19
ELSŐ FEJEZET.
Dél-Georgiából a Weddell-tengerbe.Ezerkilencszáztizennégy december 5-ére tűztem ki az indulásunkat South Georgia (Dél-Georgia) szigetéről. Miképpen fog fogadni bennünket a Weddell-tenger? A dél-georgiai bálnavadász-hajók kapitányai készséggel elmondták nekem tapasztalataikat és figyelemreméltó tanácsokat adtak. Mindaz, amit tőlük hallottam, megerősítette korábbi értesüléseimet, hogy a déli sarkvidéknek azokon a tájain, amelyek felé indulandó voltam, a jégviszonyok rendkívül kedvezőtlenek. Tudtam jól, hogy ezidőtájt magasra felúszott a jég észak felé. A bálnavadászok tanácsára elhatároztam, hogy a South Sandwich szigetcsoporthoz hajózunk, megkerüljük az Ultima Thule-t és mielőtt délnek kanyarodnánk, előrenyomulunk kelet felé, a nyugati hosszúság 15. fokáig.
A South Sandwich szigetcsoport közelében nehezen járható jégzajra kellett elkészülve lennünk. Valószínűleg február vége vagy március eleje a legkedvezőbb idő a Weddell-tengerbe való előnyomulásra. A fedélzetet is megterheltük szénnel, mert a Coats' Land-hez vivő utunkban bizonyosan minden tonna szénre múlhatlan szükségünk lesz. Reméltem, hogy ha előbb keletnek tartunk a nyugati hosszúság 15. délköréig, lazább jég közt
20
hatolhatunk dél felé, elérhetjük a Coats'-földet és annak a partja mentén a Vahsel-öblöt, ahol Filchner megkísérelte a partraszállást 1912-ben. Kívánatos volt, hogy az Endurance a Weddell-tengerben teleljen, de nagy kérdés, találunk-e biztos kikötőt. Ha nem, a hajónak Dél-Georgiában kell felelnie. Már ekkor kevés reményem lehetett rá, hogy az első nyáron nekivághassunk a kontinensnek, sőt arra is el kellett készülnünk, hogy a hajó valahol a jégbe fagyva fog telelni.
A transzkontinentális út – ha kutyafogatainkkal sikerül naponta 25 kilométert megjárni és váratlan akadály nem merül föl – négy hónapra volt tehető. Mohó vágyakozással gondoltunk arra a napra, amikor elindulhatunk a délsarki kutatások történetében utolsónak maradt kalandos utazásra. Türelmetlenné tett a tudat, hogy kiinduló állomásunkig még annyi akadályt kell leküzdenünk. Minden azon fordult meg, sikerül-e a partraszállás. Ha Filchner hadműveleti állomásán kiköthetünk, ott töltjük a telet. Elérkezett az indulás napja. 1914 december 5-én, reggel háromnegyed kilenckor felszedtük horgonyainkat, s evvel végleg elszakadtunk a civilizációtól. Az idő borongós volt, néha-néha megeredt a hó, de az Endurance fedélzetén vidám volt a hangulat. Vége a készülődés hosszú napjainak, előttünk a kalandos jövő. Utolsó percig reméltük, hogy még hírt hallunk otthonról és a háborúról. Érkezett egy hajó 4-én este, de levelet nem hozott és ami hírt a háborúról kaptunk tőle, nem igen volt megbízható. Másfél évvel
21
később tudtuk meg, hogy a Harpoon hajó két órával indulásunk után megérkezett Grytvikenbe – levelekkel. Az Endurance orrát délnek irányítottuk. Délelőtt ködös eső szitált, délutánra kiderült az ég és Dél-Georgia partvidéke föltárult előttünk, ahogy gőzzel és vitorlával elhaladtunk délkelet felé. Az irányt úgy választottuk, hogy balra hagyjuk a Dél Ultima Thule-ját, a Sandwich-csoportot. Hajónk nem festett olyan csinosan, mint amikor Anglia partjaitól búcsút vettünk. Grytvikenben a fedélzetet is teleraktuk szénnel. Egy tonna bálnahúst szeletekbe vágva ráaggattunk a vitorla kötélzetére. Kutyáink sóvárgó szemmel lesték, mikor pottyan közibük az úgyis nekik szánt kutyaeledel.
December 6-án mutatkoztak az első jégrögök és jéghegyek, s másnap az első akadály. Reggel hatkor hirtelen komor indigó-színt öltött a tenger és elkezdett háborogni. Este elhajóztunk a Sanders-sziget és a Candlemas-tűzhányó között. Worsley helymeghatározásából kiderült, hogy a Sanders-sziget öt-hat kilométerrel keletebbre és nyolc-kilenc kilométerrel északabbra van, mint ahol az eddigi térképek feltüntették.
Baljóslatúan sok jéghegy bukkant föl a szigetek közelében. Két órával később sűrű jégzaj állta utunkat. Lehetett a szélessége jó ezer lépés. Túl rajta nyílt víz tükrözött. Déltájban 57° 26' déli szélességen állottunk. Váratlanul hamar bele jutottunk a jég zónájába.
Éjjel veszedelmesre fordult a helyzet. Be-
22
nyomultunk a jégzajba. A szabad víztükör, amelyet sikerült elérnünk, egyre jobban összezsugorodott a hajó körül. Reggel nyolc óráig cikáztunk erre-arra a jég között, míg végre izgalmas küzdelemmel megkerültük a jégzajt és újból nyilt vízre értünk. De még akkor is meg-megakasztott egy-egy hatalmas jégrög. Északabbra jártunk ekkor, mint előző nap.
