RAYMOND E. PRIESTLEY
Az északi csoport élményei. (1)
1911. januárius 25. – 1912. november 7.
ELSŐ FEJEZET.
Az első év. – Telelés az Adare-fokon. – Kutatások a Robertson-öböl vidékén.
SCOTT kapitány mindjárt kezdetben elhatározta, hogy külön tudományos csoportot küld a King Edward-föld kikutatására. Így alakult meg a keleti csoport. A csoport neve később megváltozott, tekintve, hogy téli szállása végül is nem keletre, hanem északra feküdt az expedíció kiinduló állomásától.
1911. januárius 25-én (2) búcsút vettünk a déli depóelhelyező csoporttól, és 27-én a Terra Nova elhagyta a McMurdo-átjárót, hogy más otthont keressen számunkra. A kísérlet, hogy eljussunk az Edward király földjére, a Colbeck-foktól keletre összetorlódott sűrű jégraj következtében meghiúsult. De csak akkor mondtunk le végérvényesen a reményről, hogy ezen a vidéken kutassunk, amikor februárius 3-án beeveztünk a Cethal-öbölbe (Bay of Whales).
(1) Az eredeti munkában CAMPBELL hadnagy, a csoport vezetője beszéli el az északi expedíció páratlan érdekességű történetét. (Scott's Last Expedition, II. kötet. 81–181. lap). Könyvünkben PRIESTLEY-t szólaltatjuk meg, a csoport kitűnő geológusát, aki 1913. november 10-én előadást tartott utazásukról a londoni földrajzi társaságban. Ezt az előadást közöljük itt teljes fordításban. Eredetije a The Geographical Journal 1914. januáriusi számában jelent meg. (A fejezetekre osztás a fordítótól való.)
(2) Az eredetiben itt tévesen 1912. jan. 20. olvasható.
267
és ott találtuk a Fram hajót a tengerjéghez horgonyozva, és megtudtuk, hogy AMUNDSEN már be is rendezte ott téli szállását. (1)
Elhatároztuk, hogy BORCHGREVINK egykori téli szállását alakítjuk át a magunk céljaira, az Adare-fokon, és készleteinket ott szállítjuk partra. Alig huszonnégy órával később elbúcsúztunk a hajón maradt társainktól és a Terra Nova elvitorlázott hazafelé.
A tél hasonlóképpen múlt el, mint bármely tél az Antarktiszon. Akadt elég munka minden kéz számára, hogy egyáltalán el ne unjuk magunkat. Tájképi szépség dolgában az Adare-fokot, mint állandó tartózkodó helyet, alig múlhatja felül bármi más vidék. Közvetlenül velünk szemben tornyosult az Admiralty-hegylánc, 3700 méterig emelkedő ormaival, aminők a Sabine, Minto és Adam hegyek. A kö-
(1) CAMPBELL így beszéli el találkozását Amundsennel:
... Januárius 31-én éjfélkor ott voltunk az öböl előtt, amelyet SHACKLETON Cethal-öbölnek nevezett el. Képzelhető meglepetésünk, amikor megkerülve a keleti fokot, hajót pillantottam meg, amelyben a Framot ismertem föl. Gyorsan haladt a tengerjég mentén.
Feléje kormányoztunk, kitűztük lobogónkat, mire ő a norvég színekkel válaszolt. Semmi kétség: Amundsen.
PENNELL és én tüstént fölmentünk a fedélzetre. A hajón NILSON hadnagyot találtuk. Ő volt a parancsnok. Elmondta, hogy AMUNDSEN fenn van a tanyahelyen, öt kilométernyire a tengerjégen át, de kilenc órára lejön. Kilenc után visszatértem tehát a hajóra és beszéltem AMUNDSEN-nel. Elmondta terveit. Januárius 4-e óta van itt, jó útja volt, csak négy nap késleltette a jégzajlás. Az volt a szándéka, hogy a Ballon-öbölben telel, de tapasztalván, hogy és az öböl eltűnt, a Cethal-öblöt találta legalkalmasabbnak. A Ballon-öböl a Nagy Jégfal egy öblözete volt. SCOTT kapitány nevezte el így a Discovery-expedíción, mert erről a helyről szállottak föl kötött léggömbjükkel. Lásd: Angolok a déli sarkvidéken, 52-56. l.
AMUNDSEN kért, menjek el vele és nézzem meg téli szállását. PENNELL, LEVICK és én elmentünk. A parttól 5–6 kilométernyire ott áll AMUNDSEN kunyhója a Barrieren. A tanya igen mozgalmas képet nyújt. A jókora kunyhó konyhából és nappali szobából áll, a falak körül kettős sorban a néhány sátor és 116 grönlandi kutya körben kikötve.
AMUNDSEN-nel vele van JOHANSEN, aki részt vett NANSEN szánútjában (1893–96) és hét más útitárs. Feketekávézás után körülsétáltunk a tanyán, és aztán AMUNDSEN jött át a Terra Novára és velünk ebédelt." (Scott's Last Expedition, II. kötet, 85–86. l.) – AMUNDSEN is megemlékezik az angolokkal való találkozásáról. (A déli sark meghódítása. "A Hat Világrész".)
268
zelebb emelkedő hegység hófedte csúcsai közül meredek és szaggatott testű jégárak buknak alá hirtelen eséssel a tenger felé. A kunyhó mögött az Adare-hegyfok nyúlik fel 1400 méter magasságba. Bazaltkőzetének fekete és vörös színeződése élesen elüt a csúcsát és oldalait szegélyző hófuvatagok fehérségétől.
Késő ősz idején, mielőtt végleg beáll a tenger jege, nagyszerű hullámverés csapkod végig az északi partokon, hatalmas jégsziklákat görgetve fel a parti lejtőkön több méter magasságba. A Nap hanyatlásának időszakában uralkodó viharok nekihajtják a hullámokat a partvonal déli szegélyének, így épült fel az a szövevényes alakulatú jéglábazat, amely már egymagában is a szépség ezerféleségével gyönyörködtet.
