsot. Így jutott el Ausztráliába, s aztán húsz hónapon keresztül a Csöndes-óceánnak szentelte munkáját. Végre, mikor hazafelé fordult, áthajózván a Magellán-szoroson, megint visszatért az atlanti medencébe, melyet a tudósok még egyszer átkutattak Montevideótól az Azori-szigetekig.
Hétszáztizenkilenc napot töltött a derék hajó a nyílt tengeren, mielőtt ismét befutott Portsmouth révébe, s ez az idő részint a déli sarki tenger hózivatarai közt, részint az egyenlítői nap perzselő sugaraiban tölt el – s aligha lehetne eldönteni, hogy e két szélsőséges klíma közül melyik viselte meg jobban az expedíció tagjait.
Közel 130.000 kilométernyi utat futott be a "Challenger," s ezalatt a hajó födélzetén levő tudósok szakadatlanul, valósággal lázas izgalomban dolgoztak. Mert ezen a roppant úton, melynek során a legszeszélyesebb cikkcakkokban járták körül az egész Földet, ötszáznál több mélység- és hőmérsékmérést végeztek s az úszóhálót kétszázötvenszer húzták meg eredményesen. Legszenzációsabb eredmény volt egy 8235 méteres fenékmérés, nem messze a Fülöp-szigetektől. Ennek tudományos
29
értékét az is növelte, hogy még iszapmintát is sikerült fölhozniuk a fenékről... Természetes, hogy ennek a rendszeres támadásnak már a mélytenger titkai sem állhattak ellent tovább: – végre szabad volt az út, a tenger fenék rejtelmei föltárultak, s az expedíció hatszáz ládát hozott haza, tele állattani és egyéb természetrajzi anyaggal, amely teljesen kifogástalan állapotban volt. Ez volt az első alapja annak a "mélytengeri múzeum"-nak, melynek tanulmányozása egyszer s mindenkorra véget vetett minden fantáziának, s rideg, tudományos adatokkal világított be a tengerfenék titkaiba.
Mintegy varázsütésre lett átlátszóvá a tudomány előtt a sötétkéken csillogó óceán végtelen tömege, úgyhogy most már lelki szemünkkel végigsétálhatunk bársonyos fenekén – ahol persze hiába keressük korhadt hajóroncsok között az elsüllyedt kincseket, melyekről a népmesék regélnek. Az elsüllyedt kincsek, az arany és ezüst drágaságok örökre el vannak temetve, de azért sokkal csodálatosabb, könnyebben hozzáférhető s talán értékesebb kincsek is vannak a tenger fenekén, amióta a természetbúvár átlát bűvös tükrével a sziklán is és olvas a vizek mélységeiben. Ha beteszünk egyet a mikroszkópba ama kettős kis üveglapok közül, melyek közé a Challenger-expedíció a mélytenger fenekéről fölhozott iszapot zárta, csodálatos kép tárul elénk: hasonlatos ahhoz, aminőnek a regebeli törpék bűvös kincseit festik. A félig tompított fényben mintha ezüstből kovácsolt drágaságokat látnánk. Sima pajzsok, a szélükön tüskék; régi, csodálatos sisakok, melyeknek csúcsos a tetejük és hosszú fülvédőik vannak; golyók és serlegek, tálcák és ezüstpalackok, sugárzó tányérok művészi díszítményekkel – mintha Atanarik kincseit látnók; filigrán medaillonok és kosárkák, madárkalitkák és gyermekjátékok, csörgők és apró szélmalmok, művészi tökéletességű csecsebecsék; eltűnt királyok koronái s mellettük töviskoszorúk, figyelmeztetve a földi hatalom mulandóságára; ragyogó rendjelek és csillagok, rajtuk a legszebb keresztek; jogarok és kardok, alabárdok és lándzsák, hosszú markolatukon latin és görög keresztek... Néhány darab összetöredezve, mint ahogy a mondák ősrégi kincseihez illik; de minden
(*) Csak a XX. század közepén építettek olyan merülőhajót, amely biztonsággal leszállhat ezer méternél mélyebbre [NF].