December 9-én reggel keleti szél havat hozott magával. Délután 58° 27' déli szélességen jártunk, 10-én délig mindössze egy ívperccel jutottunk délebbre. Egész nap ismét a jégzaj peremét kerülgettük. Napközben pingvinek és bálnák mutatkoztak.
11-én reggel 59° 46' szélességen megint jégzajba jutottunk. Szénkészletünk nem engedte, hogy újabb kerülőt tegyünk, óvatosan benyomultunk a jég közé. Kivált a csavarra és a kormánylapátra kellett ügyelnünk, hogy baj ne érje. Worsley, Wild és én, három tiszttel fölváltva őrködtünk kettesével. Az árbockosárból nyíló kilátás semmi jóval nem biztatott. A jégtáblákon két fókát vettünk észre, de nem késlekedhettünk a friss hús kedvéért. Igyekeznünk kellett célunk felé, amily gyorsan csak a viszonyok engedték.
December 12-én reggel laza jégzajban törtettünk előre. Időnkint sűrűbbre tömörült a jég. Az ég beborult és megeredt a hó. Délben a helymeghatározás 60° 26' déli szélességet mutatott. Huszonnégy óra alatt csak mintegy 60 kilométerrel jutottunk előrébb. Körülöttünk viharmadarak és pingvinek rajzottak. A kis adélie-pingvineket láthatóan izgatta a hajó. Mulatságos volt és sok tréfára adott alkalmat. amikor Clark állott a kormánykeréknél s a pingvinek,
23
mintha csak valamennyien ismerték volna, nekiiramodtak a jégtáblán. futottak feléje és egyre a nevét sipítozták: “Clark! Clark!” – és nem győztek méltatlankodni, hogy Clark még csak válaszra sem méltatja őket.
A következő huszonnégy órában néhány nyilt csatorna lendített valamit előrehaladásunkon, jóllehet a jégzaj minden irányban addig terjedt, amíg csak a szem ellátott. Wild lelőtt egy fókát, Hudson leugrott a jégtáblára, kötelet kötött a fókára és felvontattuk. Huszonnyolc emberünknek éppen elég volt egy jó reggelire és uzsonnára.
December 14-én megnehezült az idők járása felettünk. A sűrű köd meglassította haladásunkat. A hajó csavarja hatalmas lökéseket kapott. Pallókat fektettünk át a hajó korlátján és Hurley mozgófényképen megörökítette, hogy töri-zúzza a hajó orra a jeget maga előtt. Délben 61 1/2 fok déli szélességen jártunk. Éjfélkor egy hosszú csatorna végén megállottunk, hogy megvárjuk, míg kitisztul az idő.
Másnap délnyugatnak futó csatornákban könynyedén zúztuk-morzsoltuk a frissen fagyott jeget. Az idő megenyhült (3 fok volt a fagypont felett). December 17-én ismét sűrűbb lett a jég. Hatalmas, féléve összefagyott jégtáblák két-három négyzetkilométernyi jégmezőkké egyesültek. Erő és idegek kellettek hozzá, hogy megküzdjünk az elénk tornyosuló akadályokkal.
Délben 62° 13' déli szélességen állottunk. Huszonnégy óra alatt mintegy ötven kilométernyi utat jártunk meg. Éléstárunk három kék bálnával és egy
24
óriási császárpingvinnel gyarapodott ezen a napon. Másnap három fókát ejtettünk el, az egyik csaknem három métermázsát nyomott. Déltájban lehorgonyoztuk hajónkat egy jégtáblához. El voltam rá készülve kezdettől fogva, hogy rossz jégviszonyokra találunk a Weddell-tengerben, de ilyen makacs, sűrű és vastag jégre mégsem számítottam – decemberben. (1) Száz meg száz kilométeren át kínos lassúsággal törtünk utat magunknak vastagra bízott jég között. A jégtáblák összetorlódása fantasztikus magasságba dobálta fel a jégtömegeket. A szél is állandóan késleltetett. A gépet sokszor meg-megállítottak, hogy kíméljük a csavart.
Amíg jobb időre várakoztunk, december 18-án, leeresztettem a mélységmérőt. 5140 méter mélységben ért feneket.
19-én sem javult a helyzet. Az erős szélben lehetetlen volt a manőverezés a sodródó jégtáblák között. Másnap is lehorgonyozva vesztegeltünk a viharrá erősödő szélben. Fölhasználtuk az időt, hogy a jégtáblán – footballt játsszunk. Délben 62° 42' déli szélességet figyeltünk meg, tehát még északra sodort a szél.
21-én hajnalban, enyhe nyugati széllel, tiszta időben folytattuk utunkat délnyugatnak a jégzajon keresztül. Délben kilenc nagyszerű jéghegy között járt hajónk. Egyiknek az alakja Gibraltar szirtjére emlékeztetett, de még meredekebb volt. Hurley buzgón forgatta a mozgófényképezőgépet, hogy el ne szalassza a festői látványt. Éjfélkor többszáz négyzet-
(1) A déli félgömbön decemberben kezdődik a nyár.
25
kilométeres jégmező állta útunkat. Sohsem láttam ekkora és ilyen nyugodt felszínű jégtáblát a Ross-tengerben. December 22-én néhány nyilt csatornán sikerült továbbhaladnunk dél felé. Másnap lassan törtettünk előre a jégzajon keresztül. Pingvineket, fókát és leopárd-fókát láttunk. A hőmérő ismét a fagypont fölé emelkedett (+1 fok). Délután tizenöt jéghegyet olvastunk meg. Az egyik húsz méternél magasabb volt és kilenc kilométer hosszú. Nyilván jégfalról vált le.
