TIZENHETEDIK FEJEZET
Új téli szállásunk
Végre szeptember 28-án este behurcolkodtunk új palotánkba, de első éjszaka még nagyon fáztunk benne. Mindeddig egész idő alatt közös alvózsákban láttunk, mostantól kezdve azonban nem tartottuk már szükségesnek ezt, mivel több halzsír-lámpás égetésével úgy akartunk fűteni a palotában, hogy mindegyik kényelmesen és külön alhasson a maga zsákjában. A lámpákat úgy csináltuk, hogy a nagyobb megüresedett konzervdobozokat megtöltöttük fókazsírral, felső szélüket összehajlítottuk, s ebbe a kerek lyukba dugtuk a gyapotfonalakból sodrott belet. A lámpák nagyszerűen égtek, s a világosság is akkora volt a kunyhónkban, hogy kényelmesen láttunk mellette írni és olvasni. A meleg azonban nem felelt meg várakozásunknak, mert palotánk falai meglehetősen hézagosak voltak, miután a hó még nem tömte el a nyílásokat. Így aztán egész éjjel dideregtünk, s reggelre kelve mind a ketten megállapítottuk, hogy ez volt a leghidegebb éjszaka, amelyet átéltünk, mióta a sarkvidéken járunk.
A reggeli mindamellett pompásan ízlett, és szinte hihetetlen, mily nagymennyiségű medvehús-levest ittunk meg. Ettől annyira-amennyire átmelegedtünk. Rögtön elhatároztuk, hogy segítünk ezen a nagy hidegen, s mindjárt készítettünk is új fekvőhelyet a palota hátulsó falánál, ahol ismét egymás mellett feküdtünk. Megint összevarrtuk az alvózsákokat és a takarókat, magunk alá pedig medvebőröket terítettünk, úgyhogy a következő éjszaka már egészen kényelmes és meleg fekvőhelyünk volt; ettől fogva nem is kísértettük meg többé, hogy külön aludjunk. A kunyhó egyik szögletében kis
150
tűzhelyet építettünk, ahonnan medvebőrből készült kémény vezette ki a füstöt a fókabőr-tetőbe vágott lyukon keresztül: mivel azonban a szél nagyon visszaverte a füstöt, csakhamar kőből építettünk kéményt, s ez jobban bevált: egyedüli hibája csak az volt, hogy a felülről visszacsapódó pára víz alakjában csöpögött le a tűzhelyre.
A főzésünk, illetőleg konyhánk különben igen egyszerű volt. Reggel medvehús-levest főztünk, estére pedig nagy karajokat vágtunk a medvehúsból, s ezeket pecsenyének sütöttük meg. Reggel is, este is rengeteg sokat ettünk, de azért sohse untuk meg a medvehúst, hanem mindig egyformán és nagy étvággyal ettük végig az éppen nem változatos fogásokat; úgyszólván egyetlen csemegénk az volt, hogy a húsdarabokat halzsírba mártogattuk, vagy pedig a fókaszalonnát kissé megpörköltük s így ettük meg. Ezt a fogást elneveztük "süteménynek," s mindig nagyon jóízűnek találtuk. Volt még valami csekély eleségünk abból is, amit még a Framról hoztunk magunkkal, de ezzel nagyon takarékosan bántunk; nagy kövek alá rejtettük el a palota közelében, hogy megóvjuk a rókák elől, amelyek mindent elhurcoltak, amihez csak hozzáférhettek, s még a hőmérőnket is elrabolták.
Az idő ezalatt lassan ugyan, de állandóan telt; a nappalok egyre rövidebbek lettek, a nap mind közelebb jutott a szemhatárhoz, s végre már olyan alacsonyan keringett fölöttünk, hogy alsó szegélye mindig érinteni látszott a földet. Aztán, október 15-én láttuk utoljára, amint a délen fekvő hegyek mögött vérvörösen alábukott. A világosságot lassanként állandó szürkület váltotta fel, amely később homályos sötétséggé változott: – megkezdődött a harmadik sarki tél, a négy hónapig tartó sötét éjszakával.