Ha figyelembe vesszük a rákövetkező évben reánk váró élményeket, az első tél legérdekesebb jelenségét abban látjuk, hogy sokkal nagyobb mértékben kiaknáztuk a helyben található táplálékokat, mint ahogyan számítottuk. Mihelyt megérkeztünk, CAMPBELL és LEVICK elkobozta a birkahúst, és ettől fogva friss hús dolgában teljességgel a fóka- és pingvinpecsenyére váltunk utalva. Valószínűnek tartom, hogy ez a körülmény jelentékenyen könnyített helyzetünkön a következő esztendőben, amikor étrendünk egy időre tisztán csak erre a két állatra szorítkozott.
Kora tavasszal, a Nap visszatértével, megkezdődött a szánutazások időszaka. Már július 28-án elindultunk első utunkra, a Robertson-öböl mögötti vidékre. Kilenc hétre terjedő vándorút kezdődött meg ezen a napon s a kilencből hét éppoly joggal volna nevezhető téli utazásnak, mint tavaszinak.
Ezeknek az utaknak főeredményei: a Robertson-öböl új és pontos fölmérése, geológiai és glaciológiai gyűjtés, végül az elütő meteorológiai terület fölfedezése a Robertson-öböl nyugati oldalán. Megfigyelésünk ideje alatt a szélcsöndes napok száma meghaladta a 190-et 200 közül; az Adare-fokon ugyanebben az időszakban több vihart is értünk, amelyek közül egy pusztító orkán erejével dühöngött tíz napon keresztül.
269
A földrajzi kutatásoknak nagyobb területre való kiterjesztését teljességgel lehetetlenné tette az augusztus 16-i szélvihar, mert elvágta a tenger jegét az Adare-fok északi végétől egyenes vonalban a Barrow-fokig, a Robertson-öböl északnyugati nyúlványáig. Amikor szeptemberben szánunkkal túlhaladtunk ezen a ponton, a tenger jegét kilométerekre ugyancsak megbízhatatlannak tapasztaltuk. Annyira vékony volt a jég, hogy CAMPBELL és én, amikor tanyahelyet kerestünk, a Scott-fokkal szemben, síbotunkkal több helyütt át tudtuk ütni a jeget. Közvetlenül északra ettől a helytől gleccsernyelv nyúlt bele harminc kilométernyire a tengerbe. Szárazföldön se táborozhattunk. CAMPBELL ennélfogva elhatározta, hogy inkább visszafordulunk és vizsgálódásainkat a Robertson-öbölre korlátozzuk.
Október és november folyamán több száncsoport is indult az öböl különböző részeibe. LEVICK a partokról készített jó fotográfiákat, ahol csak hozzáférhetett, CAMPBELL további részletekkel egészítette ki térképét, én magam geológiai gyűjtéssel foglalkoztam.
|
Pingvinek fejest ugrálnak a vízbe. |
Fókák a jégtáblákon. |
November közepe táján már az öböljég is annyira meggyengült, hogy a szánutazásokat be kellett rajta szüntetnünk. Ettől fogva magára az Adare-fokra voltunk szorítva. Időnk nagy részét fényképezésre és a pingvinek életének tanulmányozására fordítottuk. Januárius elején megtettük az előkészületeket, hogy hajóra szállhassunk, ha – amint reméltük – megérkezik értünk a hajó, hogy elszállítson a part mellett a Wood-öbölhöz. Ott kellett partraszállnunk további térképezés céljából.
Campbell és Priestley a "lepény-jégen" hajókázik.
Csalódottan győződtünk meg róla, hogy a déli sarkvidéken a hosszabb parti útra induló száncsoport nincsen biztonságban valamiféle csónak nélkül. Ezen az igazságon nem változtat az a tény, hogy akadtak szánutazók, akik négy-ötszáz kilométeres utakat tettek. Ha eddig nem fordult elő komoly baleset, sohasem lehet tudni, mikor fordul meg a kocka, egy ízben átéltem már egy kényelmetlen napot elszabadult jégtáblán a Ross-tengerben. Olyasféle dolog ez, ami nem ismétlődik meg kétszer katasztrófa nélkül.
CAMPBELL szokott leleményességével kieszelt egy olyan
270
vízi járóművet, amely alkalomadtán helyettesíthesse a csónakot. Adódott eset, amikor bebizonyult a találmány életképessége, bár igaz, hogy alaposabb "tűzpróbára" nem került a sor. Ez a járómű úgy készült, hogy a szán fölé szorosan ráfeszítettük a vászontakarót. A találmányt később tökéletesítettük oly módon, hogy a vásznat bővebbre vettük, és a szán mindkét végén közbeiktattunk egy-egy összecsavart hálózsákot. Ez a kajak már jóval nagyobb volt az első kezdetleges alkalmatosságnál; föl lehetett állni, sőt lépegetni is benne. A benne ülőkön kívül egy métermázsánál nagyobb súlyú fölszerelést is megbírt volna. A vásznat colzaolajba áztatva vízállóvá tettük. Ezek a csónakvásznak összecsavarva kis helyet foglaltak a szánon; súlyuk 7–8 kilogramm körül volt.
Kajakjainkkal több kirándulást is tettünk, s igen megbízhatóknak tapasztaltuk őket. A mi első kísérleteink nyomán nem lenne nehéz teljesen biztos és könnyen szállítható csónakot szerkeszteni szánutazók céljaira. Olyan kérdés ez, amellyel az utánunk következő expedíciók vezetőinek érdemes lesz foglalkozniok.
1912. januárius 4-én megfigyelő állásunkról, az Adare-fok tetejéről megpillantottuk a hajót. Két nappal később, bár a jégzajlás megnehezítette dolgunkat, biztonságban voltunk a hajón, és elindulhattunk dél felé újabb kutatások színterére.
