TIZENHATODIK FEJEZET
Végre szárazföld
Július 24-én végre bekövetkezett a csoda. Csaknem két év után, amikor már úgyszólván a reményekről is lemondtunk, megpillantottuk végre a szemhatáron azt a kiemelkedő, fehér vonalat, amely a partszegélyt jelzi. Elhagytuk tehát a jégmezőt, s egészen új életet kezdtünk a szárazföldön, ahol végre akadálytalanul haladhattunk hazafelé. Fölütöttük sátrunkat egy alacsonyabb domb aljában, s rögtön hozzáfogtunk az ünnepi vacsora elkészítéséhez; pemmikánt, szárított medve- és fókahúst vagdostunk össze, ebből gombócokat gyúrtunk, s aztán vajban kisütöttük; előételnek pedig fiatal medvenyelvet szeleteltünk fel.
Örömünket azonban csakhamar elrontották azok a fáradalmak, amelyekkel a szárazföldön is meg kellett küzdenünk, hogy előbbre juthassunk. Azt hittük, míg a jégmezőn jártunk, hogy mihelyt kijutunk a partra, egyszerre vége szakad minden bajunknak és vesződségünknek; ehelyett a nehézségek mintha fokozódtak volna, mióta a szárazföldön járunk. Jégrögök helyett hóbuckák teszik itt egyenetlenné a területet, amelyet a csatornák éppen úgy megszaggatnak itt is, mint a jégmezőn. Johansen például tegnap is csaknem belezuhant egy csatornába, de az utolsó pillanatban mégis sikerült megkapaszkodnia egy jégdarabban; a kutyák ellenben folyton belepotyognak és hideg fürdőt vesznek.
Augusztus 5-én még sokkal rosszabb volt az utunk, mint az előző napokban. Reggel hét órakor indultunk el, de alig tudtunk előre menni, mert az egész hómező olyan hepehupás volt, mintha óriások össze-vissza dobálták volna rajta a jég-
123
tuskókat, melyek közt a megolvadt hó mély tócsákba gyűlt össze, úgyhogy néha derékig süppedtünk a hóiszapba. Nagy erőfeszítés után végre széles csatornához értünk, melyen kajakokkal kellett átkelnünk. Én mentem elöl, odahúzván szánkómat a csatorna szélére – mikor hirtelen mozgást és puffanást hallottam a hátam mögött, s rögtön aztán Johansen tompa hangon felkiáltott:
– Gyorsan a puskát!
Rögtön megfordultam, s ijedten láttam, hogy egy óriási jegesmedve rohan rá Johansenre, aki már elbukott és hanyatt feküdt a jégen. Föl akartam kapni puskámat, mely tokjában feküdt a szánkón, de a kajak ebben a pillanatban belecsúszott a vízbe. Első gondolatom az volt, hogy utánaugrom, és majd a kajakról lövök, de mint a villám, cikázott át agyamon a gondolat, hogy ez veszedelmes lehet, mert a kajak ingadozik, s így nem célozhatnék biztosan. Elkezdtem tehát kifelé húzni a kajakot a vízből, s térden állva irtózatosan erőlködtem, hogy elérhessem a puskát. Időm se volt rá, hogy megfordulva hátratekintsek s megnézzem, mi történik ott, mikor Johansen a legnagyobb nyugalommal ismét megszólalt:
– Lőj gyorsan, ha nem akarsz elkésni vele!
Most feszítettem csak meg minden erőmet. Egyetlen rántással kikaptam puskámat a tokjából, térdemen guggolva, hirtelen megfordultam s felhúztam a ravaszt. A medve alig volt tőlem két méternyire, s éppen "Kaifás"-ra akart rohanni, hogy leüsse. Nem volt veszteni való időm, s noha sietségemben a sörétes cső kakasát húztam fel, mégis azonnal lőttem – mégpedig egyenesen a medve füle mögé, úgyhogy a roppant fenevad nyikkanás nélkül holtan rogyott össze.
A medve úgy követhette nyomunkat, mint valami macska, elbújva a jégbuckák mögött, míg végre oly közel lopózkodott hozzánk, hogy Johansent megtámadhatta. Mialatt ugyanis Johansen letérdelt, hogy kajakját előretolhassa, egyszerre csak meglátta a guggoló jegesmedvét, mely egy közeli hódomb mögött rejtőzködött, de az első pillanatban azt hitte, hogy "Suggen" kutyánkat látja. Mielőtt még eszébe juthatott volna, hogy ez az állat sokkal nagyobb, semhogy "Suggen" lehetne, már olyan
124
pofont kapott tőle a bal füle mögé, hogy csak úgy szikrázott a szeme, amitől menten hanyatt bukott. Johansen igyekezett tőle telhetően védekezni, amint a medve rárohant; torkon ragadta a fenevadat s minden erejéből fojtogatta. Éppen abban a pillanatban, mikor a medve már be akarta kapni a fejét, kiáltotta Johansen azokat a megdöbbentő szavakat: – "Lőj gyorsan, ha nem akarsz elkésni vele!..." A medve csaknem végig engem nézett, mintha azon tanakodnék, hogy ugyan mit is fogok csinálni – mikor azonban megpillantotta "Kaifás"-t, rögtön ez ellen fordult. Hirtelen otthagyta Johansent, s először "Kaifás"-t ütötte meg az orrán, majd pedig "Suggen" ellen fordult, s erre is úgy rácsapott, hogy a szegény kutya fájdalmasan felvonított. Ebben a pillanatban kaptam én fel a puskámat, s még éppen jókor lőttem le a fenevadat, mely közben ismét "Kaifás" ellen fordult s rá akart támadni. Az egész kaland nem tartott öt percig se, és hihetetlen szerencsével végződött; Johansennek csak bal arcáról kaparta le egy kicsit a piszkot, úgyhogy széles fehér sáv maradt utána a bőrén; rajta kívül még a két kutya kapott egy-egy pofont, amely azonban egyiknek se ártott meg.
Alig rogyott össze a medve, mikor már megpillantottunk két másikat, amint nem messze tőlünk kikandikáltak egy jéghegy mögül. A két bocs volt ez, s természetesen kíváncsian lesték az anyai vadászat eredményét. Nem tartottam érdemesnek, hogy egy-egy töltést vesztegessek mindegyikre, de Johansen úgy vélte, hogy a fiatal bocsok húsa sokkal ízletesebb, mint az anyjuké, s az egyiket mindenáron el akarta ejteni. Mikor azonban feléjük szaladt, a két bocs gyorsan kereket oldott, s oly nyomtalanul eltűnt a jégbuckák között, mintha csak elnyelte volna a hómező. Később azonban ismét visszatértek, s meglehetős távolról hallottuk, amint keservesen bőgtek az anyjuk után. Johansen rájuk is lőtt, de mivel a távolság igen nagy volt, éppen csak hogy megsebezhette az egyik bocsot. Az állat veszett bőgéssel menekült, Johansen pedig utána; de csakhamar abbahagyta az üldözést, mert nem tudott lépést tartani a zsákmánnyal. Mikor később feldaraboltuk az anyamedvét, a bocsok megint odajöttek a csatorna túlsó feléről, s ameddig
125
csak ott maradtunk, mindig körülöttünk csatangoltak. Folyton bőgtek és vonítottak, s egyre bennünket figyeltek, mi azonban egy csöppet se törődtünk velük. Miután a kutyákat alaposan megetettük, s magunk is jóllaktunk a medvepecsenyéből, levágtunk egy jó darabot a sonkájából, ezt beraktuk a kajakba, aztán tovább folytattuk utunkat.
El kell még mondanom, hogy miképpen pillantottuk meg legelőször a szárazföldet, s mily viszontagságok után értük el a partot. Augusztus 6-án, mindjárt elindulásunk után láttuk, hogy az égbolton tükröződő sötét folt igen nagy víznek a közelségét jelzi. Ebből sejtettük, hogy elérkeztünk a jégmező szélére, s nemsokára előttünk lesz a nyílt tenger, mely a szárazföldtől még elválaszt bennünket. Ez a gondolat annyira serkentett bennünket, hogy most már nem törődtünk többé semmivel, csak siettünk előre, ahogy lehetett, s ügyet se vetettünk a medvenyomokra, melyek minduntalan keresztezték utunkat. Menet közben gyakran eszembe jutott Xenophon visszavonulása, amikor a görög katonák teljes egy esztendeig utaztak Ázsia belsejéből a tenger felé, s végre egy magas hegyről megpillantották a tengert. A tízezer görög, mikor felkiáltott: – "Thalatta! Thalatta!" – körülbelül ugyanazt érezhette, amit mi, amikor hónapokig tartó bolyongás után a jégmező szélére értünk, és szintén megpillantottuk a tengert.