Ettől kezdve csupa unalom és egyhangúság lett az életünk. Minden nap azzal kezdődött, korán reggel, hogy hozzáfogtunk a főzéshez, s aztán megreggeliztünk. Elvégezvén ezt, szundikáltunk egyel, majd pedig kimentünk sétálni, mert a testmozgás egészségi szempontból fölötte szükséges a sarkvidéken. De nemigen mentünk ki a szabadba, a szükségesnél többször vagy hosszabb időre, mert zsírtól átázott ruháink
151
meglehetősen kopottak és rongyosak voltak, úgyhogy nem nyújtottak elegendő oltalmat a sarki tél szigora ellen. Elhatároztuk ugyan, hogy új ruhákat varrunk medvebőrből, ez azonban nem volt könnyű munka, és különben is sok időbe került. Mindenekelőtt gondosan meg kellett tisztítani a bőröket a zsírtól és szalonnától, ami nagy fáradsággal járt; de még ennél is nehezebb volt a bőrök kiszárítása, ami szintén nagyon sokáig tartott. Úgy csináltuk ezt, hogy palotánk teteje alatt terítettük ki száradni a bőrt, mivel azonban helyszűke miatt egyszerre csak egy bőrt feszíthettünk ki, ez a munka is nagyon lassan ment. S mihelyt az első medvebőr készen volt, rögtön fekvőhelyünket kellett vele betakarnunk, hogy kidobhassuk azokat a nyers, piszkos bőröket, amelyeken eleinte feküdtünk, s amelyek lassanként rothadni kezdtek. Aztán mikor fekvőhelyünket már beterítettük tiszta és száraz bőrökkel, új alvózsákot kellett készítenünk, mert a régi, mely csak gyapjútakarókból állt, rongyosodni kezdett, s különben se nyújtott volna elég védelmet a sarki tél hidege ellen. Ezt az új zsákot is csak karácsony tájára sikerült elkészíteni, úgyhogy minden medvebőrt, amit megszáríthattunk, másra kellett használnunk, és ruháink kicserélésére egyelőre nem kerülhetett sor.
A séta se volt valami túlságos szórakozás, mivel mindig erős volt a szél. A metsző hideg úgy átjárta testünket-lelkünket, hogy mindig boldogok voltunk, ha kissé szünetelt a szél. Rendesen azonban folyton dühöngött, s néha úgy felkorbácsolta a havat, hogy valóságos felhő támadt belőle, amelynek sűrű ködén nem is láthattunk keresztül. Ilyenkor napokig se bújtunk ki a palotából; csak a szükség kergetett ki, hogy olvasztani való jeget, főzni való húst és zsírt vagy egy-egy medvesonkát hozzunk be. Érdekes, hogy a levesünket, a csak lehetett, tengervízben főztük, hogy íze legyen, mert az a kevés só, melyet a Framról hoztunk, csakhamar teljesen elfogyott.
Mikor aztán sétánkról visszaérkeztünk, azonnal hozzáfogtunk a főzéshez, s kitűnő étvággyal ettünk mindaddig. míg csak teljesen jól nem laktunk; ekkor bebújtunk zsá-
152
kunkba, s addig aludtunk, míg csak meg nem untuk, mert így könnyebben és gyorsabban üthettük agyon az időt. Valami nagy élvezet nem volt ez az élet, de nagyjából azért elég kényelmes volt. Halzsír-lámpáink állandóan égtek, s a palota közepén annyira felmelegítették a levegőt, hogy a hőmérséklet ritkán süllyedt a fagypont alá; a falak közelében azonban már jóval hidegebb volt, sőt a lecsapódott párák ott már pompás jégkristályokká fagytak, fényes fehér mázzal vonván be a köveket, melyek pompás fehér márványkockáknak látszottak. Valósággal "jégpalotában" laktunk tehát; ennek azonban megvolt az a hátránya, hogy mihelyt kint kissé megenyhült az idő, vagy pedig bent a lámpák nagyobb meleget fejlesztettek, egész kis patakok csergedeztek le a falról, alvózsákunkra.
A változatosság kedvéért úgy osztottuk be a teendőket, hogy felváltva minden héten más volt a szakács – de ennél egyéb változatosságot nem is igen nyújtott a sarki tél. Ez az oka annak, hogy naplójegyzeteim ebből az időből meglehetősen gyérek és üresek. Ugyan mit is jegyezhettem volna föl események teljes hiányában, ama hosszú kilenc hónap alatt, melyet ezen a vidéken töltöttünk, s íme, néhány mutató abból, hogy miképpen éltünk és töltöttük napjainkat a sarki tél hosszú éjszakájában.