A jégraj megint csak megakadályozta PENNELL hadnagyot, hogy ott tegyen partra bennünket, ahol szerettük volna. Kénytelenek voltunk a Terra Nova-öbölben szállni partra, kissé északra attól a szigettől, amelynek a szárazföld felőli szélén van az Evans' Covesnak nevezett hármas öblözet. SHACKLETON adta ezt a nevet az öblöknek, amelyeket a Nimrod hajó fedezett föl, amikor DAVID tanár csoportját fölvette.
Ezzel véget is ér első évi tevékenységünk rövidre fogott története. Szándékosan szabtam ily rövidre elbeszélésemet, hogy bővebben foglalkozhassam azokkal az egyedül álló élményekkel, amelyeket a második tél folyamán éltünk át az Inexpressible-szigeten. Különösen érdekesek ezek, mert
271
ritkán esik meg, hogy egy csoport az év nagyobb részén keresztül ennyire kezdetleges viszonyok közé legyen szorítva a déli sarkvidéken. Tapasztalásaink megmutatják, mennyire támaszkodhatik az ember a maga puszta erejére, ha arról van szó, hogy a mesterséges eszközöknek úgyszólván minden támogatása nélkül kell fönntartania magát a déli kontinensen.
MÁSODIK FEJEZET.
A második tél. – Berendezkedünk a hólakásban.
Összeállítottunk egy jókora depóra való készletet az Adare-fokon, hogy partra szállítsuk itt az Evans-öblözetek közelében (Terra Nova-öböl). A depó helyétől egy kilométernyi tengerjég választott el, CAMPBELL ennélfogva elhatározta, hogy csak annyi élelmiszert szállít partra, amennyit mi magunk és a hajó legénysége egy fordulóval megbír.
Nem akarta soká késleltetni a hajót. A későbbi események megmutatták, mily súlyos hiba volt ez a takarékosság, olyan hiba azonban, amelybe akármelyikünk beleesett volna hasonló körülmények között.
Addigi tapasztalásaink alapján nem volt okunk attól tartani, hogy a hajó nem tud majd fölvenni bennünket a tervbevett időben (február derekán). Úgy vélekedtünk, hogy a Viktória-föld egész partvidékén ez a pont az, – a Drygalski-jégsánc által védett öböl – amely a legkönnyebben megközelíthető. Rendes viszonyok között így is van.
Bizonysága ennek az a könnyűség, amivel a Terra Nova ki- és bejárt itt a következő évben, amikor hajóra szállítottuk a "Pokol kapujá"-nál (Hell's Gate) elraktározott gyűjteményeinket.
Az 1912. januárius 8-ától februárius 15-éig terjedő időt azoknak a gleccsereknek a tanulmányozására fordítottuk, amelyek a partraszállásunk helyén emelkedő parti jégtalapzatban egyesülnek. Ha időnkből futja, azt hiszem, nem került volna sok nehézségbe elhatolnunk a Boomerang-gleccseren át a Wood-öbölbe. Ez a gleccser a Campbell-
272
gleccser (1) mellékága. Jó messzire fölkapaszkodtunk rajta; alig néhány kilométer választott már csak el attól a helytől, ahol jégsíkba megy át a gleccser. Ez a jégsíkság talán összefügg a Nagy Jégplatóval.
A gleccsert ebben az évben vastag hótakaró borította. Súlyosan terhelt szánjainkkal lassú és fáradságos feladat lett volna följutnunk a tetőre. Időnk sokkal rövidebbre volt szabva, hogysem ily vállalkozásra gondolhassunk.
Kétségtelen, hogy ez a vidék érdekességben vetélkedik a Granite-öböl és a Ferrar-Taylor gleccserek vidékével. Sajnálatos, hogy a rendkívüli jégviszonyok SCOTT kapitány eredeti terveit meghiúsították, s TAYLOR csoportja nem terjeszthette ki vizsgálódását a Nansen-hegy környékére. Utasításaink értelmében mi kénytelenek voltunk ezt a kutatást rájuk hagyni, s így nem került rá a sor.
Februárius 17-én visszatértünk a Hell-s Gate morénához, hogy ott várjuk be a Terra Nova érkezését. Ekkor kezdődött meg az az időszak, amely igazolta ennek a helynek későbbről származó elnevezését: "a pokol kapuja".
29-éig csaknem minden szünet nélkül fagyos szélvész dühöngött a plató felől. Egész télen át ugyanebből a főirányból (nyugat-délnyugattól nyugat-északnyugatig) zúgtak a szelek, és soha nem csöndesedett el egyfolytában huszonnégy órára szeptember végéig, amikor elindultunk a part mentén lefelé, utolsó szánutunkra. Ezt a folytonos hideg szelet át kell élni, ha meg akarjuk érteni könyörtelen erejét. Az itt következő leírás, tartok tőle, nagyon halvány képet fog nyújtani ezekről a hónapokról, mert hiszen miképpen idézhetném föl ennek a pokoli, soha meg nem szűnő csontig maró szélnek fagyos atmoszféráját.
Februárius 24-én már idestova fölemésztettük a szánutakra előirányzott készleteket. Mindössze néhány darab kétszersült és egy pemikán maradt. Pedig takarékosan bántunk az élelemmel, s attól fogva, hogy a szélvész tartott,
(1) A Campbell-gleccsert DAVID tanár, a SHACKLETON-féle expedíció (1907–1909) tagja fedezte fől a mágneses sarkhoz vivő útján. (Az Antarktisz szívében.) – Ő nevezte el később (1913-ban) CAMPBELL hadnagyról, az itt ismertetett expedíció emlékére.
273
már csak egyszer ettünk napjában. Nyilvánvaló volt, hogy arra az esetre, hanem sikerül eljutnunk a hajóra, eleségünkkel a végsőkig kell gazdálkodnunk. CAMPBELL még 23-án felszólított, hogy az élelmezés rendjét dolgozzam ki, és az eleségadagok nagyságát szabjam meg a magam belátása szerint, figyelemmel arra, hogy elraktározott készleteink eltartsanak, amíg innen szabadulhatunk.