Ott álltunk végre nehéz és fárasztó utunk egyik fordulójánál. Előttünk terült el a tenger sötétkék tükre, tele fehér jégtáblákkal; messze távolban meredeken nyúlt az égbe a gleccser fala, melyet kékesszürke köd burkolt el. Szólni nem tudtunk, csak örömtől ragyogó tekintettel néztünk egymásra. A gondok már mind mögöttünk voltak, s előttünk hullámzott a tenger széles országútja, melyen át most már visszatérhettünk hazánkba. Kalapommal integettem Johansennek, aki elmaradt kissé a hátam mögött, ő pedig feldobta kalapját a levegőbe, és torkaszakadtából kiabált: – "Hurrá!" ...
Természetes, hogy ezt a nagy és fontos eseményt méltóképpen meg kellett ünnepelni; rögtön hozzáfogtam tehát a csokoládéfőzéshez, s miután pompásan jóllaktunk, azonnal elkezdtünk dolgozni, hogy a kajakokat vízre bocsáthassuk.
126
Igaz, hogy jobb lett volna, ha mindegyikünk külön ül bele kajakjába, mert akkor sokkal gyorsabban haladhattunk volna, de ezt csak akkor tehettük volna, ha lemondunk a szánokról. Ám egyikünknek se volt bátorsága erre, mert valami rejtélyes előérzet azt súgta mindkettőnknek, hogy a szánokra még nagy szükségünk lesz. Nem tehettünk hát egyebet, mint hogy összekötöztük a két kajakot, a két szánt pedig keresztben rájuk tettük, az egyiket elöl, a másikat pedig hátul. Nagy szomorúságot okozott, hogy megmaradt két kutyánkat nem vihettük magunkkal; rájuk már aligha lehetett többé szükségünk, s különben is a kajakok sokkal jobban meg voltak terhelve, semhogy még a kutyákat is felvehettük volna rájuk. Fájt ugyan, hogy meg kell tőlük válnunk, mert éppen ezt a két utolsó kutyánkat szerettük legjobban, de mégse tehettünk semmit az érdekükben. Mégis, hogy könnyebb legyen a hóhérmunka, felcseréltük a két kutyát, úgyhogy Johansen lőtte agyon az enyémet, a szegény "Kaifás"-t, én pedig "Suggen"-t, mely az ő szánkóját húzta.
Elvégezvén ezt az utolsó, szomorú kötelességet, végre készen voltunk az indulásra. Igazi gyönyörűség volt nézni, amint a kajakok vígan táncoltak a vízen, s a tenger bodros hullámai csapdosták a csónak oldalait. Két év óta nem láttunk már ekkora darab vizet, s az a gondolat, hogy még estig a szárazföldön lehetünk, még százszorosan kedvesebbé tette szemünkben a tengert. Evezve és a széltől is hajtva elég gyorsan haladtunk a szárazföld felé, melyet kis ideig eltakart előlünk a köd, de aztán csakhamar kibukkant a meredeken emelkedő gleccser hatalmas fala. Nemsokára már ott voltunk a tövében, de mivel itt nagyon meredek volt, nem köthettünk ki mellette, hanem hosszában eveztünk nyugat felé.
Egyelőre tehát nem üthettük fel tanyánkat a szárazföldön, hanem kénytelenek voltunk az úszó jéghegyek valamelyikén megtelepedni. Így tartott ez augusztus 8-ig, amikor végre sikerült partra vergődnünk, s ekkor megállapíthattuk, hogy kisebb-nagyobb szigetek alkotják azt a szárazföldet, amelyre léptünk. Az egyik szigetet elneveztem Éva-, a másikat Adelaide- és a harmadikat Liv-szigetnek, az egész csoportot pedig Fehér-földnek. Számításaim szerint azt kellett hinnem, hogy ezek a szigetek a Ferenc
127
József-földhöz tartoznak, s ez a föltevésem később valóban igaznak is bizonyult.
Augusztus 10-én elhagytuk a szigeteket, s miután szánjainkat itt-ott végigvonszoltuk az utunkba eső jégmezőkön, még másnap is kajakjainkban evezve haladtunk előre. Estefelé kikötöttünk az úszó jégmező partján, s ekkor hajtottuk végre azt a régebbi elhatározásunkat, hogy megkurtítjuk szánjainkat, amire azért volt szükség, hogy egy-egy kajakra elférjenek, s ne legyünk kénytelenek ismét összekötözni a két kajakot. Így ugyanis gyorsabban haladtunk, s a felborulás veszedelme se fenyegetett annyira.
Augusztus 12-én elkészültünk a szánok megkurtításával, s miután részint vízen, részint a jégmezőkön folytattuk utunkat, augusztus 14-én este elértük végre azt a szigetet, amelyre vágyódtunk. Két hosszú év leforgása után most tettük először lábunkat olyan földre, amelyet nem takart jég. Ki se mondhatom, mily őszinte és mélységes öröm töltötte el szívünket, amint egyik szikláról a másikra ugorva körülsétáltunk a szigeten, s egy-egy védett szögletben a kövek között megpillantottuk a növényzetet is: a mákvirág és az izlandi jégvirág egy-egy fajtáját. Természetes, hogy nagyszerű lakomával ünnepeltük meg ezt a nevezetes eseményt is; mivel a petróleumunk már elfogyott, halzsír-tűzön főztük meg a lakomát, s utána kitűnően aludtunk.
Másnap ismét útra keltünk s miután sokáig bajlódtunk a viharral és jéggel, mely veszedelmesen zajlott körülöttünk a széltől korbácsolt tengerben, több éjszakát töltöttünk el részben a jégmezőkön, részben pedig a parti sziklák között. Augusztus 26-án, hogy egy újabb vihar elől meneküljünk, véglegesen partraszálltunk a Frederick Jackson-szigeten. Előbb azonban különös kalandunk volt az egyik szűk csatornában, a hatalmas jégdarabok között. Az én kajakom ment elöl, s éppen egy kis tisztáson siklottam tova, amikor kajakom hirtelen erős lökést kapott alulról. Meglepetve néztem körül, mert sehol se láttam nagyobb jégdarabot, de sokkal veszedelmesebb ellenség fenyegetett. Amint ugyanis letekintettem a tengerbe, roppant nagy rozmárt pillantottam meg, amely éppen akkor siklott tova kajakom mögött a víz alatt. Majd hirtelen felbukkant, s egyenesen, mint a gyertya-
128
szál, megállt Johansen előtt, akinek kajakja nyomon követte az enyémet. Attól való féltében, hogy a szörnyeteg mindjárt belevágja agyarait a kajakba, Johansen teljes erejéből visszafelé kezdett evezni, s egyúttal a puskája után nyúlt, mely mellette feküdt. Én se sokáig haboztam, hanem kirántottam tokjából a puskámat. A rozmár azonban prüszkölve bukott le ismét a víz alá, átsuhant Johansen kajakja alatt, s közvetlen mögötte bukkant fel újra. Johansen azt vélte, hogy elég a tréfából ennyi, s gyorsan kimászott a legközelebb eső jégdarabra. Példáját követtem én is, és éppen jókor, mert a következő pillanatban ismét felbukott a szörnyeteg, s oly heves hullámzásba hozta a vizet, hogy a csónakom bizonyára fölborult volna, ha még benne állok. Aztán még sokáig úszkált a rozmár a jégdarab körül, amelyen mi közben megebédeltünk; hol a Johansen kajakja, hol pedig az enyém mellett bukott fel minduntalan, s egészen jól meg tudtuk figyelni, amint sötét teste gyorsan elsiklott a csónakok alatt, s fel-felbukkant a jégdarab közelében. Először azt gondoltuk, hogy rálövünk – hátha így megszabadulunk tőle; de aztán sajnáltuk a töltényt, s az állat különben is csak az orrát meg a homlokát mutogatta, ez pedig nem jó célpont annak, aki egy lövéssel akarja megölni ezeket a szörnyetegeket. Sokkal inkább szerettük volna, ha valami fóka üti fel fejét a vízből; ilyet azonban nem láttunk, noha ugyancsak vágytunk megint egy kis fókahúsra.