December 10. – Heves szél kerekedett, mely úgy átjárta testünket-lelkünket, hogy semmi kedvünk se volt kisétálni. De mégis ki kellett mennünk, mert Johansen kajakja eltűnt, ezt pedig mindenáron meg kellett találni. Hosszas keresés után rá is bukkantunk végre pár száz méternyi távolságra eredeti helyétől. Elképzelhető, hogy mekkora lehetett a szél és vihar ereje, ha a nehéz kajakot is pár száz méternyire el tudta hajtani! ... És éjszakára mégis nagyszerű idő lett, mert a szél teljesen dúlt, s a hideg is alább hagyott. Siettünk is felhasználni a pompás időt, s nagy sétát tettünk. Igazán jólesett, mert jó idő óta már az orrunkat se igen dugtuk ki a palotából. Pedig ez a kis mozgás nemcsak jólesik elgémberedett tagjainknak, hanem szükséges is, mert különben egészen megdermednénk a folytonos fekvésben. Örültünk is az
153
enyhe időnek, mert december kellős közepén csak 12 Celsius-fok volt a hideg a fagypont alatt. Szinte már azt képzeltük, hogy otthon vagyunk, s nem a 81. szélességi fokon túl, az örökös hó és jég hazájában!
December 24. – Ma van karácsony este, s ennek a kedves ünnepnek kísértő képe ugyancsak nehéz szomorúsággal üli meg szívünket. Odakint hideg és viharos az idő, idebent keresztül-kasul járja a léghuzat a palotát, úgyhogy semmiképpen se tudunk felmelegedni. Egyhangú és szomorú itt az élet; kivetve az emberi társaságból, távol a civilizáció éltető forrásaitól. Olyanok vagyunk, mint akiket élve temettek el. Még sohase volt ilyen keserű és szomorú karácsonyestém... Odahaza most gyújtják meg a gyertyákat a karácsonyfákon. Most rohannak be a gyerekek, hogy örvendezve körültáncolják. Mindenki boldog és elégedett, mert kölcsönösen örülnek egymás örömének is – csak nekünk nincs vigasztalásunk és örömünk, mintha mi lennénk a világ legnagyobb gonosztevői!
Ám azért a magunk módja szerint s a rendelkezésünkre álló szegényes eszközökkel mi is megültük az ünnepet. Johansen kifordította az ingét és példáját én is követtem: ez volt az ünnepi ruhaváltás. Ráadásul meg is mosakodtunk egy kevés melegvízben, rongyos zsebkendőnket használva törülközőnek. Mind a ketten úgy éreztük, mintha teljesen újjászülettünk volna. A ruhák nem tapadnak úgy testünkhöz, mint azelőtt... A vacsoránk is pompás és különleges volt; előszedtük a "Fram"-ról hozott és még megmaradt csemegéket: szárított halból és kukoricalisztből csináltunk nagyszerű pecsenyét s rozmárzsírban sütöttük ki; holnap reggel pedig csokoládét eszünk finom kétszersülttel.
December 31. – Lemorzsoltuk tehát ezt az esztendőt is. Nem sok örömünk telt ugyan benne, de azért meg vagyunk elégedve. Szilveszter éjszakáján, pontban éjfélkor, meghúzzák otthon a harangot, hogy kiharangozzák az életből a lefolyt esztendőt. Nekünk is harangoz a fütyülő orkán, mely dü-
154
höngve zúg végig a hómezőkön, miközben egekig paskolja a finomra fagyott havat. Ahogy kitekintünk, messze fölfelé a fjord mentén látjuk a széltől kergetett lomha felhőket, s a hold ezüstös, hideg fényében mindenfelé hókristályok csillognak. És a téli hold nyugodtan, ragyogva lépi át az esztendő küszöbét. Mit törődik az idővel, melyben a végtelenségek végtelenje óta kering, egyaránt árasztván fényét jókra és gonoszakra?... Mi köze a holdnak a mi nélkülözéseinkhez, forró vágyainkhoz és csüggesztő szomorúságunkhoz? ... Ugyanez a hold, amely leragyog ránk elhagyatottakra és kesergőkre, ragyog sok száz mérföldnyire tőlünk is, ahol azok élnek és vigadnak, akiket szeretünk!