24-én jó százhúsz kilométert tettünk meg déli irányban. Túljutottunk a 64 1/2 fok déli szélességen.
Ezen a napon nevet adtunk kutyáinknak, többnyire igen jellemző neveket, mint például: Amundsen, Herkulesz, Hackenschmidt, Sámson, Sátán, Shakespeare, Karácsony, Pók és így tovább.
Karácsony napján hat óra hosszat vesztegeltünk egyhelyben. És mégis ezen a napon tettük meg a leghosszabb útat, amióta a jégzajjal találkoztunk: 132 kilométert déli irányban. Éjfélkor groggal ünnepeltük meg a karácsonyt. Lees földíszítette a hajószobát. Mindenki megkapta a maga kis ajándékát. Ebédre fényes ünnepi ételsor következett: teknősbéka-leves, fehérhal, nyúl, pudding, pástétom, datolya, füge. Sört és rumot ittunk hozzá. Hussey fabrikált egy egyhúrú hegedűt.
A karácsonyt követő két nap jégtáblákhoz horgonyozva vesztegeltünk. 26-án délben déli szélesség: 65° 43'. Tenger-mélység 5153 méter.
Az ötödfél napja tartó heves szél 29-én este meg-
26
enyhült. Ebben az órában északabbra voltunk, mint karácsony napján. 30-án szépen haladtunk és este tizenegykor átszeltük a déli sarkkört (66° 40'). Ezen az éjjelen nem nyugodott le a nap.
Másnap reggel súlyos kalandunk volt a jéggel. A jégtáblák körülzártak, a jég nyomása fölemelte a hajót s csak nagy vesződséggel menekültünk kényes helyzetünkből.
“Déltől fogva a jégzaj jellege megjavult” – jegyezte föl Worsley, aki az árbockosárból figyelte a fejleményeket. “Éjfélkor, amint ott álltam a kosárban – írja – élénk zajt hallottam a fedélzeten, harang-kongást, jövés-menést. Akkor értettem meg, hogy itt az Újesztendő”.
December 11-e óta, amikor a jégzajba jutottunk, 890 kilométert hajóztunk többé-kevésbé sűrű jégzajlásban. Kis hajónk vitézül állotta a harcot. Útirányunk általában délkeletnek tartott s az egész megtett út, úgy becsülöm, eléri az 1300 kilométert. Az első kétszáz kilométeren még laza volt a jégzaj. Legnagyobb késleltetőnk volt a csaknem viharrá fajuló délnyugati szél, amely egyszer ötödfél nap, két ízben pedig három-három nap dühöngött szakadatlanul. Az utolsó négyszázötven kilométeren sűrű jégzajban törtettünk előre; szerencsénkre helyenkint pompás nyitott csatornákra bukkantunk.
A jégzaj félelmetes szövevényében sokszor neki kellett hajtatnunk a jégtábláknak. Faltörő kos módjára csaknem métervastagságú jégtáblákat is sikerült áttörnünk. Rendesen úgy intéztük a támadást, hogy félgőzzel nekimentünk az akadálynak (az
27
utolsó percben megállítottuk a gépet) – s a jégbe V alakú rést vágtunk. Akkor azután hátráltunk egy kissé és teljes gőzzel nekikormányoztuk az Endurance orrát pontosan a V-alakú rés legmélyebb pontjának. Ék módjára belevéstük magunkat a jégbe. A negyedik kísérletre rendesen megadta magát a jégtábla és széjjelvált előttünk.
MÁSODIK FEJEZET.
Új föld.Ezerkilencszáztizenöt újév napja borongós felhőkkel köszöntött ránk. Enyhe északi szél fútt hátba és időnkint megeredt a hó. Este felé megjavult a jég és hajónk orra vidáman zúzta a törékeny friss jeget.
Másnap hajnalban vastag régi jég torlaszolta el utunkat, de délnyugatnak vivő nyilt csatornákon “megúsztuk” az akadályt. Délben csaknem a 70. szélességi fokon járt hajónk. Ebben a huszonnégy órában 230 kilométerrel közelebb jutottunk célunkhoz. Biztató eredmény. Délután újból bezárult előttünk az út. Türelmetlenül vártam már, hogy szárazföldet érjünk. Kutyáink négy hete nem mozogtak a szabadban. Ezen a napon legalább kétszáz fantasztikus alakú jéghezyet olvastunk meg.
3-án még lehorgonyoznunk sem sikerült hajónkat a jégtorlódásban (69° 59'). A rákövetkező délelőtt megint csak elhaladtunk a kis jéghegy mellett,
28
amelyiket előző nap kétszer is érintettünk. Ötven négyzetkilométernyi térségen imbolyogtunk erre-arra ötven órán keresztül. Mintha csak az Antarktisz szelleme figyelmeztetni akart volna: forduljunk vissza, amíg nem késő. A kívánatos útirány délkeleti lett volna, nem szívesen törődtem bele, ha a nyilt vizek erősen nyugat felé tereltek. Ross legdélibb pontjától keletre szerettem volna szárazföldet érni, jócskán keletre a Coats-földtől. 5-én délben a helymeghatározás 70° 28' d. sz.-et mutatott, a nyugati hosszúság 20. fokán. Veszteglésünk órái alatt néhány szenvedélyes football-játékosunk kiszállott a jégtáblára és kergette a labdát, mígcsak Worsley bele nem esett egy hasadékba, éjfél tájban.
Másnap (6-án) lehorgonyzott hajónkról a kutyákat is levittük a jégre, hogy kellő felügyelettel futkározzanak egy kicsit. Némelyiknek sikerült is belebukfencezni a vízbe, mások meg ezalatt – jóllehet kolonc volt a nyakukon – derekasan összeverekedtek.