Augusztus 26-án, alighogy lábamat a partra tettem, azonnal megpillantottam egy medvét, mely nem messze tőlünk ballagott a sziklás parton. Gyorsan kihúztuk kajakjainkat a vízből, hogy üldözhessük. Közben magának az állatnak is hasonló szándékai támadhattak minket illetőleg, mert egyenesen felénk ügetett, mire mi szép csendesen meghúzódtunk a kajakok mögött és nyugodtan várakoztunk. Mikor már elég közel volt hozzánk, észrevette lábnyomainkat a hóban, s mialatt körülöttük szimatolt, Johansen lapockán lőtte. A medve rémesen felordított és menekülni akart, de a golyó eltörte a hátgerincét, úgyhogy hátulsó teste bénultan roskadt a földre. A megriadt állat dühösen harapdált maga körül és véresre tépte hátsó lábait, mintha így akarná megbüntetni őket, amiért nem teljesítik kötelessé-
129
güket. Majd ismét föl akart emelkedni, de hiába; hátsó teste bénultan hevert a földön, úgy hogy csak nehezen vonszolhatta maga után. Végül megszántam és fejbelőttem. Nem mozdult többet, mert a golyó az agyvelejét roncsolta szét.
Miután megnyúztuk a medvét, kirándultunk a szárazföld belseje felé, hogy szemügyre vegyük új birodalmunkat, s ugyancsak meglepődtünk, amikor annak a helynek közelében, ahol legelőször pillantottam meg a medvét, két hatalmas rozmárt láttam pihenni a jégen. Fényes bizonyítéka volt ez annak, hogy a rozmár egyáltalában nem fél a jegesmedvétől, sőt még csak nem is igen törődik vele, viszont az se szívesen köt ki a rozmárral, aminek később még meggyőzőbb példáit is tapasztaltam. Jóval távolabb, kint a nyílt tengeren is láttunk egy rozmárt, mely minduntalan kidugta fejét a vízből s oly erősen vett lélegzetet, hogy a szuszogása messzire elhallatszott. Mialatt lélegzetet vett, nagy agyarait belevágta a jégtáblába, s úgy pihent ott, mint valami elfáradt úszó. Igazán festői kép volt ez a nagyszerű állat, amint hatalmas agyaraival, durva sörtebajszával kidugta otromba fejét a vízből, s rákapaszkodva a jégre, szétnézett a vidéken, hogy merre találhatná meg többi társát. Amint egyik jégdarabtól a másikhoz úszott, észrevette, hogy nem messze a parttól két másik rozmár is hever egy jégdarabon. Úgy látszott, hogy a "szabadúszó" ezeket kereste, mert egyre jobban közeledett hozzájuk és folyton őket nézte, mikor agyaraival a jégtáblákra támaszkodva a vidéket kémlelte. Végül már közvetlenül mellettük bukkant fel, s óvatosan rátámaszkodott a jégdarab szélére; ám ekkor fenyegetően mozdult meg a nagyobbik rozmár, egy óriási hím. Az új jövevény pár pillanatig meg se mozdult, mert a hím egyre dühösen röfögött és nyugtalanul fészkelődött a jégdarabon. Mikor kissé lecsillapodott, a jövevény lassan kezdte magát felhúzni a jégre. Ekkor azonban a vén hím igazán dühbe jött; jobbra-balra forgolódott, mérgesen ugatott és egyenesen rárontott a jövevényre, mintha agyarait ennek a hátába akarná döfni. Ez az utóbbi, noha nagyságra és erőre vetekedett támadójával, lassan visszasiklott a tengerbe, mint a rabszolga hátrál a zsarnok előtt, s éppen csak hogy a fejét tartotta ki a vízből. Az öreg hím, mintha megnyugodott volna,
130
szép lassan visszamászott előbbi helyére és lefeküdt társa mellé, mely alighanem a felesége lehetett. A "szabadúszó" egy darabig meghunyászkodva maradt a helyén, de aztán ismét közeledett a jégdarabhoz és újra megkísérelte, hogy felmásszon reá. A vén rozmárbika dühösen morogva döfött feléje az agyaraival, mire a tolakodó jövevény tiszteletteljesen visszavonult. Ez a furcsa jelenet – a tolakodó közeledés és a durva visszautasítás – többször ismétlődött, míg végre, sok huzavona után sikerült az idegennek felkúsznia a jégre s odaheverni a másik kettő mellé.
Kezdetben azt hittem, hogy valami szerelmi kaland készül, s az új jövevény szintén udvarolni akar a vén hím társának, de aztán láttam, hogy mind a három állat hím volt. A rozmárok tehát ilyen "barátságosan" fogadják vendégeiket, s úgy látszik, hogy aki a vendéglátás kötelességét végzi, egyúttal a vezetője is a többinek; valószínű, hogy a visszautasítás durvaságával csak azt akarja értésére adni a tolakodó vendégnek, hogy az ő társaságában mindenki köteles neki engedelmeskedni és előtte meghunyászkodni. A rozmárok tehát nagyon társaságkedvelő állatok lehetnek, ha az ilyen durva elutasítás dacára is állandóan keresik a többiek társaságát, és mindig összebújva heverésznek egymás mellett. Ám mikor kissé később visszatértünk, hogy megnézzük a rozmárokat, láttuk, hogy már egy negyedik is csatlakozott hozzájuk, másnap reggel pedig már hatan heverésztek egy csomóban. Első tekintetre szinte el se hinné az ember, hogy eleven állatok ezek a jégen heverő otromba tömegek; fejüket behúzzák a nyakukba, hátsó lábaikat a hasuk alá rakják, s órákig teljesen mozdulatlanul hevernek így, mintha nem is élnének.
Rozmár-idill
Miután kedvünkre megfigyeltük közvetlen közelből a rozmárokat, megint visszatértünk tanyánkra, pompás ebédet főztünk a nemrég elejtett medvéből, s felütvén sátrunkat a szárazföldön, lefeküdtünk aludni. A part szélén, sátrunk alatt szörnyű sikongást vittek végbe a hósirályok; a szélrózsa minden irányából összegyülekeztek, hogy megosztozzanak a jegesmedve belein, s eközben folytonosan civakodtak, betöltve a levegőt éktelen sivalkodásukkal. Sajátságos szeszélye a természetnek, hogy ezeknek a külsőleg oly gyönyörű és pompás madaraknak
131
a legszörnyűbb, fülsértő hangot adta; rikácsolásuk valósággal hátborzongató, de egyúttal dühbe is hozza az embert. Tessék még hozzá képzelni a tengerben ugató rozmárokat – s akkor tisztában lehetnek azzal a pokoli lármával, amelyet első szárazföldi éjszakánkon élveztünk... Egyszerre azonban úgy tetszett, mintha nyöszörgő sírást és jajgatást hallanánk, ahogy csak beteg ember szokott panaszkodni. Rögtön felugrottam s óvatosan kikandikáltam a sátorból. Az elejtett medve húsa körül két hatalmas hím meg egy nőstény jegesmedve ólálkodott két jól megtermett boccsal, s mialatt a többiek a vérnyomokat szimatolták, a nőstény jegesmedve oly keservesen nyöszörgött, mintha drága halottját siratná. Rögtön felkaptam puskámat s óvatosan kidugtam a sátorból. Az anyamedve megpillantott s nyomban abbahagyván a nyöszörgést, futásnak eredt. Mint valami jeladásra, azonnal követték a többiek is; én pedig hagytam menekülni őket, hiszen annyi friss húsunk volt, hogy nem is tudtuk, hová tegyük. Ismét lefeküdtem tehát, s ettől fogva egész éjszaka nem is háborgatott többé semmi.
A vihar ugyan, amely elől partra menekültünk, nem tört ki olyan erővel, mint ahogy vártuk, de azért igen sokat szenvedtünk a hideg széltől; sátorunk ugyanis nagyon megrongálódott, s nemcsak a szél, hanem már a hideg ellen se nyújtott védelmet. Mivel pedig a partok közelében a jég mindenütt úgy összetorlódott, hogy gondolni se lehetett átkelésre, elhatároztuk, hogy, ha csak egy-két napra is, kőfalat építünk a szél ellen, mely csípős hideggel járta át testünket-lelkünket. Nem volt ugyan egyéb eszközünk, mint egy vas-szántalp, úgyhogy inkább csak a kezünkkel dolgoztunk, de azért egész éjszakai kitartó munkánk után megvolt végre a fal, melyből aztán lassanként egészen takaros kis kunyhót építettünk. Ez a kunyhó ugyan nem készült remekbe, de azért nekünk elég jó volt. Elkereszteltük "barlangnak," s hogy némileg fogalmat adjak méretéről, megjegyzem, hogy ki se tudtam benne nyújtózni, hacsak lábaimat ki nem dugtam az ajtaján. A szélessége éppen akkora volt, hogy kettőnk között felállíthattuk a főzőkészüléket. Födelet sátrunkból készítettünk föléje, de ez oly alacsony volt, hogy tisztességesen ülni sem tudtunk alatta. Amikor építeni kezdtük,
132
nem is sejtettük, hogy mennyi időt fogunk tölteni benne – de rajtunk is beteljesedett a közmondás, hogy: "Ember tervez, Isten végez."