Téli kunyhónk (1895 Szilveszter)
1896. januárius 1. Az örökkévalóság könyvében ismét új és tiszta lapra nyitottunk, de senki se tudja, hogy mit ír majd reá a Gondviselés. A mi reményünk az, hogy ez az esztendő lesz a hazatérés, az öröm éve – de ki láthat be a jövendő titkos méhébe, mely bánatot és csalódást is rejthet. A hőmérő 41 és fél Celsius-fokot mutat a fagypont alatt; ez volt a legkegyetlenebb hideg, amelyet eddig értünk. És tegnap ugyancsak megéreztem, mert minden ujjam hegye elfagyott.
Ki se mondhatom, milyen kegyetlenül unalmas ez az élet itt, ahol egész télen át egy félig földalatti kunyhóban kell heverésznünk, és nincsen semmink sem, amivel szórakozhatnánk. Johansen is meg én is véghetetlenül vágyódtunk legalább egy könyv után. Fájó szívvel gondoltunk a "Fram"-ra, ahol egész könyvtárunk volt, s egyre azt mondtuk egymásnak, hogy itt is tűrhető, sőt kellemes volna az élet, ha legalább hoztunk volna magunkkal néhány könyvet, amit most olvasgathatnánk. Egyik vágy szüli a másikat; szerettük ugyan a folytonos húseledelt, sőt meg is voltunk elégedve vele, de azért nagyon vágyódtunk valami tésztaféle után. Gondolatban sokszor varázsoltunk magunk elé egy-egy hatalmas kalácsot, nagy tál rétest, frissen sült kenyeret – sőt néha beértük volna egy tál sült krumplival is. És aztán egymást biztatva gondoltuk el, hogy mily nagyszerűen ízlenek majd ezek
155
a pompás eledelek, ha egyszer megint visszakerülünk a civilizált társadalomba! Rettentőek voltak a ruhák is, amikben jártunk. Annyira elkeserítettek ezek a nehéz, zsíros rongyok, amelyeket viseltünk, hogy újra s újra behunyt szemekkel álmodoztunk egy nagy, világos boltról, tele új, tiszta ruhával és fehérneművel, melyből tetszésünk szerint válogathatunk. Szinte felujjongott lelkünk attól a gyönyörűségtől, hogy lesz idő, amikor kedvünk szerint turkálhatunk a tiszta ingek, mellények, puha, meleg nadrágok, kényelmes kabátok és gyapjúharisnyák között, s ráadásul még pompás cipőt is kaphatunk. Hátha még a gőzfürdő örömeit is hozzá képzeltük! ... Sokszor megtörtént, hogy órák hosszáig elüldögéltünk egymás mellett az alvózsákban, s mindezekről a dolgokról beszélgettünk. Odavoltunk a boldogságtól, ha arra gondoltunk, hogy ledobhatjuk testünkről ezeket a mostani rongyokat, melyek úgy ragadtak a testhez, mint az enyv. Legtöbbet szenvedtünk a nadrág miatt, melynek szárai erősen odatapadtak a térdhez, úgyhogy járás közben felhorzsolták a bőrt combjainkon, melyek minduntalan kisebesedtek. S örökké vigyáznunk kellett, hogy vérmérgezést ne kapjunk, ami nagyon könnyen megtörténhetett, ha a zsír és piszok megfertőzi ezeket a sebeket. Most tapasztaltuk csak, hogy milyen nagyszerű és értékes találmány a szappan; mert csakis ezzel lehetett tisztára mosnunk magunkat, mivel a víz egymagában semmit se használt. Próbáltuk mohával és homokkal is ledörzsölni magunkról a piszkot, de ez se sokat segített. Még a legjobb módszer az volt, ha kezünket meleg medvevérrel és halzsírral jól bekentük, s aztán egy kis mohával megint ledörzsöltük. Ekkor oly fehérek és lágyak lettek, mint a legfinomabb női kéz, és szinte elképzelni se tudtuk, hogy tulajdon tagjaink ezek a puha és fehér kezek.