30
törmelék-darabka egy-egy mestermű, amilyet semmiféle fegyverkovács csinálni nem tud! Hogy hol van ez a kincs?... A mélységes tenger fenekén, legkivált a Csöndes-óceánban, melynek átlagos mélysége 4,5–5,5 ezer méter; s ez az iszap nem egyéb, mint a "Radiolaria" néven ismert mikroszkopikus sugárállatkáknak mészváza, az úgynevezett "radiolaria-iszap", mely mint pompás fenékszőnyeg, mérhetetlen területeken borítja a Csöndes-óceán fenekét. S a legnevezetesebb az, hogy a múlt [XIX.] század harmincas és negyvenes éveiben, amikor először kezdtek fölvetődni a mélytenger problémái – még semmit se tudtak mai értelemben a radiolariákról. Legelsőbben Ehrenberg német természettudós vizsgálta meg őket, a tudományban akkor még gyakorlati szempontból új mikroszkóppal, de egyelőre helytelenül osztályozta ezt az állatcsoportot. Már 1846-ban hoztak neki szikladarabokat Barbados-szigetről (Antillák), melyek teljesen a csinos radiolaria-vázakból voltak összetéve. Ezek a sziklák azonban még az úgynevezett miocén-korszakból származtak, vagyis a földnek abból a korából, amikor nálunk, Európában, még zsiráfok, antilopok, majmok és papagájok éltek, Svédországban pedig az ősoroszlán és a kardfogú tigris kergette a barlangi medvét és vadlovat. Abban az időben a radiolaria-vázak, bizonyára a mai mód szerint, mint tengeri iszap rakódtak le, amely aztán az évmilliók során sziklává keményedett, s éppen úgy, mint Barbados-sziget hegysége, magasan a tenger színe fölé nyomódott föl.
De nemsokára kapott Ehrenberg mintákat a mai tengerfenékről is, és ezek voltak a legelsők, melyek egyáltalában napfényre kerültek. A már említett amerikai Maury 1854-ben nyolc mintát küldött, melyekben Ehrenberg már negyven, különböző formájú kovavázat talált. Pár évvel később (1860) Brooke hadnagy olyan mintával kedveskedett neki, mely 6000 méternél nagyobb mélységből jött, a Csöndes-óceán fenekéről, s ugyancsak ilyen kovavázakból állt. A "Challenger" később ugyancsak a Csöndes-tenger fenekén találta meg azt a kincsesházat, melyből a csodaszép radiolaria-iszapot fölszínre hozta – de az érdem, hogy ezeket a mikroszkopikus állatokat a nekik megfelelő helyre osztályozhatta a tudomány, Müller János német termé-
31
szetbúváré. Müller mindjárt kezdetben majdnem az életével fizette meg radiolaria-kutatásait, mert hajója 1855-ben elsüllyedt a norvég partokon. Ő maga ugyan a hullámokkal folytatott borzasztó harc után úszva kijutott a partra, de egyik tanítványa a tengerbe fúlt. Ez a súlyos katasztrófa annyira megrendítette, hogy attól fogva soha többé nem szállt tengerre, ami nagyon korlátozta működését; néhány évvel későbben pedig erejének teljében ragadta el a halál Berlinben. Ám ekkor már megoldotta a radiolariák hovatartozásának kérdését, s ami még hátra volt, azt egyik legjelesebb tanítványa, a világhírű Haeckel Ernő derítette föl és magyarázta meg. Ő dolgozta föl a "Challenger"-expedíciónak idetartozó anyagát, s egyszerre 3508 új fajnak leírásával gazdagította a tudományt.
A "Challenger"-expedíciónak négymilliónyi költségéből mintegy hármat magára az expedícióra költöttek; a többit a következő húsz év alatt az út tudományos eredményeit leíró munka emésztette föl. Ma már be van fejezve ez a nagy munka – terjedelmére nézve oly hatalmas útleírás, mely 50 kötetből áll, kerek 30.000 negyedrét-oldalnyi szöveggel, s több, mint 3000 fénynyomatú és rézmetszetű táblával. Világos, hogy ezt a rengeteg munkát nem egy ember végezte, hanem a kutatók és tudósok egész kis vezérkara vállalta a herkulesi föladatot. Maga Thomson Wyville, aki az expedíciót oly szerencsével vezette, otthon már a munka kezdetén letört, annyira megviselték és kimerítették a nehéz út fáradalmai. Helyébe első segédje és alvezére, Murray John lépett, aki aztán 76 munkatársával be is fejezte a tudományos leíró munkát.