Némi vita után úgy határoztunk, hogy ha a hajó előbb meg nem érkezik, augusztus 20-án indulunk el szánon dél felé. Oly módon kellett tehát számítanom, hogy egyhavi szánútra való élelmiszer – kétszersült, pemikán, csokoládé, kakaó és cukor – maradjon meg az augusztus 20-án téli időre. A szánutazásokon szokásos élelmiszer-adagoknak felét vettem alapul ebben a számításban. Téli fogyasztásra maradt ezek szerint: öt láda kétszersült, 8 kilogramm csokoládé, 12 1/2 kilogramm cukor, néhány doboz kakaó és egy kevéske tea.
A táplálkozás újonnan megállapított szigorú rendje március 17-én lépett életbe. Később még valamivel lejjebb szállítottuk az adagokat, hogy készleteink ne merüljenek ki szeptember végéig. Ez alatt a félév alatt átlagosan ilyenforma mérték szerint éltünk: egyik nap egy, másik nap két darab kétszersült; vasárnaponkint tizenkét (később már csak nyolc) kockacukor; születésnapokon és a hónapok utolsó napján néhány szem malagaszőlő; szombatonkint és minden második szerdán egy-egy darabka (42 gramm) csokoládé; három kávéskanálnyi kakaó a hét öt napján; ugyanennyi tea, de csak minden vasárnapon; hétfőn második főzet a vasárnapi teából vagy puszta meleg víz. Ezenfelül volt körülbelül félannyi fókahúsunk és zsírunk, mint amennyire szükségünk volt.
Vékonyan éltünk, annyi bizonyos, és ez volt talán az egész télben a legkeservesebb. Másfelől azonban a bő táplálék hiánya inkább áldás volt rajtunk, mint veszedelem. Meg vagyok róla győződve, hogy a tél első felében jórészt annak köszönhettük jó egészségünket, hogy túl nem tömtük magunkat annyi étellel, amennyit a gyomrunk kívánt.
274
1912. februárius 29-én véget ért hosszú rabságunk a sátrakban, és megkezdhettük előkészületeinket télire.
CAMPBELL első dolga az volt, hogy társaságunk felét áttelepítse az Inexpressible-sziget partjaira. Ott egy hófuvatagban szándékoztunk barlangot vájni magunknak. LEVICK dr., ABBOTT és BROWNING egyelőre a depónál maradt, ahonnan jobban elláttak abban az irányban, amerről a szabadulást vártuk. CAMPBELL utasította őket, hogy éjszakánkint figyeljenek, napközben pedig jöjjenek át hozzánk segíteni a barlanglakás "építésében". Elrendelte egyúttal, hogy ami fókát csak észrevesznek, öljék le készleteink gyarapítására.
Valóságos szerencse, hogy haladéktalanul hozzáfogtunk a fóka- és pingvinhús elraktározásához, mert bár nyár elején tömérdek a fóka az Evans' Coves vizeiben, annyira benn voltunk az időben, hogy már éppen csak annyi állatra tehettünk szert, amennyivel valahogyan kihúzzuk a telet. A pingvinek nagyobb része befejezte már őszi vedlését, és elvonult vendégszeretőbb égalj alá.
Mindössze tizenöt fókát és százhúsz pingvint ejtettünk tél beálltáig. Április elején sikerült még öt császárpingvint elejteni. Ezektől eltekintve, július végéig, amikorra készleteink teljesen elfogytak, az állati élet semmi jelével nem találkoztunk.
Amíg kicsiny csapatunk egyik fele az élelmiszerkészlet gyarapításán fáradozott, mi többiek a barlang vájásával voltunk elfoglalva az egyetlen valamirevaló hófuvatagban, ami az Inexpressible-szigeten található volt.
Március 22-ére az ásás és lapátolás munkáját befejeztük. Hátra volt még a "padló" szigetelése és a falak tökéletesítése. Munkánk eredményéről fogalmat nyújthat az a barlangmodell, amelyet az Earl's Court-i kiállításon (Londonban) bemutattunk.
Tíz méter hosszú folyosóról léptünk be a tulajdonképpeni lakószobába, három kétszersültes ládából szerkesztett ajtón keresztül. A folyosó fő célja, hogy a lakást védje a huzattól. Éppen e végből a folyosót magát is két részre osztja egy ajtó, amelyet szintén kétszersültes ládákból és
275
hókockákból építettünk. Legtöbbet vesződtünk a folyosó külső ajtajával, amelyet a hófúvás miatt emelten helyeztünk el. Ez az ajtó voltaképp nem volt egyéb, mint egy bambuszkeretbe foglalt függőleges bevágás, amelyre zsákvásznat akasztottunk. Eleinte vízszintes ajtónyílással kísérleteztünk.
Ezzel az ajtóval elbajlódtunk augusztus végéig, s még akkorra se voltunk megelégedve művünkkel.
A lakószoba köröskörül hókockákkal volt kibélelve a falak fele magasságáig, kivéve a tűzhellyel szemben levő részt. A 30×22×75 cm nagyságú hókockákat a hófuvatag puhább részéből vágtuk. Eredetileg szándékunk volt a hókocka-falat a tetőig építeni minden oldalon, de mielőtt elértük volna a kellő magasságot, tapasztaltuk, hogy az elszigetelés így is elegendő arra, hogy lakhatóvá váljék a kunyhó. (A hó rosszabb melegvezető, mint a jég.) A félbemaradt falpárkányzatot nem is építettük magasabbra.
A kunyhó egyik sarkában körülbelül egy négyzetméternyi szabályos gödröt vágtunk, és ezt nyolc jókora lapos kődarabbal beborítottuk. Ez volt a tűzhely. Augusztus végéig pompásan szolgált a tűzhely, de akkoriban a falak és a tűzhely fölötti mennyezet csurgóiból keletkezett jég olvadása belepte a gránitkövezetet, és a napos szakács gyakran kénytelen volt a tüzet elszedni, és "kimerni" a gödröt. Ha meg sokáig ott maradt a kályha a tűz elhamvadása után, jégcsákánnyal kellett kiszabadítani.