Sokkal nehezebb volt a ruháink megtisztítása; ingeinket néha óraszámra főztük, de amikor megszárítottuk, azt találtuk, hogy éppoly zsírosak, mint azelőtt voltak. Még legcélszerűbb volt, ha egyszerűen kifacsartuk belőlük a halzsírt; megpróbáltuk azt is, hogy előbb kifőztük s aztán kés-
156
sel vakartuk le róluk a halzsírt, mely tüzelőszerünket gyarapította. Közben természetesen megnőtt a hajunk és szakállunk is. Ollónk volt ugyan, úgyhogy levághattuk volna a hajunkat; de úgy okoskodtunk, hogy mégis jobb, ha meg hagyjuk nőni, mert legalább meleget tart majd. Így aztán lassankint úgy megnőtt a hajunk, hogy nemsokára a vállunkat verte, s mivel koromfekete volt a hajunk is meg a szakállunk is, tavaszra kelve szinte megriadtunk egymástól, amint a nap világánál egymásra nézve láttuk, hogy fogaink és szemünk fehérje kísérteties fehérséggel ragyog hajunk és szakállunk fekete hátterében.
Februárius 25. – Kint kellemes az idő, mintha már közeledne a tavasz. Láttuk is már az első madarakat – búvársirályok voltak – először tízet egy csapatban, aztán megint négyet; dél felől húzódtak felfelé a part mentén, s aztán az északnyugati dombsor mögött tűntek el. Hangos rikoltozásuk kellemes visszhangot keltett szívünkben: – ez volt az életnek első szava, amit hónapok óta hallottunk. A nap vérvörös korongja, mely alighogy felbukott, máris újra lehanyatlott a szemhatár alá, megaranyozta a felhőket, melyeknek meghasadt fátyolán keresztül szelíden ragyogott a holdvilág. Kimentem sétálni, és gondolatban otthon voltam – ahol éppen így kezdődik a tavasz.
Március 8-án egész véletlenül lőttünk egy medvét, s ki se mondhatom, mennyire örültünk a váratlan szerencsének. Már meglehetősen fogytán volt az élelmi készletünk, s különösen medvezsírunk volt már kevés, úgyhogy csaknem folyton arról beszéltünk, mitévők leszünk, ha végképp kifogyunk az eleségből. Ennek a nevezetes napnak a délelőttjén – éppen vasárnapra esett – a ruháimat varrtam, foldoztam, s a tavaszi cipőimet készítettem elő, mialatt Johansen, aki soros szakács volt ezen a héten, a kunyhót takarította. Kissé fölemelte a bejárást elzáró medvebőrt, hogy a szemetet kidobja, de rögtön aztán lebocsátotta, s izgatottan súgta a fülembe: Medve áll az ajtó előtt!
157
Rögtön lekapta puskáját a falról, de jóformán még ki se dugta fejét a nyíláson, mikor ismét hirtelen visszakapta: a medve közvetlenül a bejáró előtt állt, s úgy látszott, hogy egyenesen be akar törni a kunyhóba. Johansen éppen csak annyira emelte föl a bőrt, hogy a puskáját kidughatta, s letérdelve célbavehette a medvét. Látni voltaképpen csak a talpát meg a szügyét látta, amint a medve befelé tolakodott, úgyhogy rögtön el is rántotta a ravaszt. Alighogy a lövés eldördült, elbődült a medve is, és nyomban aztán hallottuk, amint távozó léptei alatt csikorog a hó. Johansen rögtön megtöltötte a puskát, s kinézve a palotából, szólt, hogy jöjjek utána. Én is felkaptam puskámat és szaladtam – de mire odaértem, már másodszor is hallottam Johansen puskájának a dörrenését.