7-én élénkülő szélben vitorlát feszítettünk és elindultunk, hogy megkerüljük a jégzajt kelet felé. Találkoztunk ezenközben egy sajátságos alakú jégheggyel, amelyet már hatvan órával előbb is láttunk. Kardszárnyú delfinek (killer whales) cirkáltak a hajó körül. Ezeknek az állatoknak az a szokása, hogy meglesnek egy-egy heverő fókát, alulról áttörik a jégtáblát és rajtaütnek áldozatukon. Ügyelnünk kellett, hogy mi is a fóka sorsára ne jussunk.
29
Január 8-án délben megint csak a 70. szélességi fokon állottunk, a nyugati hosszúság 19. fokán. Ötszáz jéghegy úszott el mellettünk ezen a napon. Nagy öröm és megkönnyebbülés volt nyilt vízben fürgén törtetni előre majd kétszáz kilométeren. 10-én délben elértük a 72 fok déli szélességet. Déltől délig 250 kilométert tettünk meg.
Közelében jártunk ekkor annak a földnek, amelyet dr. W. S. Bruce, a skót expedíció parancsnoka fedezett föl a Scotia hajóval 1904-ben. Ő nevezte el Coats földjének. Bruce a 72° 18' szélességen, a nyugati hosszúság 10. fokán északkelet-délnyugati irányú jégfalra talált. A jégfal mentén haladt tovább délnyugatnak 280 km-re, a 74° 1' déli szélességig (ny. h. 22°). Nem látott hómentes sziklát, de a hó és a jégsánc előtt mutatkozó sekély víz világosan utalt a szárazföld közelségére. Ott fenn valahol azokon a lejtőkön, amennyire lehet délnek – onnan terveztem útrakelésünket a délsarki kontinensen át. Mindnyájan izgatottan lestük, mikor bukkan fel a föld, amelyet Bruce leírt. Délután öt órakor megfigyelőnk jelentette, hogy partot lát dél-délkeleten.
Csakugyan, havas lejtő emelkedett arrafelé mintegy 300 méter magasságba. Szigetnek vagy félszigetnek látszott, déli partján öböllel. Legészakibb pontja körülbelül a 72° 34' déli szélességen lehetett (ny. h. 16° 40').
Az Endurance a jégzajból éjfél tájban nyilt csatornába ért egy jégfal alatt. A jégfal szélétől egy kábelnyira, 384 méternyire, nem ért feneket a mélységmérő. A jégfal magassága mintegy húsz
30
méter lehetett, helyenkint harminc. A Scotia bizonyosan elhaladt errefelé, amikor Bruce március 6-án elérte útja legdélibb pontját.
A jégfal dél-délnyugatnak folytatódott. Csaknem száz kilométerre követtük. A jégfal magassága néhol elérte a 45 métert. Január 11-én (73° 13' d. sz., 20° 43' ny. h.) 283 méter mélységben kavicsos feneket értünk. 12-én délben földrajzi helyzetünk: 74° 4' d. sz., 22° 48' ny. h. A mélység 174, 234 és 188 méter. Túljutottunk azon a ponton, ameddig Bruce előrenyomult. Előttünk új föld terült el. Fókákat és császárpingvineket láttunk. Nyugtalanított kutyáink betegeskedése. Egyet agyon kellett lőnünk.
A fókák egész rajokban úsztak a jégfal és a jégzaj között. Mozgófényképen megörökítettük a szokatlan látványt.
14-én nem mozdultunk a hajóval, másnap megjavult a helyzet és estére az Endurance kibontott vitorlával haladt tovább délnek a jégfal mentén. Figyeltem, merre találnék kikötésre alkalmas helyet, habár nem volt szándékom kikötni – hacsak a szükség nem kényszerít – a Vahsel-öblön erről, a Luitpold-földön. Minden mérföld, amennyivel délebbre juthatunk, tiszta nyereség, ha majd a szánutazásra kerül a sor a szárazföldön.
15-én kevéssel éjfél előtt egy nagy gleccser északi vége elé értünk. A gleccser túlnyúlt a jégfalon, be a tengerbe. Magassága 120 méter körül lehetett. Előtte nagy tömeg vastag jég halmozódott fel. A gleccser végződésének az öble jó kikötőhely
31
lett volna; védve volt a délkeleti szél ellen, csak az északi szél felől volt nyitva. Gleccser-öbölnek neveztem el ezt a helyet. Okom volt rá, hogy később sajnálkozással emlékezzem rá.
Több mint 30 kilométert hajóztunk a gleccser homlokfala mentén. 16-án hajnalban elértük egy másik hatalmas gleccser szélét. Ennek a mentén jó hetven kilométeres utat járt meg a hajó, ott azután szilárd jégzajba ütköztünk. Aznap nem mehettünk tovább. A déli megfigyeléskor kiderült, hogy az utóbbi 24 óra alatt 230 kilométerrel jutottunk tovább délnyugatnak. Egy kis jéghegy alá kormányoztuk a hajót, az védett bennünket a másnap (január 17-én) ránk zúduló kelet-északkeleti hóviharban.
A szárazföld, amennyire tiszta időben megítélhettük, idestova ezer méterrel emelkedett a gleccser feje fölé. A partvidéket Caird nevéről neveztem el. A Caird Coast összeköti a Coats-földet a Luitpold-földdel. (1) Közel jártunk a Luitpold-földhöz.