Legfőbb diadalunk, amit a kényelmetlenség elleni harcunkban kivívtunk, a "padló" volt. Jó szerencsénk úgy akarta, hogy ugyanaz a kis öböl, amelyben táboroztunk, a magas vízálláson felüli vonalban tengerifűvel legyen vastagon szegélyezve. Valószínű, hogy valami keleti szél vagy szelek vethették partra ezeket a füveket. Padlónkat tenyérnyi vastag fűszőnyeggel borítottuk be, és ez hatalmas mértékben megnövelte a kunyhó melegét. Ez a szőnyegpadló fölülmúlta legvérmesebb várakozásunkat. Februárius eleje óta nem élveztem oly kényelmes éjszakát, mint amikor először bújtam bele hálózsákomba a nehéz munkával megteremtett pompás szőnyegágyon.
276
A szellőztetés volt a másik probléma, amit nem oldottunk meg, csak amikor már jócskán belehaladtunk a télbe. Kunyhónknak eredetileg egyáltalán nem volt kéménye. Jó ideig óvakodtunk tőle, hogy lyukat üssünk a tetőbe, és ezzel meggyöngítsük a mennyezetet. A fókazsírkályha minden füstje ott terült széjjel a kunyhóban, mintegy háromnegyed méter magasságban, s nem lehetett másképp kibírni, csak úgy, ha az ember óvatosan ügyelt rá, hogy ne emelje a fejét ennél magasabbra. Ami a szakácsot illeti, ez csak tűrte egy ideig, s aztán kirohant a folyosóra, hogy ott alaposan kiköhögje magát, s visszatérvén, fölváltsa a helyettesét a tűz mellett. Már az első hetekben egyhangúlag elhatároztuk, hogy kéményt csinálunk. Közösen megterveztük, s mint gyakorlati kunyhóépítő, én vágtam ki a kéménynyílást.
A kéményt eleinte könnyű volt bedugaszolni egy kis darab pingvinbőrrel. A tél folyamán azonban olyan rohamosan bővült a nyílás, hogy végül képzelni se tudtunk keservesebb feladatot, mint a kémény eltömését nehezen összeszedett zsíros hulladékokkal. A "kémény betöméséről" nemcsak naplóinkban találhatni elrettentő följegyzéseket, de még éneket is költöttünk róla, mint a sarkvidéki élet egyik legnagyobb csapásáról.
Az első időkben jól szolgált a kémény, kivéve a havat kergető délkeleti szelek ritka alkalmait. Ilyenkor minden fáradság kárbaveszett: a kémény torka eltömődött. Kétszer is közel álltam a megfulladáshoz. Egy ízben kályha, lámpa, tűz, minden kialudt; a primus-lámpa is követte a példát. DICKASON meg akarta gyújtani – a gyufa feje izzott, de lángra nem lobbant.
Ez után az eset után hófúváskor kétóránkint fölváltva virrasztottunk, és nem engedtük elaludni a fókazsírlámpákat.
A világítás kérdése sok aggodalmat okozott, de csak amíg hozzá nem fogtunk a komoly kísérletezéshez. A megoldásra hamarosan rátaláltunk. Jól emlékszem az első fókazsírlámpa ötletére. Még az első nyomorúságos időkben történt; otthonunk sem volt. Naphosszat cipeltük küszködve
277
a fókahúst és zsírt a tett helyéről a depóhoz. Súlyos terhekkel kellett átkapaszkodnunk óriási sziklák akadályain, maró fagyos szélben, amely szeszélyes rohamokban támadott reánk. Előrehajolva minden erőnkkel nekifeszítettük magunkat a szélnek – a következő pillanatban elült a szél, s mi arcra buktunk.
DICKASON-t ezen a napon hátrahagytuk, hogy a megtépázott sátor után nézzen; féltenünk kellett, hogy a szélvész megfoszt tőle. Amikor CAMPBELL és én a széllel folytatott harcunkban kimerülve megérkeztünk, DICKASON készített számunkra valami finom falatot fókazsírból, és – ami még jobban föllelkesített – bemutatta az első kézilámpát: egy Oxo-dobozt, tele fókazsírral, közepében bél, egyik finn-csizmájának kötőzsinórjából! Kis lánggal, de tiszta fénnyel égett a lámpa. A legkomolyabb nehézségek egyikén, amikkel a jövő fenyegetett, diadalmaskodtunk. Ezek a lámpák, némi csekély változásokkal – aminő például, hogy a lámpabél tartására bádoghidat fektettünk át a dobozon – ezek voltak egyedüli világító eszközeink az egész télen keresztül.
Fontosabb és sokkal hosszadalmasabb művelet volt a főzőkályha megteremtése, ugyancsak fókazsír-tüzeléssel. Kezdettől fogva tudtuk, hogy olajunk, bár jóval több volt belőle, mint egyéb készletekből, távolról sem lenne elegendő napjában egy főzésre sem, fél adagokat számítva. Meg is kezdtük nyomban a kísérleteket a zsírégetéssel, mihelyt beköltöztünk a hólakásba. A sátrakban nem mertük ezt megtenni, hogy magunkra ne gyújtsuk őket. A legelső rendszer itt is annyira bevált, hogy mindvégig megmaradtunk mellette. Semmi se múlhatta felül a mi első egyszerű kályhánkat, amelyet egygallonos (ötödfél literes) olajos-bádog alsó részéből készítettünk. Az alumínium-főzőt a bádog szélein meghagyott egy-két ujjnyi kiemelkedő részre állítottuk. Először az olaj kifőzésével kísérleteztünk, és próbálgattuk, miképp lehetne ugyanazon a tűzön fölváltva megfőzni az ebédet és előállítani az olajat is. Ez nem sikerült. Ekkor másik tüzet is gyújtottunk, pusztán hogy zsírt olvasszunk, és kifőzzük belőle az olajat a főzés és világítás céljára.