Ezután találkoztam Johansennel, aki jelentette, hogy a medve kevéssel odébb holtan fekszik, csak menjek oda, míg ő elhozza a szánt. Amint közeledtem ahhoz a helyhez, ahol Johansen állítása szerint a medvének holtan kellett volna hevernie, nagy meglepetéssel láttam, hogy a holtnak nyilvánított állat meglehetős gyorsan üget a part mentén. Nyomban utána eredtem s igyekeztem elébe kerülni, hogy lehetőleg visszatereljem palotánk felé, nehogy nagyon messziről kelljen hazacipelnünk a húsát. Ám a medve, mintha csak kitalálta volna szándékomat, fölfelé kezdett kapaszkodni a gleccseren, ami bizonyára szokatlan és meglepő volt egy agyonlőtt állattól. Mialatt magamban szidtam Johansen könnyelműségét, lélekszakadva szaladtam a medve után, mely fölfelé mászás közben folyton hátrafelé nézett, nyújtogatva a nyakát, hogy üldözöm-e. Már majdnem elérte a gleccser felső párkányát, amikor lőtávolba értem hozzá. Első golyóm mellette csapott le, és láttam, hogyan porzik tőle a keményre fagyott hó. A medve ijedten nézett hátra, és még gyorsabban kapaszkodott fölfelé. Amint futottam feléje, ismét megtöltöttem puskámat, s most már egész közelről vettem célba... A lövés eldördült, a medve pár pillanatig mozdulatlanul maradt, majd kezdett lefelé csúszni a meredek lejtőn, közben meg-megkapaszkodva a kiugró szirtekben. Egyszerre
158
aztán, mintha elhagyta volna az ereje, nagy zuhanással bukott alá a magasból, s aztán valósággal mint a labda, szikláról sziklára esett, míg végre alig harminc lépésnyire tőlem, nagy nyekkenéssel lepottyant a földre és többé meg se moccant.
Hatalmas hím medve volt, csodaszép bundával, ami otthon nagyon sokat megért volna – nekünk azonban sokkal többet ért az, hogy jó kövér volt. Mikor Johansen megérkezett, először jól megpirongattam, hogy miért tett bolonddá, mert könnyelműsége miatt csaknem elvesztettük a nagyszerű zsákmányt; aztán hozzáfogtunk a feldaraboláshoz, s miután megnyúztuk, a húsnak felét felraktuk a szánkóra, másik felét pedig gondosan betakartuk a bőrével, mert mindent egyszerre nem bírtunk hazavinni. A szél ugyanis olyan heves volt, hogy csaknem felfordított bennünket, s még félteherrel is nagy fáradsággal tudtunk csak hazavergődni. Harmadnap azonban elhoztuk a többi húst is, és hat hétig éltünk ebből az egyetlen medvéből.
Április 2-án, mikor este 8 órakor felkeltünk, világosan hallottuk, hogy odakint valami állat garázdálkodik és turkál a kidobált csontok között. Eleinte nem sokat törődtünk vele, mert azt hittük, hogy valami róka lesz – de mikor Johansen kiment, hogy megnézze a hőmérőt, rögtön látta a nyomokból, hogy medve ólálkodott a palota körül. Úgy látszik, hogy a csontokkal nem érte be, hanem nekiesett a házunk tetejét borító rozmárbőrnek, amelyből jókora darabot lehasított, s éppen ezzel ügetett tova, amikor Johansen megpillantotta. Mivel az én puskám nem volt használható állapotban, a Johansenét kaptam föl s kiszaladtam a medve után, mely ezalatt a jégre vonult, hogy elköltse a rablott zsákmányt. Annyira belemerült a nehéz munkába, hogy hátulról egészen közel lopózhattam volna hozzá, s mivel ki akartam próbálni, hogy mennyire közelíthetem meg, addig mentem előre, míg puskám csövével csaknem megérinthettem. A fenevad csak most hallotta meg lépteimet, annyira el volt mélyedve a falás munkájában. Riadtan fordult meg, félig dacosan, félig bámészkodva nézett rám, mire én rögtön üdvözöltem az arcába küldött sörét-lövéssel. A medve felkapta fejét, hörögve prüsz-
159
költ, miközben csak úgy csurgott róla a vér, s aztán gyorsan ügetve menekült. Újra akartam tölteni, de a kilőtt hüvely úgy beszorult a puskacsőbe, hogy csak késéssel tudtam ismét kifeszíteni; mialatt ezzel vesződtem, a medve hirtelen mást gondolt, mert megállt, majd szembefordult velem és dühösen hörgött, mintha meg akarna támadni. Most átugrott egy szomszédos jégtuskóra, s kinyújtva hosszú nyakát, rám vicsorgatta hatalmas fogait, miközben orrából-szájából ömlött a vér. Végre sikerült beszorítanom puskámba az új töltényt, de ötször kellett rálőnöm a medvére, míg megölhettem. Minden lövés után leroskadt ugyan, de mindig talpra állt ismét, aminek az lehetett az oka, hogy nem ismertem Johansen puskáját, s mindig magasabban találtam el a medvét, mint ahol célbavettem. Végre dühbe jöttem, egyenesen odaugrottam hozzá, s füléhez szorítva puskám csövét, egyetlen lövéssel végeztem vele.