"Barlangunk" előtt
Mivel még augusztus 28-án sem akadt mód arra, hogy dél felé tovább folytassuk utunkat, s mivel az ősz már erősen közeledett, elhatároztam végre, hogy itt töltjük a telet. Véleményem szerint innen, ahol voltunk, még több, mint 223 kilométernyi utat kellett volna megtennünk, hogy az Eira-kikötőbe vagy Leigh's Smith téli szállására eljuthassunk. Ez hetekig, sőt hónapokig eltarthatott volna, s még akkor se lettünk volna bizonyosak afelől, hogy találunk-e ott megfelelő kunyhót; arra pedig bizonyosan nem lett volna elég időnk, hogy magunk építsünk egyet. Sokkal biztosabb és célszerűbb volt tehát mindjárt itt hozzáfogni a telelés előkészítéséhez, annyival is inkább, mert ez a hely egyébként nagyon megfelelőnek látszott. Legelőször mindenesetre gondoskodnunk kellett eleségről, s e célból legcélszerűbbnek gondoltuk, ha a rozmárokra vadászunk. Azok, amelyeket mindjárt partraszállásunk napján láttunk, eltűntek ugyan, de azért a tenger hemzsegett ezektől az állatoktól, s ugatásuk éjjel-nappal felverte a sziget csendjét. Hogy készen legyünk a találkozásra, mindent kiraktunk a kajakból, hogy a nem egészen veszélytelen vadászat esetén könnyen forgolódhassunk velük a vízen.
Miközben ezzel foglalkoztunk, Johansen két medvét pillantott meg – egy anyamedvét a bocsával –, amint dél felől közeledtek felénk a jég szélén. Rögtön felkaptuk puskánkat és siettünk elébük. Mihelyt elérték a partot, már lőtávolban is voltak, és Johansen mellbelőtte az anyát; ez dühösen felordított, beleharapott a sebbe, még néhány lépéssel odább tántorgott, s aztán összeroskadt. A bocs nem tudta, mi baja az anyjának; odaszaladt hozzá és szorongva szimatolta. Amint közeledtünk, kis darabon felszaladt a domboldalra, de csakhamar ismét visszajött, és ráborult az anyjára, mintha ellenünk is meg akarná védelmezni. Ezt én terítettem le egyetlenegy lövéssel. Kezdetnek mindenesetre biztató volt ez az eredmény; téli készletünk alapját megvetettük vele. Amikor visszatértem a kunyhóba, hogy kihozzam késemet, fent a magasban éles sikongást hallottam:
133
két vadlúd szállt dél felé. Mily kimondhatatlan sóvárgással néztem utánuk, s mennyire szerettem volna követni őket a levegő óceánján keresztül!
Az eleség és tüzelőanyag gyűjtésén kívül legfontosabb dolgunk az volt, hogy megfelelő kunyhót építsünk. A falakat felépíteni nem járt semmiféle nehézséggel, mert kő és moha akadt elég. Nagyobb gondot okozott a tető, s egyelőre fogalmunk se volt arról, hogy miképpen födjük be a kunyhót. Szerencsére találtam a parton egy odavetődött, egészséges fenyőfatörzset; ez kitűnő mestergerenda volt, s ahogy az áramlás idehozta ezt az egyet, éppen úgy hozhatott még többet is. Elmentünk tehát a parton fenyőtörzseket keresni; de sajnos, csak néhány korhadt és hasznavehetetlen darabot találtunk. Így támadt aztán az a gondolat, hogy kunyhónkat majd rozmárbőrrel borítjuk be.
Mindjárt másnap, augusztus 29-én neki is készülődtünk, hogy megkísértsük szerencsénket a rozmárvadászaton. Nem nagy kedvünk volt arra, hogy külön-külön üljünk a kajakokba s így támadjuk meg őket; mert az a kilátás, hogy a rozmárok fölfordítják a kajakot, vagy pedig agyarukkal kilyukasztják – nem volt túlságosan csábító. Ezért inkább összekötöztük a két kajakot s úgy ültünk bele, egyenesen nekievezvén egy hatalmas hímnek, mely pár száz lépésnyire tőlünk bukdácsolt a vízben. Jól fel voltunk szerelve puskákkal és szigonyokkal; kezdetben nagyon egyszerűnek véltük a dolgot. Könnyen lőtávolba férkőzhettünk az állathoz, s aztán gondosan a fejére célozva mind a ketten egyszerre lőttünk. A rozmár néhány pillanatig kábultan és mozdulatlanul hevert, mintha a golyók megölték volna, mire sietve eveztünk feléje; nemsokára azonban, mintha megőrült volna, szörnyű ugrándozással forgott maga körül a vízben s farkának csapdosásával egész hullámhegyeket vert föl. Hangosan kiabáltam, hogy forduljunk vissza – de már késő volt; a rozmár odakerült csónakjaink alá, úgyhogy alulról földrengésszerű lökéseket kaptunk, de szerencsére nem tudta betörni a csónakok fenekét. Most néhány percre alámerült a megsebesült állat, s amikor ismét felbukott, messzire hallatszott hörgő szuszogása; a vér csakúgy ömlött orrából-szájából, s nagy darabon
134
pirosra festette a vizet. Nyomban utána eveztünk, s megint két golyót bocsátottunk a fejébe. A rozmár azonnal lemerült, mi pedig óvatosan visszavonultunk, nehogy alulról megtámadhasson bennünket. Aztán megint felbukott az állat, és mi is újra közel eveztünk hozzá. Így ismétlődött ez többször egymás után, s valahányszor az állat felbukott a víz színére, mindannyiszor kapott a fejébe legalább egy golyót. A vére már valósággal patakokban folyt, s meglátszott rajta, hogy az ereje egyre fogy; mivel azonban mindig arccal fordult felénk, sehogy se tudtuk halálosan megsebesíteni a füle mögött.
E folytonos csatározás közben végül letettem puskámat a kajak fenekére, hogy gyorsan egészen közel evezhessek hozzá, de sietségemben elfelejtettem lebocsátani a kakast; egyszerre aztán magától elsült a puska. Meglehetősen megijedtem, mert attól féltem, hogy a golyó átlyukasztja a kajak fenekét, s akkor elmerülünk. Mindenekelőtt a lábaimat tapogattam meg, s nagyon megkönnyebbültem, mikor éreztem, hogy nem sebesültem meg; aztán, mikor láttam, hogy víz se tódul a csónakba, teljesen megnyugodtam. A golyó szerencsésen a kajak oldalát fúrta keresztül, de jóval a vízvonal fölött. Mondhatom, hogy eközben torkig lettünk ezzel a furcsa sporttal s nagy örömmel láttuk, hogy a rozmár teljesen kimerülve, csaknem mozdulatlanul fekszik a vízben; nehezen, hörögve lélegzett, s amint óvatosan közel eveztünk hozzá, kissé oldalt fordította a fejét, úgyhogy hirtelen két golyót bocsátottunk a füle mögé. Még egy utolsót hörgött, egész testében megrázkódott, s aztán mozdulatlanul terült el a vízen. Már elővettem a szigonyt, hogy beléje hajítom, s aztán kivonszoljuk a partra, mikor hirtelen ismét elmerült... Igazán szomorúan végződött ez a vadászkaland: – össze-vissza tizennégy töltényt vesztegettünk el rá, s a zsákmány az utolsó pillanatban szökött meg! Némán, bosszúsan és meglehetős leverten eveztünk vissza a partra, s ezen a napon nem is kísértettük meg többé, hogy kajakkal vadásszunk rozmárokra.
