SCOTT UTOLSÓ ÚTJA

SCOTT NAPLÓJA
ÉS ÚTITÁRSAINAK FELJEGYZÉSEI

ANGOLBÓL ÁTDOLGOZTA
HALÁSZ GYULA

NEGYVEN KÉPPEL ÉS EGY TÉRKÉPPEL

BUDAPEST
LAMPEL R. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

[A MAGYAR FÖLDRAJZI TÁRSASÁG KÖNYVTÁRA
SZERKESZTI: CHOLNOKY JENŐ DR. EGYET. TANÁR]

[1927 körül]

Elektronikus kiadás:
Németh Ferenc, 2005.

Tömörítve: Szövegek, kis képek és térkép (1,1M),   Nagy képek (3,4M)


TARTALOM

Scott kapitány. – Írta: HALÁSZ GYULA (5)


ELSŐ RÉSZ
Scott kapitány naplója
 

1. fejezet. Viharos tengereken át (17)
2.     "     A zajló jégben (24)
3.     "     Téli szállást keresünk (27)
4.     "     Partraszállás az Evans-fokon (32)
5.     "     Beköltözünk a kunyhóba (39)
6.     "     Az Egytonnás depó elhelyezése (45)
7.     "     Vissza a Hut Pointra (56)
8.     "       A Discovery kunyhójában (67)
9.     "       Újra együtt a téli szálláson (78)
10.     "     Két hét a téli éjszakából (86)
11.     "     Tél derekán (91)
12.     "     Kifelé a télből. – Atkinson balesete. – A Crozier-csoport. (100)
13.     "     Visszatér a Nap (112)
14.     "     Tavaszi kirándulás a Ferrar-gleccserre (118)
15.     "     Utolsó heteink a téli szálláson (125)
16.     "     A déli utazás: A Barrieren (132)
17.     "     A Beardmore-gleccseren (145)
18.     "     A délsarki fennsíkon. – Az utolsó segítőcsoport visszatérése (151)
19.     "     A Déli-sark elérése (161)
20.     "     Vissza a Sarkról (170)
21.     "     Az első áldozat (179)
22.     "     Küzdelem életre-halálra (185)
23.     "     Az utolsó órák (196)
24.     "     A búcsúlevelek. – Üzenet a nemzethez (199)


MÁSODIK RÉSZ
Az útitársak följegyzései
 


Edward A. Wilson. Téli utazás a császárpingvinekhez (211–232)
 

Bevezetés (211)
1. fejezet. Utazás az éjszakában (212)
2.     "     Kunyhót építünk (218)
3.     "     A császárpingvineknél (221)
4.     "     Szabad ég alatt hóviharban (223)
5.     "     Megmentve. – Utunk hazafelé (226)

Griffith Taylor. A nyugati utazások (233–265)
 

Első utunk, 1911. januárius 27. – március 14.

1. fejezet. A beutazandó vidék. – Az útitársak. – Feladataink. – A fölszerelés (233)
2. fejezet. A Ferrar-gleccseren. – Depóelhelyezés. – A Taylor-gleccser. – Az Alcove-tanya. – Fókák tetemei. – A "Csad-tó". – Lávafolyások (237)
3. fejezet. A Dry Valley morénája. – Olvasmányaink. – A gleccser mozgása. – Barrier-rengés. – Kaland a kardszárnyú delfinnel. – A Kék-gleccser. – A Koettlitz-gleccser. – Armadillo-tanya. – Fejetlen hal. – Park Lane tanya. – Labyrinth-tanya. – Fókák útja (241)
4. fejezet. A Heald-sziget. – A "fóka-patak". – Mount Terminus. – Jégbástyák. – Alph Avenue. – A Dailey-sziget. – Kardszárnyú delfinek. – Kerülővel hazafelé. – Hóviharban. – A "Veszedelem lejtője" (247)

Második utunk, 1911. november 5. – 1912 februárius.