Január 18-án reggel hét óráig vesztegeltünk a megfeneklett jéghegy védelmében. A vihar ekkorra megenyhült, s tovább vitorlázhattunk egy a gleccser homloka előtt megnyilt csatornán keresztül débnyugatnak. 19-én reggel a 76° 34' déli szélesség és a 31° 30' nyugati hosszúságon állottunk. Az időjárás kedvező volt, de éjjel annyira körülzárta a jég hajónkat, hogy nem mozdulhattunk. A 20-i helymeghatározás meggyőzött róla, hogy az Endurance tökéletesen befagyott a jégbe. Ameddig a szem el-
(1) A Coats' Land-et Bruce fedezte tel 1904-ben, a Luitpold Land-ot a német Filchner, 1912-ben.
32
látott az árbockosárból, minden irányban szilárd, mozdulatlan jégzaj vett körül.
Eseménytelen napok következtek.
27-én, a mozdulatlanság tizedik napján eloltattam a tüzet a kazánokban. Napjában féltonna szénbe került idáig, hogy fűtve tartottuk a gépet, útra készen. Hatvanhét tonna szenünk volt még, harminchárom napra való – nem volt szabad tovább tékozolnunk.
A várakozás napjaiban fokozatosan gyüjtögettük a fókahúst kutyáink számára. De magunknak is kellemes változatosságot jelentett ez az eledel.
Február 9-én fűttettem be a gépet első ízben, abban a reményben, hogy sikerül szabadulnunk fogságnnkból. Mindhiába. A friss jeget áttörtük, de a jégzaj megint csak megakasztott és nekiszorított egy puha jégtáblának. Kevés kilátás nyilt rá, hogy tovább jussunk.
A motor pompásan dolgozott. Óránkint tíz kilométert haladt előre vékony jégtáblákon és a lágy hó alatt egy-két lábnyi mélységben rejtőző jégen keresztül.
Február második felében sem volt semmi lényeges változás sorsunkban. 14-én reggel gőzzel, jégcsákánnyal, fürésszel és fejszével zúztuk-vágtuk a jégtáblát. Két nap dolgoztunk megszakadásig, hogy bevezényeljük a hajót az előttünk mutatkozó nyilt víziútba. A távolság egyharmadával birkóztunk meg, de még mindig csaknem négyszáz méternyi szilárd jég választotta el az Endurance-ot a nyilt víztől. Sajnálkozva mondtunk le a további remény-
33
telen küzdelemről. Ami utat vágtunk a jégben, nyomban megint keményre fagyott a nyári időszakban szokatlan erős hidegben.
A jég ellen intézett támadás meghiusulása nagy csalódást okozott mindnyájunknak. A feladat meghaladta erőnket. Még nem adtam föl minden reményt, hogy kivágjuk magunkat, de ekkor már kezdtem gondolni rá, hogy a jégzaj riasztó világában kell töltenünk a telet. A nap, amely már két hónapja állandóan a láthatár fölött keringett, 17-én éjfélkor lesüllyedt a láthatár széléig, s habár áprilisig nem fog is eltünni, ferde sugarai figyelmeztettek már a közelgő télre.
Továbbra is buzgón gyüjtögettük a fókahúst és zsírt. A jégtáblákon való vadászkirándulások testmozgásként is nagyon kívánatosak voltak.
Február 22-én az Endurance elérte legdélibb pontját a jég fogságában tett vándorútján: a ny. h. 35. fokán elérte a 77. szélességi fokot. A nyárnak végére jártunk – valójában alig is élveztük. Éjjel-nappal roppant kemény volt a hideg. A jégzaj megszilárdult a hajó körül – nem kételkedtem benne többet, hogy az Endurance egész télen át a jég foglya marad.
Naplómban a kővetkező megjegyzést találom:
“Várnunk kell tavaszig. Az majd jobb szerencsét hoz. Ha sejthettem volna egy hónappal ezelőtt, hogy a jég körülölel, a nagy gleccser közelében levő kikötőhelyek valamelyikében vonultam volna téliszállásra. De akkor még nem volt rá ok, hogy ilyen
34
balszerencsét jósolgassak magunknak. ... Főaggodalmunk most, merre fognak sodorni a szelek és a tenger áramlása az előttünk álló tél hosszú hónapjaiban. És hogy vajjon kora tavasszal kiverekedhetjük-e majd magunkat a jég bilincséből és elérhetjük-e a Vahsel-öblöt, vagy valamelyik más kikötésre alkalmas helyet!”
Február 24-én az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli állomássá. Kihordtuk készleteinket a raktárakból, pontosan számot vetettünk vele, mink van, mennyink van, hogy szembeszálljunk a délsarki téllel. A kutyák elhagyták a hajót, óljaikat a jégtáblán állítottuk föl. Pórázaikat egy végigfutó sodronykötélhez erősítettük. Láthatólag örvendtek, hogy megszabadultak a hajótól. Megkezdtük a kutyafogatok gyakorlatoztatását. Főmulatságunk volt a hockey és a football a jégtáblán. Kísérletet tettünk szikratávírónkkal, de eredménytelenül. Nyilván igen nagy volt a távolság a mi kis készülékünk számára.
HARMADIK FEJEZET.
A téli hónapok.Március hónap szilaj északkeleti szélvésszel köszöntött be. Harmadikán csendesült el a vihar. Egyesült erővel kiürítettük a fedélközt; nappali szobává és ebédlővé alakítottuk át. Itt állította fel a hajóács a parti kunyhóba szánt kályhát. Az egész szállást kicsinosítottuk. A kutyák oda se néztek a hóviharnak. Gombócba kunkorodva feküdtek a hóban.