Most már jól el voltunk látva hússal és szalonnával a hazautazásra, s hozzá is fogtunk a készülődéshez. Nagyon sok dolgunk volt, s ez meglehetős időt kívánt, úgyhogy lázasan dolgoztunk mind a ketten. Legelőször is új ruhákat varrtunk gyapjútakaróinkból, aztán megtalpaltuk a komagereket (lapp-cipőket), majd harisnyákat és kesztyűket készítettünk medvebőrből. Ugyancsak medvebőrből csináltunk még új és könnyű alvózsákot is, mert a régi már annyira rongyos és kopott volt, hogy szabad ég alatt aligha bírtuk volna ki benne az éjszakát. Mindez nagyon nehéz, hosszadalmas és fárasztó munka volt; szorgalmasan dolgoztunk tehát kora reggeltől késő estig, és palotánk egy csapással átalakult szabó- és csizmadiaműhellyé. Egymás mellett ültünk az alvózsákban, s varrás közben folyton a hazautazásról beszéltünk.
Az idő szinte repült fölöttünk, mert munka közben gyorsabban múlnak a napok, úgyhogy lassankint elkövetkezett a május is. Egyre türelmetlenebbek lettünk, s már alig vártuk, hogy elinduljunk a Spitzbergák felé. De még nagyon sokat kellett végeznünk, s készülődéseink közben volt egy nagy szomorúságunk is. Amikor ugyanis előszedtük azt az élelmi készletet, melyet a Framról hoztunk, s még a tél
160
elején elástunk, csak tönkrement holmit találtunk, mert az ennivalók nagy része megpenészedett az őszi nedvességben. Drága lisztünk oly dohos lett, hogy el kellett dobnunk; a csokoládénk teljesen szétázott, s a pemmikán is megpenészedett. Csak szárított halunk maradt meg, s kétszersültünket is fel tudtuk használni, noha szintén penészes volt; ezt ugyanis kisütöttük halzsírban, s így elvesztette kellemetlen ízét. Ha a medvehúst megszárítottuk volna, sok jó eleséget vihettünk magunkkal; az idő azonban nagyon zord volt, úgyhogy a hús csak megfagyott, de nem száradt meg. Nyers húst és szalonnát vittünk tehát, amennyit csak fel tudtunk kötözni a szánkókra. Sok bajunk volt a rövid szánokkal is, melyek ráadásul még nagyon alacsonyak is voltak; arra kellett ugyanis ügyelnünk, hogy a szánokra kötözött kajakokat a hómezőből kiálló jégtuskók meg ne sértsék.
Sok fáradságunkba került egy új sátor készítése is, mert az, melyet a Framról hoztunk el, már teljesen használhatatlan volt. Azokat a rongyokat, amelyek megmaradtak belőle, a sarki rókák pusztították el, mert ősszel a sátor maradványaival takartuk le a hús- és szalonnakészletet, hogy a sirályok hozzá ne férkőzhessenek. Ezeket a sátor-rongyokat aztán a rókák össze-vissza tépték, megrágták s nagy darabokat el is hurcoltak, melyeket később szétszórva megtaláltunk a jégmezőn. Sokáig törtük a fejünket, hogy miképpen csinálhatnók meg legcélszerűbben az új sátrat; végül is abban állapodtunk meg, hogy a szánokat, amelyekre fel voltak kötözve, párhuzamosan állítjuk fel egymással, a szánok nyílásait megrakjuk hóval, a kajakokról pedig lelógni hagyjuk a vitorlavásznat. Ily módon aztán meg voltunk védve a szél ellen, bár havazáskor mindig ruhákkal és más bőrökkel kellett befödni a felső nyílásokat, hogy nyakunkba ne hordja a havat a szél. Legfontosabb fölszerelésünk azonban a puska volt, s mivel puskáink kitűnő állapotban voltak, könnyű szívvel készültünk a hosszú utazásra. Elindulásunk előtt még egyszer gondosan megtisztítottuk és halzsírral is bekentük fegyvereinket; ugyanakkor összeszámoltuk lőszerkészleteinket is, és azt találtuk, hogy körülbelül még száz golyós és száztíz sörétes töltényünk maradt. Szóval, ha eleven zsákmány kerül utunkba, nem kellett attól félnünk, hogy éhezni fogunk.