1. fejezet. Az út célja. – Fölszerelés. – Útrakelés részletekben (250)
2.     "     Útban a Granite-öbölhöz (253)
3.     "     Tanyánk a Granite-öböl mellett (255)
4.     "     Kutatások a Mackay-gleccser vidékén (258)
5.     "     Hajóraszállás (263)

Raymond E. Priestley. Az északi csoport élményei (266–285)
 

1. fejezet. Az első év. – Telelés az Adare-fokon. – Kutatások a Robertson-öböl vidékén (266)
2.     "     A második tél. – Berendezkedünk a hólakásban (271)
3.     "     Robinsoni élet a hóbarlangban (278)
4.     "     Visszatérés (283)

E. L. Atkinson. Az áldozatok fölkutatása (286–306)
 

1. fejezet. Evans és társainak megmentése (286)
2.     "     A sarki csoport nem mutatkozik (288)
3.     "     Utolsó kísérlet Scott megmentésére (291)
4.     "     Hiábavaló kísérlet Campbell megmentésére (294)
5.     "     A második tél az Evans-fokon (295)
6.     "     A keresőcsoport előkészületei (299)
7.     "     Kutatjuk az elveszetteket (301)
8.     "     A hősök sírja (304)

Raymond E. Priestley. Az Erebus megmászása (307–311)
 


Edward R. G. R. Evans és H. L. Pennell. A Terra Nova útjai (312–327)
 

1. fejezet. Vissza Új-Zélandra (312)
2.     "     Másodszor a déli sarkvidékre (314)
3.     "     A harmadik déli út (319)
4.     "     Búcsú a sarkvidéktől (328)
5.     "     Haza Angliába (326)

KÉPMELLÉKLETEK

Robert Falcon Scott (Címkép)
Oates kapitány a lovakkal, a Terra Nován (25)
Holdvilág a jégzajban (25)
Jéghegy közeledik felénk (25)
A Terra Nova a jég zajlásában (33)
Karácsony estéje a jégzajban (33)
Barlang a jéghegyben (33)
A Terra Nova a McMurdo-öbölben (49)
Egy héttel a partraszállás után (49)
A kunyhó lakói (49)
Scott kapitány naplóját írja fülkéjében (49)
Scott kapitány (65)
A depóelhelyező csoport, visszatérte után, a téli szálláson (65)
Mozgóképfelvétel a hajóról. (A Terra Nova orra szeldesi a jégtáblákat) (65)
Ebéd Scott kapitány utolsó születésnapján (97)
A Castle Berg ("Kastély" jéghegy) (97)
H. E. Bowers hadnagy (Birdie) (97)
Jégbarlang. – A távolban a Tent (Sátor)-sziget (129)
A sarki csoport ebédel a sátorban. (Mozgófénykép után) (129)
Weddell-fóka a parton (129)
Kifeszítjük a kettősfalú sátrat fenn a fennsíkon (161)
Útban a déli sark felé (161)
Amundsen sátra a déli sarkon (161)
A déli sarkon (161)
Edgar Evans (193)
Edward A. Wilson (209)
Turolás a tengerjégen (241)
A nyugati csoport sátra a Koettlitz-jégár alsó részén. (A háttérben a Discovery-hegy) (241)
Szánnyom keresztezi egy Adélie-pingvin nyomait (241)
A nyugati csoport megmentése (241)
Pingvinek fejest ugrálnak a vízbe (273)
Fókák a jégtáblákon (273)
Campbell és Priestley "lepény-jégen" hajókáznak (273)
Az északi csoport a barlangban való áttelelés után (273)
Kunyhónk hófúvás után (289)
Délsarki jéghegy (289)
A Mount Erebus lejtője (289)
A hősök sírja (305)
A hősök emlékezetére állított kereszt a Hut Pointon (305)
Edward R. G. R. Evans (313)
Térkép (a kötet végén)

Megjegyzés: A jegyzetek, ha nincsenek aláírva, az átdolgozótól erednek.