35
Amikor kitisztult az idő, láttuk, hogy a jégzajt északkelet felől összébb kergette a vihar s még jobban megszilárdult. Északon felbukkant egy új jéghegy, húsz kilométernél is hosszabb. Ez a látvány nemcsak muló érdekességével ragadta meg figyelmünket. Könnyen megeshetett, hogy az aránylag sekély tengerben megfeneklik az óriási hegy. És akkor rettentő jégnyomásnak és zűrzavarnak válik középpontjává ez a szigetnyi jégtömeg. Tapasztaltuk már, mily megsemmisítő a jéghegyek és jégtáblák összetűzése – nem kívánkoztunk utána, hogy az Endurance ily óriások harcába keveredjék.
Új szállásunk a fedélközben tizedikén elkészült. Embereink elfoglalták a számukra épített fülkéket. A legnagyobbikban Macklin, McIlroy, Hurley és Hussey telepedtek meg; a vele szemben levő Clark-nak és Wordie-nak a tanyája lett. Mellettük a mérnökök húzódtak meg, majd Cheetham és McNeish.
Az új tanyát “Ritz”-nek neveztük el; ott étkeztünk a hajószoba helyett. Wild, Marston, Crean és Worsley a hajószobában rendezkedtek be, magam külön tanyáztam a hajó hátsó részében. Március közepén megkezdődött a szabályszerű téli élet.
14-én délben 76° 54' déli szélességen, 36° 10' nyugati hosszúságon voltunk. A szárazföld elmosódó vonala látszott délkeletnek, mintegy 70 kilométerre. A hajót északnyugatnak sodorta az ár. 15-én kiüríttettem a kazánt, hogy megtakarítsuk a napi egy métermázsa szenet, ami idáig arra kellett, hogy megóvjuk a kazánt a befagyástól. Akárhogy is, nem sok szénre szá-
36
míthattunk tavaszra; reméltem azonban, hogy fókahájjal pótolhatjuk.
A kutyafogatok idomítását folytattuk. A vezényszavak ilyenek voltak: Mos (rajta!), dzsi (jobbra!), haa (balra), húa (állj!). A kanadai kocsisok dirigálják így állataikat. A fogatok szoktatásában rohamos haladás mutatkozott, de kutyáink közül több elpusztult betegség következtében.
A nap egyre alacsonyabban keringett az égen, a hideg növekedett s az Endurance körül egyre könyörtelenebbül összeszorult a tél fagyos keze. 3-án éjjel hallottuk a jégtorlaszok zajgó morajlását kelet felé. Reggelre harmadfél-három méter magasba torlódott a jég. Ez volt az első dörgő figyelmeztetés a fenyegető veszedelemre. 4-én egész nap dörgött-morajlott a jég és remegett a hajó. Elrendeltem, hogy a hajó mentén fölhalmozódott havat, jeget és hulladékot lapátolják el, hogy jégtorlódás esetén a hajó felső részét ne érje nyomás és az Endurance-ot ne vegye hátára a jég.
9-én is folytatódott a jégtorlódás – ekkor eszméltem rá, hogy fejünk felett veszedelem tornyosul. Bizonyos készleteket behordoztunk a hajóra, és helyet szabadítottunk a fedélzeten a kutyák számára, ha hirtelen menekíteni kellene őket a jégtábláról.
Hat kutyafogatot alakítottunk, kilenc-kilenc kutyával. Wild, Crean, Macklin, McIlroy, Marston és Hurley vették át őket, mint felelős parancsnokok. Még egyre hullottak a kutyák; szerencsétlenségre nem volt megfelelő orvosságunk a baj ellen. Április végén már csak ötven felnőtt kutyánk volt. Fókahús-
37
készletünk ekkorára körülbelül 22-23 métermázsára gyarapodott. Úgy számítottam, hogy a hús és a háj kilencven napra elég lesz a kutyák táplálására csorbítatlan adagolás mellett.
14-én új jéghegy ejtett aggodalomba. Hatalmas hegy volt. Magassága napközben észrevehetően megnövekedett s az egész jégtömeg iránya kissé eltolódott. Nyilván megfeneklett és a jégzaj mozgása szerint változik a helyzete. A következő huszonnégy órában az Endurance egyenesen a hegy felé sodródott. Az árboc magasából láthattuk, hogy a jégzaj miként ostromolja az óriási jégtömeget, magasba torlódva és önmagát morzsolva halálra. Könnyű volt elképzelni, hogy mi sors vár hajónkra, ha belekeveredik az óriások harcába. Tojásként fog összeroppanni a rettentő tömegek közt.
A jégzaj sodra nem volt állandó. A jéghegy, amelynek felénk fordított oldala hosszabb volt egy kilométernél, magassága meg hatvan méter körül, hol előrébb nyomult, hol meg visszahúzódott a következő napok folyamán – már tudniillik az Endurance helyzetéhez képest, amely a jégtáblával mozgott tehetetlenül.
Április 18-án, vasárnap, tizenhárom kilométerre volt tőlünk a jéghegy. Az éj folyamán nyugati áramlat nagy megkönnyebbülésünkre a hegy szélalatti oldalára sodort; a hónap vége felé a jéghegy eltűnt szemünk elől.
Május elsején búcsút vettünk a napfénytől, megkezdődött a félhomály időszaka, amelyet majd a téli sötétség fog követni. Ezt írtam naplómba:
38
“Reánk terül a hosszú téli éjszaka és vele nőttön-nő tehetetlenségünk érzete. Ha a szerencse ránk mosolygott volna, ma már kényelemben és biztonságban táboroznánk téli állomásunkon, fel volnának állítva eleségraktáraink délen és tavaszi és nyári szánutazásunk terveiről beszélgetnénk. Vajjon hol verődünk partra? A jövő titka. De azért senkit nem sujt le a csalódás közülünk. Mindnyájan vidámak es tevékenyek vagyunk. Egyelőre mást nem tehetünk – várnunk kell”.