278
A következő lépés volt, hogy több belet használtunk, de ez a módszer sem ért sokat: vagy egyáltalán nem égett, vagy pedig – ha fogyott az olaj, és forróvá vált – túlságosan is föllángolt, olyannyira, hogy ha pillanatra megfeledkeztünk róla, hogy jégből van a házunk, az az aggodalmunk támadt, hogy fejünkre gyúl mindenestől. LEVICK-nek támadt végre az a nagyszerű ötlete, hogy kiszáradt fókacsontokkal tegyünk próbát, amikből leltünk eleget a tengerparton. A fókacsont tűzálló tégla gyanánt szolgált, s rajta égettük az olajat. Ez a kísérlet fényesen bevált. A kályha fölé kinyúló végére zsírdarabokat tűztünk. A csontokra lecseppenő olaj táplálta a tüzet, s a szakácsnak nem volt nehéz feladat a lámpákba való olajat kiolvasztani, megfőzni a vacsorát, és vizet olvasztani a másnapi reggelifőzésre – és mindezzel délelőtt 11-től este fél hétig elkészülni.
Látható az eddigiekből, hogy az első hónapokban – április, május és június – minden figyelmünket lekötötték a háztartás tökéletesítésének apró gondjai, s nem sok időnk jutott elmélázni olyan dolgokról, amelyek nem függtek össze a magunk belső életével.
HARMADIK FEJEZET.
Robinsoni élet a hóbarlangban.
Megkísérlem leírni, hogyan teltek napjaink a télnek ezekben az első heteiben.
Két ember jelöltetett ki fölváltva a háztartás teendőinek végzésére: egyik volt a szakács, másik a kukta. Az ő feladatuk volt a főzés és az ételek előkészítése. Első hallásra ez nem jelent sokat, de képzeljük el a hóbarlangot, két gyufányi fényű zsírlámpa derengő világában.
Ebben a "látható sötétségben" kellett a soros kuktának a földön guggolva lefaragcsálnia a húst a lemészárolt fóka testéről a geológiai kalapács és véső segítségével. Amikor ezzel elkészült, a hulladékokat kellett tapogatózva összekeresgélnie a küszöböt borító zsíros fókabőrön. Ma se sze-
279
retek rágondolni, mi mindenféle piszok keveredhetett leveseinkbe ezekben az első időkben.
Később, amikor a húst a kéménybe akasztottuk, hogy fölengedjen és késsel vághatóvá váljék, mint a sajt, akárhányszor megesett, hogy a kukta a maga kezét vagdosta – és csak akkor vette észre, hogy nem fókahúst vág, amikor a vérét meglátta.
A világosság hiányának kényelmetlenségén felül még a hidegtől is sokat szenvedett, mert kénytelen volt állandó huzatban végezni munkáját.
Mindez csak ízelítő a nehézségektől. Szinte elképzelhetetlen, hogy mily küzdelmes és fáradságos munkába került az ebéd és vacsora elkészítése. A szakács legfőbb gyötrelme volt a félig lepárolt olaj okozta füst, amely orrát, szemét elkínozta és gyulladást okozott. Ilyenkor a kukta sietett a szakács segítségére, ő ügyelt a tűzre, amíg ez félrehúzódott lehunyt szemével. Arcán csak úgy csorogtak a könnyek. Nem is törte sokat a fejét, miképpen adjon ékesen szóló kifejezést a benne dúló érzelmeknek.
A többi négy ember ezalatt a külső munkával bajlódott. Legtöbb bajt a szél okozta, meg azok a nagy sziklatömbök, amelyek útjukat állták a part és a barlang között. A szél rendesen föltaszított, amikor fóka- és pingvinhússal vagy zsírral súlyosan megrakodva küszködtünk a sziklák között; még jó, hogy a métermázsás teher földhöz tapasztott, amíg ismét lélegzethez jutottunk és az egyensúlyt visszanyertük. Türelmünket ezalatt biztosan és végérvényesen elvesztettük.
A fókák eldarabolása sem volt valami könnyű feladat szellős szélruhánkban a húsz foknál nagyobb hidegekben. Dermedt kézzel sokszor megvágtuk magunkat. ABBOTT egy ízben megsértette az inát, és három ujját megbénította. A kés tompasága és a szívós fókabőr sok bajt okozott.
A legrosszabb időszak mindazonáltal – amíg csak a betegség reánk nem köszöntött a tél vége felé – első hónapunk volt, amelyet kopott sátrainkban töltöttünk, kiszolgáltatva a napéjegyenlőség idején dúló viharok örökös dühének. Sátraink több helyütt meg voltak foltozva, és a
280
varrások helyén átszakadoztak. Hálózsákjaink is viseltesek voltak és napról-napra szellősebbekké váltak. Ruházatunk nyári utazásra volt szánva. A hiányos táplálkozás is elgyöngített. Mindenképpen igen silány állapotban mentünk elébe élethalálharcunknak, amelyet ellenséges viszonyok között kellett megvívnunk. Nyomorúságunk március 18-án érte el legmagasabb fokát, egy nappal azután, hogy CAMPBELL-lel és DICKASON-nel bevonultam a hóbarlangba.
Ekkor történt, hogy egy rendkívüli hevességű szélroham összetörte a sátorkarókat másik csoportunk feje fölött, és társaink kénytelenek voltak kőnehezékeket rakni holmijukra, és hálózsákjukat is otthagyva átmenekülni hozzánk a hólakásba. Az éjszakát, ami rá következett, nem hiszem, hogy akármelyikünk is valaha feledheti.
De mindez eltörpül ahhoz az állandó bajunkhoz képest, amelynek legyőzésére reményünk se lehetett: hogy éhesek voltunk, szüntelenül éhesek, amióta csak fél adagokon éltünk. Április vége felé már kínzóvá vált a vágy több és változatosabb eleségre, és ez a gyötrődés még csak egyre fokozódott a tél végéig, amikor a fókák ismét mutatkozni kezdtek. Kettős volt a bajunk. Egyiken, a bőségesebb táplálkozás vágyán augusztus vége felé segítettünk bizonyos fokig. Két fókát öltünk, és ettől fogva fókahússal torkig ehettük magunkat. A másik és véleményem szerint sokkal aggasztóbb baj – a táplálékon való változtatás szüksége – nem szűnt meg mindaddig, míg rajta nem ütöttünk GRIFFITH TAYLOR depóján a Roberts-fokon. BROWNING esetében hajszálon függött, hogy emberéletet nem követelt áldozatul az egyoldalú táplálkozás veszedelme.