A hőmérsék adatai Celsius-fokokban.
Átszámítások: 1 angol mérföld (statute mile) = 1609.3 méter.
1 tengeri mérföld (sea mile) = 1855 méter.
1 angol láb = 0,30479 méter.
1 angol font 0,45359 kg.

A távolságok, magasságok és súlyok átszámítása az itt közölt adatok alapján történt, éspedig pontosan. Csak ott kerekítettem fölfelé vagy lefelé az adatokat, ahol az eredeti adat is kerekszámban volt megadva. Többezer méteres hegy magasságát képtelenség volna századrész milliméter "pontossággal" adni meg. H.Gy.





SCOTT KAPITÁNY
1868. június 6. – 1912. március 29.

Angol képes újságokban képzeletizgató szobor képmását láthattuk a közelmúlt napokban. Scott kapitányt ábrázolja a szobor, sarkutazó viseletében – kezében síbot – ahogyan hódító útján járt a déli sark hósivatagában. Az angol fővárosban álló szokatlan szobormű Lady Scott alkotása, a vértanú hős özvegyéé. Ugyanabban az újságszámban találjuk a hírt, hogy Lady Scott tíz évi gyásza után eldobta az özvegyi fátyolt: férjhez ment egy félkarú hőshöz, Lieutenant-Commander Hilton Younghoz. Péterke, Scott kapitány egyetlen gyermeke, akinek a jövőjéért annyit aggódott a halódó hős utolsó óráiban – nem lesz többé árva. Megkapó véletlen, hogy ugyanegy újságszámban, Lady Scott és kisfia képe mellett jelent meg egy másik özvegy és három másik árva arcképe: Lady Shackleton, három gyermekével.

A beszédes képek láttára megható jelenet merül föl emlékezetemben a Scott-expedíció szerencsésen induló drámájából.

Amikor a déli sarkvidék szárazföldjén partraszállt angol expedíció téli tanyáján elömlött az újra fölvirradó tavasz első napsugara: fehér vitorlák bukkantak föl a zajló jégtáblák torlaszai között. Scott hajója tért vissza az Antarktisz önkéntes száműzötteihez, hogy új készleteket és – leveleket vigyen a magukra hagyatott vándoroknak a messze hazából. A postazsákokból előkerülő küldemények között akadt egy, amely minden másnál jobban megörvendez-


6

tette a vezért. Egy mozgókép-film. A nagy kutató, akit nem remegtettek meg a léleksorvasztó délsarki viharok, bizonyosan nem rejtegette társai elől az elérzékenyülés könnycseppjét, amikor lepergette a filmet, és megjelent előtte a szőnyegen jászadozó kis fiacskája, (1) az anya képével, aki egy hatalmas földgömbön igyekszik megmagyarázni neki, merre jár most az édesapa.

Ha a földgömb színes játékgolyójáról nem is: az apa üzenetéből megérthette a nyiladozó gyermeki elme, milyenféle világ is az, amely elcsalogatta az édesapát az otthon verőfényéből, hogy sohse adja vissza többé neki... Ma már bizonyosan megérti... Scott kapitány gyöngéd viszonzásul elküldte haza az expedíció addigi útjáról fölvett filmeket – az első mozgóképeket a déli sarkvidék ígéretes, álnok tájairól: hogyan töri-zúzza a kis hajó a morzsolódó jégtáblákat, hogyan vonszolják szánjaikat az utazók az örök hó sivatagában, bújnak be vihartépázta pici sátraikba, és ülik körül a gőzölgő pemikánoscsajkát. A háború előtt Budapesten is gyönyörködhettünk a megragadó fölvételekben, amelyek első ízben hozták közel hozzánk a fenséges tájképeket és a sarkvidéki robinsoni élet derűs és gyötrelmes élményeit.