A hajó helyzete május 2-án 75° 23' d. sz., 42° 14' ny. h. Március 19-e óta ezen a napon fogtuk az első fókát. Másnap négy császár-pingvinre tettünk szert. Kerr és Cheetham derekas küzdelmet folytatott két hatalmas pingvinnel. Kerr megrohanta és megragadta az egyiket, de a dühös pingvin ráugrott a mellére, úgyhogy fölhemperedett. Cheetham segítségére sietett, ketten elcsíptek egy másik pingvint, összekötötték a csőrét és elhurcolták a hajóra. A pingvin rugkapált, akárcsak valami részeg ember, akit kétfelől támogatnak a rendőrök. A súlya is majd annyi volt, mint egy emberé: negyven kiló.
Május 4-én újabb két császár-pingvint fogtunk. Wordie vezette éppen az egyiket a hajó felé, amikor fölbukkant Wild a kutyafogatával. A kutyák nekiiramodtak és már éppen elcsipték volna, ha szerszámuk fönn nem akad valami útjukba eső jégpilléren. Óriási kavarodás, a szán fölfordul, kutyák, emberek, szíjjak összegabalyodnak. A pingvin három lépésről közömbösen szemlélte a jelenetet. Még több pingvinnel is gyarapodott friss húskészletünk.
39
Május hónapja meglehetős eseménytelenül pergett le. Júniusban is mozdulatlanul szilárd maradt a jégbilincs hajónk körül. Ekkoriban már komor sötétség borult ránk, hacsak a Hold barátságos fénye föl nem ragyogott a láthatáron.
Legfőbb gondunk volt ezekben a napokban a kutyafogatok idomítása. A déli órák félhomályában nyílt csak erre mód. Akármilyen sors vár reánk, életbevágóan fontos, hogy a kutyák jó erőben és használhatók legyenek. Amikor csak az időjárás megengedte, a fogatokat nyomban kivitték gazdáik a jégtáblára. Versenyre keltek egymással. 15-én volt a nagy futtatás: “a délsarki Derby”. Tekintélyes fogadásokat kötöttek; legizgatóbb nyereség volt a csokoládé és a cigaretta.
A versenypálya 700 yard hosszú volt. Öt fogat ment föl az indítás helyére a déli félhomályban. A hőmérő 18 fokon állott a fagypont alatt. Délen meglibbent az aurora australis halvány fénye.
Wild fogata 2 perc 16 másodperc alatt futotta meg a pályát; egy másik alkalommal Hurley fogatával versenyezve 2 perc 9 másodpercre javította a rekordot négy métermázsás terheléssel.
Július első napjaiban hajnaltájon pirkadati fények jelezték a közelgő napkeltét. 10-én repedések és csatornák nyiladoztak a közelben – háromszáz lépésre megközelítették a hajót. Az Endurance mozdulatlanul maradt.
13-án este hóvihar lepett meg – a leghevesebb, ami utolért idáig a Weddell-tengerben. Reggelre másfélméteres hófúvásba temetkeztek a kutyaólak
40
a hajó déli oldalán. Ötven lépésnél messzebbről nem látszott a hajó; kiadtam a rendeletet, senki ne távozzék messzebbre a kutyaólaknál. Az őrjöngő szélvészben és a fojtogató hófuvásban lehetetlen volt irányt tartani. A hőmérsék a vihar alatt -29 és -36 fok között járt; szokatlan jelenség, mert hóviharkor enyhülni szokott az idő. Este a szélvihar sebessége elérte a 130 kilométert. A hajó meg-megremegett a szél rohamaitól.
Mi azért elég kényelmesen meghúzódtunk szállásunkon reggelig, akkor azonban – 34 fokos fagyban – ki kellett bujnunk odunkból, havat lapátolni.
16-ára kitisztult az idő. Akkor láttuk, hogy a viharban egészen megváltozott a jégzaj képe körűlöttiiuk. Az Endurance továbbra is a sziget nagyságú jégtábla foglya maradt, de mindenfelé a jégtorlódás és repedezés jelenségei mutatkoztak.
Egyre több és több nyugtalansággal töltött el a jég dörgő robaja és az óriási jégtorlaszok fölbukkanása. A jég felszínének ez a hánykolódása már a hajót fenyegette. 22-én délután hatvan centiméteres repedés keletkezett balfelől. A repedés harminc méterre megközelítette a hajót és legalább három kilométer hosszúságban húzódott délnyugattól északkeletnek.
Valamennyi szánkót a hajóra vitettem és külön őrszemet rendeltem ki, arra az esetre, ha sebtiben kellene menekíteni a kutyákat a jégtábláról. A repedés a hajótól háromszáz lépésre mutatkozó turolás következménye volt. Fenyegető összevisszaság-
41
ban hányódtak hegyin-hátán az óriási jégtömbök. Sok tonnás jégtömböket játszva emelt meg a turolás emeletmagasságba a jégtábla fölé. Worsley-vel és Wild-dal felváltva virrasztottam; egyikünk sem nyugodott sokat ezen az éjszakán. Hatalmas ütések rázkódtatták meg a hajót.
Reggel észrevettük, hogy jégtábla-szigetünk jókorával megfogyatkozott. Úgy látszott, véget értek a nyugalom hosszú hónapjai és beköszöntött a küzködés időszaka. A rákövetkező nap élelmiszereket, olajat, gyufát és más szánutazó készségeket vitettem a felső fedélzetre, hogy kezünk ügyében legyenek hirtelen baj esetére. 25-én mindenfelől zengett-zajgott a jég, de legkivált a hajó baloldala táján volt erős a zajlás. Az Endurance-ot fogva tartó jégtáblát erre-arra lendítette a jég nyomása. Éjfél felé megint csak elfoglalta régi helyét.