Amint közeledtünk a parthoz, megpillantottunk egy nagy rozmárt az úszó jégen, amint éppen sütkérezett. Nem sokkal aztán még egy másik is felmászott melléje a jég-
135
darabra, mely eközben besodródott a sziget egyik öblébe, s a parthoz simulva megállt. Közben mi is kikötöttünk, s miután megmértem a delelő nap magasságát, hogy kiszámíthassam földrajzi fekvésünket, elhatároztuk, hogy most ezekkel a rozmárokkal próbálunk szerencsét: hátha sikerül valamelyiket úgy elejtenünk, hogy ott marad a jégen? A lomha és esetlen állatok csak az imént is hosszasan ugattak és pokoli lármát csaptak, most azonban gyanútlanul aludtak, s nem is vették észre, amint óvatosan feléjük kúsztunk a parton. Én jártam elöl és Johansen közvetlen a nyomomban volt. A legközelebb fekvő rozmárt szemeltem ki első áldozatnak, mely felénk háttal fordulva hevert a jégen. Mivel azonban a fejét nagyon mélyen lehúzta, sehogy se tudtam olyan célpontot találni rajta, ahol halálosan megsebesíthettem volna. Óvatosan megkerültem tehát, s egy másiknak a háta mögé lopóztam. A rozmárok még mindig mozdulatlanul hevertek, és sejtelmük se volt a készülő tragédiáról. Ez a második rozmár kitűnő célpontot nyújtott, s mikor láttam, hogy Johansen is lövésre készen áll az elsőnek háta mögött, elrántottam a ravaszt és füle mögé lőttem az állatnak .. A rozmár kissé megfordult és oldalt dőlt a jégen, de abban a pillanatban vége is volt. A lövés dörrenésére riadtan ugrott fel az első rozmár is, de ugyane pillanatban érte Johansen golyója. Félig kábultan fordult meg a hatalmas szörnyeteg, egyenesen felém; a következő pillanatban én is rásütöttem puskámat, de éppen úgy, mint Johansen, nagyon is elöl találtam el a fejét. A vér patakokban ömlött a rozmár orrából-szájából, s az állat úgy szuszogott, hogy valósággal reszketett bele a levegő. Hatalmas agyaraira támaszkodva mozdulatlanul feküdt a jégen, s mit se törődve velünk, patakokban ontotta vérét. Otromba, szörnyeteg teste dacára is volt valami szelíden könyörgő, gyámoltalan kifejezés nagy, kerek szemeiben, úgyhogy szinte megsajnáltuk. Johansen és én valósággal szégyenkezve néztünk egymásra, mintha orgyilkosok lennénk, s úgy megszántam a szegény párát, hogy a háta mögé kerülve egy kegyelemlövéssel véget vetettem szenvedésének. De akárhányszor még most is látni vélem könyörgő szemeit, melyekben mintha
136
szemrehányás tükröződnék, hogy miért üldözi őt az ember, mikor nem vét senkinek sem?...
Visszasiettünk kunyhónkhoz a szánkókért, hogy megnyúzva és feldarabolva biztos helyre vihessük a húst; egyúttal, arra az esetre, ha a jég esetleg ismét elszabadulna a parttól, magunkkal vittük a kajakokat is, hogy haza evezhessünk. És ez szerencsés gondolat volt, mert a kajakok nélkül igazán nem tudom, mi lett volna belőlünk. Miközben ugyanis az állatokat nyúztuk, heves északi szél támadt; egyre jobban erősödött, s mire az első rozmárt félig megnyúztuk, már kihajtott bennünket az öbölből a jégdarabbal együtt. Köztünk s a partszegély között erősen hullámzott a zajló jégdaraboktól korbácsolt tenger, s a szél már erős volt, hogy szemünkbe csapdosta a vizet. Nem volt vesztegetni való időnk, mert nagyon kétséges volt, hogy tudunk-e majd elég kitartóan evezni a heves szél és a még erősebb hullámverés ellen; most kellett tehát visszatérnünk a partra, hacsak mindent kockáztatni nem akarunk.
Zsákmányunkat ugyan nem vihettük ki, de másrészt az egészet sem akartuk otthagyni, s ezért gyorsan levagdostunk annyi húst, amennyit csak bírtunk, s ezt belehánytuk a kajakokba. Aztán a lenyúzott bőrt is beledobtuk a rajtahagyott szalonnával, s nyomban evezni kezdtünk hazafelé. Alig hagytuk ott zsákmányunkat, mikor a sirályok és viharmadarak nagy csapatokban szálltak le prédára, és vad sivalkodással tépték, vagdosták egymást, minden falatért verekedve. Mi pedig ezalatt minden erőnket megfeszítve eveztünk a part felé, de a tenger annyira tele volt úszó jégdarabokkal, hogy az egymáshoz kötött kajakokkal sehogy se tudtunk boldogulni. Szét kellett tehát választani a két kajakot, s mivel a bőr egyikben sem fért el, még ezt is fel kellett áldoznunk. Miközben ezzel vesződtünk, oly hirtelen körülfogtak bennünket a jégtáblák, hogy most már semerre sem tudtunk mozdulni. A helyzetünk nagyon is válságos volt; a szél, mely lassanként kisebbszerű orkánná fajult, egyre távolabb sodort bennünket a szárazföldtől, mi pedig nem tudtunk evezni, mert
137
a jégtörmelék minden oldalról körülvett bennünket, s minduntalan összeroppantással fenyegette törékeny csónakjainkat.
Így tartott ez jó másfél óráig, mikor hirtelen megnyílt körülöttünk a jéggyűrű, s egy keskeny csatorna mutatkozott észak felé. Azonnal evezőre kaptunk, s örömmel tapasztaltuk, hogy a karcsú és könnyű kajakok, bár nagy erőfeszítéssel, de mégis hajthatók a vihar ellenében is. Igaz ugyan, hogy egy-egy szélroham néha két méterre is visszalökte csónakjainkat, de amily mértékben közeledtünk a part magas sziklái felé, abban a mértékben lett nyugodtabb a tenger is, mert a sziklák elfogták a szelet. Több mint kétórai fárasztó munka után végre egészen közel értünk a parthoz, amelynek mentén aztán már gyerekjáték volt felevezni tanyánkig. Ki se mondhatom, mily örömmel és elégedetten szálltunk partra, s bár bőrig áztunk a viharban, mégis boldog kényelemmel nyújtózkodtunk ki kunyhónk kemény földjén. Rövid pihenés után nagyszerű vacsorát főztünk a friss húsból, s farkasétvággyal fogyasztottuk el; csak azt sajnáltuk, hogy ott kellett hagynunk a két rozmárt a jégdarabon a sirályoknak és viharmadaraknak.
Nem sokkal aztán, hogy elszunnyadtam, Johansen azzal a jelentéssel rázott fel, hogy nagy medve ólálkodik odakint. Még félálmomban hallottam valami tompa dörmögést barlangunk ajtaja előtt. Gyorsan felugrottam, felkaptam puskámat és kimásztam a barlangból. Egy anyamedve ballagott felfelé a parton két jól megtermett boccsal: éppen az imént haladtak el ajtónk előtt, ekkor hallottam a morgásukat. Rögtön rálőttem az anyamedvére, de siettemben elhibáztam. Az állat összerezzent és körülnézett; eközben azonban az oldalával fordult felém, úgyhogy most már kényelmesen célba vehettem, és jól belélőttem a lapockája fölé.
A fenevad irtózatosan elbődült, s aztán bocsaival együtt vad futásnak eredt a parton lefelé. Az anya ott összeroskadt, mialatt a két bocs tovább rohant, beleugrott a tengerbe, hogy a víz magasra felcsapott, s vissza se tekintve menekült tovább, a nyílt tenger felé. Odaszaladtam az anyamedvéhez, amely tehetetlenül vergődött a jégiszapban, ahova belezuhant
138
s Johansennel együtt megvártuk, míg nagysokára a maga erejéből kimászott, és csak ekkor lőttük agyon. A két bocs ezalatt felkapaszkodott egy jégdarabra, de az sokkal kisebb volt, semhogy mind a ketten elférhettek volna rajta, úgyhogy hol az egyik, hol a másik pottyant le róla a vízbe. De azért mindig türelmesen ismét felkapaszkodtak rá, közben egyre fájdalmasan ordítottak, és folyton a part felé tekingettek, bizonyára el se tudván képzelni, hogy miért nem jön utánuk az anyjuk. A szél egyre erősebben fújt, s vitte őket kifelé a nyílt tengerre. Azt hittük, hogy végül kiúsznak a partra, hogy megkeressék az anyjukat; meg akartuk tehát várni őket, s elbújtunk a sziklák mögé, hogy ne lássanak s bátrabban merjenek kiúszni a partra. Még egyre hallottuk siralmas üvöltésüket, de a hang folyton távolabbról jött, a kis jégdarab egyre kisebbedett, s végül már csak két fehér pontocskát láttunk a tenger sötét tükrétől beszegett szemhatáron. Mivel meguntuk a várást, elmentünk a kajakokhoz; ott azonban nagyon szomorú látvány várt. Mindaz a rozmárhús, amit oly sok fáradsággal és annyi életveszedelem közt hoztunk haza, szétszórva, darabokra tépve hevert a parton. s a szalonna és zsír az utolsó falatig eltűnt. Úgy látszik, ez a három medve lakmározott rajta, mialatt mi aludtunk. Az egyik kajak, amelyikben a hús volt, félig víz alá merült, míg a másikat magasra fellökték a kövek közé. A medvék valósággal bemásztak a kajakokba, s úgy hordták ki belőlük a húst; még szerencse, hogy a csónakok nem törtek össze az otromba állatok súlya alatt. Így aztán megbocsátottuk nekik ezt a kárt, kivált mivel úgy is előnyös cserét csináltunk: medvehúst kaptunk a rozmárhúsért, mely amazzal össze se hasonlítható.