Ez a hatalmas forrásmunka lelt azóta bibliája mindazoknak, akik a mélytengeri élet tanulmányozásával foglalkoznak; s ettől fogva minden tudományos expedíció, a világ bármelyik tájékára vagy tengerére indul is, magával viszi a legszükségesebb műszereket, melyek a tengerfenék kutatására valók, hogy új adatokkal és mérésekkel gazdagítsa az eddigi anyagot. Ezért végeztünk mi is mélységméréseket egész utunkon, mikor csak a körülmények megengedték, s ezért hoztunk föl iszapot a fenékről mindenütt, ahol lehetséges volt. Hogy az eredmény nem állt arányban buzgóságunk-
32
kal és fáradozásunkkal, az igazán nem a mi hibánk: – sajnos, úgy látszik, hogy azok a mostoha körülmények, melyek a sarkvidék közelében minden szárazföldi életet úgyszólván elsorvasztanak és lehetetlenné tesznek, lent a tenger mélyében is megtizedelik az életet, mert néhány algánál és fucusnál meg néhány tengeri bolhánál, közönséges ráknál és póknál egyebet soha se tudtunk fölszínre hozni, bár a tengerfenék iszapjában itt is bőven akadtunk a különféle radiolariák mészvázaira...
*
Januárius 15-én, meglehetősen kellemetlen hangulatban a következőket írtam naplómba: – "Ma este a doktor arra oktatott engem és Johansent, hogy miképpen kell a tört kezet vagy lábat bekötni, helyretenni és meggyógyítani. Én voltam a páciens, akit a képzelt baleset ért; rá kellett feküdnöm az asztalra és Johansen tette föl rám a gipsz-köteléket, mialatt az egész társaság érdeklődve nézte az eljárást. Megvallom, nagyon szomorú gondolatokat ébresztett bennem ez a művelet, s végigfutott hátamon a hideg, ha arra gondoltam, hogy esetleg még ez a rettenetes csapás is érhetné valamelyikünket. Tessék elképzelni ezt a katasztrófát a sarkvidék örökös éjszakájában, 40–50 fokos hidegben, amikor teljesen le kell vetni a ruhát a sérült tagról! Hiszen még a gipszkötéseket se tudnók elkészíteni, s ha ez a szerencsétlenség akkor érné bármelyikünket – Johansent vagy engem –, mikor útban leszünk hócipőkön és szánokon a sark felé: egészen bizonyos, hogy az, akinek eltörik a lába, áldozatul esik ennek a katasztrófának, s nagyon valószínű, hogy éppoly nyomorultan elpusztul a másik is, mert egyedül és magárahagyatva nem tud megküzdeni az utazás rettentő borzalmaival. Csak az az egy vigasztal, hogy az ilyen szerencsétlenségeknek nem kell szükségképpen megtörténniük; sőt mi több – egyáltalában nem is szabad megesniük. Utóvégre is nagykorúak vagyunk mindketten, s eléggé tudunk vigyázni önmagunkra és egymásra is. Mint a gályarabok, akik kettesével voltak hozzáláncolva az evezőpadhoz: úgy leszünk mi is egymáshoz láncolva az életösztön hatalmas kapcsaival, s mind-
33
egyikünk tudni fogja, hogy a másiknak testi épsége és jóléte egy mákszemnyivel sem ér kevesebbet, mint a saját magáé.