Mozgókép-felvétel a hajóról
(A Terra Nova orra szeldesi a jégtáblákat)

Ezek a képek és a látszólag talán önmagukat ismétlő aprólékos naplójegyzetek – ezek vetítik elénk (ha szívünk és szemünk van olvasásukhoz) a sarkvidék vándorainak mindennapos életét, tevékenységét, örömeit és küzdelmeit.

Greely, a sarki fölfedezések történetírója – maga is úttörő kutató a magas északon – azzal a vallomással kezdi históriai művét, hogy az ő könyve csak azt mondhatja el, amit végrehajtottak a sarkutazók, és nem adhat feleletet arra a kérdésre: hogyan hajtották végre munkájukat.

"Ha valaki fogalmat akar kapni ezeknek az utazásoknak igaz természetéről" – írja Greely – "az eredeti naplókhoz kell fordulnia ... Azokban a kötétekben találni fog történeteket hajókról, amelyek a jég fogságában vergődnek nem hónapokig, hanem évekig; zajló jégről és jégmezők-

(1) Péterke másfél éves volt, amikor apja (1910-ben) utoljára látta.


7

ről, amelyeknek kiterjedéséről, vastagságáról és roppant tömegéről a leírás csak halvány képet nyújthat; csónakutakról, amelyeken csak az állandó éberség háríthatja el a minden pillanatban fenyegető halált az úszó jéghegyek és torlódó jégtáblák között; szárazföldi menetelésekről, amikor kimerült emberek havon, sziklán, vérnyomokat hagyva vánszorognak tova; szánutakról össze-vissza dobált jégrögökön keresztül, amelyeken nemes hősök végső erejükkel a vontatókötélnek feszülve bukdácsolnak tovább, mert egyiküknek kidőlése valamennyiüket vesztükbe sodorná; magányról és egyhangúságról, amely az állandó sarki napfény mellett is félelmetes, de csaknem megőrjítő a véget nem érő sarki éjszaka hónapjaiban; csöndről, amely magában is rémítő, de még döbbenetesebb, amikor ijesztő természeti tünemények kísérik hangtalanul riadt szemünk előtt; sötétségről, amely oly szünet nélkül való és oly áthatatlan, hogy a zaklatott elme már-már kétségek közt hányódik: vajon a természet rendjén visszatér-e még valaha a Nap, avagy talán a világ kizökkent pályájából a csillagrendszerek univerzumában; hidegről, amely oly dermesztő, hogy pillanat alatt elhal a védtelen testrész; ... nélkülözésekről, amelyek elsenyvesztik a testet és elsorvasztják a lelket; csalatkozásról mindenben, nemcsak élelemben, tüzelőben, ruhában és menedékben, – mert hiszen az ilyesfélék megfogyatkozása előreveti árnyékát a sarki utazásokon – hanem a tervekben és várakozásokban való keserű megcsalattatásról, amelynek nyomában a kétségbeesés jár óhatatlanul..."

Így ír az amerikai sarkutazó, rámutatva a könyvében érintett eredeti naplók hetvenezer nyomtatott lapot meghaladó tömegére: olvassátok!

Greely még nem ismerhette Scott kapitány naplóját, és mégis: mintha csak ez a mélységesen megindító emberi írás lebegne szeme előtt... amikor az önmagukat társaikért feláldozó hősökről és... keserű csalatkozásokról beszél.

Valóban. Gondoljunk csak Oates kapitány hősi elhatározására, amikor kirohan a sátorból az őrjöngő hóviharba, hogy társai sorsán könnyítsen a maga úgyis veszendő életé-


8

vel. "Tudtuk jól, hogy Oates a halálba megy. Megkíséreltük, hogy lebeszéljük róla, de éreztük, hogy amit tesz, az egy hősnek, egy angol gentlemannek cselekedete."