Különféle kísérleteket tettünk ételeink ízesítésére. Némelyik jól bevált, némelyik teljesen sikertelen maradt. Az orvosi szerekre is rátettük a kezünket. A keddenkénti melegvizünkbe tett citromsavas tabletták fényes sikert arattak. A leves azonban nem bírta meg a gyömbértablettákat. A mustártábla meg átható lenmagolaj-ízzel rontotta meg ételünket. Ezeken a "hivatalos" kísérleteken felül előfordultak esetek, amikor a napos kukta ügyetlenségből "sózott el" valamit mindnyájunk rémületére.
281
CAMPBELL, ABBOTT és LEVICK tudtommal nem egyszer hintett a levesébe nagymennyiségű száraz tengerifüvet, amit a tengerpartról szedtek össze. Tudva azt, hogy a tengerifüvet a pingvinek össze-vissza járták, sohse járultam hozzá, hogy a közös ételbe vegyítsenek belőle.
Két dolog volt, ami igazán élvezetes változatosságot jelentett étkezésünk egyhangúságában. Az egyik a fóka-agyvelő. Ennek az íze egyáltalán nem emlékeztet a fókára, és olyan erős zamatot ad a levesnek, hogy ez már megközelíti a főzelékek kellemes ízét. A másik finom falathoz egészen véletlenül jutottunk egyetlenegyszer, amikor egy fóka gyomrában csaknem ép állapotban levő halakat találtunk. Ez volt legízesebb lakománk tíz hónapon keresztül.
Meg kell jegyeznem, hogy sókészletünk még március vége előtt elfogyott, és ettől az időtől fogva a tengervízhez és jéghez kellett folyamodnunk. Ez az újítás eleinte hirtelen hasmenést okozott nagyobb részünknél, de hamarosan kigyógyultunk a bajból, kivéve BROWNING-ot, aki a tél vége felé már annyira rosszul lett miatta, hogy levesét kénytelen volt édesvízzel elkészíteni. Ami engem és az én "asztaltársaságomat" illeti, annyira megkedveltük ezt az ízt, hogy még azután is, hogy TAYLOR depójához hozzájutottunk, finom cerebos-só helyett inkább tengervizet használtunk.
A szombat estéket nótázással ütöttük agyon. Vasárnaponkint meg néhány himnusz és zsoltár eléneklése után CAMPBELL zsebkiadású bibliájából olvasott fel egy fejezetet. Másik három könyvünk volt: "David Copperfield", "Simon the Jester," és BALFOUR munkája: "Life of Stevenson". Ezekből LEVICK olvasott fel folytatólag esténkint egy-egy fejezetet. Beszélgetéseink minden tárgyát ismét és ismét előszedtük és addig csépeltük, amíg csak végleg el nem koptattuk őket. Csak arra vigyáztunk, hogy kerüljük az olyan vitát, amely bármelyikünket is érzékenyen érinthetné.
*
282
Augusztus vége felé ptomain-mérgezés jelei mutatkoztak. A sátoros idők óta most ejtett hatalmába első ízben a lehangoltság bennünket. CAMPBELL kivételével mindnyájan erős hasmenésben szenvedtünk és rohamosan gyengültünk. Három-négy nap beletelt, amíg a betegség okát akkora-mekkora biztossággal megállapíthattuk. A fókamáj, amit a baj kitörése előtt közvetlenül fogyasztottunk, nem volt olyan ízű, mint rendesen; más magyarázatát ennek nem tudtuk elképzelni, mint hogy a fókának valami baja lehetett. A fő kórokozó mégis a kétszersültes bádog tisztátalansága lehetett, amelyben a fóka darabjait szoktuk kiolvasztani a tűz fölött.
Tél kezdete óta lehetetlenségnek bizonyult, hogy magunkat és főzőeszközeinket tisztán tartsuk.
Szerencsére egy vagy másfél hét múltával friss fókákra és egy új kétszersültes bádogra tettünk szert, és a betegség egy csapásra elvesztette erejét. Egy hétre reá DICKASON és BROWNING kivételével semmi bajunk nem volt többé, csak a gyöngeség, ami a betegségnek a nyomában jár. DICKASON betegsége nem szűnt meg, amíg át nem tértünk a szánutazásra megszabott fél adagokra; ettől megerősödve, leküzdötte a mérgezés hatását. BROWNING hetekig betegeskedett; róla nehéz volt eldönteni, mikor ért véget mérgezés okozta betegsége, mert eredeti bajával ez összevegyült.
A télközép napja után CAMPBELL csakhamar elhatározta, hogy jóval később indulunk le délnek a part mentén, mint ahogy terveztük. Egész júliusra el kellett vonnom a kétszersültet, hogy a szánutazást megelőző hónapra maradjon belőle napjára egy-egy darab. A ptomain-mérgezés és az azt követő gyöngeség még tovább késleltette indulásunkat. Augusztus folyamán teljességgel húson éltünk, szeptemberben a húson kívül napjában egy darab kétszersültet ettünk és semmi egyebet. Mindamellett hamar erőre kaptunk, mert fókahús és zsír volt bővében. Szerencsénkre került még néhány császárpingvin; ezeknek a húsa följavította levesünket.
Ebben az utolsó hónapban LEVICK svéd testgyakorlást végeztetett velünk naponta, és ennek megbecsülhetetlen ha-
283
tása volt, mert nemcsak általában erősített, hanem kiegyenesítette gerincünket, megszüntetvén azt a görbe háttartást, amit mi otthonunkról barlangi hátnak neveztünk el. Erre a tartásra kényszerített ugyanis a lakás; szobánk magassága sehol sem érte el az egy és háromnegyed métert. LEVICK egész télen át odaadással gondozta egészségünket, és kiváltképpen BROWNING az ő figyelmének köszönheti életbenmaradását.