Januárius második felében déltájban már derengeni kezdett a szemhatár; vége volt az örökös éjszakának, elmúlóban volt a sarki tél, s közeledett a nap, melynek virradása indulásra serkentett bennünket. S mi ketten, Johansen meg én, készülődtünk is a komoly, veszedelmes, de nagyszerű vállalkozásra, melynek sikerétől a sarkvidék örök rejtélyének földerítését reméltük. Ki tudja, sikerül-e? Januárius 29-én már olyan a világosság, hogy délben szinte azt hinné az ember: beköszöntött végre a tavasz. Pedig hol van még az az idő, amikor nappalról is beszélhetünk! Ám azért minden reggel kisétálok a hajóról, hogy üdvözöljem a fölkelő napot, mely lassanként mégiscsak meghozza végre a szabadulást innen, s megmutatja az utat a titokzatos sark felé, ahová lelkem egész erejével vágyakozom. Naphosszat el vagyok foglalva az előkészületekkel s vesződöm a hócipőkkel, meg a magunkkal viendő fölszerelések összeállításával. És aztán valósággal megkönnyebbülök, mikor sétálni megyek, mert ez alatt a pár óra alatt teljesen egyedül vagyok gondolataimmal és – reményeimmel. Sajátságos érzések fognak el, amint céltalanul bolyongok a kietlen jégmezőn. Lelkem legmélyén hatalmas erővel támad föl az örvendező diadalérzet, mert hihetetlen bizonyossággal érzem, hogy vakmerő vállalkozásomat siker fogja koronázni; és szinte ujjongva unszolom, lázas türelmetlenséggel hajtanám a napot, hogy szálljon magasabbra, egyre följebb a szemhatáron – s hozza már reánk az állandó nappalt, amikor nagy föladatomra elindulhatok! ...
Ez az emelkedett hangulat azonban csak addig tart, míg sétámon vagyok, mert otthon, amikor bajtársaim bizalmas társaságában dolgozom, igen gyakran fájó, csüggesztő sejtés szállja meg szívemet, mintha nagy veszedelem fenyegetne, vagy elkerülhetetlen balsorsnak mennék elébe. Sajgó, kellemetlen, szinte emésztő gyötrelem támad föl bennem, hasonló ahhoz, amit olyankor érzünk, mikor kedves barátunktól, régi hajlékunktól búcsúzkodunk, s fájó szívvel hagy-
34
juk el a szerető környezetet, a biztos menedéket, ahol oly sok édes, vidám órát töltöttünk, s nem tudjuk, hogy ez után visszatérhetünk-e még valaha. Ez a kínos érzés emészt engemet is: örökre itt kell hagynom derék bajtársaimat s ezt a kedves lakást, az én drága hajómat, amelyhez úgy hozzánőttem már, mint házához a csiga; soha többé nem sétálok hóval borított födélzetén, nem kereshetek meleg otthont a sátor alatt, ahol oly sok boldog órát töltöttem pipázgatva – s nem fogom hallani barátaim vidám nevetését, jóízű tréfáit a nagy szalonban, ahol annyiszor ütöttük agyon a keserves időt kártyázással, zenével, pajkos hangversenyekkel!
És aztán eszembe jut az is, hogy ha majd a "Fram" végre kitör jégbörtönéből, s megint büszkén, diadalmasan szeli a sarki tenger háborgó hullámait, hogy hazavigye szenvedéseim osztályos társait Norvégiába: – én nem leszek a hajón! Ott járok majd valahol a sark körül, másodmagammal, küzdve azok ellen a hatalmas démonok ellen, akikkel sokadmagammal se boldogultam – és ostromlom a sark jégbástyáit, mint apró hangya a gránitsziklát... vagy pedig aléltan, letörve, a gigászi küzdelemben kimerülve, minden reményből kifogyva heverek a jégmezőn hűséges Johansen pajtásommal együtt: – s talán egymás szemébe se merünk majd nézni, nehogy kölcsönösen kiolvassuk onnan a gyűlölet halálos szemrehányását, hogy miért is jöttünk ide, miért is vállalkoztunk erre az istenkísértésre. amely csakis katasztrófával végződhetett?... Nem tudom, hogy így lesz-e; de az bizonyos, hogy ezek a szomorú, síri gondolatok sokszor háborgatnak, ha végigtekintek a "Fram"-on és barátaimon, akik talán szintén azt gondolják magukban, amit én: – hogy sohase látjuk többé viszont egymást!