És gondoljunk a keserű csalódásra, amikor fenn a déli sark platóján, már-már célhoz érve, a halálra fáradt vándorok fölfedezik Amundsen szánjának keskeny nyomait és a norvégek fekete lobogóját. És a többi csalódás a hazatérő útban – "élelemben, tüzelőben... menedékben".

"Balszerencse nem lehet már ennél gonoszabb, mint amit összehalmozott ellenünk a sors" – írja Scott a nemzethez intézett Üzenetében.

A déli sark háromezer méteres fennsíkjáról a hegyláncok és gleccserek szakadékain keresztül a szárazföldi jégtakaró alacsony síkságára vezető út – mintha csak jelképe volna rohamos zuhanásuknak a diadal ormáról a megsemmisülés örvényébe. A győzelmes bajnokokból menekülők válnak, akik immár nem a dicsőségért: puszta életükért küzdenek – "az utolsó darab kétszersültig".

"Kevés eseménye van a történelemnek, amely nagyszerűségre és pátoszra összemérhető volna a néma hósivatagban lejátszódó dráma záró jelenetével" – írja Sir Clements Markham, Scott naplójának előszavában. "A nemes vezér, maga mellett legdrágább barátainak tetemeivel, csak írt és egyre írt, amíglen a ceruza ki nem hullott ujjainak elhaló szorításából. Nem önmagára gondolt. Egyetlen mélységes vágya az volt, hogy vigasztalást és enyhületet nyújtson másoknak szomorúságukban. Utolsó sorait is azért írta le, hogy azt, akinek ösztönzésére a délsarki kutatásokra vállalkozott, valahogyan ne mardossa az önvád azért, amit tett. "Mondd meg Sir Clementsnek, sokat gondoltam rá, és soha nem bántam meg, hogy reám bízta a Discovery vezetését."

A haláltusáját vívó hős a tomboló hóviharban mozdulatlanságra kárhoztatva, utolsó óráiban olyan emléket állított magának és társainak, amely mellett elhalványodik az önnön diadaluk.

Eljön az idő, talán nem is sokára, amikor fejlettebb harci fölszereléssel, bőségesebb anyagi eszközökkel minden-


9

napos sporttá szürkül a sarkok elérése. Scott kapitány utolsó útja és megmentett naplója akkor is megragadó, nagyszerű történet marad az eljövendő nemzedékek számára – történet, "amely minden angol szívet" – nem! minden emberi szívet "meg fog remegtetni".

Méltán mondotta Lord Curzon ezekről az írásokról: Scott, "ez az egyszerű férfiú, aki nem volt sem a toll, sem a szó embere, olyan hangokat ütött meg, olyan szavakat talált, amelyek túlszárnyalják és túl fogják élni a hivatott ékesszólás magasröptű alkotásait".

Ők azok a fáklyavivők, akik szemei előtt lebegtek a költőtudósnak, szárnyaló trilógiája kezdő soraiban:

Wars we have sung. The blind, blood-boltered kings
Move with an epic music to their thrones.
Have you no song, then, of that nobler war?
Of those who strove for light.
(1)

De nemcsak emberileg érdekes a történet, amely Scott utolsó útját és útitársainak élményeit beszéli el. (2) Az 1910–1913. évi brit délsarki expedíció tudományos sikere és eredménye is nagyjelentőségű. Mit sem von le érdeméből, hogy váratlan versenytárs bukkant föl vele egyidőben a Nagy Jégfal tövében, s hogy ez a versenytárs – a norvég Amundsen – a célnál megelőzte. Scott második – és utolsó – útjának programja elsősorban tudományos volt. Számolnia kellett persze az angol közvéleménnyel: az amerikai Peary diadala után nem lehetett "kitérni" többé azelől, hogy a déli sark meghódítását föl ne vegye munkatervébe.

(1)
        (Háborúkat már énekeltünk. Az elvakult, véresujjú királyok
        zenével vonulnak trónusukra.
        Nincs hát éneketek arról a nemesebb háborúról?
        Azokéról, akik a világosságért küzdöttek!)
               Alfred Noyes: The Torchbearers. (A fáklyavivők.)