Ismét vízrebocsátottuk a kajakokat, s felkerekedtünk a két medvebocs után, melyeket ezalatt a szél visszahajtott a sziget egyik partkiugrása felé, és szerencsésen ki is úsztak a szárazra. Mihelyt megpillantottak bennünket, máris nyugtalankodni kezdtek; mikor pedig még jobban közeledtünk hozzájuk, az egyik hirtelen beleugrott a tengerbe. A másik habozott egy darabig, mintha félne a víztől, mialatt az első türelmetlenül várakozott reá, de aztán ő is beleugrott, s együtt úsz-
139
tak tovább. Nagy vargabetűvel a hátuk mögé kerültünk, aztán kétfelől kezdtük őket hajtani a sziget belseje felé. Ebben a kerítésben különösen Johansen volt mester, s nemsokára annyira utol is értük a két állatot, hogy egyiket a másik után kényelmesen lepuskázhattuk. Ezen a napon tehát három medvét ejtettünk el; elég jó kárpótlás volt azokért a rozmárokért, amelyeket a vihar elrabolt tőlünk és kihajtott a tengerbe. Azután pedig, ami igazán páratlan szerencse volt, az előtte való napon elejtett és a tengerbe süllyedt rozmárt is kihajtotta a hullámverés a partra. Ezt rögtön kivonszoltuk, s megkötöttük az egyik jégdarabhoz, mert hatalmas mennyiségű hússal növelte téli készletünket. Már késő éjszaka volt, amikor lefeküdtünk; előbb azonban megnyúztuk a medvéket, de a húst ismét betakartuk a bőrrel, hogy távol tartsuk tőle a sirályokat; aztán mélyen elaludtunk, mert hiszen két éjszakának elmaradt nyugodalmát kellett kipótolni.
Csak szeptember 2-án foghattunk a munkához, hogy megnyúzzuk azt a rozmárt, amely még mindig a tengerben volt. Mind a ketten szorgalmasan dolgoztunk a nagy állat földarabolásán, amikor Johansen a munka közben hirtelen felkiáltott: – Odanézz! – Gyorsan megfordultam, s meglepetve láttam, hogy egy hatalmas rozmár úszik egyenesen felénk. Úgy látszott, hogy nem siet, mert tágra nyílt szemekkel bámult ránk és nézte, hogy mit csinálunk. Valószínűleg meglátta társát, és kíváncsiságból is úszott oda, megnézni, hogy mit művelünk vele. Nyugodtan, szinte méltóságteljesen jött egészen a jég széléig, ahol álltunk. Szerencsére velünk volt a puskánk is, s én megvártam, míg a merően farkasszemet néző állat kissé megfordult, s ekkor hirtelen hátulról fejbelőttem. Egy darabig kábultan, mozdulatlanul maradt a helyén, de csakhamar ismét mozogni kezdett, úgyhogy többször rá kellett lőni. Mialatt Johansen elszaladt, hogy új töltényeket és szigonyt hozzon, nekem kellett küzdenem az állattal; hosszú póznával tartottam vissza, hogy le ne merüljön. Végre Johansen visszajött s ekkor megadtam a kegyelemlövést a rozmárnak. Nagyon megörültünk a váratlan szerencsének, s most valósággal is tapasztaltuk, amit különben minden sark-
140
utazó állít, hogy a rozmár a legkíváncsibb állatok egyike. Két nappal ezelőtt is, amikor a medvéket nyúztuk, egy rozmár a kölykeivel együtt egészen közel jött a jég széléhez, ahol dolgoztunk; aztán többször lebukott a víz alá, de mindig ismét visszajött, s végül egész felsőtestével felmászott a jégre, hogy jobban lásson. Ezt többször megismételte, s még akkor se menekült, amikor közeledtem hozzá; csak akkor kapott hirtelen észbe, amikor puskámmal egészen közel léptem, hogy végezzek vele. Ekkor hátradobta magát a vízbe, s kölykeivel együtt mélyen a víz alatt gyorsan elmenekült.
Most két hatalmas rozmárunk volt már a tengerben. Megfeszítettük minden erőnket, hogy akár csak az egyiket is felvonszoljuk a jégre, de nem sikerült. Végre átláttuk, hogy nincs más mód, hanem a vízben kell megnyúznunk őket. Ez azonban nem volt könnyű vagy éppen kellemes feladat. Amint este későn készen voltunk az állat egyik felével, jött az apály, úgyhogy a rozmár most egészen szárazon feküdt. Mi azonban sehogy sem tudtuk megfordítani, akárhogy erőlködtünk is; így aztán meg kellett várnunk a másnapi dagályt, hogy megfordíthassuk, s a másik feléről is lehúzhassuk a bőrét.
A következő napokon állandóan a rozmárok földarabolásával vesződtünk, ami igazán utálatos munka volt. A vízben az állatokon feküdtünk, s oly mélyen vágtunk beléjük, ahogy csak a víz megengedte. Azzal még nem sokat törődtünk, hogy vizesek lettünk, mert azzal biztattuk magunkat, hogy majd csak megszáradunk. Sokkal rosszabb volt ennél, hogy ruhánk a zsírt és vért is magába szívta, márpedig arra nem volt kilátásunk, hogy egy éven belül más ruhát kapjunk. Mivel azonban a tüzelőanyagra – vagyis a rozmárzsírra –okvetlenül szükségünk volt, még ha a hússal nem is törődünk, a munkát sehogy sem hagyhattuk abba. Annál nagyobb volt aztán az örömünk, amikor teljesen végeztünk az állatokkal és a sok szalonna mind egy rakáson feküdt.
Szeptember 7-én végre elégedetten foghattunk hozzá kunyhónk felépítéséhez. A közelben választottunk neki megfelelő helyet, s ettől kezdve minden reggel közönséges nap-
141
számos módjára, egyik kezünkben az innivaló vízzel telt csöbörrel, másikban a puskával, mentünk "építeni". Sok szerszámunk ugyan nem volt, s leginkább csak a két kezünkkel dolgoztunk, de azért mégis jó mély árkokat ástunk, s azokba leraktuk az alapfalakat. A kunyhóba minden képzelhető dolgot beépítettünk; a szánkók talpait, a rozmárok agyarait, a partramosott nagy fenyőszálat, s végre nagy nehezen elkészült a kunyhó, melynek födelét rozmárbőrrel borítottuk be. Nem volt nagy az egész; a hossza csak negyedfél méter, a szélessége két méter volt, de a magassága megengedte, hogy még én is teljesen felegyenesedve állhassak benne. Képzelhető, hogy nagyon örültünk neki; hiszen amióta elkerültünk a "Fram" födélzetéről, nem volt oly védett helyünk, ahol kényelmesen kinyújtózkodva megpihenhettünk volna.