Szemem naponta százszor is rátéved a falon függő térképre, és mindannyiszor végigfut rajtam a hideg borzadály, hogy mily őrületes dologra is vállalkoztam! Az út, amelyre indulni fogunk, szinte végnélkülinek látszik; a térképpen csak alig egy arasz: – de ebben az araszban minden centiméter száz veszedelmet rejt, nem is szólván az egymást érő akadályokról. És mégis menni kell: – itt már nincs meghátrálás,
35
nekem már nincsen visszaút! ... Megyek előre, hajthatatlanul, amerre végzetem hív: s amikor így szilárddá edződik lelkemben az akarat, lassanként ismét fölülkerekedik lelkemben a bátorság és a hit, hogy a vállalkozásnak sikerülnie kell. Nem lehet másképpen: kudarcról szó se lehet – hisz oly gondosan van előkészítve minden, hogy föltétlenül sikerülnie kell! Ez a meggyőződés aztán állandó marad szívemben és fölvidulva térek be a szalonba, társaim közé, akik örömmel fogadnak, a szeretet, bizalom és ragaszkodás ezer apró jelével halmoznak el, mintha ki akarnák használni és kedves emlékekben gazdaggá akarnák tenni azt a rövid időt, amit még körükben tölthetek.
Közben az északkeleti szél hevesen fütyül a hajókötélzet között, s a jégmező, amelybe befagytunk, lassan úszik előre észak felé. – Csak hadd menjen: minden láb, minden öl és minden mérföld, amellyel előbbre megy, az én föladatomat könnyíti; annyival közelebb leszek az Északi-sarkhoz és rövidebb idő alatt megjárhatom ezt a dicsőséges utat, amelyre szívem lángoló lelkesedésével készülök... De aztán, ha fölmegyek a födélzetre s belémerülök a csillagos ég csodálatába, vagy a mesés színpompában fölvillanó sarki fénybe – megint csüggedés fog el, tűnő káprázatként foszlik szét nagy energiám, s valami fájó sejtés azt súgja egyre, hogy itt maradok, a Természetnek ebben a végtelen, hatalmas templomában, amely fölött a dermesztő, hideg fényben égő csillagos ég boltozódik – a mindenségnek ebben a sötét, mély és néma szentélyében, ahol a lélek pihenni vágyik és keresi eredetét, az öröklétet, melynek nincs nagyszerűbb megtestesülése a kerek világon, mint ez a szörnyű hely, minden életnek mélységesen hallgató, néma temetője.
A kishitűség lemondó bánatával kérdezem ilyenkor önmagamtól: "Szegény hangya, te, aki erődön fölül való dolgokra vállalkozol: mit számít az, akár eléred célodat, akár kidőlsz félúton?" ... És, lehajtva fejemet, szomorúan fűzöm tovább a lesújtó gondolatokat. Vanitas vanitatum: – hiúságok hiúsága és minden csak hiúság – ahogy a zsidók bölcs királya mondja. Minden elenyészik az örökkévalóság tenge-
36
rében, a nagy Nirvánában, mely a hindu brahminnak – megsemmisülés és üdvözülés egyaránt... Ki törődik majd velünk csak ötven, csak húsz vagy tíz, vagy akár öt év múlva is? Nevünket elmossák az idő hullámai, tetteinket elborítják a percek homokszemei, és senki se fog reánk emlékezni. Életünk szertefoszlik, mint a felhők, elröppen, mint a köd, ha fölragyog a déli nap heve. Mi vagyunk az árnyék, amely csak addig él, míg az élet napja reásüt; de hogyha a napunk lejárt, elnyeli árnyékunkat a sötét éjszaka: s ha letűntünk az élet forgó színpadáról, nem marad utánunk semmi, mert hiszen mindent magunkkal viszünk a sírba, ahonnan nincsen visszatérés. És mi ketten, akik a legnagyobb próbatételre készülünk, nemsokára még beljebb jutunk ebbe a végtelen sivatagba, tovább a még nagyobb magányba, a még mélyebb csöndbe, ahol még soha se hangzott emberi szózat!