(2) Az eredeti mű teljes címe: Scott's Last Expedition. In two volumes. Vol. I. being the Journals of Captain R. F. Scott, R. N., C. V. O. – Vol. II. being the Reports of the Journeys and the Scientific Work Undertaken by Dr. E. A. Wilson and the Surviving Members of the Expedition. Arranged by Leonard Huxley. With a Preface by Sir Clements Markham. London; Smith, Elder and Co., 1914. (XXVI+636, és XVIII+290 lap és 10 térkép.)


10

"Megengedem", – mondotta Scott az expedíció tervéről tartott előadásában – "hogy egy eleddig emberláb nem tapodta pont elérése a föld felszínén, magában véve is dicséretes, s ha ahhoz a ponthoz fűződtek hosszú korokon keresztül a civilizált világ leleményes törekvései, és erőfeszítései, és oly egyedülálló földrajzi pontról van szó, amilyet a Föld sarka foglal el: van benne valami, ami több, mint puszta érzelgés, s nem csupán sportösztönünket izgató gondolat, hogy igenis eljussunk arra a pontra... De habár a Föld pólusának ez az elérése magában véve is kiemelkedő vállalkozás, méltó a nemzet figyelmére: nyilvánvaló, hogy különféle utak és módok vannak, amelyeken ilyen vállalkozás megvalósítható. Elképzelhető egy úti jelentés a sark eléréséről, amely nem számol be egyébről, mint hogy hány lépést tett meg az expedíció, mit evett és miféle ruhákat viselt. Egy ilyen beszámolót tökéletesen tönkretenne a csalódás, hogy az expedíció egy ennyire ritkán kínálkozó alkalmat az emberi tudás gazdagítására – elszalasztott. Elemi kötelessége a kutatónak, hogy... kivételes helyzetét és a természeti jelenségek tanulmányozására kínálkozó lehetőségeket minden irányban kiaknázza és hozzájáruljon a tudomány épületének magasabbra lendítéséhez azokkal az épületkövekkel, amelyek csupán az őáltala bejárt vidékeken bányászhatók."

Shackleton nagyszerű előretörése után nem volt többé kétséges, hogy a déli sark annak a hegyláncokkal és jégárakkal borított hatodik világrésznek a szívében van, amelyről való első sejtéseink éppen most száz esztendősek. Száz esztendővel ezelőtt látta először emberi szem a déli kontinens szárazföldjét, de alig több negyedszázadnál, hogy emberi láb partra lépett rajta. (Kristensen volt ez az utazó 1895 januáriusában. Kristensen hajóján, az Antarcticon ott volt Borchgrevink, aki öt évvel később, 1900-ban, elsőnek töltötte a telet a déli kontinensen. De ő még alig-alig merészkedett behatolni az ismeretlen szárazföld belsejébe.)

Az Antarktiszt beborító titokzatosság fátyolát Scott és Shackleton lebbentette fel elsőknek a hatalmas déli


11

kontinensről. (1) De a fátyol csücske – hogy Amundsen szavával éljünk – továbbra is elfödte előlünk a sarkot magát. A lepelnek ezt a darabkáját ő és Scott vonta félre végleg a rejtelmes déli pólusról.

A norvég utazó olyakkora titokzatossággal készítette elő programját, hogy még útitársai sem gyanítottak semmit, mindaddig, amíg Madeira szigetén, közvetlen útrakelése előtt föl nem tárta előttük megváltozott útitervét. (2) Ekkor tudta meg a világ, – és még később a legjobban érdekelt Scott kapitány – hogy Amundsen is a déli sarkra készül.