Nagyon aggasztott egész idő alatt, hogy egyetlenegy jegesmedvét se láttunk; hiszen ezekből akartunk megélni egész télen át, s azzal a hat darabbal, amit eddig elejtettünk, bizony nem sokra mentünk. Nagyon megörültem tehát, amikor szeptember 23-án reggel, éppen amint a tengerpart felé mentem, hogy megnézzem a vízben ázó bőröket, megpillantottam egy medvét az egyik sziklakiugrás mögött. Az állat nem láthatott meg engem, ezért hirtelen visszahúzódtam, előre bocsátván Johansent, aki mögöttem jött a puskájával, míg én magam visszafutottam puskámért a kunyhóba. Mikor megint odaértem, Johansen még mindig ugyanazon a helyen feküdt egy kő mögött, és még nem lőtt. Két medve volt ott, az egyik a parton, a másik pedig kunyhónk közelében; Johansen azonban nem közelíthette meg egyiket sem anélkül, hogy a másik meg ne lássa. Miután én elszaladtam puskámért, az egyik medve szintén a kunyhó felé ügetett, s odaérve felágaskodott kétlábra, s jóízűen rágni kezdte a tetejét, a csaknem kőkeményre fagyott rozmárbőrt. Mivel ennek fele se volt tréfa, nagy kiabálással rögtön rárohantam, nehogy lerántsa kunyhónk födelét; a medve rögtön megfordult, s mihelyt meglátott engem, azonnal futásnak eredt. Több mint egy óra hosszat üldöztem árkon-bokron keresztül, míg végre nekihajtottam egy magas sziklafalnak, ahonnan már nem tudott semerre menekülni. Itt aztán szembefordult
142
velem, s két lábra állva, a fogait vicsorgatva hevesen csapdosott mancsaival felém, s kétszer is rámrohant, amire végezni tudtam vele. Mikor fáradtan visszatértem Johansenhez, ez már szorgalmasan nyúzta a másik medvét, amelyet szerencsésen elejtett.
Amikor másnap, szeptember 24-én, ismét a kunyhóhoz mentünk dolgozni, nagy rozmárcsapatot láttunk heverészni kint a jégen. Már elég sok rozmárhúsunk volt, s nem nagyon lelkesedtünk ezekért az állatokért. Johansen azonban kijelentette, hogy könnyelműség itt hagyni ezt a drága eleséget, melyet a Gondviselés az utunkba hozott, ezért mind a ketten visszamentünk puskánkért. Nem volt nehéz a sziklák mögött közellopódzkodni az állatokhoz; csakhamar húsz méternyire voltunk tőlük, s lehasalva a kövek között, megfigyelhettük őket. Arról volt szó, hogy jól kiválasszuk az áldozatot, s minél kevesebb puskaport pazaroljunk rá. Voltak ott öreg és fiatal állatok, s mivel a vénekkel már elég keserű tapasztalataink voltak, elhatároztuk, hogy ezúttal fiatalabbal kísérletezünk; kiválasztottuk tehát a legkisebbet, s mialatt vártuk a kedvező pillanatot, hogy felénk fordítsa fejét, elég alkalmunk volt rá, hogy megfigyelhessük őket. Mondhatom, igen furcsa állatok. Amint a jégen heverésztek, folyton döfölték egymást roppant agyaraikkal, mégpedig a fiatalok is éppen úgy, mint a vének. Ha valamelyik megmozdult és zavarta mellette való társát, ez rögtön beleszúrt agyarával amannak a hátába; s ez nem volt afféle gyöngéd kedveskedés, mert egy-egy ilyen döfés után menten kiserkedt a vér az állat hátából. Nagyobb mozgás rendesen csak akkor támadt a telepen, ha új vendég bukott fel a tengerből. Ekkor mindnyájan kórusban röfögtek és ugattak, a vén kutyák [!] egyike pedig, bizonyára gyöngéd jóakaratból, néhányszor beléje döfött. Az újonnan jött óvatosan felkapaszkodott a jégre, tiszteletteljesen meghajolt, és nagy szerényen meghúzódott a többiek között, amelyek szintén megannyi kedélyes döféssel üdvözölték.
Miután hiába vártunk arra, hogy a kiválasztott állatok kedvező célpontot nyújtsanak, elhatároztuk, hogy így is megkísértjük a szerencsét; mivel kicsinyek voltak, azt hittük, hogy talán mégis végezhet velük egyetlenegy golyó, s ezért rájuk lőttünk. Egyenesen homlokuk közepére céloztunk, mire a meg-
143
sebzett állatok hirtelen felugrottak s félig kábultan zuhantak a vízbe. Most megelevenedett az egész csapat. Valamennyi gyorsan felkapta nagy, undok fejét, ránkmeresztette gömbölyű szemét, s aztán egyik a másik után hengergőzve igyekezett a jég szélére. Gyorsan újra töltöttünk, s mivel most már könnyű volt jó célpontot választani, megint rájuk lőttünk. Erre két állat maradt a jégen, egy fiatal meg egy öregebb; a többiek mind menekültek és lebuktak a tengerbe, csak egyetlenegy maradt ott, és bámészkodva nézett hol két halott társára, hol pedig reánk. Nemigen tudtuk, mit csináljunk vele; azt véltük ugyan, hogy már a két lelőtt állat is teljesen elegendő nekünk, de azért ugyancsak csábított az is, hogy ejtsük el még ezt a hatalmas szörnyeteget is, ha már egyszer itt van. Mialatt Johansen lassan célbavette a rozmárt, s azon tűnődött, hogy lelője-e, vagy sem, én gyorsan lefényképeztem az egész csoportot. Végre mégis futni hagytuk a harmadik rozmárt, mert sajnáltuk rá a lövéseket. Ekkorra már ismét felbukkantak a dühöngő rozmárok a vízből, s össze-vissza tördelték a jeget, betöltve eget és földet veszett ugatásukkal.
Legkivált egy vén bika volt ott, amely nagyon harcias szándékkal keringett körülöttünk. Folytonosan ott bukdácsolt a jég széle mellett, félig feltolta magát a jégre, morgott és ugatott ránk s egyre holt pajtásait nézte, melyeket nyilvánvalóan szeretett volna magával vinni. Mi rá se hederítettünk, mert nem akartunk rá egyetlenegy golyót se pazarolni. A rozmárcsapat elszéledt lassanként, s egyre távolabbról hallottuk az ugatását, csak ez a hatalmas hím nem tágított s otromba feje minduntalan fel-felbukkant a vízből. Közben kihívóan bőgött, s úgy látszott, hogy meg akar támadni bennünket; lassanként azonban kezdett eszére térni, vagy talán a dühe csillapodott, mert először abbahagyta a bőgést, s aztán ő is elment többi társa után. Most már nyugodtan hozzáfoghattunk az elejtett állatok megnyúzásához, ami a kis rozmárnál gyorsan és könnyen is ment, de annál nehezebb munka volt a nagynál, mely félig beásta magát a hóba. Ezt nem is nyúztuk meg egészen, mert nem tudtuk megfordítani, hanem annyi szalonnát vágtunk ki belőle,
144
amennyihez csak hozzáférhettünk. Véleményünk szerint most már elég szalonnánk volt tüzelőanyagnak télire, s azonkívül rozmárbőrünk is több volt, mint amennyi kellett kunyhónk befödésére.
Lassanként hidegebbre fordult az idő, mert a hőmérséklet leszállt 20 Celsius-fokra a fagypont alatt, úgyhogy nagyon kellemetlen volt a kunyhóban tartózkodás, mert se meleget nem adott, se pedig kinyújtózkodni nem tudtunk benne. Napról-napra nőtt tehát a türelmetlenségünk hogy beköltözhessünk újonnan épült "palotánkba," mely akkori fogalmaink szerint a kényelem és boldogság netovábbja volt. Igaz, hogy a "palota" nem volt túlságosan nagy, de azért mégis lehetett benne mozogni, s leginkább az csábított bennünket, hogy mind a ketten fel is tudtunk benne állni. Aztán meg az se volt utolsó dolog, hogy március óta, amikor a "Fram"-ot elhagytuk, egy pillanatig se volt olyan tanyánk, mely a széltől megvédett volna bennünket. Azonban még jó idő lelt bele, míg annyira rendbe tudtuk hozni a palotát, hogy beköltözhettünk.
Mikor a legutolsó rozmárokat megnyúztuk, kivágtam a bőrükből több háti inat is, arra gondolva, hogy nagy hasznát vehetjük téli ruháink megvarrásánál. Pár nappal később azonban, mikor eszembe jutott, hogy ezeket az inakat kint feledtem a jégen, elmentem, hogy megnézzem, vajon ott vannak-e még. De bizony a sirályok és rókák már rég elhordtak mindent, ami csak ehető volt. Vigasztalt azonban, hogy rábukkantam egy medve nyomaira is, mely bizonyára azért járt itt, hogy az ott hagyott rozmárpecsenyéből lakmározzék. Amint körülnéztem, egyszerre csak megláttam Johansent, aki futva közeledett felém, s közben integetett a tenger irányában. Amint arra fordultam, óriási jegesmedvét pillantottam meg, mely izgatottan lótott-futott fel s alá a jégen, közben pedig egyre minket figyelt. Rögtön hazafutottunk puskánkért, s míg Johansen a part közelében maradt, hogy ott fogadja a medvét, ha arra találna menni, én nagy vargabetűt csináltam a jégen, hogy a medve háta mögé kerülve egyenesen a part felé kergessem. Ezalatt a fenevad több ízben leguggolt néhány lék mellett a jégen, nyilvánvalóan a víz alól felbukkanó fókákra leselkedve.