Februárius 4-én az északi szélesség 83°43' alá értünk. Most már egyre jobban közeledünk elutazásunk napjához, amelyre serényen készülődtünk. Készen vannak már a szánkók, is és különböző módon ki is próbáltam valamennyit. Sverdrup kis zsákokat varr, amelyeket majd a szánkókra teszünk, hogy ezeken nyugodjanak a kajakok; így egészen bizonyos, hogy nem sérülhetnek meg, akármily zökkenőkön megyünk is keresztül. Johansen harmadmagával az eleséget készíti elő az útra; egyelőre a zsákokat tömik meg pemmikánnal, amelyet e célból föl kell melegíteni és meggyúrni. Egészen keményre tömik vele a zsákokat, melyeket szépen, szabályos négyszögletűre formáinak; ha e sima zsákok kijutnak a hidegbe, kőkeménységűre fagynak és mindig megtartják az alakjukat. Mivel az úton ez lesz főtáplálékunk, meglehetős sokat viszünk belőle magunkkal.
Mindenki dolgozik a hajón, mert a mi utazási előkészületeinkkel együtt még sok más elvégeznivaló munka is akad. Blessing másolja a fotográfiákat, melyeket eddig elő se lehetett venni, mert nem volt hozzá nap; Hansen most rajzolja eddigi utunk térképét, megcsinálván a "Fram" útirányának vázlatát s egyúttal leírja megfigyeléseit is; a többiek pedig részben a hajót tatarozzák, részben pedig nekem segítenek
37
az előkészületek megtételében. Általában senki sincs a hajón, aki ne velünk foglalkoznék, ha csak a nap néhány órája alatt is, mert mindenki érzi, hogy elindulásunk ideje rohamosan közeledik. Talán a konyha az egyetlen hely, ahol nem vesznek rólunk tudomást; itt Lars mester a korlátlan úr, s neki annyi a rendes, mindennapi dolga, hogy nem ér rá semmi egyébbel foglalkozni.
Februárius 10-én már oly élénk és erős volt a nappali világosság, hogy déli egy órakor elég jól tudtam mellette olvasni. Még ebéd előtt befogtam a fiatalabb kutyákat a szánta, hogy kipróbáljam a jeget s gyakoroljam magamat a hajtásban. A rövid kiránduláson pompásan ment minden; a jég meglehetősen sima és egyenes, úgyhogy a szán valósággal röpül rajta. Ahogy meggyőződhettem róla látásból, nagy darabon mindenütt éppen ilyen egyenletes a jégmező, tehát nagyon könnyen és gyorsan lehet haladni rajta; ezért reménylem is, hogy aránylag elég gyorsan fogunk előre jutni. És erre nagy szükségünk is van; mert hiába áltatnám magamat: tény az, hogy fölötte nagy, hosszú és nehéz út áll előttünk. Igazán válságos út, amelynek súlyos körülményeit még kockázatosabbá teszi az, hogy a szó szoros értelmében leromboljuk magunk mögött a hidat. Soha senki se tette föl még életét oly vakmerően és kizárólag egyetlenegy eshetőségre, mint mi; nekünk ugyanis csak előre van utunk – csak előre és semerre másfelé. Ha vissza akarunk fordulni, semmink sincs, ahová menekülhetnénk – még csak egy kietlen, puszta part sem: sőt még a hajót se tudnók megtalálni, mert az áramlás időközben tovább viszi a jégheggyel együtt, amelybe befagyott.
Ha egyszer elindultunk, akkor mennünk kell abban az irányban, végig azon a nagy, ismeretlen vidéken, mely előttünk fekszik s a szemhatár végtelen távolában vész el. Ezen a nagy jégsivatagon pedig csak egyetlenegy út van: előre! Egyetlenegy út, amely egyenesen vezet előre szárazon, vagy vízen, vagy jégen át, és nekem ma szent hitem és szilárd meggyőződésem, hogy át is jutunk ezen a jégsivatagon még akkor is, ha elénk állna a legrosszabb eshetőség – azaz: a szárazföld és a torlódott jégtömeg.