Az északi csoport a barlangban való áttelelés után.
NEGYEDIK FEJEZET.
Visszatérés.
CAMPBELL számításai szerint a Napnak augusztus 10-én kellett visszatérnie. A hegyhátra fölkapaszkodva, amelynek a védelmében volt a mi hólakásunk, 13-án pillantotta meg először a Napot néhány percre. Mi többiek nem láttuk augusztus 20-a előtt. A heves szél csakúgy, mint eddig, meggátolt a szabad járás-kelésben. Kényszerítő ok nélkül nem hagytuk el szállásunkat. Kirándulásainkat egész télen át néhány rövid fordulóra korlátoztuk a barlang közelében levő tavon; ettől eltekintve nem jártunk egyebüvé, csak a jéglábazathoz, ahonnan fóka- és pingvinhúst, zsírt, csontokat és tengeri füvet hoztunk, és depónkhoz a "Pokol kapujá"-nál, ahonnan olajat és bambuszt hoztunk magunkkal, utóbbit a kémény befödésére.
Szeptember vége felé négyen teljesen jó erőben éreztük magunkat. Minthogy pedig DICKASON és BROWNING állapotában javulásra nem volt kilátás, CAMPBELL elhatározta, hogy útrakelünk a part mentén déli irányban, megkísérelvén az eljutást az Evans-fokra. Szerencsénkre előkészületeink ideje alatt kedvezett az időjárás. A szél megenyhült, és a szabadban való tartózkodás elviselhetőbb volt, mint bármikor a megelőző nyár óta.
A tél folyamán megölt fókák pecsenyéjéből egyenkint félretettem 10–15 kilogrammot. Ezeket a húsokat a kunyhóban töltött utolsó hetekben földaraboltuk apró (körül-
284
belül 2 köbcentiméteres) kockákba. Nyolc zsákba raktuk bele készletünket – három emberre négy zsák jutott – zsákonkint negyvenkét bögre húst. Egy-egy zsák három embernek egy hétre való élelmiszerét foglalta magában. Napjában kétszer szándékoztunk meleget főzni: reggelire és ebédre; a közbeeső második reggelire csak egy kis nyers zsírt és húst számítottunk. Az étkezésnek ezt a rendjét követtük, amíg csak birtokba nem vettük a Roberts-foki depót, azzal az eltéréssel, hogy amikor túljutottunk a Drygalski-fokon, és tapasztaltuk, hogy a tengerjégen haladhatunk tovább, megengedtük magunknak azt a fényűzést, hogy a reggeli levessel együtt kissé megfőzzük a "villásreggeli"-re valót is. A húson kívül, mint már említettük, volt még egy hónapra való kétszersült, pemikán, cukor és kakaó is, fél adagokat számítva.
Utunk kezdetben a Drygalski Barrier nyelvén vitt keresztül, amelyet DAVID tanár olyan kedvezőtlen színben festett, hogy rémületes akadályként élt képzeletünkben egész télen át. A valóság azonban távolról sem bizonyult oly rossznak. Lehet, hogy véletlenül hibáztunk rá a jó útra a Barrieren keresztül. Bizonyos, hogy egy 170 lépés széles, de jól áthidalt hasadéktól és néhány barrancától (meredek jéghullámtól) eltekintve, kevés bajunk akadt. Igen tisztességes tempóban haladtunk a jégen át, és október 10-én a jég déli széléről megpillantottuk az Erebus-hegyet. A jól ismert látvány új életet öntött lelkünkbe. Amíg el nem hagytuk a Nordenskjöld-jégnyelvet, és rá nem tértünk, hogy úgy mondjam, a hazai útra, a jégturolásokon át néhol keservesen nehéz utunk esett. De csak délnek kellett tekintenünk és látnunk az antarktikus kutatások történetében oly emlékezetes vulkán kiemelkedő vonalait, hogy érezzük: kemény munkánk nem volt hiábavaló, és már int felénk a kényelem.
Akkoriban, amikor elértük a Granite-öblöt, BROWNING állapota komoly aggodalmat keltett. LEVICK orvosságai mit se használtak, kénytelenek voltunk növényi táplálékát a mi adagunk rovására megnövelni. Szenvedéseinknek azonban hamarosan vége szakadt. Október 28-án megpillantot-
285
tuk a nyugati csoport depójának jelzőzászlaját, és attól a perctől fogva, hogy birtokba vettük az ott elraktározott készleteket, az északi csoport nélkülözései véget értek. Ha van csakugyan telepátia, GRIFFITH TAYLOR-nak és társainak ezen az éjszakán könnyű álmuk lehetett, mert csakugyan senki sem érzett nagyobb hálát valaha, mint mi most az ő élelmiszereikért.
Kilenc hónap múltával ekkor élveztük először az étkezés örömeit. Ráadásul TAYLOR leveléből, amelyet PENNELL hadnagyhoz intézett, hírt kaptunk róla, hogy a hajó biztonságban van. Megszabadultunk ezzel szüntelen aggodalmunktól, hogy talán bizony baleset érte a kerülő úton, amire kényszerítette őt a mi partraszállításunk az Evans' Covesnál.
Az út hátralevő részét "depótól-depóhoz lopózva" tettük meg: 130 kilométeres úton két depót is felszedtünk. Az elsőt a Bernacchi-fokon, – ezt szintén a nyugati csoport állította – a másikat a Butter Pointnál. Ezt az óriási depót a hajó személyzete helyezte el. Kedélyünk elevensége egy pillanatra se lankadt a Hut Pointig (nov. 6), ahol a reánk váró szomorú hír egy csapásra megfosztott bennünket lelkünk derűjétől. Átadtuk magunkat egyszerre a kimerültség reánk nehezedő érzetének – nem voltunk már mások, csak hat nagyon, de nagyon fáradt, törődött vándor, akik semmi egyébre nem valók többé, csak a pihenésre.