145
Amint közeledtem hozzá és meglátott, először szembefordult velem, mintha meg akarna támadni, de aztán megfontolta a dolgot, mert gyorsan megfordult és méltóságteljesen ügetett a tenger felé a frissen fagyott jégen.
Mivel nem nagy kedvem volt rá, hogy utána menjek, azt gondoltam, hogy megpróbálom a lövést, noha a távolság nagy volt köztünk. Az első golyó a medve fölött süvöltött el, de a második már talált. A fenevad nagyot ugrott, majd körben kezdett forogni, s dühében úgy tombolt a jégen, hogy az beszakadt alatta. Üvöltve paskolta most a jeges vizet s iparkodott kivergődni a jégre.
Lélekszakadva szaladtam oda hozzá, s eszem ágában se volt, hogy még egy töltést pazaroljak rá: csak azt vártam, hogy kimásszék a vízből, s akkor akartam végezni vele. Hátrakiabáltam Johansennek, hogy hozzon kötelet, szánkót meg kést, magam pedig ezalatt fel s alá sétáltam a jégen. A medve hatalmasan küszködött, de inkább csak negatív eredménnyel, amennyiben mind nagyobbra törte maga körül a léket. Golyóm az egyik mellső lábát zúzta össze, úgyhogy csak a másikat és két hátulsó lábát használhatta. Újra meg újra ráfeküdt felső testével a jégre, hogy felhúzza magát, de mihelyt fél teste már fönt volt, megint beszakadt alatta a jég. Mozgása egyre lankadtabb lett, míg végre annyira kimerült, hogy elnyújtózott a vízben és csak hörögni tudott. Pár pillanat múlva néhányszor megvonaglott, majd kinyújtotta mind a négy lábát, feje lehanyatlott a vízbe, s aztán végképpen mozdulatlanul maradt. Mialatt ez történt, körös-körül több ízben hallottam a rozmárok lármáját, amint fejükkel nekimentek a jégnek alulról, s léket ütve rajta felbukkantak lélegzetet venni. Egyszerre csak a medve hirtelen lökést kapott alulról, hogy úgy odébb repült, mint valami könnyű pehely, s a következő pillanatban felbukkant mellette egy óriási rozmár, hatalmas agyarakkal. A szörnyeteg hangosan szuszogott, megvetően pillantott a medve hullájára, aztán engem vett szemügyre, pár pillanatig rám bámult, s végre ismét víz alá bukott.
Ez a találkozás óvatosságra intett, hogy hagyjam itt ezt a vékony, frissen fagyott jeget, mert ha közvetlen mellettem bukkan fel legközelebb a rozmár, könnyen én is a vízbe eshetem.
146
Visszavonultam tehát a régebbi, vastag jégre, s ott vártam meg Johansent; ám a rozmárnak iménti találkozása a jegesmedvével csak megerősítette azt a hitemet, hogy a rozmár nem fél a sarkvidék legszörnyűbb fenevadjától. Közben megérkezett Johansen a kötéllel, s mindjárt hurkot is vetettünk a medve nyakára, megkísértvén, hogy felhúzzuk hulláját a jégre. Ez azonban sehogy sem sikerült, mert ha felhúztuk is a medvét, a jég mindig újra beszakadt alatta; végre aztán úgy segítettünk magunkon, hogy a vékony jég hosszában keskeny csatornát vágtunk egészen a medvéig, ebben a csatornában a vastag jégig húztuk a köteleket, úgyhogy a medve a jég alatt volt, s mikor így egészen közel volt a vastag jég széléhez, kerek léket vágtunk a vékony jégen. Így végre sikerült prédánkhoz jutni. A hatalmas állat megnyúzása és feldarabolása jó sokáig tartott, úgyhogy már késő este lett, mire zsákmányunkkal megrakodva hazafelé indulhattunk. Amint a parthoz közeledtünk, ahol rozmárszalonna- és húskészletünk hevert a kajakokkal leborítva, Johansen hirtelen megállt s halkan figyelmeztetett:
– Odanézz, mi van ott?
Amint odatekintettem, három medvét pillantottam meg, melyek éppen a mi szalonna-készletünket dézsmálták meg. Nagyon fáradt voltam, s az igazat megvallva, alig vártam, hogy jó vacsora után bebújhassak alvózsákomba, s ezért nagyon dühös lettem a medvékre, hogy feltartóztatnak utunkban. De mégis felhúztuk puskáinkon a kakast, s óvatosan indultunk feléjük. A medvék azonban észrevettek, s nyomban futásnak eredtek, mi pedig bizonyos hálaérzettel néztünk utánuk. Valamivel később, amikor már a húst daraboltam fel a vacsorához, Johansen pedig vízért ment, hallottam, hogy Johansen halkan füttyent, s amint ránéztem, a jég felé mutat. Az alkonyati sötétségben ismét megpillantottam az előbbi három medvét; úgy látszik, hogy szalonnakészletünk nagyon is csábította őket. Puskámmal néhány kő mögé bújtam, egészen közel a szalonnaraktárhoz. A medvék egyenesen arra ügettek, nem nézve se jobbra, se balra; amint elvonultak előttem a félhomályban, célbavettem az anyamedvét és rálőttem. Az állat fájdalmasan felordított, dühösen harapdálta az oldalát, ahol golyóm érte.
147
Aztán mind a hárman kimenekültek a jégre. Az anyamedve nemsokára összerogyott, a két bocs pedig megriadva szaglászta körül, de nyomban futásnak eredt, mihelyt mi közeledtünk, úgyhogy lehetetlen volt puskavégre kapnunk őket. A két bocs tiszteletteljes távolságból lesett bennünket, mialatt mi a lelőtt anyát kivonszoltuk a partra és megnyúztuk. Mikor másnap reggel kijöttünk, ott állt mind a kettő a lenyúzott bőrbe takart hús mellett, de mielőtt rájuk lőhettünk volna, meglátott és elmenekült. Mikor odaértünk, láttuk, hogy felfalták tulajdon anyjuk beleit, melyeket kidobtunk a húsból, mikor földaraboltuk. Még délután is visszatértek, mert a hús nagyon csábíthatta őket, de ekkor se tudtuk annyira megközelíteni őket, hogy eredményesen rájuk lőhettünk volna.
Amikor másnap reggel, szeptember 28-án, kimásztunk a kunyhóból, hatalmas medvét pillantottunk meg, mely a mi szalonnakészletünk tetején édesdeden aludt. Johansen néhány szikla védelme alatt egész közel lopódzott hozzá, de a medve felriadt a zajra; abban a pillanatban, amint felemelte fejét, hogy szétnézzen, eldördült Johansen puskája is, és a golyó a torkán sebezte meg a medvét. Az óriási fenevad lassan feltápászkodott, megvetően végigmérte Johansent, pár pillanatig megállt, mintha azon tűnődnék, hogy mit tegyen, aztán nyugodt, méltóságteljes léptekkel indult el, mintha semmise történt volna. De mindjárt aztán mind a kettőnktől kapott egy-egy golyót, mire hangtalanul, holtan rogyott össze. Ez volt a legnagyobb jegesmedve, amelyet életemben láttam – de egyúttal a legsoványabb is, mert egyetlenegy falat háj se volt rajta. Sokáig éhezhetett a gazember, mert hihetetlen mennyiségű rozmárszalonnánkat falta föl, úgyhogy majd megpukkadt tőle. S ráadásul még föl is forgatta, szét is dúlta az egész raktárt, melynek tetejére aztán kényelmesen ráfeküdt, bizonyára azért, hogy mihelyt felébred, megint kéznél legyen a nagyszerű eleség. Ám a szalonnaraktár elfoglalása előtt még egy gaztettet követett el, amire azonban csak későbben jöttünk rá. Megölte azt a két fiatal medvét, melyéknek az anyját mi lőttük le; nem messze a szalonnaraktártól találtuk meg ezt a két bocsot szétroncsolt koponyával, s a vén medve nyomai innen vezettek a szalonnarak-
148
tárba. Hogy miért ölte meg a két fiatal bocsot, melyeknek a húsához hozzá se nyúlt, igazán rejtélyes volt. Azt hiszem, egyszerűen csak szabadulni akart vetélytársaitól, hogy a létért folytatott nehéz küzdelemben minél kevesebb legyen az osztozkodó, s ekképpen annál több préda jusson neki.