Amundsennek minden oka megvolt rá, hogy meglepetésképpen, mintegy rohammal "vegye be" a sarkot. Expedíciójának a költségeit ő még Peary diadala előtt, akkoriban teremtette elő, amikor az északi sark lebegett szeme előtt. El akarta kerülni az előzetes kritikát és a huzavonát, amibe került volna az újabb tőke megmozdítása. A siker biztos reményében egyszerűen előlegezte magának a már együtt levő költségeket és fölszerelést. Úgy nevezte ezt: "előbb kis kitérést teszek a Déli-sarkra" – a délsarki kitérőt a Fram-expedíció első fejezetének tekintette csak. Joggal számított rá, hogy diadalának forrósága meg fogja teremni azokat a jelentékeny anyagi eszközöket, amelyekre szüksége volt, hogy vakmerő és nagyszerű tudományos terveit megvalósíthassa az – északi sarkvidéken. Mert az arktikus tájak voltak az ő első szerelme, amelyhez mindig csak visszatér az ember, még ha sarkutazó is...

De azért Amundsent ellenségei sem illethetik a rekordhajhászat felületes vádjával. Jóllehet példátlanul szerencsés déli útján csakugyan elragadta a pálmát az angolok elől

(1) SCOTT: The Voyage ot the 'Discovery', 1901–1904. Magyarul: Angolok a déli sarkvidéken. (A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára.) – SHACKLETON: The Heart ot the Antarctic. Magyarul: Az Antarktisz szívében. ("A Hat Világrész" sorozatban) – Mind a kettő Halász Gyula fordítása.

(2) A tengerkutatásokat is végző expedíció személyzetének nem tűnt fel a madeirai kitérő. – Amundsen Funchalban fölszólította embereit, hogy aki akar, hazamehet. Mindenki vele maradt, és ő szerencsésen haza is hozta valamennyiüket.


12

(ha szabad ezt a trópusi "trópust" [fordulatot] tollunkra venni, amikor a déli sarkról van szó), senki sem áll távolabb a könnyű diadalokra törő fölfedezők típusától, mint éppen ő, aki úgyszólva egész életét a rideg sarkvidéken tölti, és a Déli-sarkról is szinte nyílegyenesen folytatta útját az Északi-Jeges-tenger zordon tájaira, s amikor hajója befagyott a jégbe, repülőgépen, majd léghajóval szállott el diadalmasan a cél fölött.

Az a vád sem lenne igazságos, hogy vállalkozásával keresztezni akarta az angol expedíció terveit. Ő maga elismeri, hogy Scottnak csak mellékes célja volt a sark elérése, s hogy az ő útiterve, amelyet megtáviratozott Scottnak, az angol utazó útiprogramján mit sem változtathat.

Igaza volt. A déli sarkvidék végtelen szárazföldjén jut még tér nem két és nem három, négy, vagy öt expedíció számára. (A japán Sirasze, az ausztráliai Mawson és a német Filchner is találhatott kutatnivalót a norvég és az angol expedíció "érdekszféráján" kívül elegendőt.) A sarkkörüli állomások Weyprecht-féle terve gyümölcsöző tudományos eredményeket ígér éppen úgy a déli kontinensen, mint az északi sarki tenger partjain. A különféle pontokon egyidejűleg és a különféle időpontokban egyazon helyen végzett sorozatos észlelésekből megmérhetetlen tudományos tanulságok meríthetők.

Amundsen ismerte Scott útitervét, és kezdettől fogva el volt rá határozva, hogy más útvonalat választ. Az angol utazó a Shackleton feltárta "országúton" készült előrenyomulni – a norvég utazó a Nagy Jégfal közepe tájáról tervezte előretörését "toronyiránt" a déli sark felé. Téli szállása, a Bay of Whales (Cethal-öböl) mellett, sok száz kilométerre volt az angol expedíció téli tanyájától. Természetes, hogy a sark felé tartva, az őket elválasztó távolság szükségképpen nullára zsugorodott. Nem tagadható tehát, hogy mégiscsak erőpazarlás volt két expedícióval erőszakolni az utat egészen a déli pólusig. Ha Scott visszafordul arról a pontról, ahol Amundsen fekete lobogójára és szánnyomaira bukkant, a sarktól egynapi járásra: bizonyosan megmenekül, hiszen csak hajszálon múlott a ka-


13

tasztrófa. De ehhez a hősi lemondáshoz nem voltak elég – gyengék!