Ekkortájban írtam naplómba: “A jég mérföldekre meglazult. Számos repedés és vízcsatorna keletkezett északkelet és délkelet felé. A turolás egész torlaszokat emelt minden irányban... jól esnék, ha tehetnénk valamit magunkért; de tétlenségre vagyunk kárhoztatva, amíg a jég öleléséből nem szabadulunk. Ha továbbra is gyengül a jég, néhány hét mulva áttörhetünk és újra kezdhetjük a harcot. Addig is folytatódik a jég turolása, bajos megjósolni, mi lesz ennek a vége... Mindenkit fölélénkít, hogy előbb-utóbb véget ér a téli sötétség. Máris mutatkoznak ennek a jelei”.
Augusztus elsején, vasárnap, éppen esztendőre
42
rá, hogy az Endurance elhagyta a londoni South-West East India Dock-ot: megtörött a jég. 72° 26' déli szélességen, a nyugati hosszúság 48° 10'-én állottunk ekkor. Reggelre délnyugati szél kerekedett, erős havazással, s némi riasztó mozgolódás után minden irányban fölszakadozott alattunk a jég. Hajónk tíz foknyira megdőlt balfelé.
A kutyákat és szánokat az első gyanús jelre fölvettük a fedélzetre és felvontuk a hidat. A kutyák úgy látszik megérezték a veszedelmet, békésen viselkedtek. A turolás rohamosan végigrepesztette a jégtáblát, föltorlaszolta a jeget a hajó közelében és nagy jégtömeget szorított a hajó talpa alá. Az Endurance megemelkedett, előre, hátra és oldalt billent, többször is, a morzsolódó jégtáblák szeszélye szerint. Egyszer-kétszer közibük került, de baj nélkül kikeveredett szorításukból.
Már-már úgy tetszett, hogy játékszere lesz a hajó az egymásra torlódó jégtábláknak. Megkönnyebbülten láttam, amikor végre nyugvópontra ért. A csónakokat kiürítettük, hogy készen álljanak a lebocsátásra, további készleteket is a hajóra vittünk és kettős őrszemet állítottunk. Romokban hevert körülöttünk a “kutyaváros”; szánalmas látvány, de engem most más gond foglalkoztatott: súlyosan megsérült a jégben a kormánylapát; közelebbi vizsgálatra nem volt mód, nyugtalanított, helyre tudjuk-e hozni a hibát.
Új nyugalmi helyzetben hatalmas turolások fenyegették a hajót; az Endurance vitézül állta a jég rohamait, föl-fölemelkedett, ha alatta megtorlódtak
43
a jégtáblák. Rémületes látványt nyujtott az elemek harca körülöttünk. Az összezáruló jégtáblák közé szorult hatalmas jégtömbök lassan tolultak fölfelé, majd hirtelen magasba törtek, mint ahogy a hüvelyk- és mutatóujj lövi ki a cseresznyemagot. Millió és millió tonna hánykolódó jégtömeg morzsolódott, törődött és zúzódott könyörtelenül. Ha egyszer amúgy igazában maga közé kapja a jég, az Endurance-nak örökre vége.
2-án délután megenyhült a vihar és csaknem teljesen megszűnt a jég torlódása. A vihar kissé északibb irányba taszította a hajót. A hajó farához szorult rengeteg jégtömeg nem engedte, hogy közelebbről megvizsgáljuk a kormánylapát súlyos sérülését.
Augusztus 3-án beborult az ég, ködös idő támadt. Másnap valamennyien buzgón segédkeztünk a hajóácsnak összeróni a kutyaólakat a fedélzeten; estére fedél alá jutottak és védve voltak kutyáink az időjárás viszontagságai ellen. Augusztus hátralevő napjai aránylag eseménytelenül peregtek le. A jég ismét megszilárdult a hajó körül. Alig-alig volt valami mozgás észlelhető körülöttünk. Folytattuk a kutyák trainingjét. A szelek állandóan északnyugat felé tereltek bennünket. A napfény tartama napról-napra növekedett, bár még mindig húsz fokon alul járt a hőmérő. 17-én 1676 fonal (3064 m) mélységet mértünk, mintegy húsz kilométerre nyugatra attól a helytől, ahol a Morell-földnek kellene lennie a térkép szerint. Földnek nyomát sem láttuk az árbockosárból. A Morell-
44
föld is azoknak a nem létező délsarki szigeteknek és szárazföldi partoknak a sorába iktatható, amelyekről közelebbi vizsgálatra kitűnik, hogy – jéghegyek.
Augusztus 24-én három-négy kilométerre voltunk északra Morell legdélibb pontjától, és tíz hosszúsági fokkal (közel 400 km-rel) nyugatra tőle. Úgy számítottam, hogy megközelítőleg 500 kilométerre járunk nyugatra a legközelebbi ismert szárazföldtől, és csaknem ezer kilométerre a civilizáció legszélső őrhelyétől, a Wilhelmina-öböltől. Élénken reméltem, nem kényszerít rá a sors, hogy az ingó jégtáblákon kelljen keresztülvándorolnunk odáig. Ismertük az Endurance-ot, tudtuk róla, hogy szilárd, megbízható hajó – mégis, mégis nyugtalan napokat éltünk át, mert nincs az az emberkéz-építette hajó, amely túlélhesse a jégtáblák szorongatását, ha úgy kerül közébük, hogy nem tud a morzsolódó jégnek fölébe emelkedni.