Amikor 1911. október 20-án Amundsen elindult nagy déli útjára téli szállásáról, teljes száz kilométerrel kisebb távolság választotta el céljától, mint a tizenhárom nappal később útrakelt Scott kapitányt. (Amundsen útvonala a sarkig 1400, Scotté 1500 km volt.) Ez a tizenhárom napi késedelem a sarkig harmincnégy napra növekedett. A norvég lobogót, amelyet Amundsen 1911. december 15-én tűzött ki a föld legdélibb (1) pontján ott hagyott sátra fölé: Scott 1912. januárius 18-án fotografálta le. A visszatérő útban még szerencsétlenebbül alakult ez a térelőny-verseny az angol csoportra.

Amikor a már hetek óta gyalogszerrel vánszorgó angol utazók nekivágtak baljóslatú visszatérő útjuknak: Amundsen már majdhogynem megérkezett a Framheim biztos révébe. Alig van még példa a sarkvidéki utazások történetében, hogy szánutazók elhagyogassák útközben, mint fölösleges ballasztot, élelmiszereiket, ahogy azt a norvégek tették a déli sarkról hazatérőben. Ők is, kutyáik is annyit ehettek, amennyi beléjük fért, ugyanakkor, amikor a délsarki hegyláncok gleccserszakadékain öt halálra ítélt emberi lény bukdácsolt lefelé, komor sejtelmekkel vonszolva szánjaikat és kutatva önnön viharsöpörte lábnyomaikat, hogy hátrahagyott szegényes készleteikre reátaláljanak. Ha csak egyet is eltévesztenek, menthetetlenül éhen kell veszniük.

Ismeretes, hegy agyoncsigázva, utolsó pillanatban mindannyiszor rábukkantak "hóbabákkal" megjelölt eleségtáraikra. És mégis – bár napról-napra rövidül a távolság: óráról-órára növekedik a veszedelem. A természet ellenük esküdött. Március derekán, a délsarki ősz kegyetlen viharaiban Scott már érzi, hogy "túllőttek a célon".

Március 21-én ütik föl végső tanyájukat, a megváltást jelentő Egytonnás depótól egyetlen napi járóföldre. Nem mozdulhatnak. "A sátor falán kívül őrjöngő hóförgeteg kavarog." Nyolc nappal később, miközben Atkinson dr.

(1) AMUNDSEN: A Déli-sark meghódítása. "A Hat Világrész" sorozatban.)


14

mentőcsapata ott kering közelükben, megdermed a kéz, amely megörökítette az emberiség számára a regés történetet.

A "sakkjátszmából", amelyhez Peary a maga diadalútját hasonlította, Scott kapitány is győztesen került ki. Ő is bajnoka volt ennek a zseniális játéknak. És mégis el kellett buknia, – miután fölvitte gyalogjait a végső mezőre.

A diadalmas norvégek hajója már az enyhe ausztráliai vizeken járt, amikor nemes vetélytársaik magukra hagyatva, minden emberi segítségtől elvágva, összeroskadtak a küzdőtéren. Vajon mit érezhetett a szerencsés győző, hajója fedélzetén sétálgatva, lenge kabátban (ahogyan a fényképen látjuk), ha tekintete és emlékezete visszaszállott délnek az örök jég néma világába? Gondolt-e rá, hogy angol bajtársai, a nemes hősök, úgy lehet, épp akkor vesznek végső búcsút "azoktól a csöndes örömöktől, amelyeket oly jól esett elvonultatni szemük előtt a szánok vontatásának keserves, hosszú hónapjaiban"?

Halász Gyula.